(2016) (írta: Homonnay Gergely)

 (könyvkritika macskaszemmel)

...épp arra vártam a nappaliban, hogy megérkezzen a kétlábú élettársam, és felszolgálja nekem a szokásos esti nyulas jutalom-falatomat, amikor látom ám, hogy beesik az ajtón, és ahelyett, hogy azonnal kiszolgálná az úrnőjét, rohan a wc-re, hóna alatt egy könyvvel, aminek a borítójáról egy szúrós szemű kolléganő néz le rám (egyébként olyan fura szokás az illemhelyre olvasnivalót vinni, nem? én biztos nem szívesen lapozgatnám az alomtálca felett a ’közép-európa madarai’ című étel-határozót)... meglepő volt látni a kezében egy ilyen művet egyébként, amiben tudomásom szerint nem szerepel sem robot sem szuperhős -aztán hamar megtudtam, hogy egy nőnemű személytől kapta ajándékba, és most azért hurcolja magával a toalettre is, mert azt hiszi, hogy azzal imponálhat neki, ha minél hamarabb kiolvassa... aggasztott ez az egész (azon túl is, hogy mikor kapom már meg a jutalom-falatomat), mert veszélynek tűnt a gondolat, hogy esetleg egy harmadik személlyel is meg kell osztanunk az ágyunkat éjszakánként, ráadásul a könyv által egy másik macska is közel kerülhet a kedvenc szolgám szívéhez. úgyhogy az esti olvasásai során többször is meg kellett mutatnom neki, hogy kivel él együtt, ezért addig túrtam a fejem a kezéhez, míg félre nem rakta azt az átkozott könyvet, hogy egy kicsit megszeretgessen. persze közben én is bele-belepislantottam a macskakaparásba, mert érdekelt, hogy a tanult kolléga mennyire fecsegi ki a társadalmunk titkait -és felháborodottan láttam, hogy ott van minden azokon a lapokon, hogy mit szeretünk (tonhal), hogy mi az életünk célja (alvás és világuralom), hogy mennyire lenézzük az embereket -bár az én ízlésem szerint túlságosan elviccelve tálalja a dolgokat (én egy felső-budai úrnőtől több komolyságot várnék). és szerintem nem előnyös az nekünk, hogy minden kétlábú, aki hűséges szolgaként él velünk egy háztartásban, magára ismerhet az összes leírt szituációban. úgy láttam, hogy az én emberem is épp így tett, ilyenkor mindig mosoly bukkant fel a szája szegletében, mert emlékeket kergetett gondolatban, viszont azt is észrevettem, hogy az összes aktuálpolitikai- és bulvár-kiszólásnál rándul egyet a bal combja (fel is riasztott minden alkalommal a szendergésemből ezzel a piszok), biztos soknak érezte ezeket a kikacsintásokat. és azért az is feltűnő volt, hogy néhány fejezet után mindig vágyakozva tekintgetett a könyvespolca irányába, mert láthatóan hiányoztak már neki a robotok meg a szuperhősök... csók, pupilla. (#01.09.)

(2011) (írta és rajzolta: Lee Bermejo)

az már tim burton ’batman returns’-e óta köztudott, hogy a denevér-ember és a karácsonyi hangulat szépen megférnek egymás mellett, úgyhogy bátran emeltem le a polcról karácsony idején ezt a különszámot -hogy aztán semmi karácsonyi hangulatot ne érezzek ki belőle... de valószínűleg velem van a baj, mert sosem állt hozzám közel a dickens-féle karácsonyi ének (vagy annak bármelyik interpretációja), ráadásul hajlamos vagyok néha felületesebben olvasni, nem mindig sikerül a felszín alá mennem. mert elsőre az ember csak egy szépen festett képregényt lát, különleges panel-elrendezéssel, eltúlzott érzelmeket közvetítő arc-ábrázolással. meg egy narrációval, ami néha kizökkenti az ember a profánságával, de legtöbbször csak zavart okoz az olvasó fejében, hogy akkor most a scrooge-analógiát hogyan is kell rávetítenie a batman-mitológiára... érdekes, hogy nekem a kisember drámája működött a legjobban, mert bruce wayne tépelődését nem éreztem tökéletesen karakter-hűnek. de aztán jöttem/mentem a lakásban pár kört, mire nekiültem volna megírni ezt az értékelést, és kicsit közben próbáltam a felszín alá látni, így már sokkal jobban tudom értékelni az olvasottakat, mert igenis van értelme batman-nel rágódni azon, hogy mennyire megkeseredett az évek alatt, hogy mennyire nincs már bizodalma az egyszerű emberekben, hogy mennyire már csak a bohóc az egyetlen, aki a gondolataiban jár... úgyhogy mondhatom, hogy tisztelem a mű gondolatiságát, értékelem az erőfeszítését, a képi világát, de sajnos cseppet sem érzem azt, hogy rajongani tudnék érte, mint ahogy nagyon sokaknak sikerült. nekem még várnom kell egy másik karácsonyi csodára... ($$12.25.)

(Saga #13-18) (2013-2014) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

egy író karakter beépítése a történetbe mindig jó eszköze egy szerzőnek arra, hogy meta-üzenetekkel bombázzon minket olvasókat -persze rossz kezekben ez erőltetetten fárasztóvá válhat, de brian k. vaughan-nál nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is valamihez rossz kézzel nyúl... mert vannak itt aranyos kiszólások arról, hogy az író fél az illusztrátoroktól, hogy tudja, hogy belassult a történet, de például kapunk jó tanácsokat is arra nézve, hogy milyennek kell lennie egy ideális gyerekmesének -de hogy mindezt azért ne vegyük túl komolyan, így húgyfoltos kisgatyába öltözteti az írót, és lehányatja vele a csecsemőt (igen, még ennyi füzet után tud hozni ’na-neeee...!’ pillanatokat, ez volt az egyik ilyen ebben a kötetben)... ez volt a harmadik kör, aminek most az a feladat jutott, hogy tovább szélesítse a világot, még több hátteret adjon a karaktereinek (például alana családjával), és kicsit kitalálja, hogy hogyan is menjen tovább, mire összeérinti az összes szálat a katartikus fináléban... bár nem mondom, hogy nem voltak meg a szokásos őrültségek (például gwendolyn első szeretőjének a csillag alakú fehér fanszőre nálam tipikusan ez a kategória), de azért be-belopakodott a komolyság is a gyönyörűen megrajzolt lapokra -például szépen elmélkedtünk a szeretteink elvesztéséről. mondjuk biztos vagyok benne, hogy mindenki a legfontosabb tanulságot tette leginkább magáévá: basszál, ne háborúz... az utolsó füzetben éreztem meg igazán annak az előnyeit, hogy az ellenfelekre is bőven szántunk időt eddig -mert a felfokozott hangulatban képes voltam mindenkiért izgulni... (ezért sem aggódom amiatt, hogy az újságírók is velünk maradtak, mert biztos, hogy célja van velük az írónknak -ha más nem, hát az, hogy hitet tegyen a meleg-házasság mellett.) ($$12.18.)

(Saga #7-12) (2012-2013) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

annyira rohantunk az első kötetben, hogy törvényszerű volt, hogy meg kell majd állni hamarosan kifújni magunkat, lenyugodni, és körülnézni egy kicsit, hogy hova jutottunk és kikkel is vagyunk együtt... de cseppet sem baj az, hogy a vad kalandozásról a karakterizációra került át a hangsúly, sőt, így töltődik meg igazán tartalommal a puszta szórakoztatás -na nem mintha a karakter-építés ne lenne szórakoztató, az összes párbeszéd úgy van megírva, hogy az életszerűségük mellett a jópofaság sem veszik ki belőlük, és a múltidéző jelenetekben is mindig van annyi csavar, hogy ne csak kipipáljuk az összes korábban megtörtént eseményt (mondjuk fura belegondolni abba, hogy a narrátorunk a saját fogantatását is részletesen elmeséli...) -és szükségszerű is volt, hogy flashback-ekben kerüljenek elő dolgok, ha már az első füzetet egy hatásos felütéssel akarta kezdeni mr.vaughan... bár a főszereplő-párosunk nagyon jól működik együtt (még a vitáikat is imádom), de jó ötlet volt szétszedni őket, és két új karakter (azaz a nagyszülők) segítségével láttatni őket egy kicsit más szemszögből is... de nem csak a szereplők múltja mélyült a visszaemlékezésekkel, de egyre jobban át tudjuk érezni a két nép ellentétét is, azt, hogy milyen mélyen beléjük ivódott a gyűlölet -és azt, hogy mennyire nagy szó az, hogy alana és marko nem nézték a szárnyakat és a szarvakat, amikor egymásba szerettek... arra is volt idő, hogy az ellenséges oldalt is mélyítsük kicsit, sőt, egy-egy egész füzetet rászántunk (a) the will-re és a robot-hercegre is. sok kis aprósággal épült a róluk alkotott képünk, például nem lehet véletlen, hogy a hercegnek melegpornó jelent meg a képernyőjén, amikor megsérült a csatamezőn (érteni vélem már, hogy miért nem ment a szex a hitvesével), és annak is tudtam örülni, hogy a rabszolgaságból felszabadított kislányt okosan beintegrálták a sztoriba, nem csak egy pedofília elleni kiáltvány maradt... fiona staples-től szívesen megkérdezném, hogy mit rajzol nagyobb örömmel: cuki antropomorf állatokat (akik aztán premier plánban robbannak a képünkbe...), vagy óriási keléses herezacskókat...? ($$12.16.)

(Saga #1-6) (2012) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ha maga a szerző állítja azt, hogy egy perverzeknek való star wars-sztorit írt, arra azért érdemes felfigyelni -főleg, ha a kultúrnépek nagytöbbsége is évek óta körbenyalogatja az adott művet. és aztán kinyitja az ember az első füzetet, és azonnal érzi, hogy most valami teljesen mást fog kapni, mint amit valaha olvasott -egy őrült, tabuk nélküli világba léphet be, ami az összes furcsaságával együtt nemhogy taszítaná, de nem tud betelni vele, és azonnal még többet-és-többet akar belőle... szerintem egyből az első két oldal leszűri azokat, akiknek nem való ez a kaland, mert aki érzékenyen felhúzza magát a szülés-jelenet profánságán, az jobb, ha nem lapoz tovább... én nagyon szeretem azt, ha nincs tabu, ha bármit ki lehet mondani és meg lehet tenni -főleg ha ezek a kényesebb dolgok nem lógnak ki ebből az eszeveszett kavalkádból (illetve egyetlen tabu azért akadt, amit nem hágtunk át: a pedofiloknak még ebben a világban is a fejét veszik -szó szerint)... de brian k. vaughan zseniálisan feszegeti a határokat, és az ember még több füzet után is alig várja, hogy láthassa, hogy milyen elszállt ötlettel fogja legközelebb meglepni. és tök természetesnek veszi ezt a sajátságos univerzumot, ahol tévéfejű robotok nemzenek egymásnak gyereket, ahol a póklábú, kéz-nélküli bérgyilkos asszonyság nem szeret ruhát hordani, ahol a szex-hajón a hostes-lányok lábból és fejből állnak csupán, és ahol az univerzum legőszintébb állata egy macska... de nehogy azt higgyétek, hogy ez csupán egy elszállt marhaság, ezért gyorsan hozzá kell tennem, hogy a két főhős természetessége jól ellenpontozza az összes túlzást, egy pillanat alatt a szívedbe fogadod a helyi rómeót és júliát, mert igazinak érzed őket, szerethetőnek, akik a mindennapi drámájukat jól csomagolják maró humorba -és hát van körülöttük bőven dráma, az egész első kötetet rászántuk a nagy menekülésükre, az emberfeletti erőfeszítésükre, hogy családostul túléljék ezt az embertelen világot... so, szeretem a star wars-t, bírom az őrületet, perverz is vagyok, nem kicsit, szóval brian k. vaughan és fiona staples ezt a sorozatot pont nekem alkotta. érzem... ($$12.14.)

(2014) (írta: James Luceno) (magyarul: Szukits, 2016) (14BBY)

mit tudtunk meg tarkin nagymoff-ról a ’new hope’-ból? hogy egy kegyetlenül hideg ember, aki egyetlen arcizom-rándulás nélkül el tud rendelni népirtásokat -kicsit kevés ez egy jellemrajzhoz (ezt leszámítva én csak a ’lost star’ című kötet vendégszereplőjeként találkoztam vele, meg halványan dereng, hogy benne volt valamelyik rajzfilm-sorozatban is -hmmm, csak megnyitottam a wookiepedia-t, hét epizód clone wars van a neve mellett plusz három rebels rész, azt hiszem el kell kezdenem cavinton-t szedni...). ezért jó választás ő egy regény főszereplőjének, mert hiába emblematikus alakja az univerzumnak, nem tudunk róla eleget -azügyben inkább merülhettek fel kételyek, hogy egy ilyen hideg figura, egy pedáns, kimért, már-már robotszerű ember elég érdekes (hovatovább szerethető) lesz-e. és james luceno-nak le kellett ásnia a karakter mélyéig, hogy teljes képet tudjon nekünk adni főhőséről, hogy a végére határozott igennel tudjunk felelni a kérdésre: wilhuff tarkin igenis egy érdekes személyiség... ügyesnek éreztem a leásásért tett erőfeszítéseit, hogy úgy nyúlt vissza a tarkin családfán, és úgy tekintettünk vissza az ifjúkori megpróbáltatásokig, hogy nem éreztük azt, hogy a flashback-ek megakasztják a jelenben történő eseményeket, ráadásul sikerült olyan múltbéli tetteket felvillantani, amik nemcsak hősünk jellemét formálták, hanem kihatottak a jelenre is (és szépen végig volt vezetve a vadász-analógia is, ami tarkin gondolkozásának a sarokköve)... volt még egy aspektus, ami a főszereplő személyéből fakadt: oldalt kellett váltanunk, és meg kellett próbálni a birodalomnak szurkolni... mert talán akkor tudod élvezni igazán a könyvet, ha annak örülsz, hogy a birodalmiak kézre kerítik az ellenük szegülőket, és megtorolják azt, hogy próbáltak léket ütni a formálódó birodalom renoméján... szívesen olvasok egy diktatórikus államforma hátteréről, és itt egész mélyen belementünk a mindennapi működésbe, láthattuk a császári főtanácsot, ott ólálkodtak a sarokban a titkosszolgálatok, át lehetett érezni, hogy mennyi erőfeszítés kell a flotta megfelelő elhelyezéséhez, vagy az építkezésekhez. mert ne felejtsük el, hogy még csak őt éve dőlt meg a köztársaság, még mindenki magán viseli a háború nyomait, még akad a galaxisban rengeteg olyan eldugott zug, ahol nem úr az új rezsim, ahol még szeparatisták bujkálnak, ahol nagyobb ellenállásba ütközik az erőltetett pacifikáció. és tetszett az, hogy a lázadók-előtti-lázadóinkat is ezekhez a dolgokhoz hozzá tudták kötni, nekik is sok szenvedést okozott a háború és a császár felemelkedése -ráadásul személyes konfliktusuk is volt már tarkin-nal... mert bizony azt mondtam az elején, hogy egy hideg főszereplőt kéne megszeretnünk, de azt nem tettem hozzá, hogy egy olyan embert, aki már a halálcsillag parancsnoksága előtt is keménykezű tömeggyilkos volt, aki már korábban is csak az erős kéz politikáját ismerte -így nem csoda, hogy ellenségekre tett szert az évek során... (ami nekem kicsit fura volt vele kapcsolatban, hogy akció közben is láthattuk őt a könyv második felében, mert az én fejemben ő mindig egy nagy csillaghajó vezérlő-termében állva élt csupán.) (azért siettem a könyv olvasásával, mert reméltem, hogy a rogue one című új film előtt tanulhatok valamit a halálcsillag építéséről, de azért nem bánom, hogy a kötet csak érintőlegesen foglalkozott a nagyon titkos művelettel, és inkább a karakter-építésre helyezte a hangsúlyt.) (érdekes kontraszt volt a sith nagyurak után ez a regény, mert az egy akció-dús érzelmekre építő mű, ez viszont kifejezetten agyas és infó-heavy, így egy kicsit nehezebben rágja át magát rajta az ember -de nem bánja, mert érzi, hogy megéri.) ($$12.11.)

(Poe Dameron #1-6) (2016) (írta: Charles Soule, rajzolta: Phil Noto)

üdítő végre egy viszonylag ismeretlen korszakból olvasni egy star wars történetet, olyan karakterekkel, akiket még nem használtak túl az elmúlt években. nem is tudtam, hogy milyen kalandra számíthatok poe dameron (és bb8) főszereplésével, és örülök, hogy sikerült egy olyan vezérfonalat találni, amire jól felfűzhető az összes küldetése, és ez jól illeszkedik a hetedik filmhez is -ugyanis az ellenállás legjobb pilótája azt kapja feladatául, hogy keresse meg azt az öreg vándort, akit végül majd a jakku-n talál meg a film nyitójelenetében. de nagy a galaxis és sok kitérőt kell még tenni addig... nagyon tévésorozatosan kezdődött a kötetben található két kaland, meglepő akcióval az elején, majd visszaflesselve az események elé, hogy magyarázatokat kapjunk -de egyébként is kellően filmszerűek a rajzok, nagyon szépen vannak plánozva a képkockák, storyboard-szerűek a lapok... nagyon mélyen járunk a scifi birodalmában, van itt furcsa szekta egy nagy kék tojással, van godzilla-szerű óriás-szörny harc, van bolygóméretű börtön is, ahol a gravitáció a legerősebb börtönőr -és persze vannak űrhajós jelenetek is szép számmal, ha már pilóták a sorozat főszereplői... de örültem, hogy jutott idő a csendesebb pillanatokra is, barátságok és szerelmek építésére is. no meg a fő-gonoszra, mert poe máris kapott egy nemezist, egy simlis első rend-béli hírszerző személyében. (btw, érdekes a korszak fennálló viszonya, még nem tört ki a háború az első renddel, de ott van a levegőben, hogy bármikor forróvá válhat a konfliktus.) (hmmm, hogy került tarkin kormányzó hajója egy első rend-béli karakterhez? ebben az a vicces, hogy most olvasom a tarkin című könyvet, ahol a carrion spike egy vadiúj hajó...) ($$12.10.)

(Star Wars #20-25) (2016) (írta: Jason Aaron; rajzolta: Jorge Molina, Mike Mayhew)

jason aaron továbbra is tesztel minket, hogy melyik őrült ötleténél mondjuk azt, hogy ’na ezt már neee...’ -de ügyesen egyensúlyoz, még azt talán pont el tudjuk fogadni, hogy hőseink ellopnak egy csillagrombolót... de frankón, és egy páran el is vezetgetik egy új küldetés felé -mármint megpróbálják működésre bírni (mert azért a lopás alatt eléggé sikerült leamortizálni), és közben még jut idő arra is, hogy egymással élcelődjenek és civódjanak (de mint a gyerekek -oké, a leia/han kémia működik, de most komolyan versenyt futnak a hajóban, mint két éretlen alsótagozatos...?). aztán persze megérkezik a birodalom is, mert azért csak piszkálja őket, hogy lába kélt egy hajójuknak... egy egész füzetet rászántunk a sztori fő-ellenségére, hogy másik szemszögből is megnézzük a lázadást -és egész újszerűnek hatott, hogy végre egy olyan rohamosztagos is megismerhettünk, akinél szorult némi intelligencia és taktika is a vödörfejébe. az már egy másik téma, hogy aztán ezt az eszességet keménykedéssel meg fénykard-lóbálással fedték el később... no, a sztori elszálltsága még renden lenne annyira, hogy ne húzzam a számat olvasás közben, de az új rajzoló stílusára már nem nagyon találok mentséget -és az egy dolog, hogy a rajzfilm-szerű arcok nem jönnek be, mert ez egyéni preferencia kérdése, de egy starwars képregénynél nehezen megbocsátható, hogy nem működnek az űrcsaták paneljei, nincs bennük semmi dinamika és ’hűha!’-faktor... (az obi-wan-szám viszont most is gyönyörűen nézett ki, és a szokásos hangulatot is hozta. érdekes látni, hogy miként kopik meg egy jedi a sivatag homokjától koptatott évek alatt. azt meg pontosan tudtam, hogy mi fog történni a fekete bundás vukival, mikor láttam, hogy itt még nincs meg a sebhelye...) ($$12.08.)

(Darth Vader #20-25) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Salvador Larroca, Max Fiumara)

tiszteletreméltó, amikor egy író érzi azt, hogy mennyi történetet akart elmesélni, és maga dönt úgy, hogy lezár egy hosszú kifutású sorozatot. ez persze a finálénak is jót tud tenni, mert így el tud varrni minden szálat, amit szeretne, és hát tényleges finálé-érzetet kap az olvasó. persze könnyű dolga van egy írónak, ha vader a főszereplője, mert ő elég határozottan tudja véglegesre nyesni a szálakat -és a sötét lovagnál most fogyott el a kegyelem, úgyhogy nem kíméli az ellenségeit és a mellékszereplőket sem... szerencsére nem arról van szó, hogy csak kétszer suhint a fénykardjával, és mindenki holtan hever a lábainál, hanem azért meg kell küzdenie minden egyes alkalommal. ezek között volt (a most már szokásosnak mondható) vagánykodás is (kardpárbaj az űrhajó külső felszínén), de ami igazán érdekes volt, az az, hogy kihasználta kieron gillen a tényt, hogy vader egy mechanikus testbe zárt ember -egész pontosan anakin skywalker... megkapó volt látni a flashback-szerű látomásokat, főleg mert számomra ez az összekötő kapocs mindig is bántóan hiányzott a két filmes trilógia között (azaz hogy miért nem került szóba sohasem az eredeti trilógiában padmé). itt most a nagyúr leszámolhatott az összes kételyével és lelki sebével, így még kegyetlenebbé válhatott a belső utazás után. ennek az árát többek között aphra doki itta meg, akitől egy hatásos jelenetben búcsúztunk. illetve... oké, tudtuk előre, hogy jövőre saját képregény-sorozatot kap a hölgy, de az akár játszódhatott volna korábban is, de nem kell ilyen trükköket bevetniük a lucasfilm-nél, mert bevetettek egy másikat -egy végefőcím utáni jelenetben vezették fel az új produktumot, ami persze így elvette kicsit a korábbi drámai hangulatot, de mindenképp hatásos felütésre sikeredett... az előző kötetnél azzal zártam az írásom, hogy remélem, hogy kiderül, hogy miért tesztelte vader-t az uralkodó, és most azt mondhatom, hogy egy hatásos palpatine-monológtól nagyjából megkaptam azt, amit vártam, sőt, igazából sok dologgal kapcsolatban visszamenőlegesen is át kell értékelnem a gondolataimat, mert lett értelme annak, hogy a kezdetektől ott keringett vader körül ez a sok technológiailag módosított személy és lény (akiknél én azért többször ráncoltam a homlokom, mert valahogy nem éreztem őket vader mellé valónak). itt a végén rájöttem, hogy miért kellettek: hogy igazán aláhúzzák a sorozat egyik fő témáját, a technika harcát a misztikum ellen... ($$12.07.)

(Darth Vader #16-19) (2016) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca)

engem a nagy kalandok mellett mindig is érdekeltek a háttérben zajló dolgok is -például hogy a birodalom honnan szerzi be azt a mérhetetlen sok nyersanyagot, amit felhasznál a mindennapjaiban. az ilyen háttér-információk feltárására valók a könyvek és a képregények, mert a filmekben csak megakasztanák a cselekményt. bár ha lennének a starwars univerzumában (igazi) tévé-sorozatok, oda elférnének az ilyen szálak egy filler-epizódba. de hé, ki mondta, hogy a képregény-sorozatokban nem lehetnek filler-történetek...? mert bizony most vader nem a lázadókkal foglalkozik, hanem megreguláz egy bolygót, ami a nyersanyagok szempontjából létfontosságú -csak az a baj, hogy ahol értékeket rejt a föld, ott létezik az a dúsgazdag arisztokrata réteg is, amelyet nem könnyű betörni a birodalom rabigájába... már a különszámban találkozhattunk ezzel a konfliktussal, de most kibővült a harc újabb négy füzetre. és még így is úgy éreztem, hogy csak végigszaladunk az eseményeken, olyan gyors volt a tempó. nincs idő megállni, így igazából nehéz maradandót alkotni, maximum csak néhány cool pillanat fog megmaradni az olvasóban (óriási harci fúró!). a karakterek is csak úgy vannak, lázadnak, harcolnak, árulóvá lesznek, behódolnak, egyedül a bolygó királynőjénél érezni némi fejlődést, ahogy az ártatlan kislányból kemény uralkodónő válik... de a legnagyobb nyűgöm talán az, hogy most sem tudtam meg sokkal többet a gazdasági háttérről, mint egy főszálas történet esetén... (remélem a most következő utolsó történetben lesz magyarázat arra, hogy az uralkodó miért teszteli folyamatosan vader-t.) ($$12.06.)

(Star Wars #15-19) (2016) (írta: Jason Aaron; rajzolta: Leinil Francis Yu, Mike Mayhew)

a ’new hope’ és az ’empire...’ közti három évben voltak olyan napok, amikor nem történt semmi igazán világrengető hőseinkkel -na ez a kötet az ilyen napokat ábrázolta... oké, a hercegnő megint egy kicsit életveszélyben volt, de han és luke tényleg csak sodródtak, hogy ők legyenek ezeknek a füzeteknek a comic relief-je (btw, az életkorom miatt elsősorban szinkronnal ismerem a sw filmeket, így elsőre nem esett le, hogy miért poén, hogy ’nerf’-eket szállítanak a falconon, pedig a ’nerf herder’ kifejezést már hallottam párszor -csak ugye magyarul azt szőrös-talpúnak fordították...) leia-ék börtön-kalandjánál legalább volt némi izgalom, meg magasan szállt a girl-power (lehetne még közös kalandja az organa/sana/aphra csapatnak). valamint kicsit moralizálunk is: van-e elég és akarat a lázadókban, hogy győzni tudjanak? elég-e az erkölcsi fölény a siker eléréséhez...? nem mondom, hogy nem voltak szórakoztatóak ezek a füzetek, de azért jó lenne, ha újra a fontosabb napokra koncentrálnánk... (az obi-wan-os külön-füzet most is hangulatosra sikerült, jó belelátni abba, hogy miként támogatta luke-ot a háttérből ben kenobi. vizuálisan is szép volt ez a füzet -viszont elég félelmetesre sikerült a fotó-realisztikus gyerek mark hamill arc...) (persze arra, hogy mi történt az annual-ban, már egyáltalán nem emlékeztem...) ($$12.06.)

(Vader Down (one-shot), Star Wars #13-14, Darth Vader #13-15) (2015-2016) (írta: Jason Aaron, Kieron Gillen; rajzolta: Mike Deodato Jr, Salvator Larroca)

mivel a két fő széria (a.k.a. star wars / darth vader) egy időben játszódik, ezért elkerülhetetlennek tűnt, hogy összehozzák őket egy közös történetre -és szerencsére jason aaron és kieron gillen tényleg összefogtak, és közösen írtak egy összefüggő kalandot, nem csak valami alibi-átívelést adtak el nekünk ’vedd meg ezt a füzetet is! crossover’ címen... és ha már begyűjtötték mind a két sorozat olvasóit, hát igazi mindent-bele kalandot adtak nekik, ahol félelmetes tempóban zúdították a veszélyeket és izgalmakat a hősökre és rosszfiúkra, összegyűjtve a starwars-os dolgok legjavát, ahol az ismerős elemeken épp annyit tekertek, hogy még nagyobb legyen a cool-ság faktoruk (látványos kar-elvesztések! vuki vuki ellen! mon calamari cyborg fénykardokkal!). kicsit én még mindig tartok ezektől a két film közé eső találkozásoktól, mert ilyenkor az jár a fejemben, hogy vajon miért nem kerültek szóba ezek az életveszélyes helyzetek a ’birodalom...’-ban, de most egész jól megoldották azt, hogy hiába van közös füzetekben vader és luke-ék csapata, azért eléggé közvetett a konfrontációjuk (inkább csak névtelen lázadók tömegei bánták a találkozást a sötét nagyúrral)... (ja, igen, eléggé jellem-hűnek éreztem, hogy leia az önfeláldozásig is elment volna, ha ezzel le tudja győzni vader-t -bár persze mindig tudjuk, hogy kiknek kell túlélniük ezeket a kalandokat, így nem aggódunk, inkább érdeklődve figyeljük, hogy honnan érkezik majd a felmentő sereg, vagyis hogyan ássák ki magukat az írók a kelepcékből...) (a képi világról: epic sztorihoz epic látvány is dukál, engem le lehet venni a lábamról a hatásvadász egy-vagy-két-oldalas egész panelekkel. és persze azt is tudom értékelni, amikor a rajzolt arcon tökéletesen megjelenik a színész mimikája.) ($$12.04.)

(2015) (írta: Paul S. Kemp) (magyarul: Szukits, 2015) (14BBY)

sajnos az a marketing része, hogy vader-t és az uralkodót kellett a borítóra rakni. sokan így csalódni fognak, hogy ők csak fontos mellékszereplői ennek a történetnek -fontos katalizátorok, de nem ez a könyv fogja feltárni a sith rend összes titkát (vagy akár a két aktív sith ellentmondásos kapcsolatát, igaz ez utóbbira bőven van utalás)... ezzel szemben a velük szemben-állóknál már sokkal részletesebb a kép, amit kapunk. elve tetszik az, hogy twi'’ek néppel így össze lehet kötni a filmeket, a tévé-sorozatokat és a regényeket, ők a galaxis legnépszerűbb rabszolgái, így jó ötlet volt rájuk építeni egy olyan történetet, ami egy szabadság-harc vakmerő lépéséről szól (plusz réteget adhat a harcuknak a bolygójuk geográfiája is, mert szerintem nem véletlen, hogy a barlangokban bujkáló twi’lek-ek kapcsán felmerül az, hogy folyton jönnek elnyomók, akik nem tudják felszámolni az ő ellenállásukat, ez számomra meglepően aktuális felhangokkal bíró analógia (lásd még az afgán tálibokat, akik harcoltak egyaránt a szovjetek és az amerikaiak ellen is)). de szabadság-harc-e ez vagy terrorizmus, ahogy a könyvben is többször felmerül ez a kérdés? mert egy elnyomó hatalommal szemben csak rengeteg áldozat árán lehet kivívni a szabadságot -és ezt a lélek-ölő dilemmát így írott formában még erőteljesebben lehet közvetíteni, mint a filmekben (ahol mindig rohanni kell előre a cselekménnyel, különben a türelmetlen nézők dobolni kezdenek a popcorn-os dobozukon)... mondjuk a tempóra itt a regényben sem lehetett panaszunk, mert a bevezető (és némi badass vader akciózás) után csupán egy napot ölel fel a cselekmény, ahol folyton sodródunk előre az eseményekkel, nincs igazán idő lelkizni, vagy karaktert építeni, de nem is hiányzik a mélysége, elég az a pár elejtett fél-mondat, hogy elgondolkozzunk egy pillanatra, aztán újra belevetjük magunkat az izgalmak közé... a csillagromboló megtámadása nagyon tetszett, mert okos volt és a fejemben lévő vásznon is egy nagyon látványos film tudott leperegni az olvasás alatt, viszont miután leértünk a felszínre, már kevésbé működött a regény, kicsit repetitívvé váltak a harcok a dzsungel-lényekkel és a kergetőzés egymással (inkább egy starship troopers regénybe illet volna a jelenetek többsége)... elsőre erőltetettnek tűntek vader visszaemlékezései is, de aztán érthetővé vált, hogy miért most villantak be neki az anakin skywalker-ként átélt események -de egyébként is csak öt évvel vagyunk a vader-ré válás után, még nem ért véget a tanulási folyamata... a könyv vége sem lett igazán katartikus (pedig annak örültem, hogy sikerült minden karaktert (és szálat) egy helyre hozni a végén) -talán azért, mert tudtuk jól, hogy kiknek kell túlélniük ezt a sötét kalandot... sötétség -talán ez működött a legjobban a regényben, hogy megnézhettük, hogy milyen árnyoldalai vannak a birodalmi megszállásnak, hogy milyen elszántság kell, hogy valaki szembe merjen szállni egy ilyen elképesztő erővel szemben (az mondjuk meglepett, hogy mennyire keveset tudnak az emberek a császárról -mondjuk a képességeiről). és igen, én igenis tudtam örülni, hogy beleláthattam egy lázadás működésébe -sokkal inkább, mintha csak két a sith nagyúrról olvastam volna... ($$12.03.)

(Han Solo #1-5) (2016) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Mark Brooks)

mondhatnám, hogy magasak voltak az elvárásaim, mert han solo gyerekkorom óta a kedvenc karakterem és példaképem, de tudom már jól, hogy mit kaphatok ezektől a mini-sorozatoktól, úgyhogy inkább kisebbre vettem a kívánság-listámat -mondjuk szerettem volna, hogy valamennyi átszivárog harrison ford kisugárzásából a rajzolt lapokra, és ez szerencsére meg is valósult. vagy hogy ugyanúgy működjön a dinamika leia és han között, mint a filmekben, és ezt is jól sikerült elkapni. és tulajdonképpen a történet nagyrészével sem volt bajom, mert elég solo-s volt a versennyel összekötött küldetés, hiszen kellően legyezte a simlis csempész egóját a kőkemény pilóta-kihívás, ugyanakkor kellett kurázsi is a megvalósításhoz. és annak is örültem, hogy megint kiderült a falcon kapitányról, hogy a szíve épp olyan nagy, mint a szája... csak az a baj, hogy már az alapoknál megakadtam kicsit, mert számomra nagyon fura terv az, hogy úgy csinálunk titkos küldetést, hogy közben nagy nyilvánosságnak tesszük ki magunkat -legalább álnéven nevezték volna be han-ékat, akkor lehet, hogy kevésbé akadékoskodnék. mert ugye az első halálcsillag felrobbanása után járunk, nehogy már a birodalmiak nem ismerik fel sem a nevet, sem a falcon-t (ó, persze, mert a vödörfejek is itt vannak, de csak magával az őrült futammal kapcsolatban akadékoskodnak, han-t nem szedik elő szólóban)... de alapvetően elégedett voltam, a nagy rohanásba bőven fért kaland, némi érzelem is, és talán arról is tanulhattunk kicsit, hogy hogyan működött a lázadók titoktartási rendszere. ($$12.02.)

(Chewbacca #1-5) (2015) (írta: Gerry Duggan, rajzolta: Phil Noto)

szerintem mindenkinek az jutott elsőre eszébe, amikor meglátta a címet, mint nekem: akkor most ebben a képregényben végig morogni meg üvölteni fognak? és tulajdonképpen majdnem igazunk is lett... mert nem futtatták át a vuki mondatokat egy tolmács-droidon, így a maguk nyers valójában kaptuk meg az összes mondatot (ha egyáltalán mondat-szerkezetet használnak a kashyyyk-on...), így elég kevés fogódzkodónk volt ahhoz, hogy ez-vagy-az a hang épp’ milyen érzelmet közvetít. talán jobb lett volna legalább zárójelben ezeket az érzelmeket jelezni (mert egy mozgóképnél azért jobban érteni véljük a kiadott hangok jellegét, de így írottan ez nehezebb dió volt)... no, elég sokat elnyelvészkedtem, de ez azért is lehet, mert magáról a sztoriról nem sok mindent tudok elmondani, egy generikus starwars-szösszenet volt, kapzsi ember kihasználja a szegény helyieket, azok külső segítséggel a saját lábukra állnak és győzelmet aratnak -ja, és a birodalom is ott kavar a háttérben... egy kis mellékes kalandja egy ismert hősnek, nincs súlya, de nem is fáj. a rajz is ilyen volt a füzetekben, láttunk már szebbet is, csúnyábbat is, elment (mondjuk nekem a színezés elsőre fura volt, kicsit festmény-szerűvé tette a képeket). és igazából el lehet szórakozni az ilyen szösszenetekkel, de azért jobban örülnék, ha a képregényekkel is akarnának valami mélyebbet adni egy ifjúsági rajzfilm szintjénél... ($$11.30.)

(Kanan #7-12) (2015-2016) (írta: Greg Weisman, rajzolta: Pepe Larraz)

értem én, hogy a rajzfilm-sorozat jelen-idejéhez akartak kapcsolódni egy kicsit, közben meg kanan személyiségét is mélyíteni akarták, de kicsit feleslegesnek éreztem a minden füzetet nyitó néhány oldalnyi idősíkot, mert nem adtak semmit hozzá az élményhez (az utolsó, teljesen a jelenben játszódó rész meg azért volt csonka, mert még nem olvastam a new dawn című regényt, amihez kapcsolódik) -nem úgy, mint a múlt eseményei... számomra a padawan-ság témaköre mindig érdekes volt, és itt most szépen sikerült mélyebben is beleásni magunkat ebbe, például megtudhattuk, hogy hogyan is alakul ki egy mester/padawan kapcsolat, hogy intuitív módon választják egymást -vagyis valószínűleg az erő dönt erről a meghatározó kapcsolatról is... aztán belevetettük magunkat a háború sűrűjébe, és ismét jól sikerült ábrázolni a jedik és a klónok közti kapcsolatot is, hogy milyen erős kötelék alakulhatott ki a csatatéren köztük, akár baráti viszony is... a ’first blood’ kötetcím gondolom kanan/caleb első ölésére utal, bár igazából sajnos nem ástunk túl mélyre ezzel, hogy a kölyök a haragja felhasználásával a könnyebb (és sötétebb) útra lépett... értem én, hogy egy rajzfilm-sorozat kiegészítője ez a képregény, de azért örültem volna, ha kevésbé rajzfilmes a rajz-stílusa -vagy legalább annak, ha könnyebben megkülönböztethetőek az arcok... ($$11.30.)

(Obi-Wan & Anakin #1-5) (2016) (írta: Charles Soule, rajzolta: Marco Checchetto)

benned is, bennem is, minden rajongóban ambivalens érzéseket keltenek a prequel-trilógia filmjei (főleg ha ugyanúgy középsikolásként/kezdő főiskolásként láttad őket, mint én, mert akkor még egy adag nosztalgia-réteget is le kell hámoznod róluk)... mert akkoriban az ember nehezen ismerte be, hogy ezek a filmek nem jók, manapság viszont azt nem könnyű belátni, hogy lucas bácsi sok rossz döntése (és pocsék rendezése) mellett igenis voltak jó és működő elemek is. vagy olyanok, amik sokkal jobbak is lehettek volna, ha olyan nyúl hozzá a szövegkönyvhöz, aki tényleg a karakterek mélyére akar leásni. mert igenis lehet jót kihozni ebből a kicsit lenézett korszakból is, kitűnő példának itt van ez a mini-sorozat, ami nem csak egy pofás akció-kaland anakin-nal és obi-wan-nal, de a sok robbanás és futkosás alatt ott dobog az érző szíve is. mert hiába obi-wan a galaxis egyik legjobb jedi-je, mégis tele van kételyekkel, főleg anakin tanításával kapcsolatban, és a padawan-jában is épp ennyi bizonytalanság van. és ezeket nagyon jól közvetíti a képregény, mint ahogy a mester/tanítvány viszony is átérezhető. és akkor ott van még a csúcspont is, amikor egy flashback-ben láthatjuk, hogy miként is kezdte meg palpatine a könnyen befolyásolható anakin befolyásolását... de érdemes a fő küldetés mögé is nézni, ahol is a háború értelmetlenségéről elmélkedhetünk egy sort... a kalandot és a mélyebb mondanivalót szemet gyönyörködtető képekbe csomagolták, csak hogy komplett legyen a csomag. ($$11.28.)

(Avengers vol.3 #31-35 / Thunderbolts vol.1 #38-44) (2000) (írta: Kurt Busiek, Fabian Nicieza; rajzolta: George Pérez, Mark Bagley, Paul Ryan)

az ember mindig gyanakvóan tekint a crossover-ekre, mert profit-maximalizálást lát bennük elsőre, pedig van olyan, hogy tényleg azért írnak ilyen címeken és füzeteken átívelő történetet, mert maga a történet követeli meg, hogy minél több hős bevonjanak a fenyegetettség legyőzésébe... és itt most ezt éreztem elsősorban, indokoltnak tűnt a különböző karakterek felbukkanása, a nagy csapat-egyesítés, mert érezni lehetett, hogy a gonosz gróf tekintélyt parancsoló (hehe, jó ez a magyar nyelv, merthogy használhatom ezt a ’tekintélyt parancsolót’ egy általános kifejezésként is, valamint utalhatok arra is, hogy a gróf azért csinálta ezt a hepajt, mert szó szerint tekintélyt akart magának kivívni...). így ezzel a sok-helyről verbuvált hőssel lehetett igazán nagyívűvé fokozni a finálét, amin tényleg érezni lehetett az összecsapás súlyát, pozitív értelemben volt igazi szuperhősös grande finale, ahol az olvasó kellemesen beleremeg az epikusságba. pedig még azt sem mondhatja, hogy egész addig hanyagolva lettek volna a bunyók, mert minden füzetben volt valaki, akivel össze lehetett mérni az erőt... de persze mivel kurt busiek-ről (és a hű tanítványnak bizonyuló fabian nicieza-ról) van szó, ezért rengeteg minden rakódott még a verekedések mellé -elsősorban karakter-építésre gondolok, és meglepő módon nem csak a hősök között voltak olyanok, akiknek betekinthetünk a lelkivilágába, de a másik oldal gondolkozás-módja is markánsan meg tudott jelenni (volt amikor zemo báró vagy whitney frost narrációi egészítették ki a képeket). és persze szokás szerint rengeteg rejtéllyel övezték a főszál körüli eseményeket, sokat lassan görgetve maguk előtt, akár eltolva a sokkoló(nak szánt) relevációkat a következő kötetbe is. és persze nagy a szórás a számomra működő ötletek és a sutább megoldások között, az átélhető karakter-pillanatok és a szájbarágások között, a gyermeki lelkesedéssel fogadott képregényes túlzások és a ’na-ne-már’ fordulatok között, de összességében jól működött az egész kötet (és az általam hozzácsapott pár thunderbolts füzet), egy könnyen olvasható, fordulatos és szerethető tipikus szuperhős-történetet kaptam -pont olyat, amit egy ilyen crossover-től elvártam előzetesen. (ja, és nyugi, kiderült végre, hogy erik tudja, hogy a férfigyilkos a bárban dolgozik...) (ja 2: azért nekem nehéz eladni pozitívként egy olyan hős-csapatot, ahol az egyik tagnak vaskereszt a jele, a másik mellkasán meg egy nagy koponya látható...) ($$11.26.)

(Captain America vol.3 #25-35, Annual 2000) (2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Andy Kubert, Bret Anderson, Jerry Ordway, Dan Jurgens)

talán túl határozott kép él a fejemben az én amerika kapitányom-ról, és azért van az, hogy rendre panaszkodom, ha az írók olyan környezetbe és szituációkba helyezik őt, amik nem illenek bele ebbe az általam kialakított képbe... mert én csak egy olyan pasasként tudok cap-re tekinteni, aki a múltjából és a személyiségéből fakadó értékeiből építi fel önmagát, aki a negyvenes évekből eredő naiv moralitással van felvértezve, és ledobja magáról a modern és furcsa dolgokat. persze lehet szándékos írói koncepció az, hogy pont ilyen modern és fura dolgok közé kell bedobni őt, de szerintem lehetne ennél működőbb koncepciót is találni... pedig az első füzeteknél még reménykedtem, mert a kicsit megfáradt mark waid korszak után szélvész-tempóban vetettük bele magunkat az új érába, és a filmszerű pörgés közben azért volt is tartalom (a mindig riasztóan aktuális) neo-nácikkal, mert közöttük a kapitány, mint a szabadság szimbóluma nagyon biztos lábakon állt (és az milyen szimbolikus már, amikor az egyik szimbólumot egy másik szimbólummal gyaláznak meg, azaz amikor az ikonikus pajzsra horogkeresztet fújnak). de aztán elszabadult az írói fantázia, és én már kevésbé éreztem otthonosan magam... eddig sem volt a szívem-csücske a vadföld, a marvel univerzum prehisztorikus sarka, mert nekem ez a világ nem működik a szuperhősökkel összevegyítve, és most sem lettem meggyőzve, hogy sok kalandot kéne írni ide -igazából szerintem csak a dínó-mániás rajzolók szerethetik igazán ezt a helyet... de hamar túllendültünk ezen is (ha nem is monster-of-the-week, de three-months-of-the-week szerkezetet kaptunk a kötetben), úgyhogy cap felvehette a harcot... izé... az internettel... kicsit elmélkedtünk az adataink megszerezhetőségéről, meg virtuális térben is mehetett a bunyó, de ez megint egy félrement sztori, amit leginkább iron man-nek tudnék elképzelni... viszont. a múltra utalások mindig működnek (az ardennek-i flashback is hangulatos volt, szép történet a bátorságról és a becsületről, és megint kiderülhetett, hogy nem volt mindegy az, hogy ki kapta a szuper-szérumot annak idején) -mondom, hogy a kapitány ilyen retro guy, az ő piros-fehér-kék gúnyájához ezek passzolnak a legjobban... minden nyűgöm ellenére könnyen olvastam ki a kötetet, mert olvastatja magát, a tempója és a rajzok egészen filmszerűvé teszik a hatást. (tudom, hogy a #35. szám és az annual már a következő kötetben lennének technikailag, de logisztikailag inkább átmozgattam őket ide, mert így kevésbé zavar be a közeledő nagy marvel esemény az olvasási sorrendbe...) ($$11.25.)

(Thor vol.2 #18-25, Annual 2000) (1999-2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: John Romita Jr, Michael Ryan, Jerry Ordway) (eng)

azon gondolkoztam, hogy a hős karakter vajon mennyire predesztinálja a gonoszokat, akikkel összecsap? azaz vajon az asgard-i istennek muszáj mindig hatalmas erejű túlvilági mitikus lényekkel összecsapnia? mert ebben a kötetben is legyűrtük a komoly kihívást jelentő ellenfeleket, és máris a sarkon várakozott a következő, még erősebb kontingens... és persze, az összecsapások mértékéből adódóan működik az epikusság érzete, de ha folyamatosan ilyen kalandokba keverik a hőst, akkor az olvasó egy idő után már csak megvonja a vállát -illetve jelen esetben az elején vonja meg a vállát... mert most a múltkorról ide átcsúszott talizmánosoknál éreztem azt, hogy egy helyben topogunk, cseppet sem tudtam ráhangolódni a füzetekre. a második fele már jobban működött, talán azért, mert nem egy no-name nagydarab gonoszt hoztak box-zsáknak, hanem magát a nagy thanos-t vetették be -az már egy másik kérdés, hogy továbbra sem értem (sem a képregényekben, sem a filmekben), hogy egy negatív karakternek miért életcélja az, hogy kiirtson mindenkit az univerzumban, neki ebből mi haszna lesz... talán azért is élveztem ezt a részt jobban, mert a kötet közepén többet foglalkoztunk jake-kel, az emberi alteregóval is, így kicsit ki tudtunk szakadni a földön túli verekedésekből (sőt, némiképp le is zártuk ezt a szálat -az működött ahogy lelepleződött loki ármánykodása, azon viszont meg tudtam lepődni, hogy be merték vetni a gonosz-iker fordulatot, és a jake körüli karakterek még be is vették ezt...). hát azt nem mondanám, hogy teljes szívvel oda tudtam tenni magam a füzetek mellé, sőt, ott bujkált az olvasási tempó mögött a ’legyünk túl rajta’ érzete... ($$11.24.)

(már mélyen a deadpool mélyén jártam (jaj, nem úgy!), amikor rájöttem, hogy muszáj lesz előrehoznom a listámban a párduc ekkori kalandjait is, ha egyben szeretném egyben tartani az összefüggő füzeteiket. úgyhogy nekiláttam annak is, amikor is az a gyanúm támadt, hogy az avengers-el is lesz kapcsolódás -kedvesem anyáztam egyet, és beláttam, hogy képtelenség úgy haladni, ahogy az írók elvárnák tőlem. el kell engedni az ilyen késztetéseket kedveskéim... viszont most már így marad a bejegyzés, egyet-fizet-kettőt-kap-alapon, christopher priest személye úgyis egyben tartja ezt a kulimázt...)

Deadpool Classic, vol.6

(Deadpool vol.1 #34-45) (1999-2000) (írta: Christopher Priest, Glenn Herdling; rajzolta: Paco Diaz, Jim Calafiore) (eng)

egy nagy kérdésem volt csak a kötet elején: méltó lehet-e bárki joe kelly örült ötleteinek folytatására, képes lesz-e az új rezsim is úgy belevinni a mélységet a karakterbe, hogy nem sérül annak a humoros felszíne -aztán megjött christopher priest és látványosan leengedte a folyón az elődje maradék ötleteit, és belekezdett a saját hülyeségeibe. és hamar kiderült, hogy jól el lehet lenni ezekkel a füzetekkel, de azért a komolykodás fájóan hiányzik belőlük... de ez van, amikor rengeteg ötletet dobálnak be egy zsákba, valami működni fog, és valami nem, először jött a fura flash-szerkezet, amitől dupla-fenekűek lettek a füzetek (nem úgy, te kis perverz!), a jelenben értetlenkedtünk, a múltban meg egész a gyerekkorig visszanéztünk (btw, kell-e az nekünk, hogy ilyen típusú karakter gyerekkori nehézségeit megismerjük?). aztán jött loki, hogy kicsit megkavarja a dolgokat, és elküldje lelkizős túrára a megújított arcú deadpool-t (hehe, tom cruise nem perelt?). aztán megint léptünk tovább, egy nagy lépéssel, egész az űrig (lucas nem perelt?), ahol aztán pár füzet után már az alkotók is érezhetően unták ezt a súlytalan kalandot, úgyhogy gyorsan visszarángatták hősünk a földre, egész az afrikai dzsungelig... aztán hirtelen szedelődzködni kezdett ez a kreatív team is, elvarrták maguk után a szálakat (miközben naivan azt feltételezték rólam, hogy emlékezni fogok olyan dolgokra is, amiket egy évvel ezelőtt olvastam...), és szépen kitakarítottak maguk után, hogy a következő csapat tiszta lappal kezdhessen... szóval nem csaltak a megérzéseim, joe kelly nélkül felületesebb lett az írás, ugyanakkor a szórakoztató faktora megmaradt, minden csapongása ellenére is. ($$11.21.)

Black Panther vol.3 #13-24.

(1999-2000) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Sal Velluto, Kyle Holtz, Mark Bright) (eng)

az ember egy idő után már nem anyázza a megbízhatatlan narrátort, hanem próbál pozitívan hozzáállni: ha már van narráció, legalább legyen benne valami plusz is, nem...? meg talán bízik már annyira christopher priest-ben, hogy tudja, hogy egy idő ki fogunk keveredni a sok szálból és az idősíkok összekuszálódásából -addig meg elszórakozunk az akciókkal... mert van dögivel esemény, a füzet-kupac első felében minden számban meg akarja valaki ölni valaki a párducot, de persze az igazi gonosz csak a háttérben ólálkodik... (szomorú belegondolni, hogy ma már mennyire más színezete van egy repülőgép-eltérítéses sztorinak, mint 9/11 előtt...) de a jó oldalra is bedobálnak egy csomó hőst kiegészítésként, hulk-kal mindig lehet vendég-zúzni, harlem-ben meg összeáll a black stars all star csapat... a sok verekedés mellé lassan megérkeznek a mélyebb gondolatok is a háttérbe, makroökonómia és szociológia járja táncát az (elképzelt) afrikai országban, aztán egész a spiritualitásig jutunk (az alapvetően is misztikus párduc mitológiába pont belefér egy lélek-utazás)... christopher priest a kicsavart megoldásai miatt valószínűleg sosem lesz a kedvenc íróm, de tisztelem azért, mert úgy lép bele a klisékbe, hogy aztán ügyesen ki is úszik belőlük -vagy mondjuk azért, mert hagyja, hogy a hőse ésszel győzzön a gonosz felett. de az is jó, hogy mellékesnek tűnő dolgok vállnak jelentőségteljessé a végére -mondjuk az, hogy nem véletlenül van végig az előtérben a dora milaje... érdekes lett a kialakult új status quo, és tulajdonképpen elégedetten csuktam be a tablet-et a végén, mert az utolsó számban ügyesen épült fel az összes szál egy őrjítő cliffhanger-ig... (jé, ma fedeztem fel, hogy martin freeman everett k. ross-t játszotta a civil war-ban...) ($$11.21.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #13-19, Annual 2000; Peter Parker: Spider-Man #13-19; Spider-Woman vol.3 #9) (2000) (írta: Howard Mackie, John Byrne, A.A. Ward; rajzolta: John Byrne, Erik Larsen, Lee Weeks, John Romita Jr, Graham Nolan, Klaus Janson) (eng)

sokszor táncoltunk már a mélység felett, de szerencsére eddig még mindig akadt egy vékony pókháló, amivel elkerültük a becsapódást... bár most howard mackie és bűnelkövető-társai mindent megtettek, hogy peter parker közel legyen a mélyponthoz, összetörték lelkileg, rázúdítottak egy csomó ellenséget, elvették a megélhetését, a tetőt a feje fölül, a pók-ruháját, és a legfontosabbat, a feleségét -de mégsem sikerült őt teljesen megtörniük, mert bármilyen mélyre is taszítják, ő akkor is visszamászik a háztetőkre háló-hintázni... először azt hittem, hogy néhány bunyóval kibekkeljük azt az időszakot, amíg mary jane vissza nem tér a látszólagos halálából (mert ki gondolná azt az olvasók közül, hogy tényleg meghalt -még a készítők is élcelődnek azzal, hogy peter körül hullanak a karakterek, akik aztán ilyen/olyan módon, de visszatérnek az élők közé), de aztán szépen végigvettük a gyász összes formáját, a sírástól a tagadásig. aztán viszont sajnos csak egy lappangó háttér-sztorivá silányult az, hogy peter meg akarja találni a halottnak hitt kedvesét -és érteni vélem, hogy mindig valami újdonsággal kell fenntartani az olvasók érdeklődését, de ez az erős érzelmi szál ennél többet érdemelt volna. és ha egy kicsit letisztították volna a narratívát, akkor jobban is működhetett volna ez a nagy kupac füzet, mert túl sok minden került terítékre, spider-woman-ek, carnage és venom szomorú históriája, latvéria, robotok, időutazó vendégszereplő, hulk, osborn-ék, ál-goblin, és még biztos, hogy kifelejtettem valamit... persze tudom, hogy kell a szórakoztató faktor is, de néha elég lenne letekerni a hangerőt, és hagyni, hogy peter igazán tépelődhessen magában, mert az jól megy neki. ja, és hagyni kéne, hogy egyszer az életben ne zavarja meg semmi, és odaérjen időben, hogy rohadt fárasztó már, hogy mindenhonnan elkésik, mert a hősködés fontosabb neki bármi másnál -tudom, hogy ez a karakter esszenciája, de minden második füzetben ellőni ezt a formulát már baromira túlzás... (romita jr szögletes arcait kezdem megszokni, john byrne hanyagnak tűnő panel-kezelése viszont nagyon tetszett.) ($$11.09.)

(Avengers vol.3 #23-30) (1999-2000) (írta: Kurt Busiek; rajzolta: George Pérez, Stuart Immonen)

nem véletlen, hogy iron man hangosan arról panaszkodik, hogy túl sok a varázslás meg a misztikum, mert ezzel az olvasók egy rétegének szócsöve lesz... mert nem elég, hogy a nemrég történt thor/spider-man/iron man crossover-ből átjöttek ide az erő-fitogtató mintapéldányok (ha már az avengers kompletten kimaradt a buliból, most lehetett pótolni a közös harcot az isteni eredetű és erejű lények ellen), de az utolsó három füzetet is sikerült megtölteni ősi közép-amerikai istenekkel és barbár varázslatokkal... de lehet hogy ezek csak álcaként kellenek, hogy eltakarják azt a sokkal földhözragadtabb karakter-építést, amivel nehezebb megfogni a képregény-olvasók egy rétegét...? mert (számomra) szerencsére sok ilyen emberi tényezővel foglalkozunk két világ-megmentés között. vagy van amikor nem is emberi, de android tényezővel... mert vision keresi önmagát, ön-marcangol, majd lelép, ezzel felborítja az első dominót, amelynek a következtében néhány füzettel később már egy teljesen új csapat-felállással kell megbarátkoznunk (volt már arról szó, hogy az írók a frissesség miatt szeretik rotálni az angyalok összetételét, itt az újabb bizonyíték). mert vision után wonder man is marcangolja magát és lelép, aztán vannak, akik csak nyaralni mennek (és kapcsolatot gondozni), de a legfontosabb, hogy a sok külső tényező hatására két alap-tag is távozik -és itt álljunk meg egy pillanatra elmélkedni... manapság a szuperhősös filmeket szokták azzal vádolni, hogy túl sok fehér férfi hőssel operálnak, és gondolom busiek is megkapta a magáét annak idején, hogy miért nem színesít a csapaton, így beleépítette ezt a panaszkodást a sztoriba -néhány ügyes csavarral, így került a háttérbe némi szekta- és vallás-kritika, valamint bőven kaptak a fejükre a médiák dolgozói is... az új csapat-összeállítás kétségtelenül színesebb lett (ha mást nem nézünk, she-hulk zöld... sajnos triatlon meg nem csak fekete, de egy pöcs is...), és annak kifejezetten tudok örülni, hogy busiek nem engedi el carol danvers kezét. ($$11.03.)

(Iron Man vol.3 #23-30) (1999-2000) (írta: Kurt Busiek, John Quesada; rajzolta: Sean Chen, Alitha Martinez) (eng)

az ezredforduló környékén látványosan nagy volt az érdeklődés a technika fejlődése iránt -legyen az egy jelenben aktuális probléma (y2k), vagy egy jövőbe mutató innováció (virtuális valóság, mesterséges intelligencia). természetes, hogy ezek lecsapódtak a képregényekbe is -főleg elvárható volt ez egy olyan technika-heavy darabba, mint az iron man... de mielőtt még mélyebben belemennénk a technikai kérdésekbe, először nézzük meg kurt busiek búcsúját a sorozattól. mert van pár füzet, amit hozzácsaptam a hivatalosan kiadott fő-címhez (a 23-25. számokról van szó) -és nagyon nem lepődtem meg, hogy nagyon busiek-es lett a hattyúdala is... azaz úgy tudja akciófilmesen pörgetni az eseményeket, hogy közben mindenkinek jár flashback-jelenet is (meg ezernyi utalás), és miközben megy a harc az óriási űr-robot ellen, azért végig ott van a magánélet is hangsúlyosan, riasztóan élethűen ábrázolva az alkoholizmust, vagy kicsit filozofálva arról, hogy miért is hordja tony a páncélt. ez utóbbi gondolatot viszi tovább egy kicsit a főszerkesztő úr is (joe quesada reneszánsz-ember, ír, rajzol, szerkeszt, főnököl), rázúdítva hősünkre mindent, a titkos identitás lelepleződésének veszélyét, a szerelem szív-fájdalmát, és a suta bevezetőmben már emlegetett technikai innovációk kérdéskörét. sűrűn kavarog az egész, keveredik álom és valóság, néhány ponton már azt érzi az ember, hogy írás közben elgurult a gyógyszer, de aztán meg azt érzi, hogy nagyon is tudatos építkezés ez, és elkezd működni a legőrültebb szál is (mondjuk életre kelt páncél ötlete), és kezd minden túlcsordulni az érzelmi töltettől. működik a történet elméleti síkja is, végigvesszük, hogy milyen lenne, ha egy gép érezni kezdene, és működik az is, ahogy lecsupaszítja tony-t minden szinten, testileg és lelkileg egyaránt, elvesz tőle minden technikai kütyüt, és arra kényszeríti, hogy csak a túlélésre koncentráljon... kicsit gyorsnak érződik a lezárás, de örülök, hogy ennyire reménnyel teli -hogy hagyja, hogy azt gondoljam, hogy van esély arra, hogy minden érző lényben ott van a mélyben a törekvés arra, hogy valami önzetlenül jót cselekedjen... ($$11.01.)

(Marvel's Doctor Strange Prelude #1-2, The Zealot (Infinite comics) (2016) (írta: Will Corona Pilgrim, rajzolta: Jorge Fornés) (eng)

mit lehet tenni, ha egy eredet-történethez akarnak készíteni előzmény-képregényt? ki kell hagyni a tényleges főhőst, és a többi karakterre kell koncentrálni, valamint arra, hogy egy kis betekintést nyújtsanak az univerzum ezen eddig ismeretlen szegletébe. és bevallom, én valami ilyesmit is vártam el, mielőtt megnyitottam volna az első oldalt a tabletemen, így nem is csalódtam amiatt, hogy a jó doktor nem tette tiszteletét... elég volt, hogy elutazhattam a távol-keletre kiképzésre, hogy ősi tárgyakért harcolhattam, hogy megmártózhattam ebben a misztikusságtól terhes hangulatban. plusz kaptunk egy erős motivációs hátteret a film leendő gonoszánál, igaz, ennek segítségével azért már nagy-vonalakban kitalálható, hogy merre visz majd az utunk a vásznon, de ez az ára annak, ha valaki minden kis szilánkját be akarja gyűjteni ennek az egyre terjedő univerzumnak... (film-kritika itt!) ($$10.29.)