(Star Wars #13-18) (1999-2000, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman; rajzolta: Tom Lyle, Jan Duursema, John Nadeau) (32 BBY)

szegény jedik, bárhova mennek béketárgyalásra, mindig a kezük ügyében kell tartaniuk a fénykardjukat... belecsaptam a közepibe, pedig közvetlenül az előző kötet végénél folytattuk, azaz kicsit foglalkoztunk a taszken-jedi érzéseivel (még a korábbi túlkoros tatuin-i padawan is cameo-zott egyet a coruscant-i éjszakában)... ezután utaztunk a malastare-ra, ami az élénk színkezelés miatt tűnt különleges bolygónak, plusz azért, mert egy kicsit lehetett kapargatni a rabszolgaság és a kizsákmányolás témakörét is ott. és oké, azért is, mert erősen megidéződött a ’baljós’ szelleme a fogat-versennyel és az ilyenkor elmaradhatatlan sebulba-val... (btw, én miért éltem abban a hitben, hogy a malastare őshonos népessége azok a háromszemű lények?) aztán eljött a jedikhez méltó rövid tárgyalás is hamar, egy összeesküvő anarchistával és egy tenyérbemászó hercegecskével -nem sokkal később már villogtak is a pengék, valamint egy rosszfiú egy fogat motorlapátjai között végezte... az utolsó két füzet kicsit kilógott az új helyszínjével, bár nem bántam, hogy a hutt-ok mocskos alvilágába kalandoztunk kicsit, csak erőltetettnek éreztem a mace windu-féle állattartós indokot... (a kissé hektikus rajzolás sem tántorított el a gyors olvasástól, bírom, amikor érezni egy képregényben a ’flow’-t, amikor felkap és robog veled egyre csak előre...) (##09.17.)

(Star Wars #7-12) (1999, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman; rajzolta: Tom Raney, Rob Pereira, Rick Leonardi, Al Rio) (32 BBY)

a kiterjesztett univerzum egyik nagy fegyverténye, hogy megmutathat olyan dolgokat, lényeket, tárgyakat, amikről a fő művekben csak egy-egy mondatban esik szó -mondjuk a bucka-patkányokat meg a krayt-sárkányt... de arra is alkalmas lehet, hogy mélyítse a mitológiát azoknál a fajoknál, akik csak apróbb mellékszerepben tűntek fel a filmekben -igaz, itt látványos bukást ér el ez a kötet ezen a fronton, mert a buckalakókat egy kívülről érkezett emberen keresztül láthatjuk csupán (még ha néhány népszokást így is megismerhetünk)... úgyhogy ez inkább egy jedi szomorú története, ami kiegészül a még mindig itt sertepertélő (és a korábbiaknál egy kicsit jobban használt) ki-andi-mundi-val, és a sokat nézelődő és keveset csatába bocsátkozó aurra sing -nal is... plusz egy pár panel erejéig beledugtuk a kisujjunk a csempész-világba is, felsejtve azt, hogy miért is ilyen nagy jabba-nak és a hutt-oknak a reputációja az alvilági körökben... a bugyuta kezdéshez képest mindenképp előrelépés ez a kötet, ami már nagyon kicsit kapcsolódik a baljós árnyak-hoz is (párszor felemlegetik a híres halált a filmből, plusz felbukkan weasel is, azaz warvick davis (egyik) karaktere) -csak egy egyszerű kérdésem lenne a mindenkori starwars írókhoz: miért mindig a tatuin...? (##09.16.)

Punisher -Army of One (Punisher vol.6 #1-7) (2011-2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, Steve Dillon; rajzolta: Steve Dillon) (eng)

frank castle az antihős. nem tököl, nem moralizál, csak faarccal teszi a dolgát, hogy a rosszfiúk eltakarodjanak a föld színéről. nyugodtan tud aludni attól, hogy a gengszterek rettegik a nevét, hogy a rendőröket is könnyedén behugyoztatja, de igazából azt is egy vállrándítással el tudja intézni, ha egy nagy rakás hatalomra törő barmot sikerül felrobbantani egy atombombával... és mégsem mondhatjuk, hogy a kíméletlenség álarca mögött ne lennének érzelmek -például a városa sorsát a szívén viseli, ezért borongós monológokba bonyolódik azzal kapcsolatban, hogy mennyire is rohad new york a csillogó felszín alatt (ez az az időszak, amikor úgy tűnt, hogy ki lehet vakarni abból a mocsokból a várost, amiben a ’70-es/’80-as években fürdött, nem véletlenül emlegeti frank rudy giuliani-t is). de a ptsd-ben szenvedő volt katonatársak iránt is megértő tud lenni -őket kíméletesebben öli meg... nem néztem utána, de valahogy megéreztem, hogy egy ’nuff said füzet is a kötet része lesz, és persze nem kell mondanom, hogy mennyire jól állt a karakternek ez a némaságba burkolózó kegyetlen noir is... (elsőre furcsa volt, hogy frank-et kiszakítottuk a városi környezetből, de mivel az egzotikus térségek is nyüzsögnek az amorális zsoldosoktól és őrült tábornokoktól, így a napfényes partoknál és a sűrű dzsungelben is működött a kőkemény megtorlás...) (garth ennis úgy kapja el a karakter hideg esszenciáját, hogy közben teljesen őrült humorral üti fel a paneleket, mert a kegyetlen, de mindig mosolygó, halhatatlan és nagycsöcsű oroszra csakis nagy vigyorgással lehet reagálni -és persze az írás minőségéhez tökéletesen felér a rajz is, tökéletesen simul egymásba a két komponens.) (##09.13.)

(Star Wars #1-6) (1998-1999, Dark Horse Comics) (írta: Jan Strnad, rajzolta: Anthony Winn) (32,5 BBY)

huh, az sem most volt már, amikor elérhetővé vált számomra a mindennapi internet, és felfedeztem, hogy ott sok más csodával egyetemben képregények is találhatóak -ekkoriban gondoltam azt, hogy honosítónak lenni menő, úgyhogy neki akartam állni fordítani több mindent is, de persze, mivel azzal kezdtem, hogy ’na, első mondat, szótár kinyit’, ezért hamar elment a kedvem. talán ezzel a starwars nyitánnyal jutottam a legtovább -egy egész oldalig... úgyhogy idővel (és sokkal mélyebb angol-tudással) mindenképp bele akartam kezdeni a dark horse egykori zászlóshajójába -és mivel pár nappal ezelőtt megint rámtört a kényszer, hogy a messzi-messzi galaxisba utazzak (egy legendás időszakba, de majd hamarosan meglátjátok, kacsint), úgyhogy felcsaptam a tablet-re ezt a kötetet is. és... ööö... hát nem mondanám, hogy megérte a várakozás... viszont annak ellenére, hogy zagyva a sztori, hogy minden szinten avittasnak hat a mű, nem tudok rá haragudni, nem letargiában olvastam végig, mint legutóbb a mace windu-s érdektelenséget... mert felhozhatjuk mentségnek azt, hogy még a baljós árnyak előtt jelent meg, így a szerző nem tudhatta, hogy lucas milyen szabályokat fog felállítani a jedi-kkel kapcsolatban (hogy tilos a házasság és a gyerek, pl.) -legalábbis szerintem az öreg george csak átnyújtott egy karaktert, hogy ’tessék, ki-adi-mundi a neve és csúcsos a feje, kezdjél vele valamit’... de azért vannak olyan dolgok, amiket én sem tudok védeni, mondjuk hogy mennyire nem érződik starwars-nak az egész, annak ellenére, hogy sok elemet lop a régi trilógiából (bár láthatóan az alien-ből is ihletődtek az alkotók, nézzetek csak rá a harci robot fejére), és a karakterek sem adnak semmit, hogy érdekeljen a sorsuk. a masszívan jelen lévő narráció meg kellemes patinát ad az egésznek, mintha csak egy régi füles magazinban megjelent regény-adaptációt olvasnál... én hülye komplett-ista vagyok, így ha már belevágok a republic alcímű sorozatba, akkor minden kötetet végignyálazok (viszont annyira már le tudok lazulni, hogy azokat a füzeteket átugorjam, amik nem ugrották meg azt a mércét, hogy kötetben kiadják őket), de másnak nem igazán tudnám javasolni az elolvasását... (##08.31.)

(Batman vol.3 #45-50. Prelude to the Wedding: Robin vs Ra's al Ghul / Nightwing vs Hush / Batgirl vs The Riddler / Red Hood vs Anarky / Harley Quinn vs The Joker, Catwoman vol.5 #1, DC Nation #0 (The Joker: You Big Day)) (2018) (írta: Tom King, Tim Seeley, Joelle Jones; rajzolta: Tony S. Daniel, Mikel Janín, José Luis Garcia-López, Becky Cloonan, Jason Fabok, Frank Miller, Lee Bermejo, Neal Adams, Amanda Conner, Rafael Alburquerque, Andy Kubert, Tim Sale, Paul Pope, Mitch Gerads, Clay Mann, Ty Templeton, Joelle Jones, David Finch, Jim Lee, Greg Capullo, Lee Weeks, Brad Walker, Otto Schmidt, Travis Moore, Minkyu Jung, Javi Fernandez, Hugo Petrus, Sami Basri) (eng)

a fontos események mindig túl nagy elvárásokat keltenek az emberben, aztán mindig jön a kiábrándító józanodás, amikor nem tud ezekhez felérni a végeredmény... és most nem csak arról van szó, hogy tom king faképnél hagyta az olvasók kis lelkivilágát, hanem én már a felvezetéssel sem voltam sajnos elégedett. pedig az utóbbi időben eléggé betalált nálam mr.king (és a csodás rajzolói), de ez az alter-jövős kezdés nem akart működni (néhány utalást leszámítva -mert ki ne szeretné viszontlátni a ’batman returns’-féle macskanő-rucit) -igaz, az ilyen típusú sztorik nem is mindig működnek nálam, szóval, oké, még elnéző tudok lenni. de aztán csikorogva végiggörgettem a tim seeley által elkövetett prelude-okat is, és azon kívül, hogy értékeltem joker felháborodását azzal kapcsolatban, hogy nem ő a legfontosabb személy batman életében, feleslegesnek és túlírtnak éreztem ezeket a füzeteket, nem hozták meg az étvágyam a főétel előtt... viszonylag keveset használta eddig a run-jában tom king a bűn hercegét, hát most két füzeten át beszéltette megállás nélkül, és a buborékok nagy része hatásos is volt, főleg a romokon lezajlott macskanős beszélgetés volt igazán átérezhető és drámai... aztán megszólaltak a harangok, jött a jubileumi szám, és vele a hosszas huzavona (a két levéllel és változó színvonalú vendégrajzolók képeivel), pár igazán megkapó párhuzam (kinek ne olvadt volna a szíve, ahogy bruce és alfred összeölelkeztek), és az un-happy-end, ami után csak zavartan ráztam a fejem, hogy ’tényleg ennyi? ezt harangoztátok be hónapokon át...?’ szerettem volna, ha lelkileg sokkal többet ad ez a kötet, hogy a kisebb pukkanások után jön a szívet söprő finálé, de sajnos csak néhány szép kép volt az ajándékos dobozban, hidegen tálalva... (mivel az olvasási listában is feltüntették, valamint a nagy értelem-keresési sokkomhoz is kellett még egy kis adalék, így végigpörgettem a vadiúj catwoman sorozat első füzetét is, de igazán nem lettem okosabb a ’miért’-eket tekintve...) (##08.29.)

(Watchmen #1-12) (DC Comics, 1986-1987) (írta: Alan Moore, rajzolta: Dave Gibbons) (magyarul: Fumax, 2018)

oké, az köztudott, hogy a watchmen az egyik legsúlyosabb képregény, amit valaha írtak, de arról nem volt szó, hogy ezt fizikailag értik -azt hiszem tönkrementek az ízületeim, mire végigrágtam magam a tekintélyes méretű új magyar kiadáson... oké, viccelek, de tényleg nem adja könnyen magát a mű, sűrű és ragadós, viszont ennek ellenére egy percig sem szenvedsz vele, mert azt érezni, hogy sodor magával (még ha közben sokkal több időt is felemészt, mint amit egy manapság kiadott vékonyka füzet igényel)... de jól működik az a kettőssége, hogy oda kell figyelni az apró részleteire is, ugyanakkor nem okoz erőfeszítést ez a koncentrálás, mert végig segíti az olvasást, különösen a panel-rendezéseivel... azért is figyelni kell, mert alan moore íróként ihletett merít az egyik szereplőjétől, és kaleidoszkópként láttatja az időt, képes egyszerre futtatni a múltat, a jelent és a jövőt (kiegészítve sokszor egy másik fikcióval, egy rémisztő kalóz-történettel, amivel szintén reflektál az eseményekre). de így éri el többször is, hogy teljessé váljanak a karakter-ívek, hogy mindent megtudjunk erről az alternatív amerikáról, amit egy picit másfelé vitt el a szuperhősök tevékenysége, mint a valóságban... bár persze a nyolcvanas évek közepe óta sok minden megváltozott a valódi világunkban, az üzenet riasztóan hiteles tudott maradni, ma is ugyanúgy rettegünk, hogy eljön az utolsó óra, hogy a békére képtelen emberek megsemmisítik önmagukat... nagy szakértelemmel játszik a klisékkel is, sarkaiból forgatja ki a szuperhős legendákat -de még a gonosz is tudja azt, hogy csak akkor szabad egy nagy-monológban felfedni a terveit, amikor a hősök már semmit sem tehetnek (nem úgy, mint ahogy a bond-gonoszok szoktak elbukni a sikerük kapujában). a cinikus világgal szemben csak cinizmussal harcolhatunk... hmmm, féltem ettől a kritikától, hogy mit tudok mondani erről a gigantikus műről, amiről már mindenki elmondott mindent korábban, aztán kicsit megnyugodtam, amikor elkezdtek ömleni belőlem a betűk a billentyűzetre -és most itt vagyok, és megint pánikolok, mert annyi mindenről nem ejtettem még szót... pedig tudom, hogy lehetetlenség egy ilyen írásban feltérképezni ezt a legendát, annyi minden van benne. és nem azért kell elolvasni, mert felkerült a time magazin top-listájára (egyetlen képregényként), nem azért kell a polcon tartani, mert piszok jól mutat a különleges díszkiadása, hanem mert hihetetlen élmény elmerülni ebben a végtelenül összetett labirintusban. siess, mert nem tudhatod, hogy mennyi időt van még rá, hogy mikor kerül egy őrült ember kezébe a nagy piros gomb, amivel eltörli az emberiséget a föld színéről. tudod te is, hogy a világ errefelé tart... (##08.25.)

(Deadly Class #1-6) (Image Comics, 2014) (írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (eng)

látom magam előtt a sorozat promó-szövegét (rózsaszín neon-betűkkel): harry potter bérgyilkos-környezetben -csak azért, mert a marketingesek a különleges iskolákról csak a legnépszerűbbre tudnak asszociálni... pedig ha elolvassuk a kötet levezetését, világos lesz, hogy rick remeder a saját középiskolás frusztrációit dramatizálta nekünk. így nem véletlen a késő nyolcvanas évek miliője sem -és nekem pont jól jött ez most, mert épp’ nagy flow-ba vagyok a korszakkal (persze az is segített az olvasásban, hogy bejelentették, hogy jövőre érkezik a tévés változat, ilyenkor mostanában azt érzem, hogy előbb bele kell néznem az eredeti műbe, mert a mozgókép után csak csorbulna az élmény)... egyébként itt a nyitányban nem is töltöttünk sok időt a suli falai közt, csak pár (gyilkos) órára kukkantottunk be, valamint felvázolódott az összes klikk. mert igenis kellenek azok a középsulis klisék, hogy vannak a menők meg a kirekesztettek -csak itt mindenkinek világraszóló gyilkos az apukája... a főhősünk, marcus annyiban harrypotter, hogy ő is árva, de azért másképp nehéz az ő élete -és baromi plasztikusan is sikerült lefesteni a kemény utcai hétköznapjait a nyitányban. hogy aztán, vrummm, elkezdjen velünk száguldani a sorozat, és ne is lassítson le igazán egyszer sem ezután. az első akciónál a rajzok éreztették a dinamizmust, ahogy a panelek csúszkáltak le a képről (egyébként is ötletes a panel-használata végig)... apropó, ha már szegény harrypotter-t ennyit idecitáltuk, akkor ugyanúgy megtehetnénk ezt hunter s. thompson-nal is, mert a kötet második fele egy szeretetteljes hommage a zseniális ’félelem és rettegés...’ előtt, bár talán egy szétcsúszott acid-os kaland igazából mindenhol működne, mégiscsak vegas-ban az igazi... (nem tudom, hogy örüljek-e, hogy ilyen korán felépült egy szerelmi háromszög is, de hé, középiskolásokról van szó, ott meg mindig elsöprő a szerelem -és a csalódást is nagyobb amplitúdóval élik meg. bár szerencsére a való életben az összetört szívek mellé ritkán jár pisztoly és belező-kés...) (##08.23.)

(Monstress #1-6) (Image Comics, 2015-2016) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Sana Takeda) (eng)

hajlamosak vagyunk alábecsülni a rajzok fontosságát a képregényekben -oké, az nyilvánvaló, hogy a legerősebb művekben a szöveg és a rajz tökéletes egységet alkotnak, ám olyan is előfordul, hogy az ember egy kötet kinézetébe szeret bele igazán elsőre. nekem is elég volt pár oldalt látnom sana takeda munkájából, hogy azonnal bele akarjak merülni a monstress világába... mert igazán hatásos elegyet alkalmaz, úgy nagyon távol-keleti, hogy közben európainak is hat. de ez az egészséges mixelős hozzáállás a képregény egészére is igaz, egyszerre érződik steampunk-nak és fantasy-nak, ismerős elemeket vesz kölcsön az ókori egyiptomon át a viktoriánus kori rémmesékig, és bedobál mindent egy olyan sztoriba, ahol folyton azt érezteti, hogy minden egy nagyobb egész része. nekem ezért is volt elsőre nehezebb befogadni a nagy utazást, mert egy kicsit türelmetlenebb voltam a kelleténél, hogy megértsem végre a nagy összefüggéseket. de idővel sínre kerültem, és most már érdekel, hogy hova fut ki ez a nem hagyományos hős-történet, ami nem csak izgalmas és szemgyönyörködtetően látványos, de számomra kedves üzenetet is hordoz az átlagtól eltérőek elfogadásával kapcsolatban... (ja igen, még egy jól feszítő ellentmondás: a meseszerű külső jó kontrasztban van a véres/fejlevágós erőszakkal és a gyakran alkalmazott fuck-olással.) (##08.17.)

Super Sons -Parent Trap (Super Sons vol.1 #13-16, Annual) (2018) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Carlo Barberi, Brent Peeples, Paul Pelletier) (eng)

super-pets, mi...? és az a rohadt szerencséje peter tomasi-nak, hogy még az ilyen hülye ötleteket is (mint hogy bat és sup állatai mentenek kutyákat egy űrlény karmai közül) szórakoztatóan tudja elővezetni, dacára annak, hogy oldalakon keresztül csak olyan párbeszédeket látsz, hogy ’woof’ meg ’hrrrr’... na de félre a bohókás annual-t, nézzük mivel akart búcsúzni a szerző a srácoktól a fő füzetekben. először is egy személyes családi üggyel -méghozzá anyai vonalon (mind damien-nél, mind jon-nál), mert az apákkal már eleget foglalkoztunk. persze tahlia érdekesebb lois-nál (minden tiszteletet megadva az oknyomozó újságírásnak), de az anya/fiú bunyók mellett jópofa volt az is, ahogy kent-ék lerendezték a ’véletlen’ utcai találkozást. egy kicsivel többet is elbírt volna ez a sztori szerintem, sajnáltam, hogy az utolsó két számban másfele kanyarodtunk -vissza az apákhoz... és vissza a kezdetekhez (az első kötetből importálva egy gonoszt), ahol az volt a lényeg, hogy a srácok is megmutassák, hogy születési év ide-vagy-oda, ők igenis képesek olyan nagy tettekre, mint az isteni magasságokban lévő justice league... (hmmm, ez az utolsó füzetetes keret-történet mi volt? azt értem, hogy a ’vol.2’-es feliratú kötettel a jövőre akart utalni tomasi, de a megöregedett superman(?)-t nem nagyon értettem...) (jó volt látni a srácokat egy olyan hétköznapi helyen, mint egy iskola, ahol ugyanúgy önmaguk voltak, mint a kosztümökben esténként (damien stréber, jon mindenkivel kedves) -de azért annyi extremitás belefért, hogy egy robin-nak repülve kell még a suliba is mennie (mondjuk egy alfred vezette helikopterrel...) (##08.08.)

Superman -Bizarroverse (Superman vol.4 #42-45, Special) (2018) (írta: Patrick Gleason, Peter Tomasi; rajzolta: Patrick Gleason, Joe Prado, Doug Mahnke) (eng)

a kifordított világokkal és karakterekkel való játszadozás nekem csak nagyon rövid ideig képes örömet okozni (mondjuk egy filler epizódig egy sorozat esetén), aztán fárasztóvá válik -most a bizarroverse-nél a szokásosnál is gyorsabb folyamatnak éreztem ezt, mert néhány oldal után a hátam közepére sem kívántam a megfordított beszédet meg a sok ’me’-t az ’i’ helyett... persze egy-két momentum így is működött (a szögletes föld mondjuk ilyen volt, de az is lehet, hogy elviselnék egy rövid kalandot a hetyke bajszos nőcsábász robzarro-val), de néhány lapozás után sajnálni kezdtem, hogy peter tomasi egy ilyen sztorival teszi le a lantot az egyébként baromi erős run-ja után. de! elérkeztem a kötet utolsó füzetéhez, és megnyugodott a háborgó lelkem, mert megkaptam a csodás befejezést, ami tényleg egy korszak végének érződik (a nagy búcsúval hamilton-tól), és arra koncentrál, amiben tomasi a legerősebb volt eddig is: a szeretetteljes kent családra... (##08.11.)

Superman 80 (Action Comics vol.1 #1000, Action Comics Special, Superman Special) (2018) (írta: Dan Jurgens, Peter Tomasi, Marv Wolfman, Geoff Johns, Richard Donner, Scott Snyder, Louise Simonson, Paul Dini, Brad Meltzer, Brian Michael Bendis, Mark Russell, Max Landis, Patrick Gleason, Ian Flynn; rajzolta: Dan Jurgens, Patrick Gleason, Curt Swan, Olivier Copiel, Rafael Alburquerque, Jerry Ordway, José Luis García-López, John Cassaday, Jim Lee, Will Conrad, Jill Thompson, Francis Manapul, Scott Godlewski, Bryan Hitch, Kaare Andrews) (eng)

szédítő belegondolni, hogy a legelső, képregényben megjelent szuperhős már nyolcvan éve tartja lázban az arra fogékonyakat, és a dc szerencséjére úgy jött ki a lépés, hogy ezt az ünnepet meg lehetett fejelni egy újabbal, az action comics 1000. számával. és lehetett volna többféleképpen is ünnepelni ezt a dupla kerek számot, ők úgy döntöttek, hogy egy antológia-kiadvány lesz a legmegfelelőbb, ahol bemutathatják, hogy mit jelent az íróknak és az emberiségnek a remény örökös szimbóluma... ahogy egy ilyen kiadványnál lenni szokott, sokféle hozzáállású és színvonalú történet került összeszerkesztésre, van, ami szó szerint az ünnepet tette a középpontjába, van, ami nyakig merült a nosztalgiába, a kezdetektől a legvégéig elkísértük superman-t/clarke kent-et, megnéztük a saját és az emberek szemszögéből is az életét -sőt, a legvégére meg egy kis promóció is belefért, hogy a következő korszakból is kapjunk egy kis ízelítőt... az 1000. számmal egy időben még két hasonló kiadvány jelent meg, amik három-három történetet rejtenek magukban, úgyhogy gondoltam azokat is ideveszem, hogy még emeljem kicsit az ünnep fényét. és hogy lezárjam a szuper-család eddigi kalandjait, mert igazából a két különszám azért jelen(hetet)t meg, hogy az eddigi fő írók, dan jurgens és peter tomasi még egyszer elbúcsúzhassanak a karaktertől -előbbi luthor-t vette elő ismét, utóbbi még egyszer visszakalauzolt minket a dinók földjére... (##08.15.)

(1984) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

bohókás furcsaságoknak tűnnek az előző két rész ötletei ahhoz az őrülethez képest, amit jodorowsky most beledobált nekünk a sav-tóba, egy pillanatig sem gondolva arra, hogy esetleg nem kéne letépni az olvasók arcát a kalandok veszett nagy tempójával (de tényleg, a világ szemetében mindenféle népek élnek, miközben nincs mesze tőlük a földalatti nap sem)... oké, volt egy kitekintésünk a föld alól a nagypolitikára is, de ez inkább előre-mutatott, előkészítve a káoszt, ami a galaxisra vár a közeljövőben... zavarosnak kéne lennie ennek a randomnak tűnő ötletparádénak, de az ember nem gondolkozik az ilyeneken, miközben élvezettel hagyja, hogy sodorják az események. a naiv bája már inkább feltűnik az olvasás közben, hogy a megbékélés és egyesülés szent gondolatait tűzi a zászlajára... (szegény john difool eléggé háttérbe szorult ebben a kötetben, bár a végére fontos szerepe lett, és nem csak az incal-hordozó státusza miatt. de egyébként tök jó, hogy pár panel alatt igazi csapattá formálódott a hét utazó.) a gyors olvasás egyik átka, hogy sokat kell várni a folytatásra -pedig ezek olyan kalandok, amiket szívesen fogyasztana az ember rendszeresebben -akár a tévében is mindennap, mind a 7000 csatornán keresztül... (##08.05.)

(James Bond -The Body #1-6) (2018) (írta: Ales Kot; rajzolta: Luca Casalanguida, Antonio Fuso, Rapha Lobosco, Eoin Marron, Hayden Sherman) (eng)

nem kell fenyegetés és igazságszérum, hogy bevalljam, hogy elsőre összezavart ezt a bond-mini -mert három füzet után nem tűnt mini-sorozatnak, sokkal inkább önálló sztorik füzérének, ahol csak a szerző az összekötő kapocs, mert még a rajz-technikák is igencsak különböznek egymástól (a második füzetnél komolyan el kellett gondolkoznom, hogy bond-ot látom-e egyáltalán, olyan jófiúsan nézett ki a kikérdezés alatt)... és sztoriban, felépítésben is nagyon szélsőséges pályán mozogtunk, volt flashback-ek szerkezet, volt párbeszéd-heavy kikérdezés, volt tök egyenes akciós epizód (igencsak buta és homoerotikus neonácikkal), volt olyan szám, ahol az akciók helyett a kapcsolat-építésre helyeztük a hangsúlyt, volt lelkizős elmélkedés egy hosszú hajsza közben, és volt a lezárás, ami megpróbálta egységbe fogni ezt a sokszínűséget -több/kevesebb sikerrel... furcsa egy hozzáállás egy író részéről, hogy nem nagyívű, látványos világmegmentős kalandokban gondolkozik a 007-es kapcsán, hanem inkább a betonkemény külső alatti folyamatokra akar koncentrálni... (tudom, hogy a karakter mindig aktuális, de akkor is furcsa volt leírva látni a ’brexit’ szót egy bond képregényben...) (##08.03.)

(The Walking Dead #31-36) (2006-2007) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2013)

miért van ennyire beágyazódva a kultúrákba a bosszú motívuma? de tovább is mehetünk ezen a filozofikus úton: miért fűti még a felvilágosult modern embert is az az érzés, hogy kötelessége megtorolni az őt ért sérelmeket? persze van az a szint, amikor már képtelenség józanul gondolkozni -és olyankor jön elő mindenkiből az állat... gondolhatná az ember, hogy még több zombit hentelnek a srácok, azért változott át a borítón az eddigi sárga karika piros 18-assá, de nem, michonne tehet az egészről... mert mi olvasók szépen komótosan végigmegyünk vele ezen a gyomorforgató lelki úton, ahogy módszeresen teszi tönkre a kormányzó testét, százszorosan visszaadva azokat a sebeket, amiket az a vadállat ejtett rajta... nem csoda, hogy a kötet végére csak egy sarokban motyogó roncs marad belőle, mert azt nehéz kezelnie bárkinek is, ha egyszer kitör belőle az állat. ugyanígy rick is meghasonlik önmagával, mert meg kell kérdőjeleznie a belé-nevelt morált, mert úgy érzi, hogy már megszűnt jó embernek lenni azzal, hogy (a családja védelmében) gondolkozás nélkül elveszi bárkinek az életét... (kicsit másabb volt így a dramaturgia, hogy a böriben lévőket félreraktuk a kötet nagyrészére, és rick-ék túlélésére koncentráltunk.) (##08.02.)

(The Walking Dead #25-30) (2005-2006) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

tényleg csak egy szuszanyásnyi időt hagy robert kirkman a karaktereknek a rácsok között, hogy egy kicsit rendezzék az összezavarodott érzéseiket (lásd carol-t, aki a bigámiában látja a megoldást), aztán hamar jön egy kaland, ami rövid időn belül rémálommá változik... nem is emlékeztem már, hogy ilyen közel van woodbury a börtönhöz, de nem is a helyszín az érdekes, hanem hogy ott találkozhattunk a képregény első igazi gecijével, a kormányzóval, aki gyomorforgatóan mutatja be, hogy miként tud elkorcsosulni egy ember, ha hirtelen hatalmat érez a kezében. és ehhez a szerzőnek (megint) sokkolnia kellett minket, de durván (van itt bőven testi és lelki megaláztatás, zombi-gyűjtés és a rómaiaktól elorozott ’kenyeret és cirkuszt a népnek’ elmélete alapján bedobott helyszín, a vérgőzös aréna...) (##07.31.)

(The Walking Dead #19-24) (2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

szerintem michonne a belépője miatt lett olyan kultikus karakter a dead-univerzumban -mert a láncos-zombis/katana-lengetős felbukkanása után elég ellentmondásos karakterként csatlakozott a csapathoz, első mozdulatra komoly konfliktust okozva egy ártatlannak induló szopással... elég jól lefedi a cím a kötetet, ami meleg szívvel fogadta be a melodramatizmust, a szappanoperai kapcsolati túltengést a zombi-hentelések közé, a legtöbb konfliktust magánéleti veszekedésekből vezetve le... mindenkinek máshogy megy el az esze az ilyen embertelen körülmények között, azonban talán rick-et a legkönnyebb megérteni (persze, hiszen egy hatásos nagybeszédet is kap, hogy ránk öntse a teljes filozófiai szemléletét), mert azt könnyű belátni nekünk kívül álló olvasóknak, hogy egy ilyen eltorzult világból már nincs visszaút, alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez. csakhogy az sosem szerencsés, ha elveszed az emberektől a bennük élő naiv reményeket... (##07.28.)

(The Walking Dead #13-18) (2004-2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

oh, a börtönös részek! pont az a korszak az egykor szépreményű walking dead sorozatból, ami élénkebben megmaradt a fejemben, plusz ugye ez még az a kötet, amit olvastam is már évekkel ezelőtt -és mégis tudott sokkolni jó pár pontján (mondjuk a öngyilkosság/gyilkosság kombójával, vagy az eszét vesztett rabbal)... de egyébként is érezhető, hogy az volt robert kirkman (jól működő) technikája, hogy csendes karakter-pillanatokkal pöttyözi tele a brutálisabb szekvenciákat... kezdenek körvonalazódni a hosszabb-távon velünk maradó témák is, hogy milyen határokat kell átlépnie az embereknek az embertelenség útján, hogy milyen szabályokat kell lefektetni, hogy a moralitást hozzá lehessen igazítani az új világrendhez. és ugye rick itt válik végleg határozott vezetővé... (##07.26.)

(Saga #49-54) (2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy a legkönnyedebb napokon, mondjuk egy tengerparton lazázva is azon parázunk, hogy mikor üt be a krach, és a megnyugtató hullámok helyett az eget kémleljük, hogy mikor érkeznek meg a kurva felhők -mondjuk brian k. vaughan mindig is két kézzel szórta a muníciót ehhez a paranoiához... mindig fel vagyok spanolva, amikor tudom, hogy közeledik az év újabb piros-betűs ünnepe, azaz amikor kijön a következő saga adag utolsó füzete, és mindig megnyugszom, amikor végre újra belemerülhetek ebbe a folyton újdonságokat kínáló, mégis minden pillanatában ismerős világba -még akkor is, ha egyből az első oldalon egy himbálózó pöcs fogad... baromi jól állt ez a tengerparti környezet ennek a kötetnek, egyfajta lebegés érzését hozta, egy apró üdítő megnyugvást, nagyszerű karakter-pillanatokkal húzva alá a hangulatot -bár ezek közül jó volt nézni hazel-t, ahogy minden nap tanul valamit, de leginkább az gondolkodtatott el, hogy az egyedi testére mindig büszke petrichor képes lenne a radikális változásra, ha ezzel nyugalom költözne az életébe. viszont az igazi csúcspont alana és marko TÖKÉLETESEN ábrázolt erotikus és romantikus nagyjelenete volt, aminek minden pillanata igazinak érződött és olvasztotta az olvasói szívet... nem véletlenül emlegettem a mondandóm elején a felhőket a horizonton, mert végig ott dohogott a felszín alatt a feszültség, tudhatta minden olvasó, hogy ez a törékeny idill nem tarthat sokáig, hogy brian-nek rövid időn belül vérbe borul az agya, és néhány jól irányzott lépéssel kitépi a szívünket és ott hagy minket az utolsó oldalon vérbe-fagyva... és az írói nagyságát mutatja, hogy nem váltunk immunissá ezekre a sokkolásokra az évek során, mivel el tudja érni, hogy tényleg törődjünk a karakterekkel, ráadásul most is úgy dramatizálja a végső halált, hogy a sokk után egyből visszadob minket egy aranyos flashback-be, hogy szivárvány-effektust játsszon az arcunk: úgy potyogjanak a könnyeink, hogy közben mosolyra húzódik a szánk... (nekem az igazi sokkot nem is az utolsó rajzolt oldalak jelentették, hanem az utánuk következő bejelentés, miszerint legalább egy év szünetet tart ezután a sorozat -avengers, trónok harca, starwars, ide-vagy-oda, szomorú popkulturális év lesz így 2019...) (##07.25.)

(The Flash vol.5 #39-45) (2018) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Carlos D'Anda, Dan Panosian, Christian Duce) (eng)

ha egy író veszi a bátorságot, és előszed egy hírhedten erős ellenfelet a bestiáriumból, akkor az olvasók elvárják, hogy üssön a belépő, és azt hiszem joshua williamson jól eltalálta a ’wow!’-pontunkat a gorilla grodd által kiosztott gyomrosokkal... de persze az nem lehetett, hogy a gondos tervezése és mérhetetlen ereje segítségével eléri a célját, és magáévá teszi a speedforce-ot (és nem mellékesen lerombolja central city-t) -ezért kellett egy speedster-csapat, akikkel látványos összecsapásokat lehetett vívni a cikázó villámok fényében... azért is kellett egy csapat, mert barry elveszítette a képességét egy rövid időre, ami még rendben is lenne, szeretnek ilyen piszkos trükkökkel játszani az írók, csakhogy átlagember barry sokkal nagyobb seggfej, mint gyorsan-futkosós barry -és önző is egy kicsit, hiszen nem tudja másképp elképzelni a világmegmentést, csak ha ő maga áll a vihar szemének közepén... de azért szerencsére hamar észhez tért, és máris full önfeláldozó módba kapcsolt -és ekkor jönnek a társak az oldalára, hogy egy baromi hatásos jelenetben véget vessenek az eljövendő majom-uralomnak... még mindig furcsa fejben rendbe-rakni a különbségeket a sorozathoz képest, viszont nagyon érdekes átérezni, ahogy barry küzd a nagy titkával és az iris-hoz fűződő kapcsolatával -főleg (a nem mellesleg csodaszépen rajzolt) utolsó füzetben volt hangsúlyos ez, ami egy szív-olvasztós érzelmi levezetés volt a többi rész zúzásához. (##07.19.)

Batman -Bride or Bugler? (Batman vol.3 #38-44) (2018) (írta: Tom King; rajzolta: Travis Moore, Joelle Jones, Mikel Janín, Hugo Petrus) (eng)

oh, én azt feltételeztem, hogy egy ilyen kötet-cím alatt több macska lapul majd... de ha selina nem is kapott főszerepet ezekben a füzetekben, azért végig markánsan jelen volt -és ha nem is egy női szempont érvényesült ezúttal, azért az érzelmek és a nők kiemelten fontos szerepet játszottak végig... négy különálló sztorira bomlott szét az egység, így még mielőtt rátértünk volna a női nemre, kicsit megpiszkáltuk bruce wayne detektív-képességeit, ahol is egy (túlságosan nem meglepő fordulatra ráfuttatott) nyomozásban merültünk alá egy megborult elme sötét bugyraiba. aztán jött egy igaz és jó barát, wonder woman, hogy egy nemes küldetésen kerüljön közel bat-hez -szerencsére azért nem túl közel, mert azt nehezen viseltem volna, ha ennél jobban próbára teszik a tökéletesen működő selina/bruce kapcsolatot (egyébként maga a küldetés egy szívfacsaróan szomorú szerelmi történetre és önfeláldozásra alapult). aztán jött poison ivy, hogy behálózza a világot és a szívünket egy hagyományosnak induló sztoriban (azaz hogy egy klasszikus batman-ellenfél uralomra tör), ami aztán látványos pálforduláson esett át a végére, ahol is megint csak az érzelmek segítségével hozták hozzánk közelebb a szerencsétlen sorsú szép vörös lányt. majd csak ezután, levezetésnek vette át az uralmat cat egy cuki kis egyfüzetes erejéig -illetve nem is levezetés volt ez, hanem felvezetés, hiszen a nyakunkon már a nagy esemény, itt volt az ideje, hogy selina a maga módján szerezzen magának egy megfelelő ruhát az esküvőre... egy két-és-fél órás buszút elég volt ahhoz, hogy kényelmes tempóban, el-elidőzve a képeken végezzek a kötettel, mert magukkal ragadtak a lapokon lévő erős érzelmek, és mert tom king van olyan intelligens író, hogy hagyja a rajzolóit is mesélni -és hát milyen rajzolókról is beszélünk: mikel janin és joelle jones verhetetlenek, ha vizuális csodákat kell a képregények lapjaira varázsolni! (most utólag gondolkozom azon, hogy milyen furcsa, hogy az alapvetően hideg batman-t ilyen jól meg lehet közelíteni az érzelmeken keresztül -és valószínűleg ennek az érzelmi bevonódásnak köszönhetem, hogy így hozzám nőtt ez a tom king-féle run.) (##07.06.)

Detective Comics -Batmen Eternal (Detective Comics #975-981) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Álvaro Martinez, Javi Fernandez, Eddy Barrows, Eber Ferreira, Philippe Briones, Scot Eaton) (eng)

képes vagyok komoly szomorúságot érezni az elmúlás miatt, de most (nagy bánatomra) nem azért szomorkodom, mert james tynion iv új kihívásokat keres a dc keretein belül, hanem azért, mert a detective comics az egyik kedvenc dc rebirth szériámból leküzdötte magát az ’érdektelen, túl kell rajta esni’ kategóriába... oké, hogy csapat-képregényt kaptunk a kezdetektől, így óhatatlan, hogy batman-re kevesebb rivaldafény esett, de úgy tűnik, hogy tim drake nem tudta őt helyettesíteni -semmilyen szinten... még egy kötetnyi sztorit arra szántunk, hogy a sötét jövő fenyegetettségét elhárítsuk, ezúttal egy újabb gonosszal, a magára csillagot tetováló önjelölt tábornokkal, ulysses-szel... kellett a tudálékos srác, hogy a szétesőben lévő hősöknek össze kelljen fognia, hogy újra befogadják maguk közé batwoman-t (és a vele együtt mozgó külön-utasokat)... de továbbra is ugyanaz a panaszom, mint két kötet óta mindig: túl van magyarázva minden, leginkább szöveg-buborékok formájában (és tudom, hogy a kezdeteknél is ez volt, csak ott ez valószínűleg azért nem zavart, mert sokkal erősebb sztori volt alattuk) (még azt is megkockáztatnám egyébként, hogy orphan azért működik olyan jól a képregényben, mert a természeténél fogva keveset beszél... na jó, meg azért, mert működő drámával támogatják meg a karakterét)... a green arrow után itt is azt lehet érezni, hogy a búcsúzó szerző kitakarít maga után, lezárja az eddigi csapat-sztorit és mindenkinek pozitív célokat ad, hogy az utána következő alkotók a saját szájízük szerint formálják tovább a bat-család kalandjait. (##07.16.)

(Aquaman vol.8 #31-33, Annual 1) (2018) (írta: Dan Abnett, Phillip Kennedy Johnson; rajzolta: Riccardo Federici, Rick Leonardi, Max Fiumara) (eng)

úgy gondolták a dc-nél, hogy elég tömör ez az aquaman-sztori, és azért adták ki három füzet (és egy annual) után ezt a kötetet...? bár én pozitívan éltem meg, hogy ilyen célirányos ez a sztori, arthur-nak van egy célja (ledönteni az atlantis köré húzott varázs-blokádot), és ezt teljesíti is. kitérőt maximum az elején kaptunk, amikor belestünk az alvilági hatalmi vákuum miatt kialakult zavarosba, de ez is csak azért kellett, hogy a dramaturgiailag megfelelő ponton visszatérhessen innen king shark a végén... a varázs-töviskorona több szempontból is útját állta hősünknek, egyfelől a jelenlegi kormányzat szimbólumaként világlott a tengerfelszín felé, másfelől magánéletileg is fontos lett arthur számára a siker, mert a szerelme élete múlt rajta (apropó, nem felejtettük el azt a jó rég felhozott témát sem, hogy a helyi megmondó-asszonyok szerint mera lenne az ideális uralkodó)... a támadás hatásos volt, és ehhez a majdnem fotórealisztikus rajzok is sokat hozzáadtak, örülök, hogy a sorozat megmaradt a szépen rajzolás útján (igaz riccardo federici egy picit szálkásabban rajzol, mint a múltkori etalon stjepan šejić)... talán ezért is volt olyan fájó azokat az elnagyolt fejeket látni a kötethez hozzácsapott annual-ban, és ez volt az egyik indokom, amiért csak felületesen átszaladtam ezen a különszámon -a másik meg az, hogy nem nagyon izgatott fel egy elképzelt jövőben játszódó sztori... (##07.05.)

(Green Arrow vol.6 #33-38) (2017-2018) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Jamal Campbell, Stephen Byrne, Juan Ferreyra) (eng)

oh, megkaptuk a tökéletes vizualizációját annak, amikor két nő azért harcol, hogy ki a rosszabb anya kettejük közül -de persze nehéz felvenni a versenyt moira queen-nel... mert tudjuk, hogy képregény-világban nincsenek tényleges halottak, úgyhogy oliver is megdöbbenhetett, amikor találkozott az anyjával -mi olvasók már kevésbé... egy kicsit sajnálom, hogy nem jutott több füzet a végjátékra, mert épp’ csak megszoktuk moira jelenlétét, amikor már el is árulta a saját gyermekét, és jött is a látványos hadd-el-hadd... de az egész köteten érezni lehetett a feszített tempót, románc, tovább, harc, tovább, dráma, tovább, happyend, vége... de még így futtában is tudtak működni az események, még szorosabbra zárhattuk a szívünkbe a dinah/oliver kapcsolatot, aggódhattunk emiko-ért (nem is bírtam megállni a füzet végén, azonnal olvasnom kellett tovább), és aztán a nagy fináléban mindenki összegyűlt, hogy tényleg finálé-érzete legyen az olvasónak. és lehetett volna giccses oliver nagy-beszéde, ami egy harcias kirohanás volt a kapitalizmus ellen, lehetett volna giccses, hogy a liga tagjai megjelennek segíteni a barátjuknak, lehetett volna giccses a nagy happyend (a slamasztikába került ninth circle-lel, a feléledő várossal, az egyben lévő arrow-team-mel), de a karakterek szeretete segítségével természetesnek érezhettük ezt a véget. szépen kitakarított maga után benjamin percy, és tiszta lapot adott át az utána következő alkotói csapatnak... szerettem ezt a run-t, így kicsit szomorkásan fogadtam a megújulás tényét, percy végig szórakoztatóan és kalandosan tudott mesélni a nagytőkések elleni harcról -büszkén vállalva a robin hood-i alapokat és a social justice warrior elkoptatott címkéjét... (##07.04.)

(The Flash vol.5 #34-38) (2018) (írta: Joshua Williamson, Michael Moreci; rajzolta: Pop Mhan, Howard Porter, Scott McDaniel, Scott Kolins) (eng)

visszahozni egy karaktert a halálból, csakhogy aztán teljesen kiforduljon önmagából? nem szép dolog... főleg hogy láttunk már az ilyen esetekre bőven példát, úgyhogy nagy meglepetés nem volt meera újdonsült motivációja -maga a sztori meg elég nyilvánvalóan azért íródott, hogy barry megszabadulhasson a benne tomboló negatív energiáktól, illetve a negatív speed-force-tól, hogy egész pontosak legyünk... és nem csak ez a két füzetnyi mini-történet érződött ilyen ’megcsináltan’ átmenetinek, hanem a kötet másik sztorija is, ahol azért gonoszkodtak egyet a börtönben lévő zsiványok, hogy előkészítsenek valakit, aki jelenleg még az árnyékok közé húzódik, de erősen azon munkálkodik, hogy átvegye a városi alvilág irányítását... egyébként ehhez a sztorihoz bőven érkezett ihlet bruce wayne nyomozósabb napjaiból, de még inkább a baker street-ről -ez utóbbi nem is titok, el is hangzik a nyitányban pár kiforgatott sherlock holmes cím... de végülis barry törvényszéki nyomszakértő, úgyhogy miért ne irigyelhetné meg batman-től a világ legjobb detektívje címet...? persze elég érthetően kimondják, hogy mi az igazi célja az iron heights-ban lezajlott eseményeknek: hogy kicsit foglalkozzunk a megbocsátás és a második esély kérdéseivel. (szokásosnak mondható középszer volt ez a kötet is, a rajzok még egy kicsit alatta is voltak ennek a szintnek az elnagyoltságuk miatt, és igazából nincs indokom arra, hogy folytassam, és arra sem, hogy abbahagyjam...) (##07.04.)

(Wonder Woman vol.5 #31-37) (2017-2018) (írta: James Robinson; rajzolta: Carlo Pagulayan, Sergio Davila, Emanuela Lupacchino, Stephen Segovia) (eng)

olvasom a vonaton a kötetet (legalábbis próbálok erősen koncentrálni a szövegbuborékokra, mert mögöttem egy nagy-csapat késő-harmincas nő hangosan röhögve beszéli ki a lánybúcsúztatót, amiről épp’ tartanak hazafelé), aztán pesten egy ismerősömnek mesélem, hogy ’képzeld, az van a wonder woman aktuális kötetében, hogy valaki sorban gyilkolja le zeusz porontyait, diana-ról meg kiderül, hogy van egy eltitkolt ikertestvére’ -és amint ezt kimondom ezt hangosan, akkor érzem csak, hogy mennyire nehéz komolyan venni az ilyen típusú szuperhősös történeket... de egyébként a maga helyén kezelve rendben van ez a james robinson által kitalált sztori (hogy a régi istenek energiájára van szüksége egy új hatalmasságnak, hogy meg tudjon erősödni), igazából nem is a nehezen komolyan-vehetőségével volt bajom, vagy azzal, hogy bátran használja az elfeledett testvér kliséjét, hanem hogy túl ráérősen görgeti előre a szálakat, hogy egy egész füzetet rászán egy olyan flashback-re, aminek nincs szüksége 20 oldalnyi kifejtésre, és igazából az is fura, hogy a címszereplő csak sodródik az eseményekkel, nem igazán alakítja azokat. de. azért az mindig epikus tud lenni, amikor földöntúli hatalmak csapnak össze, és kő/kövön nem marad az ütéseik nyomán... (egyébként még azt is kinézem a dc-ből, hogy egy kényszerű sztori volt ez, hogy darkseid-et a teljes valójában visszahozzák az univerzumba...) (a kis éttermes, halászhálós görög hangulatot tök jól sikerült visszaadni a rajzokkal.) (##07.03.)

Batman -The Rules of Engagement (Batman vol.3 #33-37, Annual 2) (2017-2018) (írta: Tom King; rajzolta: Joelle Jones, Lee Weeks, Michael Lark, Clay Mann) (eng)

a minap beszélgettünk az egyik kollégámmal, hogy milyen furcsa batman-t napfényben látni (mondjuk a nolan-féle dark knight rises-ban) -aztán kinyitottam a kötet első füzetét, és szaladtam neki megmutatni, hogy tessék, még a vakító napfényes sivatagban is működhet a bat-kosztüm, ha barna kabát kerül rá... tom king szándékosan kilökte bruce-t a komfortzónájából ezekben a sztorikban, kivette a gotham-i vízköpős/sikátoros képeket az egyenletből, és ami még fontosabb, érzelmileg is ingoványos talajra vitte a főhősét -mert az eljegyzéssel esélye lett a boldogságra, és a különböző nézetek és permanens froclizás ellenére clarke-kal is megerősödhetett a barátságuk... és így lett ez a kötet ékes bizonyítéka annak, hogy nem kell mindig nagyívűség meg világmegmentés a szuperhősös sztorikba, az okosan megírt karakter-tanulmányok is épp’ annyira tudnak működni... a különszámokat általában tehernek érzem, egy a marketing által hozzáragasztott ballasztnak a kötetek testén, most viszont csodásan kiegészítette a füzeteket ez az annual, amikben megkaptuk a jelen bat/cat kapcsolat szívmelengető állapotát, itt viszont egy csodás ívvel érkezett a történet eleje és a vége, egy örök szerelem szívszaggató meséje -rég volt már olyan, hogy a tabletet becsukva csak megrendültem bámultam magam elé, úgyhogy köszönöm ezt a különleges élményt! (joelle jones és clay mann is szép munkát végeztek rajzolás-fronton -érezhető, hogy nekem kellenek a szépen megrajzolt arcok is, nem csak az elmésen megírt párbeszédek és a szeretet-teljes hangulat.) (##06.27.)

Detective Comics -Fall of the Batmen (Detective Comics vol.1 #969-974) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Joe Bennett, Miguel Mendonça, Jesús Merino, Philippe Briones) (eng)

már a kezdeteknél is szokatlan volt az a morálisan megkérdőjelezhető döntés batman részéről, hogy agyagpofát is beveszi az alakuló csapatába, félrerakva azokat a borzasztó tetteket, amiket korábban elkövetett az emberek ellen. de james tynion tudatosan játszott rá erre, és most aratta le a hosszú munkája eredményét... mert basil végül -külső nyomásra- elveszítette a kontrollt, és az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett frusztrációját gotham lakosságára okádta... és mivel megismertük a karakter jó oldalát, így fájdalmas volt látni, ahogy elveszik újra a régi énjében -főleg úgy, hogy a csapat bizonyos tagjai is komolyan elkezdtek kötődni hozzá, főleg az amúgy is érzékeny orphan... ha nincs a szindikátus aláásó tevékenysége, akkor is rossz állapotban lenne a csapat, tim-et teljesen kifordította magából az, hogy látta, hogy mivé válhat a jövőben (még az sem segít, amikor egy szívdobbantó jelenetben újra találkoznak stephanie-val), és emiatt végérvényesen megromlott a kapcsolata batwoman-nel is... kate egyébként is meghasonlott kicsit a csapata és az apja között, és morálisan megint ingoványos talajra érkezett azzal, hogy semmibe veszi a batman-féle ’nem ölünk’ alap-doktrinát... itt állunk most, a kötet címe helytálló volt, a csapat szétesett a nyomás alatt, és nem látszik az, hogy ez megint egy működő alakulattá válhatna valaha is... (komolyan egyszer lemérem, hogy james tynion-nál tényleg négyszer annyi párbeszéd van-e, mint a tom king-féle batman-ben -mert érzésre megvan ez a különbség...) (##07.01.)

Super Sons of Tomorrow (Superman vol.4 #37-38, Super Sons vol.1 #11-12, Teen Titans vol.6 #13-15) (2018) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Benjamin Percy; rajzolta: Jorge Jiménez, Sergio Davila, Ryan Benjamin, Tyler Kirkham, Khoi Pham, Ed Benes) (eng)

volt azért egy kis felháborodásom, hogy máris visszahúzták a jövő-beli tim drake-et egy újabb fenyegetésre, pedig a tomasi/gleason csapat adott már néhány működő sztorit, úgyhogy bízhatnék bennük jobban is. de ennek a kötetnek az eleje csak egy nagy ütéspárbajnak tűnt, ahogy a jövőből jött batman mindenkivel felveszi a kesztyűt, hogy fanatizmustól hajtva üldözze a küldetése célját, azaz megöljön valakit (már megint), hogy megmentse a jövőt (már megint). és továbbra sem sikerült szimpatikussá tenni a srácot ezzel a makacs öntudatával -de aztán féltávnál elkezdtek megváltozni a dolgok... mert addig csak baromi élvezetes volt falni a gyorsan pörgő lapokat, de aztán megérkeztek azok a rétegek is, amik mélyítették a nagy képet -mert eddig csak próbálgatni láttuk jon-t a képességeit, most viszont realizálhattuk, hogy veszélyes is lehet az erő, amit a kriptoni vonalról örökölt; láthattuk, hogy a titánokat könnyű megosztani, és nem csak damian tud makacskodni közülük; és a végére csak pozitív, önfeláldozó hőst faragtak jövő-tim-ből... jó érzés belegondolni abba, hogy milyen csipkelődős volt a viszony a szuper-srácok között, és most ez milyen erős barátsággá szelídült ezt... szóval összességében szerethető átívelés volt ez, bár remélem most már megnyugszik kicsit a jövő, és nem kell újra visszatérnie valakinek onnan egy darabig (bár azért ment a homályosítás a jövő titánjai körül)... (szerencsétlen tini-titánokat most épp’ ide csaptam a kapcsolódó füzet miatt, és ez a két, crossover-en túli két füzetük is tök szórakoztató volt a magas rohamú tempójával, a kapcsolat-építésével, és epikus pózolásaival. ja, és én tök szívesen látnám emiko-t a csapatban, főleg ha olyan könnyen osztogatja az arcra-puszit, mint most damien-nek...) (##06.20.)

Superman -Imperius Lex (Superman vol.4 #33-36, 39-41) (2017-2018) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, James Robinson; rajzolta: Doug Mahnke, Ed Benes, Jack Herbert, Travis Moore, Stephen Segovia, Art Thibert, Barry Kitson) (eng)

nekem azzal sem lenne bajom, ha hosszú füzeteken át kaptuk volna azt a luthor/superman team-up-ot, amivel ezt a kötetet is kezdtünk, ilyen igazi body-cop filmes stílusban, egymást csipkedve, de jól összhangban dolgozva -de inkább elmentünk egy másik bolygóra, ahol lex jól besértődhetett valamin, szertefoszlatva az álmaimat... persze ez az űr-sztori sem volt olyan vészes, főleg ahogy bemutatták az apokolipsz-i vad viszonyokat és a vérszomjas lakókat, és valahol logikus is, hogy darkseid eltűnése miatt egy új vezetőre van szükség -na de miért pont superman-re...? az akciókon volt a hangsúly elsősorban, még lois is keményen tolta a női harcosokkal egy csokorban, de aztán fel kellett tűnnie a képregény egén a reménynek, mint minden super-történet kötelező elemének... de hogy egy képregény tényleg képes lehet reményt és szívmelengetést nyújtani, azt a következő füzet bizonyította, amiben clark a vállára vett egy csapat rákos gyereket, hogy egy nagy boldogság-bombával ajándékozza meg őket, miközben mindenféle álmukat teljesíti, hogy kicsit megfelejtkezzenek a halál közelségéről. a kötet utolsó történetéhez peter tomasi megint kiadta a kezéből a gyeplőt, és én ettől mindig tartok kicsit, de most szerencsére nem éreztem akkora kontrasztot az írási színvonalak között, mint korábban, leginkább azért, mert jon okulására szolgált ez a szomorkás történet, ahol a vallási fanatizmus okozta egy egész nép pusztulását. egyfelől meglepő, hogy superman ezúttal nem tudott mindenkit megmenteni, másfelől viszont érdekesnek találom, ha az isteni hatalommal bíró szuperhősökkel a vallás témáját kezdik piszkálgatni... (##06.20.)

Action Comics -Booster Shot (Action Comics vol.1 #993-999) (2018) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens, Brett Booth, Will Conrad) (eng)

annyiszor rángatták már elő az írók a kriptoni múltat, hogy csodálom, hogy még nem zöldültek bele... de tulajdonképpen dan jurgens organikusan jutott el az origo bolygóra, ha már az előző kötetben meglépte azt a kétes fordulatot jor-el-lel kapcsolatban -és még neki is csak egy alter-sztorira futotta elsőre... bevallom, nem igazán fogott meg ez a kötet, eléggé elszállt mellettem, fél szívvel és fél aggyal röpültem rajta végig, így a drámai elemei sem működhettek úgy, mint kellett volna. ennek ellenére az szíven tudott ütni, amikor kal-el végül tényleg végignézte a szülőbolygója (és a szülője) haláltusáját. viszont mivel clarke most is boldogan él a családja körében, így a ’mi lett volna ha a kripton fennmarad, és az el-család boldogan él tovább’ rész nem funkcionálhatott megfelelően... booster gold mindig csak egy arcoskodó ficsúrnak tűnt, de azért itt ügyesen közelebb lett hozva az olvasóhoz (megtámogatva némi háttér-sztorival is)... olvasás közben kicsit azt éreztem, hogy nem volt elég vastag a superman-sztori, és ezért kellett egy erős b-szálként lois-t is küldetésre küldeni, de aztán kiderült, hogy a családos tematika miatt kellettek ezek az oldalak (az is szemet szúró volt, hogy mindenkinek apa-problémái vannak a kötetben, clarke a kételyei miatt indul útnak, lois-nak rengeteg dolgot kell tisztáznia lane tábornokkal és booster is megszenvedte a rossz szülői hozzáállást)... aztán kaptunk még egy utolsó játszadozást zod-ékkal mr.jurgens-től, hogy utána a kerek jubileumi számtól átadja a stafétát -és valahol nem bánnom, hogy a kilencvenes évekből eredő, akciódúsabb szemléletét felváltja valami más (vagy legalábbis nálam végig jobban működött a tomasi-féle karakter-központúság)... (##06.25.)

I. Road to Metal  (Dark Days: The Forge, Dark Days: The Casting, Dark Nights: Metal #1-2) (2017) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV; rajzolta: Jim Lee, Andy Kubert, John Romita Jr., Greg Capullo) (eng)

a kezdetek elé: tisztában voltam azzal, hogy ez az esemény masszívan épít korábbi történetekre (elsősorban scott snyder batman-run-jára), de mégiscsak a rebirth-korszak első nagy csimmbumm-járól van szó, nem ugorhattam át csak azért, hogy ’hátha egyszer majd kitisztul a kép’ -plusz el kellett fogadnom azt is, hogy nélkülöznöm kell az érzelmi töltetekre való építkezést... persze kapkodtam is a fejem az elején, főleg, hogy komoly mitológiai mélységekbe mentünk bele (miközben persze a cool-ság faktort sem hagytuk a bat-barlangon kívül, gondolok itt a joker-rel való küzdelemre mondjuk), de aztán az info-heavy-ség elkezdett kitisztulni, így felsejlett az írói szándék is -epikus köntösbe akarja öltöztetni a nagy trükkjét, hogy új színben láttassa batman-t... szeretem azt, amikor átjön a ’valami komoly dolog fog történni’ érzete a panelekből, és remélem, hogy be is váltja majd azokat az ígéreteit ez az univerzum-rengető esemény, amiket most kaptunk tőle... (jim lee és romita jr. közös füzeten dolgozik? leonardo-t és picasso-t mikor kérik fel egy közös team-up-ra...?) (értem én, hogy egységes univerzumban gondolkoznak a dc-nél, ahol nyitott az átjáró a különböző birodalmaik között, de akkor is szokatlan a szuperhősök földjén mondjuk dream-et látni a sandman-ből...) (##06.01.)

II. Gotham Resistance (Teen Titans vol.6 #12, Nightwing vol.4 #29, Suicide Squad vol.5 #26, Green Arrow vol.6 #32) (2017) (írta: Benjamin Percy, Tim Seeley, Rob Williams, Joshua Williamson; rajzolta: Mirka Andolfo, Paul Pelletier, Stjepan Šejić, Juan Ferreyra) (eng)

dimenziókon átívelő, elképzelhetetlen méretű, ősidőkbe visszanyúló fenyegetés -kicsit magasan szált a crossover nyitánya, így ezek után jól esett, hogy ebben a kapcsolódó sztoriban leszálltunk a földre annyira, amennyire egy ilyen típusú történet engedi... az első gondolatom az volt, hogy csak azokat a füzeteket olvasom el, amik egyébként is az étlapon lennének, de aztán rávettem magam a többi sorozatból kapcsolódó lapokra is, és nem bántam meg, mert ez a négyes egy szép egységet alkotott, és szerencsére az írók sem erőltették azokat a szálakat, amikhez ismerni kellett volna a nightwings vagy a suicidal squad aktuális történéseit... viszont meglepő csapatot sikerült összeépíteni viszonylag hamar, akik között azért ment a verbális adok/kapok is (főleg a koravén tini damien és az örökké gyereklelkű harley között). a sztori a maga egyszerűségében működött, fogott egy maréknyi batman-gonoszt, felerősítette őket, és körökre osztotta a képregényben töltött idejüket -így a tempó megfelelő volt, bár néha nem értettem, hogy az alapvetően a bunyóra építő sztorit minek megterhelni ennyi narrációval... egy ilyen átívelő szerkezetnél óhatatlan, hogy hullámozni fog a rajzok minősége, de stjepan šejić sajnos olyan magasra rakta a lécet a squad-ban, hogy onnan csak lefele vezethetett az út, ráadásul a green arrow-ban a szokásosnál furcsább volt a vizualitás, főleg a panel-elrendezés bántotta a szemem, mert meglehetősen véletlenszerűnek tűnt, ahogy rá vannak hányva a lapokra... (##06.04.)

III. Dark Knights Rising (Batman: The Red Death, Batman: The Murder Machine, Batman: The Dawnbreaker, Batman: The Drowned, Batman: The Mercilles, Dark Nights: Metal #3, Batman: The Devastator, The Batman Who Laughs) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Frank Tieri, James Tynion IV, Sam Humphries, Dan Abnett, Peter Tomasi, Scott Snyder; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Riccardo Frederici, Ethan Van Sciver, Philip Tan, Tyler Kirkham, Francis Manapul, Greg Capullo, Tony S. Daniel, Riley Rossmo) (eng)

az alternatív-univerzumos sztorik mindig jó játszóteret jelentenek az íróknak, mert következmények nélkül kipróbálhatják a vad ötleteiket -mondjuk azt a frusztrációjukat, hogy batman-t nem terelhetik a gyilkolás sötét útjára... hét bat-változat bukkant fel a fő esemény első csúcspontján, és most mindegyikük megkapta a maga eredettörténetét -egy kicsit talán repetitív is volt, hogy az összes one-shot hasonlóan felépített dramaturgiával dolgozott, de meglepő módon nekem minden alkalommal működött az aktuális bruce wayne elbukás-története. lehet hogy azért, mert különböző dc hősökkel párosították mindenhol -és sok esetben érthetjük szó szerint is a ’párododás’-t, mert úgy jöttek létre a sötét batman-ek, hogy egyesült bennünk valaki más képessége bruce megtört személyiségével, megromlott formájában eltorzítva a hatalmas erőket, tönkretéve a környezetet, az univerzumot. azért is működhettek ezek a sztorik, mert mind bruce wayne félelmeire épültek, és mindben a már emlegetett határ-átlépések voltak a kulcsok. és ezek után tényleg csodálkozhatunk azon, hogy a mi világunk bruce wayne-e nem őrült meg a szülei halálától, hogy nem hajlandó továbbra sem az ellenségei vérébe mártani a kezét... a különböző írók hozták a saját stílusukat az adott keretek között, igazodtak is kicsit a batman-nel összeolvadó hősökhöz, mondjuk a gyorsan futó red death füzet flash-hangulatot árasztott, a joker/batman szimbiózis meg pont olyan felkavaró lett, mint amilyennek ez az ötlet elsőre hangzik (és voltak érdekes csavarok is a háttérben, például amikor nem egy hőssel történt az összeolvadás, hanem annak egy ellenségével, és azt is megérhettük, hogy bruce wayne nemet váltott)... kronológiailag ide tartozott a fő metal-mini harmadik száma is, amiben brutálisan nyomasztó volt érezni a vereség súlyát, hogy még a maroknyi talpon lévő hős sem tudja, hogy miként lehetne lerázni a sötét multiverzum béklyóját, hogy miként menthetnék meg a szeretteiket, az emberiséget... (##06.07.)

IV. Bats Out of Hell (The Flash vol.5 #33, Justice League vol.3 #32-33, Hal Jordan and the Green Lantern Corps #32) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Robert Venditti; rajzolta: Howard Porter, Liam Sharp, Ethan Van Sciver, Tyler Kirkham, Mikel Janín) (eng)

egy újabb szelete a crossover-nek, amibe előzetesen vonakodtam belefogni, mert alapjáraton csak a flash-t követem az itt lévő füzetekből -de szerencsére egy újabb pozitív csalódás ért, mert ez a sztori is szépen követhető volt zöldfülüként is... az sem jelentett problémát, hogy egy általam kevésbé ismert karakter, cyborg vette fel a narráció fonalát, sőt, nekem működött a focis analógiája, ami végigkísérte a mondandóját a négy füzeten át -és persze az is hatásos volt, ahogy átvette a főhős szerepet a végén (lángok között, hogy máshogy)... egyébként az alapkoncepció itt is meghatározó volt, a sötét batmen-ek játszadoztak a liga elérhető tagjaival, szétválasztva őket, hogy mindenki megküzdhessen egy hozzá kapcsolódó sötét-sötét lovaggal. és valószínűleg azért működött olyan jól, amikor a végén sikerült összeállni csapatként, mert ki voltunk már éheztetve arra, hogy együtt lássuk küzdeni a hőseinket... így már jöhet a végkifejlet, az eddig elfogyasztott füzetek felkészítettek a nagy csihipuhira! (##06.08.)

V. Metal! (Batman: Lost, Dark Nights: Metal #4-6, Dark Knights Rising: The Wild Hunt, Hawkman: Found) (2018) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV, Joshua Williamson, Jeff Lemire, Grant Morrison; rajzolta: Greg Capullo, Brian Hitch, Howard Porter, Doug Mahnke, Yaninck Paquette, Jorge Jiménez) (eng)

ettől féltem, hogy az epikus konklúzió végét elméleti meta-ötletekbe borítják, amikben úgy elveszek, hogy kiszalad belőlem az összes lelkesítő érdeklődés (jártunk a világok kohójában, mindent uraltak a különleges fémek, és az egész föld fizikailag csúszott bele a sötétségbe)... nem tudom, lehet hogy tényleg ilyen begyöpösödött földhözragadt férfiember vagyok, akinek az fekszik, ha egyenes vonalban vezetik a kezét és a szemét -bár fél szemmel rápillantva a netes értékelésekre azt látom, hogy van egy hangos elégedetlenkedő réteg, aki hasonlóan elveszett a nagy világmegmentés közepette, mint én... némiképp kompenzálva lettem a cool pillanatokkal és a felfokozott hangulattal, de jobb szeretem, ha azért piszkál az előrehaladás késztetése, mert érdekel, hogy hova fog kifutni a történet, mi lesz a karakterek sorsa, és nem azért, mert túl akarok lenni az egészen, és már az sem dob föl, ha a nagy kavarodásban a hősök legyőzik a nagyon gonoszokat (btw, cool pillanatok: a tizedik fémmel (nem is kérdezd) felruházott justice league odacsap, az 53. univerzum csapatainak megérkeznek a csatatérre -és a joker-sárkány!)... az a furcsa helyzet állt elő, hogy az összes kiegészítő/hozzáragasztott mellék-sztorit és kapcsolódó füzetet jobban élveztem, mint a fő attrakciót, ezért felemás szívvel fogok visszaemlékezni a rebirth korszak első igazi szélesvásznú monstre eseményére... (##06.12.)