(The Flash vol.5 #14-20) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Davide Gianfelice, Neil Googe, Jesús Merino) (eng)

minden hőshöz tartozik egy csokornyi gonosztevő, akik rendre visszatérnek újabb pofonokért... ezért is lehet kihívás az íróknak szuperhősös történetbe fogniuk, mert pengeélen kell táncolni a több évtizedes történelemmel -úgy kell foglalkoztatni a klasszikus gonoszokat, hogy ne érezze az olvasó elcsépeltnek az összecsapásokat. ugyanaz az olvasó, aki viszont el is várja, hogy ismerős arcok legyenek a pofonok rosszabbik végén... és szerintem most joshua williamson egész jó munkát végzet a zsiványok felolvasztásával, mert relevánsnak tűntek azzal, hogy most igazán sikerült visszavágniuk barry-nek (ésszel és nem erővel), valamint csendesen megbújtatta a drámai háttér-sztorijukat is az akciók alatt. illetve az utolsó nagy akciójuk alatt, mert ahogy a rablásból élő alakoknál szokás, ennél a csapatnál is eljött az utolsó balhé ideje, ahol egy tökéletes tervvel a zsebükben akarnak kiszállni a buliból -de ez persze sohasem ilyen egyszerű, főleg ha central city villámgyors védelmezője a nyomukban lohol... működött az is, hogy nem csak egy csapat képességekkel vagy pofás fegyverekkel rendelkező marcona egyének csoportja ők, hanem egy összetartó banda, hovatovább egy nagy bűnöző család... mivel az egyik tag igazoltan volt távol a gang-ből, ezért külön foglalkoztunk vele -ugyanis captain boomerang a filmes line-up mintájára felhúzott suicide squad-ban nyomja az ipart, de ügyes árukapcsolásként sztori-szinten is közelítették a flash-hez a hírhedt csapatképregényt -vagy csak joshua williamson volt kénytelen reagálni arra, hogy egy kollégája megölt egy olyan karaktert, aki a flash-univerzumban is fontos szerepet játszik...? mivel a lehangoló vélemények miatt nem kezdtem bele az öngyilkos srácok kalandjaiba, ezért erre valószínűleg magamtól sosem fogok fényt deríteni, az mindenesetre biztos, hogy nem baj az, ha egy máshol lezajlott esemény hatással van egy karakterre, jelen esetben wally ii-nek kell átértékelnie bizonyos dolgokat... az utolsó füzetben egy kicsit felmelegítettük a kezdeti szálakat is a nagyon titkos szervezettel meg a speedforce-befolyásolási szándékkal, csak hogy ne felejtsük el ezt az átívelést se’, de többre most nem volt idő, mert (végre) eljött a batman-nel közös nyomozás ideje! (btw, tök hangulatos volt, amikor barry a kötet elején nyomozott a rogue-ok után, több ilyen típusú sztori jöhetne még a látványos futkosások mellé.) (#09.14.)

Action Comics -Men of Steel (Action Comics vol.1 #967-972) (2016-2017) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Tyler Kirkham, Patrick Zircher, Stephen Segovia) (eng)

sosem szerettem, hogy a filmekben éveken át csak egyféleképpen tudták használni luthor-t -ő volt az, aki mindig valami ingatlan-mutyival akart hatalomhoz és/vagy gazdagsághoz jutni (az egy másik kérdés, hogy zack snyder-ék mire használták az ő luthor jr.-jukat, mert nincs élő ember, aki kibogozná annak a túlmozgásos srácnak a motivációit)... pedig egy nemezis akkor igazán érdekes, ha összetett személyiség, és most dan jurgens két irányba is elmozdult vele kapcsolatban, és majd meglátjuk, hogy melyikkel jár jó nyomon. mert úgy tűnik, hogy lex-re sötét jövő vár, nagyhatalmú, világrengető gonosszá válhat. és emellett ott van a jelenlegi énje is, ami megízlelte a jóságot, aki úgy érzi, hogy az emberek segítése jót tesz neki magának is, aki képes superman-nel vállt-vállnak-vetve harcolni... maga a fősztori egy klasszikus scifis dilemmához nyúlt, miszerint meg lehet-e büntetni valakit olyan bűnökért, amiket még nem követett el -kell-e bizonyíték az ítélet-hozatalához vagy elég csak a meggyőződés is... superman-t is komoly dilemma elé állíthatná ez a kérdés, hisz’ ő az a típus, akinek az emberélet mindennél fontosabb, azonban csak néhány csalóka pillanatig tűnik úgy, hogy megfontolná lex kivégzését, mert neki az az élet is számít, ami nem makulátlan... a füzetek egy része dan jurgens régi munkáira emlékeztetett, egész pontosan a thor-ban kaptam tőle hasonló élményeket, amikor nagy erejű lények püfölték egymást idegen helyeken. szerencsére itt unalmassá sosem váltak az összecsapások, mert az ellenfeleknél is volt idő megalapozni a motivációt -semmi túlgondolás, csak ráfogták az univerzum egyik leggonoszabb gonoszára, darkseid-re az egészet... a felvázolt jövő egyébként érdekesnek tűnik, hogy lesz valaki, aki átveszi a paradémonok felett az uralmat, és hogy ez a valaki egy olyan ember lesz, aki így átléphet a piti gonoszkodások színpadáról a főszereplők közé... (továbbra sem tetszik, hogy a nagy kiadási kapkodásban ennyire cserélgetni kell a rajzolókat, mert nincs egységes stílusuk még a köteteknek sem, nemhogy az egész szériáknak...) (#09.10)

Superman -Multiplicity (Superman vol.4 #14-17, Annual 1) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Ivan Reis, Ryan Sook, Ed Benes, Clay Mann, Jorge Jiménez, Tony S. Daniel, Sebastian Fiumara) (eng)

oh, a dc híres/hírhedt multiverzuma... még szerencse, hogy most nem volt nagy kavarás a különböző világok között, csak fogtuk az ismert földekről a superman-eket, hogy egy közös veszély ellen fogjanak össze (oké, azért kiegészültek egy csendőr-szerepben tetszelgő bestof justice league-gel is, de azért ott is érthető volt, hogy ki honnan jött)... és én tudom, hogy az írók azért szeretik ezt az aspektusát az univerzumuknak, mert kellő helyet ad nekik a játszadozásra, ki lehet találni mindenféle változatokat a karaktereknek, kötöttségek nélkül, lehet írni hajmeresztő sztorikat, és ráfogni arra, hogy ’áh, ez csak egy másik földön történt meg’, de azért az olvasókat könnyű összezavarni az ilyesmivel... (a dc-t jobban ismerők biztos nagyot bólogattak az alter-karaktereket látva, nekem csak az esett jól, hogy a kommunista superman is a listán volt.) de engem nem is az zavart ebben a sztoriban, hogy sokféle superman rohangált egymás hegyén/hátán, hanem az, hogy az írók rohantak előre -talán azért nem sikerült azt éreztetniük, hogy valami nagy intergalaktikus kaland résztvevője vagyok, mert csupán három füzetbe sűrítettek mindent, konfliktust, csapat-összeállítást és a végső összecsapást is. viszont ennek ellenére voltak pontok, amik a nagy kapkodásban is működtek, vagy csak én vagyok érzékenyebb az önfeláldozás drámai ábrázolására... a másik dolog, amiért szerintem kevésbé élveztem ezt a kalandot a korábbiakhoz képest, az meglepő módon az, hogy superman-t kiszakították a környezetéből, mert annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a fiával milyen szívmelengetően van ábrázolva a kapcsolata... egyébként jon ellensúlyként kapott egy önálló füzetet, amit viszont csak egyszeri horror-gimmick-nek használtak tomasi-ék, úgyhogy azzal sem laktam jól -viszont kicsit kerek lett tőle a kötet, mert így nem csak a kezdet játszódott egy mocsárban (swamp thing üdvözletével), hanem a befejezés is. (#09.11.)

Superman Reborn (Superman vol.4 #18-19, Action Comics vol.1 #973-976) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Gleason, Stephen Segovia, Patch Zicher, Dough Mahnke) (eng)

már az első rebirth logós action comics óta cipeljük magunkkal a nagy rejtélyt, hogy miképp lehetséges az, hogy ott kóricál metropolis-ban egy clark kent, aki nem rendelkezik szuper képességekkel. úgyhogy már épp’ itt volt az ideje, hogy lerántsuk róla a szemüveget, és megnézzük az igazi arcát -nyugi, azért nem gondolták túl az írók a nagy meglepetést, csak csípőből ráfogták egy klasszikus ellenfélre az egészet... ezzel nekem csak az a bajom, hogy mindig is ferde szemmel néztem a kalapos manóra, mert az idétlenségével olyan hangulatot hoz be a képregénybe (vagy akár mozgóképre is), ami nem illik oda -és tudom, hogy a joker is humorizál, csak amíg a bohóc-hercegnél a viccelődés ellensúlyozódik a félelemkeltéssel, addig mr.mxy-nél ezt nem lehet érezni, így marad az ötödik-dimenzió-béli bohóckodás... viszont annak örültem, hogy jó végéről kapta el a sztorit a tomasi-gleason-jurgens-csapat, mert pont azt a felületét támadták superman-nek, ami ebben a modern érában a leghangsúlyosabb -azaz a családját. így legalább érzelmileg jól működött a felejtés és kergetőzés a cukorkák és nyalókák árnyékában... de nem csak ezzel ellensúlyozták a komolytalanságot, hanem a nagy univerzumon átívelő rejtéllyel is, amit szintén görgetünk magunk előtt az elejétől fogva, úgyhogy már itt is ideje lenne letenni a terhet, és levenni a csuklyát, nemdebár...? (#09.13.)

(Paper Girls #11-15) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

személy szerint nekem tetszik ez a koncepció, hogy mindegyik fejezetet egy újabb korszakban töltjük, és ami még fontosabb, egy másik hangulatban... mert most elhagytuk a scifi-elemek többségét, és inkább egy nagy (túlélő)kalandnak tűnt az utazás ezen szakasza, mint eddig bármikor, köszönhetően az erdőben ólálkodó szörnyeknek, a gyors sodrású folyónak, egy harcias amazonnak és a primitív létformában élő embereknek... és az is tök jól működött nálam, hogy a lányok utazása a pubertás-kor allegóriájává vált, amikor is a tinik felfedezik a testük változásait és a szexuális orientációjukat -a maguk suta módján... (érdekes lesz viszont, ha a csajok rendre átlépik a morális határokat, és muszáj nekik, ha túl akarnak élni). kíváncsian várom, hogy mennyire viselik majd meg őket ezek a tettek -mondjuk az, ha egy kőkori baltával szétverik valakinek a fejét...) időutazós sztorihoz mérten elértünk az első komolyabb paradoxonig -az ilyen alkotások mindig szívesen játszanak a tyúk/tojás dilemmával, azaz azért cselekszik valaki úgy ahogy, mert látta már korábban, hogy mit kell cselekednie, vagy ez mindig is része volt a cselekedeteinek, és egyébként is, ha nem cselekszik a jövőben, akkor a múltbéli énje nem tudja meg, hogy mit kell cselekednie, hogy eljusson arra a jövőbeli pontra, áhh, önmaga farkába harapott az agy-kígyóm... ahogy várható volt, az utolsó füzet végén megint ugrottunk egyet, hogy a klasszikus ponyva-zsánerek közül egy újabbat is kipipálhassunk: jöhetnek az óriás-robotok! (közben szépen épül a háttérben a mitológia -már megismerhettük a dedikáltan első időutazót is: egy vagány csajt a huszonegyedik századból, ki mást...) (#09.06.)

(Paper Girls #6-10) (2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

szóval ez tényleg nem egy nosztalgia-trip lesz... brian k. vaughan máris elhagyta a kitaposott járt utat, és a jelenbe kormányozta a lányokat, és ennek a lépésnek számtalan pozitív következménye lett. először is mindig mókás, amikor egy időutazós történetben a múltból érkezett karakterek rácsodálkoznak a megváltozott világra, a rohanó technika legújabb vívmányaira (mondjuk a lapostévére meg az okostelefonra) (és persze érezhető, hogy a tavalyi sokkban íródott a kötet, mert keserű utalások vannak arra, hogy egy nő nem lehet az egyesült államok elnöke). ugyanakkor talán sokkal érdekesebb vetület az, hogy a saját jövőjükbe huppantak át hősnőink, így igen komoly személyes drámákkal lehetett megadni az érzelmi alapot -mert mi van akkor, ha azt érzi valaki, hogy nem sikerült elérni azt az életet felnőttkorra, ami a tinédzser-álmok meghatározó része volt? vagy mi van akkor, ha már rég nem léteznek az álmok, mert maga az élet sem létezik már...? sosem könnyű közel kerülni egy neurotikus karakterhez, de bkv jól egyensúlyoz erin idősebb verziójánál, a kétségbeesés, az egzisztenciális válság és a megnyugtató xanax-szedés között lavírozza végig, hogy egy csipetnyi felnőtt hangot csempésszen a nagy egészbe... kell is ez a komolyság, ha már a nagy egész ilyen eszement tempót diktál az óriási nőtt férgekkel, a távoli jövőből érkezett klónnal, és a nagy futással, hogy megleljék az elveszett társukat... bár mondhatnám azt a sztorira, hogy ’vagy valami ilyesmi’, mert még mindig nem száz százalékosan kristályosodott ki minden, bár én sosem igényeltem azt, hogy a számba rágják a lényeget, majd ha eljön az ideje, akkor majd jól a homlokomra csapok, hogy ’áhh!’, és nagyon boldog leszek... (#09.05.)

(Paper Girls #1-5) (2015-2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

mi ez a vonzódás manapság az íróknál a nyolcvanas évek bicikliző tinijeihez...? még szerencse, hogy mind a stranger things alkotói, mind brian k. vaughan túl tudtak lépni az ifjúkorukban befogadott stephen king és steven spielberg által bejáratot toposzokon, és csak kiindulópontnak használták az inspirációkat -jelen esetben arra, hogy csak egy rövid ideig nyomjuk a pedált a fehér kerítéses elővárosi miliőben, hogy aztán két sarokkal később már egy interdimenzionális utazáson találjuk magunkat... illetve még így öt füzet után sem kristályosodott ki, hogy mi is lesz a sztori fő tétje, mindenesetre baromi élvezetes a csajokkal együtt felfedezni az összes hajmeresztő kanyarját... azokkal a csajokkal, akik rövid időn belül egyéniségekké váltak a neonfényes lapokon, markáns megkülönböztető jegyekkel és könnyed szerethetőséggel felruházva -ez utóbbi kellett ahhoz, hogy a megfelelő (lőporfüstös) pillanatokban érzelmileg bevonódjunk mi olvasók is a drámába és a sokkba. mert persze bkv-ról van szó, akit pont azért szeretünk, mert úgy tud játszani az érzelmeinkkel, mint kevés író jelenleg a szakmában -és az se’ felejtsük el, hogy abban a korszakban, amikor már minden fordulatot elhasználtak százszor, a kezedbe akadhat egy olyan történet, ahol tényleg nem tudhatod előre, hogy milyen őrült ötletet dob még be a szerző, ha lapozol egyet... bár a csodás neon-színeket már emlegettem, azért tegyük hozzá, hogy nem vagyok száz százalékig megelégedve a vizualitással -mert míg a közelik csodásan vannak rajzolva, addig a távolabbi (elsősorban csoportképek) már bántóan elnagyoltak... viszont a nyolcvanas évekkel mind a két fél jól bánik, nincs túlzásba víve a nosztalgia vagy a túlzott utalgatás, kis bongyor haj itt, boygeorge poszter a falon ott -ronald reagen meg csak egy álom-jelenetben köszön be... (#09.03.)

(James Bond vol.2 #1-6) (2017) (írta: Benjamin Percy, rajzolta: Rapha Lobosco) (eng)

gyanítom, hogy benjamin percy hozzám hasonlóan ifjúkorában kapta el a bond-lázat, így az elmúlt évtizedek alatt magába szívta a sorozat összes kötelező kellékét, aztán azokat egy pedáns kis listába rendezte, így most jól fel tudja használni őket a képregényéhez... ez abból is érezhető, hogy már a síelős coldopen-nél elkapja az embert a megfelelő hangulat, és onnan nem is ereszti a végéig. és szerintem addig nincs is baj azzal, hogy megidézi a nagy elődök ikonikus pillanatait, amíg ilyen szeretettel teljes a hommage... mert itt van a már emlegetett havas kezdés, ami a moore-éra csúcspontjainak állít emléket, aztán jön a halhatatlan henchman, aki magában hordozza odd-job és a vasfogú örökségét. plusz futja néhány gadget-re is a q-ügynökségtől -igaz, csak módjával, mert a költségvetési keret nem engedi a merészebb ötleteket... de az sem véletlen, hogy a 007-es egy titkos kaszinóban mondja el a híres bemutatkozását... viszont mindig furcsa látni, amikor a megkövült dinoszaurusz bond modern dolgok közé keveredik, és most röpködtek a feje felett az ellopott adatok között email-ek meg facebook-üzenetek... és az sem mindig megszokott, hogy egy kompetens nő feszít az oldalán, akit nem hogy nem kell megmenteni, de ő maga menti meg többször is hősünk életét... úgy látszik, hogy japán most menő helyszín az íróknál (lásd még egyel lejjebb felix leiter-nél is), de végülis ki tudok egyezni ezzel a háttérrel -főleg ha van kellő mennyiségű yakuza meg sumós... könnyen olvastatta magát ez a kötet, sodort magával a tempója -sőt, igazából annyira etette magát, hogy majd’ együltő helyemben fogyasztottam, mert ’óh, már csak két és fél füzet, már csak kettő, most már mindegy hány óra van, eljutok a végére’... (#09.01.)

(James Bond: Felix Leiter #1-6) (2017) (írta: James Robinson, rajzolta: Aaron Campbell) (eng)

felix leiter nem james bond... ezt hangsúlyozzák is eléggé ebben a mellékvonali mini-sorozatban, bár azért kicsit erőltetett, hogy james időről/időre felbukkan a gondolatokban... az sem szerencsés, hogy hősünk nem nagyon rendelkezik markáns megkülönböztető jegyekkel, maximum annyiban, hogy ügyetlenebb, mint a hősök nagy átlaga. meg persze, hogy láb-és-kéz-protézise van, de azoknak meg nem igen használják ki a képességeit... az is furcsa, hogy már nem a cia kötelékeiben szolgál, inkább magánkopó-szerűséget faragtak belőle. a katonai múltja viszont szépen domborodik, de ez leginkább csak mákföldeken elhált romantikát jelenti (btw, csak most esik le, hogy úgy bénázik a fegyverrel mr.leiter, hogy közben meg kommandós volt...?) mert persze egy csomó dolog egy nő miatt történik, aki jó júlia-ként az ellenséges családhoz, illetve népcsoporthoz, az oroszhoz tartozik... de maga a sztori (szinte) végig konzekvensen a távol-keleten maradt, ahol jól átjön a japán hangulat az eső-áztatta neon-fényekkel, ahol régi sebeket tépnek fel az öngyilkos szektásokkal, és azért észak-koreát is belekeverik, mint a környék legnagyobb mumusát. aztán az utolsó pillanatban azért elemelik a realitástól az ellenségképet egy kitalált szervezettel -csak hogy érezzük, hogy egy ’majdnem james bond’ sztorit olvasunk... az igazat megvallva ezt élveztem eddig a legkevésbé a dynamite-féle bond istállóból, valahogy túl volt beszélve (narrálva), a nyomasztóbb hangulat sem segített -viszont legalább a sprődebb rajzok jól illeszkedtek ehhez a miliőhöz... (#09.01.)

(James Bond: Hammerhead #1-6) (2016-2017) (írta: Andy Diggle, rajzolta: Luca Casalangiuda) (eng)

mindegy, hogy hideg vagy meleg a háború, a fegyvereladás mindig a legnagyobb biznisz... és egy bond-gonosz nem gondolkozhat kicsiben, neki atomfegyvert kell robbantania, hogy kirobbantson egy új háborút, hogy igazán virágozhasson a biznisz, hogy nagy-britannia újra nagy lehessen... persze azért a 007-esnek is lesz ehhez egy-két szava, úgyhogy egzotikus arab országokon, szőke nőkön, és veszélyes ejtőernyős ugrásokon át vezet az útja a nagy felismerésig, és az utolsó kíméletlen odacsapásig -talán egy kicsit lassabban, építkezősebben indul be a sztori, mint amit a warren ellis-féle zakatolásnál megszoktuk, de ha már beindult, akkor nem akart megállni, mint egy kontrollt-vesztett önvezető autó... tetszik a szériában, hogy nem csak bond kemény legény, hanem monnypenny is kifejezetten aktív, a titkárnői szerep mellé megkapta a testőrit is, aki gond nélkül ránt fegyvert, ha arról van szó, nem csak az írógépet püfföli... de a gonosz oldalon is hölgyet találunk, igaz benne talál csak annyi a nőiesség, hogy naivan úgy gondolta, hogy bond-ot egyetlen szexuális aktussal át lehet állítani -pedig tudhatná, hogy a női nem fontos a 007-es számára, de azért a hazája mindig előrébb fog állni holmi kóbor puncinál... (a rajz-stílus sprődségét máskor felrónám az alkotóknak, de itt valahogy illik ez a szögletes minimál-style a sorozathoz.) (#08.27.)

(James Bond vol.1 #7-12) (2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

múltkor megidéztük a klasszikus regény-béli, korai connery-s bond szellemét, most viszont egy másik klasszikus szellemmel is kacérkodtunk egyet (kacsint)... most is jól kitűnt, hogy warren ellis miért a tökösségéről ismert, mert bizony nem maradt a járt úton, és nem indigózta az előző kötetet, hogy egy újabb nagyívű bond-kalanddal töltse ki az időt, hanem egy sokkal szűkebb keresztmetszetű, ám mégis szövevényesebb és hiper-realistább történettel lepett meg minket... mert a kémek nem csak egzotikus helyszíneken hajtják a lengén öltözött, könnyen kapható hölgyeket, de akár testőr-funkcióra is bevethetőek a szűkebb pátrián... gyanítom, hogy komoly aktualitása van a való életben is annak, hogy a külföldre dedikált titkos-szolgálat politikai vitában áll a nemzetbiztonsági (belső) szervekkel, de azért az elég merész elképzelés, hogy az mi6 tagok otthon nem tehetnek semmit, még fegyvert sem tarthatnak maguknál... nem véletlenül mélyedtem el a szakszolgálatok háza táján, mert fontos szerepet játszottak a történetben a különböző osztályok -és a hozzájuk beépült ellenséges elemek... mert ez is a realitást erősítette, hogy még a saját (vagy a szomszéd) titkosszolgálatunkban sem bízhatunk, mert mindenhol gyarló emberek szolgálnak, akiket el lehet csábítani a vagyon ígéretével... meglepődtem, hogy az volt a csavar a főgonosznál, hogy nem volt csavar, már az elejétől láttuk az arcát, és még monologizálni sem volt igazán hajlandó, nem törekedett világuralomra, csak gazdagságra. így aztán a mellé bedobott spectre név is csak egy csali volt a régi rajongóknak, semmi több... kicsit töprengősebb, beszélgetősebb kötet volt ez, de azért nem nélkülöztük az akciókat sem, bond gond nélkül zúzott le nem egy luxus-autót út közben -azt meg csak én képzeltem bele a rajzolt arc-mimikába, hogy a kézitusák és fejlövések alatt mosolyog és nem vicsorog...? (#08.24.)

(James Bond vol.1 #1-6) (2015-2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

james bond will return... bond rajongóként nagyon érdekes figyelni, hogyan változik a több mint hatvan éves karakter korszakról-korszakra, médiumról-médiumra. mert hiába vannak meg a macsós alaptulajdonságai, azért jól lehet játszani az arányok tologatásával. warren ellis egy nagyon érdekes kombinációt kevert ki, mert tiszteletben tartotta az ian fleming-i hagyományokat, ugyanakkor sikeresen adaptálta is a modern korba, nem érződik porosnak a 007-es (egy fokkal ügyesebben, mint amit daniel craig-ék értek el legutóbb)... ellis-t nem véletlenül hívták a brit fenegyerekek egyik tagjának, nem szokása finomkodni az írás közben, így nem meglepő, hogy nála hiányzik a leghíresebb titkos ügynök minden piperkőcsége, bourbon-t iszik, nem vodka-martinit, és még a női nemhez is csak egyszer kerül közel -akkor is majdnem az életével fizet ezért... illetve rosszul számolok, mert a ms.moneypenny-vel való évelődés nem maradhat el, mint ahogy a legtöbb klasszikus kellék bekerült a panelekbe (kivéve a q-féle csodakütyüket, de gondolom azok már túl kiragadtak volna minket a realista miliőből). még egy olyan aspektust is sikerült átültetni a filmekből a képregény nyelvére, amire nem is számítottam -valamiért nekem kötelező kelléke a bond-filmeknek az, amikor hosszasan mutatják, hogy hősünk belopakodik valahova, és ott kutat/keresgél, párbeszéd nélkül. bár ez utóbbi egyébként is jellemző erre a sorozatra, mert úgy tűnik, hogy ellis (nagyon helyesen!) nem akarja túlbeszéltetni a szereplőit, nem riad meg attól, hogy oldalakon keresztül néma panelek vannak -főleg akkor nem, ha akcióról van szó. mert egy igazi kém nem olyan, mint egy szószátyár szuperhős, akinek muszáj minden pofon mellé kommentárt fűznie... nem, bond egy kőkemény kommandós típus, aki gond nélkül lövi fejbe egymás után az ellenfeleit (btw, a filmek valószínűleg sosem lesznek ennyire véresek)... a főgonosz sem érdemelhet más sorsot, de azért előtte még elmondhatja a kötelező gonosz-monológját is -viszont annak örültem, hogy nem egy tipikus őrült tudósként gonoszkodott, hanem a balkáni háborús múltjával egy újabb réteget kapott. persze a terve őrült volt, de az már egy másik kérdés... (#08.23.)

(2016) (írta: Somogyi György, Dobó István; rajzolta: Tebeli Szabolcs)

mint minden fiúgyermek, én is imádtam anno a kalandos történeteket (bár az indiános könyvek valamiért kimaradtak a repertoárból), rajongtam az indiana jones filmekért (mégha a szívkitépést a takaró alól néztem csak), ismertem jules verne-t, és a szegényes képregény-kollekciómban a szakad fekete-fehér rejtő füzetek mellett akadt egy kötet, amit a szórakoztató kaland-jellege miatt számtalanszor lapoztam fel: ez volt a digedagék amerikában, amivel egy kicsit megismerhettem az európai képregényeket is -és valószínűleg jó alapot szolgáltatott a new orleans-mániámhoz... azért hozom fel ezt, mert ez a kötet hasonló húrokat pendít meg bennem, egy jó értelemben vett retrót, és így bizton állíthatom, hogy gyerekként imádtam volna... bár lehet, hogy nem értettem volna a nagy történelmi összefüggéseket (a gyarmatosítottak elképesztő ember-veszteségeit), vagy nehezebben tettem volna különbséget a valós személyek és az ügyesen adaptált irodalmi alakok között, de biztos, hogy piszok mód élveztem volna ezt a filmszerű kalandot... hjaj, mennyire jó, hogy a még a lesajnáló ’magyar képregény’ jelzőt sem kell használni, mert igazából csak a korcsmárosi és zórádi rajz-hagyományok továbbvitelében magyar, egyébként szégyenérzet nélkül oda lehet tenni bármelyik hasonló francia vagy belga kiadvány mellé. persze, döccen itt/ott a párbeszéd, vagy nem mindig segíti a panel-kezelés az átláthatóságot, de ugyanezeket el szoktam mondani a nagy amerikai profi gépezet alól kikerült comics-oknál is, és egyébként is, inkább pozitívan fognám meg a hibakeresést: ha egy első kötetnél csupán ennyi hiba van, akkor az ezekből való tanulási folyamat végén el lehet képzelni, hogy milyen minőséget fog képviselni a folytatás. mert kell hogy legyen folytatás, a kalandokból sosem elég... (#08.21.)

(2003) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

miért ítéljük meg a másikat a külső alapján? miért gondoljuk azt, hogy csak a velünk egyformákkal tartozhatunk egy közösségbe? miért fejlődik ki bennünk gyűlölet azok irányába, akik mások tőlünk? persze lehet indokokat keresni az ön-értékelésben, a kisebbségi érzésekben, lehet hibáztatni a körülményeket, a nehéz élethelyzetek radikalizáló hatását, a saját problémák áthárítását és kivetítését, mégis nehéz ép ésszel felfogni, hogy az emberiség az évezredek alatt képtelen volt felnőni, és túllépni a rasszizmuson. és az a legszomorúbb, hogy nem csak arra az ötvenes évekre igaz mindez, amiben a képregény is játszódik, de a jelenkorunkban is egyre erősödik a gyűlölet, és sokszor már csuklyával sem takarják el az emberek a véleményüket... komoly téma ez egy rajzolt történethez, gondolhatja az, aki csak felületesen ismeri a képregények világát, pedig nem ritka holló az ilyen, főleg európai alkotásokban. és a blacksad tökéletes táptalaj volt a témához, már ha csak a diverz karakter-készletét nézzük is... meg persze a miliőt, amiben játszódik, a háború utáni nagy lelki megzuhanás korszakát, amikor már elmúlt a győzelem utáni naiv eufória, viszont a problémák megmaradtak, a munkanélküliség, a radikalizálódás, a különböző népcsoportok közti ellentétek. és bár a fekete közösség sincs szép színnel lefestve (erőszakos egy banda, aki fegyverrel a csípőjükön járnak a közértbe is), de igazán a fehér felsőbbrendűséget hirdetők kapják meg a magukét, mert velük lehet jobban behozni a noir-elemeket, hisz’ tudjuk jól, hogy az ilyen társaságoknak nem csak az egyszerűbb melósok a tagjai, a vezetőség mindig felsőbb körökből kerülnek ki -és egy krimiben ezekkel a körökkel lehet igazán a mocsok mélyére ásni... jól működnek a személyes drámák is az ügy kapcsán, de tudjuk jól, hogy egy összetett bosszú terve legtöbbször könnyek között végződik... (még mindig furcsa egy cuki állatos kötetben melleket meg szexet látni, de ez csak azért van, mert az én agyam is nehezen lép át a sztereotípiákon...) (#08.20.)

(2000) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2016)

john blacksad egy letűnt kor gyermeke. az ötvenes évek amerikájának kiábrándult levegőjét szívja, esetleg az olcsó cigarettáját. nem veti meg az italt és a nőket sem. átkozott idealista, egy ballonkabátos lovag a barátságtalan világban. john blacksad egy macska. de ez nem meglepő egy olyan környéken, ahol a rendőrfőnök egy német juhász, ahol a patkányok a legjobb besúgók, ahol egy öreg orangután énekli a szomorú blues-t a rég megkopott fényű lebujban. és ahol a la iguana-ba csak hüllők léphetnek be... sokáig azt gondoltam magamról, hogy nem működnek nálam az antropomorf állatokat használó történetek, de aztán rájöttem, hogy csak értő kéz kell ahhoz, hogy eladják nekem ezt a formát. és ez a két tehetséges spanyol (juan diaz canales és juanjo guarnido) könnyen levettek a lábamról. mert az írásnál tökéletes játszanak azokkal a noir klisékkel, amik nagyon közel állnak a szívemhez (egy femme fatale halála kapcsán egy korántsem makulátlan, de tisztaszívű magánkopó elindul, hogy a nyomozás során véren csúszva felküzdje magát a legmagasabb körökig, miközben szál a cigaretta füstje, és kemény pofonok csattannak sötét sikátorokban). a történet egyszerűségét gyönyörűen ellensúlyozzák a képek részlet-gazdagságával, a panelek és plánok film-szerűségével. már csak egy kis szaxofon-jazzt kell felrakni a sercegő lemezjátszó-tű alá, és tökéletes lesz az illúzió. és nem hogy zavaró, hogy a whiskey illatához az állatok bundájának szaga is keveredik, hanem pont ez az egyedi buké teszi különlegessé... (#08.20.)

(Deathstroke vol.4 #6-11) (2016-2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Carlo Pagulayan, Cary Nord, Denys Cowan) (eng)

volt egy gonosz, akit a tini titánok ellen alkottak meg, de az évek során a cool-faktora miatt közönség-kedvenc lett, így kiemelt szerepet kapott az képregényes univerzumban, önálló füzeteket -ám ehhez el kellett kezdeni mélyíteni a karakterét. és nem tudom, hogy jót tesz-e egy cool karakternek, ha ennyi mindent megtudunk a múltjáról... oké, persze, félig látatlanban okoskodom, hisz’ alig-alig mélyültem még el a dc világában, de számomra fura, hogy christopher priest ennyi mindent le akar fedni deathstroke körül, hogy nem elégszik meg annyival, hogy pofás akciókon át hajtja végig a kíméletlen zsoldost, hanem görgeti előre a múlt szálait is (most már azt is tudjuk, hogy miként szerezte a híres kardját, sőt, a kódnevét is), miközben épp’ annyi időt szentelünk a teljes wilson kompániára (gyerekekre, (ex)feleségre), mint magára slade-re. és bár engem könnyű elvakítani a jól működő karakter-felépítéssel, úgy gondolom, hogy vannak karakterek, akik nem igénylik a komolyabb építkezést (bár most így komolyabban belegondolva, deadpool-nak sem ártott a mélység, so...) -bár gyanítom, hogy inkább az a baj, ahogy építkezik christopher priest: nehezen követhetően, ahogy szokott... persze az nem baj, ha intelligensnek nézi az olvasót, csakhogy most már arra sem mindig veszi a fáradtságot, hogy egy lapon belül jól érzékelhetően leválassza a különböző idősíkokat, így az olvasó meg-megakad, miközben a fejét rázza, hogy ’mivan??’... de lehet hogy én vagyok csak túl felületes befogadó, vagy csak azért hasogatok szőrszálat, mert mást várok egy deathstroke képregénytől, mint amit kapok. mert úgy látom internet-szerte, hogy a többség elégedett az írással és a kissé retrósra vett színkezeléssel... (a kötet utolsó szála érdekesen próbálta feszegetni az amerikai fegyvertartási problémát, reflektálva a chicago-i kemény helyzetre, általános végkövetkeztetést levonva: az erőszak mindig erőszakot szül, baromi nehéz megszakítani a kört.) (#08.20.)

Green Arrow vol.6 #6-11) (2016-2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Stephen Byrne, Otto Schmidt, Juan Ferreyra) (eng)

azt veszem észre magamon, hogy amikor egy kötet nem egy nagy egységet sztorit foglal magába, hanem kisebb részekre bomlik fel, akkor nehezen találom meg a kezdő-hangot az íráshoz, mert hiányzik az a vezérfonal, amin elindulhatnék -és most már kijelenthetjük, hogy ez az antológia-szerű második kötet trenddé vált a rebirth sorozatoknál, mint ahogy az is, hogy el-elkalandozunk a fókusszal a hősünkről egy másik fontos szereplőre... jelen esetben emiko, oliver féltestvére emelkedik kulcs-szereplővé az első két füzetben, maga a címszereplő csak flashback-ekben tűnik fel (valószínűleg azért, hogy egyáltalán benne legyen a sztoriban, bár vannak analógiák is az órakirály múltbéli legyőzése és a jelen eseményei között). és ez azért nem baj, mert érdekes háttértörténettel rendelkezik a lány (yakuzákkal súlyosbított családi múlttal), plusz mindig élvezet nézni, ahogy egy törékenynek tűnő kislány seggeket rúg szét vagy az észbéli fölényét is fitogtatja... a japán szál is tetszetős volt, bár azzal mindig vannak bajaim, amikor egy hihető sztoriba egyszercsak bedobnak egy méretes sárkányt... aztán jött a kötet címadó sztorija, amit ha vázolok, akkor azt mondjátok, hogy ezt adjam oda inkább a seagal-filmek írójának, mert a robot-medvéket leszámítva simán passzolna egy (khmmm) szolidabb költségvetéssel készülő akciófilmhez a titkos szigeten gyártott szuper-heroin, amit egy tenger-alatti vasúttal juttatnak el amerikába összeégett arcú rosszfiúk. és az a jó, hogy minden túlzása ellenére működik a sztori -részben az akció-vezéreltsége miatt, részben pedig azért, mert a szívére is kellő mértékig koncentrál: azaz a dinah/oliver kapcsolatra... és annyira üdítő volt a szemnek és léleknek a sok képregényes borongás után csodás pasztell-színeket látni a panelekben, egy kicsit megmártózni nem csak a tengerben, de a romantikában is... a harmadik sztori szervesen kapcsolódott ide a vonat segítségével, csak még feljebb tekerte benjamin percy az akciót. és egy vonat mindig jó helyszín a csetepatéra, mert szűk a tér, és az sem hátrányos, ha közben körülvesz az óceán mérhetetlen súlya... egy picit azért megengedi azt is, hogy a háborúról elmélkedjünk, mert oliver-ék nem csak az életükért robognak előre a tengerfenéken, de a világbéke is az ő kezükben van (valamiért a háború mindig érdekében áll valamilyen hatalmi csoportnak)... (#08.19.)

(Aquaman vol.8 #7-15) (2016-2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Scot Eaton, Brad Walker, Philippe Briones) (eng)

ha nem a víz alatti világ megszállottja lenne balck manta, akkor biztos, hogy egy fehér macskát simogatna, miközben a világuralmi terveit szövögeti... mert színtiszta bond-gonosz ő, aki egy titkos szervezet élén ugrasztja egymásnak a szárazföld és a víz alatti világ két szuperhatalmát -és meglepően sikeresen teszi is a dolgát (még úgy is, hogy a dc univerzumban még mindig egy viszonylag pacifista elnök (azaz obama) ül a fehér házban)... ez nekünk comics olvasóknak jó, mert jól fel lehet fokozni a kiprovokált harci cselekményeket, hajókkal, szörnyekkel, fájó veszteségekkel és feldagadt arcokkal... és nem véletlenül hozom fel aquaman lilás-bucira vert arcát, mert már a komolyabb harcok kitörése előtt úgy érezhette az ember a szőrös szörny komoly ütései alatt, hogy a hőse egy gyarló ember -ezt ellensúlyozandó a finálé nagy összecsapását dan abnett leredukálta rá és black manta-ra, mert úgy illett, hogy a főhős hozzon megoldást a nehezen megoldható konfliktusba... de nem csak arthur curry kapott kiemelt szerepet a saját füzetében, hanem a kedvese, mera is, aki körül nagyon szépen keverték a vizet a misztikus mitológiai háttérrel, egy sötét jóslattal (btw, egy hozzám hasonló casual aquaman-olvasó simán hihette azt, hogy arthur és mera már rég házasok)... a segítségével az atlantis-i tradíciókról is többet megtudtunk (ahogy a számtalan harcászati vezető is segítették ezt), de arthur egy fiatal király, aki előnyben részesíti a progressziót a tradíciókkal szemben... talán az sem meglepő egy szuperhősös képregényben, hogy a szövetségesek (jelen esetben a justice league) felbukkannak a lapokon, bár most talán egy fokkal érdekesebb volt a szituáció, hogy a deklarált háború közepette nem volt meg az a bizalom a hős-társ felé, amit egy szövetségnél elvárna az ember... (bár a kötet vizualitásával alapvetően elégedett voltam, azért volt olyan rajzoló a maréknyi csapatban, aki nem büszkélkedhet az inkonzisztens arc-ábrázolásával...) so, aki szereti, hogy az akció-orientáltság mellett a taktika is szerepet játszik, az tegyen egy próbát a kötettel, mert pont olyan kellemesen fogja eltölteni vele az időt, mint én (és még úgy is élveztem, hogy három-és-fél füzetet az autópályán utazva tudtam le, miközben szólt a szutyok a rádióból)... (ez a bejegyzés a bizonyíték arra, hogy le lehet ülni két sör meg egy pálinka után is alkotni...) (#08.15.)

(The Flash vol.5 #9-13) (2016-2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Jorge Corona, Felipe Watanabe, Davide Gianfelice, Neil Googe) (eng)

szóval superman-nek a világ megmentése mellett a gyereknevelés a legfontosabb dolog az életében, batman úgy próbálja megoldani a gotham-i bűnözés problémáját, hogy csapatot épít maga köré, flash-nek meg a mentor szerepet kell magára öltenie -érzik némi szándékosságot ebben a mintázatban... persze tudom, hogy barry egyszer már végigment ezen az úton, amikor a korábbi wally west-ből faragott kid flash-t, de a rebirth ’térjünk vissza a gyökerekhez’ elvéhez méltóan most újraélheti ezt az élményt -egy újabb wally west-tel... és ahogy a már emlegetett superman és batman is kicsit hátrébb szorultak a saját füzeteikben, úgy barry is enged elég fényt a mentoráltjára, sokszor mindkettejük gondolataiba is betekintést nyerhetünk. és bár (mint bizonyára tudjátok már) nem vagyok a legnagyobb rajongója a tini-karaktereknek, wally ii-nél valahogy jobban megértem a makacs és kissé bosszantó tiniskedést -valószínűleg azért, mert jól meg van alapozva az, hogy bizonyítani akar, és ezért meggondolatlan (a.k.a. tinis) dolgokat cselekszik még. és az is segít, hogy barry többnyire jól kezeli a srácot -ebben szerepet játszik az örök optimizmusa is, ami nem véletlenül hangsúlyozódik a párbeszédekben is, mert olyan alapvető jellemvonás ez nála, mint a gyors futás meg a szőke haj. de ez nem jelenti azt, hogy ne kételkedne időről/időre magában... de meg is fordíthatjuk ezt -egy negatív karakter is megváltozhat, ha kikerül a fényre... tetszett, hogy shade egy összetett karakter, aki el akarja engedni a benne lévő árnyékot a szerelem kedvéért, de a benne élő árnyék nem akarja elengedni őt... kicsit csendesebb kötet volt ez, mint a speedforce villámokkal terhelt előző, de én azt is megkockáztatnám, hogy lehetett volna még csendesebb is -például én simán olvasnék egy olyan randizós számot is, ahol nem szakítja meg a beszélgetéseket egy kátrány-szörny... (amit viszont nehezen viseltem, az a rajzstílus volt, a nyitó füzetnél konkrétan felsikítottam az elnagyolt arc-ábrázolásoktól...) (#08.12.)

Superman -Trial of The Super Sons (Superman vol.4 #7-13) (2016-2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Jorge Jiménez, Doug Mahnke, Patrick Gleason) (eng)

főszereplőnek kell-e lennie egy sorozat címszereplőjének? nem feltétlenül, működhet az, hogy mondjuk superman egy kicsit háttérbe vonul, hogy teret engedjen a kisfiának... kal-el mentette már meg elégszer a világot, talán kijár már neki egy kicsit nyugodtabb időszak, amikor a családjával törődhet. és nem is áll rosszul kent-éknek ez a rusztikus vidéki élet, a kis-szabás -legalábbis a kötetet nyitó vurstlis füzetből ez derült ki. aztán viszont kicsit másabb mellék-vízekre evezünk, világháborús hősök és éhes dínók közé... egy kicsit aggódtam, amikor az őslények berepültek a képregény lapjaira, mert a marvel-nél sem szoktam jól viselni a vadföldi kalandokat, de itt két füzetben még épp’ jól működött, főleg az apa/fiú kapcsolat miatt -még mindig nagyon jól áll sup-nak, ahogy szeretettel óvja a gyermekét... aztán jött a fő attrakció, a hamarosan érkező új sorozat, a super sons felvezetése, ami megint elsülhetett volna rosszul is, mert damien-ről tudjuk, hogy egy nehezen viselhető egoista pöcs, de jó a dinamikájuk jon kent-tel, meg élvezet volt nézni, ahogy a két apa kemény próbák elé állítja a csemetéket. this is a begining of a beautiful friendship... a záró frankeinstein-es sztori kicsit kilógott az eddigi mintából, bár itt sem superman volt a kulcsfigura a kent családból, hanem lois, aki szegény csak a szakmáját akarta végezni, azaz segíteni a helyi lap kiadásában, erre egy intergalaktikus konfliktus közepén találta magát... igazából csak azért nem morgok, hogy mit keresnek az acélember füzetében frankenstein-ék, mert cool ötletnek gondolom, hogy fejvadásszá tették az (ex)házaspárt, valamint azért, mert a családi drámájuk azon a néhány panelen is átjött, amikor szóba került... no. némiképp átmenetinek érződött ez a pár standalone sztori, gondolom legközelebb már egy nagyobb összefüggő történetet kapunk -ahol még az is előfordulhat, hogy maga superman emelkedik a reflektorfénybe... (#08.09.)

Action Comics -Welcome to The Planet (Action Comics vol.1 #963-966) (2016) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Zircher, Stephen Segovia) (eng)

jól összebeszéltek a két superman sorozatot író úriemberek a szerkesztői ülésen -mert míg a superman-ben jon kent-en van a hangsúly (lásd fenn), addig itt az action-nél a ’nem superman’ clarke kent-re és lois lane-re jut a rivaldafény nagy része -azaz a daily planet két legjelentősebb újságírójára... az első két füzet így a rejtély-faktora miatt lesz megnyerő (bár nem jutunk közelebb ahhoz, hogy miként létezhet önmagában egy teljesen emberi clarke kent), a második sztorit meg arra használják, hogy ismét helyrerakják a new52 egy kapitális hibáját: mert lois-nak az anyaság mellett szüksége van arra is, hogy a szakmájában dolgozhasson (plusz egy kis keresztpromóció elfért a lapokon, hogy az emberek érdeklődését felkeltsék a frissen indult superwoman sorozatra. és azt kell mondjam, hogy az alapsztori gyors vázolásával engem meggyőztek... volna... ha nem vagyok olyan alapos, hogy utánanézzek a kiábrándult olvasói értékeléseknek, még bele is ugrottam volna egy újabb kötetbe...). míg az első kötetnél azt írtam, hogy az ’action comics’ cím kötelez, és akcióval teli történet dukál bele, addig most az arányok túloldalán találtuk magunkat, egy sokat beszélős, elmélkedősebb korszakban. de ezzel nincs baj, én szeretem, amikor két zúzás között megállnak a szuperhősök, hogy körülnézzenek kicsit. és érdekes, hogy mind-a-két sorozat esetén a második kötetnél jött el ez az átmenetinek érződő időszak, amikor két nagyívű sztori között megpihenünk kicsit. szóval tényleg lehet valami a szerkesztői meeting-es elméletemben... (#08.11.)

Batman -I am Suicide (Batman vol.3 #9-15) (2016-2017) (írta: Tom King; rajzolta: Mikel Janin, Mitch Gerads) (eng)

úgy látszik, mostanság az kattant be az íróknak, hogy batman-ből csapatjátékost csinálnak -de ez nem baj, mert a detective-ben is működik, hogy nem egyedül harcol a bűnös város ellen, és itt is logikus, hogy egy öngyilkos küldetéshez egy saját osztagot szed össze az arkham-i cellák sötétjéből... a sötétségből szép színes csapat emelkedett ki, egy drogtól megtépázott erőember, egy csendes őrült, egy idegesítő harley/joker wannabe páros, és macskanő, akinek mindig is nagyon szerettem a kapcsolatát a denevérrel, és szerencsére itt is sikerült gyönyörűen továbbgörgetni ezt a bonyolult viszonyt. különösen azért, mert nem csak a fő küldetés közben mehetett az évelődés (meg a nagy terv részéhez tartozó színjáték), hanem két füzetet is rászántunk a város legfelső szintjén zajló randira, aminek minden aspektusa gyönyörűen működött, a csendes meghittség és az aktív időeltöltés is. és ugye nem véletlen, hogy a macska és a denevér ennyire tökéletesen passzolnak egymáshoz, mert a sérült lelkek könnyen találnak egymásra, és a kvázi narrációval, a börtön-levelekkel jól érzékeltették is ezt a hasonlóságot. és emellé hozott egy újabb réteget az, hogy bane is egy hozzájuk hasonló sérült lélek. úgyhogy térjünk vissza a lehetetlen küldetésre, mert volt elég izgalom a bane kastélya elleni akciózásban is -még ha batman látszólag csak ököllel haladt előre ezekben a részekben... eleve nekem megfelelő indok volt gotham girl életének jobbá tétele, hogy elhiggyem, hogy bruce vállalkozna ennyi fájdalomra és veszélyre. egy picit sikerült bane-t is megváltoztatni azzal, hogy leszoktatták a drogról, bár igazság szerint ő mindig is az a karakter lesz, akinek egyszer sikerült fizikailag megtörnie batman-t. plusz ugye a kötet végére elkezdték őt visszatéríteni a klasszikusabb irányba, majd legközelebb meglátjuk, hogy a fenyegető jelenléte mennyire fog működni... nem tudom, hogy a ’batman’s suicide squad’ ötlete, vagy az írási stílus letisztulása okozta-e, de számomra ez a kötet sokkal jobban működött, mint az előző, úgyhogy reméljük a következőkben ez lesz a zsinórmértéke a bat-sztoriknak. (#07.08.)

Detective Comics -The Victim Syndicate (Detective Comics vol.1 #943-949) (2016-2017) (írta: James Tynion IV, Marguerite Bennett; rajzolta: Álvaro Martinez, Eddy Barrows, Al Barrionuevo, Carmen Carnero, Ben Oliver, Szymon Kudranski) (eng)

vannak sebek, amik nehezen gyógyulnak -és a rohanó képregény-világban, ahol mindig felbukkan egy új fenyegetés, nem mindig van idő megállni, vagy csak továbbra is szem előtt tartani a közelmúlt fájó pontjait... ezért is üdvözülendő, hogy robin ekkora árnyékot vet még mindig a csapatra, és az is tetszett, hogy az óriás-szörnyek rombolása sem múlt el nyomtalanul -sőt, ők maguk sem tűntek el a süllyesztőben, hiszen ideális alapanyagok arra, hogy valaki fegyvert gyártson a maradványaikból... de a múlt egyébként is fontos szerepet játszott a kötetben, mert a most felbukkant gonosz-csoport összes tagja batman egy-egy ellenségéhez köthető, mindannyian a gonoszokkal való összecsapások melléktermékei, akik jogosnak érzik azt, hogy bosszút álljanak a denevéren. sőt, arra akarják kényszeríteni, hogy szögre akassza a köpenyt... érdekes elmélet ez, ami felütötte a fejét a lapokon, azaz hogy a szuperhősök nem javítják a város élhetőségét a tevékenységükkel, hanem csak rosszabbá teszik, és mindenkinek jobb lenne, ha eltűnnének... viszont. az egy kicsit bántott, hogy az ehhez hasonló kinyilatkoztatásokat spoiler szájába adták, mert erőltetettnek éreztem a drámáját, vagy amit abból akartak kihozni, hogy a többiek ellen fordítják őt... de egyébként más bajom nem volt a sztorival, james tynion iv megint rengeteg szöveget adott a karakterek szájába, mégis élvezettel időztem a buborékokban, és a szindikátus által hozott horror-vibe is elég jól működött... sorozat-szerkesztési szempontból kicsit furán jött ki, hogy mindent félreraktunk, hogy két füzetben megágyazzunk a szóló batwoman szériának, de azért nem bántam ezt a kissé éles váltást, mert elég közel érzem magamhoz kate karakterét, hogy örüljek annak, hogy nagyobb fókusz esik rá, plusz itt is hangsúlyos volt a múlt, azaz az apjához (és annak katonai szervezetéhez) való kötődése... sok lelkizés, amik között dörren néha az akció -nálam valami ilyesmi a megfelelő arányú batman sztori tálalása... (#07.15.)

(kicsit csonka család lett ez a bejegyzés így két kötettel, de nightwing-től már múltkor elköszöntem, a batgirl valamint a batgirl and the bird of prey egy-egy füzetig húzta, az all-star batman-nél már kettőig jutottam, de baromira nem akart kattanni nálam a zavaros történetvezetésével és romita jr. szokásosan szálkásan csúnya rajzaival, úgyhogy lemondtam róla, mert ezen a szoros időbeosztással megvert nyáron nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan képregényekkel töltsem az időm, amik nem szórakoztatnak...)

(Deathstroke Rebirth, Deathstroke vol.4 #1-5) (2016) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Carlo Pagulayan, Larry Hama, Joe Bennett) (eng)

érdekes látni, hogy vannak írók, akiknek a továbbsuhanó évtizedek alatt sem változik markánsan a stílusa... úgyhogy valahol jó, hogy nem ért meglepetésként egy maréknyi blackpanther füzet után, hogy a friss munkáját is úgy indítja christopher priest, hogy beviszi a sűrűjébe az olvasóit, akik csak kapkodják a fejüket az egymástól távol eső helyszínek és idősíkok között, miközben frusztrálva várják, hogy kitisztuljon a kép -de az is szerencse, hogy  kiépített magának nálam már annyi bizalmat, hogy tudtam, hogy a kötet végére össze fog állni a látszólagos csapongás. és tényleg most is így lett, hihetetlen az öreg kurafi... és tulajdonképpen még a flashback-eket sem bánthatjuk az indokolatlanságuk miatt, mert megágyaztak slade wilson jelenlegi helyzetének és a magánéleti mélységeinek -bár azért lehet, hogy nem ártott volna, ha a jelenben is színesedik a karakter, és nem csak annyit tudunk meg róla, hogy szűkszavú meg kíméletlen, és nehezen mutatja ki az érzéseit... pedig miért ne kötődhetne egy kambodzsában edződött zsoldos mondjuk a lányához? persze így is szórakoztató az apa/lánya dinamika a füzetekben, de némi érzelemmel még fel lehetett volna dobni... (igaz azokat az érzelmeket inkább a múltra tartogattuk, a fiú-gyermekek sorsával, meg a félszem történetével.) de egyébként komolyabban átalakult a sztori dinamikája, amikor a kis wilson belépett a képbe, az afrikai warlord-os, idő-uras szálak hamar le lettek dobva egy kis roadtrip-ért -ami egész gotham-ig vezetett, így nem meglepő módon a bőregér is egyből besuhant a képbe. és nem csak a város miatt nem meglepő ez, hanem azért is, mert párhuzamot lehet vonni a két karakter között a gyermekeik segítségével -hisz’ rose is sokat szenvedett, mire felnőtt, és damien wayne is rögös úton jár már a születése óta... (no, ezzel a véres és határt feszegető antihős képregénnyel zárult a rebirth olvasásom első köre, úgyhogy jöhet a következő, mondjunk akár maradhatunk is egy kicsit gotham sötét sikátoraiban...) (#07.06.)

(Titans Rebirth, Titans vol.3 #1-6) (2016-2017) (írta: Dan Abnett, rajzolta: Brett Booth) (eng)

már a nyitó one-shot óta azon van a hangsúly a nagy tűzijátékkal bevezetett újraindulásnál, hogy visszacsempésszék az univerzumba a könnyebbséget és a szerethetőséget. és mivel az egész esemény wally west futásával kezdődött, így nem véletlen, hogy a hozzá szorosan kapcsolódó titánokban teljesedett ki az egész koncepció -egész odáig elmerészkedve, hogy a szeretetet tegyék meg az élet legfontosabb mozgatójának. de hé, ennyi idealizmus belefér, nem...? az a jó, hogy mi új olvasók sem tudunk azzal vitatkozni, hogy mennyire erős a baráti szereteten alapuló kötelék a titánok között, mert flashback-ek segítségével tökéletesen érzékeltette dan abnett ezt, ahogy azt is könnyen megértettük, hogy miért (volt) wally a csapat lelke, a bohókás srác, aki nem veszi túl komolyan a mindennapokat, ugyanakkor a szíve nagyon is a helyén van. és így azt is el tudjuk fogadni, hogy ez egy olyan csapat-képregény, ahol az egyik hős kicsit kiemelkedik a többiek közül... maguk az események hagyományos mederben folytak, újra össze kellett kovácsolni a csapatot, felbukkant egy régi (flash) ellenség, aki miatt az alternatív verzióikkal is meg kellett küzdeni a srácoknak, majd jött a lehetetlen küldetés, ami látszólag a gonosz győzelmével és a hős elbukásával végződött (a ’limbó’-ban merengés mennyire filmes volt már!), aztán persze hirtelen berobbant a happiend... egy pár évvel ezelőtt már elmélkedtem azon, hogy mennyire szokatlan gondolat számomra az, hogy tini-gyerekek összeállnak világot menteni az életük kockáztatásával, így megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy itt felnőttek a srácok... elviccelem, de tényleg jobban működött számomra ez a fiatal felnőtt verziója a titánoknak. a klasszikus felállással. az igazi wally west-tel... (én nem tudom, hogy mi történt, de alig bírtam összerakni ezt a pár mondatot, és az átolvasás után is utálom az egészet, de így hagyom, őszintén kitárom a zavaromat...) (#07.04.)

(The Flash Rebirth, The Flash vol.5 #1-8) (2016) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Neil Googe, Felipe Watanabe) (eng)

lehet hogy csak a ’hosszútávfutó magányossága’ cím tehet róla, de lehet tényleg van alapja annak, hogy a futásra ritkán gondolunk csapatmunkaként... pedig a flash sem mindig rohant a bűnözők után egyedül, előfordultak már sidekick-ek az oldalán jópáran az évek folyamán. de úgy tűnik, hogy a new52 során ez is megváltozott, így barry mellé elkélt egy társ -vagy akár több is... az ember mindig tanul új dolgokat a speedforce-ról, most például azt, hogy egy nagy egységként kell kezelni, amin osztozik az összes speedster -és ebből következően el is lehet venni a másiktól a sebességét... kicsit aggódva figyeltem, amikor a villám többször is lecsapott, mert nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet team flash-t építeni, de aztán jól jöttek ki belőle, főleg azzal, hogy érezhető volt, hogy barry mennyire élvezte a tudása továbbadását (vagy a helyzet romantikussá fokozódó vetületét...). de persze ez nem lett volna elég, ha nem érkezik egy nagyon gyors nagyon gonosz, akivel fel kell venni a harcot... (mellékesen ott volt még egy társaság is, akik (minő meglepetés) fegyverként akarják használni a speedforce-ot...) bár godspeed felfedése egy picit kapkodósnak érződött, de azért örültem, hogy van logika abban, hogy ki és miért lépett erre a gyilkos útra -mert ezzel egy igazi szuperhősös konfliktust boncolgattunk: hogy egy hős meddig mehet el az alávaló gonoszokkal, hogy a legyőzésük után ítéletet is hirdethet, vagy a törvény kezére bízza őket, kockáztatva ezzel azt, hogy onnan kiszabadulva újabb rémtetteket hajtanak végre. súlyos gondolatok ezek, és akkor addig még el sem merészkedtem, hogy egy ilyen ítélet általában halállal végződik... valamiért kicsit nehezen vettem fel a sztori sebességét, és az is fura volt, hogy barry-t kispadra ültettük egy időre, hogy wally ii-vel foglalkozzunk, vagy hogy csak kóstolót nyújtottak az univerzum nagy főszálából, aztán mással foglalkoztunk, de összességében pozitív benyomásaim alakultak ki a végére (a rajzminőség hullámzását viszont nehezen dolgozom fel, elég nagy ár ez azért, hogy havi két füzet megjelenhessen a sorozatból...). (#07.01.)

(Green Arrow Rebirth, Green Arrow vol.6 #1-5) (2016) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Otto Schmidt, Juan Ferreyra) (eng)

milyen eszközei vannak egy tehetős embernek, ha a lelkiismeretére hallgatva segíteni akarja a rászorulókat? létrehozhat alapítványokat, támogathat segítő szervezeteket -vagy kezébe vehet egy íjat, és a fejére zöld csuklyát húzva játszat robin hood-osat is... érthető, hogy a hősködéshez nem árt, ha valaki biztos anyagi háttérrel rendelkezik, de a szuperhős-irodalomban azért talán kicsit felülreprezentáltak a milliomosok, nem...? de persze örömteli, hogy az írók próbálják oliver queen-t egy kicsit megkülönböztetni a többiektől -mondjuk azzal, hogy szociálisan érzékennyé teszik, hogy balos gondolatokkal töltik meg a gondolat-buborékait. vagy jelen esetben azzal is, hogy elveszik mindenét, megfosztják a vagyonától, a külsőségekre erősítő playboy életétől, hogy egyszerű emberként tehesse a dolgát... tele van már a padlás világuralomra törő szervezetekkel, de oliver ellenfelei most annyiban mások, hogy ők pénzelik a többi hatalom-éhes szervezetet is, ezzel egy picit elvi síkra is emelve az ellenük folyó harcot -mert mondhatjuk, hogy green arrow a bankárok, a pénzvilág, az anyagi javak ellen folytatja a szélmalom-harcát. bár ezek a bankárok nem elsősorban öltönyben ülnek a sokadik emeleten lévő irodáikban, hanem inkább egy olyan szektára hasonlítanak, ami most szökött meg a végzet templomából... de lehet hogy kellett ennyi képregényes elemelés a valóságtól, ha már a többi részre ráfoghatjuk, hogy realista (gondolom az sem véletlen, hogy oliver star city-ből felköltözött északra seattle-be) -és szerencsére a kapcsolati rendszer adja a hitelesség alapjait... fura belegondolni az elmúlt két heti olvasmányaim után, hogy a dc előző (new52) érájában mennyi mindent barmoltak szét a kapcsolatok terén, amiket most nagy erőkkel igyekeznek helyrehozni -nem is értem, hogyan gondolhatták azt, hogy oliver és a kanári csak futólag ismerik egymást... ők összetartoznak, és ez szerencsére most is tisztán érezhető volt, pl. tök jól működtek az évelődő párbeszédeik. de hősünk kapcsolata a féltestvérével is rendben van... izé, volt... na, inkább van... szóval ha van valamiért okom panaszkodni, az a kiszámítható ki-kit-ver-át fordulatok lehetnek csak talán, mert nulla százalék meglepetés-faktort tartalmaztak... na jó, még egy bajom volt az amúgy nagyon is szórakoztató olvasás közben -meg kellett próbálnom elvonatkoztatni az öt éve nyúzott tévés verziótól, megszokni azt, hogy az ismerős elemek (diggle!) ellenére itt mást kapok. egy igazi social justice warriort -szőke körszakállban... (#06.17.)

(Aquaman Rebirth, Aquaman vol.8 #1-6) (2016) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scot Eaton, Philippe Briones) (eng)

bár arthur curry ugyanúgy az aranykor szülötte, mint a dc pantheon nagy tagjai, mégsem sikerült még kivívnia magának azt a kellő tiszteletet, ami kijárna neki -mert még ennyi évtized után is azon megy a viccelődés, hogy ő a vízi-ember, aki a halakkal beszélget... pedig az ereje a legnagyobb hősökéhez mérhető (bár bizonyos képességeivel én magam is bajban vagyok, mert például ezekben a füzetekben is átszúrtak rajta egy szigonyt, aztán két számmal később már lepattantak a bőréről a golyók) -és a hősködésen túl egy még nagyobb felelősség nyomja a vállát: ő a tengerek királya (hasonlóan tudnak játszani az írók ezzel a felelősséggel, mint a fekete párduc esetén -például meg lehet piszkálni azt, hogy egy vezető mennyire felelős az alattvalói tetteiért)... és úgy éreztem, hogy dan abnett jól fogta meg a karakter összes aspektusát, mert nem csak a rosszfiúkat verette vele a fövenyen, hanem a politika középpontjába is bedobta, mint uralkodót. tetszett az az uralkodói törekvése, hogy megbékítse a két népet, hogy egy követséggel párbeszédet kezdeményezzen a felszínen lakókkal -kicsit sajnáltam is, hogy meg kellett érkeznie a gonosznak, aki az ünnepség közepén hugyozott bele a puncsos-tálba... bár más aspektusaiban nem zavart, mint gonosz, mert tökéletes nemezisnek tűnik, főleg azzal, hogy csak a hőshöz képest képes definiálni önmagát. de majd meglátjuk, mit hoznak ki még belőle, mert persze az első nagy összecsapás után tartalékra kellett rakni -illetve inkább beillesztették az átívelésbe, amit egy james bond filmbe illő, világuralmi terveket dédelgető csapat jelent... persze az, hogy hamar elértük black manta-val az érzelmi csúcspontot, még nem azt jelenti, hogy nem volt mivel kitölteni a füzeteket -mondjuk lehetett amortizálni az amerikai hadsereg felszereléseit, meg jól be lehetett húzni a kiscserkészi szerepben tetszelgő superman-nek is... mindezt persze baromi dinamikusan, szépen rajzolva (bár az arcokkal voltak problémáim), ügyesen imitálva a vízi környezetet... no, én nem bántam meg, hogy a halételt is felvettem az étlapomra, és remélem meggyőztem minden kedves olvasómat, hogy vegye komolyan ezt a kicsit lesajnált hőst... (#06.16.)

The Lies (Wonder Woman Rebirth, Wonder Woman vol.5 #1,3,5,7,9,11) (2016-2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Liam Sharp, Matthew Clark) (eng)

tisztelem azokat az alkotókat, akik megpróbálják beépíteni a megjelenés körüli hercehurcákat a sztorijukba, akiknek van merszük azt mondani, hogy a különböző eredettörténetek, a hirtelen irányváltások szándékosak, mert valami gonosz erő össze akarja zavarni a hőst -és vele együtt az olvasók agyát is... ahogy hallom, elég vad dolgok történtek a new52 éra végefelé, úgyhogy most greg rucka-nak jutott a feladat, hogy kicsit kiszellőztessen a wonderwoman környékén -és ő céltudatosan letörte a vadhajtásokat, és elküldte diana-t egy kalandra afrikába, egy kis misztikummal és rejtéllyel fűszerezve meg a szuperhős-hangulatot. és érdekes módon nem a bunyókra helyezte a hangsúlyt, hanem az érzelmekre és a sztorivezetésre. cheetah, a régi ellenség sem azért érdekes, mert lehet vele karmot akasztani, hanem mert érzelmileg működik az összetett kapcsolatuk diana-val (ahogy a gonosz-dilemma is erősen jelen tud lenni nála, azaz hogy nem akar gonosz lenni (vagy embert enni), csak egy átokkal kényszerítik erre). a b-szál is hasonló módon épül be a nagy egészbe (ahol steve trevor vezeti a kiscsapatát ugyanabban a kitalált afrikai országban, ahol épp’ diana is tartózkodik), mert amint (meglepően hamar) összeérnek a szálaik, máris érzelmi töltet keletkezik a találkozásukból. ezt aztán gyönyörűen tovább lehetett vinni az afrikai kaland után amerikába is, egy igazán csajos, plázás, naplementés füzetbe, amiben olyan jól működött a romantika, hogy még az én kérges szívem is el tudott lágyulni egy pillanatra. de aztán a fellegekből vissza kellett térni a földre, hogy az átíveléssel foglalkozzunk, hogy gonosz cliffhanger-ekkel engedjenek minket az utunkra... most a friss film miatt egyébként is magas bennem a hype a csodanő felé, de ez a marék füzet csak megerősített abban, hogy közel áll hozzám a karakter, és hogy egy jó író keze alatt nagyon tud működni a jó értelembe vett érzelmes nőisége ebben a férfiközpontú szuperhős-világban... (a rajz-stílus eléggé a szememre való volt, csak azt nem értettem, hogy miért kell ennyi arc-közelivel telepakolni néhány oldalt...) (#06.14.)

Year One (Wonder Woman vol.5 #2,4,6,8,10,12,14) (2016-2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Nicola Scott, Bilquis Evely) (eng)

egy kicsit hezitáltam, hogy miként olvassam ezt a két kötetet a fura megjelenés miatt -ugyanis a fent látható jelen-szál jelent meg a páratlan sorszámú füzetekben, míg ez az eredettörténet a párosokban. aztán úgy döntöttem, hogy megyek szépen sorba a megjelenés sorrendjében, ugrálva így a két sztori között, de szerencsére nem kellett ezt megbánnom, mert greg rucka végig figyelt arra, hogy rengeteg párhuzamot elhelyezzen az időben egymástól távol játszódó történetek közé -ha más nem, már az feltűnő volt, hogy itt diana elhagyja a paradicsomi szigetet, míg a jelenben vissza akar jutni oda... de menjünk vissza a kezdetekhez, mert szerencsére van miről beszélgetni... örültem, hogy nem csak wonder woman, hanem diana és steve trevor közös történetét kaptuk meg, szépen párba állítva a két elveszett lelket, akik többre vágynak, mint amit a körülöttük lévő világ kínálni tud. és az is jól működött, hogy a nagy találkozással nem csak egy férfi került be (a feltűnően gyakran pusziszkodó) nő-társadalomba, hanem a férfiemberek harcias kultúrája (és a fegyvereik) is (a friss mozi-élménnyel a fejemben nem volt könnyű elvonatkoztatni attól, hogy ez egy modern korban játszódó eredet-sztori, hogy ne várjam itt is az első világháború mocskát)... a drámai változások érzékeltetését is szerettem, főleg azt, hogy a legtöbb dolog vissza lett vezetve az anya/lánya kapcsolatra -még a fegyvert elsütő utolsó próba is... aztán felszálltunk a frissen létrehozott láthatatlan repülőre, és megérkeztünk a mi hangos és szagos világunkba, ahol még a legkeményebb ügynökök is szívószállal isszák a margaritát... diana beilleszkedése nem problémamentes, főleg hogy egy katonai intézményben kezdi az emberek közti pályafutását. még jó, hogy hamar mellésodródik dr.minerva, akit már a paralel-sztoriból ismerünk, mint cheetah (az indiana jones hangulatú különszáma alapján szívesen olvasnám a szóló sorozatát is)... aztán persze menetrendszerűen megérkezik az első akció is, aktuálisan egy terrorakció képében, ami vizuálisan lett igazán megkapó, ahogy a kilassított időpillanatot sikerült érzékeltetni (de egyébként is tele van a kötet ötletes megoldásokkal, montázsokkal). mire felocsúdnánk a nagy összefüggések megértésében, máris össze kell csapni ares-szal is, mert... ööö... mert a legnagyobb ellenségnek be kellett mutatkoznia az első sztoriban...? de talán csak ez a kicsit kapkodós befejezés az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni, úgyhogy makulátlan maradt a diana iránt érzett szerelmem... (#06.14.)