(The Wicked + The Divine #12-17) (2015) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Kate Brown, Tula Lotay, Stephanie Hans, Leila Del Duca, Brandon Graham) (eng)

a koncepció egyik lényegi pontját az adja, hogy a köztünk élő istenek emberi testbe bújnak -így azzal is lehet szélesíteni a mitológiát, hogy visszatekintünk ezekre az emberi pillanatokra. főleg akkor bizonyulhat ez hasznosnak, ha a sorozat fő rajzolója túl elfoglalt, és a szerző nélküle nem akar továbbhaladni a fő-szállal így a mellék-sztorik mellé jó helykitöltőnek bizonyulhatnak a flashback-ek... valahol érthető a döntés, hogy végigalibizzük ezt a kötetet, amíg jamie mckelvie nem tud újra ceruzát venni a kezébe, ugyanakkor gillen-ék is érezhették, hogy meg fogják osztani a rajongókat, nem véletlen az az ’anyagi öngyilkosság’ cím a kötet elején... azzal nem is lenne baj, hogy a pantheon azon tagjaira is esik a reflektor-fényből, akik eddig csak vokalista-szerepre voltak kárhoztatva, de az elképzelhetetlen, hogy az előző kötet letaglózó cliffhanger-e után az ember ne érezzen csalódottságot, hogy pont most kell ilyen irányba elvinni a füzetek súlyozását... fókuszálatlan és széttartó is lesz a kötet attól, hogy minden füzetben más-és-más isten hangja emelkedik ki, és ezt még tetézik is azzal a döntéssel, hogy mindegyik sztorit mással rajzoltatták meg -és persze van, amikor egész jól sikerült eltalálni a megfelelő alkotót az adott tónushoz, de összességében vizuálisan elég nagy visszalépés ez a kötet az előzőekhez képest (a mangás megoldásoknál még csak hüppögtem, a digitális elmosások tetszettek, aztán a végén a karikaturista szemléletnél kerekítettem csak igazán a szemem, mert nem hittem el, hogy ezt a szörnyűséget is bevállalták)... (#10.20.)