(Paper Girls #11-15) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

személy szerint nekem tetszik ez a koncepció, hogy mindegyik fejezetet egy újabb korszakban töltjük, és ami még fontosabb, egy másik hangulatban... mert most elhagytuk a scifi-elemek többségét, és inkább egy nagy (túlélő)kalandnak tűnt az utazás ezen szakasza, mint eddig bármikor, köszönhetően az erdőben ólálkodó szörnyeknek, a gyors sodrású folyónak, egy harcias amazonnak és a primitív létformában élő embereknek... és az is tök jól működött nálam, hogy a lányok utazása a pubertás-kor allegóriájává vált, amikor is a tinik felfedezik a testük változásait és a szexuális orientációjukat -a maguk suta módján... (érdekes lesz viszont, ha a csajok rendre átlépik a morális határokat, és muszáj nekik, ha túl akarnak élni). kíváncsian várom, hogy mennyire viselik majd meg őket ezek a tettek -mondjuk az, ha egy kőkori baltával szétverik valakinek a fejét...) időutazós sztorihoz mérten elértünk az első komolyabb paradoxonig -az ilyen alkotások mindig szívesen játszanak a tyúk/tojás dilemmával, azaz azért cselekszik valaki úgy ahogy, mert látta már korábban, hogy mit kell cselekednie, vagy ez mindig is része volt a cselekedeteinek, és egyébként is, ha nem cselekszik a jövőben, akkor a múltbéli énje nem tudja meg, hogy mit kell cselekednie, hogy eljusson arra a jövőbeli pontra, áhh, önmaga farkába harapott az agy-kígyóm... ahogy várható volt, az utolsó füzet végén megint ugrottunk egyet, hogy a klasszikus ponyva-zsánerek közül egy újabbat is kipipálhassunk: jöhetnek az óriás-robotok! (közben szépen épül a háttérben a mitológia -már megismerhettük a dedikáltan első időutazót is: egy vagány csajt a huszonegyedik századból, ki mást...) (#09.06.)

(Paper Girls #6-10) (2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

szóval ez tényleg nem egy nosztalgia-trip lesz... brian k. vaughan máris elhagyta a kitaposott járt utat, és a jelenbe kormányozta a lányokat, és ennek a lépésnek számtalan pozitív következménye lett. először is mindig mókás, amikor egy időutazós történetben a múltból érkezett karakterek rácsodálkoznak a megváltozott világra, a rohanó technika legújabb vívmányaira (mondjuk a lapostévére meg az okostelefonra) (és persze érezhető, hogy a tavalyi sokkban íródott a kötet, mert keserű utalások vannak arra, hogy egy nő nem lehet az egyesült államok elnöke). ugyanakkor talán sokkal érdekesebb vetület az, hogy a saját jövőjükbe huppantak át hősnőink, így igen komoly személyes drámákkal lehetett megadni az érzelmi alapot -mert mi van akkor, ha azt érzi valaki, hogy nem sikerült elérni azt az életet felnőttkorra, ami a tinédzser-álmok meghatározó része volt? vagy mi van akkor, ha már rég nem léteznek az álmok, mert maga az élet sem létezik már...? sosem könnyű közel kerülni egy neurotikus karakterhez, de bkv jól egyensúlyoz erin idősebb verziójánál, a kétségbeesés, az egzisztenciális válság és a megnyugtató xanax-szedés között lavírozza végig, hogy egy csipetnyi felnőtt hangot csempésszen a nagy egészbe... kell is ez a komolyság, ha már a nagy egész ilyen eszement tempót diktál az óriási nőtt férgekkel, a távoli jövőből érkezett klónnal, és a nagy futással, hogy megleljék az elveszett társukat... bár mondhatnám azt a sztorira, hogy ’vagy valami ilyesmi’, mert még mindig nem száz százalékosan kristályosodott ki minden, bár én sosem igényeltem azt, hogy a számba rágják a lényeget, majd ha eljön az ideje, akkor majd jól a homlokomra csapok, hogy ’áhh!’, és nagyon boldog leszek... (#09.05.)

(Paper Girls #1-5) (2015-2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

mi ez a vonzódás manapság az íróknál a nyolcvanas évek bicikliző tinijeihez...? még szerencse, hogy mind a stranger things alkotói, mind brian k. vaughan túl tudtak lépni az ifjúkorukban befogadott stephen king és steven spielberg által bejáratot toposzokon, és csak kiindulópontnak használták az inspirációkat -jelen esetben arra, hogy csak egy rövid ideig nyomjuk a pedált a fehér kerítéses elővárosi miliőben, hogy aztán két sarokkal később már egy interdimenzionális utazáson találjuk magunkat... illetve még így öt füzet után sem kristályosodott ki, hogy mi is lesz a sztori fő tétje, mindenesetre baromi élvezetes a csajokkal együtt felfedezni az összes hajmeresztő kanyarját... azokkal a csajokkal, akik rövid időn belül egyéniségekké váltak a neonfényes lapokon, markáns megkülönböztető jegyekkel és könnyed szerethetőséggel felruházva -ez utóbbi kellett ahhoz, hogy a megfelelő (lőporfüstös) pillanatokban érzelmileg bevonódjunk mi olvasók is a drámába és a sokkba. mert persze bkv-ról van szó, akit pont azért szeretünk, mert úgy tud játszani az érzelmeinkkel, mint kevés író jelenleg a szakmában -és az se’ felejtsük el, hogy abban a korszakban, amikor már minden fordulatot elhasználtak százszor, a kezedbe akadhat egy olyan történet, ahol tényleg nem tudhatod előre, hogy milyen őrült ötletet dob még be a szerző, ha lapozol egyet... bár a csodás neon-színeket már emlegettem, azért tegyük hozzá, hogy nem vagyok száz százalékig megelégedve a vizualitással -mert míg a közelik csodásan vannak rajzolva, addig a távolabbi (elsősorban csoportképek) már bántóan elnagyoltak... viszont a nyolcvanas évekkel mind a két fél jól bánik, nincs túlzásba víve a nosztalgia vagy a túlzott utalgatás, kis bongyor haj itt, boygeorge poszter a falon ott -ronald reagen meg csak egy álom-jelenetben köszön be... (#09.03.)

Saga -vol.7 (Saga #37-42) (2016-2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ohhh, fuck you, brian... akartam egy kellemeset viccelődni itt a bejegyzés elején az űrhajók és a falloszok vizuális összehasonlításán, de egy ilyen befejezés után a faszomnak sincs kedve viccelődni -nem hogy darabokra törte a szívem, de kiszívta az összes szilánkot a mellkasomból, és most itt fekszem az ágyamon begubózódva, és radiohead-et hallgatok, hogy kitöltsem az űrt, ami keletkezett bennem. és sajnos nem túlzok... már korábban is voltak baljós előjelek, amikor az egyik kedvenc karakteremtől kellett búcsúzni, de ott még megértettem valahol a döntést, mert ha valaki arról mesél, hogy a háború értelmetlen áldozatokkal van tele, akkor ábrázolni is kell ezeket a történetében (és ha már a gondolatiságnál tartunk, volt itt megint sok minden a szép képek alatt, a kistestvér miatti gyermeki aggódástól a harchoz való ambivalens hozzáálláson át az apaságban való bizonytalanságig). de aztán ezek a pokolravalók elaltatták a figyelmemet -főleg azzal, hogy belátták, hogy fiona staples mennyire cukin tud cuki állatokat rajzolni, így be is vetettek belőlük egy szekérderéknyit, és persze megint voltak fordulatok meg szabadúszó végrehajtók (most épp szimultán fejjel), hogy akkor se’ unatkozzunk, ha a cselekmény lekorlátozódott két bolygóra. és persze a háború mindig is velünk volt, most egy kicsit közelebb is, mint eddig, de azért csak egy elmosódott foltként a horizonton -így aztán alattomosan sodródtunk bele az alávaló háborús taktikai húzásba, aminek végzetes következményei lettek hőseinkre, a körülöttük sertepertélő ártatlanokra -és az olvasók szívére... és most össze kell szednem magam a sokkból, miközben átkozom a sorsot, hogy épp’ most értem utol a kiadást, így hosszú-hosszú hónapok várnak rám, amíg lassan munkálva dolgozom fel magamban az olvasottakat. (#04.01.)

Saga -vol.6 (Saga #31-36) (2015-2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ha felveszem magamra az író szemüvegét, akkor tudom igazán belátni, hogy miért érdemes egy történetben szétszedni azokat a karaktereket, akik nagyon jól működnek együtt (és akiket az olvasó is szeret együtt látni): mert a nagy újra-találkozások akkora érzelmi löketet képesek adni a sztorinak, amit más írói módszerek nem biztos, hogy képesek lennének. mert nincs olyan ember, aki ne nyelne vissza néhány könnycseppet, amikor végre egyesül a kedvenc családunk... hmm, talán ez volt az az kötet, ahol leginkább éreztem, hogy kilóg az írói szándék lólába többször is, de fura módon ezzel nincs igazán bajom, fogjuk rá inkább arra, hogy most tudtam leginkább ráhangolódni bkv gondolataira... mert például biztos vagyok benne, hogy nagyon tudatos dolog a részéről ez a sokak számára már határt átlépő szex-túltolás, hogy akár egy sima párbeszéd alá is odakomponálja az anál-szexet... de van amikor csak később realizálja az ember, hogy mi volt a háttere a sokkolásnak -például az új shemale karakternél előbb látja az ember az első-és-másodlagos nemi jellegeket (mondjuk ki: a cicit meg a kukit), mint hogy realizálná azt, hogy ő egy allegória hazel-re, akinek egyszerre vannak szarvai és szárnyai... nem véletlen az sem, hogy a tanulságok is erősebben kidomborodtak most, mert lehet egy felnőtt olvasótábort is tanítani a diverzitás fontosságára, akár egy gyermek szavai által is -és hazel gyermeki naivitása nagyon jól belesimul az összképbe... nem siettünk sehova, nyugisan építkezett fel ez a hat füzet, hogy ismét csavarjon néhányat a felálláson. (#04.01.)

(Saga #25-30) (2015) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

eddig is dacoltak már hőseink ezer veszéllyel, de ebben a kötetben hatványozódott a veszélyek mértéke, a kalandok is komolyabb tétekkel és következményekkel jártak -akár sokkoló önfeláldozásokig is elmerészkedtek. és ha ehhez hozzátesszük még a narrációt is, ahol hazel a háború értelmetlenségéről vagy a gyilkosságok lelki következményeiről elmélkedett, be kell látni, hogy sokkal hidegebb lett a hangulat a világűrben, mint eddig bármikor (btw, ennek a vizuális leképzése az, hogy a füzetek jórészét egy fagyos bolygón töltöttük?). bár én az elején inkább azon aggódtam, hogy hőseink különválasztása és a sok új karakter behozása fog a régi hangulat kárára válni, vagy hogy a múltkor dicsért koncentrált szerkesztés ellen menő darabosabb dramaturgiát sínyli majd meg a nagy egész, de alaptalannak bizonyultak ezek a félelmek. meg egyébként is, fel tudja frissíteni a történetet ez a folyton változó karakter-párosítós szerkezet, mert így mindig meg tud újulni a köztük lévő interakció is... (ha meg más út nincs, hát flashback-ben, izé, drogos lázálomban találkoznak újra azok, akik messze-messze járnak egymástól a végtelen galaxis különböző pontjain). persze nem bkv-ról lenne szó, ha a komorabb mélységek ellenére ne játszana kicsit a rekeszizmainkkal is, így nem csak a fő karakterek szopják a faszt, de egy hím sárkánygyík is -igaz, ő a saját faszát... (#03.30.)

Saga -vol.4 (Saga #19-24) (2014) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

néha megéri egy kicsit még unottan szörfözni a neten, mielőtt az ember belekezdene egy kritikába -most például egy brian k. vaughan interjúba futottam bele véletlenül a youtube-on, ahol arról is beszélt, hogy a gyermeknevelésről szeretett volna mindenkinek mesélni, de nem találták elég izgalmasnak a mindennapi sztorijait, így űr-köntösbe öltöztette azokat -így lett a saga... és ez a felszín alatti hétköznapiság ebben a kötetben csúcsosodott ki igazán, mert nagyon lehetett érezni, hogy a családról, a házasságról és a gyerek/szülő-viszonyról akar nekünk okos tanulságokat átadni. ajjaj, gondoltam én is, veszélyes terep éket verni az olvasók által annyira megszeretett hősök közé, de persze bízhatnék már jobban brian-ben, mert ő az, aki képes arra, hogy minden szerelmi háromszöges és önzéstől csöpögő arculcsapásos klisét ügyesen kiforgasson a végére, így nem érezi úgy az ember, hogy egy olcsó szappanoperás ponyva keveredett a keze közé. még a droghasználatot is tudja úgy ábrázolni, hogy igazán nem lehet haragudni rá, mert az is olyan ’cuki’... ha meg már nagyon ég a drámai veszekedésektől a ház oldala, akkor mindig be tud dobni egy meglepő és véres fordulatot, hogy új irányt vegyünk, és lopva összefonjuk az addig külön lógó szálakat. viszont az is tetszik, hogy nem erőltet bele minden szálat az összes füzetbe, inkább egyszer/egyszer félrerakja a főhősöket, és koncentráltan mutatja meg, hogy mi a helyzet a többiekkel. (a kötelező túlzásokat ebben a kötetben a robotok szolgáltatták, akiknek nem csak a társadalmukba láthatunk bele egy kicsit jobban, de egyből a nyitóképen a nemiszervükbe is... a nagyképernyős, távirányító-jogaros királyért meg külön köszi, jót röhögtem!) (#03.29.)

(Saga #13-18) (2013-2014) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

egy író karakter beépítése a történetbe mindig jó eszköze egy szerzőnek arra, hogy meta-üzenetekkel bombázzon minket olvasókat -persze rossz kezekben ez erőltetetten fárasztóvá válhat, de brian k. vaughan-nál nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is valamihez rossz kézzel nyúl... mert vannak itt aranyos kiszólások arról, hogy az író fél az illusztrátoroktól, hogy tudja, hogy belassult a történet, de például kapunk jó tanácsokat is arra nézve, hogy milyennek kell lennie egy ideális gyerekmesének -de hogy mindezt azért ne vegyük túl komolyan, így húgyfoltos kisgatyába öltözteti az írót, és lehányatja vele a csecsemőt (igen, még ennyi füzet után tud hozni ’na-neeee...!’ pillanatokat, ez volt az egyik ilyen ebben a kötetben)... ez volt a harmadik kör, aminek most az a feladat jutott, hogy tovább szélesítse a világot, még több hátteret adjon a karaktereinek (például alana családjával), és kicsit kitalálja, hogy hogyan is menjen tovább, mire összeérinti az összes szálat a katartikus fináléban... bár nem mondom, hogy nem voltak meg a szokásos őrültségek (például gwendolyn első szeretőjének a csillag alakú fehér fanszőre nálam tipikusan ez a kategória), de azért be-belopakodott a komolyság is a gyönyörűen megrajzolt lapokra -például szépen elmélkedtünk a szeretteink elvesztéséről. mondjuk biztos vagyok benne, hogy mindenki a legfontosabb tanulságot tette leginkább magáévá: basszál, ne háborúz... az utolsó füzetben éreztem meg igazán annak az előnyeit, hogy az ellenfelekre is bőven szántunk időt eddig -mert a felfokozott hangulatban képes voltam mindenkiért izgulni... (ezért sem aggódom amiatt, hogy az újságírók is velünk maradtak, mert biztos, hogy célja van velük az írónknak -ha más nem, hát az, hogy hitet tegyen a meleg-házasság mellett.) ($$12.18.)

(Saga #7-12) (2012-2013) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

annyira rohantunk az első kötetben, hogy törvényszerű volt, hogy meg kell majd állni hamarosan kifújni magunkat, lenyugodni, és körülnézni egy kicsit, hogy hova jutottunk és kikkel is vagyunk együtt... de cseppet sem baj az, hogy a vad kalandozásról a karakterizációra került át a hangsúly, sőt, így töltődik meg igazán tartalommal a puszta szórakoztatás -na nem mintha a karakter-építés ne lenne szórakoztató, az összes párbeszéd úgy van megírva, hogy az életszerűségük mellett a jópofaság sem veszik ki belőlük, és a múltidéző jelenetekben is mindig van annyi csavar, hogy ne csak kipipáljuk az összes korábban megtörtént eseményt (mondjuk fura belegondolni abba, hogy a narrátorunk a saját fogantatását is részletesen elmeséli...) -és szükségszerű is volt, hogy flashback-ekben kerüljenek elő dolgok, ha már az első füzetet egy hatásos felütéssel akarta kezdeni mr.vaughan... bár a főszereplő-párosunk nagyon jól működik együtt (még a vitáikat is imádom), de jó ötlet volt szétszedni őket, és két új karakter (azaz a nagyszülők) segítségével láttatni őket egy kicsit más szemszögből is... de nem csak a szereplők múltja mélyült a visszaemlékezésekkel, de egyre jobban át tudjuk érezni a két nép ellentétét is, azt, hogy milyen mélyen beléjük ivódott a gyűlölet -és azt, hogy mennyire nagy szó az, hogy alana és marko nem nézték a szárnyakat és a szarvakat, amikor egymásba szerettek... arra is volt idő, hogy az ellenséges oldalt is mélyítsük kicsit, sőt, egy-egy egész füzetet rászántunk (a) the will-re és a robot-hercegre is. sok kis aprósággal épült a róluk alkotott képünk, például nem lehet véletlen, hogy a hercegnek melegpornó jelent meg a képernyőjén, amikor megsérült a csatamezőn (érteni vélem már, hogy miért nem ment a szex a hitvesével), és annak is tudtam örülni, hogy a rabszolgaságból felszabadított kislányt okosan beintegrálták a sztoriba, nem csak egy pedofília elleni kiáltvány maradt... fiona staples-től szívesen megkérdezném, hogy mit rajzol nagyobb örömmel: cuki antropomorf állatokat (akik aztán premier plánban robbannak a képünkbe...), vagy óriási keléses herezacskókat...? ($$12.16.)

(Saga #1-6) (2012) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

ha maga a szerző állítja azt, hogy egy perverzeknek való star wars-sztorit írt, arra azért érdemes felfigyelni -főleg, ha a kultúrnépek nagytöbbsége is évek óta körbenyalogatja az adott művet. és aztán kinyitja az ember az első füzetet, és azonnal érzi, hogy most valami teljesen mást fog kapni, mint amit valaha olvasott -egy őrült, tabuk nélküli világba léphet be, ami az összes furcsaságával együtt nemhogy taszítaná, de nem tud betelni vele, és azonnal még többet-és-többet akar belőle... szerintem egyből az első két oldal leszűri azokat, akiknek nem való ez a kaland, mert aki érzékenyen felhúzza magát a szülés-jelenet profánságán, az jobb, ha nem lapoz tovább... én nagyon szeretem azt, ha nincs tabu, ha bármit ki lehet mondani és meg lehet tenni -főleg ha ezek a kényesebb dolgok nem lógnak ki ebből az eszeveszett kavalkádból (illetve egyetlen tabu azért akadt, amit nem hágtunk át: a pedofiloknak még ebben a világban is a fejét veszik -szó szerint)... de brian k. vaughan zseniálisan feszegeti a határokat, és az ember még több füzet után is alig várja, hogy láthassa, hogy milyen elszállt ötlettel fogja legközelebb meglepni. és tök természetesnek veszi ezt a sajátságos univerzumot, ahol tévéfejű robotok nemzenek egymásnak gyereket, ahol a póklábú, kéz-nélküli bérgyilkos asszonyság nem szeret ruhát hordani, ahol a szex-hajón a hostes-lányok lábból és fejből állnak csupán, és ahol az univerzum legőszintébb állata egy macska... de nehogy azt higgyétek, hogy ez csupán egy elszállt marhaság, ezért gyorsan hozzá kell tennem, hogy a két főhős természetessége jól ellenpontozza az összes túlzást, egy pillanat alatt a szívedbe fogadod a helyi rómeót és júliát, mert igazinak érzed őket, szerethetőnek, akik a mindennapi drámájukat jól csomagolják maró humorba -és hát van körülöttük bőven dráma, az egész első kötetet rászántuk a nagy menekülésükre, az emberfeletti erőfeszítésükre, hogy családostul túléljék ezt az embertelen világot... so, szeretem a star wars-t, bírom az őrületet, perverz is vagyok, nem kicsit, szóval brian k. vaughan és fiona staples ezt a sorozatot pont nekem alkotta. érzem... ($$12.14.)

(Powers vol.1 #31-37) (2003-2004) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Avon Oeming)

kellett egy pár füzet, mire felfogtam, hogyan is akarja kerekre zárni bendis bácsi az első szezont. mert elsőre azt gondoltam, hogy újjászületés lesz a dologban, hogy csak arról van szó, hogy minden korban akadtak különlegesek, akik kitűntek a többiek közül. a következő gondolatom az volt, hogy stílus-gyakorlatokkal szerette volna zárni a show-t, egy kis conan-utánérzéssel, némi wuxia repkedéssel (tényleg! most már értek minden bambusz-nádon verekedést...). aztán szépen összeállt a kép, ahogy haladtunk tovább a szuperhősök hajnalán át (ismerős volt a felemelt autó...?) a szélesvásznú csapatban-harcolásig: az egyik legősibb toposzt élvezhettük itt füzeteken és évezredeken át: a jó és a rossz örök harcát. a célegyenesre fordulva aztán magyarázatott kaptunk sok kérdésre, ami már az elejétől ott volt az árnyékban, és jöhetett a végső küzdelem. aztán a csönd... (egy pár szót írnék itt a vol.1 végén magáról a sorozatról is: három okból kezdtem bele -1. mert most indul a tévé-változat, és szerettem volna, ha végre van egy képregény-feldolgozás, amit a megnézés előtt olvasok; 2. mert akartam hagyni egy kis időt a honosítóknak, mielőtt belekezdenék a következő nagy dc-s rohamomba; 3. mert kurva jókat hallottam róla. és ez volt másfél hete és 37 füzettel ezelőtt... baromira etette magát, annak ellenére, hogy sokszor átlógtak a hagyományos füzet-méreten a számok, plusz a rengeteg duma is lassította a tempót. de muszáj volt sok mindent félretennem, és erre koncentrálnom, mert baromira élveztem az egészet. végre egy történet, ami okos, ötletes, csavaros, felnőttes, és néha oda-odacsap az állkapcsodra. egy dolog nem fog csak hiányozni az elmúlt napokból: hogy mindig forgatni kellett a tabletet a kurva dupla-oldalak miatt...) ($03.12.)

(Powers vol.1 #25-30) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Avon Oeming)

imádom, amikor rétegelt valami. ez most arról jutott eszembe, hogy jókat mosolyogtam a rengeteg utaláson, amivel teliszórta mr.bendis ezt a hat füzetet (a nyilvánvaló justice league, superman, batman (és robin) alteregók mellett olyan enyhébb tisztelgések is megbújtak, mint a dr.manara, a szexuál-pszichológus...). nem ez az első történet, amiben egy szuperhős megkattanását láthatjuk (a leghamarabb a watchmen ugorhat be, bár az a kiöregedő és széthullott csapat miatt is beugrott már referenciaként), de hogy ez volt az egyik leghatásosabb interpretálása, az is kurvaisten. és nem csak arról van szó, hogy tényleg le tud forrázni, amikor nagyobb szintre emelik az alkotók a tömeg-gyilkolásokkal a sztorit, hanem ahogy a kis morzsákból összeáll az egész -és közben úgy véresen komoly, hogy azért nem felejt el kikacsintani (az a retró képregény-betét, hehe). és még azért sem kárhoztatom, hogy a végére most először jobban elemel a valóságtól, mert egy ilyen ésszerűségen túli (anti)hőshöz illett egy ilyen befejezés. ($03.11.)

(Powers vol.1 #21-24) (2002) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Avon Oeming)

ha az természetes, hogy az emberek rajonganak az égen röpködő sztreccs-ruhásokért, akkor az is természetes, hogy vannak olyanok, akik ki nem állhatják őket. illetve ez nem is egy sima szeret/nemszeret probléma, mert az ilyenek hajlamosak leginkább arra, hogy megideologizálják a gyűlöletüket, hogy morálisan próbáljanak kapaszkodót találni a fejükben élő őrülethez. ismerős a valóságból is ez, nem? csak nálunk a repülő húzza a kondenz-csíkot, és nem egy szuperhős... és az a legrosszabb, amikor az ilyen elmélet-farigcsálók radikalizálódnak, majd a média hathatós segítségével a figyelem középpontjába kerülnek. bendis-ék most is bedobták a gyeplőt a lovak közé, élve elégés, robbanások, szétfröccsenő testrészek, körítve az eddigieknél is sűrűbb káromkodásokkal. (azt hittem, hogy az egész mini-sztori alatt hiányolnunk kell majd walker nyomozót, de ügyesen visszahozták két rész után.)($03.11.)

(Powers vol.1 #15-20) (2002) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Avon Oeming)

ha vannak szuperemberek, akik népszerűek a hétköznapi embereknél, akkor ezekből a szuperemberekből szuper-sok pénzt is lehet csinálni -ilyen egyszerű a képlet... de nem csak arról van szó, hogy megcsinálták ezt a csapatot (akiknek a főhadiszállása gondolom nem véletlenül hajazott az f4 tornyára), hanem maga a mindenható kormány (vagy annak valamelyik végrehajtója) döntött úgy, hogy kell egy magukhoz idomított, és nagy hasznot hajtó csapat a portfóliójukba. és persze az állam a legkegyetlenebb, ha meg kell védenie a tulajdonát -és a titkait... ha valaki hiányolta eddig az akciót, az most kaphatott egy nagy adagot, persze azért most is megtartottuk a földhöz-ragadt nézőpontot (kicsit engem a tavalyi godzilla filmre emlékeztetett ez a megoldás, hogy a nagy szuperhős csatát csak autó-szélvédőn meg kamera-felvételeken át látjuk). és hát a nagy csaták után szokott jönni a nagy dráma. tetszett az a megoldás, hogy az eddig sokat szidott médiát használta fel hősünk, hogy tegyen valami elkeseredett lépést az igazságért. de az is bátor húzás volt, hogy ezzel most borítottuk a statusquo-t. de nem is lehet minden részt arra építeni, hogy hulla van meg nyomozás, ez nem egy generikus network-tv-s sorozat... (sőt, a korhatárba is egyre nehezebben férne be, nem elég, hogy káromkodnak, mint egy kocsis, felbukkan némi erotika is, de most már a véres/beles gusztustalanság is ott a képeken.) ($03.10.)

(Powers vol.1 #7-14) (2000-2001) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Avon Oeming)

olyan kevésnek tűnt az a négy füzet (meg nem szeretem, amikor kevernek a kötetekbe rendezéskor), így egybe olvastam a következő két történetet -de tudok is találni egy közös témát, amire felfűzöm a mondandóm. mert hiába van a gyilkosság meg nyomozás a kirakatban, egyre jobban kristályosodik ki, hogy miről is akar bendis mesélni nekünk -az egyszerű emberek viszonyáról a szuperhősökkel. mert a sima halandók mindig csodálni fogják azokat az isteni lényeket, akik ott repkednek a fejük felett, akik emberfeletti erejükkel példaképek, ikonok lehetnek. így biztos lesz egy csoport, akik utánozni akarják őket a maguk módján, beöltözve bohóckodva a háztetőkön. és biztos, hogy lesznek olyanok, akik egyesülni akarnak velük -szexuálisan. ez természetes dolog, arról nem ők tehetnek, ha beüt közben a szar... eddig csak a tévé-híradókkal szivárgott be a média a sorozatba, most viszont teljes erejével lecsapott egy rémisztően élethű pletyka-lap imitáció képében. (a warren ellis-es oneshot aranyos tisztelgés volt, de ezen kívül nem sokat adott.) ($03.06.)

(Powers vol.1 #1-6) (2000) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Avon Oeming)

a szuperhősös sztorikat íróknál szerintem van egy pont, amikor besokallnak, és ’elég volt!’ felkiáltással elkezdik kiforgatni a zsánert egy szerzői képregényben. és persze legtöbbször ilyenkor tud kijönni az írói nagyság, amikor máshogy tudnak nyúlni a toposzokhoz, amikor nyugodtan áttehetik a perspektívát, lerázhatják a láncokat. nem meglepő, ha azt mondom, ezek mind igaznak látszanak a powers első sztorija alapján. mivel egy nagyszabású hős-eposz után vettem a kezembe, még nagyobb volt a kontraszt, mint amire számítottam. és nem is stilizált rajzok miatt, hanem hogy mennyivel tovább tart egy füzet, hogy milyen rohadt sokat beszélnek a szereplők... erőssége ez a képregénynek, mert jók a dumák, meg a nyomozóktól el is várom, hogy ne (csak) rohanjanak és lőjenek, hanem legyen interakció a tanúkkal és gyanúsítottakkal. de felőlem lelkizhetnek is, ami szintén nem lesz elhanyagolható. maga az ügy nem volt nagy etvasz, de még csak az út elején járunk, bevezetésnek épp’ megfelelt. ($03.05.)