(Selina's Big Score + Catwoman vol3. #0-9.) (2002) (írta: Ed Brubaker, Darwyn Cooke; rajzolta: Darwyn Cooke, Brad Rader)

nem tudom, hogy miért éreztem úgy, hogy a dc képregényes világába a női karakterek segítségével kell fejest ugranom (lásd még itt). mondjuk ez a történet egyáltalán nem szuperhősös, úgyhogy még csak óvatosan próbálgatom a sztreccs-ruhát. van egy elméletem, mely szerint a noir, mint stílus mindenhez passzol, de ebben az univerzumban bizonyítottan helytálló ez (uhh, úgy néznék/olvasnék noir fantasy-t mondjuk...). mert a városok alsó szintje, az utca mocska vonzza azokat a jegyeket, amik ezt a zsánert erőssé teszik. kurvák és gengszterek. korrupt zsaruk és kiégett magán-hekusok. itt nincs helyük a makulátlan hősöknek -itt az tud érvényesülni, aki ismeri a másik oldalt is. úgyhogy macskanő ideális választás. még kis is mondja az egyik füzetben, hogy ő olyanokkal is foglalkozik, akik mondjuk batman-nek kellemetlenek lennének. mondjuk azok a kurvák, akiket sorban öl egy őrült. vagy akit a korrupt rendőrök akarnak levadászni. nem egy szívderítő vidék, ahol gyerekek hasában érkezik a drog, ahol a rendőrök üzletelnek a gengszterekkel. a nyitánynál furcsán éreztem magam, mert jó beugrási pont volt a nulladik szám, ahol a halálból tér vissza hősnőnk, de mégis kényelmetlen volt, hogy sokat utalgattak visszafele. aztán jött a különszám, ami egy klasszikus vonat-rablás körül bonyolódik, és ugyanabba a hibába esik, mint a kezdőszám –túl sok a szöveg, rengeteg narráción kell átrágnia magát az embernek (és igen tudom, enélkül nincs noir, de itt az egészségesnél több volt). aztán amikor sorozattá változik a történet, ott helyrebillenek az arányok. onnan már csak pár szám, és a rajzfilmes, kicsit elnagyolt rajzolást is megszokja az ember... (ezek voltak az első képregények, amiket tableten olvastam, néha nagyon szürreális tud lenni, ahogy a színeken átvilágít a fény.)(++11.15.)