Cassian & K-2SO (2017) (írta: Duane Swierczynski, rajzolta: Fernando Blanco) (eng)

k2so nem véletlenül lett az egyik közönség-kedvenc a (kissé szegényes) rogue-one karakter-kínálatból, mert a száraz humorával feldobta a film komolyságát. cassian is rendben volt, bár nem ártott volna többet is megtudni róla -mint ahogy a többiekről sem (huppsz, most nem a filmet kéne kritizálnom)... egy képregényes one-shot pont betölthet ilyen karakter-mélyítős szerepet, el lehet mesélni benne mondjuk két szereplő első találkozását... persze k2 itt még (nagyrészben) hideg gyilkológép, aki előszeretettel szorongatja a későbbi átprogramozója nyakát (minden barátság kezdete nehéz), de a végére megtalálja a saját hangját -valamint a kalkulációkhoz és statisztikákhoz való vonzódását... gyors lefolyású képregény volt ez, egy mini-küldetés, ami jól kitöltött egy hézagot, de a nagy képből nem lógott ki egyik irányba se... (a rajza is olyan semmilyen, hogy csak a középszerűsége jut eszembe, semmi más...) (##03.12.)

The Storms of Crait (2017) (írta: Ben Acker, Ben Blacker; rajzolta: Mike Mayhew) (eng)

jól kitalálta lucas annakidején, hogy a yavin4 elhagyása után a lázadók évekig menekülve keresték a következő alkalmas bázis-helyet, mert a kiegészítő történetekkel most izgalmasan lehet kitölteni ezt az időszakot... először kicsit ferde szemmel néztem erre a one-shot-ra, mert nem szeretem, amikor utólag erőltetnek bele egy nagyobb történetbe korokon átívelést, de tegnap este újranéztem a last jedi-t, és mivel a bolygó kapcsán elhangzik, hogy volt itt régen egy lázadó bázis, így megnyugodtam -hogy aztán az olvasás után csalódott legyek, hiszen luke-ék mégsem vetették itt meg a lábuk hosszútávon (még szerencse, hogy kicsit lejjebb ástam crait múltjába, így megtudtam, hogy bizony tényleg létezett itt komolyabb bázis, de az a leia-ról szóló könyvben játszik fontos szerepet, ami magyarul még nem jelent meg -btw, vicces, hogy visszafele rakom össze a látványos só-bolygó sztoriját így)... a füzet vizualitásáról is érdemes pár szót ejteni -a bolygó predesztinálja magát látványos háttérként, de nem irigylem a színezőket, akiknek komoly feladat lehetett, hogy hitelesen visszaadják azt a vöröset és fehéret, amiért a moziban is úgy odavoltunk. az arcok meg... szóval oké, van amikor jól néznek ki ezek a fotorealisztikus mimika-ábrázolások, de az baromi zavaró tud lenni, amikor konkrét jelenetet tudok mondani a szent trilógiából, amit imitálni próbált a rajzoló bizonyos panelekben... (##03.15.)

DJ: Most Wanted (2018) (írta: Ben Acker, Ben Blacker; rajzolta: Kev Walker) (eng)

sajnos nem jó ómen, ha egy érdektelen film-karaktert helyeznek egy mellék-sztori főszerepébe, mert az olvasó már kedvetlenül fogja a kezébe venni a füzetet -és aztán még kedvetlenebb lesz, amikor kiderül, hogy egy innováció nélküli sztorit kap a drága idejéért, ahol összeszedik az összes kaszinós-svindlis klisét, nyakon-öntve egy halvány starwars-hangulattal... dj karaktere most sem lett érdekesebb vagy izgalmasabb, és szerintem azzal sem lett igazán többlet-tudásunk, hogy ismerjük a börtönbe kerülésének kacifántos históriáját... (a rajzok olyanok voltak, amilyenek, de mi a fene volt az a kis kalap a főhősünk fején, az megvolt már neki a filmben is...?) (##03.17.)

(Y: The Last Man #24-31) (2004-2005) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

mindenkinek van gyenge pontja, nekem a széparcú intelligens lányok, yorick-nak meg a beth nevű szőkék... de legalább szerencséje volt a templomban talált szöszivel, mert nem csak szexet kaphatott tőle, hanem komolyabb beszélgetést is, valakit, akivel lehetett osztozni a bűntudaton -soha rosszabb kísértést, soha rosszabb évát az édenkertbe (btw, a vallás is szépen került be a nagy egészbe a katolikusok válságával (ugye hogy kellett volna hagyni, hogy nők is lehessenek papok...?), és yorick isteni belépőjével)... azért nem felejtkezünk el az eredeti beth-ről sem, igaz még csak azt a tényt rögzítettük, hogy yorick-nak érdemes lett volna várnia még a félrenézéssel... ezután végigrohantunk hero élettörténetén, kiegészítve az eddig homályban hagyott részleteket, majd révbe értünk san francisco-ban -egy időre... bkv itt látta megfelelőnek az időt és a helyet, hogy játszani kezdjen velünk azzal kapcsolatban, hogy miért is élhette túl yorick a dögvészt. felkínált egy misztikus magyarázatot, majd egy ahhoz hasonlóan nehezen komolyan vehető tudományos fejtegetést (mindezt persze drámaian, sok vörös folyadékkal körítve) -a lényeg mind a két esetben az, hogy a hősünk maga semmiképp sem különleges, csak a körülmények miatt maradhatott állva utolsó férfiként... most hogy elértük a kitűzött célt (san francisco-t), nincs más hátra mint, izé, továbbmenni -amerikát már keresztül-szeltük, jöhet a világ... (##03.10.)

(The Walking Dead #7-12) (2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

úgy emlékszem, hogy az első olvasáskor komoly sokként ért a rajzoló-váltás, mert nehezen szokta a szemem az elnagyoltságot, de most nem éreztem olyan nagynak az ugrást, sőt, valahol még örültem is neki, hogy lori-nak végre nem ló-arca van... érdekes visszanézni némi jövő-béli tudással a kezdetekhez, amikor megindult a kiscsapat az igazán soha véget nem érő menetelésére, és furcsa látni, hogy mennyire naivak voltak a karakterek az elején, hogy azonnal megbíztak vadidegenekben is, hogy hagyták, hogy egy hely látszólagos kényelme tévhitekbe ringassa őket -és hogy az apokalipszis megindulása után ennyivel is voltak még olyanok, akik hittek abban, hogy visszafordítható a zombi-kórság... feltűnő volt még, hogy mennyire ráfeküdt robert kirkman a kapcsolatépítésre, a karakterek ilyen viszonylag rövid idő alatt is könnyen kötődést tudtak kialakítani egymás iránt (ennek kifejezetten szórakoztató formáját adja elő maggie és glen a ’-magányos vagyok, dugunk? -dugunk!’ párbeszéddel)... ugyanakkor működik a rendre lecsapó dráma is, a feldolgozhatatlan gyász felemészti az egyéneket és a közösséget is -mert még nem tanulták meg, hogy hogyan lehet megkeményíteni a lelket úgy, hogy képessé váljanak életben maradni ebben az élhetetlen világban... (##03.08.)

(Y: The Last Man #18-23) (2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Parlov) (eng)

na jó, bkv úgy játszik a szexualitással és így velünk olvasókkal is, mint egy kézügyességből diplomázott pornószínésznő a rózsaszín dildókkal... mert mondjuk yorick legféltettebb titkaira legkönnyebben egy szado/mazo kínzás segítségével deríthetünk fényt, ugye...? igen, mert így az olvasó felajzva lapozhat egyre gyorsabban az igazság után kutatva, egyszerre szörnyülködve a múltból felszínre törő emlékeken, a kábító szerek okozta furcsa trip-peken, miközben azt kívánja, hogy ne csak egy kormányügynökségi kihallgatási technika legyen ez, hanem egy határokon túlmenő kőkemény előjáték... de nálam az is kimeríti az olvasói szexuális zaklatás fogalmát, amikor a szerző leültet egy kibomló fürdőköpenyes nőt a szolidan becsiccsentett főhős mellé a kanapéra, hogy a szexről és a maszturbációról beszélgessenek... de hogy ne csak a yorick lába között parlagon heverő fegyverről beszélgessünk, foglalkozzunk az igazi lőfegyverekkel is, mert azok is fontos szerepet játszottak a kötetben... hőseink útját állta (szó szerint) egy újabb elvadul nő-csapat, akik polgári ellenállásba (és útblokádba) kezdtek azon az elven, hogy úgyis mindenről a (bush) kormány tehet -és nem csak 355-nek és a dokinéninek kellett elszenvednie pár pofont azért, hogy szabaddá váljon az út kalifornia felé, hanem yorick-nak is komoly lépésre kellett elszánnia magát: az első gyilkosságára... (mellékesen foglalkozunk az állatvilág problémájával is, ugyanis annyi idő telt már el a hímneműek kihalása óta (másfél év), amivel elértünk bizonyos rágcsálók életciklusának a végéhez, és ezt könnyen tovább lehet gondolni azzal, hogy idővel minden állat (a.k.a. élelmiszer) eltűnik a föld színéről...) (##03.07.)

(The Walking Dead #1-6) (2003-2004) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Tony Moore) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

kezdjük egy kis töri-leckével: 2010-ben engem is könnyen elért a zombi-láz, annak ellenére, hogy a téma a horror-jellege miatt nem áll hozzám közel, de frank darabont meggyőzött arról, hogy a rothadó testek és a csendes karakter-dráma igenis tudnak kéz-a-kézben járni egymással. persze így annak is nagyon megörültem, hogy egy hazai kiadó is belevágott az eredeti képregény megjelentetésébe, raktam is fel a polcomra lelkesen az újabbnál-újabb köteteket. sőt, az első négyet végig is daráltam majd’ egy hétvége alatt, a többinél meg ottmaradt az ígéret, hogy ’majd egyszer, ha lesz rá idő’. azzal áltattam magam minden tévés évadkezdéskor, hogy a sok csalódás hatására most már biztos abbahagyom a show nézését, és inkább az írott változatot fogom preferálni. hát tavaly tényleg betelt a pohár, és idén meglett az a régóta keresett idő is, hogy a polcom felé forduljak... sajnálom, hogy a korábbi olvasásom a nagy kritika-író-lázam előtt történt, mert így nincsenek kézzel fogható bizonyítékaim az első benyomásokról, így be kell érnetek az ismétlésnél tapasztaltakkal... persze maga a sztori már nem sokat tudott adni, hisz’ láttam is, olvastam is már ezelőtt, viszont eltelt annyi idő azóta (és a kegyetlen sorozat-kaszám óta), hogy egy jó adag nosztalgia keveredjen a panelek közé, hogy mosolyogva tudjak rácsodálkozni arra, hogy honnan is indult a nagy zombi-apokalipszis, hogy milyen szereplőkkel töltöttünk el akár csak egy kevéske időt is. és azt is el kell ismernem, hogy az ismerőssége ellenére is vannak olyan elemei a kötetnek, amik jól tudtak működni most is, van hogy a dráma ragadott torkon, van hol a feszültség emelte a pulzust (még akkor is, ha (a médium jellegéből fakadóan) a tévében bizonyos sokkolások jobban tudnak működni -mert a zene, a vágás, a maszkmesterek munkája olyan pluszokat adnak, amiket rajzolt formában lehetetlenség átadni). úgyhogy itt egy új elhatározás az idei évre: egy zombi-túlélő kitartásával fogok újra-és-újra a könyvespolcom felé fordulni, hogy régi és új kedvencekben leljem örömöm... (##03.04.)

(Y: The Last Man #11-17) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Paul Chadwick) (eng)

megváltozna-e a sorozat dinamikája, ha nem yorick lenne az egyetlen utolsó férfi? majdnem megtudtuk ezt, mert a hím-gyilkos himlő (uhh, bocs, szóvicc-halál) az űrbe nem jutott fel, úgyhogy a nemzetközi űrállomáson is életben maradtak ketten -csak onnan meg nem egyszerű lejutni... persze hősünk nem sokáig örülhetett annak, hogy a gyengécske vállairól lekerül a hatalmas teher, mert hát maradni kellett a koncepciónál, egy férfi, egy majom, nincs apelláta (esetleg csak a nyitva-hagyott kérdés, hogy az űrben nemzetközi összefogásban fogant gyermek szebbé teszi-e a jövőt)... yorick egyébként nincs túl jó formában a kötetben, szakállal fejezi ki a rosszkedvét a kötet elején, minden megszólalásában elejt egy cinikus popkult utalást, majd lefertőtlenítik, elfogják és megszégyenítik, mint szabadulóművészt... nyitottabbá vált a történet, hogy kicsit szélesebb látószögünk nyílt a kulturálisan sokszínű gárda segítségével (még arra is figyelt bkv, hogy az oroszok következetesen kozmonautát mondjanak az űrhajósokra), de szerintem az is jó ötlet volt, amikor két füzet erejéig félretettük a főhősöket, hogy kicsit betekintsünk egy másik mikroközösség életébe és gondolkozás-módjába is -és hát a választott színházi közeg arra is jó volt, hogy meta-utalásokkal görbe tükröt állítson magának a szerző, akár azzal, hogy felfedi az előképeit (pl. mary shelley regényét), akár azzal, hogy a darab közönségének reakcióiba beépíti az olvasói reakciókat (magyarul azt a folyton felvetődő problémát, hogy szexre vágyó hordaként van ábrázolva a nők egy csoportja a képregényben)... (##03.02.)

(Y: The Last Man #6-10) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

egy posztapokaliptikus történetben mindig gyanús, ha a főhősök egy idilli utópisztikus társadalmi közösségre bukkannak, mert ott biztos hogy van valami sötétség a mélyben... de szerencsére bkv a múltjuk ellenére pozitívan ábrázolja az ohio-i kisvárosban csendesen meghúzódva élő nőket -kellenek is ők ellenpontnak a minden értelemben eltúlzott amazonok mellé (akiknél a vezető már ott tart, hogy undorodik a sperma gondolatától is, és meggyőződése, hogy addig elnyomásban kell tengődniük a nőknek, amíg egyetlen férfi is él még a földön, mert akkor nem lehet eltörölni a régi rendszert, blablabla)... két fontos szálunk rántódott össze egy drámai konklúzióba, ahol a brown tesók szenvedték meg a konfrontálódás javát (meg persze azok, akiknek különböző éles tárgyak jutottak be a szervezetükbe)... örömteli, hogy yorick nem egy szuper-man, hanem egy hibákkal teli esendő alak, aki nem a legokosabb ember a környéken, akiben túl könnyen szikrázik fel a harag, ugyanakkor (szinte) minden körülmények között helyén van a szíve... bár azt már múltkor is hangsúlyoztam, hogy nem várom, hogy lucskos szexualitásba boruljon a képregény, de azért néha-néha lehetne valami több is a romantikus tapogatózásoknál -igen, ilyen férfi-olvasó vagyok, aki biztatja hősét a hűtlenségre... (##02.28.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #9-12) (2005) (írta: Mark Millar, rajzolta: Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2008)

szimbiózis -a szuperbűnözők azért jöttek létre, mert az erős szuperhősök feltűntek a színen, és a gazdag és befolyásos emberek úgy érezték, hogy úgy tudják a kezükben tartani a hatalmat, ha egyensúlyt teremtenek. de a szuperhősök sem éreznék jól magukat a szuperbűnözők nélkül -mert akkor nem lenne kit péppé verniük... egyfelől tetszett, hogy norman osborn ült a háló közepén, akit meg kellett menteni, mert a börtönben túl nagy célkereszt volt a hátán, másfelől viszont, ehhh... tényleg megint a manó mozgatja a szálakat a háttérből? mily’ eredeti... persze a nagy számok törvénye most is segít, és hatásos az, hogy nem egy, nem hat, hanem tizenkettő ismert gonosz támad peter-re (és a rendre macskanős poénokkal övezett fekete macskára), de aztán egy válogatott marvel-csapat is beszáll a bunyóba, hogy leredukálhassuk a párbajt négy-személyesre, peter-re, a manóra, a bedrogozott oki dokira és a fegyverével veszélyesen hadonászó mary jane-re (jé, csehov szelleme még a képregények lapjain is megjelenik) -mindez persze egy híd tetején, mert egy pókember füzetben az kötelező kellék egy ilyen súlyú összecsapásnál... aztán egycsapásra megoldódik minden, peter a homlokára csap, és megoldja a may nénis rejtélyt (egész jól el voltak rejtve a clue-k a korábbi füzetekben, btw), és előadja a szokásos sirámait arról, hogy fel kéne hagynia a hálóvetős szakmájával, mert veszélyben forog miatta a családja élete... (érdekes kitérő volt ez a komolyabbnak szánt marvel knights-os vonal a fő (amazing) címről, nem vált a kedvencemmé ez a keménykedősebb pókember közeg, de voltak elemei, amik jól működtek. és nem volt benne egy deka misztikum sem, hálistennek...) (##02.26.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #5-8) (2004-2005) (írta: Mark Millar; rajzolta: Frank Cho, Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2008)

még a végén, így közel száz kötetnyi szuperhősös képregény után be kell látnom, hogy nem nekem való a műfaj...? mármint továbbra is szeretem az ilyen típusú történeteket, csak gyanús, hogy gyakran panaszkodom a végeláthatatlan verekedések miatt, és kifejezetten tudok örülni, amikor csendesebb pillanatoknak is jut hely a panelekben -amikor igazi mélységet kap a sztori és vele együtt a műfaj maga is... de az apró/cseprő ügyek is felüdülést jelenthetnek, mint egy túlköltekező szupermodell, de még egy olyan keménynek tűnő író is, mint mark millar oda tud ütni az ember szívére -mondjuk hogy humanizál egy régi ellenséget egy beteg családtag segítségével. vagy hogy (szó szerint) különválasztja eddie brock-ot, a speciális erkölcsökkel rendelkező embert, és venomot, az erkölcstelen entitást (de akár egy mély-elemzésbe is bele lehetne menni, összehasonlítva peter ’nagy erő - nagy felelősség’-ét azzal, ahogy most egy tizenéves srác nagy erőt kap a kezébe, és elbukik a használata közben (mondjuk ez nem véletlen, hisz’ apuci készen veszi meg neki venom-ot, és aztán a földöntúli entitás irányítja a gyenge akaratú srácot)... több helyen is cinikus poénok ütötték fel a fejüket a sorozatban, lehet élcelődni a végtelenül összekuszálódott x-idővonalon vagy a klónokon is. és kezdem azt érezni, hogy a párbeszédekben lévő suta keménységet csak részben írhatom mark millar számlájára, mert a fordítás is komolyan ludas lehet ebben... (##02.25.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #1-4) (2004) (írta: Mark Millar, rajzolta: Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2007)

én értem azt, hogy a képregény-írás nagy fenegyereke mark millar, akinek már az óvodában is tökösség volt a jele, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy a szigorú kötöttségektől megszabadult marvel-nél nagy élvezettel vetették bele magukat a felnőttesebb képregények világába, sőt, azt is látom, hogy miért olyan népszerű ez a tökösebb és felnőttesebb pókember képregény, de én szinte végig azt éreztem, hogy a közkedvelt hálószövő ledobja magáról ezt a keményebb stílust... a beszólások is keményebbek a szokásosnál, a rosszfiúk olyan kuplerájba járnak, ahol csernobili mutáns csajok okoznak külön örömöt -és persze minden oldal tobzódik az erőszakban... nem mondom, hogy nem tud működni az, hogy az ütéseknek van súlya, hogy peter-t rohammentővel kell a kórházba vinni, hogy a rosszfiúk (elektro és keselyű) lelkiismeret-furdalás nélkül robbantanak fel ártatlanokat és törik ki emberek nyakát. és tulajdonképpen azzal sincs komoly problémám, ha a fekete macska igencsak közel kerül ahhoz, hogy ruha-baleset érje, hogy egy merész levegő-akrobatika közben közszemlére tegye a méretes másodlagos nemi jellegeit, de ez már nálam egy picit túllendül a határon... (az merész kijelentés lenne tőlem, hogy nagy rajongója vagyok a dodson házaspár munkáinak, de itt egész korrekt munkát végeztek a rajzokon -és nem csak a dekoltázsokkal...). (##02.24.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #509- 514) (2004-2005) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

úgy érezni, hogy j.michael straczynski ellentmondásosan viszonyul a korai pókember történetekhez -mert tiszteli az elődeit, ez abból látszik, hogy mennyiszer nyúl vissza a régi időkhöz, ugyanakkor szeretné a saját szája ízére is formálni a sztorikat, legyenek azok az eredet-történet köré szőtt misztikus elemek, vagy akár a dél-amerikai szappanoperákból kölcsönkért fordulatok... és értem én, hogy a nagy rajongók kiakadtak annó, hogy egy banális fordulat kedvéért meggyalázta szent gwen-t az író, pedig ha megkapargatjuk a felszínt, egész működő drámát találunk alatta -még akkor is, ha meg kellett erőszakolni hozzá az egész ötletet az idővonal miatt (manó-szérummal meg gyorsan növekedő gyerekekkel)... mert az ikrek jó nagyokat csapnak peter arcára és lelkére egyaránt, és mindig nehéz feltépni a gwen okozta sebeket (néha szó szerint, ha a sír feltörését nézzük), és mary jane is jól be volt vonva a múltbéli történetbe, hogy peter-nek még inkább fájjon a visszaemlékezés... (szemérmesen megszakadt a gondolat-menet ott, hogy vajon gwen első (és egyetlen?) szexuális élménye egy őrülttel esett-e meg...) a gonosz-motivációban sem volt sok innováció, ’bosszút akarok állni, mert gyerekkorom óta etetnek hazugságokkal’, de szerencsére ezen lehet még javítani... izé... amnézia? hát ennyire azért ne menjünk már el a szappan irányába... (romita jr szálkás rajzai után hirtelen jött a váltás deodato realistább stílusára, kicsit felüdülés volt, kicsit szokni kellett -főleg azt, amikor robert de niro nézett ki rám az egyik lapról...) (##02.22.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #503-508) (2004) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

most mondjátok, hogy nektek nem volt ezekiel a kezdetektől gyanús egy kicsit...? viszont azt nem mondhatjuk, hogy jms nem zárta kerekre az ő történetét (amihez hozzákapcsolta az eddigi természetfeletti elemeket is, ezzel mintegy igazolva önmagát) -én tényleg vártam valami hasonló fordulatot, de örülök, hogy egyből megkapta a megváltását is a karakter, és nem úgy végezte, mint sok meglepetés(nek szánt) gonosz, mert jól meg voltak indokolva a tettei, nem csak a pókhálón lógtak magukban... a természetfeletti miatti magyarázkodás azért is indokolt volt, mert a kötetet is egy ilyen sztorival kezdtük, ahol meglepetésre egész jól működött a spidey/loki szövetség, még ha a cselszövés istenébe elég kevés humorérzék is szorult -és az is tetszett, hogy a korábbi strange-es nagy eseményhez kötötték az új ellenség felbukkanását, mert jobban lehetett így érezni a folytonosságot... de ezt a siman tovagördülést segíti a magánélet is, mert szerencsére most is jutott hely egy olyan (két bunyó közti) átvezető füzetnek, ahol mj-re is kellő fény vetülhetett, kicsit átérezhettük azt, hogy csupán a szépség nem elég az álmaink eléréséhez, még a szórakoztatóiparban sem... (utólag belegondolva azért az elvont óriáspókos finálé fura volt egy kicsit, de olvasás közben ez nem igazán tűnt fel, mert húzott magával a tempója meg a feszültsége.) (##02.21.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #57-58, Amazing Spider-Man vol.1 #500-502) (2003-2004) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: John Romita Jr, John Romita Sr) (eng)

ha valaki alter-dimenziós strange dokis sztorit akar írni, akkor miért nem azt teszi, és miért erőlteti szegény spidey-ra ezeket...? persze értem, hogy ez a dormammu-s sztori csak egy keret volt arra, hogy vissza tudjunk nézni peter eddigi életútjára, ha már ünnepi számról és egy nagy mérföldkő eléréséről van szó -és egy régi motorosnak biztos nagyokat dobbant a szíve a visszautalásoktól, én koca-olvasóként inkább az erőfeszítést értékeltem, ahogy peter-nek újra végig kellett küzdenie magát a számtalan ellenségén és lelki megpróbáltatásán... miután túl voltunk ezen a monstre utazáson, egy kicsit megpihentünk, és csendesebb közjátékokban váltottunk szemszöget, eltöltöttünk egy kis időt may néni gondolatai között (hogy ő miként is látja peter-t és a hősködést), valamint egy másik alulnézeti képben kaptunk egy aushwitz-i menekültet, aki ruha-és-kosztüm-készítésből él, és szépen meg tudja indokolni a kávét szürcsölgető pókembernek, hogy egy tisztességesen dolgozó embernek miért nem számít, ha tisztességtelen kezekbe kerül a munkája... (továbbra is elégedett vagyok parker-ék magánéletének ábrázolásával, és ki kell mondjuk, hogy mj még romita jr rajzain is szexi!) (boldog szülinapot -nekem!) (##02.18.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #51-56) (2003) (írta: J. Michael Straczynski, Fiona Avery; rajzolta: John Romita Jr) (eng)

halott maffiózók tömeg-sírjából kikecmergő hulk-frankenstein-szörnyeteg -straczynski túlpörgeti az őrült képregényes ötleteket... az alapok nem voltak rosszak, mert sosem vetünk el egy las vegas-i leszámolást, aminek a végén egy újabb gödör keletkezik a sivatagban, de aztán erre jöttek a rétegek, a kemikáliák meg a gamma-sugárzás, hogy ne lehessen annyira komolyan venni. ráadásul az én ízlésem szerint egy ilyen szörny-üldözés nem ér meg négy füzetet... viszont voltak itt olyan aspektusok, amiket érdemes komolyabban is megvizsgálni -például hogy peter pénzt fogadott el a szolgálataiért, ráadásul egy maffiózó munkavállalója lett, és ezek akkor is morálisan megkérdőjelezhető tettek, ha a végén helyrebillentette mindenki igazságérzetét... még fontosabb az, hogy a magánélet mennyire felnőttesen van kezelve, hogy nincs a lepedő alá rejtve, hogy parker-ék igenis élnek házaséletet, miért ne tennék? mert peter egy közkedvelt ifjúsági hős? comeon... a kötet utolsó harmadába egy másik sztori szorult, mert peter tanárként rendre talál olyan gyerekeket, akiket felkarolhat. ami viszont ebben a történetben elgondolkodtató volt, az a családok érzései, akik megszenvedik azt, ha egy rokonuk rossz útra lép, és a pókember igazságot szolgáltat náluk -bár talán egy kicsit fura, hogy peter-nek bűntudata van emiatt... (##02.15.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #46-50) (2002-2003) (írta: J. Michael Straczynski, Sara Barnes; rajzolta: John Romita Jr) (eng)

ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, jms most maximálisan beleállt a misztikus szintre vitt spidey-eredet-elméletébe -de tényleg, még ki is szól hozzánk olvasókhoz a párbeszédekben, hogy ’nézzetek már körül a marvel univerzumban, viharisten, gamma sugárzás, és EZT nem tudjátok elfogadni?’... még anansi-t, az afrikai pókistent is idecitálja, hogy igazán mélységet adjon mítosznak. és igazából el lehet fogadni, hogy szélesedik a kezdőlépés a hagyományos radioaktív pók (kvázi tudományos) megközelítéstől -az egy más kérdés, hogy szükségünk van-e erre a kiterjesztésre... érdekes adalék peter pók-ságának hangsúlyozásában, hogy sokkal több nyolclábú veszi körül hősünket, mint eddig, segítik őt a feladataiban, betakarják, amikor el kell bújnia, felvállalják a halálos csapást (amit peter, mint pozitív hős nem vihet be), de van, amikor csak együtt lógnak a sráccal a sarokban (pun intended)... a másik hozadéka a misztikumnak, hogy megérkezett a második csapás, egy újabb erős ellenfél, aki a póksága miatt támadja a pókfejet, és először megörültem a hölggyel kapcsolatban, amikor lelki csapást mért hősünkre, mert a sok verekedés között üdítő volt látni egy ilyen újfajta megközelítést -de aztán hamar visszatértünk az ökölharca... ehh, még mindig úgy érzem, hogy az írók gyávák érettnek nézni az olvasóikat, akiket szerintük elriasztanának a csöndes intim panelek, és ezért van az, hogy itt sem kaphatunk egy lecsupaszított pillanatot mj-vel, mert muszáj az érzelmes mondatokat megszakítani egy fátum doki körül zajló csetepatéval (mondjuk én már annak örültem, hogy nagy nehézségek árán sikerült egy reptérre terelni a házaspárt, mert sokáig húzta jms azzal az agyunkat, hogy hagyta, hogy az ország két felén merengjenek szegények)... szóval nem mondom, hogy nem érdekes az irány, amerre peter-rel elindultunk, de azért maximálisan nem sikerült még most sem behálóznia... (##02.13.)

(Black Panther Prelude #1-2) (2017) (írta: Will Corona Pilgrim, rajzolta: Annapaola Martello) (eng)

mostanában eléggé leszoktam arról, hogy a filmes marvel univerzum mellé kiadott füzeteket olvassam, mert legtöbbször csak a korábbi filmeket csomagolják képregény-panelekbe, abban meg nem sok izgalmat találni -de kiszagoltam, hogy a párduc elé újra eredeti történet érkezik, úgyhogy gyorsan felvettem az étlapra. be kell vallani, azért nagy intervencióra itt sem számítottam, és igazából nem is kaptam, csak egy küldetést t’challa-val, amiből a későbbi marvel hős tanulhatott valamit, mi meg nézhettük, ahogy gonosz terroristákat győz le. magához a filmhez nem tudom, hogy mi köze lesz, mert ez a sztori jó tíz évvel korábban játszódik (valahol az első iron man után közvetlenül, mondjuk a hihetetlen hulk-kal egy időben), de hátha meglepnek majd valami kis utalással a moziteremben... (##02.11.)

(Y: The Last Man #1-5) (2002-2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (magyarul: Vertigo 1-4 (Kingpin))

egy férfi és hárommilliárd nő -nedves álom vagy lélekgyilkos rémálom...? brian k. vaughan már itt az elején elég egyértelművé teszi, hogy nem a pornográfia felől akarja megközelíteni ezt a scifi toposzt, hanem egy nagy kalandot kerít inkább az elképzelhetetlenül nehéz szituációból. és jól végig van gondolva a férfi-nélküli világ, mert nem csak yorick-kal, a fajtája utolsó képviselőjével akar foglalkozni, hanem olyan (gyakran összeérő) szálakat emel be mellé, amikkel a nagyobb képre is rá tud világítani. mert a társadalmunk a mai napig a férfiakra van berendezkedve, ők uralják a politikát és a hadsereget, így a nők nehezen tudják átvenni a szükséges hatalmat (nem véletlen, hogy az izraeli hadseregnek fontos szerepe lesz a történetben, hisz’ ott minden nőnek kötelező letöltenie a szolgálati idejét)... mindig érdekes figyelni, hogy az ilyen szituációk mit hoznak ki az emberekből, és nem véletlen, hogy a gyászon és zavarodottságon túl az agresszió uralja a gondolkozást -várom azt, hogy az amazonokkal merre akar menni bkv, mert nem hiszem, hogy csak a harcias feministákat akarná kifigurázni velük, akik szélsőséges végletként örülnek a férfiuralom végleges megszűnésének... a saga és a paper girls után nem volt kérdés, hogy bkv írói stílusa most is a szívem közepébe fog találni, de meglepően könnyen faltam ezeket a kezdő füzeteket -persze a felépítésük is segített, mert már a nyitány filmes felütése és ketyegő visszaszámlálása is egészséges feszültséget hordozott magában, de aztán a későbbiekben is jó tempóban indultunk neki az amerikát átszelő nagy utazásra... (pia guerra rajzai teljesen ’okék’, egyedül az zavart, amikor a politikusnők és politikus-feleségek arca és haja annyira hasonló volt, hogy nem nagyon lehetett őket megkülönböztetni...) (##02.10.)

(Paper Girls #16-20) (2017-2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

valahogy sosem éreztem nagy késztetést, hogy szilveszteri partikra járjak, de 1999 utolsó napján úgy alakult, hogy meghívtak egy házibuliba -és biztosan mondhatom, hogy tizenhét évesen hidegen hagyott minket az y2k para, sokkal fontosabb volt, hogy a magnóból üvöltsön a mennyország tourist a tankcsapdától... a kedvenc időutazó csajaink is ide, az ezredforduló hajnalára érkeztek ezúttal, és persze bkv sem hagyhatta ki a 2-esre váltás nagy paráját (vagy az akkor virágzó goth stílust) -de a csöndes kisvárost sem ez bolygatja fel, hanem egy csapat hegyomlásnyi kézi-vezérelt jaeger (klasszikus robot-formában)... az első füzetben még kicsit zavarosan merültünk bele a korokon átívelő idő-háborúba, de aztán szépen letisztázódtak az ellenfelek és az ő szándékaik. persze mi még így is többet tudunk, mint a csajok, akik tényleg csak kapkodják a fejüket a nagy csimm/bummban, főleg amikor a jövőből jött emberek és fegyverrel hadonászó öregasszonyok kereszttüzében találják magukat... továbbra is okosan van használva az a kezdetektől meglévő ötlet, hogy térben kötött az időutazást láthatunk, mert így most is belefuthattunk az egyik hősnőnk idősebb verziójába -és ezek a találkozások mindig jó alkalmat adnak egy kis lelkizésre. igaz, nem kell ahhoz egy karakter két verziója, hogy személyes síkra tereljük a beszélgetéseket -mert én azt is nagyon szerettem, ahogy a nemi identitás kérdését kezelik a csajok, zavart fejvakarások és bősz tagadások közepette... nem volt kérdés, hogy a fináléval egy újabb korszak felé vesszük az irányt, már csak hagyománytiszteletből is, és persze megint kecsegtető az az időpont, ahová a csajok frissen lepottyantak... (##02.09.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #40-45) (2002) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

bár kétségtelenül szeretjük, ha új ízekkel ütik fel a megfáradó képregényes formulákat, azért vannak olyan új ötletek, amik az idegenségük miatt ledobják magukat az ismert hősökről -nem kertelek tovább, furcsa volt spider-man-t a testén kívül lebegve az asztrál-síkon látni. főleg azért, mert igazából ez csak egy ürügy volt, hogy peter megint lekésse a találkozóját mj-vel -és bevallom, hogy nagyon utáltam már a filmekben is ezt a visszatérő elemet (előfordulhat, hogy ennek személyes okai vannak -mert bár nekem nem szokásom elkésni sehonnan sem, mégis rendszeresen visszatérő rémálmom, hogy nem érek oda valahova időben)... a második sztori is hozott egy meglepő helyszínt (a pálmafás, kövér filmproduceres los angeles-t), de az azért kevésbé zavaró, hogyha amerika túlfelére lépünk ki queens-ből, mint egy másik dimenzióba... persze a szerelem hajtja peter-t a másik óceán partjára (may nénit meg a vágy, hogy láthassa személyesen pierce brosnan-t), de ha már arra jár, akkor össze is csap oki doki-val meg a szintén csápos trónkövetelőjével... mert lehet új impulzusokat behozni egy ilyen régóta futó szériába, de azért illik vissza-visszatérni a gyökerekhez is. hősünk is egész úgy viselkedik, ahogy elvárjuk a nagyszájú hálószövőtől, popkult utalásokkal terhelt poénokkal dobál minket szüntelenül (szép meta-utalásokkal volt teli a szuperhősös film forgatása -egy radioaktív rák által megcsípett hőssel a főszerepben...). (##02.07.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #36-39) (2001-2002) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

vannak olyan helyzetek, amikor a szuperhősök is tehetetlenek... nagy tisztelet j. michael straczynski-nek, hogy közvetlenül 9/11 után ki akarta magából írni a való világot sokkoló értelmetlen terror-támadást, és nem vádaskodott egy egész füzeten át, hanem a békés összefogás erejére hívta fel a figyelmet, hogy ne kollektíven ítéljünk el népcsoportokat (nekem még az ehhez az üzenethez csatolt könnyes szemű doktor doom is belefért). de egész (rövid) kötet meglehetősen érett témákat dolgozott fel úgy, hogy alig tartalmazta magát a címadó (jelmezbe bújt) hőst, hanem peter parker-rel, a hétköznapi emberrel foglalkozott, és jól is állt neki ez a csendesebb, elmélkedősebb hangvétel. a rossz helyzetben lévő gyerekek bánata után elérkezett az idő, hogy egy negyven éve létező probléma-csomót oldjanak fel, és kifejezetten erősen sikerült may néni és peter egész párbeszéde, amiben ott volt az önmarcangolás sötétsége és a családi szeretet erőssége egyaránt (szoktam bántani romita jr szögletes arcait, de most ezek az arcok annyi érzelmet fejeztek ki, hogy megbocsátó vagyok a szokásos stílusa miatt). jól sült el az is, hogy erre az időszakra esett a ’nuff said kihívás is, mert így még egy csendesebb (egész pontosan néma) füzet koronázta meg a kötetet, ahol szintén nem peter volt a főszereplő, hanem az élete két legfontosabb női karaktere, mj és may néni, és olyan érzékletesen sikerült ábrázolni néhány panelen át a magányt, hogy abba teljesen belesajdult a szívem... (a marvel-purgálásom egyik áldozata a ’peter parker: spider-man’ lett, mert nem éreztem erőt magamban, hogy ide/oda ugráljak a sztorik között, rájöttem, hogy beérem csak a fő cím (amazing) követésével is.) (##02.05.)

(Daredevil vol.2 #51-55) (2003-2004) (írta és rajzolta: David Mack) (eng)

ahogy arra számítottam pár hónappal ezelőtt, echo visszatért a sorozatba, de nem egészen olyan formában, amire én gondoltam anno, nem egy közös kalandra matt murdock-kal -hanem konkrétan öt részre átvette az uralmat a füzetek felett... így daredevil nem hogy mellékszereplővé redukálódott a saját címében, hanem vendégszereplőként köszönt csak be, még a dramaturgiailag megfelelő ponton belépő wolverine is több panelt kapott, mint ő... és ezzel nem lenne baj, mert echo egy kellően érdekes karakter (főleg megtámogatva ezzel az egyedi vizualitással), de sajnos david mack-nek esze ágában sincs érdekesen használni őt, inkább újra elmesélte a lány szomorú históriáját, majd egy kis lelki útra küldte. és értem én, hogy az összes ritmikusan visszatérő elem szándékosan volt elhelyezve a nagy egészbe, ugyanakkor dobogva hajtogattam az olvasás közben, hogy ’értjük ezt, haladjunk már!’... arra viszont mindenképp alkalmas ez a kitekintő kanyar, hogy az emberben felszítsa a tüzet az indián kultúra iránt, hogy berakjon egy kis autentikus zenét ráhangolódásként, hogy gondoljon arra, hogy milyen érzés volt , amikor testileg/lelkileg megtisztulva lépett ki egy szaunából -és persze arra is alkalmasak a füzetek, hogy kényeztessék a szemet a vizuális orgiáikkal (vagy a kultúr-történeti ötletparádéikkal, lásd pl. a picasso vagy van gogh utalásokat). (##02.02.)

(Alias vol.1 #22-28) (2003-2004) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, Mark Bagley, Art Thibert) (eng)

egy eredet-sztorit nem lehet félvállról venni, vissza kell menni a kezdetek elé, fájóan felkapargatni a sebeket -és ha kicsit játszani akarunk, akkor lehet mondjuk a képi világgal is megidézni azt az aranykort, amikor hősök sokasága lepte el a popkultúra horizontját (azzal nem is tudom, hogy ki vagyok-e békülve, hogy jessica egy iskolába járt peter parker-rel, azon viszont jól szórakoztam, hogy b.m.bendis húzta előttünk a mézesmadzagot, mielőtt jessica megkapta volna a képességeit). lehet, hogy nem ez a legeredetibb eredet-történet (nem olyan menő, mint ka-zar-é a vadfölddel meg a kardfogú tigrissel), de megteszi, van benne dráma, van benne képesség-felfedezés, és a többi hőssel ellentétben nagyon hamar bekövetkezik benne a bukás is... bár a sorozatból ismerhettük killgrave-et (lehet hogy ott nem volt lila, viszont ezt kompenzálta david tennant vonzereje), de itt a rajzolt verziónál egy kicsit máshogy működött a megbabonázott hónapok drámaisága, máshogy tűnt szemétládának ez az alávaló gonosztevő (pl. más nőket dugott jessica szeme láttára, csakhogy az kívánja őt, wtf?)... a jelenkori összecsapás kellően meglepő lett, viszont a jópofának szánt meta-humor engem kizökkentett az olvasásból -mert oké, hogy az volt a cél, hogy jessica-val együtt mi is a bizonytalanság kétes színei közt vergődjünk, de amikor ilyen durván rugódik ránk a negyedik fal, az nem mindig éri el a megfelelő hatást... a sok lélek-zúzás után jólesett az őszies napsütésben a megnyugvás, a sok szarság után igenis járt nekünk (is) egy kis remény -a noir-nak indult történet egy szebb jövővel kecsegtet, kibújik az árnyékok közül a fényre, és istenemre, jól esik neki... (##02.01.)

(Alias vol.1 #10, 16-21) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Gaydos) (eng)

lehet hogy sokan szórakoztatónak találják a pökhendi stílusát, de azért valljuk be, hogy j.jonah jameson a marvel univerzum egyik legnagyobb seggfeje... képtelenség együtt-érezni vele, még akkor sem mozdítja meg a lelkem, amikor egy szerettéért aggódik -lehet hogy azért, mert nem sokkal előtte még jessica-t fenyegette véres szájjal... erősen köröztünk ebben a kötetben a pókember-körüli al-univerzumban, igaz, maga peter nem tette tiszteletét, csak a cicis verziói... mert brian michael bendis most merte lecsapni azt a labdát, hogy létezik már egy jessica nevű karakter, aki volt szuperhős és magánnyomozásból él -az első spider-woman, ms. jessica drew... és ha már egy póknő beemelődött a sztoriba, jöhetett egy másik is, szám-szerint a harmadik, akivel együtt viszont áru-kapcsolódott a fent emlegetett jjj is (meg azok az érzelmek, amik nem jöttek)... a bendis-verze is erősen ott dobog a hell’s kitchen mélyén, vagy csak a szerzőnk kattant rá a szuperhős-drogra, mert ahogy a daredevil-ben problémát jelent ez a fajta elszállás, itt is a dráma központi elemévé vált... viszont tágul is ez a bizonyos alias/daredevil-univerzum, mert most rakódott rá a sztorira a legtöbb szuperhősös elem, perzseltek az ujjakból szórt villámok, repkedtek a fényes fény(?)-gömbök, csattantak a keményen kiosztott pofonok (még jessica jones is bele tudott szédülni, amikor orr-vérzésig csapkodták a buciját, dehát eddig sem volt ő egy sérthetetlen hősnő). és szerencsésen jött ki az újragondolt mixből a sorozat, mert ez a kötet működött eddig a legjobban -talán nem is éreztem még egy képregény-folyamnál sem ilyet, hogy részről/részre egyre jobban tetszik. tehát vessem bele magam minél hamarabb a fináléba, mi...? (a hálószoba-jelenetek nem a szexiségükkel tüntetnek, hanem a természetes párbeszédeikkel, nem is szívesen lennénk egy ágyban jessica-val és scott-tal, miközben sértődötten és megbántottan veszekednek egymással...) (féltem a tízes számtól, amikor láttam, hogy a párbeszédek helyett forgatókönyv-szerűen vannak elhelyezve a kimondott mondatok, de meglepően jól működött ez a különleges forma is a festményekre hajazó képeivel.) (##01.31.)

(Alias vol.1 #11-15) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, David Mack, Mark Bagley) (eng)

hozzá vagyunk szokva, hogy a szuperhősös történetek liberális nagyvárosokban játszódnak, ahol a lakók csak az esetleges (anyagi) károkért morognak, de ritkán viselkednek ellenségesen a különleges képességűekkel szemben (oké, tudom, hogy ehhez az idealizált képhez ki kell vennünk az egyenlegből a folyton utált mutánsokat, de azért járjátok velem végig ezt a gondolat-menetet, légyszi...) -úgyhogy most ezért volt mellbevágó jessica-val elindulni a bigott és kispolgári vidéki amerika mélyére, ahol tisztán élnek még a sztereotípiák, az emberek kotnyeleskednek, a focicsapat irányítója minden csajt meg akar dugni, és a környék legnagyobb kirekesztő rohadékja a helyi prédikátor... és egészséges felháborodással tudtuk követni jessica-t ebben a merően kisszabású ügyben, ebben a maradi fertőben, ahol nagy hangon lehet utálni azokat, akik mások, zsidók, leszbikusok vagy mutánsok -a felháborodás az életszerűségből eredt leginkább, mert sajnos tudjuk, hogy a képregény megjelenése óta eltelt tizenöt évben semmit sem javult a helyzet (és nem csak a vidéki amerikára igaz ez, de kishazánkban is tort ül a kirekesztő gondolkozásmód)... az érzelmi feltöltődés után brian michael bendis nem engedte el a gyeplőt, hanem még két lapáttal rátolt a lelkizésre és a romantikára (összeeresztve jessica-t luke cage-el és scott lang-gel) -szintén egy marvel-kiadványtól szokatlanul realista hangnemben, tökéletesen imitálva egy szex utáni veszekedést és egy tökéletlen első randit. (tetszik, hogy bendis a saját univerzumát építi azzal, hogy matt murdock ügyét ebbe a sorozatba is átmenti -és így nem lóg jessica megjelenése sem odaát...) (##01.28.)

(Alias vol.1 #1-9) (2001-2002) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, Bill Sienkiewicz) (eng)

oké, tudták a marvel-nél, hogy milyen irányból érkezett brian michael bendis (a powers-re gondolok itt elsősorban), de azért megnéztem volna a szerkesztők arcát, amikor előállt nekik ezzel az ötlettel: egy problémás, kiégett, dohányzó, italozó, káromkodó hősnőt akar bedobni az ismert marvel karakterek közé, akik szintén nem fogják vissza magukat. hát nem csodálom, hogy egy külön (felnőttekre pozicionált) al-kiadót hoztak létre a kedvéért -ezt bendis egy ’fuck’ szóval köszönte meg, egyből az első oldal, első panelén... persze jessica jones nem volt ismeretlen számomra a tévésorozata miatt, de ez a tudás most egy kicsit hátrányba is fordult, mert a mozgóképes ’hölgy’ egy fokkal még cinikusabb és megkeseredettebb, mint a rajzolt eredetije, így az első két füzetnél volt némi hiányérzetem (abban nem, hogy itt is levarrja luke cage-et keményen), de aztán egyre érdekesebbek lettek a sztorik, úgyhogy fokozatosan vett meg magának. sztorik, mert ebben az első kötetben többfelé is kanyarodtunk, igaz, mindig a horizonton tartottuk a bosszú angyalai kúriáját... az alap noir felállás mindig adott, jessica sűrű cigifüstben hallgatja a kuncsaftokat (vagy rejtett melegekre vadászik a neten), aztán az ügyek vagy belecsavarodnak valami magasabb szintű összeesküvésbe, vagy piszlicsárék és értelmetlenek maradnak -kiszámíthatatlanul, ahogy az élet is hozná... magában a hősnőben már most az tetszik a legjobban, hogy meg lehet vele vizsgálni azokat, akik nagy erőt kapnak a sorstól, de nem tudnak élni vele, mert lelkileg nem alkalmasak arra, hogy elbírják a súlyát -és azért jó, hogy ezt itt már az elején birizgáljuk, mert erre még lehet építkezni a későbbiekben is... michael gaydos rajzaival is fokozatosan békülök, értem a minimál koncepciót, érzem azt is, hogy illik a miliőhöz a stílus, de sajnos nem tud magával vonzani -bár az ötletes panel-kezeléseit tudom értékelni... (##01.25.)