(Daredevil vol.2 #46-50) (2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2017/4 különszám)

nem kérdés, hogy a bűnszervezetek és a társadalom szimbiózisban élnek egymással, könnyen meg lehet érezni, ha forrong az alvilág, ha hatalmi átrendeződések zajlanak a felszín alatt... örülök annak, hogy a vezér nem csupán egy nagydarab pofozógép, hanem egy intelligens bűnöző-elmének van beállítva -aki a visszatérését sem izomból akarja megoldani, hanem terveket sző arra, hogy hatásosan vegye vissza a területét, hogy visszaállítsa a reputációját (persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne benne agresszió, bár ma többször láthattuk inkább sötét sarkokban ülni, mint erőt demonstrálni). érdekes, hogy ezzel szemben ma matt-nek sokkal inkább kellett a fizikai erejével küzdenie, mint az intelligenciájával, de nem volt más út, ha túl akarta élni az elé állított próbatételeket, tífusz mary-t és célpontot. ám míg az első egy kétségbeesett túlélő-harc volt (amihez megadta az alapot a tüzes kezdés, és amit nem is sikerült volna befejezni segítség nélkül (köszi jessica és luke!)), addig a célpont elleni küzdelem már inkább az érzelmekről szólt -és az sosem baj, ha egy hőst esendően dühösnek látunk, aki a korábbi fájdalmaiból meríti az összes ököllendítéshez az erejét (azért az csúnya lett volna, ha hagyja neki bendis, hogy egy harmadik nőt is elvegyen matt mellől)... és ez a dühös feszültség megmaradt a harmadik nagy verekedésre is, hisz’ épp’ ez hajtotta a vezérhez a fenegyereket, hogy egyszer-és-mindenkorra kiverje belőle a szart... és jól is működött a gigászi összecsapás -egész addig, amíg nem jöttek azok a panelek, amiket alex maleev engedékenyen átadott más rajzolóknak (gondolom ezzel akarták ünnepelni az ötvenedik számot), mert a karikaturisztikusabb ábrázolások kidobtak az egyébként magával-sodródóan működő hangulatból... az utolsó oldalak után az alvilág ismét megremeghet, egy új status quo érkezik a betöltetlen űrbe, ami rengeteg lehetőséget rejt magában... (azért azt nem szívesen hallgatnám el, hogy a sok verekedés mellett az intim percek is pazarul működtek milla és matt között -és szerintem most először láthattuk ennyire kiemelten a két vak karakter szemeit is.) (##01.21.)

(Daredevil vol.2 #41-45) (2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2016/4 különszám)

jól érezhető, hogy brian michael bendis hosszútávon gondolkozik, az egész dd run-ja egy nagy folyam, és ahogy minden nagyobb lélegzetvételű történetben, is itt jól megfigyelhetőek a hullámzások, a csúcspontok és az átmeneti időszakok. ez a kötet az utóbbit képviseli, de olyan minőségi szinten, hogy nem hiszem, hogy bárki is bánná, hogy most inkább alapozunk, mint hogy bekapjunk pár újabb gyomrost... mert miután az élete veszélybe került és identitás-válságba keveredett, miért ne kaphatna matt murdock egy kis napfényt is az életébe -egy hozzá hasonlóan vak lány személyében. nagyon érdekes megfigyelni egy kapcsolat kialakítását, ahol a külső szó szerint semmit sem számít (de azért egyéb szervek be vannak vonva a vonzódás kialakulásába -például az illatok), ahol hosszú beszélgetések alatt alapozódik meg a kötődés (és az is okos dolog volt, hogy a helytörténeti múlt ismerőjeként milla betekintést tud nyújtani a sorozat szempontjából oly’ fontos hell’s kitchen hátterébe is)... de persze azért matt nem járkálhat nyugodtan a fellegekben, a firkászok még mindig a nyomában loholnak, ráadásul még a zsaruk is rászállnak -persze jogtalanul, egy alvilági keménykedésnek köszönhetően... mert persze még mindig túl vonzó az az űr, amit a vezér (átmeneti) hiánya okoz, így felbukkant egy aktuális kemény-legény, aki egy új droggal akarja megalapozni a karrierjét -meg azzal, hogy letépi egy ember fejét, aki kapcsolatba hozható matt-tel... a daredevil gúnyába öltözött hősünk most sem ismer könyörületet, autót borít fel, háztetőkről lógat le embereket, és persze az önjelölt kiskirály is több oldalnyi panelen keresztül kapja tőle a pofonokat. hőstársa, luke cage mégsem ezért moralizál vele, hanem mert gyáva tettnek véli, hogy matt nem vállalja fel a valódi énjét, hogy képes hazugságban élni... (btw, egyfelől működik a tömbösítve olvasós tervem, másfelől bassza a csőröm, hogy nem a listámon hamarosan következő alias-ban olvashattam először jessica jones-ról, hanem már itt is feltűnt a karakter pár oldalon...) (##01.20.)

(Daredevil vol.2 #32-40) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Manuel Gutierrez, Terry Dodson) (magyarul: Marvel+ 2014/3, 2015/4 különszámok)

a titkos identitás a legtöbb szuperhős életének elengedhetetlen része -maszkot húzva védik a magánéletüket, a személyiségüket. mivel mi olvasók tisztában vagyunk az álarc mögötti titkokkal, ezért talán nem könnyű átéreznünk azt, ha valaki kompromitálódik (plusz idevenném a marvel filmes univerzum hatását is, ahol a hősök nem nagyon titkolják az igazi valójukat) -de brian michael bendis most komolyan végigrángat minket a fájdalmas úton, hogy igazán érezzük egy lelepleződés következményeit (még úgy is, hogy azért a közvéleményt kételyek között hagyja)... mert túl sok a vesztenivaló, és matt murdock-nak nem csak az újságíró hiénákkal vagy a lesben-álló paparazzikkal kell megbirkóznia, de a civil szakmájára is komolyan kihathat, ha bebizonyosodik, hogy éjszakánként sztreccs-ruhában osztja az igazságot a háztetőkről, mert hiteltelenítheti az ügyvédi munkáját... jól érzékelhető a tépelődés a szuperhős-lét szeretete és a veszélyessége között, még jó, hogy matt körül vannak emberek (és szuperhősök), akik segítenek neki végigmenni ezen a lelki úton, legyen az peter parker, ben ulrich, foggy nelson, a fekete özvegy vagy az örök és múlhatatlan szerelem, elektra... meglepő írói húzásnak gondolom, hogy matt végül nem az igazság oldalára állt, és a tagadással megtámogatott ellentámadást választotta... bár magyarul két különszámban jelent meg, de angolul egy kötetet képezett ez a kilenc füzet, úgyhogy beszélnünk kell az évszázad peréről is... mert az ide kapcsolódó második sztori szinte végig a bíróságon játszódik, tehát ismét csak matt murdock áll a középpontjában és nem a fenegyerek, de szerintem ezt nem sokan bánhatják -főleg azok nem, akik hozzám hasonlóan szeretik a bírósági drámákat a moziban és a tévében, és mr.bendis egész kiválóan imitálja ezeket, végig pörögnek a tanú-kihallgatások, jól megírtak a vád-és-véd-beszédek. és trükkösen van felépítve az egész, mert egy kevésbé ismert szuperhős ül a vádlottak padján, ám az identitás és a felelősség kérdésében szép egyenes vonalakat lehet húzni a fenegyerek irányába... alex maleev a kötet első felében hozta a rá jellemző borongósságot, az utolsó három füzet két rajzolója nem is érhettek fel hozzá, bár a napfénnyel áttört bírósági levegő nem is igényelte, hogy igazán sötét színekkel mázolják össze a képet... (ismerve a netflix-es ’street-level’ marvel-sorozatokat, örömteli volt jessica jones-t, luke cage-et, danny rand-et és matt murdock-ot egy oldalon látni itt a képregényben is.) (##01.17.)

(Daredevil vol.2 #26-31) (2001-2002) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Kingpin, 2013)

tudom, hogy a mai napig sokak szemében a szuperhősös történetek olvasása gyerekes szokásként van elkönyvelve (látom én is a tekintetüket, amikor elmesélem nekik, hogy képregényeket olvasok), pedig az elmúlt nyolcvan év során gyönyörűen differenciálódott a zsáner, az olvasók generációival együtt nőtt fel, így nehezen érthető, hogy miért nem tudják levenni az emberek a szemfedőt, és belátni, hogy a sztreccs-ruhás mesék között ott bújnak azok a sötét gyöngyszemek, amik még az ő ’kifinomultabb’ ízlésének is megfelelnének... mert brian michael bendis számára daredevil vörös kosztümje csak egy álca, őt nem a reménnyel teli pozitív történetek érdeklik, amikor az úgynevezett ’street level’ hősöket írja, hanem alá akar szállni a város sikátoraiba, és olyan sötétre festeni a képet, amennyire csak lehet. igazi drámai gengszter-történet ez, ahol julius caesar elárulása a példamutató, ahol a hatalom megragadása még az anyagiaknál is fontosabb -és ahol a bosszú még hidegebb, mint az odakinn szüntelenül szakadó eső... és daredevil az a hős, akinek kifejezetten jól áll ez a borongás, akinek elhisszük, hogy kioszt néhány keményebb pofont is, miközben az igazságot hajkurássza (és talán ő az a hős, akinek a legjobban áll a némaság is -mert pont erre a kötetre esett a marvel ’nuff said kezdeményezése, ahol párbeszédek nélkül kellett az alkotóknak továbbszőni a történeteket). mivel dd-nél a nyilvános alteregó is fontos, ezért érdekes lesz látni, hogy miképp fog összeomlani az élete, amikor a világ számára kiderül a kettős identitás titka -mert ne feledjük, hogy ez a kötet még csak a bemelegítés volt, még csak most fogják igazán begyújtani a tüzeket a pokol konyhájában... (nem mehetünk el szó nélkül alex maleev rajzai mellett sem, amik tökéletes szimbiózisban élnek bendis történetével, a sötét színek, az eső ábrázolása, a panel-kezelése (és gyakori ismétlései) mind a noir hangulat nyomasztó felerősödését szolgálják.) (##01.13.)

(új év, új tervek -mert be kell vallanom, tavaly kudarcot vallottam a marvel olvasási listámmal. úgyhogy most kísérletképp kipróbálom, hogy tömbösítem a köteteket, és kíméletlenül kidobom a sorból, ami nem szórakoztat...)

(Kill Chain #1-6) (2017) (írta: Andy Diggle, rajzolta: Luca Casalanguida) (eng)

bár olvastam két-három regényt annak-idején, azért nekem a 007-es a filmvászonról ismerős igazán -de örömteli, hogy a képregények jól lavíroznak a kétféle alteregó között. és egyébként is érdekes látni a médiumok közti átjárhatóságot -aminél néha azt kívánja az ember, hogy még nagyobb lenne a kapu: most is azt éreztem olvasás közben, hogy milyen szívesen megnézném ezt a sztorit filmen is... mert nagyon szépen gördült előre a történet, a gonoszok átforgatásával mindig friss meglepetéssel tudott szolgálni, ugyanakkor riasztóan aktuálisnak érezte az ember -mert a mostanság napvilágot látott külpolitikai hírek után az ember tényleg gyengének látja a nato-t, és bárkinek a szavára hitelt ad, aki azt állítja, hogy az oroszok simlis módon akarnak újra nagyobb hatalomhoz jutni, hogy az a céljuk, hogy zavart keltsenek, megosszanak (akár neonácikkal és műkincsekkel, akár egész európát megbénító technikai csapással). és jól passzolt bond ebbe a valóságosabb közegbe is, ütött és lőtt és belepiszkitított a rosszfiúk terveibe, és persze közben nem felejtett el flörtölni az útjába kerülő titkosügynök hölgyekkel sem -legyenek azok jól képzett franciák vagy akár kiugrott mi6 árulók... (##01.11.)

Service (2017) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Antonio Fuso) (eng)

ahogy a nulla-nulla-hetes is megjegyzi oly’ pikírten, ez a világ már sajnos nem a sportautókról és a bikinis-lányokról szól... de igazán bánjuk-e, ha a kedvenc titkos-ügynökünk erősebb lábakon áll a valóság talaján? mert a mai zavarodott világban könnyen elképzelhető, hogy egy kvázi terrorista-csoport egy politikust akar megölni a vélt sérelmeiért. sőt, még azt is el lehet képzelni, hogy második világháborús módszerek fognak nyúlni, hagyomány-tiszteletből. és miért ne lehetne az mi6-nél egy ügynök, aki mindenféle modern kincstári kütyüket használ, szeret a főnök titkárnőjével flörtölni, és még akkor is képes lefegyverezni a gonoszokat, ha az mi5 nem engedi, hogy ő maga fegyvert hordjon hazai földön... (értem én, hogy a rajzolásban is egy minimalista koncepció vonul végig, de ez már túl minimál volt egyes esetekben, és a panel-rendezésnél is néha vakarnia kellett az embernek a fejét, hogy összekösse a pontokat...) (##01.02.)

Monnypenny (2017) (írta: Jody Houser, rajzolta: Jacob Edgar) (eng)

bár az eddigi dynamite féle bond képregényeket (lásd a tag-en) eddig azért dicsértem, mert visszanyúltak a fleming-i alapokig egy kemény és kíméletlen bond-ért, viszont van egy aspektus, amiben a modern filmes vonalat követik -és ez a világ legjobban flörtölő titkárnője, monnypenny... és most nem elsősorban arra gondolok, hogy itt is színesbőrűvé változtatták, hanem arra, hogy itt is kimozdítják az íróasztal mögül, és nem csak annyi a feladata, hogy végszavazzon a maszkulin főhősnek, hanem egy kompetens ügynök, akit ki lehet küldeni terepre, és ott ugyanúgy meg fogja állni a helyét, mint bármelyik férfi kollégája. és én kifejezetten szimpatizálok ezzel a modernebb hozzáállással... viszont a több idősíkos dramaturgia meglétét nem tudom ennyire támogatni, mert sok plusz információt nem tett hozzá a jelen eseményeihez a múlt -de a jelen működött, mint egy egyenes vonalú személyvédelmi akció, sok lövöldözéssel a fináléban. (##01.07.)

Solstice (2017) (írta és rajzolta: Ibrahim Moustafa) (eng)

egy jó írónak nem kellenek végtelenbe nyúló sorozatok, több-füzetes mini-szériák, ők szűk harminc oldalon is el tudnak mesélni egy komplett történetet -és olvasva ezt a one-shot-ot, ibrahim moustafa jó író... de tényleg tudtam volna pipálni a nagy 007-es listán a kötelező elemeket (cold-open, boothroy-jal konfrontálódás, monnypenny flirt, orosz kém, nyomozás párizsban, bond-james-bond bemutatkozás) -maximum a csodás nők megfektetését hiányolhatjuk a teljes bond-i képhez... és annak ellenére, hogy esszencia volt, mégsem érezte azt az ember, hogy rohan az egyik checkpoint-tól a másikig, mert jól voltak felfűzve a kellékek a történet-vázra. nem mellesleg az utóbbi évtized bond-os trendjét is magáévá tette, azaz hogy egy ügy akkor hat igazán, ha van személyes kötődése az mi6 valamelyik tagjához... mr.moustafa nem csak íróként győzött meg, de a rajzaival is elégedett voltam, úgyhogy ez a röpke 30 oldal lett a dynamite-os bond-csapat egyik titkos ékköve. (##01.08.)

(The Wicked + The Divine #29-33, Christmas Annual) (2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Carla Speed McNeil, Chynna Clugston Flores, Emma Vieceli, Kris Anka, Rachael Stott) (eng)

most már értem, hogy mit gondolt kieron gillen az alatt, hogy mindig is egy dupla albumként tekintett erre a két kötetre -úgy képzelte szerintem, mint amikor mondjuk a foo fighters kiadványánál az egyik lemezen vannak az akusztikus dalok, a másikon meg a zúzás. mert bizony az első fél kötet alapozása után eljött a zúzás ideje. de durván... a vonaton olvastam a füzetek nagyrészét, jól eltalálva az ilyen esetekben kötelező zenei körítést is (én nem is értem, hogy miért olyan hangosak az emberek közlekedés közben, ezek az új kocsik tök halkan suhannak, nem kell túlkiabálni a zakatolást...), így baromi élvezetes volt, ahogy fokozódtak fel az események, ahogy sorra szaródtak el az optimistán indult dolgok, ahogy egyre több isteni arc borult vörösbe az összefoglaló nyitó-oldalon... de azért a fékevesztett tempó és a komoly vérengzés mellett jutott hely a dobogó szívnek is, amit most elsősorban dio képviselt, aki nem csak a rave-partik isteneként élhet ezentúl a szívünkben, hanem az emberi jóság szikráit szedegető, önzetlen srácként is... az utolsó füzetben már lenyugodott a tempó, és sokkal inkább arra volt szánva az összes panel, hogy egyre feljebb húzzuk a szemöldökünket olvasás közben, mert agy-ékszíj-ledobó fordulatok adták egymásnak a kilincset, hogy nehogy úgy menjünk szünetre, hogy ne birizgálná a sorozat a kisagyunk hátulját a pihenő alatt is. (ismét hozzácsaptam az aktuális különszámot a kötethez -azért is, mert gondoltam így karácsony után nem sokkal még megfelelő hangulatba hozhat egy ünnepi különszám. viszont hamar kiderült, hogy semmi karácsonyos sincs benne... sokkal inkább azokra a karakter-pillanatokra koncentráltunk (néhány oldalanként váltva a szemszöget), amikre a fő sorozatban nem juthatott eddig fény -legtöbbször azért, mert annak az idővonala előtt történtek meg ezek... de tök jó volt átélni ezt a csokornyi érzelmes pillanatot. (és ha azt írtam a kötetnél, hogy jó volt utazás közben olvasni, most zavartan hozzá kell tennem, hogy azért a szemléletes melegszex-jelenetnél egy kicsit takargatnom kellett a tablet képernyőjét...)) (#12.30.)

(The Wicked + The Divine #23-28, 455AD) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Kevin Wada, André Lima Araújo)

kieron gillen makacsul próbál a konvenciók ellen menni, és ezek a reformtörekvései változatos százalékban működnek az olvasóknál. én például piszok nehezen rágtam át magam a nyitó újság-formátumú számon, mert túl tömény volt a képregényhez szokott agyamnak a rengeteg szöveg, ráadásul nem sok újdonságot lehetett kimazsolázni a fiktív interjúkból... aztán jöttek a hagyományos paneleket tartalmazó füzetek, de itt is rendre valami disszonanciával találkozhattunk, hol arra kellett figyelni, hogy a dupla-oldalaknál melyik kocka körül milyen színű keret van, hogy el ne tévedjünk a panel-rengetegben, hol a dramaturgiai húzások merítették ki a kiszámíthatatlanság fogalmát. mert a gyilkos hajlamú öreglány legyőzése után megérkeztek az ultimate gonoszok, a nagy sötétség kivetülései, így mindenki arra számított, hogy hőseink (ahogy az meg van írva a sorsukban) majd jól összefognak, hogy legyőzzék őket -hát a lófaszt... mert a srácok-és-lányok nem világmegváltó istenségek, főleg úgy nem, hogy damoklész kardjaként lebeg a fejük felett a haláluk órája. így inkább úgy gondolják, hogy ezt a kis időt ki lehet húzni a hedonizmus falig tolásával is. mint amikor a római birodalom elért a csúcsára, ahol aztán belefulladt az élvezetekbe és összeomlott... (nem véletlen, hogy a kötet után jelent meg az a különszám, ami róma végnapjaiban játszódik, és ahol az őrület jeleit mutató lucifer végigjárta a halála előtt a császárság összes fázisát, caesar-tól nero-n át caligula-ig...) (fura belegondolni abba is, hogy a kezdetektől laura-ra főhősnőként tekintünk -és mégis talán ő viselkedik a legkevésbé hősiesként jelenleg, ugyanis a legfőbb gondja csupán az, hogy a pantheon összes tagjának begyűjtse a (szexuális) skalpját...) (#12.29.)

(DC Rebirth Holiday Special vol.1, Harley Quinn vol.3 #10, Batman vol.3 Annual 1) (2016) (írta: Paul Dini, Tim Seeley, Eric Esquivel, Heath Corson, Gustavo Duerte, Mariko Tamaki, James Tynion IV, Gene Luen Yang, Kate Perkins, James Asmus, Bill Freiberger, Steve Orlando, Vita Ayala, Jimmy Palmiotti, Amanda Conner, Tom King, Scott Snyder, Ray Fawkes, Scott Brian Wilson; rajzolta: Elsa Charretier, Ian Churchill, Dan Jurgens, Gustavo Duarte, Matías Bergara, Robbi Rodriguez, Andrea Mutti, Paolo Pantalena, Reilly Brown, Thomas Pitilli, V.Ken Marion, Moritat, Joseph Michael Linsner, Bret Blevins, Inaki Miranda, David Finch, Declan Shalvey, Neal Adams, Riley Rossmo, Bliquis Evely)

talán a dc-nél rájöttek, hogy miként lehet szemléletesen prezentálni az ünnep szellemét -a sok kis sztori-töredék olyan, mint egy karácsonyi telített asztal, amiről az ember betegre zabálhatja magát... bár azt nem mondanám, hogy bármelyik falat igazán lenyűgözte volna az ízlelőbimbómat, inkább csak habzsoltam az egészet az ünnep szellemében. először a főfogások érkeztek, mert kent-ék és wayne-ék voltak a középpontban, de aztán az univerzum egyéb hősei (mondjuk john constantine) is becsatlakoztak az ünnepi hangulatba. aztán nagyobb falatként érkezett egy harley quinn sor-füzet, ami kellően bizarr volt, ahogy santa elborult elméjében bóklászott, viszont megerősített abban, hogy az őrült karakterek és elszállt ötletek nekem képregényben csak visszafogottabb mértékben működnek... aztán még egy kicsit alámerültünk a hóval borított gotham sikátoraiban is, és innen egyből a legelső (és egyébként eisner díjjal jutalmazott) kutyás sztori maradt a legemlékezetesebb... idén másodszor tartogattam egy dc képregényt karácsonyra, és bár nem ezek a legtartalmasabb olvasásaim az évben, azért jópofa lenne minden karácsonyra találni valami csillogó hógömböt a kiadótól... (#12.25.)

(Skin & Earth #1-6) (írta és rajzolta: Lights)

egy időben az a makacs meggyőződés uralkodott a gondolataimon, hogy én nem szeretem az énekesnőket, nálam csak az működik, ha fehér férfiak vékony hangon visítanak -szerencsére idővel sikerült ezt kinőnöm, és ma már szabályszerűen vadászom az erős és egyedi női hangokat. lights volt az egyik úttörőm ebben a hosszú harcban, szerintem valami netes ajánlóban bukkantam rá véletlenül a syberia album idején, és tök jól működtek a nem-tipikusra formált pop-dalai, amikkel egészséges feszültségben állt a negyven kilós teletetovált ifjú anyuka imidzse. aztán idén a képregényes oldalakon találkoztam a nevével, és ekkor realizáltam döbbenten, hogy elszaladt három év a legutolsó sor-albuma óta. először azt is hittem, hogy a képregény a fő szám az új projektben, a zene meg a kiegészítés, de aztán hamar kiderült, hogy egy komoly szimbiózis van a kettő között. alapvetően is értékelendő szerintem, ha egy zenei alkotó egy komplett koncepcióval építi fel a lemezét, de egy ilyen skin&earth féle komplex világ még izgalmasabb tud lenni, ahol összekapcsolódnak a dallamok, a szövegek, a videóklippek, a képregény története és vizualitása egy nagy egésszé -és szerencsére egy percig sem érzi azt az ember, hogy az egyik termék mellé csak rátukmálnak volna egy másikat is... ráadásul az alapozás után a képregény sztorija is maga mellett tart, az ember érdeklődve halad füzetről/füzetre, mert meg akarja tudni, hogy hova fut ki a sok kanyar után a végkifejlet. mert egy disztópikus társadalomban kezdünk, ahol az embert fuldokolva nyomják össze a gyárkéményekből ömlő füstfelhők, aztán jön egy románc és az ezzel járó dráma, majd egy lehelet-finom misztika rakódik rá fedőrétegként, ami egyre erősödik fel, hogy a végére eluraljon mindent a hősi út, miközben a tanulság fekete/fehér mivoltát is ügyesen sikerült árnyalnia a kedves művésznőnek. és bizony egyes számot kell írnom, hatalmas tisztelettel, mert ritkán látni ennyire szerzői képregényeket, ahol a szövegkönyv első betűitől a színezés utolsó árnyalatáig minden egy kézben összpontosul -főleg nem egy első kötetes alkotónál. de szerencsére lights rajzolóként is remekül helyt áll, ügyesen játszik a perspektívákkal és a szimbólumokkal. viszont arra kíváncsi lennék, hogy nem unta-e saját magát rajzolni sok-sok órán át... (#12.18.)

(Star Wars: Captain Phasma #1-4) (2017) (írta: Kelly Thompson, rajzolta: Marco Checchetto)

egy időben próbáltam követni a marvel filmes univerzumához kiadott összes kapcsolódó képregényt, aztán leálltam velük, mert legtöbbször előzményként adták el a korábbi filmek képregényesített zanzáját, de amikor új sztorikra szánták magukat, akkor sem sikerült túl érdekes előzmény-aspektusokat találni -ez azért jutott eszembe most, mert phasma kapitány körül is sajnos sokkal nagyobb volt a marketing-füst, mint a láng... mert hát arról volt szó, hogy ez lesz az összekötés a hetedik és nyolcadik rész között, hogy megtudjuk, hogy mi lett a sorsa phasma-nak, miután a levegőbe röpült a szebb sorsra érdemes starkiller base -és persze, benne volt ez is az első füzetben, aztán viszont kénytelenek voltunk egy érdektelen sztoriban követni a sisakokhoz betegesen vonzódó nőszemélyt, hogy aztán az utolsó számban megint visszatérjen egy kicsit a sötét oldalba vetett hitünk... azt is el kell ismernem, hogy a force awakens-ben bántóan semmilyen volt a karakter, egy fényes sisak, akit cool-nak akartak bemutatni, ám a könnyed legyőzésével aláásták a tekintélyét -ennél azért most többet kaptunk, egy számító antihőst, aki mindent elkövet, hogy a becsületén ne eshessen csorba, sőt, néha még az erős vezetői képességét is megvillantja (mégiscsak századosi rangban van) -emellett a gyerekkorából is volt egy felvillanás, de itt megint a marketing osztály kezét érzem a dologban, mert egy oldalnyi emlékeztető volt, hogy el kéne olvasni az ifjúkoráról szóló könyvet is... no, ha a sztori nem is mindig meggyőző (a kilógó csápos szörnyek miatt mondjuk), a vizualitásra nem lehet panaszunk, mert mind checchetto rajzai, mind a szín-kezelés gyönyörűek.) (#12.13.)

(Poe Dameron #14-19, Annual 1) (2017) (írta: Charles Soule, Robert Thompson rajzolta: Angel Unzueta, Nicole Virella)

a kiterjesztett univerzum egyik legfőbb feladata, hogy olyan dolgokra szánjon időt, amikre a filmekben, jellegüknél fogva nem juthat kellő idő -például a nem főszereplő pilótákat leginkább csak bevetés közben láthatjuk, ahogy sisakban ülnek a fülkében, és próbálják túlélni a küldetéseket. úgyhogy örömteli, hogy poe dameron mellett itt jut nekik kellő hely, hogy többek legyenek, mint az ellenállás névtelen hősei (jellemző egyébként, hogy a force awakens harmadik nézésénél tűnt fel, hogy az egyik x-szárnyú pilótát jessica henwick játssza -oké, mivel a képregényben jól felismerhető az arca (és az anyajegye), így már egy életre megjegyeztem. de azért az sem ártott, hogy pont az ő karaktere kapott pár flashback-et is a nehéz gyermekkorára.)... és nem csak arról van szó, hogy arcot és nevet kapnak ezek a hősök, hanem érzelmeket is kiváltanak belőlünk, tudunk izgulni értük (még akkor is, ha vannak köztük olyanok is, akikről tudjuk, hogy a saga egy későbbi pontján még életben lesznek), és tudunk szomorkodni is, ha nem térnek vissza egy küldetésről. sajnos az élet erősítette fel a temetés jelenet drámai aspektusát, mert a rajzolt carrie fisher arcot látva, miközben leia arról beszél, hogy nem tudja még saját magáról sem, hogy meddig lesz még az univerzumban, kicsit bele szakadt a szív. de még az igaz szerelem is szomorú gellert kapott, de ez is azért kellett, hogy így érezzük igazán a tétek nagyságát, azt, hogy az önérdekeket félre kell rakni a nagyobb jó érdekében... továbbra is érdekes ez az interregnum állapot, hogy egyik fél sem mer nyílt konfliktusba bocsátkozni, ezért trükköket kell bevetniük a helyi győzelmekhez, és érdekes az is, hogy a közvéleményt meg kell győzni arról, hogy az első rend rossz -mert nem volt elég huszonöt évnyi birodalmi uralom, hogy a népek megtanulják felismerni a diktatúrát... a gonosz oldal is szépen módosult, terex-et kicsit félreraktuk (azért phasma-ról is megtudhattunk egyet-s-mást a statuálási módszerei által), és jött egy új, harcias ellenfél -nyugtalanító szemekkel... (#12.12.)

(Poe Dameron #7-13) (2016-2017) (írta: Charles Soule; rajzolta: Angel Unzueta, Phil Noto)

azt hiszem, hogy a sorozat legnagyobb vonzereje a korszak, amiben játszódik -mert még mindig oly’ keveset tudunk arról a hidegháborúról, ami az ellenállás és az első rend között zajlott abban a politikailag ingatag közegben, amit az új köztársaság jelentett. persze voltak pillanatok, amikor ez a háború melegebb helyzetekbe fokozódott fel, de igazából azokat az olyan renegátok okozták, mint terex különleges ügynök (vagy ahogy a régi barátai ismerik: terex nagyúr)... és ennek a kötetnek a nagy fegyverténye, hogy alá akar ásni terex múltjának, amivel az egyik legérdekesebb új karakterré sikerült formálni -egy volt birodalmi rohamosztagos, aki sohasem adta fel az elveit (és a páncélját), viszont az első rend merevségéhez képtelen simulni, így ha merész lépésekben el kell térni a snoke által felállított direktíváktól, gondolkozás nélkül megteszi. megteheti, mert erős hátteret épített ki magának egy bűnözőkkel teli bolygón az elmúlt években -ráadásul az is szépen simult a sztoriba, hogy miként szerezte meg thrawn egykori hajóját is... úgyhogy a sötét(ebb) oldal mellett a címszereplő poe is kicsit háttérbe szorult, de azért még épp’ annyira sodródott az események sűrűjében, hogy a szórakoztató vagányságával feldobja a füzeteket... nagy meglepetés volt számomra c3po, aki egy fokkal kevésbé volt idegesítő az átlagosnál, és azért, mert egy meglepően kompetens sztorit kapott azzal, hogy egy besúgó-hálózat fejeként ábrázolják... (a story-group ismét erősen tartotta az írás ütőerén a kezét, mert nem csak az eljövendő force awakens-re volt utalás szép számmal, de a múlttal az utóhatás trilógia pár pontjára is rávilágítottak -az viszont tök ciki, hogy én most döbbentem rá, hogy a greg grunberg által játszott pilóta, az a kissrác karakter az utóhatás-ból...) (a hetedik füzet technikailag nem tartozik a kötethez, inkább egy annual, ami végül sorszámot kapott, de én nem szeretem variálni a kiadás sorrendjét, úgyhogy itt olvastam... -egyébként hasonlóan a többi füzethez, ez is egy kalandos adalék volt ahhoz, hogy miként próbálta fű alatt kijátszani egymás az ellenállás és az első rend.) (#12.10.)

(Doctor Aphra #9-13, Annual 1) (2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Kev Walker, Marc Laming) (eng)

(második) kedvenc archeológusunk első kötete egy nagy kaland ígéreté nyújtotta át -ehhez képest talán egy kicsit csalódás, hogy a második adag füzet beszűkítette a teret, és egyetlen eseményre koncentrált: az aphra-féle káoszba forduló licit-háborúra... és persze azért nagy baj nincs, mert így is szórakoztató volt a sok szájkarate és a komoly vérveszteségekkel járó akció-jelenetek sora, de egy nagyon pici plusz azért hiányzott... annak viszont örültem, hogy a doktor egy picit más arcát is megismerhettük, mert bizony egy ilyen kiöltözős eseményen keményen smúzolnia kellett a vendégekkel, hogy kipuhatolózza, hogy kinek érdemes eladni a (kissé már túlhasznált) jedi-kristályt. és mondhatjuk, hogy szó szerint is új arcot kapott a lány, mert végre láthattuk elég sokáig a tipikus fejfedője meg a homlokra tolt szemüvege nélkül is, csinosan, egy parókával megváltoztatva az arc-karakterét... ahogy az ilyen sokféle figurát felvonultató nagy eseményeknél az megszokott, most is elszabadult a pokol, és nem volt elég a különböző fajú karakterek elhalálozása egy robot/szellem/jedi által, még vader is bekukkantott, hogy vagdalkozzon párat... úgy tűnik, hogy kieron gillen megunta a jelenlegi statusquo-t, és szétszedte az eddigi csapatot -de egy ilyen brigádnál, ahol mindennaposak a hátbatámadások, talán az a meglepő, hogy eddig együtt voltak... (volt annual is a kötetben, ami igazából csak egy alibi volt, hogy többet megtudhassunk a sebhelyes vuki hátteréről.) (#12.08.)

(The Screaming Citadel, Star Wars #31-32, Doctor Aphra #7-8) (2017) (írta: Kieron Gillen, Jason Aaron; rajzolta: Marco Checchetto, Salvador Larroca, Andrea Broccardo) (eng)

újabb év, újabb crossover a fő sorozatok között -igaz, most érezhetően kieron gillen vitte a zászlórudat, mert inkább támaszkodtunk aphra doki sorozatára (lásd még az ott megszerzett csoda-kristály fontos szerepét itt), a klasszikus hősök inkább csak asszisztálni ugrottak be ebbe a kicsit starwars-idegen scifi-sztoriba... kicsit olyan hangulata volt az összképnek, mintha mondjuk egy stargate:sg1 epizódot néznék -ahol ügyesen elintézték a producerek, hogy néha villanhasson egy fénykard... mert egy olyan bolygón jártunk, ahol az uralkodó némi alien-segítséggel tartja a kezében a gyeplőt, és a gonosz praktikája hőseinkre is komoly hatást tesz. lehet egyébként, hogy csak a szimbióták miatt ugrott be a csillagkapu párhuzam, de valahogy az egész olyan epizodikus mellék-küldetésnek érződött, ahol a rész végére minden rendbe-jön, és lehet menni a következő kalandra... szerencsére az írók azért némi karakter-építést be tudtak csempészni a nem túl eredeti sztori és a verekedős akciók alá, luke le tudta vonni a tanulságot a jedi útjának nehézségeiről, és aphra is tarthatott egy kis önvizsgálatot... (rossz volt nézni, ahogy a rajzminőség hullámzik a két sorozat között, mondjuk salvador larroca arcaival nehéz felvenni a versenyt...) (#12.06.)

(Doctor Aphra #1-6) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Kev Walker) (eng)

szerintem jól döntött kieron gillen, hogy lezárta megyek a darth vader szériáját, és nem húzta csak azért még éveken át, mert az öreg sisakossal el lehet mindent adni az univerzum rajongóinak. inkább fogta az oda megalkotott karaktereit, hogy teljesen új kalandok felé terelje őket. és most itt érthetjük szó szerint a kalandokat, mert egy archeológusnak mindig tele van izgalommal az élete -igaz, hogy aphra doktor egy kicsit más, mint a nagy elődje a régész-szakmában, ugyanis amíg indiana jones mindig is a közjó (és a múzeumok) javát nézte, addig hősnőnk számára a pénztárcája élvez prioritást. de azért találhatunk közös vonást is bennük, mondjuk a nők iránti erős vonzódást -vagy az erős apakomplexust... eddig leginkább szórakoztató volt a karakter, ahogy lavírozott a starwars-univerzumban viszonylag ritka szürke-zónában, most viszont komoly mélységet kapott a családi háttér-történetével -de ha komolyodott volna is menet közben hősnőnk, akkor tripla-zero gondoskodott a humoros oldásról. fekete krrsantan-t meg a zúzásért tartják, de hát egy wookie mi másra lenne jó, mint hogy bezúzza az óvatlan birodalmiak fejét... ügyesen játszott kieron gillen a korszakkal is, mert az ikonikus yavin4-re is ellátogattunk -ami egyébként logikus lépés, mert mindig is tudtuk, hogy ősi templomok emelkednek a holdon, és ha valami régi, akkor ott van keresnivalója egy régésznek... a hangulat, a karakterek és érzelmi többlet a régmúltba nyúló sztori fölé emelkedett, de ezt nem érzem nagy bajnak, ráadásul jól állt az is a kötetnek, hogy nem mindig vette komolyan a történet-mesélést -például egy flashback-et is többféle szemszögből mesélte, mert egy megkopott legendánál úgyis homályba vész, hogy ténylegesen mi történhetett... (#12.05.)

(Star Wars #26-30, Annual 2) (2016-2017) (írta: Jason Aaron, Kelly Thompson; rajzolta: Salvador Larroca, Emilio Laiso) (eng)

én már az elejétől szűkösnek érzem azt a játszóteret, amit a sorozat számára megszabtak, a három éves időperiódust a new hope és az empire között, és az ezzel járó megkötések (nem szerepelhetnek bizonyos karakterek és helyszínek) is lefojtó erővel bírnak. de jason aaron kitalálta a biankó csekket ben naplójával, amivel szélesíteni tudja a repertoárját, így írhat nyugodtan yoda-s sztorit is úgy, hogy a kis zöld mestert nem mozdítja ki a dagobah kellemetlen szagú mocsaraiból... és oké, lenyeljük a kerettörténetet az űrben unalmában olvasgató luke-kal, de azt már nehezen bocsátjuk meg, hogy szegény öreg zöld jedi-t egy ilyen érdektelen sztoriba pazaroltuk el... mert még a legyek ura / mad max hangulat működgetett az elején, de aztán annyira túl lett húzva ez a kő-szörnyes, filozofikus tanmese, hogy szerintem luke is el-elszundított két lapozás között... így főleg kiütközött, hogy ez csak egy hosszúra nyúlt lábjegyzet volt, az olvasó csak túl akart lenni rajta, hogy közelebb juthasson az igazi kalandokhoz, és az ilyen felületes/átszaladós olvasás mindig megtépázza egy sorozat renoméját... a szintén a kötetben szereplő annual pont fordítottja a gerincet adó yoda-s unalomnak, mert egy izgalmas mellék-történetet nyújt rajzfilm-szerűen ronda rajzokkal (míg ugye salvador larroca gyönyörű rajzait ez a vád nem érheti) -és nagyon tudtam örülni egy fizikailag és lelkileg is erős női vendég-karakter jelenlétének. ráadásul érdekesen pedzegettük azt, hogy a felkelők sem voltak szentek, hogy mind-a-két oldal cselekedetei nyomán érték sérelmek és fájdalmak azokat, akik részt sem akartak venni ebben a konfliktusban. (#12.04.)

(Darth Vader: Dark Lord of the Sith #1-6) (2017) (írta: Charles Soule, rajzolta: Giuseppe Camuncoli) (eng)

darth vader-ről már mindent tudunk -a sanyarú gyerekkorát, a homok-utálatát, az elátkozott szerelmét, a hatalmas erejét, és hogy a benne dúló mérhetetlen harag és düh ellenére még ottmarad a lelkében a jóság szikrája... bátor dolog a saga egyik leginkább cikizett eseményével indítani a sötét nagyúr új sorozatát (’noooooooo!’), de mivel ez még egy kvázi feltérképezetlen terület, ezért inkább mosolyogva félrenézünk az első kockáknál (ahol egyébként sokkal inkább érezni a maszk súlya alatti első sokkot, mint a filmben)... a disney-érában komoly hangsúly került a kyber-kristályokra, így vader is egy ilyen kincs felkutatására indul első küldetésként -igaz, az ő esetében alapfeltétel, hogy ez a kristály egy még élő jedi kardjának lelkét adja (ellentmondásosnak érzem, hogy maul az alant látható kötetben az első jedi áldozatáért indult vörös fénykarddal a kezében, addig most a császár azt mondja, hogy egy jedi megölése színezi be, rontja meg a kristályt. a story-group aludt vagy valaki hazudik...?). jó volt látni, hogy nem csak a szokásos elpusztíthatatlan gyilkológép ikonban mer gondolkozni egy író, hanem igenis egy sérülékeny karakterként ábrázolja antihősét, aki az első botladozó lépteit teszi meg itt a robot-lábain, akinek nem csak a köpenye szakad el, de komoly sebeket is el tud szenvedni az egyébként is meggyötört testén. és persze lelkileg is dúl benne a csata, egy tökéletes éteri tiszta fénnyel világító kristály is meg tudja még kísérteni a páncél alatt élő anakin-t... az utolsó füzet már inkább a következő történetet vezette fel, mert charles soule talált egy újabb rést a birodalmi históriában, amit érdemes kitölteni -kik azok az inkvizítorok, akik a rebels-sorozatban keserítették meg ezra-ék életét. (volt egy két hatásos beállítás a kötetben, de az arcok ábrázolásában nem jeleskedett a rajzoló-brigád...) (#11.30.)

(Star Wars: Darth Maul #1-5) (2017) (írta: Cullen Bunn, rajzolta: Luke Ross)

george lucas azzal követte el az egyik nagy hibáját a prequel időszakban, hogy túl hamar eldobta maul karakterét -persze azt nem tudhatta előre, hogy a népek ennyire vonzódni fognak a zabrak lény piros/fekete arcához... így a kiterjesztett univerzumba okkal tér vissza keménykedni időről/időre -viszont úgy tűnik, hogy eléggé kettős vállalás az, hogy a ’phantom...’ előtti korszakával is foglalkozzunk, hiszen ez az az időszak, amikor a sith-ek még az árnyékba húzódtak, így nem lehet bátran telerakni a képregény-kockákat cool kettős-vörös-pengés harcokkal... viszont el lehet küldeni a tépelődő (anti)hőst egy színes söpredékekkel teli kietlen vidékre, ahol kedvére kitombolhatja magát... bevallom, nekem elsőre túl komornak tűnt a koncepció maul narrációjával, aztán amikor megérkeztek a galaxis hírhedt fejvadászai, cad bane és aurra sing, máris nagyot ugrott előre az olvasás szórakoztató faktora. aztán szépen kiteljesedett maul lelki útja is, a gyűlöletével való viaskodása, a jedik halálát szomjazó természete (és a padawan lány jól kiegészítette őt a szilárd természetével)... szóval túl sokat nem vállalt ez a mini-sorozat, de a végére azért elégedetten csukta be az ember, mert jól ki tudták használni a maul-ban rejlő erőt, amit a kitalálójának annak idején nem sikerült... (#11.28.)

(Avengers vol.3 #41-56, Annual 2001) (2001-2002) (írta: Kurt Busiek; rajzolta: Alan Davis, Manuel Garcia, Kieron Dwyer, Brent Anderson, Ivan Reis, Patrick Zircher, Yanick Paquette)

a kötet főgonosza csatában, dicsőségben akar búcsúzni e világtól -és kurt busiek példát vesz róla, és stílusosan adja le az univerzum legnagyobb hőseit a portán, egy tizenhat füzetes monstrummal hozza a nagyívű összhangzatot, méltó epikus fináléval feltéve a koronát a korszakára... és ezek nem csak hangzatos üres szavak, mert tényleg baromi jól fel vannak építve a lépések, a sok angyal csapatokra osztva külön küldetéseket hajt végre, amik aztán összefonódnak -és nagyon is magával tud ragadni, ahogy a kis pukkanások után előkerülnek a nagyobbnál-nagyobb ágyúk, amik aztán szép nagyokat dörrenek is a megfelelő helyeken... és ettől az össztűztől komoly feszültség generálódik a rajzolt lapokon (és az olvasóban), mert mindenhol jól érezni a fenyegetettség mértékét, a felelősség súlyát. de persze nem is busiek lenne, ha azért ne jutna pár pillanatnyi idő lelkizni is, hol apróbb nyűgökkel, hol nagyobb problémákkal (a klasszikus ’ölhet-e egy szuperhős’ téma mellett többek között a hasadt személyiség is kapott egy komolyabb megrágást (btw, végre egy annual, ami nem érződött feleslegesnek))... a sok friss képregény után igazi retró hangulatot árasztott az írás, de szerencsére ennyi füzet után már csak kedves mosollyal nyugtázom a busiek-féle túlmagyarázó narrációt és a megszólítás-heavy párbeszédeket (vagy mondjuk azt, a gonosz oroszok is itt sertepertélnek, hogy visszaállítsák a szovjetunió dicsőségét. és azért az is elavultnak érződik, hogy látványosan nem öltözhettek fel a csajok még az északi sarkon sem -bár igaz, hogy akkor csúnyábbak lettek volna a butt-shot-ok is...). a finálé-érzetet növelte a sok visszautalás is az elmúlt negyven számra (tértek vissza ellenfelek is korábbról, és a scientológiára hajazó egyház sztorija is szépen belesimult a nagy egészbe)... szóval véget ért egy nagy korszak, ahol az avíttságával voltak ugyan problémáim, de azt el kell ismernem, hogy szórakoztató volt olvasni az angyalokat ebben a formában, főleg itt a végén, ahol az ember egyre kerekedő szemmel nézte az újabb-és-újabb világrengető veszélyeket, érezte át a diktatórikus elnyomás súlyát, és örült annak, ahogy csikorogva bár, de sikerült ismét megmenteni a földet... (tudom, hogy kicsit felületes lett ez az értékelő, de túl sok mindenbe lehetett volna belemenni, úgyhogy inkább kilúgoztam a részleteket...) (#11.24.)

(Captain America vol.3 #45-50) (2001-2002) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens, Juan Bobillo) (eng)

amerika kapitányról szokás azt mondani, hogy túlságosan idealista, és én sokáig védtem, hogy összetettebb személyiség ő annál, hogy leegyszerűsítsük a gondolkozás-módját, ám ebben a kötetben annyira ragaszkodott ahhoz, hogy amerika már túllépett a gyűlöleten és a (faji alapú) megosztottságon, hogy ezek után már én sem tudnám a pártját fogni... (és egyébként ez az írói attitűd, ami átragad cap-re is, azért érdekes, mert ezek a füzetek pont azokban a napokban jelentek meg, mikor a world trade center két tornya a porba hullott) mert bizony szomorúan kell azt mondanunk, hogy ismerjük az emberiséget, hogy nem kell nekik sok szikra, hogy különböző indokkal csoportosan ugorjanak egymás torkának -és erre a marvel univerzumban tartanak külön egy gonoszt is, aki a gyűlöleten tudja szítani képessége szerint (és nem mellesleg néha hitler arcát is magára ölti, hogy nyilvánvaló legyen a párhuzam)... a verekedések közti koporsós bevágások azért voltak átlátszóak, mert egyértelmű volt, hogy nem cap fekszik a csillagos/sávos lobogó alatt -hanem egy másik hős, akinek a neve rendre előkerült a kötetben... de egyébként is, vissza-visszatérünk szóban és flashback-ekben a világháborúhoz, dehát tudjuk, hogy ez adja a fundamentumát cap karakterének. vagy írhattam volna steve rodgers-t is, mert megint elméláztunk azon, hogy mennyire élvez prioritást a saját személyisége -és meglepő, de még mindig tudom értékelni, amikor steve-vel, a két nő közt őrlődő, tartós kapcsolatra vágyó sráccal foglalkozunk... (#11.18.)

(Peepland #1-5) (2016-2017) (írta: Christa Faust, Gary Philip; rajzolta: Andrea Camerini) (eng)

a time square egy csillogással megbabonázó hely, ahol vidám turisták koptatják a járdát, miközben tátott szájjal forognak körbe-körbe a hangulattól megrészegülve -a mai kor emberének ez a kép él a fejében, a média ezt sulykolja nekünk ide a messzeségbe. pedig nem is kell olyan messzire visszamenni az időben, hogy a környék egy sokkal sötétebb képet mutasson ennél -hogy konkrétan a szex-szórakozás geciszagú központja volt a hely... egészen friss élmény a kiválóan sikerült the deuce című tanulmány megtekintése, így sok ismerős elem köszönhetett vissza a képregény lapjairól is (még akkor is, ha 15 évvel később játszódik, mint az hbo sorozata) -ugyanolyan típusú kurvák róják a köreiket, ugyanolyan izzadós kövér filmesek forgatják a felnőtt filmjeiket, és ugyanúgy a bűn melegágya az összes húgyszagú kapualj... persze nem egy (neo)noir-ról lenne szó, ha nem vezetnének a bűn szálai a felsőbb körökbe is, így kerül képbe egy szégyentelenül donald trump-ról mintázott ingatlan-bizniszes, illetve annak egyetlen (gyengeelméjű) fiacskája, akinek a felelőtlen tette elindítja a lavinát, ami az összes megismert szereplőt maga alá temet... és jó sok szereplő tűnik fel a panelekben, sok megterhelt lélek, vetkőzős lányok, pornó-készítők, leszbikus élettársak, aids-el sújtott vegetálók, korrupt rendőrök -szép formára kivágva a noir-nagykönyv leírása szerint. és bár a karakterek archetipikusak, és a történet sem csordul túl a megszokott keretéből, mégsem unalmas a végeredmény, mert a ponyva-elemek felerősítik egymást. és tök jó látni, hogy nem csak az ötvenes évek füstös lebujaiban működik a zsáner, nem csak a búsongó ballonkabátos antihősök mormoghatnak el egy ilyen történetet, hanem a nyolcvanas évek tiritarka világa is tökéletes közeg, és egy vetkőzős lány szájába is nyugodtan lehet adni a (khmm) narrációt. sőt, ellentétben mondjuk a sin city stilizált világával, plusz súlyt ad a képregénynek a történelmi hitelessége (főleg ha tudjuk azt, hogy a szerzők személyesen is megtapasztalták a korszak ellentmondásos viszonyait)... a rajzolásba lehetne leginkább belekötni, de mivel a hangulatot így is bitang erősen át tudta adni, ezért nem igazán baj, hogy kissé elnagyoltak/rajzfilmesek az arcok egy-egy oldalon. (#11.16.)

(2005) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

az ötvenes évek amerikája sokszor egy idealizált képként él a fejünkben, ahol vidáman szól a ’mr.sandman’, és mindenki éli az egyszerű életét, pedig rengeteg sötétség árnyékolta be a korszakot -gombafelhőként nehezíti a közhangulatot az atombomba feltalálása, és ha ez nem tenné eléggé paranoiddá az embereket, ott van még a levegőben a hidegháború egyre erősödő fuvallata is, tombol a mccrathyzmus, amikor a nacionalizmus nevében üldözik a balos érzelmű embereket. hogy miért merültem bele ennyire a történelem-leckébe, amikor én sem fejeztem be a tanulmányaimat a töri-szakon, mint hősünk, john blacksad? mert nagyon tetszik, ahogy beemelik a valóságnak ezeket a súlyos vetületeit egy cuki állatos képregénybe... (az atom- és kommunista-para mellett itt vannak még a háborús bűnök és a holokauszt is, mint sötét mementók) és azt hinné az ember, hogy a valóság drámaisága és az antropomorf állatok világa nem férnek meg egymás mellett egy kötetben, pedig gyönyörű egésszé áll össze a koncepció, az olvasó egyszerre tud örülni az archetipikus karaktereknek és elvonatkoztatni attól, hogy most egy bagoly vagy egy farkas arcát látja épp’ nagyon emberinek... blacksad nem sokat változott az utolsó találkozásunk óta, még mindig búskomoran szívja a cigarettáját a ballonkabátjában, néhány véletlennek köszönhetően csöppen bele az események közepébe -és persze megint a rossz nőbe szeret bele végzetesen... (ügyesen játszanak a palettával, nem csak a címbe emelkedik be a ’vörös’, de a képkockák is kicsit máshogy vannak színezve, mint eddig.) (#11.15.)

Batwoman -Many Arms of Death (Batwoman Rebirth, Batwoman vol.3 #1-6) (2017) (írta: Marguerite Bennett, James Tynion IV; rajzolta: Steve Epting, Stephanie Hans, Renato Arlem) (eng)

az új dc-s korszakom egyik nagy pozitívuma, hogy közel hozta hozzám batwoman karakterét -mert kifejezetten erős és kompetens női szuperhősként írja őt james tynion iv a detective-ben, úgyhogy már vártam, hogy mikor gyűlik össze egy kötetnyi az önálló füzeteiből, hogy még több időt tölthessek vele... logikusnak érződik a külön kaland a csapattól, legalábbis nekem elég indok a szörnypusztítás utáni küldetés, de persze ez csak egy ugródeszka az íróknak, hogy mélyebben elmerüljünk a karakter mitológiájában... már a rebirth számot is arra használták, hogy a drámai múlttal alapozzanak (elvesztett (iker)testvér, megaláztatás a katonai akadémián), de aztán a fő sztorit is végig két szálon tartották, mindig aláhúzva a jelen cselekményét a múlt drámájával. aztán még egy egész füzet flashback várt ránk, hogy minden porcikánkkal átélhessük ezt az édesbús történetet, szerelemmel, árulással, romantikával és féltékenységgel telve. és bár lehet hogy egy kicsit túl van beszélve az egész (főleg a narrációk ludasak ebben), de szerintem az sosem baj, ha nem csak a főszereplőt ismerjük meg mélyebben egy történetből. (btw, tudom, hogy milyen meghatározó kate nemi identitása, de néha nagyon sután tudják kezelni a leszbikus vonalat, lehetne ezt sokkal természetesebben is...) annak mindenképp örülök, hogy egy nagy adag hátteret kaphattam batwoman-hez, hogy tölthettem vele egy kicsivel több időt, bár nem bántam volna, ha kevésbé sötét körülötte a környezet -lehetett volna ez egy lazább kalandozás is ez a saját pennyworth-ével... (viszont az jól kidomborodott, hogy az unokatestvérével szemben kate könnyedebben mozog a morális szürke-zónában, kevésbé kötik az erkölcsök, mint batman-t.) (az utolsó füzetet először nem tudtam hova tenni a sötét anti-utópiájával, aztán rájöttem, hogy ez csak egy kvázi promó egy közelgő detective-es eseményhez -de sajnos nagyon kilógott a kötet egészéből (vizuálisan is, mert addig kifejezetten szép képeket (esetenként festett paneleket) kaptunk).) (#11.14.)

Detective Comics -Deus Ex Machina (Detective Comics vol.1 #957-962) (2017) (írta: James Tynion IV, Christopher Sebela; rajzolta: Carmen Carnero, Álvaro Martínez) (eng)

egy kicsit meghasonlottam ezzel a kötettel, mert tudom, hogy bizonyos aspektusai miatt le kellett volna, hogy kössön, de mégsem tudott magával ragadni... de kezdjük az elején, mert az első füzet alapján is mást vártam, mint amit a későbbiekben kaptunk: ugyanis a nyitányban spoiler-re koncentráltunk, ami még akkor is pozitívum, ha nem teljesen értettem egyet a karakter motivációjával, amikor elhagyta a csapatot -de érdekes nézni egy batman-étől eltérő felfogást gotham-ben (még ha kicsit túl is arcoskodja a kiscsaj a tevékenységét)... ezután érkezett meg a főszál, illetve főszálak, mert volt itt svájci templomból eredő mesterséges intelligencia meg varázsvilág is, és sajnos nem is akart összeállni szépen az egész, szenvedtünk egy sort azrael fejében, miközben zatanna-val nosztalgiáztunk a bruce-szal való hosszú múltra visszatekintő kapcsolatára, miközben batwing kütyüi is rendre bekerültek a képbe -és tudom én vagyok finnyás, de nekem széteső lett a sokfelé húzástól a sztori. és hogy miért is hasonlottam meg magammal? mert alapvetően értékelem, hogy a második számú batman sorozatot arra használják, hogy a batman körüli csapat tagjaira eshessen egy kis megvilágítás, és igenis örülök annak, hogy olyan hősökről olvashatok, akik eddig kívül estek a látókörömön -zatanna-ról, azrael-ről, batwing-ről, ugyanakkor szomorúan kell bevallanom, hogy nem tudtak annyira lekötni a velük kapcsolatos történések és drámák, mint amikor az alap-csapattal kezdtük meg a nagy kalandot... (bár ez lehet hogy igazságtalan részemről, mert eléggé odavoltam a sorozatért akkoriban, így a méretes lécet nem könnyű átugrani -báááááár egy író dolga az kéne hogy legyen, hogy dacol a lehetetlenekkel...) (egy picit úgy érzem, hogy csak azért dobta be tim nevét james tyion iv a végén, hogy ne érezzük igazán azt, hogy ez a kötet csak a fő sztori mellékvágánya volt csupán...) (#11.15.)

(Green Arrow vol.6 #18-25) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Eleonora Carlini, Mirka Andolfo, Juan Ferreyra, Otto Schmidt) (eng)

ifjúkoromban megtanultam, hogy a két nagy szuperhősös kiadó, a marvel és a dc között az az egyik jelentős különbség, hogy az előbbi valós városokat (elsősorban new york-ot) használ díszletül, addig a konkurenciánál inkább a kitalált helységeket preferálják. persze amióta többet olvastam az univerzumaikból, azóta már tudom, hogy nem lehet ennyire kettéválasztani a két világot földrajzi szempontból. mert például a tini titánok egy valós városhoz, san francisco-hoz kötődnek leginkább. és amióta olvasom az újjászületett green arrow-t, azóta már megszoktam, hogy ő meg seattle utcáit tisztítja meg a bűntől -és nem star(ling) city-t, mint mondjuk a tévés változata. hát most megérkezett star city az aktuális képregénybe is -a lehető legkegyetlenebb módon... mert benjamin percy úgy gondolta, hogy ha már bátorságot vesz arra, hogy egy létező város tegyen tönkre a nagyon titkos társasága segítségével, akkor azt teljes erőbedobással teszi -és hatásos is, ahogy lángba borulnak az utcák, jelképek dőlnek a porba, megrázó átérezni a tűzbe és káoszba boruló város szenvedéseit. és ehhez jönnek még az ellenfelek, az apokalipszis négy lovasa, akiket oliver-éknek le kell győzniük... és az a jó, hogy nem csak üres rombolás-pornó zajlik, de a háttér-események is hihetőek -mármint hogy egy szervezet úgy akar hatalomhoz jutni, hogy a rombolás után kezébe veszi a várost, majd az új innovációkat más településeken is bevezeti. és persze ehhez nem csak egy romboló-brigádra van szükségük, hanem egy politikai vezetőre is, akit gondosan a megfelelő helyre ültettek az akció megkezdése előtt... egyébként ügyesen játszik percy a hitelességgel, mert aktuális témákat emel be a sorozat szövetébe úgy, hogy azok nem lógnak egy pillanatig sem, legyen szó az indián rezervátumon áthaladó olaj-vezetékről, a fiatalság drog-problémáiról, vagy a város szegényebb rétegeinek életviteléről (oliver social justice warrior-sága le lett húzva az alapszintig, már green arrow-ként ijesztgeti gazdag embereket, hogy azok pénzt adjanak a hajléktalanoknak)... igazából a sok dráma és sötétség ritkán van egy kicsit világosítva, talán csak a mentor/tanítvány száj-karaténál érez könyebbséget az olvasó, mert az magas szinten űzi oliver és roy harper... vizuálisan is nagyon szépen összeállt a kötet, a színek sötétítésével hamar elérték, hogy a hangulat is borongósabb legyen az eddigieknél. én általában nem szeretem, ha egy füzetet túlzsúfolnak dupla oldalakkal, de itt működtek ezek a nagyobb szabású képek is a párhuzamos sztori-szerkesztés aláhúzása miatt. az olyan vizuális ötleteket meg mindig nagyon tudom értékelni, mint mikor metszetként ábrázolják a környezetet -ügyelve arra, hogy egy temetőnél ebben a perspektívában a földben lévő koporsókba is belelássunk... (#11.10.)