(2017) (írta: Matt Owens, rajzolta: Denys Cowan) (eng)

van-e értelme hosszan értekezni egy képregényről, ami érdektelen sztorit kínál, elnagyolt rajzokkal dolgozik, túlírja és fárasztja az olvasóit a párbeszédekkel és az egyetlen érdekes momentuma egy rövid flashback-jelenet? mert szerintem nem igazán... (##05.26.)

(2010) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv, 2018)

jazz, mardi gras, nincstelen zenészek, cajun falu, mississippi, kikötő, gőzhajó, nyakba akasztott olcsó gyöngysor, temetési menet, vudu, new orleans, louisiana... ezeket a képeket látjuk a filmekben és sorozatokban, és ezek közé került be blacksad és heti is, és persze ugyanolyan tökéletesen passzolnak a lepukkant füstös bárok világába, mint az eddigi északabbi helyszínekbe... a big easy egyedi hangulata hatalmas előnye a kötetnek, még azt is ellensúlyozza, hogy néhány apróbb pofonon túl most nem igazán megyünk mélyre, bár egy megtört (drogos) zenésszel azért erősen jelen van a dráma is a lapokon... blacksad szokás szerint végigbrusztolja magát a kikérdezésre (és pofonokra) várók során, hogy összerakja a rábízott ügyet, eközben szegény heti csak lohol utána, ahelyett hogy csodás dekoltázsokra csorgathatná a nyálát... mi olvasók viszont szokás szerint juanjo guarnido rajzaira csorgathattuk a nyálunkat, ráadásul most a karneváli forgatagban még nagyobb részletgazdagsággal dolgozhatott ez a korszakos zseni, és ezúttal még a szín-kezelésének is fontos szerepe lett, mert látványosan változik a színpaletta egy-egy lapozás után meleg-barnából hideg-kékbe és vissza... (##05.22.)

(Titans vol.3 #12-18) (2017-2018) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Kenneth Rocafort, V. Ken Marion, Brett Booth, Minkyu Jung) (eng)

értem én, hogy korosztályi szempontból a titánok beleesnek a (mostanság szinte mindenre ráhúzható) young adult kategóriába, de azért az ifjúságnak szóló irodalomból nem kéne átvenni a szerelmi sokszögek átkát (még akkor se, ha dan abnett tisztában van azzal a romantikus gubanccal, amit összehozott, és maga is élcelődik rajta)... maga a kötet egy közepesen izgalmas verekedésre volt felhúzva, egy rejtélyre, amivel nem nagyon lehetett felcsigázni, egy halálra, amiről mindenki tudta, hogy valamilyen trükkel vissza lesz fordítva... a főgonosz kilétét maximum a hátterében éreztem működőképesnek, egy halhatatlan lény, aki beleőrül abba, hogy mindenkit elveszít maga mellől. tudom, nem egy eredeti gondolat, ahogy maga az egész képregény sem eredeti, sem nem felvillanyozó, korrekt, középszer meg ilyen k-betűs szavak... (egy ilyen sztori mellé mondhatjuk, hogy passzolnak a semlegesnek érződő rajzok is -de hogy a négy rajzolóból egy sincs, aki kitűnne a többi közül, az már teljesítmény...) (##05.22.)

(The Flash vol.5 #28-32) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Pop Mhan, Christian Duce, Neil Googe, Gus Vazquez) (eng)

nem akarok negatív lenni, de... egy fekete színnel ábrázolt anyag, ami befolyásolja a szuperhős teljesítményét, kontrollálatlan erőket szabadít fel, és komoly befolyással van a karakter lelkiállapotára? ismerem ezt a sztorit! láttam már a pókember 3-ban is... nem jó passzban kaptuk el most barry-t, rágja magát a közelmúlt eseményei miatt, fél használni az erejét a negatív speedforce miatt, és van is egy pont a képregényben, amikor elszakad nála a cérna, és olyan mondatok szaladnak ki a száján, amiket sosem lenne szabad kimondania. és nem azt mondom, hogy érthetetlen, hogy ilyen útra visz egy hőst egy író, csak nem szívesen asszisztál az olvasó az ilyen típusú düh-kitörésekhez és túlrágott lelkizésekhez egy olyan sztreccs-ruhás comic-nál, aminek legtöbbször fun-nak kéne lennie csupán... mondanám, hogy a nyomozós szál izgibb volt, de hamar összerakta central city legjobb laborosa a megoldást, és onnantól egy klasszikus nagyon nagy és nagyon gusztustalan szörny-fesztivállá változott a sztori... beszélek ám itt össze/vissza, sötét hangnemben, de igazából hamar végigpörgettem ezt az öt füzetet, és nem is szenvedtem az olvasás közben (ehhez mondjuk az is kellett, hogy rengeteg időm volt olvasni reggel, mert a windows úgy döntött a lapotopomon, hogy másfél órán át frissíti magát) -csak utólag belegondolva kezdtem látni a félrement alkotói döntéseket... (##05.18.)

(Green Arrow #26-31) (2017-2018) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Stephen Byrne, Jamal Campbell, Juan Ferreyra, Otto Schmidt) (eng)

amikor arról volt szó, hogy olliver queen otthagyja szeretett városát, seattle-t, hogy a gonosz bankárok nyomába szegődjön, nem gondoltam, hogy egy bestof dc-t fogunk kapni sztoriként álcázva, ahol hősünk végigturnézza az univerzum legfontosabb helyszíneit, és persze belefut az aktuálisan ott tevékenykedő hősökbe is... szerencsére nem csak elméleti szinten működött a koncepció, és ez leginkább ollie személyiségének köszönhető, mert lehet hogy megváltozott, és már nem egy világklasszis seggfej, de azért maradt benne annyi cinizmus, hogy élvezet legyen olvasni a verbális csörtéit a liga tagjaival... a dramaturgiának köszönhetően minden füzet kicsit más jelleget öltött, flash-sel speester állatok is érkeztek az erdőbe, d.c.-ben egy politikus is érintett volt wonder woman mellett, metropolis-ban az égből hulló öngyilkos-jelölteket kellett elkapnia superman-nek (egy brutálisan hatásos jelenetben), gotham meg a szokásos hangulatával sötétlett ki a többi város közül -és mindezek után felemelkedünk a magasba, hogy az univerzum két legzöldebb karakterét egész az űrbe kövessük... szóval változatos és ezáltal szórakoztató lett ez az út, ahogy rohantunk a nagy összeesküvés-elmélet után... (ügyesen sikerült összeválogatni a rajzoló-csapatot is, minden városnak úgy tudtak egyedi ízt adni, közben a színezéssel egyben tartották a kötet vizualitását.) (nem nagyon titkolja benjamin percy, hogy nem szívleli trump elnök-urat, de mit várhatnánk egy olyan írótól, aki ilyen hitelesen ábrázol egy gazdagok ellen harcoló robinhood-i karaktert?) (##05.18.)

(Aquaman vol.8 #25-30) (2017-2018) (írta: Dan Abnett, rajzolta: Stjepan Šejić) (eng)

ha arthur curry azt szeretné, hogy a világ halottnak higgye, és ezért bujkálni kényszerül, akkor miért használja az aquaman nevet és a klasszikus ruházata színeit...? oké, ez csak moszat-szál-hasogatás, mert másba nem nagyon tudok belekötni... új (gonosz) király ül a trónon, aki bezárja a birodalmát, tisztán akarja tartani a népét (szegény mutánsok nem csak a felszínen élik át a kirekesztettséget), és persze retteg attól, hogy valaki elveszi a jogtalanul megszerzett hatalmát... lehet hogy a sok évszázados elszigeteltség teszi, de az atlantiszi népben van valami feudális, főleg most látni ezt, ahogy leáshattunk a rétegek mélyére. mert a különböző társadalmi osztályok különböző mélységekben laknak -és természetesen a legalsó körben húzzák meg magukat a társadalomból kivetettek, és az sem meglepő, hogy ezt a vidéket bűnszervezetek uralják... nehezen fogalmazom meg azt, hogy mit értek ’klasszikus hangulat’ alatt, de az biztos, hogy ez az érzet velem volt a hat füzet alatt, összetetten jöhet ez az íz a sodró lendületű kaland-hangulatból, a több szálra bomló küldetésekből, a már emlegetett hagyományosabb társadalmi berendezkedésből, a varázslatok használatából -jól működő antik patina-réteg vonja be a lapokat, talán ezt a kifejezést kerestem eddig... és ehhez tökéletes partner stjepan šejić rajzoló is, aki élettel tölti meg a víz alatti világot, realista ember-ábrázolással, jól használt lég-buborékokkal, okosan felfestett színekkel (és nem csak mera-ba szerethet bele az ember az ő rajzain keresztül, hanem egy új karakterbe, dolphin-ba is)... tudom, hogy aquaman szerves része a ligának, hogy lehet vele jó felszíni kalandokat is írni, de igazán a víz alatt kel életre a karaktere, ez a szörnyekkel és kincsekkel teli világ az ő igazi otthona, úgyhogy kifejezetten élveztem, hogy ebben a kötetben csak pillanatokra dugtuk ki a fejünket a felszín fölé. (##05.16.)

(Wonder Woman vol.5 #26-30, Annual #1, Steve Trevor Special) (2017) (írta: Shea Fontana, Greg Rucka, Vita Ayala, Michael Morceri, Collin Kelly, Jackson Lanzing, Tim Seeley; rajzolta: Mirka Adolfo, David Messina, Inaki Miranda, Nicola Scott, Claire Roe, Stephanie Hans, David Lafuente, Christian Duce) (eng)

mennyire kell odaadnia magát egy szuperhősnek a közjó érdekében? ennek a témának egy érdekes kifejtését kaptuk meg ebben a kötetben, ahol wonder woman csodálatos vérét követelik, szó szerint... sajnos az emberiség most sem tudott újat mutatni, mert a gyógyításra alkalmas csodaszert katonai célokra akarták felhasználni, ahogy azt illik, egy őrült professzor segítségével... kérni nem könnyű azt valakitől, hogy áldozza fel magát, a testét, úgyhogy keményebb módszerekkel próbálták rávenni hősnőnket az adakozásra, bomba-robbantással, zsoldosok támadásával, erőszakkal, akcióval. shea fontana író(nő) nem kímélte a diana közelében tartózkodókat -mondjuk be is szorult az olvasóba a levegő, amikor meglátta az etta hasából kimeredő repeszt... de például én annak örülök, hogy hősnőnk nem magányosan harcos a történetben, hogy vannak körülötte barátok, legyen az akár egy szerelmes férfiember vagy egy aranyos kislány... (apropó kislány, finoman csepegtetett analógiát kaptunk végig diana themyscira-i gyermekkorára). de nem csak a barátok voltak veszélyben, hanem érintve egy kifejezetten aktuális témát is, egy menekült-táborban lakók nyomorába is bepillanthattunk... (a két különszámról: apróbb sztorikat kaptunk itt, akár egy kedves múltidézést (a trinity első találkozását), akár egy kedves kaiju-sztorit. steve trevor-nak meg nem áll rosszul egy kis misztikum...) (nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam a rajzokat, az animációs alkotásokhoz vagy a karikatúrákhoz, és igazából azt sem tudom, hogy tetszettek-e vagy sem...) (#05.11.)

Batman -The War of Jokes and Riddles (Batman vol.3 #25-32) (2017) (írta: Tom King; rajzolta: Mikel Janin, Clay Mann) (eng)

tom king fokozatosan akarja felépíteni a saját batman-es játszóterét -először új hősöket hozott gotham-be, majd csapatot formált batman köré, aztán nem riadt vissza az igazi fizikai erőszaktól sem. és most jött el szerinte az az idő, amikor előhúzza a zsebéből a két jollyjoker-ét, és keményen odavágyja az asztalra... a cím már sejtette, hogy nagy csatározásba torkollik batman két legnépszerűbb ellenfelének a szembenállása -arra viszont nem számítottam, hogy ennek a csatának a fizikai részével nem nagyon fogunk foglalkozni... mert a szerző nem tartotta fontosnak, hogy a kettéosztott bűnöző-csapat végeláthatatlan bunyójával foglalja a helyet más fontosabb témák elől, úgyhogy ezeket letudtuk a néhány látványos dupla-oldalban. mert a kedves írót a szellemi csatározás és a lelki folyamatok sokkal jobban izgatták, mint a könnyen unalomba vezethető verekedések... érdekesen lettek kiforgatva joker és riddle, mert míg a nevetés hercege faarccal, alig pár szót szólva komorkodta végig a füzeteket, addig nygma szájából nem csupán a rejtvények pattantak ki, de megállás nélkül monologizált is... a véres események élét maximum az a tudat veheti el, hogy az egészet csak bruce meséli selina-nak (mondjuk én elsőre nem fogtam fel, hogy mennyire régen is történtek ezek az események) -és érdekes az egész visszaemlékezésnek a háttere is: hogy batman azt akarja bizonyítani élete szerelmének, hogy ő nem jó ember, mert a hősködése hajnalán tett morálisan megkérdőjelezhető dolgokat is... (először fura volt, hogy egy olyan zs-kategóriás negatív szereplő kap két füzetes kiemelést, mint kite man (hell yeah!), de aztán olyan szívfacsaróan lett kerekítve az ő sztorija is, hogy megláttam ebben a húzásban is az írói nagyságot.) eleve baromi erős hangulatot hozott mind a narráció, mind a háború tétje, de ezt még tudta fokozni mikel janín a rajzaival, amiktől válik igazán emlékezetessé ez a kötet (a joker ábrázolásának szerintem bele kéne égnie a popkultúrális alap-tudatba, annyira esszenciálisan elkapta a bűn hercegét). (##05.04.)

Detective Comics -A Lonely Place of Living (Detective Comics vol.1 #963-968) (2017-2018) (írta: James Tynion IV, Christopher Sebela; rajzolta: Carmen Carnero, Eddy Barrows, Álvaro Martínez) (eng)

szerintem a punkok tehetnek arról, hogy a világ félreértelmezi az anarchizmus eszméjét, hogy az emberek fejében a káoszhoz kötődik ez a fogalom, úgyhogy hatalmas pozitív meglepetés volt számomra, hogy james tynion anarky karakterén keresztül tisztázta ezt a félreértést az olvasóinak, bemutatva azt az utópisztikus közösséget, ami (szó szerint) egy földalatti mozgalommá akar fejlődni, önellátó módon, függetlenség zászlaja alatt (bocs a tudományos hablatyért, de a főiskolán részletesen foglalkoztam az anarchizmussal, mondhatjuk, hogy a szenvedélyem volt a téma...) mostanában úgy tűnik, hogy trend lett a dc-nél, hogy nem töltik ki a hat-füzetes keretet egy-egy sztorival, hanem a mellék-szálaknak is jut hely (gondolom elsősorban logisztikai okokból, itt is meg kellett várni, amíg az action-ben felfedik mr.oz kilétét, azért kellett két számon át ’húzni’ az időt...) -de tulajdonképpen abból csak jól jöhetünk ki, ha így arra is van hely, hogy a máskor kicsit háttérbe szoruló alakokkal is foglalkozzunk (mondjuk agyag-pofával és spoiler-rel)... maga a címadó fő-sztori egy szükséges lépés volt (visszahozni tim-et a ’halála’ után), de egy egészséges csavarral sikerült tálalni ezt. bár az időutazást már nem nevezném túlságosan eredeti megoldásnak, de a sötét jövővel riogató új batman azért itt működött -mert megértettük, hogy tim miként juthat ebbe a sötét lelki állapotba, hogy miként roppanthat valakit össze a felelősség súlya. és azért az sem volt semmi, ahogy az összes robin egyszerre esett neki az ellenségesen viselkedő jövőképnek... (felderengett, hogy tavaly volt egy batwoman szám, ami egy sötét jövőben játszódott -az ide kapcsolódott volna? mert ott magában nem sok értelme volt...) (##05.09.)

Superman -Hopes and Fears (Superman vol.4 #27-32) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Keith Champagne, James Bonny; rajzolta: Scott Godlewski, Doug Mahnke, Ed Benes, Tyler Kirkham, Philip Tan) (eng)

átmeneti kötet -annak minden hátrányával... és nem az akciót meg a nagyívűséget hiányoltam, mert pont hogy az első két füzet tetszett igazán ebből a csokorból, pedig az alig tartalmazta a címszereplőt, ugyanis kent-ék jól megérdemelt pihenésüket töltötték itt. és tök jó volt látni supi-t lazítani kicsit, ahogy lakóautóval, kék pólóban, piros rövidnadrágban járja az országot, és ugyanakkor kicsit emelkedett is volt a hangulat attól, ahogy végigsuhantunk amerikai történelmén is, ahogy szeltük a mérföldeket. lehetett volna ez egy szájbarágós, száraz töri-lecke, de én úgy éreztem, hogy pont megálltunk a mérték határán... ezután viszont sajnos peter tomasi ment el vakációzni, és a követői nem értek fel az ő szintjére -bár gyaníthatóan a témaválasztásuk sem segített... mert az eltűnő gyerekek ügyében nyomozó superman még rendben lett volna, csak hogy aztán belebonyolódtunk egy lámpás történetbe, nekem viszont annyira hiányosak az ismereteim a dc ezen szegletében, hogy teljesen elidegenítettek, és azt sem éreztem indokoltnak, hogy miért egy superman-füzetbe kellett ezt a sztorit belefűzni... sajnos a priest-run deathstroke-tól is elidegenített, így a kissé értelmetlennek tűnő macska/egér-játékát sem tudtam élvezni, pedig az mindig jó, ha lois újságírói munkájára és clark-kal való kapcsolatára kicsit nagyobb hangsúlyt helyezünk... (##04.21.)

Action Comics -The Oz Effect (Action Comics vol.1 #985-992) (2017-2018) (írta: Rob Williams, Dan Jurgens; rajzolta: Guillem March, Viktor Bogdanovic, Ryan Sook, Dan Jurgens) (eng)

erősen viszkethetett már az írók ujja, hogy félrerakják végre a jótevő és hősies luthor-t, és gonoszkodhassanak vele egy kicsit -és most végre el is érték ezt, némi elmetrükk segítségével... na jó, ezzel le is tudtuk a felvezető két füzetet (amiben leginkább az fogott meg, hogy superman figyel a világ dolgaira, és nem csak az amerikaiakat menti meg folyton/folyvást, a mangásan kiabáló arcok viszont erősen bántották a szemem), úgyhogy engedjük be azt a közmondásos elefántot a szobába: komolyan gondolta dan jurgens és a szerkesztő-csapat ezt a pofátlan retcon-t mr.oz valódi kilétének felfedésénél...? mert sosem szerencsés egy olyan halál-esetet megváltoztatni, ami egy bizonyos karakter esszenciájának szerves részét képezi, mert egy olcsó csavar kedvéért kihúzhatod a talajt a lába alól... és oké, hogy egy bizonyos szintig érti az olvasó a háttér-gondolatot, hogy el kell bizonytalanítani kal-el-t abban, hogy érdemes-e az emberiség a megmentésre, és ehhez kerestek az alkotók egy releváns személyt, ami elveheti a remény jelképétől a reményt, de akkor is, ehh... eléggé utáltam ezt a fordulatot... igazából azért olvastam csak tovább nagy tempóval, hogy kiderül-e valami mögöttes turpisság... azt is mindig kicsit bizalmatlanul fogadom, amikor próbálnak összekötni minden szálat, azaz egy gonoszról kiderül, hogy ő volt mindvégig a függöny mögött, és sakkozott az eddig látott gonoszokkal, mert visszafele is elsülhet az ilyen egésszé formálás (ugyanakkor megfelelő kezekben meg pont annak örül az ember, hogy ívet kap az a sok füzet, amit eddig olvasott) -viszont itt még ez is csorbul egy kicsit, hisz’ a háttérben álló gonosz mögött is áll egy még-gonoszabb-gonosz a háta mögött... mr.oz tettei viszont egész hatásosan lettek összesűrítve ezekben a füzetekben, ahogy a világra ráömlött a sok baj, ahogy a kent család is komoly veszélyben forgott, ahogy az aktuális témák is belekeveredtek az emberiség bűnei közé (pl. terrorizmus, vegyi fegyverek, illegális gyógyszer-kereskedelem) -csak a konstans fejcsóválásom miatt nem tudtak ezek igazán maguk alá gyűrni... (##04.25.)

Teen Titans -Blood of the Manta (Teen Titans vol.6 #9-11) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Phil Hester, Khoi Pham, Pop Mhan) (eng)

tudom, hogy technikailag ez a sorozat nem tartozik a ’super’-ek közé, de szerencsétlen tinik crossover-től crossover-ig bukdácsolnak (a 12. és 15. számuk is az lesz), így valahova be kell suvasztanom a máshová nem kapcsolódó füzeteiket -és mivel láttam, hogy a super sons következő borítóján ott virítanak a srácok/lányok, ezért arra gondoltam, hogy akár beleférhetnek ebbe a kupacba is... szóval a fárasztó deathstroke-os kitérőt leszámítva ott tartottunk, hogy megismerhettük aqualad legújabb inkarnációját (előbb gyorsan rágugliztam, úgyhogy már tudom, hogy rajzfilmben debütált ez a verziója, ide a rebirth-höz viszont komolyan átfazonírozták a személyiségét -lásd mondjuk a szexuális orientációját), és most próbál beintegrálódni a meglehetősen töredezett csapatba, ahonnan kidflash épp’ frissiben távozott, damian épp’ elveszíti a vezetői szerepét, és úgy kábé mindenki fúj mindenkire... nincs is igazi szuperhős komoly szülő-problémák nélkül (damian is kábé azt közli jackson-nal, hogy ’daddy-issue? húzz sorszámot...’), úgyhogy aqua-srác is mélyre merülhetett abba a drámába, hogy az apja nem csak hogy hanyagolta őt a születése óta, de még egy számító gonoszként is mutatkozott be számára, akit a kincs és a hatalom jobban érdekel, mint a saját vérvonala... (##04.26.)

Super Sons -Planet of the Capes (Super Sons vol.1 #6-10) (2017-2018) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Jorge Jiménez, Carmine Di Giandomenico, Jose Luis) (eng)

soha nem láthattuk batman-t és superman-t gyerekként egymásnak feszülni -de jól leképezhető a hős-spektrum két véglete egy generációval később is. és ne mondja nekem senki, hogy nem baromi élvezetes a két srác verbális adok/kapok-ja... a szemünk előtt lesz az ifjú jon-ból igazi szuperhős, akit először a szülei csak este tízig engednek el (fán rekedt macskákat menteni), később viszont már külön búvóhelyet is kapnak damien-nel, hogy maguk intézhessék a hős-bizniszüket (btw, nagyon cukik kent-ék, ahogy lelkesednek a fiúk miatt, igaz, a példa ragadós, mert jon-ban is az az egyik legvonzóbb tulajdonság, hogy gyermeki naivitással tud még örülni mindennek)... bár a kaland-hangulat most is fogós volt, azért a történetet nem éreztem lehengerlőnek, bár voltak elemei, amik jól működtek számomra is, mert vagy látványosak voltak (mint a bolygót bekebelező gonosz parazita érkezése) vagy jól passzoltak az ifjúsági hangvételhez (a gyarló ’varázsló’ megtalálja a lelke mélyén megbúvó hőst)... az apró ügyektől nagyot léptünk előre egy interdimenzionális világmegmentésre, alig várom, hogy láthassam, hogy mi lesz a következő lépcsőfok. (##05.02.)

(New X-Men vol.1 #134-138) (2003) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Keron Grant, Frank Quietly) (eng)

ott a címben az x-men, ezért talán azt várjuk, hogy a fő csapaton legyen a fókusz, de grant morrison úgy döntött, hogy ennél a kötetnél inkább a ’new’-n lesz a hangsúly, és a xavier suli tanulóin -és hát tudjuk, hogy milyenek a tinik, ehh... szóval ha mr.morrison-nak az volt a célja, hogy alkosson egy karaktert, aki szó szerint mindenkinek az idegeire megy, akkor sikerrel járt, mert quentin quire már az okoskodós korszakában is sok volt, aztán amikor egy mondvacsinált indokkal bedurvult (tényleg érdekelhet egy tinifiút egy divattervező halála?), akkor aztán végleg átment arc-kaparósba. mert nem volt megállás, a klasszikus tini-drogproblémából következetesen csúszott át full mechanikus narancsba a sztori, a drúgok egyenruhában (és egyen-tetkóban) rombolták le mindazt, amit egy igazi x-men-nek meg kellene védenie, az ember-életeket és az iskolát... kontrasztnak kaptunk egy másik osztályt is, akik szintén kapnak némi kemény leckét az élettől -mert nehogy azt higgyük, hogy a mutáns tesztrészekre vágyó emberek csak úgy meghátráltak volna... vehetjük azt jó dolognak, hogy a mindennapokra (is) koncentrál a sorozat, hogy rákontrázik némi mutáns csavarral a valódi középiskolai hierarchiára, de én nem érzem úgy, hogy egy x-men történethez ez lenne a legmegfelelőbb út... (##04.18.)

(2018) (írta: Will Corona Pilgrim; rajzolta: Tigh Walker, Jorge Fornés) (eng)

a mostanában permanensen jelen lévő kóros időhiányom miatt nem bántam meg, hogy ez a két kvázi ismétlős füzet is felcsúszott a tablet-emre, mert így villámgyorsan melegíthettem fel a civil war drámai fináléját, és a végtelen kövek eddig ismert történetét is dióhéjba zárhattam. extra meglepetésként még néhány kiegészítő elemet és új szöget is kaptunk, olyanokat, amik a mozgóképekbe nem fértek be -például bucky útját erősítették, most már láthattuk a két főcím utáni jelenet összekötését, hogy shuri gyógyította meg a hydra-által széttört elméjét... (##04.16.)

(Bitch Planet #6-10) (2016-2017) (írta: Kelly Sue DeConnick; rajzolta: Valentine De Landro, Taki Soma) (eng)

elsőre feleslegesnek tűnhet egy halott karakternek visszaemlékezést írni, de kelly sue deconnick okkal nyitotta meiko flashback-jével a kötetet, mert így ismerhettük meg az édesapját, akinek a későbbiekben fontos szerepe lett a címadó bolygón (és nem csak arról van szó, hogy a karaktere bemutatkozott nekünk, hanem az értékrendjére is hamar fény derült, azaz hogy ő egy olyan ember, aki látszólag együtt sodródik a hatalommal, valójában egy nagy lázadó, aki nem akarja, hogy a lányai ilyen elnyomó világban nőjenek fel)... szóval mr.maki-nak fontos szerepe van a klasszikus börtön-filmeket idéző lázadásban, de azért a bent-lakókat sem kell félteni, már egyébként is mozgásba lendültek a terveik, mikor váratlan segítséghez jutottak -többhöz is, ha a félreállított elnök-asszonyt is nézem, akinek az élettörténete valószínűleg épp’ olyan izgalmas és színes lesz, mint a jelene -mert arról még igencsak keveset tudunk, hogy miként szűnt meg a szabad világ, és miként hódoltak be nők milliói a férfiak elnyomásának)... annak ellenére, hogy kifejezetten érdekel a transzszexualitás témája, bántóan lassan esett le, hogy mi ez a kavarás a hősnők testvérével, hogy miért kéri ki, hogy ’báty’-ként hivatkozzanak rá... és azt is kicsit fájlalom, hogy a különféle szálak és a gyakran erőteljesre pumpált sebesség nem engedik, hogy igazán közel engedjük magunkhoz a karaktereket, de azért a testvérek találkozását jó volt látni, mert kellően erős volt az emocionális töltete -mint ahogy az is elégedettséggel tölt fel, hogy a nők a kezükbe vették a sorsukat a kötet végére, és jöhet az igazi harc a patriarchátus ellen (bár sajnos jelenleg nem látom jelét (mondjuk az image kiadó honlapján), hogy hamarosan érkezne a folytatás)... (##04.13.)

(Bitch Planet #1-5) (2014-2015) (írta: Kelly Sue DeConnick; rajzolta: Valentine De Landro, Robert Wilson IV) (eng)

az exploitation, mint filmes gyűjtőfogalom a hetvenes években élte fénykorát -ekkor készültek azok a futószalagon gyártott szórakoztató fércművek, amik szándékoltan nem akartak mélyre merülni a művészi ambíciókba, inkább csak a gyors és könnyű haszonszerzés reményében forogtak le. azért hívjuk őket exploitation-nek, mert az angol kizsákmányolás szó körülírja a hozzáállásukat a szituációkhoz és a női nemhez. igazi bűnös / férfias szórakozások voltak ezek, akciókkal és pucér nőkkel. persze el lehetett rejteni az izzadság- és sperma-szag alá némi mondanivalót is (nem véletlen, hogy az afro-amerikaiakat a középpontba állító, blaxploitation-nak hívott al-műfaj volt az egyik legvirágzóbb típus), de azért igencsak meglepő, hogy egy mai női szerző az innen származó női börtönös toposzba csomagolja a harcias feminista tételeit -bár szerencsére pont ez a műfaj és mondanivaló közti ellentét feszíti szét annyira a képregény, hogy igazán érdekes legyen... mert egyszerre adja meg azt, amit az olcsófilmek is kínálni tudtak (kemény csajokat, sokszor indokolatlanul pucéran, illetve az indokolt, hogy egy zuhanyzóban ne legyen ruha éva lányain, az már egy másik kérdés, hogy miért pont oda vezet a cselekmény), ugyanakkor fejbe tudja vágni az olvasót a férfiak uralta társadalom túlpörgetése, ahol ’apák’-nak hívják a vezetőket, akik bölcsen megmondják, hogy hol is van a helyüknek a nőknek a társadalomban (és a földön, vagy a földön túl). mert aki nem illik bele a sémába, nem akar az alárendelt szerepbe betagozódni, az kitaszítottá válik... kicsit nehezen akart beindulni a képregény, túlságosan görcsösen akarta bemutatni ezt a riasztó jövőképet és a számtalan karakterét, de aztán azt vettem észre magamon, amikor beindul a tényleges plot (sport-csapat alakul a börtönben), addigra már maga mellé állított. (kicsit furcsa volt, hogy egyből a harmadik füzetben kiemelésre került egy karakter a flashback-jei által, mert kicsit korainak éreztem ezt főszáltól való kitérőt.) (nem a szívem csücske ez a kissé elnagyolt, kissé stilizált képi világ, de tulajdonképpen passzolt az összképhez és az eredeti exploitation alkotások megjelenéséhez.) (##04.11.)

(1982) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

john difool-t életveszélyben hagytuk el az előző kötet végén -és most egy egész köteten át aggódhattunk, hogy kikecmereg-e az életveszélyes szituációkból... alejandro jodorowsky elképzelhetetlenül intenzív tempóban pörgeti a cselekményt, egy pillanatnyi megállást sem engedélyezve az olvasónak -oké, ha szusszanunk egy-egy képkockányit, akkor meg olyan plusz információk ömlenek a fejünkre, amik az univerzum megértéséhez elengedhetetlenek. de tényleg egy-egy félmondatból kell összerakni az elemeket, és ez a kirakós a szédítő tempóval kombinálva pompás szórakozást kínál... (jól meg lettünk vezetve legutóbb az uralkodó személyével, mert a pojácáról kiderült, hogy csak egy gyalog ő is a nagy játszmában. és ez is csak egy apróság, amivel egyre mélyül a nyúl ürege -illetve a savtó örvénye... jodorowsky egyébként nem csak azt éri el, hogy faljuk a képregényt, de ügyesen játszik is az agyunkkal, ahogy elrejti a társadalom-kritikát a rohanás, az akciók és az idétlen technoblablák alá -igaz, a nyolcvanas évek hajnalán még azt gondolta, hogy a tévében van a jövő, hogy ők lesznek az a médium, ami mindent élőben fog közvetíteni -még egy palota-forradalmat is...) (##04.10.)

(New X-Men vol.1 #127-133) (2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: John Paul Leon, Igor Kordey, Phil Jimenez, Ethan van Sciver) (eng)

kicsit mintha szusszanni akart volna grant morrison az első két, egymással összefüggő etap után -így különféle irányokba kalandozott, ide-oda helyezte a fókuszt (akár térben, akár karakterekben), de sajnos azt egyszer sem sikerült elérnie, hogy igazán bevonzzon a szokatlan ötletei közé, hogy magával ragadjon, hogy az alacsonyan gomolygó érdeklődésemet jobban feltekerje... pedig van itt egy maréknyi (számomra) új karakter, csak nem igazán foglalkozunk velük (oké, xorn kapott egy egész füzetet, de az x-corporation tagjai csak tengődnek a csalagútban) -még fantomex járt a legjobban, de nála meg túl sok a ködösítés ahhoz, hogy ki akarjam bogozni... és valószínűleg megint ez volt a legnagyobb nyűgöm, hogy bogozni kell, mert nem akar tisztán, egyenes vonalban írni, így az olvasót elidegenítette magától (nem beszélve az olyan bizarr ötletekről, mint amilyen az emma frost-féle fejben kísértés is)... viszont vannak mozzanatai, amik működnek, a földig rombolt genosha látványától elszorul az ember szíve, és jól átérződik benne a post-9/11-es hangulat is. bár ez utóbbi füzetnek az is nagy előnye, hogy itt a legszebb a rajz a kötetben, ami mondjuk nem nehéz, mert a nagyrészét a baltával rajzoló igor kordey követte el... (##04.07.)

(New X-Men vol.1 #118-126) (2001-2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Ethan van Sciver, Igor Kordey, Frank Quitely, Tom Derenick) (eng)

lehet hogy grant morrison szadista, és íróként a mutánsokon éli ki az elnyomó hajlamait...? csak mert nem volt elég, hogy tizenhatmilliót megölt közülük az előző kötetben, most is megállás nélkül zúdította rájuk a csapásokat, egész odáig menve, hogy hajszálnyira kerüljenek a megtöréstől és a végső kipusztulástól... először jönnek azok az emberek, akik azért akarják elvenni az összes mutáns életet, mert irigyek lettek a képességeikre, és maguknak akarják azokat; aztán vannak még itt nano-sentiel-ek, egy idegen sereg meg néhány furcsa lény, és a lehető legerősebb pszichológiai hadviselés, amivel bárkinek az akaratát kontrollálni lehet -cassandra nova teljes pályás letámadása így igencsak hatásos, és a kötet végére az olvasóra is hatni kezd. csakhogy addig van pár füzet, amíg a zavarosban kell halászni... mert nekem kicsit kesze/kusza, ahogy morrison ír, néha kapkodom csak a fejem elveszve a sok szokatlan shi’ár lény között, próbálom leszálazni a mellékes dolgokat, a savat köpő tinilányt, a japán hősszerelmes óriás-papucsállatkát, de szerencsére a végére azt érzi az ember, hogy megérte... (a kötetre jutó ’nuff said füzet is egy különleges utazás lett a prof elméjének mélyére, nem is lettek volna hitelesek a szavak egy ilyen pszichedelikus utazásban.) (a rajzok, háááát, izé... úgy nagy átlagban még ’oké’-k a panelek, de ahogy igor kordey lemészárolja az arcokat, arra nem találok sok mentséget...) (##04.04.)

(Runaways vol.1 #13-18) (2004) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

szeretem, amikor az írók maguktól megmagyaráznak egy problémát, ami piszkálta a kisagyam hátsó felét már a sztori eleje óta -mondjuk hogy miért van mindegyik családban csak egy gyerek... nem gondoltam, hogy brian k. vaughan ilyen nagyívű háttértörténetben gondolkozik, hogy a mikroszinten elindult konfliktust (a.k.a. gonoszak a szüleink) ilyen világ-méretű küldetéssé fújja fel. és ezzel együtt árnyalja is a szülőket, akik a céljuk miatt (mentsük át a gyerekeinket a föld új korszakába, ha már mitikus óriás űrlények el akarják törölni a jelenlegi állapotot) egy kicsit jobbá fordultak a szemünkben... persze csak egész addig, amíg ki nem derült, hogy a hat különböző hátterű családban azért erős a széthúzás, és az élethez ragaszkodó önzés minden egyéb tervet felül tud írni... egy-a-hathoz volt az esély a gyerekek közti áruló kilétére, így azért nagy meglepetés nem lett abból, hogy ki maradt hűséges a szülői örökséghez, az már inkább működött, ahogy bkv kezelte a fordulatot, mert harccal kombinálta az ifjú nagy tervét, majd jött a hirtelen lecsapó halál is, hogy biztos, hogy elégedetten csattintsunk a füzet végén... de azért nem sokkban hagyott a végén minket, járt egy kis levezetés is, hogy megnézzük a következményeket, és persze felkészüljünk az újabb kalandokra -ott, ahol minden kezdődött, az örök ifjúság emlékhelyénél, james dean szobrának lábánál... (##03.30.)

(Runaways vol.1 #7-12) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Adrian Alphone, Miyazawa Takeshi) (eng)

egy ifjúsági történetnél igenis sarkalatos, hogy az ifjúságot érintő témákkal is foglalkozzon, igaz, brian k. vaughan ügyesen csomagolja a szuperhősös kosztüm alá a való életből vett problémákkal (a múltkor ugye az orrvérzés és a menstruáció szimbolikája, most a kéz-vagdosás (szigorúan varázslási célzattal), és hát már a hetedik füzetben felütötte a fejét a szerelmi sokszög, ami kötelező kelléke a tini-szappannak. btw, bkv kicsit megelőzte a tinivámpír-korszakot, a twilight idején szólhatott volna nagyot ez a kötet)... továbbra is előnynek érzem, hogy minden szempontból távol tartja magát a sztori a marvel fő-vonaltól, kaliforniában szerencsére alacsony az egy négyzet-lábra jutó kosztümösök száma, így nem futnak bele a srácok lépten-nyomon ismert arcokba (ezzel elterelve magukról a hősökről a figyelmet) -és ha importálódnak is a keleti partról igazság-osztók, azok bizony csak a b-ligába tartoznak (cloak és dagger), és maguk is még szinte éritettek a tini-problémákban... nem mondanám, hogy öles léptekkel haladunk (főleg ha olyan sztorik tartják vissza az előrelépést, mint a már emlegetett vámpíros), de azért a srácok mindent megtesznek, hogy túl-legyenek az első nagy hősködésükön... (a popkult-mérce eléggé az ezred-forduló előtt ragadt, nem? mármint o.j. bírójára meg az a-team-re utalni mindenképpen avittasnak hat -oké, mai szemmel már egy buffy kacsintás is...) (##03.29.)

(Runaways vol.1 #1-6) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a szuperhős-bizniszben a fő karakterek már velünk vannak évtizedek óta, kívülről fújjuk már velük kapcsolatban az alapinformációkat, a kezdeteket, a motivációkat, így üdítő tud lenni, ha vadiúj arcokat láthatsz megszületni egy képregény oldalain. de persze brian k. vaughan nem tagadhatta meg önmagát, így egy üdítő csavart is belevitt az első kötetben prezentált origin-sztoriba... oké, a szülők és mentor-figurák mindig fontos szerepet játszanak a szuperhősök életébe (lásd mondjuk wayne-éket, kent-éket, parker-éket), de talán olyan még nem volt, hogy egy csapat azért jön létre, hogy a szüleikkel harcoljon (és nem a metafora szintjén, hanem szó szerint)... felnőtt fejjel lehetne rosszallóan nézni minden alkotásra, ami az ifjúságot célozza meg elsősorban, de szerencsére bkv (többségében) jól kezeli a tiniket, akik így hamar színpatikussá válnak (kivéve ha nagyon nyávognak valamin). és tök jó ötlet volt, hogy velük együtt fedezhettük fel a képességeiket -és persze azt, hogy milyenek is igazából a szüleik (vagy akár a tini-romantikát is, mondjuk a zavarodottságot egy hirtelen felindulásból elkövetett csók után)... szerintem jó dolog, ha valamiről lerí, hogy nem akar világ-megváltani, csak jóleső szórakoztatást nyújtani mert olyankor teljes bedobással végzi a dolgát, és az embert arra ösztönzi, hogy élvezettel falja a lapjait... (a legnagyobb kerékkötőnek jelenleg a rajzokat látom a mangásan eltúlzott érzelem-ábrázolásokkal, a helyenként fura arcokkal és az elnagyolt hátterekkel, de szerencsére a sztori húzása miatt elnéző vagyok a vizuális hátrányokért. ráadásul a háziasított velociraptor még ezeken a rajzokon is cuki...) (##03.27.)

(Y: The Last Man #55-60) (2007-2008) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

belenéz a szarkofágba a bebalzsamozott testre: ’lenin? ő a beatles egyik tagja volt, nem?’ -hát igen, lehet hogy yorick sokat változott az évek alatt, de a humora a régi maradt... milyen alattomos dolog tud lenni a melodráma, amikor úgy operál a szappanoperai elemekkel, hogy nem tudsz kibújni a csapásai alól, mert úgy üt meg, hogy igazán fáj -vagy extrém esetben felizgat (sőt, a kötet nagy halál-jeleneténél bevallom, hogy nem bírtam levakarni a vigyort az arcomról, mert nem akartam elhinni, hogy bkv meg merte húzni ezt a lépést)... mert hiába gyűlt össze mindenki párizsban a nagy találkozásra, ha még jó pár oldalon át csak kerülgették egymást. aztán jött egy reunion, egy jól megérdemelt szex és az utána kötelező pucér beszélgetés -és az első nagy gyomros... de ettől még nem lettünk érzelmi roncsok, mert éreztük azt, hogy yorick egy idióta, aki képtelen tisztán-látni az orra előtt világító tényeket, hogy az elmúlt öt év viszontagságai nem a beth iránti vágyait növelték, hanem azzal alakult ki szoros kötelék, aki végig mellette volt. de persze hiábavaló a felismerés, mert az élet kurvára igazságtalan tud lenni... (valahol az is örömteli, hogy az elsőre a sorozat fő-gonoszának tűnő alter sem velejéig romlott, egész egyszerűen a személyiségéből adódott az összes rossz cselekedete, ő volt az, aki katonaként nem tudta kezelni a férfiak nélküli világot, és csak a halál-vágya meg az eszméi sodorták erre a véres útra)... az epilógus vaughan-osan megcsavart volt az időugrással, de persze működött is a szokásos dramaturgiai húzása, mert így el tudunk mindenkitől köszönni (hol könnyebb szívvel (lásd hero-t és beth i-et), hol a könnyeinkkel küzdve (oh, amp)) -és mennyire zseniális, hogy yorick-ot pontosan ugyanúgy kényszerzubbonyban láthattuk az utolsó jelenetében, mint ahogy találkoztunk vele a legelején... no, a világ megy tovább, mert az emberiség a katasztrófák után is képes felállni -ennyi pozitív gondolat azért belefér a végén, nem...?

(ugye jól gondolom, hogy ez volt az első nagyobb lélegzetvételű sorozat, amit borítótól borítóig végigolvastam? az biztos, hogy most pont olyan érzésem van, mint mikor egy sorozat vagy egy terjedelmesebb regény-folyam végére szoktam érni -ürességet érzek, mert nem tölthetek több időt a megszeretett karakterekkel, nem lesznek már hajmeresztően izgalmas közös kalandjaink, nincs több idétlen poén, ami a leszbikusokon élcelődik...) (##03.26.)

(Y: The Last Man #49-54) (2006-2007) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

alapvetően idegesítőnek kéne lennie a ’bkv-féle cliffhanger-feloldási techniká’-nak, azaz hogy a nagy csattanók után a következő füzet elején valami teljesen mással nyit, és ha olyan kedve van, akkor visszatér a függőben (és izgalomban) hagyott szálhoz, de legtöbbször még itt is ugrik kicsit az időben, hogy folyamatában ismerjük meg a közben lezajlott eseményeket -szóval bosszankodnom kéne az ilyen dramaturgiai húzásokon, de mégis élvezem őket, valószínűleg leginkább azért, mert filmes hatást keltenek ezek az ugrások, de a párhuzamos ’vágással’ futtatott szálak is hasonló érzetet ébresztenek, főleg amikor feszültségben egymást erősítik. és most volt mit felerősíteni, mert hőseink nagyobbnál nagyobb slamasztikákban ültek -leginkább kikötözve... dr.m felbukkanásánál kifejezetten vicces reakciót adott az agyam, mert annyira meglepődtem a karakteren, hogy elsőre nem is reagáltam azt le, hogy mi a neme... aztán elkezdett beszélni... értem én, hogy sokan szerettek volna valamiféle magyarázatot a ’nagy kérdés’-re, hogy mi okozta a nem-pusztulást, de nekem nem volt igényem egy tudományosan alaposan megtámasztott válaszra (mint ahogy sosem azért néztem a lost-ot vagy a leftovers-t, hogy megértsem a ’miért’-eket, hanem a karakterek miatt), így azzal sincs bajom, hogy a magyarázat csak a lábujját dugja bele a tudományba, és sokkal szilárdabban áll a spiritualizmus talaján... (a szokásos kötetvégi kitérőinkkel ezúttal a kezdetek felé kanyarodtunk, mert olyan karakterek bukkantak elő a homályból, akiket már nagyon régen láttunk, és a segítségükkel kicsit beleláthattunk a megváltozott világ hétköznapjaiba is. a hullákkal foglalkozó szupermodell mindennapjai kellően érdekesek, plusz a segítségével ms.brown is kaphatott egy szép lezárást, a csepűrágó banda viszont most sem volt túl érdekes, inkább csak meta-szinten működnek, ahogy a művészetről csacsognak a körülöttük lángoló los angeles-ben...) (##03.25.)

(Y: The Last Man #43-48) (2006) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

azt hiszem rájöttem valamire: lehet összefüggés aközött, hogy a képregény szerkezetében feldúsultak a flashback-ek és aközött, hogy brian k. vaughan ebben az időben a lost írószobájában is tevékenykedett, hisz’ mindenki emlékszik jól, hogy milyen kardinális pontjai voltak annak a sorozatnak is a visszaemlékezések (csak azt nem tudom, hogy azért alkalmazták őt damon lindelof-ék, mert látták, hogy ért a flash-ekhez, vagy azért kerül elő az összes szereplő múltja a képregényben, mert a lost miatt itt is kedvet kapott bkv ehhez a dramaturgiához)... ebben a kötetben dr.mann és alter altábornagy kerültek sorra, erős drámaisággal bővítve mindkettejük életvonalát... arra is rájöttem, hogy azért is jó a roadmovie jelleg, mert a különböző települések (és földrészek) lehetőséget adnak a szerzőnek arra, hogy mindig friss ötletekkel futtassa be a már megismert vázat. így lehet, hogy a különcködő és tiritarka japánban szex-robotok állnak a cserekereskedelem egyik csúcspontján, és hogy a yakuza irányítását és b-kategóriás kanadai énekesnő veszi át... a távol-keleten nem lehetett megkerülni, hogy dr.mann kiemelt szerephez jusson a származása miatt -mint ahogy az sem meglepő, hogy a helyi chambara filmekből inspirálódva összecsattantak a szamuráj-pengék egy véres összecsapásban... de fel kell készülnünk a további egymásnak-feszülésekre, mert úgy tűnik, hogy nem csak a tesztoszteron fűti a háborúkat, a nők önmagukban is képesek rá, hogy egymás vérét ontsák -egy férfiért... (##03.24.)

(Y: The Last Man #37-42) (2005-2006) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

olyan érzése van az embernek, hogy bkv elhatározta, hogy mikor akar a végére érni a sorozatnak, és most kicsit megnyújtja a közepét, hogy kellő hosszúságú legyen a folyam -persze ettől még baromi szórakoztató minden oldal, csak kicsit áttetszőbb a kitérőktől és visszaemlékezésektől, mint eddig... szóval kábé a második füzet óta várjuk, hogy yorick elérjen ausztráliába, de persze így húsz füzetnyire a végétől még nem kaphattuk meg a nagy találkozást beth i-el, úgyhogy egy másfajta keresést/kergetőzést kellett ellőni -így került a képbe a bulvárújságíró-néni, aki kellő fifikát szedett fel magára az évek során, hogy a kis yorick-ot lefotózva álmodozhasson a pulitzer-díjról (eközben a félszemű rosa könnyedén meg-jamesbond-olta dr.mann-t, amikor ágyba-vitte, orgazmussal magához kötötte, csak hogy kém-tevékenységet folytathasson hőseinken)... ezután újabb kitérők érkeztek a kötet menetébe, visszatértünk beth ii-höz, egy olyan fordulattal, amit általában nem szokásom szeretni, itt viszont szórakoztatónak találtam, hogy yorick ilyen könnyedén szórja a magvait (mellékesen érintettünk megint egy csomó érdekes témát a katolikus egyházzal kapcsolatban, a felmerülő szűznemzéseket és a női vezetőt, aki keresi a leendő férfi pápát, mert a hagyományok baromi nehezen halnak ki)... ezután megengedte a kedves szerző, hogy még egy kicsit közelebb engedjük magunkhoz 355-öt (a drámai múltja segítségével), plusz érdekes adalékokat kaptunk ampersand múltjával kapcsolatban... még három kötet van hátra, remélem legközelebb japán földön már jobban beindulnak azért az események -de ha csak csapongunk továbbra is, az sem fog a földhöz vágni... (##03.22.)

(Y: The Last Man #32-36) (2005) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Goran Suduzka, Pia Guerra) (eng)

óh, azok a fránya csalódások... ’csaj-csajon’, ígérgeti a cím, erre a dokinéni/355 maszatolást yorick csúnyán megzavarja -de persze értelmezhetjük átvitt értelemben is a címet, hiszen a tengeren játszódik (majd’) az egész kötet, és hát a hajók mindig nőneműek, az angol nyelvben is (vagy mondhatjuk azt, hogy a víz felett és a víz alatt is csajok vannak, több rétegnyi csaj, ehh, inkább befejezem az etimológiai fejtegetést)... azért is húztam egy kicsit a számat, mert feldobott a tudat, hogy a hajóskapitánnyal kaptunk egy új női karaktert, aki kedves, támogató, és nem akar egyből hősünkre támadni (és ügyesen kerüli ki a kapitányi kliséket azzal, hogy nem papagája hanem majma van) -erre két füzettel később nem kiderült, hogy a látszat csal nála is, és mégsem rakhatom őt a pozitív oldalra...? elég durva felvetés az bkv-tól, hogy nők tömegei teszik tönkre magukat heroinnal a lelki csapásaik miatt, de igazság szerint nem tűnik ez olyan valóságtól elrugaszkodott feltevésnek... a gyors lefolyású eseményeknek köszönhetően könnyen végig lehetett szaladni a köteten, kicsit aperitifnek éreztem csak a ránk váró kalandok előtt... (ismét volt egy fősodoron túli extra füzet is, ami ügyesen megkavarta beth háttértörténetét a horrorisztikus és szuperhősnős lázálmokkal (ez utóbbinál még a színezés is átváltott retróban, nagyon helyesen).) (##03.20.)

(1981) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

tudjuk le a kötelező első kört: alejandro jodorowsky és moebius a meg nem valósult dűne film-projektjuk után érzet alkotói tüzükben hozták létre ezt a képregényt, átmentve ide minden ötletet és inspirációt, amik kútba estek volna a film elsüllyedésével (további információkért erre keresgéljetek tovább!). bár a dűnével kapcsolatos ismereteimet nem mondanám teljesnek (láttam a lynch-féle próbálkozást és a kanadai mini-sorozatot is, a regényt viszont pár fejezet után feladtam), így ezzel a szemmel abszolút önálló világnak tűnik az incal univerzuma (még ha pár épület vagy látvány-elem vissza is köszön a vázlatokban fennmaradt film-tervekből)... az első kötet története nem akarja megváltani a világot, egy tipikus noir felállással nyitunk, egy (a tudatbefolyásoló szereket nem megvető) magán-hekus találja magát egy kulimáz közepén (még femme fatale is van), egy elsőre macguffin-nak tűnő tárgy után szaladgál mindenki -hogy aztán erről a tárgyról kiderüljön, hogy igenis fontos szerepe lesz a történetben, mi több, önálló entitásként kell gondolnunk rá... az a jó, hogy miután az ember két három oldalt lapozott a kötetben, már nem érdekli a klisés alaphelyzet, mert addigra elsodorták az események örvényei, a sarkokon túl váró hihetetlen fordulatok, a jodorowsky-féle őrült ötletparádék. alapozás ez a javából, ahol épp’ csak bedugjuk a kis-lábujjunk ebbe a szokatlan világba, megismerjük a szereplőket, és már végig is szaladtunk ezen a szerény 48 oldalon... egy kicsit azért tartottam a képregény vizualitásától, mert a kora nyolcvanas évek rajzai nem szoktak közel állni a szívemhez, de szerencsére moebius jellegzetes formái és részlet-gazdag stílusa sokkal könnyebben vonzotta a szemem, mint remélni mertem... (a blacksad-hez hasonlóan a pestikönyv ismét baromi igényes munkát végzett a magyar kiadással, élvezet kézbevenni a méretes kötetet, szívesen lapozza az ember a meglepően vastag lapokat.) (##03.18.)