(Amazing Spider-Man vol.1 #595-599) (2009, Marvel Comics) (írta: Joe Kelly, rajzolta: Phil Jimenez, Paulo Siqueira, Marco Checchetto, Stephen Segovia) (magyarul: Kingpin)

a pókember-mitológia elképzelhetetlen az osborn-ok nélkül, még ha időnként háttérbe is vonulnak (vagy meghalnak egy kicsit), peter parker életének meghatározó formálói henry, az örök ’frenemy’, és norman, a legnagyobb nemezis. ez a kötet abban a korban játszódik, amikor az idősebb osborn a hatalma csúcsára tudott kapaszkodni, így nem véletlen, hogy joe kelly a családjukra szeretett volna koncentrálni, amikor megörökölte erre a rövid időre az írói státuszt. csakhogy örökölt egy méretes probléma-gócot is, amit nem tudott elegánsan kibogozni... norman ezúttal egy eszement papírmasé figura, aki röhögve konfrontálódik a saját fiával, felemelni akarja vagy elbuktatni, neki mindegy, csak ne ilyen legyen henry, mint most, és ehhez a maga manós buldózer-módszereit veti be -meg a legrosszabb szappanoperás hagyományokat, és nagyon remélem, hogy a pók-sztorikért ekkoriban felelős írói agytröszt-csapat röhögve dobta csak be a közösbe a titkos apaság kérdését, mert egy ilyen elhibázott fordulatot nem lehet komolyan felhasználni... peter szerencsétlenségére az össztűz közepébe került, állnia is kellett a kemény ütéseket, igaz, részben magának köszönheti a bajt, mert úgy gondolta, hogy (némi technikai trükközéssel) egymaga meg tudja oldani a világ norman-problémáját... nem tudom, hogy én olvastam-e túl felszínesen, de az biztos, hogy nem sokat mozgatott meg bennem ez a kötet, még akkor sem, ha voltak erényei (may néni és az öreg jjj kifejezetten szerethető páros)... (a változatos rajzoló-csapat legnagyobb erényének azt éreztem, hogy kifejezetten tetszetősre rajzolták a női karaktereket, és tudom, hogy ez szexista meg minden, de ennyi sovinizmust meg szoktam engedni magamnak, hogy legeltetem kicsit a szemem a rajzolt idomokon, a rövid short-okon, a feszülős felsőkön...) (×10.20.)