(Deadpool vol.1 #46-56) (2000-2001) (írta: Jimmy Palmiotti, Buddy Scalera; rajzolta: Paul Chadwick, Michael Lopez, Darick Robertson, Anthony Williams, Georges Jeanty, Karl Kerschl) (eng)

a deadpool képregények lényege, hogy hősünk rengeteg hülyeséget beszél, szürreális kalandokat él át, miközben meta módon kikacsint ránk, nem? hát van olyan író, aki kicsit másképp látja ezt, és nem akar (vagy nem tud) feltétlenül olyan harsány lenni, mint az elődei, és inkább hagyományosabb történetekbe ágyazza a nagyszájú zsoldost -sőt, még azt a nagy száját is visszafogja egy kicsit (ez még oké is lenne, de vannak pillanatok, amikor ’pool az ártatlanokért aggódik vagy a világ sorsán kesereg -szóval lehet módosítgatni egy karakteren, de ez már azért élesebb kanyar...). leginkább olyan érzése van az olvasónak, hogy jimmy palmioti inkább megtorlót szeretett volna írni, de csak deadpool maradt neki -mert az elején a gengszter-közeg kiiktatása tipikusan frank castle meló, és aztán a végén fel is bukkan a koponyás pólós egy kis haddelhaddra (hogy szó szerint folytassa a saját sorozatában megkezdett szálat)... a kettő között meg olyan körítést kap a sztori, mintha dp porno-landbe került volna (uh, ezt meg kell most gyorsan tisztáznom kell: dp, mint deadpool, és nem double penetration!) -azaz folyamatosan kívánatos nőkbe botlik hősünk, akik mind őt akarják, szexuálisan. persze később kiderül a csavar ezzel kapcsolatban, de akkor is azt érzi az ember, hogy erősen nő-központú volt ez a kötet -még a gyilkosok is szöszi tinilányok voltak... bár másabb volt ez most, mint korábban, azért mindig szórakoztató wade wilson társaságában tölteni az időt -és azt sem bántam, hogy most nem kellett ötször annyi időt rászánni egy-egy füzetére a mérhetetlen mennyiségű duma miatt... (#04.14.)

(Daredevil vol.2 #16-19) (2001) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Mack) (eng)

a képzőművészetnek van az a határa, amit már nehezen lépek át, mert sajnos bizonyos ágakban bántóan hiányzik a kulturális tudásom -így amíg az előző kötetben még dicsérni tudtam a merész vizuális koncepciót, ezek a füzetek már majdnem megfeküdték a gyomromat, mert nehezen tudtam kihámozni a vízfestékkel meg krétával megalkotott sűrű kollázsokból a lényeget... és mondom, ez valószínűleg elsősorban az én hibám, mert nincs elég tudásom az absztraktabb képek dekódolásához (ennek ellenére annak tudtam örülni, hogy a történetben kardinális gyerekrajzok alapján össze tudtam rakni a sztori későbbi nagy fordulatát). maga a történet is formabontó volt azzal, hogy a címszereplő csak mellékszereplő a saját füzeteiben, és egy oknyomozó újságírót követünk a sokkoló következtetései mentén haladva. és igazából akkor fogott csak meg ez a sztori, amikor kiderültek a szívbemarkoló múltbéli események -és talán az volt az a pont is, amikor jobban kezdtem értékelni a rajzolt körítését is... (oké, hogy kollázsokból állnak a lapok, amikben elférnek kacsintós utalások is (taxisofőr a moziban) -de arra mi magyarázat van, hogy bizonyos karakterek leonardo dicaprio és kate moss arcát kapták meg...?) (#04.08.)

(Punisher vol.4 #1-12) (2000-2001) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Steve Dillon) (eng)

azért ha ráeresztesz egy olyan brutális állatot a marvel univerzumra, mint garth ennis, abból szép baleset lesz... persze ha mást karaktert húzna végig ezen a vériszamos leszámoláson, akkor nevetségessé válna, de frank castle pont az a figura, aki igényli ezt a fajta grafikus erőszakot, mert a rosszfiúkhoz való hozzáállásával mindig is morálisan ingoványos talajon állt. így tökéletesen alkalmas egy ilyen szikár, lövedék-tempójú, alibi-sztorival megtámogatott erőszak-orgia központi elemének... oximoronként ez egy színpompás noir, ami stílus kötelező kellékeinek jó részét felhasználja, mivel piti gengszterek és korrupt rendőrök között lavírozzuk át magunkat. igazán talán csak a femme fatale hiányzik a képből, de tudjuk jól, hogy frank szíve annyira összetört a családja halálakor, hogy semmilyen dögös maca végzet-asszony nem töltheti be az akkor keletkezett űrt... vannak viszont jól felépített mellékszereplők hősünk körül -a bérház lakói a humanizálás (és némi segítségnyújtás) miatt kellenek, az önbíráskodók bandája meg kontrasztnak, hogy lássuk, hogy frank nem csak passzióból öl, mint ezek a mániákusok... persze egy szimpla maffia-leszámolós sztorit nem éltetne ennyire egyöntetűen (és ennyi éve) az értő közönség, kellett valami plusz is, ami igazán szórakoztatóvá teszi az egészet: és ez meglepő módon maga az erőszak lett, ami annyira túlzó, hogy nem lehet nem imádni a kíméletlenségét és gusztustalanságát. vagy az ötletességét, mert nagyszerűen használja ki a környezetét ahhoz, hogy vagány módon keménykedjen -még ha az állatvédők akár húzhatják is a szájukat a jegesmedvének kiosztott maflás miatt... én már a preacher-ben is bírtam steve dillon jellegzetes arcformáit, és itt is nagyon működött a rajzstílusa -a tavalyi halála nagy veszteség a képregény-szakmának. (tök megörültem annak, hogy rajzolva láttam viszont a daredevil sorozat tetős jelenetét -itt talán még jobban kijött a frank életét átitató lehetetlen döntés, mint a sorozatban.) (#04.07.)

(Captain America vol.3 #37-44) (2001) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens,David Ross) (eng)

számomra az egyik legvonzóbb tulajdonsága cap-nek az egyszerűsége -az, hogy ő egy régi letűnt kor gyermeke, aki bár megtanulta már használni a cédéjátszót, de azért még rá tud csodálkozni arra, hogy a nők felelősségteljes állásokat töltenek be... de legalább a morális iránytűje mindig a megfelelő irányba áll, csak az igazság elfogadható számára... és üdítő olvasni az egyszerű vonalvezetésű történeteit is, ahol nem kell túl sok dologra koncentrálni, van egy adott ellenfél, akit lehet püfölni, a háttérből mozgatja a szálakat egy klasszikus (értsd: világuralomra törő) bond-gonosz, és a pajzs-dobálás közben olyan örökzöld témák kerülnek elő, mint például a magánélet és a szuperhős-lét közt feszülő ellentét (vagy mondjuk néhány háborúellenes szózat). és fura módon én tudok örülni annak, ha sokat foglalkozunk steve-vel, a hős-szerelmessel, akinek ritkán jön össze egy rendes randi, mert mindig beüt valami világmegmentő küldetés. és elégedetten olvastam azt is, ahogy dan jurgens rájátszott az identitás kiderülésére, mert egy igen komoly kérdést vetett fel: lehet-e hosszútávú kapcsolatot kialakítani egy ilyen nemzeti kinccsel, akinél a világ megmentése mindig is prioritást fog élvezni a kapcsolatai előtt... úgyhogy nálam most mr.jurgens jó pontokat szerzett, és nem csak az írásával, de a rajzaival is maximálisan elégedett voltam (bár az elnagyolt hátterek nem mindig a barátaim...). (a poszt-szovjet kitalált állam kavarásai (és traktorjai) hitelesek voltak, crimson dynamo-nál meg az jutott eszembe, hogy annyira vissza akarja állítani a szovjetunió dicsőségét, hogy biztos, hogy ő putyin kedvenc karaktere...) (#04.06.)

(Avengers vol.3 #36-40) (2001) (írta: Kurt Busiek; rajzolta: Steven Epting, Alan Davis)

kurt busiek valami kitűnő zsonglőr-iskolába járhatott, hogy ennyi labdát képes a levegőben egyensúlyozni úgy, hogy mindig a megfelelő pillanatban essenek le... már az is teljesítmény lenne, ha csak a számtalan angyal lelkivilágát ápolgatja, de folyamatosan hozza be a háttérben tevékenykedő gonoszokat is, akik nem is biztos, hogy az aktuális sztori-szálhoz kellenek, hanem csak előkészíti velük a történet-folyam folytatását. és közben kitágítja a világot, hogy jó sok helyre eljuthassanak hőseink -verekedni egy kicsit... először kicsit elszontyolodtam a sok maximum security utalás miatt, mert azt éreztem, hogy inkább abba a monstre bejegyzésbe kellett volna besoroltatni ezt a kötetet is, de aztán ez az eltakarítós szakasz lecsengett az első füzet után, hogy új veszélyek nyomuljanak be a helyére, úgyhogy jó helyen lesz itt magában is... erős újraépítés és újrakoordinálás is folyt a részben, mert a gyakran változó összetételű csapat még mindig keresi, hogy mi lenne a legcélravezetőbb vezetői módszer számukra, hogy létrejöjjön az a csapat-munka, ahol mindenki a maximumát tudja nyújtani. bár nekünk olvasóknak lehet hogy több izgalmat nyújt, ha könnyebb legyőzni a hőseinket... (nincs azzal baj, hogy megtöltünk pár füzetet bunyókkal (mondjuk egy rakás zöld melák ellen!), csak egy modern képregény olvasása után nem volt könnyű visszalépni egy olyan korszakba, ahol még minden egyes pofon mellé járt egy kommentár is a résztvevőktől...) (#04.05.)

(kedves olvasóim! fontos jubileumhoz érkeztünk, ez az ötvenedik bejegyzésem a marvel 616-os univerzumában. ráadásul a nyakunkon van egy nagy világrengető esemény, ezért úgy gondoltam, hogy a nagy átívelős történet környékén megjelent, kötetbe nem rendezett füzeteket és a crossoverhez szorosan kapcsolódó sztorikat egy nagy monstre post-ban fogom prezentálni. induljon hát a nagy kaland!)

(Iron Man vol.3 #31-34, Annual 2000) (2000) (írta: Joe Quesada; rajzolta: Alitha Martinez, Paul Ryan, Dan Panoisan) (eng)

retcon. így hívják azt, amikor egy karakternél belepiszkálnak a múltjába, mert az íróknak épp egy olyan ötlete támadt, ami miatt azt kell mondaniuk, hogy ’áh, az nem is úgy volt!’... azért most nem olyan drámai a helyzet, tony még mindig vietnámban esett fogságba, és hozta létre egy tudósemberrel a vasember páncélt -csak a fogolytársak esetében érkeztek új elemek a sztoriba. és az egy dolog, hogy sokáig még azt is elhitették velünk, hogy az öreg tudós mégsem halt meg annak idején, de ami igazán őrült ötletnek bizonyult ebben a revizionálásban, az az iron man szekta ötlete... mert alapvetően a vallás és a technika csak csikorogva férnek el egymás mellett, meg egyébként is furcsa, hogy tony-nak a playboy szerep mellé magára kell vennie a prófétaság terhét is, de mindenképp érdekes koncepció volt ez a lebegő várossal meg a buddhistának tűnő szerzetesekkel egyetemben. sajnos a főgonoszban már közel sem volt ennyi innováció, csak egy tipikus badguy-t kaptunk, akinek be nem áll a szája, és kívánatos nők csókolgatják az eltorzult testét... a múlttal való szembenézés után jött egy kis levezetés, szuperhős-drog és súlytalan bunyó, a drámai füzetek után lebegősen, cinikusan elviccelve mindent -nem volt rossz, de azért spidey-nak jobban áll ez a stílus... (a tököm tele van már az annual-okkal, amikor egy sorszámozott füzetnél néhány oldal után esik le, hogy nagy lyuk tátong a sztoriban, és mehetek megkeresni a hiányzó láncszemet a neten...) (#01.31.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #20-23 / Peter Parker: Spider-Man #20-23, Spider-Man Annual 2000) (2000) (írta: Howard Mackie, Paul Jenkins, Chris Claremont, Bill Rosemann; rajzolta: Erik Larsen, John Romita Jr., Mark Buckingham, Joe Bennett) (eng)

amióta felosztották az írói feladatokat a két sorozatban, azóta markánsabban el is tér a füzetek hangvétele. howard mackie az amazing-ban sztori-orientáltabban ír, míg paul jenkins a pp-ben inkább szeret lelkizni, és úgy mellesleg egy-két bunyóval felpörgetni a hangulatot (a lelkizésen nem nagyon lepődtem meg, eddig bármit olvastam tőle, ott mindig a tépelődésen volt a hangsúly, nem a szuperhősködésen)... ez így rendben is lenne, ha mackie-nek sikerülne jól egyensúlyoznia a sok szállal, amit vezetni szeretne, de nagyon döcögősen áll össze az egész a politikus-vonallal, a stacy-családdal és venom-mal, hiába veti be a flashback-eket is extra magyarázatként... jenkins viszont rutinosan hozza peter gyászát, a ben bácsis elmélkedéseket, plusz idétlen humorral szórja meg a füzeteket (peter meztelenül queen-t énekel; nem tudja, hogy a jobb kézre húzott jegygyűrű manapság a melegség jele, ilyesmi). de az mindkettejükre igaz, hogy túlbeszéltetik a gonoszaikat (vagy legalábbis minden alkalommal baaaaromira hosszúnak tűnnek a monológok, amiket lenyomnak), és persze a gonoszok tipikus gonosz-húzásokkal operálnak (pl. választani kell, hogy kit mentsen meg spidey, a szeretteit vagy az ismerőseit)... és akkor ott van még a különszámot jegyző chris claremont is... én elhiszem, hogy ő egy legenda a ’70-es/’80-as évek-béli x-men-je okán, de itt az ezredfordulón én eddig csak hajmeresztő dolgokat olvastam tőle... például egy percig sem veszem be, hogy peter felcsapna csaposnak, valahogy idegen tőle ez a fajta éjszakai élet. és akkor a west side romeo&juliet háttér-sztoriról még nem is beszéltem... no, ténylegesen elkezdtünk készülődni a maximum security című nagy eseményre, amitől azért fázok egy kicsit, ha ennyire űrlényes-scifis irányba viszik el, mint ami itt peter körül ólálkodott az előkészületek során... (ennyi füzetnél óhatatlan a hullámzó rajz-színvonal, de az asm #20-as száma különösen rondára sikeredett...) (#02.12.)

Thor -Across All Worlds, part1 (Thor vol.2 #26-29) (2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Erik Larsen, Andy Kubert) (eng)

kicsit fura érzés egy fél kötetről írni, de mivel a nyakunkon lévő nagy esemény épp kettévágja a sztorit, így kénytelen vagyok én is darabolni a mondanivalómat (hátha vannak követőim, akik hasonló ütemben olvassák a füzeteket, mint én -szegények össze lennének zavarodva, ha a crossover után egyben írnék erről a kötetről...). az is baj, hogy ez a négy árva füzet nem ad lehetőséget a szóvirágaim részletes kibontására, mert sok esetben csak előkészítik a későbbi világokat rengető eseményeket, felhalmozzák a gonoszokat és a konfliktusokat. vagy csak tesznek egy kitérőt, hogy a szivacsember (lánykori nevén absorbing man) szomorú családi históriájáról meséljenek. vagy csak egy kicsit könnyítenek az égzengető komolyságon, és azzal alkotnak filler-jeleneteket, hogy viccesnek mutatják az asgardiak találkozását a modern technikával, a time square-rel vagy egy nagy bödön jégkrémmel... (mint egy kisgyerek, úgy meg tudok örülni annak, ha olyan érkezik a sorozatba, amit/akit ismerek már a filmekből, és most bőven volt okom örömködni az odin álomnál, malekith-nél és hella-nál, aki csak idén fog érkezni a gyöngyvászonra.) (#02.15.)

Maximum Security (Maximum Security: Dangerous Planet / Maximum Security #1-3 / Thor vol.2 #30 / Amazing Spider-Man vol.2 #24 / Black Panther vol.3 #25 / Iron Man vol.3 #35 / Captain America vol.3 #36 / Incredible Hulk vol.2 #21 / Thunderbolts vol.1 #45 / Avengers vol.3 #35) (2000-2001) (írta: Kurt Busiek, Jerry Ordway, Dan Jurgens, Howard Mackie, Christopher Priest, Joe Quesada, Paul Jenkins, Fabian Nicieza; rajzolta: Jerry Ordway, Andy Kubert, John Romita Jr., Sal Velluto, Alitha Martinez, Dan Jurgens, Kyle Hotz, Patrick Zircher) (eng/hun)

no, hát itt van végre a világrengető, mindent behálózó nagy átívelés -ami azért, ahogy lenni szokott, kisebbet pukkan a vártnál... mert oké, hogy van a fő-mini, ami a történet gerincét adja, de a karakterek füzeteibe átszivárgó kapcsolódó kalandok nagyon vegyes képet mutatnak azzal kapcsolatban, hogy mennyire is kapcsolódnak. mert van ahol épp’ csak be kell érnünk egy űrlény-bunyóval (és ezzel arra késztetik az olvasót, hogy a marketingeseket okolja az egész crossover-ért), máshol viszont tényleg lényeges elemek adódnak hozzá a nagy egészhez. és mivel az elején eldöntöttem, hogy csak azokat a kapcsolódó füzeteket fogom felvenni az olvasási listára, amiket egyébként is elolvasnék, így gyanítottam, hogy hiába rágom át magam rengeteg panelen, lesz hiányérzetem -és persze a fináléban jöttek elő olyan utalások, amik az általam teljesen ignorált x-men-vonalban történtek meg (de egyébként is rémálom-szerű ez az egész marvel-kontinuitás egy kompletistának, például a thor füzet közben derült ki, hogy ’ja, hogy ehhez kellett volna még egy minit is olvasni!’)... szerkesztői szempontból is érdekes lehet egy ilyen crossover levezénylése, mert rá kell venni az írókat, hogy rakják félre az addig vezetett történeteiket, és erőltessenek bele a sztoriba valami mást -ez esetben űrlényeket... és ezért is lett ilyen sokféle ez a füzet-halmaz, mert volt olyan, aki vonakodva engedelmeskedett csak (lásd a két pókember epizódot), vagy mondjuk elviccelte a dolgot egy kicsit a végére (paul jenkins mosolygós csavart kanyarintott hulk-nak). és volt olyan, aki nem volt hajlandó lemondani az addig felépített drámai cliffhanger-jéről, így ha mondjuk valaki random bekapcsolódott a black panther-be, akkor csak azért érthetett valamit is az érzelmi sokkból, mert christopher priest ügyesen használja a narrációt mindig a füzetek elején. (szegény vasember meg csak mellékszereplő lehetett a saját sorozatában, mert be kellett gyömöszölni a fantasztikus négyest is a nagy egészbe...) a fő-szálban egyébként annak ellenére találtam izgalmas dolgokat, hogy továbbra sem vagyok a barátja az űr-kalandok és a szuperhősök keverésének, de jó ötletnek tartom az univerzum-szintű nagytanácsot (george lucas csókoltat mindenkit), a földön létesített űrbörtönt, vagy a felgyorsított evolúciót. és azt is el kell ismerni, hogy a végére pont olyan nagyívű és epikus lett az összecsapás, ahogy egy ilyen típusú sztorihoz illik -még egy önfeláldozással is próbálta kurt busiek emelni az érzelmi görbét, igaz azon meglepődtem, hogy senki sem halt bele a nagyszabású küzdelembe... valahol jó, hogy egy ismert arcot kaptunk mastermind-nak, aki az egész hatalom-ittas terv mögött állt, ugyanakkor hervasztó már megint hosszú gonosz-monológot olvasni egy magát felsőbbrendűnek gondoló karaktertől... (az sem volt rossz ötlet, hogy a sok karakter közül egy kevésbé ismertet emeljen ki a mini-sorozat, de szegény u.s.agent akkora seggfej, hogy képtelenség vele szimpatizálni...) (jegyzeteltem még egy csomót mindent füzet-szinten, de most nem kezdenék elmélkedni arról, hogy mondjuk mennyire más volt malekith itt, mint a rossz-emlékű thor filmben, mert úgyis mindjárt folytatom a viharisten kalandjait, majd ott előjön még a karakter. na látjátok, ezért nem ideális az ilyen crossover-rendszerű olvasás, mert egy csomó sorozat sztoriját kényszerűségből kettévágja...) (#03.10.)

Thor -Across All Worlds, part2 (Thor vol.2 #31-35) (2001) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Andy Kubert, Stuart Immonen) (eng)

szóval thor visszatért a mélyűrből, hogy bunyóból-bunyóba, cseberből-vederbe keveredjen -és nem túlzok, ennyi volt a füzetek nagyrészében, jött egy új ellenfél, akit meg kellett kicsit ruházni, kalap, kabát. még asgard-ra is rá mertek támadni ezek a kutyák -kétszer is... (ez épp olyan skandalum, mint amikor a pokol befagy -ja, várj, ez is megtörtént az egyik füzetben...) oké, értem, hogy az istenek most gyengének tűnnek odin alvása miatt, és thor is összeszedett már pár ellenséget a múltban (illetve a jövőben, de erről majd mindjárt beszélünk még), de azért tényleg lehetne más is a sztoriban, mint epikus ököl (és mjölnir) harcok... ha már sohasem szabadulunk jake-től, hát foglalkozzunk vele (és az egyre gyarapodó háremével) jobban -bár gyaníthatóan ez most fog megtörténni, mert (dramaturgiailag megfelelő ponton) a legfőbb isten megébredt, és egyből kiosztott egy sallert a fiának, amiért az ennyi időt tölt a földön... úgy érezni, hogy ebből a repetitív megrekedt állapotból lassan ki fogunk kecmeregni, legalábbis nagyon remélem, hogy a sötét jövőképet nem csak olcsó fogásként dobta be dan jurgens, hanem szépen építkezni akar erre a pontra mostantól -egy kicsit remélhetőleg változatosabban... (#03.23.)

Spider-Man -Revenge of the Green Goblin (Revenge of the Green Goblin #1-3 / Amazing Spider-Man vol.2 #25 / Peter Parker: Spider-Man #25) (2001) (írta: Rodger Stern, Howard Mackie, Paul Jenkins; rajzolta: Ron Frenz, John Romita Jr., Mark Buckingham) (eng)

hello darkness, my old friend... amikor sikerül egy hős mellé megalkotni a tökéletes anti-tézist, az igazi gonoszt, akkor használni is kell őt, újabb-és-újabb összecsapásokba kell hajszolni a karaktereket. ilyenkor az írók megpróbálják feldobni ezeket a nagy ellenállásokat, így gyakran megölik a negatív szereplőt, majd visszahozzák őket az élők sorába, vagy mondjuk átállítják őket a jók oldalára, hogy aztán egy árulás közepette hulljanak egyből a mélybe -mindegy, hogy milyen őrült ötlettel állnak elő, csak ne mindig ugyanazok a sematikus harcok legyenek... szerintem norman osborn-nal is megtettek mindent az írók, amit csak el lehet képzelni egy ikonikus gonosz kapcsán -most épp’ azt a korszakát éli, amikor egy tubus fogpasztával mérgezi az ős-ellenségét... a gonosz-központú nézet sokszor tud érdekes lenni, és itt most nem csak arról volt szó, hogy kicsit belestünk norman őrült elméjébe, de a múltjába is bőven vájkáltunk, és persze nem maradhatott ki az örök gonosz-gyengepont sem: a szerelem... de az álmok és tévképzetek egy egészen érdekes útra vezettek minket -mert norman osborn ezúttal nem megölni akarta peter-t, hanem át akarta neki adni a manó-álarcot, örökösévé tenni, ha már a fiával ezt nem teheti már meg... persze őrült egy terv ez, ami nem nélkülözi azt sem, hogy jól meggyötri peter-t (és a hozzá közelállókat) -ugyanakkor van igazsága abban, hogy a kettős személyiséget élő sztreccs-ruhás emberekben akkor is nagyon sok közös vonás van, ha az érme különböző oldalain állnak is... szépen építkezett fel a történet a hatásos fináléjáig, és tudom értékelni az olyan apróságokat is, hogy a rossz álmok nem légből-kapottan érkeztek a sztoriba, hanem volt rájuk bőven utalás a korábbi füzetekben is. (#03.25.)

(Thunderbolts vol.1 #46-50) (2001) (írta: Fabian Nicieza; rajzolta: Mark Bagley, Patrick Zircher)

fabian nicieza a nyolcvanas évek derekán került a marvel-hez, aztán a kilencvenes évek elején teljesedhetett ki a szerzői vénája rob liefeld mellett -és azért hozakodtam elő ezzel a történelmi leckével, mert a mennydörgőket épp’ úgy írja, mintha még nem léptük volna át az ezredforduló küszöbét, hanem még mindig a kilencvenes évek árnya vetülne ránk, túlbonyolítottnak tűnő fordulatok várnak minden sarokban, a szereplők egymáson élcelődnek cool-nak szánt mondatokkal, sőt, van olyan, aki káromkodik is. a tizenéves énem könnyekbe szökött épp’ az elébb... azért persze ki lehet hámozni a lényeget a sokkolónak szánt fordulatok alól: a hős-létet akarja piszkálgatni egy kicsit, ami azért van rendben, mert a sorozat már a kezdetektől erről szól, azaz hogy a korábbi rossz tettek alól van-e feloldozás. persze mind tudjuk, hogy ha létezik is ilyesmi, annak mindig ára van... bár egy kicsit élcelődünk a nagyszámú karakter-visszahozáson (’alig várom, hogy én mikor halok meg és térek vissza’), de tényleg elértéktelenedik az összes drámai pillanat, ha tudjuk előre, hogy füzetekkel később úgyis visszacsinálják majd... valahogy elég kényes gyomrú lettem, mert nem lakok jól, ha valami túl egyszerűen van tálalva, de az sincs ínyemre, ha valamit annyi alapanyagból kotyvasztanak össze, mint ahány szál felbukkant ezekben a füzetekben, bekeverve a szuperhős megváltás-sztori mellé egy jó adag scifit meg kormányzati összeesküvés-elméletet náci hajlamú gonosztevővel... (#03.26.)

(Incredible Hulk vol.2 #12-20) (2000) (írta: Paul Jenkins; rajzolta: Ron Garney, Mike McKnone)

nem kevesebb feladat állt paul jenkins előtt, minthogy közelebb hozza hozzám a nagy melákot, akit én mindig is egy kicsit unalmas karakternek tartottam, mert nem tudtam elképzelni, hogy érdekes lehet hosszútávon olvasni a morgásait és a zúzásait -így az első tíz önálló hulk füzetem után azt már kijelenthetem, hogy felületesen ítéltem meg ezt a képregényes jekyll és hyde parafrázis, mert egy jó írónál sokkal több van benne, mint morgások és zúzások összessége... a rendszerető énem egy kicsit rosszallotta, hogy az újraszámozást követő első tizenegy füzetet kihagytam az olvasásból, de úgy gondoltam, hogy nem véletlen, hogy ott tették hozzá a címhez az ’incredible’ jelzőt, ahol én is felugrottam a vonatra -ugyanis itt vágtak bele egy új íróval az új kalandokba. és paul jenkis segít is az elején bekapcsolódni, magyarázatokkal és flashback-ekkel rak rendet a fejünkben, miközben elindítja a maga komor történetét... és érdekes, hogy nem a nagy melák testi erejét használja, hogy akcióról-akcióra ugrálva győzzön meg minket az olvasás folytatásáról, hanem a lélek mélyére utazik, és ez a szuperhősös képregényekben mindig bátor vállalás. azért kíváncsi lennék, hogy hogyan fogadták az olvasók, hogy ennyire elméleti síkra terelődött a hulk mítosz, hogy a tudatalatti egyfajta védelmi mechanizmusként lett ábrázolva (és vizualizálva az agyban tett utazásokat). illetve nem ’lett’, hanem lettek ábrázolva, mert nekem az is újdonság volt, hogy nem egy hulk létezik banner doki elméjébe zárva, hanem számtalan alteregója rohangál odabent, megszemélyesítve egy-egy tulajdonságot vagy lelki állapotot (a kanos tini kivetülés a noir-os ruhában vicces, a man-bun-os kreált verzió meg nagyon trendi...). de persze nem lehet csak pszichológiai tanokkal telepakolni a füzeteket, úgyhogy kellett egy gonosz is, aki ellen fel lehet venni a kesztyűt -és tudjuk jól, hogy a hulk sosem volt a katonaság szíve csücske, úgyhogy egy kegyetlen tábornok mindig ideális ellenfél a számára. bár egy pillanatra megijedtem, hogy scifi-be borítják a sztori végét (az 51-es körzet túl nagy árnyékot vetett), de aztán inkább egy hagyományosabb gonosz-indok felé fordultunk: lehet-e szeretetből gonoszkodni...? (a kötet címénél még nem kapcsoltam, de amint rajzban megláttam a hulk-kutyákat, már beugrott, hogy felbukkantak ők a felemás megítélésű ang lee filmben is.) (#01.25.)

(DareDevil vol.2 #9-15) (1999-2001) (írta: David Mack, Jimmy Palmiotti; rajzolta: Joe Quesada, Rob Haynes, David Ross) (eng)

sokan vitatják, hogy egy képregény lehet művészeti alkotás is (tudjátok, ők azok a korlátolt véglények, akik sosem jutottak túl a garfield kockákon) -pedig még egy szuperhős történetben is lehet vizuálisan izgalmas összhatást létrehozni. bár kell hozzá némi bátorság, mert nem minden képregény-olvasó vevő az ilyen artisztikusabb megoldásokra, az absztrakt analógiák végiggondolására, pedig jól tud működni ha valaki átlép a hagyományos panel-kezelés és szövegbuborék-használat láncain. és még oka is van erre, nem csak az, hogy a feje a fellegek fölé ér... mert ezzel akarja rajzolt formában ábrázolni a látáson túli érzékeléseket, hogy matt murdock mennyire másképp látja a világot vakon (nem véletlenül hangsúlyos a zeneiség is a füzetekben) -plusz hősünk ellentét-párjának, egy süket lánynak érzékelésébe is belepillanthatunk (aki ráadásul indián származású, így a kulturális hagyatékukat is bele lehetett építeni a vizualitásba)... találkozik egy vak és egy süket -mint valami rossz vicc kezdete, pedig jól kitalált páros ez, mert működik a kapcsolat-építésük (a romantikus felhangokkal együtt), és tetszett az is, ahogy a harcok során is kiegészítik egymást (btw, piszok nehéz lehet egy olyannal verekedni, aki nem csak a te mozdulataidat utánozza le, de bármit, amit korábban látott)... a kezdeti rajzolt tobzódás után sokkoló volt a középső füzet stílusa, ráadásul eddig nem nagyon tapasztaltam olyat, hogy egy képregény-sorozatban filler-epizódot kaptunk volna, de úgy tűnik, nem csak a tévésorozatoknál létezik ez a fogalom -igaz, nem panaszkodhatunk, mert ha már meg kellett állnunk (gondolom kényszerűségből, pedig azt hittem, hogy a rajzolás miatt csúsztak el ennyire a megjelenésekkel), akkor legalább érdekesen kaptunk egy átfogó képet a hell’s kitchen-iek mindennapjairól... no de vissza a fő vonalhoz, és vissza a klasszikus daredevil-i vonásokhoz, azaz a tárgyalótermi drámához és wilson fisk-hez... nekem, aki csak tévében látott eddig tárgyalást, hitelesnek tűntek foggy bírósági jelenetei, jó látni őt munka közben (maximum azért nem jó őt látni, mert joe quesada kifejezetten csúnyára tudja őt rajzolni...) -és ki mást ültetett volna a vádlottak padjára, ha nem magát a vezért... meglepődtem, hogy ennyit építettük a hatalmas gonoszt, gyerekkori traumákkal, ahogy általában szokás, már-már elhittem, hogy a kezdetek bemutatása után eljött számára a vég -de nem, csak hasonlatossá tették a nemezist a hőshöz, és azért ehhez is kellett némi kurázsi... eddig is közel állt hozzám a fenegyerek, de ezek a füzetek még közelebb húzták a szívemhez a karaktert -köszönhetően annak is, hogy a művészi koncepcióval még erősebb hangulatot tudtak létrehozni köré. (szeretném, ha echo vissza-visszatérne a sorozatba, mert mindig érdekes látni, amikor matt rágja magát egy nő miatt...) (szép főhajtás volt kevin smith-nek, hogy a videotékában randal és dante fogadták matt-et -bár nem tudom, hogy a két lókötő mikor költözött át jersey-ből new york-ba...) (#01.17.)

(Poe Dameron #1-6) (2016) (írta: Charles Soule, rajzolta: Phil Noto)

üdítő végre egy viszonylag ismeretlen korszakból olvasni egy star wars történetet, olyan karakterekkel, akiket még nem használtak túl az elmúlt években. nem is tudtam, hogy milyen kalandra számíthatok poe dameron (és bb8) főszereplésével, és örülök, hogy sikerült egy olyan vezérfonalat találni, amire jól felfűzhető az összes küldetése, és ez jól illeszkedik a hetedik filmhez is -ugyanis az ellenállás legjobb pilótája azt kapja feladatául, hogy keresse meg azt az öreg vándort, akit végül majd a jakku-n talál meg a film nyitójelenetében. de nagy a galaxis és sok kitérőt kell még tenni addig... nagyon tévésorozatosan kezdődött a kötetben található két kaland, meglepő akcióval az elején, majd visszaflesselve az események elé, hogy magyarázatokat kapjunk -de egyébként is kellően filmszerűek a rajzok, nagyon szépen vannak plánozva a képkockák, storyboard-szerűek a lapok... nagyon mélyen járunk a scifi birodalmában, van itt furcsa szekta egy nagy kék tojással, van godzilla-szerű óriás-szörny harc, van bolygóméretű börtön is, ahol a gravitáció a legerősebb börtönőr -és persze vannak űrhajós jelenetek is szép számmal, ha már pilóták a sorozat főszereplői... de örültem, hogy jutott idő a csendesebb pillanatokra is, barátságok és szerelmek építésére is. no meg a fő-gonoszra, mert poe máris kapott egy nemezist, egy simlis első rend-béli hírszerző személyében. (btw, érdekes a korszak fennálló viszonya, még nem tört ki a háború az első renddel, de ott van a levegőben, hogy bármikor forróvá válhat a konfliktus.) (hmmm, hogy került tarkin kormányzó hajója egy első rend-béli karakterhez? ebben az a vicces, hogy most olvasom a tarkin című könyvet, ahol a carrion spike egy vadiúj hajó...) ($$12.10.)

(Star Wars #20-25) (2016) (írta: Jason Aaron; rajzolta: Jorge Molina, Mike Mayhew)

jason aaron továbbra is tesztel minket, hogy melyik őrült ötleténél mondjuk azt, hogy ’na ezt már neee...’ -de ügyesen egyensúlyoz, még azt talán pont el tudjuk fogadni, hogy hőseink ellopnak egy csillagrombolót... de frankón, és egy páran el is vezetgetik egy új küldetés felé -mármint megpróbálják működésre bírni (mert azért a lopás alatt eléggé sikerült leamortizálni), és közben még jut idő arra is, hogy egymással élcelődjenek és civódjanak (de mint a gyerekek -oké, a leia/han kémia működik, de most komolyan versenyt futnak a hajóban, mint két éretlen alsótagozatos...?). aztán persze megérkezik a birodalom is, mert azért csak piszkálja őket, hogy lába kélt egy hajójuknak... egy egész füzetet rászántunk a sztori fő-ellenségére, hogy másik szemszögből is megnézzük a lázadást -és egész újszerűnek hatott, hogy végre egy olyan rohamosztagos is megismerhettünk, akinél szorult némi intelligencia és taktika is a vödörfejébe. az már egy másik téma, hogy aztán ezt az eszességet keménykedéssel meg fénykard-lóbálással fedték el később... no, a sztori elszálltsága még renden lenne annyira, hogy ne húzzam a számat olvasás közben, de az új rajzoló stílusára már nem nagyon találok mentséget -és az egy dolog, hogy a rajzfilm-szerű arcok nem jönnek be, mert ez egyéni preferencia kérdése, de egy starwars képregénynél nehezen megbocsátható, hogy nem működnek az űrcsaták paneljei, nincs bennük semmi dinamika és ’hűha!’-faktor... (az obi-wan-szám viszont most is gyönyörűen nézett ki, és a szokásos hangulatot is hozta. érdekes látni, hogy miként kopik meg egy jedi a sivatag homokjától koptatott évek alatt. azt meg pontosan tudtam, hogy mi fog történni a fekete bundás vukival, mikor láttam, hogy itt még nincs meg a sebhelye...) ($$12.08.)

(Darth Vader #20-25) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Salvador Larroca, Max Fiumara)

tiszteletreméltó, amikor egy író érzi azt, hogy mennyi történetet akart elmesélni, és maga dönt úgy, hogy lezár egy hosszú kifutású sorozatot. ez persze a finálénak is jót tud tenni, mert így el tud varrni minden szálat, amit szeretne, és hát tényleges finálé-érzetet kap az olvasó. persze könnyű dolga van egy írónak, ha vader a főszereplője, mert ő elég határozottan tudja véglegesre nyesni a szálakat -és a sötét lovagnál most fogyott el a kegyelem, úgyhogy nem kíméli az ellenségeit és a mellékszereplőket sem... szerencsére nem arról van szó, hogy csak kétszer suhint a fénykardjával, és mindenki holtan hever a lábainál, hanem azért meg kell küzdenie minden egyes alkalommal. ezek között volt (a most már szokásosnak mondható) vagánykodás is (kardpárbaj az űrhajó külső felszínén), de ami igazán érdekes volt, az az, hogy kihasználta kieron gillen a tényt, hogy vader egy mechanikus testbe zárt ember -egész pontosan anakin skywalker... megkapó volt látni a flashback-szerű látomásokat, főleg mert számomra ez az összekötő kapocs mindig is bántóan hiányzott a két filmes trilógia között (azaz hogy miért nem került szóba sohasem az eredeti trilógiában padmé). itt most a nagyúr leszámolhatott az összes kételyével és lelki sebével, így még kegyetlenebbé válhatott a belső utazás után. ennek az árát többek között aphra doki itta meg, akitől egy hatásos jelenetben búcsúztunk. illetve... oké, tudtuk előre, hogy jövőre saját képregény-sorozatot kap a hölgy, de az akár játszódhatott volna korábban is, de nem kell ilyen trükköket bevetniük a lucasfilm-nél, mert bevetettek egy másikat -egy végefőcím utáni jelenetben vezették fel az új produktumot, ami persze így elvette kicsit a korábbi drámai hangulatot, de mindenképp hatásos felütésre sikeredett... az előző kötetnél azzal zártam az írásom, hogy remélem, hogy kiderül, hogy miért tesztelte vader-t az uralkodó, és most azt mondhatom, hogy egy hatásos palpatine-monológtól nagyjából megkaptam azt, amit vártam, sőt, igazából sok dologgal kapcsolatban visszamenőlegesen is át kell értékelnem a gondolataimat, mert lett értelme annak, hogy a kezdetektől ott keringett vader körül ez a sok technológiailag módosított személy és lény (akiknél én azért többször ráncoltam a homlokom, mert valahogy nem éreztem őket vader mellé valónak). itt a végén rájöttem, hogy miért kellettek: hogy igazán aláhúzzák a sorozat egyik fő témáját, a technika harcát a misztikum ellen... ($$12.07.)

(Darth Vader #16-19) (2016) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca)

engem a nagy kalandok mellett mindig is érdekeltek a háttérben zajló dolgok is -például hogy a birodalom honnan szerzi be azt a mérhetetlen sok nyersanyagot, amit felhasznál a mindennapjaiban. az ilyen háttér-információk feltárására valók a könyvek és a képregények, mert a filmekben csak megakasztanák a cselekményt. bár ha lennének a starwars univerzumában (igazi) tévé-sorozatok, oda elférnének az ilyen szálak egy filler-epizódba. de hé, ki mondta, hogy a képregény-sorozatokban nem lehetnek filler-történetek...? mert bizony most vader nem a lázadókkal foglalkozik, hanem megreguláz egy bolygót, ami a nyersanyagok szempontjából létfontosságú -csak az a baj, hogy ahol értékeket rejt a föld, ott létezik az a dúsgazdag arisztokrata réteg is, amelyet nem könnyű betörni a birodalom rabigájába... már a különszámban találkozhattunk ezzel a konfliktussal, de most kibővült a harc újabb négy füzetre. és még így is úgy éreztem, hogy csak végigszaladunk az eseményeken, olyan gyors volt a tempó. nincs idő megállni, így igazából nehéz maradandót alkotni, maximum csak néhány cool pillanat fog megmaradni az olvasóban (óriási harci fúró!). a karakterek is csak úgy vannak, lázadnak, harcolnak, árulóvá lesznek, behódolnak, egyedül a bolygó királynőjénél érezni némi fejlődést, ahogy az ártatlan kislányból kemény uralkodónő válik... de a legnagyobb nyűgöm talán az, hogy most sem tudtam meg sokkal többet a gazdasági háttérről, mint egy főszálas történet esetén... (remélem a most következő utolsó történetben lesz magyarázat arra, hogy az uralkodó miért teszteli folyamatosan vader-t.) ($$12.06.)

(Star Wars #15-19) (2016) (írta: Jason Aaron; rajzolta: Leinil Francis Yu, Mike Mayhew)

a ’new hope’ és az ’empire...’ közti három évben voltak olyan napok, amikor nem történt semmi igazán világrengető hőseinkkel -na ez a kötet az ilyen napokat ábrázolta... oké, a hercegnő megint egy kicsit életveszélyben volt, de han és luke tényleg csak sodródtak, hogy ők legyenek ezeknek a füzeteknek a comic relief-je (btw, az életkorom miatt elsősorban szinkronnal ismerem a sw filmeket, így elsőre nem esett le, hogy miért poén, hogy ’nerf’-eket szállítanak a falconon, pedig a ’nerf herder’ kifejezést már hallottam párszor -csak ugye magyarul azt szőrös-talpúnak fordították...) leia-ék börtön-kalandjánál legalább volt némi izgalom, meg magasan szállt a girl-power (lehetne még közös kalandja az organa/sana/aphra csapatnak). valamint kicsit moralizálunk is: van-e elég és akarat a lázadókban, hogy győzni tudjanak? elég-e az erkölcsi fölény a siker eléréséhez...? nem mondom, hogy nem voltak szórakoztatóak ezek a füzetek, de azért jó lenne, ha újra a fontosabb napokra koncentrálnánk... (az obi-wan-os külön-füzet most is hangulatosra sikerült, jó belelátni abba, hogy miként támogatta luke-ot a háttérből ben kenobi. vizuálisan is szép volt ez a füzet -viszont elég félelmetesre sikerült a fotó-realisztikus gyerek mark hamill arc...) (persze arra, hogy mi történt az annual-ban, már egyáltalán nem emlékeztem...) ($$12.06.)

(Vader Down (one-shot), Star Wars #13-14, Darth Vader #13-15) (2015-2016) (írta: Jason Aaron, Kieron Gillen; rajzolta: Mike Deodato Jr, Salvator Larroca)

mivel a két fő széria (a.k.a. star wars / darth vader) egy időben játszódik, ezért elkerülhetetlennek tűnt, hogy összehozzák őket egy közös történetre -és szerencsére jason aaron és kieron gillen tényleg összefogtak, és közösen írtak egy összefüggő kalandot, nem csak valami alibi-átívelést adtak el nekünk ’vedd meg ezt a füzetet is! crossover’ címen... és ha már begyűjtötték mind a két sorozat olvasóit, hát igazi mindent-bele kalandot adtak nekik, ahol félelmetes tempóban zúdították a veszélyeket és izgalmakat a hősökre és rosszfiúkra, összegyűjtve a starwars-os dolgok legjavát, ahol az ismerős elemeken épp annyit tekertek, hogy még nagyobb legyen a cool-ság faktoruk (látványos kar-elvesztések! vuki vuki ellen! mon calamari cyborg fénykardokkal!). kicsit én még mindig tartok ezektől a két film közé eső találkozásoktól, mert ilyenkor az jár a fejemben, hogy vajon miért nem kerültek szóba ezek az életveszélyes helyzetek a ’birodalom...’-ban, de most egész jól megoldották azt, hogy hiába van közös füzetekben vader és luke-ék csapata, azért eléggé közvetett a konfrontációjuk (inkább csak névtelen lázadók tömegei bánták a találkozást a sötét nagyúrral)... (ja, igen, eléggé jellem-hűnek éreztem, hogy leia az önfeláldozásig is elment volna, ha ezzel le tudja győzni vader-t -bár persze mindig tudjuk, hogy kiknek kell túlélniük ezeket a kalandokat, így nem aggódunk, inkább érdeklődve figyeljük, hogy honnan érkezik majd a felmentő sereg, vagyis hogyan ássák ki magukat az írók a kelepcékből...) (a képi világról: epic sztorihoz epic látvány is dukál, engem le lehet venni a lábamról a hatásvadász egy-vagy-két-oldalas egész panelekkel. és persze azt is tudom értékelni, amikor a rajzolt arcon tökéletesen megjelenik a színész mimikája.) ($$12.04.)

(Han Solo #1-5) (2016) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Mark Brooks)

mondhatnám, hogy magasak voltak az elvárásaim, mert han solo gyerekkorom óta a kedvenc karakterem és példaképem, de tudom már jól, hogy mit kaphatok ezektől a mini-sorozatoktól, úgyhogy inkább kisebbre vettem a kívánság-listámat -mondjuk szerettem volna, hogy valamennyi átszivárog harrison ford kisugárzásából a rajzolt lapokra, és ez szerencsére meg is valósult. vagy hogy ugyanúgy működjön a dinamika leia és han között, mint a filmekben, és ezt is jól sikerült elkapni. és tulajdonképpen a történet nagyrészével sem volt bajom, mert elég solo-s volt a versennyel összekötött küldetés, hiszen kellően legyezte a simlis csempész egóját a kőkemény pilóta-kihívás, ugyanakkor kellett kurázsi is a megvalósításhoz. és annak is örültem, hogy megint kiderült a falcon kapitányról, hogy a szíve épp olyan nagy, mint a szája... csak az a baj, hogy már az alapoknál megakadtam kicsit, mert számomra nagyon fura terv az, hogy úgy csinálunk titkos küldetést, hogy közben nagy nyilvánosságnak tesszük ki magunkat -legalább álnéven nevezték volna be han-ékat, akkor lehet, hogy kevésbé akadékoskodnék. mert ugye az első halálcsillag felrobbanása után járunk, nehogy már a birodalmiak nem ismerik fel sem a nevet, sem a falcon-t (ó, persze, mert a vödörfejek is itt vannak, de csak magával az őrült futammal kapcsolatban akadékoskodnak, han-t nem szedik elő szólóban)... de alapvetően elégedett voltam, a nagy rohanásba bőven fért kaland, némi érzelem is, és talán arról is tanulhattunk kicsit, hogy hogyan működött a lázadók titoktartási rendszere. ($$12.02.)

(Chewbacca #1-5) (2015) (írta: Gerry Duggan, rajzolta: Phil Noto)

szerintem mindenkinek az jutott elsőre eszébe, amikor meglátta a címet, mint nekem: akkor most ebben a képregényben végig morogni meg üvölteni fognak? és tulajdonképpen majdnem igazunk is lett... mert nem futtatták át a vuki mondatokat egy tolmács-droidon, így a maguk nyers valójában kaptuk meg az összes mondatot (ha egyáltalán mondat-szerkezetet használnak a kashyyyk-on...), így elég kevés fogódzkodónk volt ahhoz, hogy ez-vagy-az a hang épp’ milyen érzelmet közvetít. talán jobb lett volna legalább zárójelben ezeket az érzelmeket jelezni (mert egy mozgóképnél azért jobban érteni véljük a kiadott hangok jellegét, de így írottan ez nehezebb dió volt)... no, elég sokat elnyelvészkedtem, de ez azért is lehet, mert magáról a sztoriról nem sok mindent tudok elmondani, egy generikus starwars-szösszenet volt, kapzsi ember kihasználja a szegény helyieket, azok külső segítséggel a saját lábukra állnak és győzelmet aratnak -ja, és a birodalom is ott kavar a háttérben... egy kis mellékes kalandja egy ismert hősnek, nincs súlya, de nem is fáj. a rajz is ilyen volt a füzetekben, láttunk már szebbet is, csúnyábbat is, elment (mondjuk nekem a színezés elsőre fura volt, kicsit festmény-szerűvé tette a képeket). és igazából el lehet szórakozni az ilyen szösszenetekkel, de azért jobban örülnék, ha a képregényekkel is akarnának valami mélyebbet adni egy ifjúsági rajzfilm szintjénél... ($$11.30.)

(Kanan #7-12) (2015-2016) (írta: Greg Weisman, rajzolta: Pepe Larraz)

értem én, hogy a rajzfilm-sorozat jelen-idejéhez akartak kapcsolódni egy kicsit, közben meg kanan személyiségét is mélyíteni akarták, de kicsit feleslegesnek éreztem a minden füzetet nyitó néhány oldalnyi idősíkot, mert nem adtak semmit hozzá az élményhez (az utolsó, teljesen a jelenben játszódó rész meg azért volt csonka, mert még nem olvastam a new dawn című regényt, amihez kapcsolódik) -nem úgy, mint a múlt eseményei... számomra a padawan-ság témaköre mindig érdekes volt, és itt most szépen sikerült mélyebben is beleásni magunkat ebbe, például megtudhattuk, hogy hogyan is alakul ki egy mester/padawan kapcsolat, hogy intuitív módon választják egymást -vagyis valószínűleg az erő dönt erről a meghatározó kapcsolatról is... aztán belevetettük magunkat a háború sűrűjébe, és ismét jól sikerült ábrázolni a jedik és a klónok közti kapcsolatot is, hogy milyen erős kötelék alakulhatott ki a csatatéren köztük, akár baráti viszony is... a ’first blood’ kötetcím gondolom kanan/caleb első ölésére utal, bár igazából sajnos nem ástunk túl mélyre ezzel, hogy a kölyök a haragja felhasználásával a könnyebb (és sötétebb) útra lépett... értem én, hogy egy rajzfilm-sorozat kiegészítője ez a képregény, de azért örültem volna, ha kevésbé rajzfilmes a rajz-stílusa -vagy legalább annak, ha könnyebben megkülönböztethetőek az arcok... ($$11.30.)

(Obi-Wan & Anakin #1-5) (2016) (írta: Charles Soule, rajzolta: Marco Checchetto)

benned is, bennem is, minden rajongóban ambivalens érzéseket keltenek a prequel-trilógia filmjei (főleg ha ugyanúgy középsikolásként/kezdő főiskolásként láttad őket, mint én, mert akkor még egy adag nosztalgia-réteget is le kell hámoznod róluk)... mert akkoriban az ember nehezen ismerte be, hogy ezek a filmek nem jók, manapság viszont azt nem könnyű belátni, hogy lucas bácsi sok rossz döntése (és pocsék rendezése) mellett igenis voltak jó és működő elemek is. vagy olyanok, amik sokkal jobbak is lehettek volna, ha olyan nyúl hozzá a szövegkönyvhöz, aki tényleg a karakterek mélyére akar leásni. mert igenis lehet jót kihozni ebből a kicsit lenézett korszakból is, kitűnő példának itt van ez a mini-sorozat, ami nem csak egy pofás akció-kaland anakin-nal és obi-wan-nal, de a sok robbanás és futkosás alatt ott dobog az érző szíve is. mert hiába obi-wan a galaxis egyik legjobb jedi-je, mégis tele van kételyekkel, főleg anakin tanításával kapcsolatban, és a padawan-jában is épp ennyi bizonytalanság van. és ezeket nagyon jól közvetíti a képregény, mint ahogy a mester/tanítvány viszony is átérezhető. és akkor ott van még a csúcspont is, amikor egy flashback-ben láthatjuk, hogy miként is kezdte meg palpatine a könnyen befolyásolható anakin befolyásolását... de érdemes a fő küldetés mögé is nézni, ahol is a háború értelmetlenségéről elmélkedhetünk egy sort... a kalandot és a mélyebb mondanivalót szemet gyönyörködtető képekbe csomagolták, csak hogy komplett legyen a csomag. ($$11.28.)

(Avengers vol.3 #31-35 / Thunderbolts vol.1 #38-44) (2000) (írta: Kurt Busiek, Fabian Nicieza; rajzolta: George Pérez, Mark Bagley, Paul Ryan)

az ember mindig gyanakvóan tekint a crossover-ekre, mert profit-maximalizálást lát bennük elsőre, pedig van olyan, hogy tényleg azért írnak ilyen címeken és füzeteken átívelő történetet, mert maga a történet követeli meg, hogy minél több hős bevonjanak a fenyegetettség legyőzésébe... és itt most ezt éreztem elsősorban, indokoltnak tűnt a különböző karakterek felbukkanása, a nagy csapat-egyesítés, mert érezni lehetett, hogy a gonosz gróf tekintélyt parancsoló (hehe, jó ez a magyar nyelv, merthogy használhatom ezt a ’tekintélyt parancsolót’ egy általános kifejezésként is, valamint utalhatok arra is, hogy a gróf azért csinálta ezt a hepajt, mert szó szerint tekintélyt akart magának kivívni...). így ezzel a sok-helyről verbuvált hőssel lehetett igazán nagyívűvé fokozni a finálét, amin tényleg érezni lehetett az összecsapás súlyát, pozitív értelemben volt igazi szuperhősös grande finale, ahol az olvasó kellemesen beleremeg az epikusságba. pedig még azt sem mondhatja, hogy egész addig hanyagolva lettek volna a bunyók, mert minden füzetben volt valaki, akivel össze lehetett mérni az erőt... de persze mivel kurt busiek-ről (és a hű tanítványnak bizonyuló fabian nicieza-ról) van szó, ezért rengeteg minden rakódott még a verekedések mellé -elsősorban karakter-építésre gondolok, és meglepő módon nem csak a hősök között voltak olyanok, akiknek betekinthetünk a lelkivilágába, de a másik oldal gondolkozás-módja is markánsan meg tudott jelenni (volt amikor zemo báró vagy whitney frost narrációi egészítették ki a képeket). és persze szokás szerint rengeteg rejtéllyel övezték a főszál körüli eseményeket, sokat lassan görgetve maguk előtt, akár eltolva a sokkoló(nak szánt) relevációkat a következő kötetbe is. és persze nagy a szórás a számomra működő ötletek és a sutább megoldások között, az átélhető karakter-pillanatok és a szájbarágások között, a gyermeki lelkesedéssel fogadott képregényes túlzások és a ’na-ne-már’ fordulatok között, de összességében jól működött az egész kötet (és az általam hozzácsapott pár thunderbolts füzet), egy könnyen olvasható, fordulatos és szerethető tipikus szuperhős-történetet kaptam -pont olyat, amit egy ilyen crossover-től elvártam előzetesen. (ja, és nyugi, kiderült végre, hogy erik tudja, hogy a férfigyilkos a bárban dolgozik...) (ja 2: azért nekem nehéz eladni pozitívként egy olyan hős-csapatot, ahol az egyik tagnak vaskereszt a jele, a másik mellkasán meg egy nagy koponya látható...) ($$11.26.)

(Captain America vol.3 #25-35, Annual 2000) (2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Andy Kubert, Bret Anderson, Jerry Ordway, Dan Jurgens)

talán túl határozott kép él a fejemben az én amerika kapitányom-ról, és azért van az, hogy rendre panaszkodom, ha az írók olyan környezetbe és szituációkba helyezik őt, amik nem illenek bele ebbe az általam kialakított képbe... mert én csak egy olyan pasasként tudok cap-re tekinteni, aki a múltjából és a személyiségéből fakadó értékeiből építi fel önmagát, aki a negyvenes évekből eredő naiv moralitással van felvértezve, és ledobja magáról a modern és furcsa dolgokat. persze lehet szándékos írói koncepció az, hogy pont ilyen modern és fura dolgok közé kell bedobni őt, de szerintem lehetne ennél működőbb koncepciót is találni... pedig az első füzeteknél még reménykedtem, mert a kicsit megfáradt mark waid korszak után szélvész-tempóban vetettük bele magunkat az új érába, és a filmszerű pörgés közben azért volt is tartalom (a mindig riasztóan aktuális) neo-nácikkal, mert közöttük a kapitány, mint a szabadság szimbóluma nagyon biztos lábakon állt (és az milyen szimbolikus már, amikor az egyik szimbólumot egy másik szimbólummal gyaláznak meg, azaz amikor az ikonikus pajzsra horogkeresztet fújnak). de aztán elszabadult az írói fantázia, és én már kevésbé éreztem otthonosan magam... eddig sem volt a szívem-csücske a vadföld, a marvel univerzum prehisztorikus sarka, mert nekem ez a világ nem működik a szuperhősökkel összevegyítve, és most sem lettem meggyőzve, hogy sok kalandot kéne írni ide -igazából szerintem csak a dínó-mániás rajzolók szerethetik igazán ezt a helyet... de hamar túllendültünk ezen is (ha nem is monster-of-the-week, de three-months-of-the-week szerkezetet kaptunk a kötetben), úgyhogy cap felvehette a harcot... izé... az internettel... kicsit elmélkedtünk az adataink megszerezhetőségéről, meg virtuális térben is mehetett a bunyó, de ez megint egy félrement sztori, amit leginkább iron man-nek tudnék elképzelni... viszont. a múltra utalások mindig működnek (az ardennek-i flashback is hangulatos volt, szép történet a bátorságról és a becsületről, és megint kiderülhetett, hogy nem volt mindegy az, hogy ki kapta a szuper-szérumot annak idején) -mondom, hogy a kapitány ilyen retro guy, az ő piros-fehér-kék gúnyájához ezek passzolnak a legjobban... minden nyűgöm ellenére könnyen olvastam ki a kötetet, mert olvastatja magát, a tempója és a rajzok egészen filmszerűvé teszik a hatást. (tudom, hogy a #35. szám és az annual már a következő kötetben lennének technikailag, de logisztikailag inkább átmozgattam őket ide, mert így kevésbé zavar be a közeledő nagy marvel esemény az olvasási sorrendbe...) ($$11.25.)

(Thor vol.2 #18-25, Annual 2000) (1999-2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: John Romita Jr, Michael Ryan, Jerry Ordway) (eng)

azon gondolkoztam, hogy a hős karakter vajon mennyire predesztinálja a gonoszokat, akikkel összecsap? azaz vajon az asgard-i istennek muszáj mindig hatalmas erejű túlvilági mitikus lényekkel összecsapnia? mert ebben a kötetben is legyűrtük a komoly kihívást jelentő ellenfeleket, és máris a sarkon várakozott a következő, még erősebb kontingens... és persze, az összecsapások mértékéből adódóan működik az epikusság érzete, de ha folyamatosan ilyen kalandokba keverik a hőst, akkor az olvasó egy idő után már csak megvonja a vállát -illetve jelen esetben az elején vonja meg a vállát... mert most a múltkorról ide átcsúszott talizmánosoknál éreztem azt, hogy egy helyben topogunk, cseppet sem tudtam ráhangolódni a füzetekre. a második fele már jobban működött, talán azért, mert nem egy no-name nagydarab gonoszt hoztak box-zsáknak, hanem magát a nagy thanos-t vetették be -az már egy másik kérdés, hogy továbbra sem értem (sem a képregényekben, sem a filmekben), hogy egy negatív karakternek miért életcélja az, hogy kiirtson mindenkit az univerzumban, neki ebből mi haszna lesz... talán azért is élveztem ezt a részt jobban, mert a kötet közepén többet foglalkoztunk jake-kel, az emberi alteregóval is, így kicsit ki tudtunk szakadni a földön túli verekedésekből (sőt, némiképp le is zártuk ezt a szálat -az működött ahogy lelepleződött loki ármánykodása, azon viszont meg tudtam lepődni, hogy be merték vetni a gonosz-iker fordulatot, és a jake körüli karakterek még be is vették ezt...). hát azt nem mondanám, hogy teljes szívvel oda tudtam tenni magam a füzetek mellé, sőt, ott bujkált az olvasási tempó mögött a ’legyünk túl rajta’ érzete... ($$11.24.)

(már mélyen a deadpool mélyén jártam (jaj, nem úgy!), amikor rájöttem, hogy muszáj lesz előrehoznom a listámban a párduc ekkori kalandjait is, ha egyben szeretném egyben tartani az összefüggő füzeteiket. úgyhogy nekiláttam annak is, amikor is az a gyanúm támadt, hogy az avengers-el is lesz kapcsolódás -kedvesem anyáztam egyet, és beláttam, hogy képtelenség úgy haladni, ahogy az írók elvárnák tőlem. el kell engedni az ilyen késztetéseket kedveskéim... viszont most már így marad a bejegyzés, egyet-fizet-kettőt-kap-alapon, christopher priest személye úgyis egyben tartja ezt a kulimázt...)

Deadpool Classic, vol.6

(Deadpool vol.1 #34-45) (1999-2000) (írta: Christopher Priest, Glenn Herdling; rajzolta: Paco Diaz, Jim Calafiore) (eng)

egy nagy kérdésem volt csak a kötet elején: méltó lehet-e bárki joe kelly örült ötleteinek folytatására, képes lesz-e az új rezsim is úgy belevinni a mélységet a karakterbe, hogy nem sérül annak a humoros felszíne -aztán megjött christopher priest és látványosan leengedte a folyón az elődje maradék ötleteit, és belekezdett a saját hülyeségeibe. és hamar kiderült, hogy jól el lehet lenni ezekkel a füzetekkel, de azért a komolykodás fájóan hiányzik belőlük... de ez van, amikor rengeteg ötletet dobálnak be egy zsákba, valami működni fog, és valami nem, először jött a fura flash-szerkezet, amitől dupla-fenekűek lettek a füzetek (nem úgy, te kis perverz!), a jelenben értetlenkedtünk, a múltban meg egész a gyerekkorig visszanéztünk (btw, kell-e az nekünk, hogy ilyen típusú karakter gyerekkori nehézségeit megismerjük?). aztán jött loki, hogy kicsit megkavarja a dolgokat, és elküldje lelkizős túrára a megújított arcú deadpool-t (hehe, tom cruise nem perelt?). aztán megint léptünk tovább, egy nagy lépéssel, egész az űrig (lucas nem perelt?), ahol aztán pár füzet után már az alkotók is érezhetően unták ezt a súlytalan kalandot, úgyhogy gyorsan visszarángatták hősünk a földre, egész az afrikai dzsungelig... aztán hirtelen szedelődzködni kezdett ez a kreatív team is, elvarrták maguk után a szálakat (miközben naivan azt feltételezték rólam, hogy emlékezni fogok olyan dolgokra is, amiket egy évvel ezelőtt olvastam...), és szépen kitakarítottak maguk után, hogy a következő csapat tiszta lappal kezdhessen... szóval nem csaltak a megérzéseim, joe kelly nélkül felületesebb lett az írás, ugyanakkor a szórakoztató faktora megmaradt, minden csapongása ellenére is. ($$11.21.)

Black Panther vol.3 #13-24.

(1999-2000) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Sal Velluto, Kyle Holtz, Mark Bright) (eng)

az ember egy idő után már nem anyázza a megbízhatatlan narrátort, hanem próbál pozitívan hozzáállni: ha már van narráció, legalább legyen benne valami plusz is, nem...? meg talán bízik már annyira christopher priest-ben, hogy tudja, hogy egy idő ki fogunk keveredni a sok szálból és az idősíkok összekuszálódásából -addig meg elszórakozunk az akciókkal... mert van dögivel esemény, a füzet-kupac első felében minden számban meg akarja valaki ölni valaki a párducot, de persze az igazi gonosz csak a háttérben ólálkodik... (szomorú belegondolni, hogy ma már mennyire más színezete van egy repülőgép-eltérítéses sztorinak, mint 9/11 előtt...) de a jó oldalra is bedobálnak egy csomó hőst kiegészítésként, hulk-kal mindig lehet vendég-zúzni, harlem-ben meg összeáll a black stars all star csapat... a sok verekedés mellé lassan megérkeznek a mélyebb gondolatok is a háttérbe, makroökonómia és szociológia járja táncát az (elképzelt) afrikai országban, aztán egész a spiritualitásig jutunk (az alapvetően is misztikus párduc mitológiába pont belefér egy lélek-utazás)... christopher priest a kicsavart megoldásai miatt valószínűleg sosem lesz a kedvenc íróm, de tisztelem azért, mert úgy lép bele a klisékbe, hogy aztán ügyesen ki is úszik belőlük -vagy mondjuk azért, mert hagyja, hogy a hőse ésszel győzzön a gonosz felett. de az is jó, hogy mellékesnek tűnő dolgok vállnak jelentőségteljessé a végére -mondjuk az, hogy nem véletlenül van végig az előtérben a dora milaje... érdekes lett a kialakult új status quo, és tulajdonképpen elégedetten csuktam be a tablet-et a végén, mert az utolsó számban ügyesen épült fel az összes szál egy őrjítő cliffhanger-ig... (jé, ma fedeztem fel, hogy martin freeman everett k. ross-t játszotta a civil war-ban...) ($$11.21.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #13-19, Annual 2000; Peter Parker: Spider-Man #13-19; Spider-Woman vol.3 #9) (2000) (írta: Howard Mackie, John Byrne, A.A. Ward; rajzolta: John Byrne, Erik Larsen, Lee Weeks, John Romita Jr, Graham Nolan, Klaus Janson) (eng)

sokszor táncoltunk már a mélység felett, de szerencsére eddig még mindig akadt egy vékony pókháló, amivel elkerültük a becsapódást... bár most howard mackie és bűnelkövető-társai mindent megtettek, hogy peter parker közel legyen a mélyponthoz, összetörték lelkileg, rázúdítottak egy csomó ellenséget, elvették a megélhetését, a tetőt a feje fölül, a pók-ruháját, és a legfontosabbat, a feleségét -de mégsem sikerült őt teljesen megtörniük, mert bármilyen mélyre is taszítják, ő akkor is visszamászik a háztetőkre háló-hintázni... először azt hittem, hogy néhány bunyóval kibekkeljük azt az időszakot, amíg mary jane vissza nem tér a látszólagos halálából (mert ki gondolná azt az olvasók közül, hogy tényleg meghalt -még a készítők is élcelődnek azzal, hogy peter körül hullanak a karakterek, akik aztán ilyen/olyan módon, de visszatérnek az élők közé), de aztán szépen végigvettük a gyász összes formáját, a sírástól a tagadásig. aztán viszont sajnos csak egy lappangó háttér-sztorivá silányult az, hogy peter meg akarja találni a halottnak hitt kedvesét -és érteni vélem, hogy mindig valami újdonsággal kell fenntartani az olvasók érdeklődését, de ez az erős érzelmi szál ennél többet érdemelt volna. és ha egy kicsit letisztították volna a narratívát, akkor jobban is működhetett volna ez a nagy kupac füzet, mert túl sok minden került terítékre, spider-woman-ek, carnage és venom szomorú históriája, latvéria, robotok, időutazó vendégszereplő, hulk, osborn-ék, ál-goblin, és még biztos, hogy kifelejtettem valamit... persze tudom, hogy kell a szórakoztató faktor is, de néha elég lenne letekerni a hangerőt, és hagyni, hogy peter igazán tépelődhessen magában, mert az jól megy neki. ja, és hagyni kéne, hogy egyszer az életben ne zavarja meg semmi, és odaérjen időben, hogy rohadt fárasztó már, hogy mindenhonnan elkésik, mert a hősködés fontosabb neki bármi másnál -tudom, hogy ez a karakter esszenciája, de minden második füzetben ellőni ezt a formulát már baromira túlzás... (romita jr szögletes arcait kezdem megszokni, john byrne hanyagnak tűnő panel-kezelése viszont nagyon tetszett.) ($$11.09.)

(Avengers vol.3 #23-30) (1999-2000) (írta: Kurt Busiek; rajzolta: George Pérez, Stuart Immonen)

nem véletlen, hogy iron man hangosan arról panaszkodik, hogy túl sok a varázslás meg a misztikum, mert ezzel az olvasók egy rétegének szócsöve lesz... mert nem elég, hogy a nemrég történt thor/spider-man/iron man crossover-ből átjöttek ide az erő-fitogtató mintapéldányok (ha már az avengers kompletten kimaradt a buliból, most lehetett pótolni a közös harcot az isteni eredetű és erejű lények ellen), de az utolsó három füzetet is sikerült megtölteni ősi közép-amerikai istenekkel és barbár varázslatokkal... de lehet hogy ezek csak álcaként kellenek, hogy eltakarják azt a sokkal földhözragadtabb karakter-építést, amivel nehezebb megfogni a képregény-olvasók egy rétegét...? mert (számomra) szerencsére sok ilyen emberi tényezővel foglalkozunk két világ-megmentés között. vagy van amikor nem is emberi, de android tényezővel... mert vision keresi önmagát, ön-marcangol, majd lelép, ezzel felborítja az első dominót, amelynek a következtében néhány füzettel később már egy teljesen új csapat-felállással kell megbarátkoznunk (volt már arról szó, hogy az írók a frissesség miatt szeretik rotálni az angyalok összetételét, itt az újabb bizonyíték). mert vision után wonder man is marcangolja magát és lelép, aztán vannak, akik csak nyaralni mennek (és kapcsolatot gondozni), de a legfontosabb, hogy a sok külső tényező hatására két alap-tag is távozik -és itt álljunk meg egy pillanatra elmélkedni... manapság a szuperhősös filmeket szokták azzal vádolni, hogy túl sok fehér férfi hőssel operálnak, és gondolom busiek is megkapta a magáét annak idején, hogy miért nem színesít a csapaton, így beleépítette ezt a panaszkodást a sztoriba -néhány ügyes csavarral, így került a háttérbe némi szekta- és vallás-kritika, valamint bőven kaptak a fejükre a médiák dolgozói is... az új csapat-összeállítás kétségtelenül színesebb lett (ha mást nem nézünk, she-hulk zöld... sajnos triatlon meg nem csak fekete, de egy pöcs is...), és annak kifejezetten tudok örülni, hogy busiek nem engedi el carol danvers kezét. ($$11.03.)

(Iron Man vol.3 #23-30) (1999-2000) (írta: Kurt Busiek, John Quesada; rajzolta: Sean Chen, Alitha Martinez) (eng)

az ezredforduló környékén látványosan nagy volt az érdeklődés a technika fejlődése iránt -legyen az egy jelenben aktuális probléma (y2k), vagy egy jövőbe mutató innováció (virtuális valóság, mesterséges intelligencia). természetes, hogy ezek lecsapódtak a képregényekbe is -főleg elvárható volt ez egy olyan technika-heavy darabba, mint az iron man... de mielőtt még mélyebben belemennénk a technikai kérdésekbe, először nézzük meg kurt busiek búcsúját a sorozattól. mert van pár füzet, amit hozzácsaptam a hivatalosan kiadott fő-címhez (a 23-25. számokról van szó) -és nagyon nem lepődtem meg, hogy nagyon busiek-es lett a hattyúdala is... azaz úgy tudja akciófilmesen pörgetni az eseményeket, hogy közben mindenkinek jár flashback-jelenet is (meg ezernyi utalás), és miközben megy a harc az óriási űr-robot ellen, azért végig ott van a magánélet is hangsúlyosan, riasztóan élethűen ábrázolva az alkoholizmust, vagy kicsit filozofálva arról, hogy miért is hordja tony a páncélt. ez utóbbi gondolatot viszi tovább egy kicsit a főszerkesztő úr is (joe quesada reneszánsz-ember, ír, rajzol, szerkeszt, főnököl), rázúdítva hősünkre mindent, a titkos identitás lelepleződésének veszélyét, a szerelem szív-fájdalmát, és a suta bevezetőmben már emlegetett technikai innovációk kérdéskörét. sűrűn kavarog az egész, keveredik álom és valóság, néhány ponton már azt érzi az ember, hogy írás közben elgurult a gyógyszer, de aztán meg azt érzi, hogy nagyon is tudatos építkezés ez, és elkezd működni a legőrültebb szál is (mondjuk életre kelt páncél ötlete), és kezd minden túlcsordulni az érzelmi töltettől. működik a történet elméleti síkja is, végigvesszük, hogy milyen lenne, ha egy gép érezni kezdene, és működik az is, ahogy lecsupaszítja tony-t minden szinten, testileg és lelkileg egyaránt, elvesz tőle minden technikai kütyüt, és arra kényszeríti, hogy csak a túlélésre koncentráljon... kicsit gyorsnak érződik a lezárás, de örülök, hogy ennyire reménnyel teli -hogy hagyja, hogy azt gondoljam, hogy van esély arra, hogy minden érző lényben ott van a mélyben a törekvés arra, hogy valami önzetlenül jót cselekedjen... ($$11.01.)