Batman -I am Gotham (Batman Rebirth, Batman vol.3 #1-6) (2016) (írta: Tom King, Scott Snyder; rajzolta: David Finch, Mikel Janin, Ivan Reis) (eng)

minden városnak olyan szuperhőse van, amilyet megérdemel? a sötét sikátorokkal teli gotham-et tökéletesen reprezentálja batman, de tudjuk jól, hogy azért bruce wayne nem egy tipikus szuperhős, mert bár kifogyhatatlannak tűnő pénz-készletekkel és menő kütyükkel rendelkezik, azért mégiscsak egy ember, akinek megvannak a korlátai. így előfordulhat, hogy a köpenyes igazságosztó mellé egy fizikailag erősebb szuper-hős is elkélne -mondjuk amikor meg kell állítani egy a város központja felé zuhanó repülőt... mert ez egy tipikus super-szuperhős feladat (nem véletlen, hogy az elmúlt években mozgóképen ezzel mutatkozott be superman és supergirl is), és bár szegény batman megtesz mindent az életmentésért, még meg is lovagolja azt a lángoló 747-est, de egy új hőspáros nélkül szomorú véget érne a küldetés... először azt gondoltam, hogy gotham és gotham girl csak a batman-tanítványok sorát bővítik majd, besorolódnak majd a számtalan robin közé (btw, bőven értek meglepetések itt az első számokban -például a fekete ’robin’), de tom king-nek más szándéka volt velük: példát statuálni... meg akarta mutatni, hogy gotham egy olyan város, ami nem tűri az ártatlan naivitást, a puszta jóságot, és pillanatok alatt derékbe tör mindenkit... megleptek azzal, hogy ennyire működött az új karakterek drámája, mert alig ismertük meg őket, mégis elérték, hogy a végére megszakadjon a szívünk értük -főleg az események hatására meghasadt elméjű gotham girl-ért (de már az eredet-történetük is megkapó lett az önfeláldozó aspektusa miatt. viszont azzal nem jutok dűlőre, hogy zseniális vagy meh ötlet-e az, hogy az ő létrejöttükben is szerepet játszott egy sikátor-béli fegyveres rablás)... azért persze a denevért sem kellett nélkülöznünk a panelokról, ahogy illik, cool módon tűnt fel-és-el, és rezignáltan vette tudomásul, ha épp’ felrobbant egy batmobilja, már megint... az átívelés majd később válhat igazán fontossá, most csak azt tűnt fel, hogy az első füzetek különböző bűnügyeit milyen gyorsan fűzték egybe, és hozták be a fő gonoszokat -meg amanda waller-t, akivel sosem tudom, hogy hányadán kell állni, főleg akkor nem, amikor így kavarja a málnaszőrt... no, kezdem megszokni, hogy egyik rebirth cím sem jó beugrási pont (a gusztustalan főnix-sztoriba torkolló calendar man-es füzetnél még igencsak kapkodtam a fejem), viszont élvezem az olvasást nagyon, úgyhogy át tudok ugrani a homályos foltokon gond nélkül. (#06.06.)

Detective Comics -Rise of the Batmen (Detective Comics vol.1 #934-940) (2016) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Eddy Barrows, Álvaro Martinez, Al Barrionuevo) (eng)

mindig is voltak batman mellett kisegítő karakterek, sidekick-ek, akár többen is, csapatban, bat-családként funkcionálva, mert bruce wayne fontosnak érzi azt, hogy átadja a tudását -de mi van akkor, ha valaki ellopja ezt a tudást, és katonai célokra használja? hát össze kell szedni egy új csapatot, és mehet a zúzda ellenük... bár igazság szerint ez egy olyan zúzda, ami időnként megáll, körülnéz, és építkezik -de pont ez az erőssége, okosan van felépítve, jól játszik a sok párbeszédes dupla-oldalak és a kevés szöveges gyors akciók dinamikus váltogatásával... nem bántam, hogy nem batman a domináns a kötetben, hanem a csapat tagjaira fókuszáltunk, különösen batwoman-re és robin#3-ra, azaz red robin-ra. kate kane-nel még nem találkoztam a szerény méretű dc-s olvasásom során, de most hamar a szívembe zártam -könnyű volt, mert nála mentünk a legmélyebbre a karakter-építésben, a fontos eseményeket is a múltjához és a családi hátteréhez kötöttük (btw, az is okos volt, hogy nem kellett újranéznünk a gyöngy-szakadós wayne-családi tragédiát, de azért meghatározó alapokat adott a jelenhez). de kate jelleme is szimpatikus, és jól színesíti a karakterét a szexuális beállítottsága is... tim drake-nek is jutottak bőven magánéleti pillanatok, de a benne dúló tini-dacot jól ellensúlyozták a zseniségével, mert egy-két ötleténél könnyen szaladt ki az olvasóból a meglepett ’wow’ (pl. a föld alatti közlekedés megfelelő kihasználásnál)... a többiek még vázlatosabbak maradtak, de ez még csak az első kötet volt, meg egyébként is baromi nehéz lehet egy csapat-képregénynél mindenkire elég fényt engedni. a lényeg inkább az, hogy csapatként legyenek érdekesek, és azzal nem volt gond (hehe, az elején az építkezés nem csak filmes érzetet keltett, de volt egy erős x-men vibe is benne). ...szóval katonai célokra, mi...? bár igazából nem a kütyühasználat miatt volt érdekes a katonai szál, hanem a személyes aspektus érzelmi többlete miatt. mint ahogy a finálé is az érzelmi többlet miatt működött, nem a legyőzött ellensége száma miatt. milyen kár, hogy a végén elvették a súlyát ennek az érzelmi sokknak holmi rejtélyes átívelés miatt... bár ezen kellett eddig a legtöbbet rágódnom a rebirth kötetek közül a masszívabb párbeszéd-cunamik miatt, mégis ezt élveztem eddig a legjobban. (#06.07.)

Night of the Monster Men (Batman vol.3 #7-8, Nightwing vol.4 #5-6, Detective Comics vol.1 #941-942) (2016) (írta: Steve Orlando, Tom King, Tim Seeley, James Tynion IV; rajzolta: Riley Rossmo, Roge Antonio, Andy MacDonald) (eng)

kaiju-k gotham-ba? miért ne lehetne egy ilyen fenyegetettségnek kitenni a várost? oh, de ez még kevés, tegyük hozzá az évszázad viharát, meg némi áradás miatti fenyegetettséget is, hogy igazán érezzük a baljóslatú fenyegetettség súlyát... főleg mert ez az időjárás és a szűkebb időtényező nagyban emelték a hangulatot, végig lehetett érezni egy nagyfokú feszültséget a lapokról, amik izgalomként transzformálódtak az olvasóban... na az ilyen típusú crossover-eket bírom, amikor indokolt az átívelés a különböző címeken, mert egy ekkora veszélynél természetes, hogy összerántják a teljes bat-családot (az már egy más kérdés, hogy igazából emiatt az összefonódás miatt vettem csak bele az olvasási listámba nightwing sorozatát, kicsit lejjebb mindjárt írok is róla, nem lesz benne köszönet...). és jól is működött a kiscsapat, szét lehetett őket osztani a különböző problémákhoz és bunyókhoz -az mondjuk meglepő volt, hogy a nyomozós feladatot nightwing kapta batman helyett. annak is örültem, hogy nem fejeltettük el a nagy csaták között a közelmúlt drámáit, például gotham girl továbbra sincs jól, és fájó sebként még ott tátong tim hiánya... a sztori szerkezetét egyszerre éreztem filmesnek és game-esnek, mert ahogy váltogattunk a helyszínek között, az a vászonról köszönt vissza, a ’nagy-szörny, nagy-szörny, még-nagyobb-szörny, boss-fight!’ szerkezet meg a játékok sajátossága... bevallom, hogy maga a végkövetkeztetés nem nagyon ragadott magával (hogy a szörnyek batman egy-egy tulajdonságát reprezentálták, valamint hogy dr.strange eljutott arra a szintre az őrületében, hogy ő szeretne batman-né változni), de ez most nem zavart, mert a tempó, az akciók, a badass pózok és a hangulat könnyen eladták nekem ezt a hat füzetet. (#06.11.)

Nightwing -Better Than Batman (Nightwing Rebirth, Nightwing vol.4 #1-4,7-8) (2016-2017) (írta: Tim Seeley; rajzolta: Yanick Paquette, Javi Fernandez, Roge Antonio, Riley Rossmo) (eng)

azon gondolkozom, hogy kinek való egy nightwing szóló sorozat -olyannak, aki egy light-osabb, hip-ebb batman szeretne? abban mi az érdekes? hát épp’ ez az... elég szomorú vagyok, hogy ennyire nem sikerült felizgatni dick-kel... (bocsi, de ez olyan rossz poén volt, hogy benne kell hagynom...) oké, lehet hogy most jött ki leginkább, hogy csak kibicként garázdálkodom a dc-univerzumban, mert ezek a füzetek túlságosan építkeztek a múltra, a dick grayson körüli huzavonára (szuperhősből titkosügynök, mi?), a bagolyálarcos nagyon titkos, világuralmi terveket szövő szervezetre. és sajnos az érdektelenség csak nem akart múlni, hiába turnézta végig hősünk fél európát, hiába harcolt a rabszolgaként robotoló menekültekért, hiába retcon-olták még a múltját is egy kicsit, meg kavarták a dolgokat az ellenségből lett szövetséges ellenfélnél... valószínűleg az sem segített, hogy eredetileg nem terveztem sorozatot olvasni (tehát alapvetően is alacsonyan volt az érdeklődési szintem), de úgy gondoltam, hogy a crossover-be (lásd fenn) úgy érdemes belecsapnom, ha behozom blüdhaven hősét is a listámra -aztán kiderült, hogy feleslegesen rágódtam ezeken a füzeteken, mert a közös sztoriban egy mondat utalás sem volt a korábbiakra, ott volt a közös harcokban nightwing, és kész... úgyhogy nem hiszem, hogy a későbbiekben kéne még egymás idejét rabolnunk tovább... (#06.11.)

Action Comics -Path of Doom (Action Comics vol.1 #957-962) (2016) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Zircher, Tyler Kirkham, Stephen Segovia) (eng)

ha már ’action comics’ a cím, akkor úgy illet, hogy egy akciódús kezdéssel köszöntsék az új kor kezdetét -és természetes dolognak érzem, hogy ahhoz, hogy igazán emelje a tétet, dan jurgens-nek egy fontos gyermekéhez kellett visszanyúlnia: az ikonikus doomsday-hez, az univerzum azon kevés lényeinek egyikéhez, aki igazán meg tudja izzasztani az acélembert... nagyon óvatosan kell bánni az ilyen epikus összecsapásokkal, mert könnyen unalomba fulladhatnak a szüntelenül záporozó pofonok miatt, de itt a szerző megtalálta azt a vékony határmezsgyét, ahol még épp’ nem fárasztó a sok fizikai erőszak. és ehhez talán az kellet, hogy adjon superman-nek a szokásos ’mentsük meg az embereket’ mentalitásán túl egy olyan célt, ami miatt átérezzük minden ütése súlyát -és ha van valami, amit át tudunk érezni, akkor az a család iránti feltétlen szeretet. és nagyon szimpatikusan van ábrázolva a kapcsolata lois-zal és a kis jonathan-nal -akitől pedig féltem, mint ahogy minden gyerekszereplőtől szoktam tartani egy kicsit, de tök jól átragad az olvasóra is a lelkesedése, és ez segít az a szívünkbe zárni. ahogy az is segíti a nagy bunyó monotonitásának megtörését, hogy rendre meglepetéseket dobál be a szerző, legyen az a hősies luthor, az emberi clark kent, vagy a harc közepébe hevesen berobbanó wonder woman... nem ez a legokosabb képregény a világon, de az biztos, hogy féktelenül sodor a lendülete és hatalmas szíve van... (#06.03.)

Superman -Son of Superman (Superman Rebirth, Superman vol.3 #1-6) (2016) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Patrick Gleason, Doug Mahnke, Jorge Jiménez, Mick Gray) (eng)

truth, justice and... family...? szerintem a képregényírók többsége egy szükséges rosszként tekint a karakterek magánéletére, amit be kell szorítani két bunyó közé, hogy az olvasók ne háborogjanak -vagy csak azért érzem ezt, mert eddig csak felületes írók munkáit olvastam...? mert bizony sok potenciál van a szuperhősök hátországában is, más lesz a világmegmentő küldetések íze, ha az önzetlen segítségen túl más is motiválja a hőst. mondjuk a családja iránt érzett féltő szeretet... nem nagyon izgat a megkavart felállás, azaz hogy honnan jött ez a superman, és mi történt az itteni világ superman-jével, viszont az nagyon érdekel, hogy mit is kezdenek ezzel a setup-pal, a családos superman-nel, aki boldog házasságban él, ahol egy olyan gyermeket nevelnek lois-sal, akit a kriptoni génjei komoly képességekkel ruháznak fel. az sem ártott, hogy elhagytuk metropolis-t, és vidéken zajlik a sokkal kisebb-szabású élet, ahol a farmerkedés mellett nyugodtan lehet terelgetni a cseperedő jon hőlátását is... a képesség-tanulásokban sok potenciál rejlik, főleg hogy elég intimen és drámaian mutatják be a gyakorlást. de egyébként is jó látni ezt az isteni hőst egy kicsit gyerek-perspektívából... de persze nem maradhattunk a farmon, kellett egy ellenség is az akciókhoz, de őt is úgy választották ki az alkotók, hogy a személyes aspektusa tudjon dominálni -azzal is, hogy a kriptoni múltat hordozza magában, de azzal meg főleg, hogy sup jr. az elsődleges célpontja, akiből ki akarja purgálni az emberi oldalt. és superman minden ütésében benne vannak így a gyereke iránti érzései, amik hatalmas erőt adnak a képregénynek is... bár néha kapkodja kicsit az ember a fejét (mondjuk a kriptoni szellemeken), és néha furcsán kellett ugrálnia a szemnek a panel-kezelés miatt, de a mélyben gyöngyként jelen lévő érzelmek nagyon könnyen sodortak magukkal (meg az időről/időre betoppanó meglepő ötletek is, mint kripto váratlan önfeláldozása, vagy lois szerepe a végső harcban -btw, üdítő olvasni egy olyan lois lane-t, aki kedves, okos és anyatigrisként harcol a gyermekéért). (#06.04.)

(2016) (írta: Geoff Johns; rajzolta: Ivan Reis, Phil Jimenez, Ethan van Sciver, Gary Frank) (eng)

vannak napok, amikor valami erős kényszer ereszkedik az agyamra, amikor épp’ besokallni látszok a mindennapi rutintól, a megszokott és kissé porossá vált kulturális behatásoktól, és valami új felé terelődik a fókuszom -és most már napok óta baszkurál a kisördög egyre hangosabban, hogy elege van az elmúlt hónapokban rutinná vált régi marvel-jeiből, most inkább esne jól neki a konkurencia étlapja... és tudtam, hogy most nem fordulhatok vissza, mert a tizenöt/húszéves sztoriktól megint csak megfáradnék idővel, sokkal izgalmasabb lenne ugrani egyet az ismeretlenbe... és úgy tűnik, hogy a dc teremtett egy ilyen ugrás-pontot tavaly, még ha ez a pont nem teljesen arra lett tervezve, hogy tisztán tudjál benne landolni... hiszen ez az első felvezető one-shot egy átmenetnek lett szánva a közelmúlt kontinuitása és az új felállás között, úgyhogy aki nem merítkezett meg az elmúlt évek dc képregényeiben, az velem együtt kapkodhatja csak a fejét bizonyos kockáknál, de azért geoff johns nem akarta elvenni az újoncok kedvét sem az olvasástól, így kellően lendületesre kanyarította wally west vesszőfutását -és ami még fontosabb, olyan alapértékekre építkezett, mint a barátság, a szeretet és a szerelem. így annak a szívét is meg tudja dobbantani az érzelmes finálé, aki még csak ismerkedik ezekkel a karakterekkel (vagy legalábbis minimális háttértudással rendelkezik róluk)... nem akarok beleesni abba a szokásos hibámba, hogy most megtervezem előre, hogy milyen ütemben akarok minden megjelent füzetet bepótolni, inkább csak megteszem az első lépéseket, aztán meglátjuk, hogy meddig sodor magával az univerzum... (#06.01.)

(Daredevil vol.2 #20-25) (2001) (írta: Bob Gale; rajzolta: Phil Winslade, David Ross)

ahogy a kötetben is elhangzik, minden helynek van valami speciális veszélyforrása -hol a földrengések, máshol a hurrikánok, new york-ban meg a szuperhősök és szuperbűnözők... így időről/időre felmerül az írókban, hogy mi történik, ha egy balul elsült akcióból károk származnak, vagy az, hogy ki takarít el a hősök után. itt viszont egy újabb szempont került előtérbe -mi történik, ha valaki az anyagi kártérítését peres úton akarja érvényre juttatni. de egy sztoriban, ahol magasra hág az egy főre jutó ügyvédek száma, mi más lenne a téma... így lehet kidomborítani matt tárgyalótermi oldalát is a vörös ruhás akciózás mellett. persze azért ennél bonyolultabb volt a történet-vezetés, meg lett szórva néhány piti bűnözővel, de azért nem kellett túlságosan sem a szívünkre venni... a legjobban talán a média aspektusát sikerült a felszínre hozni, mert egy ilyen horderejű ügyet természetesen erős figyelemmel követtek a tévések és a firkászok, és kaptunk ’bejátszókat’ is interjúkból és egyéb műsorokból... úgy érzem, hogy végig lett gondolva a daredevil elleni per többféle aspektusból is -például hogy miként jelenik meg mr.murdock egyszerre két szerepben a tisztelt bíróság előtt... hmm, látom a neten, hogy nagy az elutasítottsága ennek a sztorinak, de szerintem olvastatta magát -valószínűleg az a baja vele sokaknak, hogy túlságosan könnyűszívű és színekkel teli a körülötte lévő füzetekhez képest... (#05.25.)

(2015) (írta: Aziz Ansari)

van olyan, amikor az ember a szerző személyisége miatt vesz a kezébe egy könyvet -és nem azért mert olyan nagyon mélyen érdekelné a tartalma, vagy vonzaná a csajos-rózsaszín borítója... így belegondolva aziz ansari már elég régóta velem van, először megszoktam majd megszerettem a pyrex-ben, aztán végleg a szívembe költözött a master of none című szerzői mesterművével -ez utóbbi azért érdekes, mert sok paralel témát lehet találni benne ezzel a kötettel. szóval aziz-t ismerve nem lehetett kétségem, hogy vicces lesz az a cucc is, amit most könyv formájában tár elénk, de az érdeklődésemet igazán azt keltette fel, hogy összeállt egy profi pszichológussal, hogy a tudományos háttér is biztos lábakon álljon. mert aki ismeri az apró termetű indiait, az tudja, hogy maximalista a srác, hatalmas lelkesedéssel tudja belevetni magát az őt érdeklő témákba -a kajákba és a csajokba... de azért meglepett, hogy tényleg ennyire alaposak voltak, hogy elvégezték a házifeladatot a rengeteg interjúval, szép grafikonokat is rajzoltak, lábjegyzetek is csatoltak, mint egy igazi tudományos munkába -és mégsem rágod le a lábkörmöd unalmadban, mert aziz személyisége baromi szórakoztató formába önti az egészet... bírtam azt is, hogy önvizsgálatra késztet az alkotás, hogy számba-veszed magadban a múltbéli kapcsolataidat, hogy mit tettél anno és mit tennél most. és közben rengeteget tanulsz arról, hogy miként kéne ezt a nagy rejtélyes kapcsolatépítősdit játszani manapság, amikor minden kicsit más, mint régen, amikor a technika kényelmesebb de egyúttal veszélyesebb terepet is kínál... szép íve volt a kötetnek, megnéztük a régmúltat, végigvettük a randizáshoz szükséges kellékeket, az ismerkedés utáni első lépéseket, majd a megállapodást, a hosszútávú elköteleződést. úgyhogy kipallérozhattam az agyam eme tudással, most már csak kéne nyelnem egy nagyot, és a gyakorlatban alkalmaznom ezeket a hasznos praktikákat -hogy ne egyedül kelljen az ágyamban olvasni egy rózsaszín borítós könyvet... (#05.21.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #26-35, Annual 2001 / Peter Parker: Spider-Man vol.2 #26-34) (2001) (írta: Howard Mackie, J.Michael Straczynski, Paul Jenkins; rajzolta: John Romita Jr, Joe Bennett, Lee Weeks, Mark Buckingham, Charlie Adlard) (eng)

ott, ahol az egyik kötetet ’coming home’-nak hívják, az olvasó előre szimatol némi nosztalgiát -és aztán elégedetten tapasztalja, hogy ez a monstre húsz füzetes pókember monolit számos helyen tényleg visszatekint a múltba -csak nem abban a részben, amit ’coming home’ címen adtak ki... de tényleg azt éreztem, hogy a mára kultikussá nemesedett straczynski éra előtt az írók legszívesebben hátrafele tekintgettek -richard és ben parker-re is került némi fókusz, de itt kapott helyet az a tökéletes filler-epizód is, amikor rendőri szemszögből néztük vissza pár spidey-eseményre... howard mackie nem búcsúzhatott úgy pókembertől, hogy ne rakta volna helyre egy fontos lépését, és ne hozta volna vissza mj-t -amire persze mindenki számított, így nagy releváció nem lehetett belőle, viszont érzelmileg nagyon rendben volt a reunion... aztán viszont megint ki kellett tenni a képből a szép vörös feleséget, mert valamiért irtóznak az írók attól a gondolattól, hogy boldog párkapcsolatokat írjanak a szuperhősöknek (de legalább mj ptsd-je hihető magyarázatként szolgált)... már tíz füzeten túl voltam, mire elkezdtek komolyodni a helyzetek mind-a-két címben, a ppsm-ben jól meggyötörték spidey-t, lelkileg is megtörték azzal, hogy emberek haláláért lett felelős (plusz ugye ott volt a való életből vett gonosz-motiváció is, azaz a hős utánzásába belehalt kisgyerek szomorú története) -mármint ha mindez tényleg megtörtént... erre kellett rálicitálnia j.michael straczynski-nek az amazing-ben, úgyhogy kezdő sztoriként bedobott egy iskolai lövöldözést, majd testileg és lelkileg ő is meggyötörte peter-t -szép kezdet... (annak örülök, hogy azzal indította a pók-karrierjét, hogy kitalált egy új gonoszt, és nem valamelyik régit hasznosította újra, viszont nem biztos, hogy örülök annak, ha extrém ötleteket is a papírra enged (pl. spidey folyósított sugárzó anyagot fecskendez be a szervezetébe -de egyébként is lehet, hogy valami ősibb erő van benne, mint a radioaktív pók nyála...) (#05.19.)

(New X-Men vol.1 #114-117, Annual 2001) (2001) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Frank Quitely, Leinil Francis Yu, Ethan Van Sciver) (magyarul: Fumax, 2007)

néha csak radikális módszerekkel lehet eredményesen változásokat elérni, be kell rúgni az ajtót, rá kell borítani a megszeppent emberekre az asztalokat, és egy harci üvöltéssel végleg összezavarni a gondolataikat -néha viszont célravezetőbb némi megfontolt önkontroll... értem én, hogy a kétezres évekre végzetesen beszürkültek az x-ek a képregények lapjain, vagy hogy a mozikat meghódította a vagány filmváltozat, és azzal sincs baj, ha egy tökösségéről ismert skót fenegyereket kérnek fel, hogy modernizálja a porosodó mutánsokat -csakhogy van az határ, amikor a túlságosan erőltetett cool-ság hajszolása nevetségességbe csap át... mert ha minden karaktered szájába kőkeményen beszólogatós dumákat adsz, az egy idő után a párbeszédek hitelességének kárára válik. ha kihúzod a hősök alól a morális szőnyeget, akkor nagyon kell vigyázni, hogy a hős dekonstrukcióban meddig mész el -főleg az olyan jólfésült zsúrfiúk esetében, mint küklopsz, aki ebben a kötetben lelkiismeret-furdalás nélkül osztja a halált... persze vannak olyan bátor lépések, amik a drámaiságuk miatt jól működnek, például tizenhat millió lélek elvesztését azért megérzi az olvasó... és mielőtt mindenki azzal vádolna, hogy szépelgő puhapöcs vagyok: nem azzal van baj, hogy valami maszkulin vagy vagány, csak bizonyos karakterekhez nem illik ezeknek a túltolása. és igazából az sem segített, hogy felpattanjak a hype-vonatra (mert ugye ez az egyik x cím, ami minden bestof listában fel szokott bukkanni), hogy a sztori is meglehetősen zavarosan áll össze, vagy csak a cool (és csücsöri szájú) felszín alól nem könnyű kihámozni... viszont hever itt egy csomó érdekes téma, az evolúció, a másodlagos mutáció, az emberi ön-upgradelés, amik kellően izgalmasak lehetnek, ha a formai truvájok is a helyükre kattannak... (üdvözöljük az x-eket is a nagy marvel olvasási listában! jó beugrási pontnak bizonyult ez a kezdet, mert egyedül cyclops múltjának emlegetésekor érezte azt az ember, hogy kihagyott pár(száz) füzetet...) (#05.05.)

(2015) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2016) (19BBY)

bár a star wars világa mindig is velem volt, azért voltak olyan periódusok az életemben, amikor kevésbé tudtam ráhangolódni a messzi-messzi galaxis hangulatára -és az egyik ilyen korszakom arra az időszakra esett, amikor (a) the clone wars rajzfilmsorozat nagyrészét vetítették. így bár minden évben tömbösítve letudtam az aktuális adagot, azért annyira sosem mélyedtem el a történeteiben, mint sok más rajongó, így sok minden kiesett a fejemből azóta. viszont assaj ventress-re könnyen vissza tudtam emlékezni, mert igazán emblematikus figurája a korszaknak a rekedt hangjával és a jellegzetes fejformájával. így egyfelől kicsit félve kezdtem bele ebbe a kötetbe, mert a sorozathoz fel nem használt forgatókönyvekből adaptálta az írónője, így aggódtam, hogy túl sok lesz az utalás a korábbi eseményekre (volt néhány, de nem érződött erőltetettnek), ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy mit tudnak hozzátenni a kopasz (ezúttal már szőke fürtös) sötét tanítvány életéhez. quinlan vos kevesebbet szerepelt a show-ban, így csak az derengett, hogy ő sem szokta féken tartani a száját -tehát várható volt, hogy a két karakter verbális összefeszülései élvezetesek lesznek (és azok is lettek)... maga a kötet szerkezete klasszikusnak mondható, egy drámai felütés után megismerjük a karaktereket, akik interakcióba lépnek egymással, majd különböző mellék-küldetésekkel készülnek fel a fő ellenfélre, aztán jön a nagy csavar, ami mindent drámaian megváltoztat (és azért kicsit érződnek azok a törésvonalak, ahol 8 epizódra lett volna feldarabolva ez a sztori, de azért nem lóg ki a forgatókönyv váza a szöveg alól)... bevallom, nekem a kötet első fele jobban tetszett, ahogy egyre szorosabbra építette fel ventress és vos kapcsolatát, többszörösen is próbára téve a jedi mestert. mert amíg a filmekben annakin szerelmi megkísértése és a sötét oldali csábítása erőltetett és hiteltelen volt, addig quinlan-nál elhittem ezeket az emberi folyamatokat, és érdekes volt megfigyelni ventress-nél is, ahogy folyamatosan foszlik le a keménység álarca, és átalakul a benne fortyogó gyűlölet és harag szeretetté és szerelemmé... sajnos itt sem tett jót az olvasás-élménynek az a tény, hogy tudtuk, hogy kiknek kell állva maradnia a végére, de azért akit el lehetett hullajtani, azt el is hullajtotta a szerző, nem véletlen, hogy ez a mű a rajzfilmes alapok ellenére a felnőtt szekcióban jelent meg... persze az nem baj, hogy sok ismert arc is beköszönt a műbe, obi-wan hangsúlyosabb szereplésével csak erősödött bennem a clone wars-os hangulat. és a jedi-k szerepeltetésével ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy azokban a vészterhes utolsó napokban mennyire nem látták tisztán az eseményeket, hogy olyan ösvényekre is tévedtek, amik már nem a tiszta fény útjai voltak (orgyilkosság? tárgyalás nélküli kivégzés elrendelése?)... (#05.04.)

(Star Wars: Darth Maul -Son of Dathomir #1-4) (2014) (írta: Jeremy Barlow, rajzolta: Juan Frigeri)

darth maul annyira túlélő-típus, hogy az ő képregénye az egyetlen, ami a dark horse kiadványai közül ma is a hivatalos kiterjesztett univerzum részének számít... de természetesen nem az elpusztíthatatlan zabrak az oka annak, hogy kánonnak tekintik ez a történet, hanem az, hogy (a) the clone wars rajzfilmhez írt forgatókönyv alapján készült -és ha az a sorozat része maradt a nagy egésznek, akkor logikus, hogy ez is túlélte a disney nagy purgálását... (sőt, azóta a marvel is újra kiadta, csak hogy egyértelműsítsék a helyzetet) és igazából a hosszas felvezetésemmel el is árultam, hogy mi a képregény legnagyobb problémája -hogy 1. nem egy önálló alkotás, és 2. hogy egy másik médiumhoz készült vázlatok alapján lett létrehozva. mert aki nem ismeri a rajzfilmet, az nagyon sok mindent nem fog érteni, annyira építkezik az ott vezetett dathomir-i szálakra, a vázlatossága meg talán a felületességén érhető tetten, hogy kapkodva szaladunk végig a négy füzeten. kicsit egyébként azt éreztem, hogy az volt a cool koncepciójuk, hogy összeeresztik a prequel-korszak ikonikus gonoszait -ééés ezzel el is fogyott az összes ötletük... de igazságtalan vagyok, mert azért szépen bővítették maul háttér-történetét az akció-jelenetek közben is -és igenis cool dolog látni azt, ahogy összecsap maul, dooku, sidious, griveous és talzin anya... a rajzok ’okék’ voltak -azt kicsit sajnálom, hogy az űrcsatákat nehéz papíron olyan intenzíven visszaadni, mint mozgóképen, de sebaj, mert dúdoltam olvasás közben némi starwars-os zenét, és majdnem meglett a kellő hangulat hozzájuk... (#05.03.)

(Black Panther vol.3 #26-35) (2001) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Sal Velluto, Norm Breyfogle, Jim Calafiore) (eng)

bár t’challa maszkot hord az arcán, és gyakran csap össze erős ellenfelekkel, hogy védje az ártatlanokat, nem igazán szuperhős -mert t’challa elsősorban egy ország uralkodója. így előfordul olyan furcsaság is a mindennapjaiban, hogy nem bunyóval próbálja megoldani a világot fenyegető konfliktusokat, hanem tárgyalás útján... pedig a tárgyalópartnerei sem kispályások, országokat vezető hősök és gonoszok (namor, doom, magneto) -a tét viszont tényleg nagy, egy világméretű háború, mindez egy kislány életéért (bár tulajdonképpen a görögök is háborúztak már egy nő miatt)... a háttérből persze felsejlenek a klasszikus indokok, a hatalom és a bosszú, és olyanok mozgatják a szálakat, mint ulysess klaw. nekünk olvasóknak viszont nem kis erőfeszítésünkbe kerül kibogozni ezeket a szálakat... mert itt vagyok 35 füzet után, és christopher priest még mindig tud fejtörést okozni a nyakatekertségével, pedig most egy kicsit vissza is fogta mr.ross narrációit, de a kényszere megmaradt, hogy a sztorikba ki-be ugráljunk, hogy gyakran elfedje elsőre, hogy mit is kéne látnunk, hol is vagyunk éppen. de aztán az ember anyáz egyet, és rágja magát tovább egyre, és aztán elégedetten néz hátra, mert nem rossz, amit olvas, csak több odaadást igényel... és azért is megéri, mert közben az agy más területeit is megmozgatja -például lehet elmélkedni a hagyományoktól gúzsba kötött afrikán, ahol a törzsi berendezkedés miatt nem lehet túllépni a kötöttségeken, vagy az olyan szigorú intézményeken, mint a dora milaje, ahol alapfeltétel, hogy a kiválasztottak szeressék a királyt, de nem szerethetik túlságosan, mert abból is baj lesz (vagy ha olvasói szempontból: működő dráma). ms.queen-nél nem elég, hogy tizenévesen le kéne mondania a magánéletéről, csepegtetni kezdték a sötét múltját is -de ez majd csak a következő kötetben fog kiteljesedni... (a humor talán kicsit háttérbe szorult, kivéve akkor amikor ross ördögi formát öltött, és metróra szállt...) (#04.28.)

(írta: Mark Frost) (2016)

valamikor a kilencvenes évek derekán kaptam a földrajz szakos (és csillagász-szakkör-vezető) nagybátyámtól egy videokazettát, amire két film volt felmásolva: egy doksi az amazonas-ról (ami cuki módon azzal kezdődött, hogy a piranha-k megesznek egy vízidisznót), és a ’jövő emlékei’ című alkotást däniken-től -ez utóbbi arról szólt, hogy rengeteg bizonyíték van arra nézve, hogy más bolygókról érkezett lények látogatták meg a földet az emberiség kezdete óta számtalan alkalommal. gyerekként érdekelt a téma, ugyanakkor maga a film félelmet keltet bennem, főleg a zenéje miatt... és most ahogy mark frost mélyen elmerült ebben a kötetben az ufó-észlelésekbe, ugyanez a kényelmetlen érzés kerített hatalmába -lopva-lopva néztem ki az éjszakai égboltra lapozás közben... hogy hogyan jönnek az ufók a twin peaks című sorozathoz? úgy tűnik, hogy fontos szerepük van a nagy rejtélyek alakításában, hogy ez az északnyugati városka jelentős szerepet játszik velük kapcsolatban. mivel ennek a könyvnek az is a célja, hogy előkészítse a terepet a tévéképernyőre való dicső visszatérésnek, ezért egy kicsit aggódva szemléltem azt, hogy a földöntúli magyarázatok és elméletek ennyire eluralkodtak ezeken a szépen összeszerkesztett lapokon, mert nem biztos, hogy örülnék annak, ha a sok agyrobbantó misztikum el lenne annyival intézve, hogy ’áh, csak az ufók voltak’... no de egyből belecsaptam a közepébe, kanyarodjunk egy kicsit visszább, és nézzük meg, mi is ez a könyv. mert egy twin peaks rajongó azért veszi kézbe, mert ott virít nagy zöld betűkkel a sorozat címe a borítón, és mert maga az ős-atya, mark frost írta. aztán amikor már a kezében van, akkor elismerően bólint, mert nagyon impozáns a kiadvány, jó ránézni az eredeti dokumentumokat imitáló lapokra. mert bizony ez egy imitáció -és ha létezik ál-dokumentum-film, akkor miért ne lehetne ál-dokumentum-kötetet létrehozni... azok biztos csalódtak, akik arra számítottak, hogy az összes titokról lerántja majd a leplet, amik 25 éve foglalkoztatják a nézőket -azok viszont, akik rajongói a különféle összeesküvés-elméleteknek, most elégedetten nyalhatják meg a szájukat a villás nyelvükkel... mert itt van minden teória és rögeszme az elmúlt kétszáz évből, egymásnak adják a kilincset a szabadkőművesek, az illuminátusok, az ufók, a gyíkemberek, az indián legendák és a nagyon titkos kormányszervek. és közben úgy vannak beágyazva ezek a valós események és létező személyek hálójába, hogy egy a világban kevésbé jártas egyén elé simán le lehetne rakni történelem-könyvként is (kennedy és nixon mellett még l.ron hubbard is itt van, de miért ne lenne, hisz’ a szcientológia nem más, mint színtiszta scifi -egyébként egy utalás erejéig még donald trump is belefért)... és annyira sűrű ez a katyvasz, hogy az ember azért kezdi élvezni az olvasást, mert annyira túlzásba viszi a szerző... persze be kell, hogy valljam, hogy a legélvezetesebb számomra (és valószínűleg minden igazi rajongó számára) az a rész volt, amit tényleg a szeretett kisvárosunkban töltöttünk, amikor elértük azt az időszakot, hogy az általunk már ismert karakterekkel lehessünk egy kicsit, hogy bővítsük az ismereteinket az életük bizonyos aspektusairól. azt mondjuk megmosolyogtatónak tartom, hogy a könyv legfontosabb szereplője egy olyan karakter lett, aki alig szerepelt a show-ban, és akkor is csak humorforrásként szolgált. de ez is csak erősíti azt az érzetet, hogy a kisvárosi felszín alatt mindig rengeteg titok lapul... (és abból látszik, hogy én a twinpeaks-et a sokféle hatása összességéért szeretem, hogy kifejezetten örültem a város szerelmi életét taglaló részeknek, és annak is örültem, hogy mélyebbek lettek az ismereteink josie-ról.) bár néhány stílus-játékkal nem voltam elégedett (sólyom keménykedése például nevetséges volt), de meglepően gyorsan tudtam haladni az olvasással, pedig féltem, hogy meg fogja feküdni a gyomromat ez az alter-történelem... (#04.27.)

(sorozat-értékelés itt!)

(Deadpool vol.1 #46-56) (2000-2001) (írta: Jimmy Palmiotti, Buddy Scalera; rajzolta: Paul Chadwick, Michael Lopez, Darick Robertson, Anthony Williams, Georges Jeanty, Karl Kerschl) (eng)

a deadpool képregények lényege, hogy hősünk rengeteg hülyeséget beszél, szürreális kalandokat él át, miközben meta módon kikacsint ránk, nem? hát van olyan író, aki kicsit másképp látja ezt, és nem akar (vagy nem tud) feltétlenül olyan harsány lenni, mint az elődei, és inkább hagyományosabb történetekbe ágyazza a nagyszájú zsoldost -sőt, még azt a nagy száját is visszafogja egy kicsit (ez még oké is lenne, de vannak pillanatok, amikor ’pool az ártatlanokért aggódik vagy a világ sorsán kesereg -szóval lehet módosítgatni egy karakteren, de ez már azért élesebb kanyar...). leginkább olyan érzése van az olvasónak, hogy jimmy palmioti inkább megtorlót szeretett volna írni, de csak deadpool maradt neki -mert az elején a gengszter-közeg kiiktatása tipikusan frank castle meló, és aztán a végén fel is bukkan a koponyás pólós egy kis haddelhaddra (hogy szó szerint folytassa a saját sorozatában megkezdett szálat)... a kettő között meg olyan körítést kap a sztori, mintha dp porno-landbe került volna (uh, ezt meg kell most gyorsan tisztáznom kell: dp, mint deadpool, és nem double penetration!) -azaz folyamatosan kívánatos nőkbe botlik hősünk, akik mind őt akarják, szexuálisan. persze később kiderül a csavar ezzel kapcsolatban, de akkor is azt érzi az ember, hogy erősen nő-központú volt ez a kötet -még a gyilkosok is szöszi tinilányok voltak... bár másabb volt ez most, mint korábban, azért mindig szórakoztató wade wilson társaságában tölteni az időt -és azt sem bántam, hogy most nem kellett ötször annyi időt rászánni egy-egy füzetére a mérhetetlen mennyiségű duma miatt... (#04.14.)

a regény:

(2016) (írta: Alexander Freed) (magyarul: Szukits, 2017) (0BBY)

miután tavaly megégettem magam a feleslegesnek érződő force awakens adaptációval, idén már megfontoltabban közelítettem az új film-adaptációhoz. de szerencsére belátták a disney-nél is, hogy nem elég arra ösztönözni a szerzőt, hogy csak mondja fel a kötelezőt, a többit meg majd elintézi a plakát a borítón, lehet is fáradni a pénztárhoz -vagy csak alexander freed nem hagyta magát... és mennyivel elégedettebben csukja be a rajongó az utolsó lap után a könyvet úgy, hogy kap valami többletet is a már többször is látott film szöveges formában való interpretálásán túl, egy kötetet, ami kihasználja az előnyeit a mozgóképpel szemben. mert persze az űr-csaták vagy a nagyúri tombolások terén nem veheti fel a versenyt az audiovizuális szőnyegbombázással, viszont a karakterekbe jobban el lehet merülni -és gyerekek, mindig, ismétlem, mindig a karakterek adják egy történet lelkét... és ehhez elég, hogy egy kicsit jobban belelássunk a gondolataikba, bővítsük az ismereteinket a múltjukról. vagy lehet picit máshova helyezni a hangsúlyokat is az érzelmeiknél. humanizálni a karaktereket. de van lehetőség jobban kidomborítani bizonyos kapcsolatokat is -és most nem is romantikus vonzódásra gondolok itt elsősorban, hanem mondjuk a krennick/tarkin ellentétre... tetszett, hogy bizonyos eseményeknél meglepő perspektívákat választott a szerző (pl. a jedha-i menekülés nagyrészét bodhi mellől szemléljük), ezzel is erősítve a kapcsolódásunkat a karakterekhez. és még sok kis apróság is belefért, például amikor a halálcsillag első pusztítása előtt lementünk a mikroszintre, és néhány helyi lakos utolsó pillanataival törte össze a szívünket... bár az elején azt írtam, hogy az akció-részek nem érhetnek fel a moziban átéltetekhez, azért az utolsó harmad fékevesztett intenzitása olvasva is működött... kedves disney, köszönöm, hogy hallgattak rám tavaly ilyenkor, amikor azt kértem, hogy a filmregények nívóján emelkedjen kicsit. sikerült. nagyon is... (#04.09.)

képes enciklopédia (visual guide):

(2016) (írta: Pablo Hidalgo) (magyarul: Kolibri, 2016)

nem szokásom megvásárolni az ilyen színes/szagos képeskönyveket, mert nem gondolom, hogy tudnának annyit adni, amiért megéri kifizetni a borsot árat -de ennél nem tudtam ellenállni. és nem csak azért, mert hallottam, hogy ez kicsit másabb, mint az eddigi kiadványok, hanem mert a kontinuitásért felelős star wars story group feje, pablo hidalgo írta. és ejha, nem kellett csalódnom, kimerítő részletességgel merültünk el a film világában. ami le tud nyűgözni, hogy ilyenkor látszik, hogy mennyire komplexen kitalált galaxis ez, hogy minden kütyünek jelentősége van, hogy minden háttérben kóricáló karakternek van neve és háttértörténete... bár a pénztárcám zokogni fog ettől a kinyilatkoztatástól, de ha a továbbiakban is ilyen szinten tartják ezeket a vizuális bibliákat, akkor kénytelen leszek azokat is a polcomra rakni... (#04.14.)

(Daredevil vol.2 #16-19) (2001) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Mack) (eng)

a képzőművészetnek van az a határa, amit már nehezen lépek át, mert sajnos bizonyos ágakban bántóan hiányzik a kulturális tudásom -így amíg az előző kötetben még dicsérni tudtam a merész vizuális koncepciót, ezek a füzetek már majdnem megfeküdték a gyomromat, mert nehezen tudtam kihámozni a vízfestékkel meg krétával megalkotott sűrű kollázsokból a lényeget... és mondom, ez valószínűleg elsősorban az én hibám, mert nincs elég tudásom az absztraktabb képek dekódolásához (ennek ellenére annak tudtam örülni, hogy a történetben kardinális gyerekrajzok alapján össze tudtam rakni a sztori későbbi nagy fordulatát). maga a történet is formabontó volt azzal, hogy a címszereplő csak mellékszereplő a saját füzeteiben, és egy oknyomozó újságírót követünk a sokkoló következtetései mentén haladva. és igazából akkor fogott csak meg ez a sztori, amikor kiderültek a szívbemarkoló múltbéli események -és talán az volt az a pont is, amikor jobban kezdtem értékelni a rajzolt körítését is... (oké, hogy kollázsokból állnak a lapok, amikben elférnek kacsintós utalások is (taxisofőr a moziban) -de arra mi magyarázat van, hogy bizonyos karakterek leonardo dicaprio és kate moss arcát kapták meg...?) (#04.08.)

(Punisher vol.4 #1-12) (2000-2001) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Steve Dillon) (eng)

azért ha ráeresztesz egy olyan brutális állatot a marvel univerzumra, mint garth ennis, abból szép baleset lesz... persze ha mást karaktert húzna végig ezen a vériszamos leszámoláson, akkor nevetségessé válna, de frank castle pont az a figura, aki igényli ezt a fajta grafikus erőszakot, mert a rosszfiúkhoz való hozzáállásával mindig is morálisan ingoványos talajon állt. így tökéletesen alkalmas egy ilyen szikár, lövedék-tempójú, alibi-sztorival megtámogatott erőszak-orgia központi elemének... oximoronként ez egy színpompás noir, ami stílus kötelező kellékeinek jó részét felhasználja, mivel piti gengszterek és korrupt rendőrök között lavírozzuk át magunkat. igazán talán csak a femme fatale hiányzik a képből, de tudjuk jól, hogy frank szíve annyira összetört a családja halálakor, hogy semmilyen dögös maca végzet-asszony nem töltheti be az akkor keletkezett űrt... vannak viszont jól felépített mellékszereplők hősünk körül -a bérház lakói a humanizálás (és némi segítségnyújtás) miatt kellenek, az önbíráskodók bandája meg kontrasztnak, hogy lássuk, hogy frank nem csak passzióból öl, mint ezek a mániákusok... persze egy szimpla maffia-leszámolós sztorit nem éltetne ennyire egyöntetűen (és ennyi éve) az értő közönség, kellett valami plusz is, ami igazán szórakoztatóvá teszi az egészet: és ez meglepő módon maga az erőszak lett, ami annyira túlzó, hogy nem lehet nem imádni a kíméletlenségét és gusztustalanságát. vagy az ötletességét, mert nagyszerűen használja ki a környezetét ahhoz, hogy vagány módon keménykedjen -még ha az állatvédők akár húzhatják is a szájukat a jegesmedvének kiosztott maflás miatt... én már a preacher-ben is bírtam steve dillon jellegzetes arcformáit, és itt is nagyon működött a rajzstílusa -a tavalyi halála nagy veszteség a képregény-szakmának. (tök megörültem annak, hogy rajzolva láttam viszont a daredevil sorozat tetős jelenetét -itt talán még jobban kijött a frank életét átitató lehetetlen döntés, mint a sorozatban.) (#04.07.)

(Captain America vol.3 #37-44) (2001) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens,David Ross) (eng)

számomra az egyik legvonzóbb tulajdonsága cap-nek az egyszerűsége -az, hogy ő egy régi letűnt kor gyermeke, aki bár megtanulta már használni a cédéjátszót, de azért még rá tud csodálkozni arra, hogy a nők felelősségteljes állásokat töltenek be... de legalább a morális iránytűje mindig a megfelelő irányba áll, csak az igazság elfogadható számára... és üdítő olvasni az egyszerű vonalvezetésű történeteit is, ahol nem kell túl sok dologra koncentrálni, van egy adott ellenfél, akit lehet püfölni, a háttérből mozgatja a szálakat egy klasszikus (értsd: világuralomra törő) bond-gonosz, és a pajzs-dobálás közben olyan örökzöld témák kerülnek elő, mint például a magánélet és a szuperhős-lét közt feszülő ellentét (vagy mondjuk néhány háborúellenes szózat). és fura módon én tudok örülni annak, ha sokat foglalkozunk steve-vel, a hős-szerelmessel, akinek ritkán jön össze egy rendes randi, mert mindig beüt valami világmegmentő küldetés. és elégedetten olvastam azt is, ahogy dan jurgens rájátszott az identitás kiderülésére, mert egy igen komoly kérdést vetett fel: lehet-e hosszútávú kapcsolatot kialakítani egy ilyen nemzeti kinccsel, akinél a világ megmentése mindig is prioritást fog élvezni a kapcsolatai előtt... úgyhogy nálam most mr.jurgens jó pontokat szerzett, és nem csak az írásával, de a rajzaival is maximálisan elégedett voltam (bár az elnagyolt hátterek nem mindig a barátaim...). (a poszt-szovjet kitalált állam kavarásai (és traktorjai) hitelesek voltak, crimson dynamo-nál meg az jutott eszembe, hogy annyira vissza akarja állítani a szovjetunió dicsőségét, hogy biztos, hogy ő putyin kedvenc karaktere...) (#04.06.)

(Avengers vol.3 #36-40) (2001) (írta: Kurt Busiek; rajzolta: Steven Epting, Alan Davis)

kurt busiek valami kitűnő zsonglőr-iskolába járhatott, hogy ennyi labdát képes a levegőben egyensúlyozni úgy, hogy mindig a megfelelő pillanatban essenek le... már az is teljesítmény lenne, ha csak a számtalan angyal lelkivilágát ápolgatja, de folyamatosan hozza be a háttérben tevékenykedő gonoszokat is, akik nem is biztos, hogy az aktuális sztori-szálhoz kellenek, hanem csak előkészíti velük a történet-folyam folytatását. és közben kitágítja a világot, hogy jó sok helyre eljuthassanak hőseink -verekedni egy kicsit... először kicsit elszontyolodtam a sok maximum security utalás miatt, mert azt éreztem, hogy inkább abba a monstre bejegyzésbe kellett volna besoroltatni ezt a kötetet is, de aztán ez az eltakarítós szakasz lecsengett az első füzet után, hogy új veszélyek nyomuljanak be a helyére, úgyhogy jó helyen lesz itt magában is... erős újraépítés és újrakoordinálás is folyt a részben, mert a gyakran változó összetételű csapat még mindig keresi, hogy mi lenne a legcélravezetőbb vezetői módszer számukra, hogy létrejöjjön az a csapat-munka, ahol mindenki a maximumát tudja nyújtani. bár nekünk olvasóknak lehet hogy több izgalmat nyújt, ha könnyebb legyőzni a hőseinket... (nincs azzal baj, hogy megtöltünk pár füzetet bunyókkal (mondjuk egy rakás zöld melák ellen!), csak egy modern képregény olvasása után nem volt könnyű visszalépni egy olyan korszakba, ahol még minden egyes pofon mellé járt egy kommentár is a résztvevőktől...) (#04.05.)

Saga -vol.7 (Saga #37-42) (2016-2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ohhh, fuck you, brian... akartam egy kellemeset viccelődni itt a bejegyzés elején az űrhajók és a falloszok vizuális összehasonlításán, de egy ilyen befejezés után a faszomnak sincs kedve viccelődni -nem hogy darabokra törte a szívem, de kiszívta az összes szilánkot a mellkasomból, és most itt fekszem az ágyamon begubózódva, és radiohead-et hallgatok, hogy kitöltsem az űrt, ami keletkezett bennem. és sajnos nem túlzok... már korábban is voltak baljós előjelek, amikor az egyik kedvenc karakteremtől kellett búcsúzni, de ott még megértettem valahol a döntést, mert ha valaki arról mesél, hogy a háború értelmetlen áldozatokkal van tele, akkor ábrázolni is kell ezeket a történetében (és ha már a gondolatiságnál tartunk, volt itt megint sok minden a szép képek alatt, a kistestvér miatti gyermeki aggódástól a harchoz való ambivalens hozzáálláson át az apaságban való bizonytalanságig). de aztán ezek a pokolravalók elaltatták a figyelmemet -főleg azzal, hogy belátták, hogy fiona staples mennyire cukin tud cuki állatokat rajzolni, így be is vetettek belőlük egy szekérderéknyit, és persze megint voltak fordulatok meg szabadúszó végrehajtók (most épp szimultán fejjel), hogy akkor se’ unatkozzunk, ha a cselekmény lekorlátozódott két bolygóra. és persze a háború mindig is velünk volt, most egy kicsit közelebb is, mint eddig, de azért csak egy elmosódott foltként a horizonton -így aztán alattomosan sodródtunk bele az alávaló háborús taktikai húzásba, aminek végzetes következményei lettek hőseinkre, a körülöttük sertepertélő ártatlanokra -és az olvasók szívére... és most össze kell szednem magam a sokkból, miközben átkozom a sorsot, hogy épp’ most értem utol a kiadást, így hosszú-hosszú hónapok várnak rám, amíg lassan munkálva dolgozom fel magamban az olvasottakat. (#04.01.)

Saga -vol.6 (Saga #31-36) (2015-2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ha felveszem magamra az író szemüvegét, akkor tudom igazán belátni, hogy miért érdemes egy történetben szétszedni azokat a karaktereket, akik nagyon jól működnek együtt (és akiket az olvasó is szeret együtt látni): mert a nagy újra-találkozások akkora érzelmi löketet képesek adni a sztorinak, amit más írói módszerek nem biztos, hogy képesek lennének. mert nincs olyan ember, aki ne nyelne vissza néhány könnycseppet, amikor végre egyesül a kedvenc családunk... hmm, talán ez volt az az kötet, ahol leginkább éreztem, hogy kilóg az írói szándék lólába többször is, de fura módon ezzel nincs igazán bajom, fogjuk rá inkább arra, hogy most tudtam leginkább ráhangolódni bkv gondolataira... mert például biztos vagyok benne, hogy nagyon tudatos dolog a részéről ez a sokak számára már határt átlépő szex-túltolás, hogy akár egy sima párbeszéd alá is odakomponálja az anál-szexet... de van amikor csak később realizálja az ember, hogy mi volt a háttere a sokkolásnak -például az új shemale karakternél előbb látja az ember az első-és-másodlagos nemi jellegeket (mondjuk ki: a cicit meg a kukit), mint hogy realizálná azt, hogy ő egy allegória hazel-re, akinek egyszerre vannak szarvai és szárnyai... nem véletlen az sem, hogy a tanulságok is erősebben kidomborodtak most, mert lehet egy felnőtt olvasótábort is tanítani a diverzitás fontosságára, akár egy gyermek szavai által is -és hazel gyermeki naivitása nagyon jól belesimul az összképbe... nem siettünk sehova, nyugisan építkezett fel ez a hat füzet, hogy ismét csavarjon néhányat a felálláson. (#04.01.)

(Saga #25-30) (2015) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

eddig is dacoltak már hőseink ezer veszéllyel, de ebben a kötetben hatványozódott a veszélyek mértéke, a kalandok is komolyabb tétekkel és következményekkel jártak -akár sokkoló önfeláldozásokig is elmerészkedtek. és ha ehhez hozzátesszük még a narrációt is, ahol hazel a háború értelmetlenségéről vagy a gyilkosságok lelki következményeiről elmélkedett, be kell látni, hogy sokkal hidegebb lett a hangulat a világűrben, mint eddig bármikor (btw, ennek a vizuális leképzése az, hogy a füzetek jórészét egy fagyos bolygón töltöttük?). bár én az elején inkább azon aggódtam, hogy hőseink különválasztása és a sok új karakter behozása fog a régi hangulat kárára válni, vagy hogy a múltkor dicsért koncentrált szerkesztés ellen menő darabosabb dramaturgiát sínyli majd meg a nagy egész, de alaptalannak bizonyultak ezek a félelmek. meg egyébként is, fel tudja frissíteni a történetet ez a folyton változó karakter-párosítós szerkezet, mert így mindig meg tud újulni a köztük lévő interakció is... (ha meg más út nincs, hát flashback-ben, izé, drogos lázálomban találkoznak újra azok, akik messze-messze járnak egymástól a végtelen galaxis különböző pontjain). persze nem bkv-ról lenne szó, ha a komorabb mélységek ellenére ne játszana kicsit a rekeszizmainkkal is, így nem csak a fő karakterek szopják a faszt, de egy hím sárkánygyík is -igaz, ő a saját faszát... (#03.30.)

Saga -vol.4 (Saga #19-24) (2014) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

néha megéri egy kicsit még unottan szörfözni a neten, mielőtt az ember belekezdene egy kritikába -most például egy brian k. vaughan interjúba futottam bele véletlenül a youtube-on, ahol arról is beszélt, hogy a gyermeknevelésről szeretett volna mindenkinek mesélni, de nem találták elég izgalmasnak a mindennapi sztorijait, így űr-köntösbe öltöztette azokat -így lett a saga... és ez a felszín alatti hétköznapiság ebben a kötetben csúcsosodott ki igazán, mert nagyon lehetett érezni, hogy a családról, a házasságról és a gyerek/szülő-viszonyról akar nekünk okos tanulságokat átadni. ajjaj, gondoltam én is, veszélyes terep éket verni az olvasók által annyira megszeretett hősök közé, de persze bízhatnék már jobban brian-ben, mert ő az, aki képes arra, hogy minden szerelmi háromszöges és önzéstől csöpögő arculcsapásos klisét ügyesen kiforgasson a végére, így nem érezi úgy az ember, hogy egy olcsó szappanoperás ponyva keveredett a keze közé. még a droghasználatot is tudja úgy ábrázolni, hogy igazán nem lehet haragudni rá, mert az is olyan ’cuki’... ha meg már nagyon ég a drámai veszekedésektől a ház oldala, akkor mindig be tud dobni egy meglepő és véres fordulatot, hogy új irányt vegyünk, és lopva összefonjuk az addig külön lógó szálakat. viszont az is tetszik, hogy nem erőltet bele minden szálat az összes füzetbe, inkább egyszer/egyszer félrerakja a főhősöket, és koncentráltan mutatja meg, hogy mi a helyzet a többiekkel. (a kötelező túlzásokat ebben a kötetben a robotok szolgáltatták, akiknek nem csak a társadalmukba láthatunk bele egy kicsit jobban, de egyből a nyitóképen a nemiszervükbe is... a nagyképernyős, távirányító-jogaros királyért meg külön köszi, jót röhögtem!) (#03.29.)

(2016) (írta: James Luceno) (magyarul: Szukits, 2017) (21-17BBY)

a halálcsillag negyven évvel ezelőtt csak egy cool tárgy volt, ami hatásos belépőjével (és kilépőjével) beírta magát a filmtörténelembe -elfogadtuk, hogy létezik a film univerzumában egy ekkora fegyver, de nem tettünk fel kérdéseket vele kapcsolatban. azóta viszont nagyon szépen felépült köré a mitológiája, és ehhez az egyik legfontosabb építőkocka ez a regény. azt már tudtuk a filmekből, hogy a tervek megalkotása és az első bevetés között nagyon sok idő telt el, így érdemes volt nagyító alá venni, hogy mi hátráltatta a nagy mű létrehozását. bár azon sem csodálkoztam volna, ha elintézik annyival, hogy logisztikailag nehéz megépíteni egy ilyen monstrumot, beszerezni az alapanyagokat, legyártani, amit szükséges, és megfelelő munkás-kezekkel összeszerelni mindent. csakhogy a starwars kiterjesztett univerzumában nincs olyan, hogy ’elintézik annyival’, itt minden gondosan végig van gondolva, főleg amióta a storygroup szorosan a kezében tartja a gyeplőt... aki már korábban is elmélyedt a háttértörténetekben, az hallott már a fénykardokat éltető kristályokról, így jó ötlet volt bevonni ezeket a különleges köveket a gonosz oldalra is -bár egy kicsit féltem a könyv elején, hogy túlságosan átlovaglunk a kémia/fizika (számomra életveszélyes) területére, de szerencsére minden okfejtés az érthető kereteken belül maradt... viszont jó volt belelátni ugyanekkor a klónháború egy új aspektusába is, a hátországi civilek szemével nézni az eseményeket. de izgalmas a háborút követő átmeneti időszak is, amikor kialakult a birodalmi rend a galaxisban. és nem csak a náciktól kölcsönvett ’féljetek és akkor elhozzuk nektek a békét’ gondolat érdekes ekkor, hanem az a buldózer-mentalitás is, ami átitatja a birodalmiak gondolkozás-módját, hogy lerombolnak mindent ahhoz, hogy megszerezzék azt, amire vágynak -vagy hogy ott van a kezükben az ultimate energia-termelő tárgy, és csak arra tudnak gondolni, hogy fegyverként használják... (erős kritikát érezni ki a regényből a mi világunk környezet-szemléletére...) azért is jó, hogy lehet a filmekhez ilyen kiegészítő alkotásokat hozzácsatolni, mert nagyon szépen ki lehet fejteni azokat a szálakat és karaktereket, amikre és akikre a két órás játékidő alatt nem lenne idő -és tegyük a kezünket a szívünkre, a karakterek tekintetében a rogue one esetében volt mit fejtegetni... és ebben james luceno nagyon erős, szépen vezeti végig erso-ékat és orson krennic-et a regényben pörgő idő alatt, miközben van ideje arra is, hogy vendégszereplőként behozzon más ismert és fontos figurákat is, mint például tarkin moff-ot és saw gerrera-t (ez utóbbinál elég hihetetlen, hogy rajzfilm-mellékszereplőként kezdte a clone wars-ban). és a filmből csak felületesen megismert embereknek komoly mélysége lesz, galen erso-t a megszállottságával és vakhitével egy kicsit eltávolítja tőlünk, aztán ügyesen visszahozza a szívünk közelébe. eközben krennic sem csupán egy ellenszenves karton-gonosz, mert az intelligenciájával, a nagy sakkjátszmájával le tud nyűgözni, és a tarkin-nal folytatott pengeváltásait mindig öröm olvasni -eleve a két birodalmi főember nagy ellentéte nagyszerű katalizátora a történetnek (kacsint)... szóval aki nagy epikus csatákat és fénykard-párbajokat vár egy starwars-műtől, az kerülje messzire ezt a regényt, aki hozzám hasonlóan szeret szöszmötölni a karakterek lelkivilágával és a háttérben zajló események szálazásával, az bátran vágjon bele, mert nagyon érdekes adalékokkal fogja tágítani az univerzumát. (úgy érzem, hogy jobban jártam, hogy a film után olvastam a könyvet, mert a végkifejlet tükrében jobban érdekelt a karakterek sorsa -és hallhattam a színészek hangját is a fejemben...) (#03.28.)

(kedves olvasóim! fontos jubileumhoz érkeztünk, ez az ötvenedik bejegyzésem a marvel 616-os univerzumában. ráadásul a nyakunkon van egy nagy világrengető esemény, ezért úgy gondoltam, hogy a nagy átívelős történet környékén megjelent, kötetbe nem rendezett füzeteket és a crossoverhez szorosan kapcsolódó sztorikat egy nagy monstre post-ban fogom prezentálni. induljon hát a nagy kaland!)

(Iron Man vol.3 #31-34, Annual 2000) (2000) (írta: Joe Quesada; rajzolta: Alitha Martinez, Paul Ryan, Dan Panoisan) (eng)

retcon. így hívják azt, amikor egy karakternél belepiszkálnak a múltjába, mert az íróknak épp egy olyan ötlete támadt, ami miatt azt kell mondaniuk, hogy ’áh, az nem is úgy volt!’... azért most nem olyan drámai a helyzet, tony még mindig vietnámban esett fogságba, és hozta létre egy tudósemberrel a vasember páncélt -csak a fogolytársak esetében érkeztek új elemek a sztoriba. és az egy dolog, hogy sokáig még azt is elhitették velünk, hogy az öreg tudós mégsem halt meg annak idején, de ami igazán őrült ötletnek bizonyult ebben a revizionálásban, az az iron man szekta ötlete... mert alapvetően a vallás és a technika csak csikorogva férnek el egymás mellett, meg egyébként is furcsa, hogy tony-nak a playboy szerep mellé magára kell vennie a prófétaság terhét is, de mindenképp érdekes koncepció volt ez a lebegő várossal meg a buddhistának tűnő szerzetesekkel egyetemben. sajnos a főgonoszban már közel sem volt ennyi innováció, csak egy tipikus badguy-t kaptunk, akinek be nem áll a szája, és kívánatos nők csókolgatják az eltorzult testét... a múlttal való szembenézés után jött egy kis levezetés, szuperhős-drog és súlytalan bunyó, a drámai füzetek után lebegősen, cinikusan elviccelve mindent -nem volt rossz, de azért spidey-nak jobban áll ez a stílus... (a tököm tele van már az annual-okkal, amikor egy sorszámozott füzetnél néhány oldal után esik le, hogy nagy lyuk tátong a sztoriban, és mehetek megkeresni a hiányzó láncszemet a neten...) (#01.31.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #20-23 / Peter Parker: Spider-Man #20-23, Spider-Man Annual 2000) (2000) (írta: Howard Mackie, Paul Jenkins, Chris Claremont, Bill Rosemann; rajzolta: Erik Larsen, John Romita Jr., Mark Buckingham, Joe Bennett) (eng)

amióta felosztották az írói feladatokat a két sorozatban, azóta markánsabban el is tér a füzetek hangvétele. howard mackie az amazing-ban sztori-orientáltabban ír, míg paul jenkins a pp-ben inkább szeret lelkizni, és úgy mellesleg egy-két bunyóval felpörgetni a hangulatot (a lelkizésen nem nagyon lepődtem meg, eddig bármit olvastam tőle, ott mindig a tépelődésen volt a hangsúly, nem a szuperhősködésen)... ez így rendben is lenne, ha mackie-nek sikerülne jól egyensúlyoznia a sok szállal, amit vezetni szeretne, de nagyon döcögősen áll össze az egész a politikus-vonallal, a stacy-családdal és venom-mal, hiába veti be a flashback-eket is extra magyarázatként... jenkins viszont rutinosan hozza peter gyászát, a ben bácsis elmélkedéseket, plusz idétlen humorral szórja meg a füzeteket (peter meztelenül queen-t énekel; nem tudja, hogy a jobb kézre húzott jegygyűrű manapság a melegség jele, ilyesmi). de az mindkettejükre igaz, hogy túlbeszéltetik a gonoszaikat (vagy legalábbis minden alkalommal baaaaromira hosszúnak tűnnek a monológok, amiket lenyomnak), és persze a gonoszok tipikus gonosz-húzásokkal operálnak (pl. választani kell, hogy kit mentsen meg spidey, a szeretteit vagy az ismerőseit)... és akkor ott van még a különszámot jegyző chris claremont is... én elhiszem, hogy ő egy legenda a ’70-es/’80-as évek-béli x-men-je okán, de itt az ezredfordulón én eddig csak hajmeresztő dolgokat olvastam tőle... például egy percig sem veszem be, hogy peter felcsapna csaposnak, valahogy idegen tőle ez a fajta éjszakai élet. és akkor a west side romeo&juliet háttér-sztoriról még nem is beszéltem... no, ténylegesen elkezdtünk készülődni a maximum security című nagy eseményre, amitől azért fázok egy kicsit, ha ennyire űrlényes-scifis irányba viszik el, mint ami itt peter körül ólálkodott az előkészületek során... (ennyi füzetnél óhatatlan a hullámzó rajz-színvonal, de az asm #20-as száma különösen rondára sikeredett...) (#02.12.)

Thor -Across All Worlds, part1 (Thor vol.2 #26-29) (2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Erik Larsen, Andy Kubert) (eng)

kicsit fura érzés egy fél kötetről írni, de mivel a nyakunkon lévő nagy esemény épp kettévágja a sztorit, így kénytelen vagyok én is darabolni a mondanivalómat (hátha vannak követőim, akik hasonló ütemben olvassák a füzeteket, mint én -szegények össze lennének zavarodva, ha a crossover után egyben írnék erről a kötetről...). az is baj, hogy ez a négy árva füzet nem ad lehetőséget a szóvirágaim részletes kibontására, mert sok esetben csak előkészítik a későbbi világokat rengető eseményeket, felhalmozzák a gonoszokat és a konfliktusokat. vagy csak tesznek egy kitérőt, hogy a szivacsember (lánykori nevén absorbing man) szomorú családi históriájáról meséljenek. vagy csak egy kicsit könnyítenek az égzengető komolyságon, és azzal alkotnak filler-jeleneteket, hogy viccesnek mutatják az asgardiak találkozását a modern technikával, a time square-rel vagy egy nagy bödön jégkrémmel... (mint egy kisgyerek, úgy meg tudok örülni annak, ha olyan érkezik a sorozatba, amit/akit ismerek már a filmekből, és most bőven volt okom örömködni az odin álomnál, malekith-nél és hella-nál, aki csak idén fog érkezni a gyöngyvászonra.) (#02.15.)

Maximum Security (Maximum Security: Dangerous Planet / Maximum Security #1-3 / Thor vol.2 #30 / Amazing Spider-Man vol.2 #24 / Black Panther vol.3 #25 / Iron Man vol.3 #35 / Captain America vol.3 #36 / Incredible Hulk vol.2 #21 / Thunderbolts vol.1 #45 / Avengers vol.3 #35) (2000-2001) (írta: Kurt Busiek, Jerry Ordway, Dan Jurgens, Howard Mackie, Christopher Priest, Joe Quesada, Paul Jenkins, Fabian Nicieza; rajzolta: Jerry Ordway, Andy Kubert, John Romita Jr., Sal Velluto, Alitha Martinez, Dan Jurgens, Kyle Hotz, Patrick Zircher) (eng/hun)

no, hát itt van végre a világrengető, mindent behálózó nagy átívelés -ami azért, ahogy lenni szokott, kisebbet pukkan a vártnál... mert oké, hogy van a fő-mini, ami a történet gerincét adja, de a karakterek füzeteibe átszivárgó kapcsolódó kalandok nagyon vegyes képet mutatnak azzal kapcsolatban, hogy mennyire is kapcsolódnak. mert van ahol épp’ csak be kell érnünk egy űrlény-bunyóval (és ezzel arra késztetik az olvasót, hogy a marketingeseket okolja az egész crossover-ért), máshol viszont tényleg lényeges elemek adódnak hozzá a nagy egészhez. és mivel az elején eldöntöttem, hogy csak azokat a kapcsolódó füzeteket fogom felvenni az olvasási listára, amiket egyébként is elolvasnék, így gyanítottam, hogy hiába rágom át magam rengeteg panelen, lesz hiányérzetem -és persze a fináléban jöttek elő olyan utalások, amik az általam teljesen ignorált x-men-vonalban történtek meg (de egyébként is rémálom-szerű ez az egész marvel-kontinuitás egy kompletistának, például a thor füzet közben derült ki, hogy ’ja, hogy ehhez kellett volna még egy minit is olvasni!’)... szerkesztői szempontból is érdekes lehet egy ilyen crossover levezénylése, mert rá kell venni az írókat, hogy rakják félre az addig vezetett történeteiket, és erőltessenek bele a sztoriba valami mást -ez esetben űrlényeket... és ezért is lett ilyen sokféle ez a füzet-halmaz, mert volt olyan, aki vonakodva engedelmeskedett csak (lásd a két pókember epizódot), vagy mondjuk elviccelte a dolgot egy kicsit a végére (paul jenkins mosolygós csavart kanyarintott hulk-nak). és volt olyan, aki nem volt hajlandó lemondani az addig felépített drámai cliffhanger-jéről, így ha mondjuk valaki random bekapcsolódott a black panther-be, akkor csak azért érthetett valamit is az érzelmi sokkból, mert christopher priest ügyesen használja a narrációt mindig a füzetek elején. (szegény vasember meg csak mellékszereplő lehetett a saját sorozatában, mert be kellett gyömöszölni a fantasztikus négyest is a nagy egészbe...) a fő-szálban egyébként annak ellenére találtam izgalmas dolgokat, hogy továbbra sem vagyok a barátja az űr-kalandok és a szuperhősök keverésének, de jó ötletnek tartom az univerzum-szintű nagytanácsot (george lucas csókoltat mindenkit), a földön létesített űrbörtönt, vagy a felgyorsított evolúciót. és azt is el kell ismerni, hogy a végére pont olyan nagyívű és epikus lett az összecsapás, ahogy egy ilyen típusú sztorihoz illik -még egy önfeláldozással is próbálta kurt busiek emelni az érzelmi görbét, igaz azon meglepődtem, hogy senki sem halt bele a nagyszabású küzdelembe... valahol jó, hogy egy ismert arcot kaptunk mastermind-nak, aki az egész hatalom-ittas terv mögött állt, ugyanakkor hervasztó már megint hosszú gonosz-monológot olvasni egy magát felsőbbrendűnek gondoló karaktertől... (az sem volt rossz ötlet, hogy a sok karakter közül egy kevésbé ismertet emeljen ki a mini-sorozat, de szegény u.s.agent akkora seggfej, hogy képtelenség vele szimpatizálni...) (jegyzeteltem még egy csomót mindent füzet-szinten, de most nem kezdenék elmélkedni arról, hogy mondjuk mennyire más volt malekith itt, mint a rossz-emlékű thor filmben, mert úgyis mindjárt folytatom a viharisten kalandjait, majd ott előjön még a karakter. na látjátok, ezért nem ideális az ilyen crossover-rendszerű olvasás, mert egy csomó sorozat sztoriját kényszerűségből kettévágja...) (#03.10.)

Thor -Across All Worlds, part2 (Thor vol.2 #31-35) (2001) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Andy Kubert, Stuart Immonen) (eng)

szóval thor visszatért a mélyűrből, hogy bunyóból-bunyóba, cseberből-vederbe keveredjen -és nem túlzok, ennyi volt a füzetek nagyrészében, jött egy új ellenfél, akit meg kellett kicsit ruházni, kalap, kabát. még asgard-ra is rá mertek támadni ezek a kutyák -kétszer is... (ez épp olyan skandalum, mint amikor a pokol befagy -ja, várj, ez is megtörtént az egyik füzetben...) oké, értem, hogy az istenek most gyengének tűnnek odin alvása miatt, és thor is összeszedett már pár ellenséget a múltban (illetve a jövőben, de erről majd mindjárt beszélünk még), de azért tényleg lehetne más is a sztoriban, mint epikus ököl (és mjölnir) harcok... ha már sohasem szabadulunk jake-től, hát foglalkozzunk vele (és az egyre gyarapodó háremével) jobban -bár gyaníthatóan ez most fog megtörténni, mert (dramaturgiailag megfelelő ponton) a legfőbb isten megébredt, és egyből kiosztott egy sallert a fiának, amiért az ennyi időt tölt a földön... úgy érezni, hogy ebből a repetitív megrekedt állapotból lassan ki fogunk kecmeregni, legalábbis nagyon remélem, hogy a sötét jövőképet nem csak olcsó fogásként dobta be dan jurgens, hanem szépen építkezni akar erre a pontra mostantól -egy kicsit remélhetőleg változatosabban... (#03.23.)

Spider-Man -Revenge of the Green Goblin (Revenge of the Green Goblin #1-3 / Amazing Spider-Man vol.2 #25 / Peter Parker: Spider-Man #25) (2001) (írta: Rodger Stern, Howard Mackie, Paul Jenkins; rajzolta: Ron Frenz, John Romita Jr., Mark Buckingham) (eng)

hello darkness, my old friend... amikor sikerül egy hős mellé megalkotni a tökéletes anti-tézist, az igazi gonoszt, akkor használni is kell őt, újabb-és-újabb összecsapásokba kell hajszolni a karaktereket. ilyenkor az írók megpróbálják feldobni ezeket a nagy ellenállásokat, így gyakran megölik a negatív szereplőt, majd visszahozzák őket az élők sorába, vagy mondjuk átállítják őket a jók oldalára, hogy aztán egy árulás közepette hulljanak egyből a mélybe -mindegy, hogy milyen őrült ötlettel állnak elő, csak ne mindig ugyanazok a sematikus harcok legyenek... szerintem norman osborn-nal is megtettek mindent az írók, amit csak el lehet képzelni egy ikonikus gonosz kapcsán -most épp’ azt a korszakát éli, amikor egy tubus fogpasztával mérgezi az ős-ellenségét... a gonosz-központú nézet sokszor tud érdekes lenni, és itt most nem csak arról volt szó, hogy kicsit belestünk norman őrült elméjébe, de a múltjába is bőven vájkáltunk, és persze nem maradhatott ki az örök gonosz-gyengepont sem: a szerelem... de az álmok és tévképzetek egy egészen érdekes útra vezettek minket -mert norman osborn ezúttal nem megölni akarta peter-t, hanem át akarta neki adni a manó-álarcot, örökösévé tenni, ha már a fiával ezt nem teheti már meg... persze őrült egy terv ez, ami nem nélkülözi azt sem, hogy jól meggyötri peter-t (és a hozzá közelállókat) -ugyanakkor van igazsága abban, hogy a kettős személyiséget élő sztreccs-ruhás emberekben akkor is nagyon sok közös vonás van, ha az érme különböző oldalain állnak is... szépen építkezett fel a történet a hatásos fináléjáig, és tudom értékelni az olyan apróságokat is, hogy a rossz álmok nem légből-kapottan érkeztek a sztoriba, hanem volt rájuk bőven utalás a korábbi füzetekben is. (#03.25.)

(Thunderbolts vol.1 #46-50) (2001) (írta: Fabian Nicieza; rajzolta: Mark Bagley, Patrick Zircher)

fabian nicieza a nyolcvanas évek derekán került a marvel-hez, aztán a kilencvenes évek elején teljesedhetett ki a szerzői vénája rob liefeld mellett -és azért hozakodtam elő ezzel a történelmi leckével, mert a mennydörgőket épp’ úgy írja, mintha még nem léptük volna át az ezredforduló küszöbét, hanem még mindig a kilencvenes évek árnya vetülne ránk, túlbonyolítottnak tűnő fordulatok várnak minden sarokban, a szereplők egymáson élcelődnek cool-nak szánt mondatokkal, sőt, van olyan, aki káromkodik is. a tizenéves énem könnyekbe szökött épp’ az elébb... azért persze ki lehet hámozni a lényeget a sokkolónak szánt fordulatok alól: a hős-létet akarja piszkálgatni egy kicsit, ami azért van rendben, mert a sorozat már a kezdetektől erről szól, azaz hogy a korábbi rossz tettek alól van-e feloldozás. persze mind tudjuk, hogy ha létezik is ilyesmi, annak mindig ára van... bár egy kicsit élcelődünk a nagyszámú karakter-visszahozáson (’alig várom, hogy én mikor halok meg és térek vissza’), de tényleg elértéktelenedik az összes drámai pillanat, ha tudjuk előre, hogy füzetekkel később úgyis visszacsinálják majd... valahogy elég kényes gyomrú lettem, mert nem lakok jól, ha valami túl egyszerűen van tálalva, de az sincs ínyemre, ha valamit annyi alapanyagból kotyvasztanak össze, mint ahány szál felbukkant ezekben a füzetekben, bekeverve a szuperhős megváltás-sztori mellé egy jó adag scifit meg kormányzati összeesküvés-elméletet náci hajlamú gonosztevővel... (#03.26.)

(Incredible Hulk vol.2 #12-20) (2000) (írta: Paul Jenkins; rajzolta: Ron Garney, Mike McKnone)

nem kevesebb feladat állt paul jenkins előtt, minthogy közelebb hozza hozzám a nagy melákot, akit én mindig is egy kicsit unalmas karakternek tartottam, mert nem tudtam elképzelni, hogy érdekes lehet hosszútávon olvasni a morgásait és a zúzásait -így az első tíz önálló hulk füzetem után azt már kijelenthetem, hogy felületesen ítéltem meg ezt a képregényes jekyll és hyde parafrázis, mert egy jó írónál sokkal több van benne, mint morgások és zúzások összessége... a rendszerető énem egy kicsit rosszallotta, hogy az újraszámozást követő első tizenegy füzetet kihagytam az olvasásból, de úgy gondoltam, hogy nem véletlen, hogy ott tették hozzá a címhez az ’incredible’ jelzőt, ahol én is felugrottam a vonatra -ugyanis itt vágtak bele egy új íróval az új kalandokba. és paul jenkis segít is az elején bekapcsolódni, magyarázatokkal és flashback-ekkel rak rendet a fejünkben, miközben elindítja a maga komor történetét... és érdekes, hogy nem a nagy melák testi erejét használja, hogy akcióról-akcióra ugrálva győzzön meg minket az olvasás folytatásáról, hanem a lélek mélyére utazik, és ez a szuperhősös képregényekben mindig bátor vállalás. azért kíváncsi lennék, hogy hogyan fogadták az olvasók, hogy ennyire elméleti síkra terelődött a hulk mítosz, hogy a tudatalatti egyfajta védelmi mechanizmusként lett ábrázolva (és vizualizálva az agyban tett utazásokat). illetve nem ’lett’, hanem lettek ábrázolva, mert nekem az is újdonság volt, hogy nem egy hulk létezik banner doki elméjébe zárva, hanem számtalan alteregója rohangál odabent, megszemélyesítve egy-egy tulajdonságot vagy lelki állapotot (a kanos tini kivetülés a noir-os ruhában vicces, a man-bun-os kreált verzió meg nagyon trendi...). de persze nem lehet csak pszichológiai tanokkal telepakolni a füzeteket, úgyhogy kellett egy gonosz is, aki ellen fel lehet venni a kesztyűt -és tudjuk jól, hogy a hulk sosem volt a katonaság szíve csücske, úgyhogy egy kegyetlen tábornok mindig ideális ellenfél a számára. bár egy pillanatra megijedtem, hogy scifi-be borítják a sztori végét (az 51-es körzet túl nagy árnyékot vetett), de aztán inkább egy hagyományosabb gonosz-indok felé fordultunk: lehet-e szeretetből gonoszkodni...? (a kötet címénél még nem kapcsoltam, de amint rajzban megláttam a hulk-kutyákat, már beugrott, hogy felbukkantak ők a felemás megítélésű ang lee filmben is.) (#01.25.)

(DareDevil vol.2 #9-15) (1999-2001) (írta: David Mack, Jimmy Palmiotti; rajzolta: Joe Quesada, Rob Haynes, David Ross) (eng)

sokan vitatják, hogy egy képregény lehet művészeti alkotás is (tudjátok, ők azok a korlátolt véglények, akik sosem jutottak túl a garfield kockákon) -pedig még egy szuperhős történetben is lehet vizuálisan izgalmas összhatást létrehozni. bár kell hozzá némi bátorság, mert nem minden képregény-olvasó vevő az ilyen artisztikusabb megoldásokra, az absztrakt analógiák végiggondolására, pedig jól tud működni ha valaki átlép a hagyományos panel-kezelés és szövegbuborék-használat láncain. és még oka is van erre, nem csak az, hogy a feje a fellegek fölé ér... mert ezzel akarja rajzolt formában ábrázolni a látáson túli érzékeléseket, hogy matt murdock mennyire másképp látja a világot vakon (nem véletlenül hangsúlyos a zeneiség is a füzetekben) -plusz hősünk ellentét-párjának, egy süket lánynak érzékelésébe is belepillanthatunk (aki ráadásul indián származású, így a kulturális hagyatékukat is bele lehetett építeni a vizualitásba)... találkozik egy vak és egy süket -mint valami rossz vicc kezdete, pedig jól kitalált páros ez, mert működik a kapcsolat-építésük (a romantikus felhangokkal együtt), és tetszett az is, ahogy a harcok során is kiegészítik egymást (btw, piszok nehéz lehet egy olyannal verekedni, aki nem csak a te mozdulataidat utánozza le, de bármit, amit korábban látott)... a kezdeti rajzolt tobzódás után sokkoló volt a középső füzet stílusa, ráadásul eddig nem nagyon tapasztaltam olyat, hogy egy képregény-sorozatban filler-epizódot kaptunk volna, de úgy tűnik, nem csak a tévésorozatoknál létezik ez a fogalom -igaz, nem panaszkodhatunk, mert ha már meg kellett állnunk (gondolom kényszerűségből, pedig azt hittem, hogy a rajzolás miatt csúsztak el ennyire a megjelenésekkel), akkor legalább érdekesen kaptunk egy átfogó képet a hell’s kitchen-iek mindennapjairól... no de vissza a fő vonalhoz, és vissza a klasszikus daredevil-i vonásokhoz, azaz a tárgyalótermi drámához és wilson fisk-hez... nekem, aki csak tévében látott eddig tárgyalást, hitelesnek tűntek foggy bírósági jelenetei, jó látni őt munka közben (maximum azért nem jó őt látni, mert joe quesada kifejezetten csúnyára tudja őt rajzolni...) -és ki mást ültetett volna a vádlottak padjára, ha nem magát a vezért... meglepődtem, hogy ennyit építettük a hatalmas gonoszt, gyerekkori traumákkal, ahogy általában szokás, már-már elhittem, hogy a kezdetek bemutatása után eljött számára a vég -de nem, csak hasonlatossá tették a nemezist a hőshöz, és azért ehhez is kellett némi kurázsi... eddig is közel állt hozzám a fenegyerek, de ezek a füzetek még közelebb húzták a szívemhez a karaktert -köszönhetően annak is, hogy a művészi koncepcióval még erősebb hangulatot tudtak létrehozni köré. (szeretném, ha echo vissza-visszatérne a sorozatba, mert mindig érdekes látni, amikor matt rágja magát egy nő miatt...) (szép főhajtás volt kevin smith-nek, hogy a videotékában randal és dante fogadták matt-et -bár nem tudom, hogy a két lókötő mikor költözött át jersey-ből new york-ba...) (#01.17.)