(Deadly Genesis #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Trevor Hairsine)

ha egy szerkesztő felkéri ed brubaker-t egy sztori megírására, akkor két dologban lehet biztos: hogy a karakterek meg fogják szenvedni a nagy kalandot, és hogy ed leás a múlt legrégebbi rétegeiig, és onnan elfeledett gyöngyszemeket fog felhozni a felszínre... bár én még csak a kislábujjam dugtam bele a nagy x-men történelembe, azért éreztem azt, hogy a múltbéli eseményeket nem a szerző találta ki ehhez a mini-sorozathoz, hanem egy olyan esemény köré építette fel a sztoriját, amire a hű rajongók élesen emlékezhetnek -kicsit másabb formában... (azóta már utána-olvastam, ez a gyilkos sziget volt a híres chris claremont éra nyitó-helyszíne, úgyhogy még nagyobb a jelentősége, mint elsőre gondoltam...) a képregények világában teljesen megszokott, hogy az írók újjáalkotják az elődeik munkáit (szép szóval retcon-olnak), de azért egy rajongónak fájhat, amikor egy új író azzal kezdi a mondandóját, hogy ’ja, az nem is úgy volt’ -szerencsére ez engem, mint újonc olvasót, nem érintett -csak az a baj, hogy maga a sztori sem érintett meg összességében... volt egy rejtélyes gonoszunk, akiben a bosszúállás forralta a dühöt, emberek és mutánsok haltak meg emiatt, és közben felderengett ez a sokat emlegetett múlt. azt viszont nem mondom, hogy egyik eleme sem működött a képregénynek, mert azért mr.brubaker még mindig ért ahhoz, hogy arcul-csapjon a drámájával (xavier belépője például pont ilyen pillanat volt) -plusz elsőre feleslegesnek tűntek a kiegészítő háttér-sztorik a füzetek végén, de aztán kiderült, hogy kiknek látjuk az eredet-történetét, és máris érdekesebbnek tűntek ezek az oldalak is. látjátok, az ilyen személyes múltban-turkálások mennek leginkább ed-nek... mostanában inkább a hosszabb sorozatokra koncentráltam, és hanyagoltam a miniket, most azért tettem kivételt, mert mindenhol azt láttam, hogy ed brubaker x-men-es pályafutása erősen építkezik erre a sztorira -így nem is bántam meg, hogy felkerült ez a kötet a listámra, viszont a közepesen izgalmas olvasásom után kicsit tartok attól, hogy erre az alapra mennyire tud hatásosan építkezni a kedves szerző... (az direkt volt, hogy vulkán kifejezetten superman-esen volt rajzolva több panelen is a piros köpenyében?) (×10.23.)

(New X-Men vol.2 #24-27) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Christ Yost; rajzolta: Paco Medina)

nincs nagyobb tragédia egy gyerek elvesztésénél -ezért is letaglózó érzés azt olvasni egyből az első füzet nyitányában, hogy 43 ártatlan gyermek veszett oda az előző kötet fináléjában lezajlott támadásban. és mire az olvasás végére érünk, még feljebb kúszik a halál-számláló... továbbra is hiába keresnénk egy cseppnyi humor-menedéket is, a szerzők kíméletlenül vonszolnak végig minket ezen a gyilkos hadjáraton, elborzadva nézzük a fanatikus stryker tiszteletes ámokfutását, maximum az agyunkat járatjuk egy kicsit a megterhelő érzelmi sokkban, ugyanis el lehet gondolkodni a sztori vallási vetületén, ahogy egy keresztény őrült el akarja venni egy muszlim hős életét... jót tett a kötetnek, hogy hátrahagytuk a több idősíkos szerkezetet, és egyenes vonalban haladhattunk a nagy csata felé, miközben meg-megálltunk gyászolni, megélni a karakter-pillanatokat. aztán jöhetett a hadd-el-hadd, és sikerült annyira megutáltatni út közben a gonoszokat, hogy még azt sem bántam, hogy tizenéves kislányokat nézek, ahogy karmok és homokviharok segítségével gyilkolnak gondolkozás nélkül, érzelmi alapon... kíváncsi leszek, hogy legközelebb már megállunk-e az érzelmi hullámvasúttal, és egy kicsit benézünk-e a karakterek lelkébe, hogy miként dolgozzák fel a tragédiákat, vagy csak újabb hajmeresztő kihívások elé állítják őket az írók... (×10.22.)

(New X-Men vol.2 #20-23) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Mark Brooks, Paul Pelletier)

olvashattuk az x-faktor-ban, hogy mekkora sokk érte a mutáns-társadalmat azzal, hogy kilencven százalékuk elveszítette a képességét -hát gondoljunk csak bele, hogy mit érezhettek a xavier intézetben tanuló gyerekek, akik az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy nem különlegesek többé. illetve nem kell elképzelnünk, mert a new x-men ezek kötete pont ezt mutatja be... az utolsó pillanatban tettem be az olvasási listámba a sorozat öt kötetét, mert felmerült benne az igény, hogy a közelgő nagy x-esemény minden aspektusát érteni akarom majd -ugyanakkor kicsit tartottam is attól, hogy az író-váltás miatti tiszta-lap ide-vagy-oda, el fogok veszni a sok ismeretlen tini-mutáns között... szerencsére eléggé új-olvasó-barátra formálták az írók a nyitányt, leginkább azzal, hogy mindenkinek kiírták a nevét és a képességét az első feltűnéskor. azt ugyan nem mondom, hogy mindenkit fel tudnék sorolni így négy füzettel később, de azért már kezdenek elkülönülni a srácok a fejemben... elég jól működtek a személyes drámák a képesség-vesztés miatt, vagy azért, mert a bizonyos fiatalok szorosan kötődtek egymáshoz, így érzelmileg még úgy is be tudtam vonódni, hogy egy csomó új arcért kellett megszakadnia a szívemnek... a tanári kart is bőven megviselték a történtek, bár azt kicsit sziszegve fogadtam, hogy emma frost ennyire bitch lett a végére -bár valahol megérthető, hogy keménykedik a frissen felbukkant x-23-mmal, aki a szemében nem ember, hanem csak egy lélektelen gyilkoló-gép... a filmekben is szívesen használt stryker alkalmas lesz itt is a gonosz-szerepre, bár most nem ezredes, hanem prédikátor, így egy újabb réteget lehet helyezni a borzasztó tetteire a vallási fanatikusság piszkálgatásával... (ez a kvázi-mangás rajz-stílus nem a kedvencem, de ha a runaways tinijeit megszoktam egy ehhez hasonló vizuális környezetben, akkor ezeknél a tiniknél sem kell sok idő, hogy ráálljon a szemem az eltúlzott arcaikra...) (×10.21.)

(X-Factor vol.3 #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Ryan Sook, Dennis Calero) (magyarul: Kingpin)

kedves olvasóim, biztos feltűnt már a nagy marvel univerzumos olvasásomban egy bántóan hiányzó folt, azaz hogy néhány kivételtől eltekintve távol tartottam magam eddig a mutánsoktól. és higgyétek el, ez nem a bennem tomboló ’mutkó-utálat’-ból adódott, egész egyszerűen egy nagy összefüggő masszának tűnt kívülről az univerzum ezen szeglete, amit túl nagy falat lehet feltörni -de ennek most vége! rászántam magam, összeszedtem az infókat, és visszaléptem kettőt, hogy megfelelő helyen tudjak belépni az x-ek világába -bátrabban tettem most ezt, miután a pókfejnél is ignoráltam az eddigi időrendemet (most azzal nyugtatom magam, hogy sokkal jobb lesz, ha mostantól spirálban haladunk a naptárban, nem egyenes vonalban előre)... ha csak a kritikai visszhangot figyeljük az egyes köteteknél, akkor azt hiszem nagyon magasan sikerült fellépni erre a (mutánsokkal kikövezett) útra, mert peter david x-factor-át általános hozsannák kísérték az évek során, és most már azt is tudom, hogy nem érdemtelenek ezek a dicséretek, legalábbis ez a nyitó-kötet igazán mély benyomást tett rám... és tudom, hogy illett volna az előzménnyel kezdeni, mivel jamie madrox-nak van egy saját mini-sorozata, ahol az aktuális x-factor-t megalapítja, de azt érzem, hogy sokkal hatásosabb volt ez a belépő így szűzen, hogy dögös akciók során ismerhettem meg a karaktereket, ezt a diszfunkcionális csapatot, ami elég egyedi módon kovácsolódik össze, miközben minden panelt kihasználnak arra, hogy osszák egymást verbálisan -egy csapat különc és (számomra) friss arc, akik kellően érdekesek ahhoz, hogy követni akarjam őket hosszútávon is... erősen rányomja a bélyegét a kötetre a korszak is, amiben játszódik, ugyanis nem sokkal vagyunk wanda hírhedt mondata után, amitől a mutánsok kilencven százaléka elvesztette a képességét, emiatt összeomlott a mutánsváros-nak nevezett kerület társadalma is, és a ’normális’ ember-közösség is vérszemet kapott. úgyhogy minden adott a parázs konfliktusokra, főleg mert a sötét sikátorok gyilkosokat és gonosz-tevőket is rejtenek. a nyomozó-irodában játszódó setup ellenére nem éreztem igazán a ’klasszikus nyomozós’ hangulatot, de most inkább még csak alapoztunk, erre az aspektusra lesz még később is idő, ha a szerző meg akarja erősíteni ezt a vonalat. ha nem, nekem az is megfelel, egy ilyen szórakoztató olvasás után erős bizodalmat érzek peter david felé... (×10.20.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #595-599) (2009, Marvel Comics) (írta: Joe Kelly, rajzolta: Phil Jimenez, Paulo Siqueira, Marco Checchetto, Stephen Segovia) (magyarul: Kingpin)

a pókember-mitológia elképzelhetetlen az osborn-ok nélkül, még ha időnként háttérbe is vonulnak (vagy meghalnak egy kicsit), peter parker életének meghatározó formálói henry, az örök ’frenemy’, és norman, a legnagyobb nemezis. ez a kötet abban a korban játszódik, amikor az idősebb osborn a hatalma csúcsára tudott kapaszkodni, így nem véletlen, hogy joe kelly a családjukra szeretett volna koncentrálni, amikor megörökölte erre a rövid időre az írói státuszt. csakhogy örökölt egy méretes probléma-gócot is, amit nem tudott elegánsan kibogozni... norman ezúttal egy eszement papírmasé figura, aki röhögve konfrontálódik a saját fiával, felemelni akarja vagy elbuktatni, neki mindegy, csak ne ilyen legyen henry, mint most, és ehhez a maga manós buldózer-módszereit veti be -meg a legrosszabb szappanoperás hagyományokat, és nagyon remélem, hogy a pók-sztorikért ekkoriban felelős írói agytröszt-csapat röhögve dobta csak be a közösbe a titkos apaság kérdését, mert egy ilyen elhibázott fordulatot nem lehet komolyan felhasználni... peter szerencsétlenségére az össztűz közepébe került, állnia is kellett a kemény ütéseket, igaz, részben magának köszönheti a bajt, mert úgy gondolta, hogy (némi technikai trükközéssel) egymaga meg tudja oldani a világ norman-problémáját... nem tudom, hogy én olvastam-e túl felszínesen, de az biztos, hogy nem sokat mozgatott meg bennem ez a kötet, még akkor sem, ha voltak erényei (may néni és az öreg jjj kifejezetten szerethető páros)... (a változatos rajzoló-csapat legnagyobb erényének azt éreztem, hogy kifejezetten tetszetősre rajzolták a női karaktereket, és tudom, hogy ez szexista meg minden, de ennyi sovinizmust meg szoktam engedni magamnak, hogy legeltetem kicsit a szemem a rajzolt idomokon, a rövid short-okon, a feszülős felsőkön...) (×10.20.)

(Amazing Spider-Man #581-582, 584-588, 590-591, 593-594) (2009, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, Marc Guggenheim, Mark Waid; rajzolta: Mike McKone, Klaus Janson, John Romita Jr, Barry Kitson, Dale Eaglesham) (magyarul: Kingpin)

nem csak azért lett eklektikus ez a kupac képregény, mert három kötetből lettek kicsipegetve a bejegyzésemhez a legjobb falatok, hanem mert ez egyébként is az a korszak volt a hálószövő életében, amikor 2-3-4 füzetenként változtatták az írók a hangulatot, csúsztatták át hősünket a bizarr utazásokból a komorabb, realista vonulat felé, majd vissza... de akár ugyanaz az író is képes különböző utakra vezetni peter-t, dan slott például szeretett volna kicsit harry osborn-nal foglalkozni, és egy belsőséges utazásra küldte őt a legjobb barátjával -hogy aztán a volt szerelménél csak vér, veríték és küzdelem várja; ezek után egy sokkal bohókásabb kalandban gondolkozott slott, ami nemcsak a könnyedebb hangulatával lett megnyerő számomra, de a gazdagon adagolt popkult utalásainak is köszönhetően (frazetta mindenkit üdvözöl) (bár könnyedségről írok, azért az idő-tényező ezekben a füzetekben is komoly feszültséget tudtak generálni -plusz slott hozzá mert nyúlni a mefisztós tabuhoz is, azaz forgatta kicsit a rajongók szívében a tőrt azzal, hogy ilyen hangsúlyosan felemlegette, hogy a világ tudatából kitörlődött peter arca)... nagy leleplezések is voltak ezekben a füzetekben, de igazából egyiktől sem este hasra, az a baj az ilyen típusú rejtélyekkel, hogy viszonylag szűk az azon karakterek köre, akiket meg lehet vádolni bizonyos bűnökkel, így nem igazán ad ’aha!’ élményt, ha az írók végre ráböknek valamelyikükre -de legalább mind a két kiválasztott motivációs háttere kellően érdekes... (mi a fene történt lilly hollister szemöldökével a háttér-sztoriját is tartalmazó füzetben? az egyik panelen még bántóan szőke volt, aztán a következőn már normális fekete...) (×10.19.)

(Punisher vol.7 #7-12) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Leandro Fernandez)

garth ennis megint arról ír, amihez a legjobban ért észak-írként -igaz, haza nem viheti a megtorlót, ezért a pokol konyhájába hozza át a saját országa brutális konfliktusát... igaz, most nem az ira robbantgat a környéken, csak egy ex-terrorista, így sokkal inkább gengszter-környezetbe van ültetve a konfliktus... tetszett, hogy ennis megágyaz a különböző frakcióknak, alaposan bemutatja az összes szereplőt, akik persze mind alávaló mocsadékok, és mind csak egy dolgot tartanak szem előtt: a várható nagy lóvét (szeretem az apró vizuális geg-eket, amikkel meg lehet határozni egy karaktert -például bírtam, hogy az ír főnökasszonyság láncdohányosnak volt ábrázolva)... frank castle ezúttal véletlenül csöppent az eseményekbe, vagy mondjuk azt, hogy az írek belső konfliktusa berobbant az életébe, de ez nem akadályozta meg abban, hogy lelkiismeretesen gyilkoljon le annyi szemétládát, amennyit csak tud -mondjuk egy helikopter gépágyújával, mert azzal sok mocskot lehet kilyuggatni egy csapásra... hát ez a kötet sem a finom-lelkűeknek készült, és nem csak azért, mert a megtorló liter-szám ontja a vért benne, de egyéb gusztustalanságokkal is megfűszerezi a szerző a sztori korpuszát, van egy tag, akinek szikszalagok tartják a helyén az arcát, egy másik meg abból él, hogy kis darabokra aprítja fel az áldozatait... de hé, mindenki tudja, hogy mire vállalkozik, amikor kinyit egy ennis kötetet, sőt, el is várja, hogy vérben ússzon az összes kibaszott panel... (×10.15.)

(2005, DC Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Doug Mahnke) (magyarul: Kingpin)

ed brubaker-nél megszoktam, hogy a marveles műveiben imád a múltban vájkálni, elfeledett sztorikat a felszínre hozni, a karakterek korábbi cselekedeteihez kötni a jelen eseményeit, és hát miért lenne másképp, ha épp’ a konkurenciánál ragad tollat -vissza is megy a kezdetekig, és bő hatvan oldalban megmutatja, hogy miként történt batman és a joker első komoly összecsapása... brubaker nem szokott csalódást okozni, és most is szerettem, hogy noir-osan merengve szövegelteti a karaktereit, viszont a több évtizedes nemezist viszonyt nem tudta (nem akarta) újszerűen bemutatni. vagy tényleg csak túl sokszor láttuk már, hogy a bűn hercege vigyorgó hullákkal kikövezett úton halad a káosz felé, röhögve próbálja eltörölni gotham-et a föld színéről. szóval ez egy jó joker-es one-shot volt, ami sorra veszi a karakterrel kapcsolatos összetevőket, és működő eleggyé gyúrja azokat, de csak néha-néha lépett túl a sablonokon (igazából csak egyszer, amikor bruce beadja magának a vigyorgó-szert, és őrült látomások közepette próbálja megoldani az ügyet)... (×10.12.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #568-573) (2008, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, rajzolta: John Romita Jr) (magyarul: Kingpin)

mindegy, hogy mi éppen norman osborn státusza, legyen nagyon gonosz vagy amerika megmentője, a csodálatos pókember mindig birizgálni fogja az agya hátsó fertályát... és persze a kor státuszának megfelelően norman nem egyedül érkezett meg ismét peter életébe, hanem hozta a mennydörgőket is -közülük is venom kapott komolyabb szerepet, mert pókember mellett egy újabb nemezisre talált... esküszöm, márt hiányoztak john romita jr szögletes arcai a sorozatból, annyira összepárosította az agyam már a stílusát a hálószövőével, hogy már természetesnek veszem a jellegzetességeit ezekben a füzetekben... ahogy kezdek belemászni a brand new day korszakba, kezdem megérteni, hogy miért dan slott emelkedett ki a végén az író-keringőből, és maradt állandó szerző a címen, mert ez a sztori is tök jól össze volt rakva, szélsebes tempóban rohantunk egyik krízisből a másikba, a fenyegetések szépen harapófogóban tartották peter-t... egészségesebb arányban voltak kombinálva a klasszikus és az új elemek, mint az előző kupacban, összeakaszkodott a zöld manó métellyel, venom az anti-venommal... de talán mindegy is az arány, a lényeg, hogy szórakoztató legyen az olvasás, és ezt maximálisan elérte dan slott ezzel a kötettel. (×10.06.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #546-551, 555-557, 565-567) (2008, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, Marc Guggenheim, Zeb Wells; rajzolta: Steve McNiven, Salvador Larocca, Chris Bachalo, Phil Jimenez) (magyarul: Kingpin)

jó hangosan szoktak kiabálni a képregény-rajongók, ha valamit nagyon utálnak, úgyhogy geek-ként egy kő alatt kéne élnem, hogy ne halljam évek óta a negatív hangokat a brand new day korszakkal kapcsolatban. pedig a sok köpködés valószínűleg nem is a megújított spidey-érának szól, hanem az előzménye utóhatásainak, azaz hogy joe quesada szerkesztő kitépte a szívünkből peter és mary jane házasságát... de egyébként furcsa szerkesztői döntések állnak az új korszak felépítése mögött is, mondjuk az, hogy megszüntettek minden pók-címet az ’amazing’ mellől, azt viszont besűrítették, és egyszerre négy írót állítottak rá a szövegkönyvekre, mert fizikai képtelenség lenne, hogy egyvalaki írjon meg havi három füzetet... sokáig gondolkoztam én is, hogy belevágjak-e az olvasásba, vagy ugorva egy nagyot inkább kapcsolódjak vissza a spidey-sagá-ba a kritikailag körülrajongott ’big time’ idején, aztán addig-addig nézegettem a képregényes dobozomat, amiben ott sorakoznak a magyar kiadás példányai (gondosan lefóliázva és kartonnal megerősítve), hogy visszaraktam ezt a korszakot az olvasási listámba. de. hagyatkozok a kingpin szerkesztőinek az ízlésére, és csak azokat a füzeteket fogyasztom el, amik nálunk is megjelentek. ez azt is jelenti, hogy lesznek olyan bejegyzéseim, amik egy (amerikában megjelent) teljes kötetet fognak össze, és lesznek az ehhez hasonló ’selected’ bejegyzések is, amikbe több kötetből lesz szemezgetve... na, a fájdalmasan hosszú felvezető után már nagyon kíváncsiak vagytok az olvasmány-élményemre is, ugye...? a hatalmas köz-felháborodás természetesen túlzó, mert nem borzasztóak ezek a sztorik itt az új hajnal nyitányában, csak kicsit jellegtelenek. sikerült meghasonlaniuk az íróknak azzal, hogy úgy kellett valami újat alkotniuk, hogy közben ki volt adva az ukáz, hogy vissza kell térniük az alapokhoz, mert az olvasók azt szeretik... ezért nem használták a klasszikus ellenfeleket, inkább alkottak újakat, akik nagyon hasonlítanak a korábbiakra (mr.negatív ugyanúgy a maffia vezetésére pályázik, mint kingpin, a métely egy a sok manó-epigon közül, az új kraven meg egyenesen az előző kislánya)... de mindenben ezt a kettősséget érzi az ember, van újság meg fotózás, de nem daily buggle hanem ’the db’, kicsit may néninél lakik peter, de aztán albérletbe költözik, satöbbi, satöbbi... az alaptónust viszont egész jól eltalálták az írók, peter cinikus, ki- és beszólogat, és jól átérezhető az is, amikor a fagyott havas várost hálóhintázza keresztül... lehet hogy végül meg fogom bánni, hogy nem szelektáltam határozottabban, és ugrottam át peter-nek ezt a kevésbé működőképes korszakát, de most (még?) nem fáj annyira, hogy üvöltve alakítsam át (már megint) az olvasási listámat... (×10.02.)

(Punisher vol.7 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Lewis RaLosa)

tudom, hogy hivatalosan azért hozták létre a marvel alkiadóját, a max-ot, mert brian michael bendis noir-osat akart játszani a kiadó keretein belül, de igazából titkon arra számíthattak a döntéshozók, hogy így házon belül tarthatják garth ennis őrült elméjét -mert ezt az ír kurafit a jóisten is arra teremtette, hogy határok nélkül csavarja fel az erőszakot a kedvenc karaktere, a megtorló körül... és nem is nagyon pöcsöl a nyitányban, egy kis gyorstalpaló után már ott lövöldöznek hősünk körül nem csak a szokásos rosszarcú maffiózók, de a kormány emberei is -és persze frank castle sosem volt az a gyáva balfasz, aki félreugrana a golyók elől, inkább előránt egy gépágyút, és nyakig beleveti magát az őrületbe... viszont nem csak erőszak-orgiákat kapunk meg minden egyes képkockán, ha letöröljük a vér-foltokat és agy-darabokat az oldalakról, akkor bizony karakter-tanulmányokat találhatunk a mocsok alatt, azaz ennis szívesen bíbelődik a kemény-legényekkel és a kívánós állami szervekkel is -ami azért érdekes, mert kábé mindegyik karakter meghalt vagy megnyomorodott a kötet végére, úgyhogy kárba-veszett a beléjük fektetett energia. illetve egy lófaszt veszett, mert a brutalitáson túl ők szolgáltatták a szórakoztatás-faktort, miattuk telt meg élettel a lehangoló környék... a borongós sztorihoz sprőd rajzok dukáltak, egyedül frank arcával nem tudtam megbékélni, ami hol egy elnagyolt conan a barbárt formázott, hol meg egy összehúzott szemű clint eastwood-ot véltem benne felfedezni... (×10.02.)

(Born #1-4) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Darick Robertson)

hiába legális egy háborúban ölni, azért ne gondolja senki, hogy egy emberélet kioltása nem roppantja össze a katonák lelkét. a katona személyiségétől függ, hogy miképp próbálja feldolgozni a borzalmakat, ki az, aki a padlón fog szűkölni, ki az, aki elbódítja magát, hogy ne érezzen semmit, és ki az, aki alámerítkezik a sötétségnek... frank castle a háború embere, soha nem tudta magát kivonni a véres bűvköréből, és itt kezdődött minden, a távol-keleti dzsungel fullasztó ölelésében... hiába eredet-történetet írt garth ennis a saját punisher-éhez, azért így is elég készen tálalja a karaktert, akinek már komoly elvei vannak, egy egyedi morális kódja, ami nem engedi az igazságtalanságot, azonban a halálos megtorlás az alap-pillérét képezi. viszont van egy kétséges narrátorunk, ami folyton kísérti hősünket, hogy lépjen még tovább, és a szerző nem teszi egyértelművé, hogy egy tudathasadásos belső hangot hallunk csupán vagy egy külső (gonosz?) erőt... viszont a fő narrátorunk nem frank, hanem egy egyszerű gyalogos katona, castle tökéletes ellentéte, mert viszolyog a háború borzalmaitól, és megkérdőjelezi a létjogosultságát is (sőt, még amerika csendőr-mentalitásába is belerúg egyet). és hiába a mozgalmas háborús külső, miatta egy kicsit filozofikus lesz ez a mini-sorozat. de persze ennis nem lenne önmaga, ha nem pörgetné túl az erőszakot, azt is mondhatnánk, hogy már-már élvezettel ábrázolja a viet-kongok brutális halálát hosszú oldalakon keresztül. de csak annyira kúszik át a határon túlra, amennyi ahhoz kell, hogy egy értelmetlen háború brutalitását ábrázolja... mert ezt a mocskot rá kellett kennie frank castle-re, hogy jobban átérezhessük azt a későbbiekben is, amikor kegyetlenül megtorolja a közelében lévő igazságtalanságokat... (×09.30.)

(Fantastic Four vol.1 #583-588) (2010-2011, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman; rajzolta: Steve Epting, Nick Dragotta, Mark Brooks) (eng)

a hollywood-i blockbusterek hozzászoktattak minket ahhoz, hogy a sztorik fináléjában elvárjuk a nagy bumm-ot, amikor telepumpálják a vérünket adrenalinnal, amikor felgyújtják bennünk az összes érzelmi reakciót -és most jonathan hickman elmondhatja magáról, hogy sikeresen átültette ezt a metódust a képregény-panelek világába, non-stop akcióval és szívszaggató drámával elérte, hogy kifizetődőnek érezzünk minden alapozást, amit az előző kötetekben lefektetett... szoktuk azt mondani, hogy a marvel első családja akkor működik igazán, ha szerető és összetartó családként vannak ábrázolva, de most nem éreztem problémának, hogy a szerző inkább elszeparálta őket külön történet-szálakra, mert így tudta éreztetni igazán a nagyszabást, hogy mennyi fronton van szükség arra, hogy hőseink helytálljanak és megmentsék a világot... susan vízalatti kalandjánál nem lepődtem meg, hogy namor már megint arrogáns seggfejként lett ábrázolva, de már csak azért megérte a tengerek királyának szerepeltetése, mert így láthattuk, ahogy suzan istenesen elkeni a száját... persze reed szála volt a legelvontabb a fekete lyukkal meg a mesterséges agyban tárolt személyiségekkel, és talán a rá áldozott lapok működtek a legkevésbé a sztori-görgetegben, de a nagyívűsége miatt kellett ez a vonal is az összkép nagyításáért... a baxter-házi külön-csata hozta a legtöbb érzelmet a kötetbe, eleve ott volt ben grimm, aki évek óta először láthatta meg az emberi arcát, ott voltak a tetrekész gyerekek (és a future foundation-ös társaik), és ott volt az önfeláldozás is, ami akkor is egy megunhatatlan fordulat a hősi történetekben, ha tudjuk, hogy nem biztos, hogy végleges ez a búcsú... főleg mert hickman tényleg tud hatni ránk olvasókra is a halállal, és ezt azzal éri el, hogy nem beszéli túl a gyászt, sőt, némává teszi az utolsó füzet nagyrészét, így még intenzívebben teszi átérezhetővé a felfoghatatlan hiányt. a bezárkózást. a tehetetlen dühöt. a fájdalmat. végül megtalálja a tökéletes embert, aki a beszédével vigaszt tud nyújtani -egy karaktert, aki talán a legtöbb szerettét veszítette már el a marvel világában. (×09.29.)

(Fantastic Four vol.1 #579-582) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Neil Edwards) (eng)

jonathan hickman nem lehet egy nagyon stresszelő típus -bár lehet hogy mondták neki a marvel szerkesztőségében, hogy nyugodtan csinálja csak a dolgát, van ideje, nem kell kapkodnia -és a fent nevezett szerzőnk nem is kapkodott, csak belekapott egy rakás témába és sztori-szálba, nyugodtan építkezett, hogy aztán majd idővel learathassa ennek a gyümölcseit... mert ebben a szűk négy füzetben is szétszaladtak a szálak a szélrózsa minden irányába, volt aranyos one-shot-ba illő kaland (a szegény ember toy-master-e gonoszkodásával), reed a hősködés mellett az ifjúság oktatására is kellő időt szentelt, valamint egy nagyobb falatként érkezett a már korábban belengetett időutazás is, részben egy nagy kalandként tálalva (kölcsönvéve hozzá elemeket a hegylakóból, de a jövőbe való kacsintások is jók voltak az arrogáns ifjú doom-mal és a megtermett páncélba öltözött koleszos ben-nel), de minden nyitva van hagyva, lóg a levegőben, ígéretekkel halmozva el minket. de mivel élvezetesen van tálalva ez a hosszadalmas alapozás, ezért nem igen panaszkodhatunk a szokatlan munkamódszerért -egyedül a nu-earth-ös kitérők nem férnek a fejembe, de lehet hogy ott meg hiányoznak hozzá a korábbi alapok... (hát a rajzoló-csere nem tett jót az arcoknak, legalábbis nagyon tudja bántani a szemem, amikor teljesen más reakció tükröződik a rajzolt mimikából, mint amit az adott panel indokolna...) (×09.22.)

(Fantastic Four vol.1 #575-578) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham) (eng)

úgy gondolhatja az egyszeri olvasó, hogy a fantasztikus négyes történetei a nagy felfedezésekről szólnak, mert jól áll a különleges családnak ha különleges helyszíneket járnak be, és ezt most jonathan hickman ki is használja, ahogy négy helyre is elkalauzolt ebben a kötetben, látszólag minden összefüggés nélkül merültünk a föld alá, jártuk meg a hold sötét oldalát és nyitottunk ajtót egy másik dimenzióra -a füzetek végén lévő infó-táblákkal együtt úgy érezte az ember, hogy ezek csak magok, amiket a szerző most elültet, hogy mindegyikből kicsírázzon valami igazán érdekes a későbbiekben -és aztán az utolsó lapokon derült ki, hogy a sok magból egyetlen keszekusza fa lett a végére, egy igazi kozmikus harc ígérete... ha innen nézzük, akkor ez egy átmeneti kötet volt, egy csokornyi one-shot gyűjteménynek álcázott alapozás, de mivel mindegyik érdekes és élvezetes volt, ezért szerintem nem lehet panaszunk egy ilyen típusú alapozásra... (hickman ügyesen feszegeti a határokat, beszélő levágott fej, intelligenciát adó város, lófejű inhumánok, mind túlzások lehetnének, de szépen belesimulnak az összképbe a maguk túlzásaival együtt.) (×09.21.)

(Fantastic Four vol.1 #570-574) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham, Neil Edwards) (eng)

a szuperhősök azért különlegesek, mert képesek önzetlenül segíteni másokon, fel tudnak áldozni mindent, hogy a világ(ok) jobb hely(ek) legyen(ek). de biztos, hogy az a legnagyobb hős, aki képes félrerakni minden egyéb tényezőt...? reed richards-nak különleges státusza van a szuperhősök között, ő azon kevesek egyike, akit szerető család vesz körbe, akinek a gonoszokon túl a családja boldogságáért is meg kell küzdenie. úgyhogy amikor az vetődik fel, hogy úgy lehet igazán a multiverzum hasznára, ha eldobja a szeretetet a szívéből, természetesen hátat fordít a küldetésnek. pedig az előző kötet óta nem múlt el a lelkiismereti szurkálása, továbbra is a nyúlékony vállára akarja venni a világ összes problémáját. és persze jonathan hickman igazi vad kalandként mutatja be reed ismerkedését a multiverzumos doppleganger-jeivel, okosan végiggondolta a sokféle karakter-változatot, külsőleg és személyiségben is eljátszott az ötlettel, és közben mindenféle veszélyes kalandba is dobálta őket (főleg a végső csata volt sodró lendületű)... eléggé reed-en voltak a hangsúly a kötetben, a másik három f4 tag kicsit passzív volt az elején, aztán jött a negyedik füzet, ami egy széthulló bolygón játszódott, és itt már ben és jonny is megkapták a maguk bunyóit, igaz, ez a sztori tetszett a legkevésbé, mert kicsit zavarosan ugráltunk jelenetről-jelenetre, és olyan érzés volt, hogy túlságosan építkezik valami korábbi (általam nem olvasott sztorira) -viszont az így is kiderült számomra, hogy a richards-gyerekek nem csak cukik és nagyszájúak, de az apjuk zsenialitása is ott fortyog bennük... fantasztikus-éktól elvárjuk, hogy a történeteik árasszák magukból a családi szeretet érzését, és ezt meg is kaptuk a zárástól, ahol kicsit ki lehetett engedni egy szülinapi zsúron, még peter parker-nek is volt ideje be-hálóhintázni egy szelet tortára, de persze nem lehet csak ilyen kis szolidan búcsúzni a kötet végén, akkor minek jönne vissza az olvasó, nem...? úgyhogy a kedves szerző odacsapott egy pofás cliffhanger-rel, hogy már nyissuk is a következő kötetet... (elég látványos volt a rajzoló-váltás a kötet közepén, az első művész javára döntve a mérleg nyelvét, pedig elsőre még azt mondtam neil edwards szokatlan ’kamera-szögeit’ látva, hogy ’hmmm!’, de aztán a deformált arcainál elveszített...) (×09.20.)

(Dark Reign: Fantastic Four #1-4) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Sean Chen)

ha jó régre visszalapoztok a nagy marvel olvasási listámban, akkor láthatjátok, hogy próbálkoztam már magamhoz ölelni a kiadó szent családját, kevés sikerrel -szomorú is voltam emiatt, mert hát mégiscsak olyan esszenciális karakterek ők, akiknek ott a helyük a listában. ha az ember körülnéz kicsit a neten f4 ügyben, biztos, hogy jonathan hickman run-ja az elsők között fog szóbakerülni a beszélgetésekben -így arra gondoltam, hogy nekem is ideális lesz az ő sztorija arra, hogy tegyek egy újabb próbát. mint kiderült, ehhez egy kicsit vissza kellett pörgetnem az időt, odáig, amikor norman osborn épp’ átvette az uralmat a marvel univerzumban... először is, le kell szögeznem, hogy mennyire élvezettel olvastam ezt a minit, baromi szórakoztatóan volt őrült, ahogy a különböző valóságok összeolvadtak, így a csapat egy része egy mágikus misztikus utazáson vehetett részt a kvázi-középkortól a vadnyugaton át a második világháborúig, közben viszont kellő komolysággal elmélkedett a bűntudat és a felelősség kérdéséről is. a kötet legnagyobb sztárjai viszont nem a szuperhősök, hanem az újabb generáció, a richards gyerekek imádnivalóan vannak írva, egyszerre koravének és gyermekiek, mindenkit lefegyvereznek a dumájukkal és a játékpisztolyaikkal... kétségek között írtam be a listára a sorozat köteteit, felkészülve arra, hogy már megint törölnöm kell a családot az olvasási rendemből, de egy ilyen erős bevezető után már azt gondolom, hogy velem marad végig a sorozatuk. (×09.18.)

(Black Widow vol.4 #1-5) (2010, Marvel Comics) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Daniel Acuňa)

natasha romanova mindig is egy rejtély volt. a múltja homályos, ahogy sokszor a motivációi sem tisztázottak, hogy miként lett az alaposan kiképzett orosz kémnőből szuperhős, hogy miként érezhet egy ember még pozitív érzelmeket, miután ennyi fájdalmat elszenvedett már az élete során... natasha tökéletesen alkalmas arra, hogy egy olyan sztorit építsenek köré, ami rejtély-központú, ahol a múltjából kerülnek elő fájdalmas részletek. ám nem olyan egyszerű egy ilyen sztorit úgy megírni, hogy az jól működjön, és ne legyen zavaros... mondom ezt úgy, hogy marjorie liu nem végzett rossz munkát, sokáig fenntartotta az érdeklődésemet, kellően meggyötörte hősnőét ahhoz, hogy érdekeljen a sorsa. motivációs problémáim voltak inkább, nem éreztem a relevációt, amikor kiderültek a gonosz szándékai, valamint a ködösítés is olyan mértékű lett, amit nem lehetett eloszlatni (ki volt az az idős nő a kárpátokban, pl.), pedig elég lett volna egy kicsivel tisztább terep, hogy jobban élvezzem a kőkemény vörös csaj megterhelő kalandjait (apropó, csaj, a világháborús flashback-kel sikerült teljesen összezavarni azzal kapcsolatban, hogy hány éves is az özvegy -uhh, viszont most esik le, hogy ezzel a háttér-sztorival meg lett magyarázva a karakter kódneve is)... ami teljesen levett a lábamról, az viszont daniel acuña rajz-stílusa, egyszerre volt realista és elemelt, és valamiért nagyon közel áll hozzám ez a digitális, indie-s színvilág. (×09.15.)

(Deadpool: Merc with a Mouth #1-13) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Victor Gischler; rajzolta: Bong Dazo, Kyle Baker, Rob Liefeld, Das Patronas, Matteo Scalera) (magyarul: Fumax)

mindig is nevetségesnek tartottam az ötletet, hogy van egy sarka a marvel univerzumnak, ahol dinoszauruszok rohangálnak tarzan-nak öltözött szuperhősök között, és ezt próbálják komolyan eladni nekünk. de legalább a tizennégy évesek nedves álmát, a zombivá változtatott hősöket átdobták egy alter-univerzumba, nem rontják a levegőt a főszálon -legjobb lenne, ha ott rohadnának csendesen örökre... szóval olyan összetevőktől ragad ez a kötet, amik miatt végtelenül utálnom kéne, de van egy titkos összetevő, ami megédesítette a számat -ez pedig mr.pool maga, mert a karakter parodisztikus attitűdjéből adódóan pont annyira röhögte ki a vadföldet és a zombikat is, ahogy én olvasóként is szoktam... az a jó deadpool író, aki képes a hülyeség-faktort feltekerni a maximumra, aki nem éri be egy darab éhes dinoszaurusszal, hajlandó elmenni a zombi t-rex cool-ságának szintjéig is... victor gischler nem szórakozik, illetve pont de, szórakoztatva szórakozik a karakterekkel, non-stop akcióban dobálva őket, különböző helyszíneken húzza végig őket az életveszélyes szituációkban, miközben szélesre tárja a deadpool-féle humorzsákot. és mindenen röhög, leginkább a képregényes sztereotípiákon, mint egy kanos tizenéves, bugyiban és csipkés melltartóban ábrázolja a tudós nőket, és semmilyen őrült ötlettől nem riad meg, ha azzal lehet egy nagy pofont adni a multiverzumnak (alternatív pool-ok!) vagy az időutazásnak (ki akarja valaki bogozni azt a katyvaszt a mocsári finálénál?)... általában a komolykodós képregények pártján állok, de időről/időre szükségem van nekem is némi lazaságra, amikor egy kötet pont azt nyújtja, mint amit zsáner utálói képzelnek bele: agyatlan szórakozást... (alapvetően elégedett voltam a tiri-tarka látványvilággal, passzolt is mondjuk a vadföld-höz, és az alter-verzumoknál mindig kicsit változott is a stílus, ez is a poén része volt, egyedül az nem tetszett, amikor a végefelé egy a többitől nagyon eltérő, sprőd vonalazásba fordultunk át.) (deadpool mintha kevesebbet beszélt volna ki hozzánk, nem? ti nem így láttátok...?) (×09.14.)

(Captain America vol. 1 #602-605) (2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Luke Ross) (eng)

egyszerre zseniális és pofátlan (és persze messzemenőkig képregényes) az az ötlet, ahogy a marvel-nél átvágták a kapitány idővonalának lehetetlen csomóját -azaz hogy amikor hozzájuk került a hatvanas években a figura joga, akkor kiötlötték a tengerbe-fagyás történetét, csakhogy kellett valamit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a kapitány az ötvenes években is tevékenykedett serények a képregények lapjain... már nem először találkozunk a megtévesztett imposztorral, de most került igazán a középpontba, ezért elevenítettem fel a sztoriját itt is... tetszett, ahogy brubaker kezelte a karaktert, ahogy az az idealizált ötvenes évekbe vágyik vissza, amikor prosperált az ország, mégis kemény kézzel volt vezetve, nem vitték el még tévútra a komcsik és a hippik... az viszont érdekes, hogy a szerző némiképp felmenti az ál-kapitányt, és a félresikerült szuperkatona-szérumra fogja, hogy fel akarja robbantani a hoover gátat (ami az általa fetisizált korszak egyik szimbóluma, ugye)... a kötet sztorija szépen simult a múltból visszatért karakterhez, tele volt klasszikus pillanatokkal, gonosz csapatok kiképzésével, bázisra lopakodással, vonatos akciókkal és ambiciózus gonosz-tervekkel... nem ezzel a négy füzet fogja a marvel becsábítani a kapitány a bűvkörébe az új olvasókat, de brubaker még akkor is piszok szórakoztatóan ír, ha csak takaréklángon ég... (×09.09.)

(Siege #1-4, New Avengers vol.1 #61-64) (2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Olivier Coipel, Stuart Immonen, Daniel Acuna, Mike McKone, Brian Hitch) (eng)

végignéztük a sötét kor idején norman osborn őrületének elhatalmasodását, és láthattuk azt is, hogy a csínytevések istene sugalmazásokat sugdos a fülébe, mégsem érzem megalapozottnak, hogy egy ilyen öngyilkos vállalkozásra (asgard megtámadására) adja a fejét egy ilyen intelligens fickó, mint ő... de oké, kellett ez az öntelt vakmerőség, hogy bendis egy nagy bumm-mal zárja le a korszakot, mégha meglehetősen mértéktartó maradt is azzal, hogy csak négy füzetbe osztotta szét a fő-szálat. én meg főleg mértéktartó voltam, mert a new avengers-en túl nem voltam hajlandó más kapcsolódó sztorit bevonni az olvasási listámba... a mini felépítése abszolút egyenes vonalú, kellett egy cassus beli norman-nek, majd jöttek az összefeszülések sorban, thor a személyes érintettsége okán mindig a sűrűjében forgatta a kalapácsát, volt néhány un. ’odabaszós’ pillanat (mint például a hellicarrier fegyverként való használata), közben kötelező módon (csúnya véres) halált halt néhány karakter, lezárást kapott az évek óta épülgető sentry sztori (mivelhogy ő volt az ultimate weapon a csatában, ki lehetett teljesíteni a végzetét), majd a végén felállítódott az új status quo... a new avengers-ben ezzel szemben kitekintettünk különböző aspektusokra, clint az elején kicsit arcoskodónak tűnt, de aztán megmutatta a kommandós képességeit az avengers toronyban (ez a küldetés azért is kellett, mert különben nem kaptuk volna meg az alig-ruhás női szereplős, nyálcsorgatós kép-kockánkat), majd volt idő a kapcsolatok építésére is, cage-ék nagyon szerethető kis családdá értek, de van spiritusz a bobbi/clint párosban is (oh, forgattam ám a szemem, amikor mockingbird a jövőről beszélt, majd három oldallal később már azt akarta elhitetni velünk bendis, hogy megölte őt egy halom törmelékkel). a végére viszont azt éreztem, hogy leeresztettünk kicsit, legalábbis engem hidegen hagyott a csuklya iránti hajsza... igazi nyárra való blockbuster event volt ez, szórakoztató módon tálalva, ahogy egy rakás karakter egymásnak esik, miközben egy egész birodalmat zúznak porrá -itt a földön... (×09.06.)

(Dark Horse Presents, vol.1 #51-62) (1991-1992, Dark Horse Comics) (írta és rajzolta: Frank Miller) (magyarul: Fumax)

ragadós meleg volt a tegnap éjszaka. elnyűtt szemekkel néztem a polcom felé, jó lenne olvasni valamit, amitől lehűl kicsit az agyam. miközben a ventilátorok nyöszörögve próbálták felkavarni a szobában uralkodó poklot, megakadt a szemem egy fekete-fehér borítón. elutazhatnék a bűn városába, gondoltam, ahol vérfagyasztó gyilkosságot hűtenék le a gyomrom tájékát. hideg lazaság. tömör egysorosok. megkapó látvány. minimalizmus, ez kell most nekem. nem zavart a történet ismerőssége, sőt, örömmel hallgattam a film-változat mondatait visszacsengeni a fülemben. marv nem jó ember, marv egy kíméletlen gyilkológép. de mégis szívesen tölti el az ember vele az idejét, mert a marcona külső alatt vonzónak tetszik a kitartása és a jó értelemben vett férfiassága. és szívből tudunk neki szurkolni, hogy védje meg a rászoruló nőket, hogy kegyetlenül megbüntessen mindenkit, aki megérdemli a halált... az ember azt gondolja, hogy könnyű a noir műfajában alkotni, csak el kell képzelni, ahogy az anti-hős karakterek mély hangon morognak egysoros bölcsességeket, miközben keresztülvágják magukat a fülledt éjszakák minden mocskán, pedig igenis kell stílus-érzék ahhoz, hogy valaki magas szinten űzze a műfajt. és frank miller-nél ekkoriban még ott bújt a bölcsek köve, és az ismert elemekből egy igazán magával-ragadó elegyet kevert ki, gondosan ügyelve arra, hogy ne csak a vibráló színeket űzze messze a művétől, hanem a semleges és átmeneti szürkét is. mert így lesz igazán erős a koncepció, ahogy bűnös táncba kezd a lapokon a tisztának tűnő fehér és a végtelenül mély fekete... (×08.11.)

(Paper Girls #26-30) (2019, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

az előző kötet végén szét lettek dobva a csajok az idősíkok négy sarkába, így most nem lehetett olyan egységesre felhúzni a kötetet, mint az előzőket -viszont bkv van annyira őrült, hogy erényt kovácsolt ebből a daraboltságból, leginkább abban a füzetben, ahol szó szerint minden lapon páthuzamosan vitte előre a négy különböző szálat... hogy tökéletesen kitisztult-e az időutazós timey-wimey meg a nagy háború a végére? nem teljesen, de igazából én például nem is akartam megérteni a nagy összefüggéseket, nekem a négy főszereplőnk (és a köztük lévő kapocs) volt a lényeg mindig is. és szerencsére maga a szerző is így érzett, bevallottan nem akart csimbumm finálét (ezen élcelődött is az egyik párbeszéd-buborékban), egy csendes és intim befejezéssel akart elküldeni minket az utunkra, ahol a csajok megkapják az örök barátságot, csak egy kicsit kevésbé őrült formában, mint ahogy mi megkaptuk velük korábban... (némi filozófiai és vallás-elméleti kérdés is megfért a popkultúrális utalások között, nem mondhatjuk, hogy bkv parlagon hagyná az agyunk a dimenziók közti nagy rohanások közepette...) / még ha nem is vált soha a kedvenc brian k. vaughn írásommá ez a sztori, szokásosan erős írás jellemezte ezt a művét is, ami az összetett őrületével arra ösztönöz, hogy egyszer majd újra nekiessek, hogy minden mozaik-darabot figyelmesebben a helyére illesszek. úgy lenne illendő, hogy akkor már papír-alapon csodáljam a vibráló pasztel-neon színeit, csak az a baj, hogy ha megrendelem az angol köteteket, akkor biztos, hogy egy magyar kiadó bejelenti, hogy elhozzák nekünk ezt a nagyon szerethető történetet az otthonunkba (bár nem bánom, hogy a saga-ból is kétféle verzió csücsül a polcomon)... (×08.03.)

(Archie, vol.2 #28-32) (2018, Archie Comics) (írta: Mark Waid, Ian Flynn; rajzolta: Audrey Mok) (eng)

eddig talán nem írtam itt a blossom családi drámáról -leginkább azért, mert hidegen hagyott, hogy ki az ikrek apja... de tényleg kicsit csalódás, ahogy mark waid cheryl-ékkel bánt, nagy svunggal érkeztek anno, azóta meg parkoló-pályán vannak. így azzal sem sikerült felspanolni, hogy kijött a börtönből az arcoskodó apjuk, és nagy balhét rendezett a tavaszi bálon -az már sokkal érdekesebb volt, hogy miként reagálták le az emberek, hogy a börtön-szökevény egy fegyvert lóbál az arcuk előtt. mert lehet hogy folyton megbotlik a saját lábában, de archie-ban egy igazi hős tigris lakik, aki bármi áron megvédi a szeretteit (az viszont kicsit hirtelen jött, hogy a semmiből felbukkant mr.weatherbee is a színpad előtt -mert hol bujkált addig?)... erre a részlegesen működő drámára húzta fel mr.waid a búcsú-kötetét, egyébként nem nyújtott semmi igazán megrázót mondjuk a magánéleti vonalon, archie próbált továbblépni, de valahogy mindig az aktuális randi-partnere lábára lépett, betty és veronica szoros barátnői szövetséget kötöttek, jughead meg csak szokás szerint beleszart az egészbe... pont akartam emlegetni, hogy hiányoltam a sorozatból a josie and the pussycats nevű kult-formációt, de aztán mégiscsak felbukkantak, hogy húzzák a talpalávalót a bálon... (a végére egész jól megszoktam a ’how??’ poént, azaz archie túlpörgetett bénázásait, most már tudok mosolyogni az ilyen paneleken is.) no, vége egy korszaknak, mark waid megmutatta, hogy érdemes rászánni az időt a rivardale-i tinikre, mert szerethetőre formálta a karaktereket, és jó tempóban mesélt a magánéleti csetléseikről/botlásaikról. most jön egy kis szusszanás (egy nyári szünet), várok egy kicsit, hogy az új író, nick spencer elég tartalmat kreáljon, hogy legyen értelme belevágni az ő korszakába is. (×07.25.)

(Archie, vol.2 #23-27) (2017-2018, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Audrey Mok) (eng)

az egy dolog, hogy nincs elkenés, végigmegyünk betty-vel a gyógyulás útján, de mark waid nagyon következetesen a környezete reagálását is végig közvetítette. betty egy erős és független nő, nem is igazán törik meg, maga akar minden problémát megoldani, amik felmerülnek a sérülése miatt. pedig minden körülötte lévő ember óvná, amennyire csak lehetséges. van aki túlságosan is, mert az apja kifejezetten seggfej módon viselkedik -legfőképp archie-val... a riverdale-i rómeó is maga alatt van (kicsit komolyra fordítva a kötet hangulatát is -igaz, bármikor életveszélybe lehet keverni a srácot, és az (állítólag) vicces) -és a felkavarodott lelke érzelmileg is másképp reagál, mint az utóbbi időben szokott... valahol várható volt, hogy a mark waid kavar egyet a felálláson, mielőtt felállna az írói székből, de nem érződik erőltetettnek, hogy betty és archie újra közelebb sodródnak egymáshoz. még szerencse, hogy nem az lett a kötet vége, hogy mire arch elhatározná magát, addigra a szöszi már mást választ, mert akkor forgattam volna a szemeim erősen (még akkor is, ha ez a ’más’ miatt úgy érezhettem volna, hogy nekünk geek-eknek is van esélyünk az iskola egyik legszebb lányánál)... (jót tesz a vizualitásnak, hogy végre sikerült találni egy állandó alkotót audrey mok személyében, aki ráadásul konzisztensen teszi bele minden panelbe a tehetségét.) (×07.24.)