(Deadly Class #12-16) (2015, Image Comics) (írta: Rick Remender, rajzolta: Wes Craig) (magyarul: Fumax)

néha nem értem a kiadók kötet-szerkesztési politikáját, ez a harmadik etap olyan volt, mintha az előző végéről letépték volna a kirobbanó finálét, hogy aztán azt hozzáragasszák a következő nagy zúzás felvezetőjéhez... ott folytattuk, ahol legutóbb letettük a levágott véres fejet, egy istentelenül hajmeresztő tempóban levezényelt élethalál-harcot pörgethettünk végig a mexikói kartell legkegyetlenebb arcai ellen -mert nem volt elég a bosszúálló apuka, hozniuk kellett magát az ördögöt is, két keréken, hosszú szakállal... persze, értem én, hogy ezt a tempót képtelenség lett volna tartani mind az öt füzeten át, csakhogy rick remeder szándékosan a túloldalra húzta ezután az amplitúdó potméterét, és lelki marcangolásra és magány-filozófiára kárhoztatta hősét -és vele együtt minket is... nem volt rossz olvasni ezt sem, bár kicsit sok volt az ön-ostorozós vetülete, bár értem, hogy mi volt a célja a szerzőnek mindezzel: szét akarta törni az eddigi csapatot, hogy a volt barátok kellően kegyetlenül tudjanak egymásnak esni... de azért annyira nem esett jól, hogy marcus-t ennyi szaron húzta keresztül, lányok puncijával és gombás hallucinációkkal díszítve az útját az alászállás során, törődök már annyira a sráccal, hogy ne akarjam, hogy ennyi szar hulljon egyszerre a nyakába... (×11.04.)

(írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (magyarul: Fumax, 2019)

rick remeder azt írta az előző kötet utószavában, hogy ennyire önéletrajzi ihletésű művet még nem adott ki a kezei közül, és talán itt a folytatásban még jobban érezni lehetett, hogy tényleg a lelke mélyére túrt, hogy előássa azokat az érzéseket, amik szétfeszítik a mindenkori tinik mindennapjait, a szélsőségesen megélt érzéseket, a magányt és a depressziót, a bipoláris csillogásokat, a folytonos frusztrációt, a haragot és a romantikus érzelmek erősen hullámzó amplitúdióit. és igen, ebbe belefér egy szerelmi háromszög is, ami (szinte) minden oldalnak csak fájdalommal jár -még akkor is működött ez az érzelmi gubanc itt, ha ezt a dramaturgiai fordulatot már teljesen elkoptatták az írók az elmúlt évtizedekben. (de lehet hogy csak azért fogadtam könnyebben, mert maria-val láthatóan toxikus volt a kapcsolat, bár nem hiszem, hogy abban pozitívabb véggel kecsegtet, ha egy yakuza-gyermekkel áll össze az ember nagyokat szexelni...) hogy remeder erősítse a személyes kötődését, ezért telepakolta popkult utalásokkal a füzeteket, hol poszterekről köszön vissza (a) the smiths vagy az erasehead, hol képen (és szövegben) is megidéződik (a) the cure, michael jackson vagy a beetlejuice. sőt, egy jelenetben minden stílus megkapja a magáét, a mopedes mod-ok, a feketére mázolt góthok és a divat-lázadó punkok is... persze azért kő-realizmussal nehéz lenne vádolni egy sztorit, ami ennyire túlpörgeti az erőszakot (és ami ennyire karikatúrába tolja el a vérfertőző/kecskebaszó trailer-park-os létet), de igazság szerint nem sokáig tart a mosolyunk a túlzások miatt, mert a kirobbanóan feszült fináléban megmutathatja mindenki, hogy cseppet sem nevetséges... az utolsó csattanó meg, hát izé, odabaszós cliffhanger, mit ne mondjak... szóval úgy gondoltam, hogy most már a magyar kiadást fogom követni, ha már utolérték az olvasásomat, de egy ilyen befejezés után nehéz lesz megállni, hogy ne nyúljak a tabletem után inkább... (jól megfértek ebben a kötetben a flashback-ek is, a nyitó kötetben nem lehetett minden drámai múltat megmagyarázni, most jött el az idő, hogy végigszoronghassuk marcus és maria sírni-valóan kegyetlen gyerekkorát...) (×05.19.)

(Deadly Class #1-6) (Image Comics, 2014) (írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (eng)

látom magam előtt a sorozat promó-szövegét (rózsaszín neon-betűkkel): harry potter bérgyilkos-környezetben -csak azért, mert a marketingesek a különleges iskolákról csak a legnépszerűbbre tudnak asszociálni... pedig ha elolvassuk a kötet levezetését, világos lesz, hogy rick remeder a saját középiskolás frusztrációit dramatizálta nekünk. így nem véletlen a késő nyolcvanas évek miliője sem -és nekem pont jól jött ez most, mert épp’ nagy flow-ba vagyok a korszakkal (persze az is segített az olvasásban, hogy bejelentették, hogy jövőre érkezik a tévés változat, ilyenkor mostanában azt érzem, hogy előbb bele kell néznem az eredeti műbe, mert a mozgókép után csak csorbulna az élmény)... egyébként itt a nyitányban nem is töltöttünk sok időt a suli falai közt, csak pár (gyilkos) órára kukkantottunk be, valamint felvázolódott az összes klikk. mert igenis kellenek azok a középsulis klisék, hogy vannak a menők meg a kirekesztettek -csak itt mindenkinek világraszóló gyilkos az apukája... a főhősünk, marcus annyiban harrypotter, hogy ő is árva, de azért másképp nehéz az ő élete -és baromi plasztikusan is sikerült lefesteni a kemény utcai hétköznapjait a nyitányban. hogy aztán, vrummm, elkezdjen velünk száguldani a sorozat, és ne is lassítson le igazán egyszer sem ezután. az első akciónál a rajzok éreztették a dinamizmust, ahogy a panelek csúszkáltak le a képről (egyébként is ötletes a panel-használata végig)... apropó, ha már szegény harrypotter-t ennyit idecitáltuk, akkor ugyanúgy megtehetnénk ezt hunter s. thompson-nal is, mert a kötet második fele egy szeretetteljes hommage a zseniális ’félelem és rettegés...’ előtt, bár talán egy szétcsúszott acid-os kaland igazából mindenhol működne, mégiscsak vegas-ban az igazi... (nem tudom, hogy örüljek-e, hogy ilyen korán felépült egy szerelmi háromszög is, de hé, középiskolásokról van szó, ott meg mindig elsöprő a szerelem -és a csalódást is nagyobb amplitúdóval élik meg. bár szerencsére a való életben az összetört szívek mellé ritkán jár pisztoly és belező-kés...) (##08.23.)