(Archie, vol.2 #18-22) (2017, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Pete Woods) (eng)

a képregényekben megengedőbb vagyok a spoilerekkel, mint mondjuk a mozgóképes rajongásaim tárgyainál, lehet hogy azért, mert a comicokkal mindig komoly lemaradásban vagyok, így esélytelenül próbálnám kikerülni azt, hogy melyik szuperhős patkol el épp ideiglenesen -de valahogy az egész képregény-kultúra úgy van berendezkedve, hogy nem igazán spoiler-fób, mert rendszeresen a borítóra teszik a füzetben/kötetben lévő nagy fordulatokra tett utalásokat. és engem most valamiért zavart egy kicsit, hogy ki lehetett találni (spoiler! spoiler! spoiler!) a felelőtlen autóversenyzés következményeit. mark waid mentségére legyen mondva, hogy azért megtett mindent, hogy ebből a tipikus amerikai-filmes fordulatból kihozza a maximális feszültséget -mondjuk azzal, hogy direkt mellébeszélt, nem mutatta egyből az ütközés utáni perceket, inkább kör-kapcsolt más szereplőkre, és ugyanezt megtette még egyszer, amikor a kórházban aggódtunk magunkat halálra... azt gyanítottam, hogy nem ölheti meg egyik főbb szereplőt sem, de bátor dolognak érzem, hogy egy komoly sérülést bevállalt szerzőként -úgy érzem, ezek után nőhet fel igazán a sorozat... de most a párkapcsolati alapokat is elég jól piszkáltuk, azon elmélkedhettünk, hogy mennyire kell egyeznie egy párnál a gondolkozás-módnak, az érdeklődési körnek -és ha azt nézzük, hogy némi gomolyfelhős rossz nap után kiderült az ég a veronica/archie kapcsolat fölött, akkor azt mondhatjuk, hogy mark waid szerint túlértékelik ezt a közös nevezős elméletet... (×07.23.)

(Archie, vol.2 #13-17) (2016-2017, Archie Comics) (írta: Mark Waid, rajzolta: Joe Eisma) (eng)

eddig csak egy szőke és egy fekete keringett archie körül, most megérkezett a vörös ciklon is... cheryl leginkább veronica gonosz alteregójának tűnik, aki nem csak elkényeztetett, de rossz ember is. ezért tökéletes ötlet volt egy svájci bentlakásos suliban bemutatni, mert mi átlag-emberek azt gondoljuk, hogy az ilyen elit helyeken csupa ilyen rosszindulatú némber él -és persze azért is jó volt, mert így láthattuk, hogy bár ronnie-nak vannak neveltetési gondjai, sokkal rosszabb is lehetne a helyzet. simán tudunk szurkolni a szép feketének még akkor is, ha az ő módszerei sem mindig tisztességesek a csatamezőn... de nem csak veronica szenvedi meg, hogy elszakították riverdale-től, az otthoniak is megsínylik az új helyzetet. archie apátiája szórakoztató módon van tálalva -rövid időre jughead-é változik... a fura sapkás barát egyébként végre behúzódott a rivalda-fénybe, így végre átérezhettük a beleszarós stílusát: azért ilyen felszínes a srác, mert fél attól, ha mélyebbre menne az érzelmekben, akkor a végén nagy fájdalmak közepette találná magát... úgy tűnik, hogy kvóta van arra, hogy mennyi panelt szánhatunk a csajokra, ugyanis cheryl érkezésével szegény betty eléggé háttérbe szorult ebben a kötetben... (azért van amikor egész modern dolgokhoz is nyúlunk -az értékelős applikáció félrecsúszását bemutató füzet egy blackmirror epizód is lehetett volna. vagy kínai ellen-propaganda...) (×07.11.)

(Archie, vol.2 #7-12) (2016, Atchie Comics) (írta: Mark Waid; rajzolta: Veronica Fish, Ryan Jampole, Thomas Pitilli) (eng)

az alapok már megvannak, mark waid dolga leginkább az, hogy stílusosan üsse le a labdáit, és ő ezt sikerrel meg is teszi. leginkább a gazdag-lány-a-szegényebbek között sztori-szállal foglalkoztunk, de azért ott volt a háttérben végig az archie és betty közötti bonyolult érzelmi viszony is, az, hogy nehéz elszakadni a megszokott érzésektől és a régi bizalomtól... a szülők is kicsit jobban előtérbe kerültek, így jobban lehetett érezni azt, hogy ez az elképzelhetetlen gazdagság hogyan hajlik karikatúrába, de ez talán azért nem baj, mert így van helye leszállni veronica-nak az igencsak magas lóról, fokozatosan lehet majd emberivé tenni -mármint amint mark waid szeretné majd őt visszahozni riverdale-be, mert most csúnyán kiszakította onnan... továbbra is mesterinek érzem, hogy egy szakítási szakasszal kezdtük a sorozatot, mert így az embernek archie-val együtt kétfelé húzhat a szíve... szerencsére nagy bajom nincs azzal, hogy minden a maximumra van tekerve, nem csak a gazdagok egész-falas tévéje meg az inasaik sora túlzás, de archie-nál is ott ez a faktor, ha hülyeséget csinál, akkor úszik az egész iskolai labor, sőt, betty sem csak egy kis-dobot szed elő, ha le akarja vezetni a frusztrációját, hanem egy igazi taiko dobot kezd izomból püfölni... (azért ha belegondolunk, volt komolyság is a kötetben -például egy egzisztencia is tönkrement egy telefonnal felvett videó miatt -hmm, mennyire mai tud lenni egy majd’ nyolcvan éves múltra visszatekintő képregény, mi...?) (×07.10.)

(Archie, vol.2 #1-6) (2015-2016, Archie Comics) (írta: Mark Waid; rajzolta: Fiona Staples, Annie Wu, Veronica Fish) (eng)

hiába ágyazódott be a kultúrába majd’ nyolcvan éve a riverdale-i banda, hozzánk nem igen akart begyűrűzni ez az ismertség -azt hiszem, hogy én például kevin smith-nél hallottam először róluk, amikor a képtelen képregény-ben (lánykori nevén chasing amy) arról vitatkoztak a srácok, hogy archie vajon meleg-e (a fordító is megküzdött a jelenet utalás-cunamijával, mert emlékszem, hogy jughead-et sikerült lütyő-nek magyarítani)... már egy ideje kíváncsi voltam, hogy újoncként mennyire fogna meg ez a régi hagyományokra visszanyúló sorozat, ha a neveken és a középsulis környezeten túl nem ismerek igazán semmit belőle előzetesen. ehhez tökéletes belépő pont volt a 2015-ös nagy megújulás, amikor a kiadónál mark waid-et bízták meg a ráncba-szedéssel, mert a szerző gondosan ügyelt arra, hogy mi freshmen-ek is tökéletesen eligazodjunk a riverdale-i gimiben (és mivel mindenhol csak ódákat látok az interneten a régi olvasóktól is, ezért ki merem jelenteni, hogy úgy újított, hogy közben a régi esszenciát is tökéletesen megtartotta)... jó módszernek bizonyult, hogy archie kibeszél hozzánk olvasókhoz, gondosan bemutat minden karaktert, kis háttér-információkat csepegtet -de nincs nehéz dolgunk, amikor a tablóra felkerülő arcokat kell az eszünkbe vésni, mert jól megfeleltethetőek a középiskolás típus-karaktereknek. ugyanakkor azért bőven van bennük annyi eredetiség is, hogy valódi személyiségekké váljanak. és szerintem tök szórakoztató lett a sok kis apró/cseprő mindennapi zűr és lelki vívódás, ami a lapokra került, semmi nagyszabás, nem szúr mélyre, csupán szórakoztat... oké, ha kicsit megkapargatjuk a mutatós rúzsát, azért ki lehet szedegetni a tanulságokat mondjuk a nagy szakításból, vagy az elkényeztetett fruska családi hátteréből... bár egy kicsit talán túl sokat szenvedtünk a titkos akción, ami megakadályozná archie-t, hogy egy rossz kapcsolatba kezdjen bele, élveztem a viszony-rendszer feltérképezését, jó döntésnek tartom azt az érzelmi pontot, ahol beléptünk a sztoriba (egy hosszú kapcsolat befejezése után vagyunk, a következő hajnalán). amivel nehezebben békülök, az archie túltolt bénázása, mert kicsit karikatúrába viszi el a karaktert... mivel idén nincs saga (szipp), ezért ezzel a pár füzettel kell beérnem fiona staples-ből, ami hatalmas tragédia, mert nagyon szeretem a stílusát, és végtelenül lehangolt vagyok, hogy nem volt ideje legalább az első kötetet végigvinni -főleg mert olyanok vették át tőle a stafétát, akik a stilizáltabb ábrázolás hívei... mostanában valamiért nagyon élem a középiskolás életérzést, és az archie ennek a kikönnyített verziója, és pont ezért tök jól esik. (×07.09.)

(2009-2011, IDW Publishing) (írta: Joe Hill, rajzolta: Gabriel Rodriguez) (magyarul: Fumax, 2019)

az első kötettel kinyitottuk a lovecraft házat, de csak az alapokat és néhány szobát térképeztünk fel -most viszont mélyen elmerültünk az összes zegzugában, igaz, kissé cikkcakkban tettük meg a kalandos utunk... ezalatt azt értem, hogy sokféle témát érintettünk, miközben újabb-és-újabb kulcsok bukkantak fel a házban, talán csak a magánéleti dramaturgia tartotta össze a kötetet (amiről persze tudom, hogy igazából két kötet) -meg persze az, hogy a kútház úrnője az omega kulcsra hajt... nagyszerűen sikerült ábrázolni a kamaszok zűrös lelki világát és a csapongó kapcsolataikat, tele volt a kötet szerelemmel és szakítással, féltékenykedéssel és barátságok széthullásával. kinsey kifordult önmagából azzal, hogy nem ismeri már a félelmet és a bánatot, tyler erős támasz akar lenni, de őt még sodorják az érzései, bode meg ugyanaz a kíváncsi kölyök, mint volt; szívbemarkoló látni viszont az anyjuk alkoholizmusát, félelmetesen hitelesen van ábrázolva ez a betegség -lehet hogy még félelmetesebben, mint a rémségek, amik ellen szüntelen harcolniuk kell a srácoknak... a kulcsoknál továbbra is szélesre tárja az ötletes zsákját joe hill, és nem csak arra használja, hogy fegyvert adjon a harcoló felek kezébe, de társadalmi kérdésekben is bátran állást tud foglalni néhánnyal (mondjuk a tükör-kulccsal, ami meg tudja változtatni a bőrszínedet -és így meg tudod tapasztalni fehérként is, hogy milyen érzés lehet színesbőrűként élni a mindennapjaid). de az egész kötet egy nagy kísérlet és ötlet-parádé, néha olyan őrült, hogy még én sem értem, miként keveredtünk bizonyos sarkokba -mondjuk mikor ’kázmér és hubá’-ssá változott a rajz-stílus... de mindenképp emlékezetes olvasmány volt ez a kötet is, egyszerre pörgős és izgalmas, de a szívednek is tud adni bőven, mondjuk amikor a barátságokról és szerelmekről mesél. (és még akkor is merem ezt állítani, ha a hatásos olvasmány-élményeim után is rendre azt érzem, hogy valaki a fej-kulccsal ólálkodik mögöttem, és az olvasás után nem sokkal kiszedegeti a fejemből az emlékeket -most is át kellett lapoznom az első kötetet frissítésül, pedig nem is volt olyan rég, hogy a kezemben tartottam...) (×07.07.)

(Blackbird #1-6) (2018-2019, Image Comics) (írta: Sam Humphries, rajzolta: Jen Bartel) (eng)

néha meg kell cáfolni a közmondásokat, a népi igazságokat -mondjuk azzal, hogy a tiltás ellenére a borítója alapján ítélsz meg egy könyvet... mert amikor megláttam a (khmmm) beszerzőhelyemen, hogy milyen csodás rajzok vannak a sorozat füzetein, már tudtam, hogy be kell olvasnom ebbe a történetbe. és szerencsére a belső rajzok is felérnek a külcsínhez, az egyik legszebben rajzolt kötet ez, amihez valaha szerencsém volt -plusz nagyon sokat hozzáadnak a hangulati élményhez a vibráló neon-színei is (az összhatásnak eléggé ’the wicked+the divine’ hangulata van)... egy ilyen erős vizuális megjelenés mellett elsikkadhatna az elmesélt történet, de szerencsére sam humphries is jól meg tudta ragadni a figyelmemet, pedig a klasszikus ’ráérős-magyarázat-adagolós’ dramaturgiát alkalmazta, azaz hogy nem öntötte ránk a kellő háttér-tudást már az elején, hanem oldalról-oldalra tudhattunk meg egyre többet a sorozat mitológiájáról, a bandákba tömörülő los angeles-i varázslókról. és könnyű lenne elveszni egy ilyen típusú dramaturgiában, főleg, ha túlságosan kapkodnia kell a fejét az embernek, de én cseppet sem éreztem zavarosnak a háttér-infókat. pont elég volt az alapozás ahhoz, hogy minden tiszta legyen, hogy ezekre az erős alapokra lehessen építkezni a későbbiekben -az érzelmi vetület egyébként is jól kitöltötte az esetleges döccenőket... mert teljes szívből együtt lehet érezni hősnőnkkel, akit majdnem maga alá gyűrtek a családi problémái és a meg-nem-értettsége, és akkor is lehet őt követni, amikor a megingásait és fájdalmait a dühébe csatornázza át... nagy a csönd a folytatást illetően, pedig szívesen olvasnék máris tovább a varázsló-körök összefeszüléseiről... (×07.05.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #54-59) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

én bírom azt, ha valami meta, ha kacsingat rám az író, de vannak olyan sztorik, amik ledobják magukról az ilyenfajta játékosságot -vagy csak túlságosan erőltette ezúttal b.m.bendis a spidey-filmek kereszt-promóját azzal, hogy nem csak emlegette a filmforgatást, de a sam raimi / avi arad / toby maguire trió személyesen is megjelent rajzolt formában a paneleken... maga a sztori egyébként egy sima összefeszülés volt oki dokival, már megint, az öreg nyolckarú nehezen viseli a bezártságot, úgyhogy ismét kereket oldott, hogy kilazítsa peter fogait (és hogy valamilyen indokkal elhurcolja őt brazíliába)... elsőre nem tudtam, hogy mit érezzek gwen hisztije miatt (mármint hogy az a meggyőződés fúrta a lelkét a szöszinek, hogy pókember tehet az apja haláláról), de aztán jól jött ki bendis ebből a kétesélyes szálból is, vagy csak én lettem megértőbb a végére (főleg mert tök életszerű és hangulatos volt, ahogy a három tini feküdt az ágyon, és úgy beszélgettek az élet nagy kérdéseiről)... (×07.04.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #46, Ultimate Six #1-7) (2003-2204, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mark Bagley, Joe Quesada, Trevor Hairsine)

egyszer utána kéne néznem, hogy mikor érezte először úgy egy képregény-író, hogy az már unalmas, ha egy hős egyetlen gonosszal csap össze, emelni kell a tétet gonosz-szövetségekkel... szegény pókembernek is mindig meg kell feszülnie, amikor több ellensége egyszerre támad rá -igaz, brian michael bendis annyi mentőövet nyújtott neki ezúttal, hogy mellé terelte a helyi bosszú angyalait támogatásul... sőt, igazából peter eléggé háttérbe szorult ezúttal, hiába adták el ezt a sztorit ultimate spider-man kötetként... már abban az egy füzetben is, ami a fő címen jelent meg, nem peter-en volt a fókusz, hanem sharon carter-en (aki továbbra is alig felismerhető az univerzum ezen szegletében), majd a mini-sorozatban is csak sodródott az eseményekkel szegény póki, inkább a gonosz ötösre fókuszáltunk, meg a shield kétségbeesésére, hiszen ők azok, akik képtelenek kordában tartani a fogjaikat... kicsit pedzegetjük a gén-módosításokat, és a szuperkatonák gyártására létrehozott programokat is, de bendis ezúttal nem akart mélyre menni, csak össze akart ereszteni a két csapatot egy nagy bunyóra, igaz, előtte még rengeteget beszéltette osborn-ékat, hogy nehogy hiányoljuk a bendis-féle-burjánzó-buborékokat... én már csak olyan fura szerzet vagyok, hogy egy ilyen műből is hiányolom a magánéletet, ami a pókember sztorik igazi lelke, ez a kötet viszont csak darált előre, mindenféle érzelmi hullámzást mellőzve. ezzel ellentétben a rajz-stílus viszont eléggé hullámzó volt, és nem a jó irányba voltak igazán nagy kiugrásai... (×07.02.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #47-53) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

b.m.bendis mindenkit igyekszik emberibbé formálni a sorozatban -ezért lehet például j.jonah jameson egy pöcs, aki nem csak pókembert pocskondiázza, de simán lefeküdne egy korrupt államügyész-jelöltnek is, ha az pocskondiázza pókembert. de! aztán kiderült, hogy a kontrollálhatatlan frusztráltsága a gyászból ered, így lesz emberibb arca... kezdetben csak egy dögös álruhás tolvajnak tűnik a fekete macska, de aztán drámai családi hátteret kapott, így a motivációja emberivé tette... mj ezúttal is kisírt szemmel búslakodta végig a kötetet, de átérezhetőek a problémái (amiket elsősorban az apja generál), és nagyon működnek az intimen beszélgetős pillanatai peter-rel... a kötet végére még a vezér is kapott egy emberi coda-t -tulajdonképpen csak a nála kötelező elemet illesztette be a képbe bendis vanessa-val (és sikerül megmagyaráznia a végén azt is, hogy minek hajkurászik egy newyork-i gengszter egy ékírásos kőtáblát)... igazából csak elektra marad vázlatos a kötetben, belőle csak annyit láthattunk, hogy keményen néz, és keményen küzd a hagyományos fegyvereivel... bendis sosem fukarkodik a párbeszédekkel, mégis mindig jó tempóban tudok haladni az ifjú spidey köteteiben, de lehet, hogy csak szeretem olvasni ezeket a sztorikat, ebben a tálalásban... (×06.27.)

Detective Comics -On the Outside (Detective Comics vol.1 #982-987) (2018, DC Comics) (írta: Michael Moreci, Brian Hill; rajzolta: Sebastian Fiumara, Miguel Mendonca, Philippe Briones) (eng)

nyitányként kaptunk egy borongós kvázi one-shot-ot, ahol batman összefeszült a természetfelettivel, közepesen izgalmasan. kétségbe is vontam, hogy megérte-e a sorozattal maradni azután, hogy tynion kapitány elhagyta a kissé viharvert hajót, de aztán jött brian hill egy nagyobb lélegzetvételű sztorival -mit jött, belerobbant a képünkbe egy sérült hőssel és egy halott gyerekkel, és én máris azt mondtam, hogy oké, ez érdekel, haladjunk csak tovább gyorsan... a történet alapgondolatait körbejártuk már egy párszor az elmúlt évtizedekben, de nálam most működött, hogy újra-rágtuk batman azon megszállottságát, hogy fiatal gyerekeket toboroz maga mellé, de azzal sem volt bajom, amikor kiderült, hogy a hős tetteinek következménye a gonosz létrejötte (azért batsy nem szarozik, simán ráereszti a madárijesztő-féle gázt az ellenfelére, majd otthagyja a sivatagban denevér-csemegének)... az orphan, barbara, signal trió mellől én kicsit hiányoltam a robinokat, viszont szimpatikus volt a csapatba beemelt black lightning, akit én csak hallomásból ismertem eddig -jól megtestesíti a kemény tanárok eszményét... a gondolatolvasó gonoszunk, karma egész jól tolta a gonoszkodást, lehetett érezni a tétet, volt feszültség, ezért szívesen is haladtam előre a kötetben is lapról-lapra. (×06.14.)

Batman -Cold Days (Batman vol.3 #51-57) (2018, DC Comics) (írta: Tom King; rajzolta: Lee Weeks, Matt Wagner, Tony S. Daniel, Mark Buckingham) (eng)

a szuperhősöket sokszor sérthetetlennek gondoljuk, pedig számtalanszor láttuk már őket a padlón. de az igazi hősök nem maradnak a padlón, hanem felkelnek és újra felveszik a harcot a gonoszok ellen. batman is híres arról, hogy egy szinte végzetes fizikai sérülésből is képes volt felépülni -most viszont a lelkét tépték darabokra, és egy ilyen sérülésből sokszor nehezebb a visszatérés... bruce wayne úgy vezeti le a kudarc érzetét, hogy megkérdőjelezi önmagát -illetve a benne lakó alteregóját. de nem egy sarokban üldögélve teszi mindezt, hanem esküdtként a bíróságon -és tom king egészen a filozofikus szintig viszi le a kérdést, ahogy boncolgatja bruce-t és a körülötte ülő egyre dühösebb tizenegy embert. komoly elmélkedés folyik azügyben, hogy vajon szabad-e egy tévedhetetlen istenségnek látni batman-t, hogy szabad-e kételkedni abban, aki nap-mint-nap megmenti a gotham-iek életét... működött a képregényben ez a komolyabb kérdés-felvetés, sőt, nekem akkor még jobban működött volna, ha nem vágunk ki a beszélgetésekről rendre a mr.freeze-zel való nagy verekedésre... egy összetört szív foltozgatásában nagy segítség lehet egy barát is, ezért ruccan át dick blüdhaven-ből, hogy kicsit vidámabbá tegye az öreg batman borongós napjait. szándékosan túl is túlja vele tom king a viccelődést -hogy aztán bumm, őt is elvegye a hősünk életéből... a lelki rágódásra megoldás lehet, ha fizikai síkra tereljük az érzéseinket, és batman bele is teszi az összes frusztrációját az utolsó füzetek intenzív pofonjaiba, már nincsenek szavak, csak állatias morgások, és fájdalom, és vér. (×06.17.)

Detective Comics -Deface the Face (Detective Comics vol.1 #988-993) (2018-2019, DC Comics) (írta: James Robinson; rajzolta: Stephen Segovia, Carmine Di Giandomenico) (eng)

továbbra is az interregnum állapotában van a sorozat, egy újabb sztori-kitöltés ez a kötet, amíg meg nem érkezik az új rezidens író. és kicsit ehhez méltónak is érződik a történet -nem jelentősnek... míg tom king csoportterápiára küldte bruce wayne-t, hogy feldolgozza a szíve összetörését (lásd feljebb), addig james robinson egy másik módszert választott -látszólag egy nyomozásba temette hősét, mondván, hogy amíg az agyát használja, addig sem kell szedegetnie a lelke darabkáit a sötét sikátorból... azért írtam, hogy ’látszólag’, mert a nyitány hullája csak egy ürügy, messzire csapongunk tőle a végére, van bunyó a firefly-okkal, gonosz terveket szövöget egy kobra nevű szervezet, kiemelten foglalkozunk a harvey dent/két-arc dinamikával (egy kicsit a jó oldalára billentve az érméjét), és a végén még az is kiderül, hogy valami nagy összeesküvés volt a háttérben... robinson írásai talán még sosem találtak el engem megfelelően, majdnem ki is hagytam ezt a kötetet emiatt az olvasási sorból, de aztán a rendszer-mániám győzött, és tulajdonképpen nagy sérelem nem ért azzal, hogy elolvastam. igaz, attól is messze volt, hogy a szívembe zárjam... (carmine di giandomenico szálkásított rajzait megszoktam a flash környékén, de ide sehogysem passzolt az elnagyolt vonalvezetése.) (×06.20.)

Batman -The Tyrant Wing (Batman vol.3 #58-60, Annual #3, Secret Files and Origins #1) (2018- 2019, DC Comics) (írta: Tom King, Tom Taylor, Ram V, Cheryl Lynn Eaton, Jordie Bellaire; rajzolta: Mikel Janín, Jorge Fornés, Otto Schmidt, Elena Casagrande, Jill Thompson, Brad Walker) (eng)

ezt ebben a formában mi értelme volt kiadni, kedves dc...? kaptunk egy csonka sztorit tom king-től, ami építkezik a közelmúlt eseményeire, mert burce meggyőződésévé válik, hogy az átélt drámái összefüggnek, és határozottan a jövő felé is mutat az utolsó képével, bár nem tudom, hogy mennyire vagyok boldog a múltból előrángatott karakter okán... ha jelent nézzük, akkor be kell valljuk, hogy nem szívesen töltjük az időnket batman mellett, mert tom king veszélyes vizekre sodorta őt, már ami a mentális állapotát illeti, most már minden kérdését egy ököl-csapás kíséri, nem kíméli még a szövetségeseit sem -közel lehet már az összeomlási pont... a szolid három füzetes főszálhoz hozzá volt csapva egy one-shot antológia, ami jellegénél fogva nem tudott igazán sokat adni a pár oldalas szösszeneteivel (esetleg a tom king-féle elmélkedés arról, hogy mi lenne, ha batman-nek szuper-ereje lenne). viszont a szintén a kötetbe illesztett annual kifejezetten élvezetes volt -és ezt azzal az egyszerű trükkel érte le, hogy a fókuszát áthelyezte bruce wayne-ről a hűséges komornyikjára, a kvázi nevelő-apjára, alfred-re, és ezzel egy hatalmas érzelmi löketett kapott a felszín alatt lévő átlagos sztori. (×06.21.)

Catwoman -Copycats (Catwoman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Joëlle Jones; rajzolta: Joëlle Jones, Fernando Blanco) (eng)

a nyitó füzetet már olvastam ebből a kötetből, amikor megnyugvást kerestem a szív-fájdítós nem-esküvő után, de csak a zavarom növekedett, amikor azt láttam, hogy némi álmatlanságon túl selina nem bajlódik azzal, hogy elhagyta gotham-et (és a vőlegényét), illetve azt éreztem, hogy joëlle jones-nak inkább ürügy volt ez az alap, hogy a saját ízlése szerint új útra vigye a macskanőt. és először kicsit zavarosnak tűnt a sok macska-kosztümös utánzat meg a bizarrul festő gonosz-néni, de aztán most néhány füzet után kitisztult az, hogy miként is függnek össze a szálak, és egészen élvezetes volt az út, vitt-és-vitt előre a sztori, hamar elértem az utolsó oldalig... jó indokot sikerült találni arra, hogy selina miért ezt a várost választotta, bár a lyukacsos emlékezetemnek kellett pár oldal, hogy leessen, hogy miért is fontos személy selina húga a nagy egészben -de aztán egy flashback-et is kaptunk azokra az elborzasztó eseményekre, amik nekem a képregény-olvasásom hajnalán az első igazi sokkot okozták... de persze nem csak a sztori miatt érdemes selina-val tölteni az időnket, hanem azért is, mert joëlle jones csodálatosan rajzolja is a képregényt, szemet gyönyörködtető minden panel, és úgy érezheted igazán szexisnek selina-t, hogy közben nőiesen visszafogott is. és pont ezért kéne még (sokkal) több női művész a beengedni képregény-iparba... (×06.24.)

(2018, Dynamite Comics) (írta: Declan Shalvey, rajzolta: PJ Holden) (eng)

m mindig csak egy végszavazó karakternek tűnt bond mellett, aki kicsit morog, mielőtt kiadja az utasításait (bár azért akadt olyan bond film a közelmúltban, ami tett azért, hogy ez a kép megváltozzon) -ezért talán szkeptikusan álltam a róla szóló one-shot füzethez az olvasás előtt, aztán igencsak meglepődtem, hogy mennyire kompetens sztorit sikerült írni neki úgy, hogy britanniának egy achilles pontját is nagyon erősen sikerült behozni mellé a képbe... mert az itt látható m verzió észak-írországban szolgált a legnagyobb összecsapások idején, és ott edzette meg a lelkét annyira, hogy aztán az mi6 vezetői székéig jusson fel... és nagyon átélhetően van ábrázolva a képregényben mind a korabeli véres konfliktus, mind a mai helyzet, és meglepő módon a protestánsokról fest csúnyább képet végül... ha ilyen erős kiegészítő történeteket képesek tető alá hozni a kiadónál, akkor állok még elébük bátran, nem fogom előre lekicsinyleni őket ezentúl, ígérem. (×06.10.)

(Fables vol.1 #1-5) (2002, Vertigo Comics) (írta: Bill Whillingham, rajzolta: Lan Medina) (magyarul: Képes Kiadó)

a három-és-fél éves keresztlányom szerintem már kívülről tudja piroska véres meséjét, mégis újra-és-újra felolvastatja magának -ki tudja, hogy mi tudatunkba is hányszor vésődtek be ezek a klasszikussá nemesedett történetek. úgyhogy mindig üdítő látni, amikor egy szerző valami új, felnőttes dolgot csavar ki a kissé már állott típus-történetekből. persze ott volt nekünk pár éve a ’once upon a time’, ami hasonló alapfelállással kecsegtetett (lásd: köztünk élő mesehősök), de ott az írók (valószínűleg csatorna-nyomásra) nem mertek elég messzire menni, nem forgathatták ki gyerekkorunk idoljait. egy felnőtt-részleges al-kiadónál viszont nincsenek ilyen korlátok, itt nyugodtan mutathatják a csúnya arcukat is a jól ismert karakterek, taps jár majd érte, nem korbács... így lesz hófehérkéből elvált törtető, a paszulyt mászó jankóból kispályás svindlis, a gyerekké változott pinokkióból perverz tinédzser. és így lesz a házakat fújó és nagyi-zabáló ordas farkasból egy láncdohányos noir hős, akik imádja az agatha cristie-s nagy leleplezéseket, és leginkább a szaglása után megy, ha egy ügyet kell megoldani... jó ötlet volt egyébként egy nyomozásra felfűzni az első kötetet, mert sok karaktert lehetett bevonni a történetbe, így megismerhettük a motivációikat és a jellem-hibáikat. de az olvasási tempót is segítette -és hát egy rejtély hajszolás a legtöbb műnek az előnyére tud csak válni... erősen pozitív élmény volt ez a kötet, szórakoztatóan csavart az alap-toposzokon, és mint egy ízletes (mérgezett) alma, felkínálta ezt a bűnös világot, amibe szívesen elmerülhetünk a későbbiekben is... (×06.09.)

The Man of Steel (The Man of Steel #1-6) (2018, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Joe Prado, Ivan Reis, José Luis Grarcía-Lopez, Jason Fabok, Adam Hughes, Kevin Maguire, Ryan Sook, Evan 'The Doc' Shaner) (eng)

ha valaki komoly ismeretséget szerzett már alkotóként, akkor nem kerülheti el, hogy komoly nyomás helyeződik a vállára, amikor egy újabb művet ad ki a keze közül -az emberek sokkal szigorúbban fogják vizsgálni, szétszedni a legújabb gyermekét. különösen nehéz helyzetben volt brian michael bendis ezúttal, hiszen nagy parádét tartottak neki a dc-nél, amikor sikerült őt átcsábítani a konkurenciához (hónapokon át minden füzetükben benn volt, hogy ’bendis is coming’) -így persze mindenki úgy állt neki a kiadónál elkövetett első művéhez, hogy ’na nézzük, hogy mire megy a marvel nélkül a kopasz!’. pedig rossz útra tud vinni ez a megközelítés, mert a magasra srófolt elvárásoknak nem lehet megfelelni... bendis sem találta fel újra a képregényt, és nem fújta szét a peter tomasi által felépített legújabb superman képet sem, bár azért beleillesztette a magáét a keretbe, és módosított is a pálya-íven annyit, hogy összeráncoljam tőle a homlokom. de a problémáimról később, inkább azt szögezném le gyorsan, hogy nincs megváltás és nincs katasztrófa sem, csak egy korrekt képregény, aminek a legfőbb célja, hogy kijelölje a jövő útjait... persze azért bendis nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy csak úgy hátradőlve élvezzük a csihipuhit, hanem tekert egy nagyot a szerkezeten, úgyhogy azért oda kellett figyelni, hogy kitisztuljanak az idősíkok -de hosszútávon unalmas lett volna, ha csupán két földöntúli erővel rendelkező lény püfföli egymást, és ez a dramaturgia alkalmas volt arra, hogy megtörje az ütemet. így volt elég időnk a szerkesztőségben is, üdvözölhettük az újonnan érkezett (női) karaktereket is, és egy kicsit foglalkozhattunk az elmúlt két év legfontosabb aspektusával is: a kent családdal. és itt jön a fekete leves... eléggé felhúztam magam azon, hogy bendis az első mozdulatával félresöpörte az olyan jól működő, és baromi szerethető családi dinamikát, és máris szétszakította kent-éket, pedig az apa/fiú kapcsolat volt eddig a sorozat lelke... a másik, amiben kötekedni tudnék, az a kényszer, amit minden superman író átél, amikor hozzá kerül az ikonikus hős -mindenkinek bele kell nyúlnia az eredetébe, mindenféle függelékekkel kell felaggatnia, és ez rohadt fárasztó már -nem érdekel, hogy ki pusztította el a krypton-t, túl kéne már lépni a múlton, és azzal az egy (esetleg kettő) kriptonival kéne csak foglalkozni, aki igazán számít... (×06.01.)

Superman -The Unity Saga -Phantom Zone (Superman vol.5 #1-6) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Ivan Reis, Joe Prado) (eng)

az előző érában megszoktuk azt a felállást, hogy az action comics-ban volt a történet-orientáltabb zúzás, a superman-ben meg inkább érzelmi alapokra építkezett peter tomasi, bendis viszont fordított egyet ezen, ugyanis a fő címbe hozta el a faltól-falig zúzást (és bár az action-t még csak most fogom elkezdeni, de elég beszédes, hogy clarke kent van kiemelve a borítóra, így feltételezem, hogy az lesz ezúttal a földhöz ragadtabb oldal)... csakhogy. hiába kényeztetik a szemet a csodásan rajzolt szélesvásznú (dupla oldalas) maszkulin összefeszülések, ha üres mögöttük a vászon, ha nincs mélysége sem a gonosz lelkének, sem a céljainak... persze maga a felállás ennél nem is lehetne képregényesebb (a föld áthuppan egy kicsit a fantom zónába), és azért érezni a komoly tétet is, de ez az ’elpusztítok minden kriptonit, mert csak’ gonosz annyira sekélyes, hogy elvesz minden élt a nehezen csiholt feszültségből. és igazából superman is csak halványan moralizál, amikor azon gondolkozik, hogy meddig menne el, hogy szenvedni lássa azt a lényt, ami (állítólag) annyi szenvedést okozott a kriptoni népnek, de ez meg túl későn érkezik (konkrétan a kötet utolsó füzetében)... mivel a fantom zóna a kriptoniak szeméttelepe, ezért elő lehet onnan húzni régi ellenfeleket is, de azért eléggé meglepődtem, amikor nuclear man is a lapokra került, mert azt hittem, hogy a teljes emberiség próbálja elfelejteni a borzasztó superman 4-et, erre bendis itt viccelődik az ottani szerencsétlen gonosszal... mindjárt meglátjuk majd, hogy a sztár-szerzőnk mit tartogatott a testvér-füzetekbe, remélhetőleg valami emlékezetesebb belépőt, mert ez a kötet sajnos csak egy ’halvány oké’ volt csupán... (×06.04.)

Action Comics -The Invisible Mafia (Action Comics vol.1 #1001-1006) (2018-2019, DC Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Patrick Gleason, Yanick Paquette, Ryan Sook) (eng)

...szóval bejött a jóslatom, b.m.bendis tényleg ebbe a címbe tartogatta a földhözragadtabb superman-jét -bár én annak tudtam volna igazán örülni, ha még messzebb megy, és azt a kis természetfelettit is kiveszi a képletből, amivel a gonosz-oldalon indukálta a rejtélyt. mert miért ne járhatnának túl egyszerű gengszterek is superman eszén, minek ehhez egy misztikus vörös köd...? de bendis-nek mindig is jól állt ez a sikátoros/nyomozós aspektus, a füstös kocsmák, ahol clark kent kikérdezheti az embereket, és ahol a női szkandernek is nagy hagyománya van... ugyanakkor semmit sem sikerült helyreállítania a számomra oly’ fontos családi magánéletből, a messzeségből ugyan visszatért lois-t, de nem nagyon értem a motivációját, otthagyja a gyermekét a creepy apósával, és bujdokol egy paróka alatt, csak mert egyedüllétre van szüksége? ugyanakkor egy egészségeset azért dugnak a férjével, amikor véletlenül egymásba botlanak... hmm, a harmadik kötettel sem sikerült igazán meggyőznie bendis-nek, hogy ő a legalkalmasabb a karakter írására, továbbra is egy mérsékelten izgalmas középszernek érzem a végeredményt, bár kétségtelen, hogy ez a kötet működött a legjobban számomra az eddigiek közül... (×06.07.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #40-45) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

peter-t szokás szerint maga alá temetik a problémái, mj-vel még mindig fasírtban vannak, nincs egy szuperhős-gönce sem, amit felvehetne (bezzeg a filmekben tudott varrni a srác), és gyakran huppan cikis szituációkba -és ez így van jól, a sorozat akkor működik, amikor ez az oldala domborodik ki. tudom éltetni a tinis se-vele-se-nélküle kapcsolatot, a baráti viszont gwen-nel, az meg főleg csodásan működött, amikor félreraktuk peter-t egy szám erejéig, hogy benézzünk may néni lelke mélyére, ahol ránk borulhatott a legnagyobb félelme: hogy minden szerette meghal körülötte... a szuperhősös aspektus volt a gyenge láb ezúttal, nem éreztem rá a gondolatokkal autókat robbantgató srác sztorijára, és a lezser módon viselkedő (és öltözködő) x-ek is kicsit kilógtak a queens-i környezetből... (hmm, poénnak volt szánva a suli falán az a ’szavazz carrie fisher-re!’ plakát...?) (×05.31.)

(2008-2009, IDW Publishing) (írta: Joe Hill, rajzolta: Gabriel Rodriguez) (magyarul: Fumax, 2018)

gyerekként még sok minden képes fellobbantani a képzeletünket, rácsodálkozunk a varázslatos világra, vagy csak egy takaró alól rettegve lesünk ki a félelmeink kivetülésére. felnőttkorunkra sajnos ez már nagyon megkopik, kiszürkülnek a mindennapok -de azért vagyunk még egy páran, akik őszülő halántékkal is kutatják a régi vibráló érzéseket, akik rááldozzák az időt, hogy aláássanak a sötéten csillogó gyöngyszemekért is... személy szerint engem a horror zsánere sem akkoriban, sem mostanában nem mozgat(ott) meg, persze ha jó környezetbe van ágyazva a kellemetlen rettegés, akkor én is izgalomba tudok jönni. így elég kívülállóként néztem sokáig a nagy lelkesedést, ami a fumax kiadó bejelentése után hullámzott végig a magyar interneten, miszerint kiadják ezt a kötetet (sőt, luxus-kiadást) -aztán egy kicsit rágtam a dolgot, végül minden ellenérzésem ellenére beadtam a derekam, és óh, teremtőm, csodás élményt kaptam jutalomként... pedig joe hill alap-paneleket használ elsősorban, egy tragédiában csonkává lett családot, egy ódon házat, ami megannyi titkot rejt, egy gyerekkorától kezdve lelkileg megnyomorított veszélyes karaktert, egy természetfeletti lényt, aki a megtévesztések mestere (és így bármelyik nép folklór-meséjében is megállná a helyét)... viszont nagyon feszesen vannak összeillesztve ezek a toposzok, amik mellé azért bőven jöttek az izgalmas eredeti ötletek is (elsősorban a kulcsfontosságú kulcsokkal), és az egész egy nagyon erős karakter-építésbe van ágyazva... mert a jó ütemű tempóban van hely a flashback-ekre is, és lehet változtatni a fókuszt is rendszeresen, hogy mindenki lelki világát alaposan megismerjük. eléri a szerző, hogy törődjünk ezekkel a szereplőkkel, még akkor is, amikor a frusztrációik és lelki töréseik miatt nem a legszebb arcukat mutatják felénk, ugyanakkor izgalomban tart azzal is, hogy érezteti, hogy ez csak egy gigantikus történet nagy szelete, amit ismerkedésként megkaptunk itt az elején, hogy rengeteg titok van még eldugva az ódon falak közé... (érdekes ellentét-feszülés érzek aközött, hogy mennyire képes fókuszálni a tinik problémáira (az érzéseikre és a félelmeikre), és aközött, hogy mennyire felnőttesen is van tálalva a sztori -azaz hogy mennyire véres és erőszakos, hogy milyen felnőttesen megy bele a horror-pillanataiba...) (×05.30.)

(írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (magyarul: Fumax, 2019)

rick remeder azt írta az előző kötet utószavában, hogy ennyire önéletrajzi ihletésű művet még nem adott ki a kezei közül, és talán itt a folytatásban még jobban érezni lehetett, hogy tényleg a lelke mélyére túrt, hogy előássa azokat az érzéseket, amik szétfeszítik a mindenkori tinik mindennapjait, a szélsőségesen megélt érzéseket, a magányt és a depressziót, a bipoláris csillogásokat, a folytonos frusztrációt, a haragot és a romantikus érzelmek erősen hullámzó amplitúdióit. és igen, ebbe belefér egy szerelmi háromszög is, ami (szinte) minden oldalnak csak fájdalommal jár -még akkor is működött ez az érzelmi gubanc itt, ha ezt a dramaturgiai fordulatot már teljesen elkoptatták az írók az elmúlt évtizedekben. (de lehet hogy csak azért fogadtam könnyebben, mert maria-val láthatóan toxikus volt a kapcsolat, bár nem hiszem, hogy abban pozitívabb véggel kecsegtet, ha egy yakuza-gyermekkel áll össze az ember nagyokat szexelni...) hogy remeder erősítse a személyes kötődését, ezért telepakolta popkult utalásokkal a füzeteket, hol poszterekről köszön vissza (a) the smiths vagy az erasehead, hol képen (és szövegben) is megidéződik (a) the cure, michael jackson vagy a beetlejuice. sőt, egy jelenetben minden stílus megkapja a magáét, a mopedes mod-ok, a feketére mázolt góthok és a divat-lázadó punkok is... persze azért kő-realizmussal nehéz lenne vádolni egy sztorit, ami ennyire túlpörgeti az erőszakot (és ami ennyire karikatúrába tolja el a vérfertőző/kecskebaszó trailer-park-os létet), de igazság szerint nem sokáig tart a mosolyunk a túlzások miatt, mert a kirobbanóan feszült fináléban megmutathatja mindenki, hogy cseppet sem nevetséges... az utolsó csattanó meg, hát izé, odabaszós cliffhanger, mit ne mondjak... szóval úgy gondoltam, hogy most már a magyar kiadást fogom követni, ha már utolérték az olvasásomat, de egy ilyen befejezés után nehéz lesz megállni, hogy ne nyúljak a tabletem után inkább... (jól megfértek ebben a kötetben a flashback-ek is, a nyitó kötetben nem lehetett minden drámai múltat megmagyarázni, most jött el az idő, hogy végigszoronghassuk marcus és maria sírni-valóan kegyetlen gyerekkorát...) (×05.19.)

Invincible Iron Man vol.2 #20-24) (2010, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (eng)

anthony stark, vasember, jelenlegi állapota: vegetatív... gyaníthattuk, hogy ezt a kötetet arra fogja szánni matt fraction, hogy visszahozza tony-t abba a stádiumba, ahol szuperhősként tud funkcionálni -de azért nem adta meg olyan könnyen a hősének a kiutat, ezért öt füzeten át egy rémálomba taszította az elméjét, ahol szimbolikusan támadt rá a teljes eddigi élete, a szülei halála, a technikai újdonságai, mindazok, akiket elveszített az eddig megtett úton. és egész hatásos volt ennek az agyi tevékenységnek a leképezése, ott volt a panelekben az álmok zavara és repetitívsége, a félelmek kivetülése... a valóság is egész izgalmasra sikerült, ahogy a bajtársak végrehajtották a gondosan meghatározott instrukciókat, és persze érkezett egy gonosz karakter is, hogy növelje az izgalom-faktort... az érzelmek is jól landoltak ezúttal, és nagyon tetszett, hogy pepper-rel nem csak együtt aggódhattunk, de azt is megengedte neki az író, hogy pipa legyen -amikor hill ügynökkel összerakták a képet tony hűtlenségéről... akár lehetett volna hosszabb ideig is tony-t az oldalvonal mellett tartani, de rutinos olvasóként is érzékelhető volt a nagy nyomás a kiadó részéről, hogy az újoncok számára is befogadható stark-ot kell prezentálni minél hamarabb, ezért mozgott kényszerpályán a szerző (lásd pl. a rajzos ’previously’ összefoglalót is az első füzetben is)... (×05.15.)

(Captain America vol.5 #49-50, Captain America vol.1 #600-601, Captain America: Reborn #1-6) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Roger Stern, Mark Waid; rajzolta: Luke Ross, Butch Guice, Howard Chaykin, Rafael Albuquerque, David Aja, Mitch Breitweiser, Kalman Andrasofszky, Dale Eaglesham, Gene Colan, Brian Hitch) (eng)

kicsit szomorú, hogy arra kondicionáltak minket, hogy a képregényekben nincs végleges halál, hogy idővel mindenki visszatér, akitől egyszer már elbúcsúztunk -mert bár eléggé a szívem csücskében lakik steve rodgers, a világ legemberibb kiscserkésze, most azt szerettem volna, ha tovább nyugodhat békében. úgyhogy számomra ez a ’miért’ volt a fő kérdés ebben az újjászületést a címébe emelő képregényben, és nem a ’hogyan’, mert az egy ilyen sztorinál az igazság szerint elég mellékes... annak azért örülök, hogy maga ed brubaker hozta vissza kapit, az az író, aki sírba-tette, és persze nem lepődtünk meg azon, hogy a módszerét erősen átitatta a múltba révedés, hiszen ez az ő egyik specialitása. és most nekem ez volt az egyik hátulütője is, mert kezdem nagyon unni, hogy századszor is visszakanyarodunk a szuperszérum beadásához vagy a jégbe-fagyáshoz, teljesen kifacsartuk már steve régi sztorijait (amit meg még nem mesélt el senki, azok jobb is, ha nem kerülnek papírra -mint például az a bizarr ötlet, hogy a kapitánynak (és bucky-nak) vámpírokkal kellett megküzdenie belgium felszabadítása során)... de kanyarodjunk kicsit vissza az előzményekre, mert a fő füzet-folyamban folyt némi előkészítés, leginkább azt néztük meg, hogy sharon carter lelke miképp ment tönkre az elmúlt egy év során, de kitekintettünk a világra is, hogy hova jutott a végzetes lövés(ek) óta -aztán némi furcsa marketing fogással a fő attrakció egy külön minisorozatban jött ki... persze az sem meglepő, hogy a koponya gonoszkodik a háttérben, és nyugi, attól még, hogy most láthatólag végleg kilehelte a vörös lelkét, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem találkozunk vele -utánpótlásnak meg most egy darabig jó lesz a lánya is... a mini első füzete brubaker többi írásához képest kissé keszekuszának tűnt, de aztán szépen letisztult minden, felállt az összes bábú, hogy aztán mindenki egymásnak eshessen, stílusosan a főváros ikonikus épületei előtt... brian hitch a szokásos nagyívűségét hozta a sorozatba, duplaoldakra szétterített akciókat, érzékletes arc-mimikákat... steve rodgers a remény szimbóluma -így reménykedjünk benne, hogy jól fogják őt használni az írók ezután, ha már nem nyugodhat békében... (×05.09.)

(Dark Avengers vol.1 #9-12) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mike Deodato Jr, Greg Horn) (eng)

mivel a szűkös időkeretem még mindig nem teszi lehetővé, hogy belemásszak abba sűrű gubancba, ami jellemzi az x-men füzeteket, így kihagytam ebből a sorozatból is azt a két számot, ami oda kapcsolódott, és ugrottam egy kötetet, mert érdekelt, hogy bendis mit akar kihozni a koncepcióból... az első füzettel leginkább a secret warriors-hoz, és az ott lévő árész-phobos kapcsolathoz adott kiegészítést, aztán tértünk csak rá a hivatalos angyalok mindennapjaira, a nem túl izgalmas rutin-feladataikra. egy kicsit sajnálom, hogy bendis nem akarta erősebb kontraszttal bemutatni, hogy miben más ez a gonoszokból verbuvált csapat, mint a többi angyal (vagy akár a mennydörgők) -mert az azért kevés a ’dark’-sághoz, hogy moonstone néha kívánós lesz, és akkor levarrja az aktuális csapattársát... maga a fő küldetés nem rossz, a mélyről előásott fantastic four gonosszal is lehetett lelkizni egy kicsit, plusz az is jó volt, ahogy belemásztunk norman fejébe, és végre (végre!) érdekesebbé sikerült tenni számomra is sentry-t (igaz ehhez kellett, hogy ma arcba-lőjék és darabokra tépjék). a karakterek gazdagítását meg mindig üdvözlöm, így szívesen olvastam victoria hand háttér-történetét is, tetszik, ahogy bendis kompetens karakterré tette őt, nem csak egy osborn-nak dolgozó bólogatójános végre... deodato rajzai mindig jól esnek az ember szemének (formás női testekben kifejezetten erős), és ez a pár füzet is úgy alapvetően is jól esett, semmi kiugrás, csak olyan ’okés’ szuperhősködés... (×05.07.)

(Secret Warriors vol.1 #7-11) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Alessandro Vitti) (eng)

oké, tök menő, hogy egységes egészként kezelik az univerzumot, de a tököm ki van már attól, hogy ennek ürügyén folyton olyan füzeteket is le akarnak nyomni a torkomon, amikhez egy cseppnyi kedvem is -úgyhogy majdnem fel is adtam a kötetet a ’találkozunk a thunderbolts sorozatban gyerekek!’ feliratnál... de végül továbbvitt a kíváncsiság és a karakter-szimpátia, és végül nem bántam meg ezt. mondjuk eléggé átmenetinek érződött ez a pár füzet, vagy mondjuk inkább azt, hogy az itteni történések következményei csak a későbbiekben kerülnek majd kibontásra, de volt pár látványos akciójelenet és egy maréknyi cool karakter-pillanat is... mivel olyan sokat használják az lmd-ket mostanság, így az nem meglepő, ha fury nem fury, de azért egy ilyen leleplezésnél is sikerült meglepőt fordítani a dolgon. maga az igazi fury meg igazi badass, aki gond nélkül oda tud lopózni még osborn ágya mellé is... az akcióknál meg azért is merem használni a ’látványos’ kifejezést, mert tök jól átláthatóak voltak a bunyók -maximum csak arra kellett koncentrálnom, hogy ne keverjem össze daisy-t yoyo-val a nagy forgatagban)... az sem bánom, hogy a görög istenekre szánunk egy kicsivel több időt, mint eddig, mert thor révén már úgyis kívülről fújjuk a viking pantheont, kell egy kis változatosság... (nem igazán passzol a rajstílus ehhez a sorozathoz, örülnék, ha nem lenne ennyire elnagyolt minden karakter...) (×05.06.)

(New Avengers #55-60) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Stuart Immonen) (magyarul: Kingpin)

azért az sokszor megkönnyíti a szuperhősök dolgát, hogy különleges képességek birtokában vannak -ezért érdekes megnézni néha, hogy mi történik, ha ezt a fegyvert kiveszik a kezükből. hát erősen földhöz csapják őket, mi más... ilyenkor jön jól egy olyan karakter, akiket a legtöbbször le szoktak sajnálni (óh, hogy én hányszor hallottam azt, hogy ’fekete özvegy meg sólyomszem? mit akarnak ők a bosszúállók között? mit fognak csinálni? előveszik a pisztolyt meg az íjat a szuper-képességű gonoszok ellen? nevetséges!’) -úgyhogy most örültem, hogy bobbi ennyire csilloghatott ebben a kötetben, kvázi átlagemberként... de a jó angyalok seggberúgása csak az indikátora volt a fő sztorinak, egy gonosz csavarintás bendis részéről -mert hát hogyan mentesz meg valakit, akinek áthatolhatatlan a bőre, és orvosi beavatkozásra lenne szüksége...? és luke megmentése okán végig jó tempóban akciózták végig a karakterek a kötetet, voltak okos tervek, voltak verekedések, volt tét és izgalom is. eközben gondolom a következő nagy eseményt is előkészítettük a háttérben, a csöcsös loki legalábbis nagyon szervezkedik az árnyékok között... élvezetes bendis mix volt ez a kötet (kaland és beszólogatós poénok, plusz némi komolyabb magánéleti kérdés-felvetés), hamar végig lehetett szaladni rajta, az más kérdés, hogy a nagy rohanás után mennyi marad meg a fejemben belőle... (×05.05.)

(Invincible Iron Man vol.2 #14-19) (2009, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (eng)

tony stark-ot nem a kütyüi határozzák meg -azok csak eszközök a céljai elérésében. nem, tony stark igazi szuperképessége az intelligenciájában van. volt. csak volt, múlt idő... már az előző kötetben nyilvánvalóvá vált, hogy el fogunk jutni erre a pontra, hogy tony nem csak azokat az emlékeit veszíti el, amiket meg akar attól óvni, hogy illetéktelen kezekbe kerüljenek, de az életfunkciói is veszélybe kerülnek. és egészen megrendítő végignézni a leépülés stációit, ahogy összeakadnak a szavai, ahogy elfogadja, hogy a zseni szintről lezuhant a normál emberek felfogási szintjére, hogy a végén még azt is elfelejti, hogy miként kell lélegezni... és ez az utazás nem lenne teljes, ha matt fraction okosan nem vinné vissza az origóhoz a karaktert, ha nem állna megint ott az afganisztáni barlangban, ahol megszületett a vasember (egyébként hangulatos végig az út, keresztül-utazzuk oroszországot, afganisztánt, hogy aztán a dubai sivatagban végezzük be a küldetést)... odahaza new york-ban először homlok-ráncolva fogadtam a döcögősen működő női szövetséget, mert furcsa volt az özvegy menekülős bizalmatlansága, mint ahogy hill ügynök zavaros beszéde is -aztán amikor a szerző emlékeztetett rá, hogy mennyire összekavarodott maria tudata legutóbb, már megértőbb lettem, főleg amikor a csajok tényleg bevetették magukat a hammer bázisára. aztán még pepper is csatlakozott hozzájuk, és jöhetett a csajos haddelhadd, ami miatt megbocsátottam, hogy nem húzott be elsőre ez a szál... jó látni, hogy az átöltöztetett shield-ügynökök közül nem mindenki hódolt be az osborn-i terrornak, hogy vannak olyan technikusok és fegyveres ügynökök, akiknek még meg tud szólalni a lelkiismeretük a kritikus pillanatokban... norman egyre gyakrabban veszíti el a kontrollt az érzései felett, de még kell egy nagy lépés, hogy igazán lelepleződjön a valódi énje, az igazi szándékai... (elég szappanoperás trope-nak számít az ’őrült nő őrült szerelme’ klisé, de fraction elfogadhatóan játszott rá erre madame masque-kal kapcsolatban.) (×05.05.)

(Daredevil vol.2 #116-119, Daredevil vol.1 #500) (2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: David Aja, Micahel Lark, Stefano Gaudiano) (eng)

van-e kiút a múlt bűnei elől? jár-e mindenkinek a megváltás, a megtisztulás, a boldogság? wilson fisk számtalan alávaló dolgot követett már el életében, minden elé helyezte a hatalom iránti vágyát, ám most félreállt, és csendesen gyászol. nem akar visszatérni, nem akar újra vezér lenni, megtalálta a boldog kis szigetét. de ed brubaker még ezt is elveszi tőle... a magával-ragadóan hangulatos spanyolországi kezdés után még egy fél füzetet kell várnunk, hogy az álruhás címszereplőnk feltűnjön a paneleken, de igazság szerint nem is hiányzik a vörös ruha, amikor nincs a képen, pont az az erőssége még mindig ennek a sorozatnak, hogy a hős emberi esendőségét épp annyira hangsúlyozza, mint a verekedési képességeit... érdekes az alapfelállás azzal, hogy a nemeziseknek szövetkezniük kell egy nagyobb gonosz ellenében, és a murdock-fisk kézfogás persze egészséges konfliktusokat is szül (főleg foggy kifakadása erős) -de persze az alvilági oldalnak eszében sincs tisztességesen játszani, és betartani az egyességet... épülő feszültségen és természetesnek ható párbeszédeken át jutunk el a végkifejletig, a korábban már belengetett nagy fordulatig -mert ed brubaker egy lehetetlen szituációban vette át brian michael bendis-től az írást (’matt murdock börtönbe kerül, tessék ed, ezzel kezdj valamit!’ (sátáni kacaj)), úgyhogy ő is egy tőr-döféssel felérő új statusquo-val adta át a stafétát az utódjának (’matt murdock, mint a kéz feje! heheh, jó munkát!’)... én viszont borzasztóan sajnálom, hogy mr.brubaker ezzel a kötettel letette a lantot, mert nagyon szerettem elmerülni a pokol-járásában, ahol épp annyira voltak fontosak a háztetőkön való ninjás verekedések, mint az igazi gyomorba-maró lélek-vájkálások. és azt is borzasztóan sajnálom, hogy ennyire lehúzza mindenki a folytatást, mert matt murdock annyira a szívemhez nőt az évek során, hogy eléggé a lelkemre tudom már venni, ha méltatlanul bánnak vele -így azt hiszem az a jó döntés, ha egy időre elszakadok a pokol konyhájától, nem erőltetem az olvasást addig, amíg a közhangulat meg nem változik (és nem arról van szó, hogy ennyire befolyásolható vagyok mások által, elég riasztó az is, amiket a kritikákból ki tudtam mazsolázni a shadowland-es sztoriról. meg egyébként is, kinek van kedve csalódni?)... (×05.04.)

(Dark Avengers vol.1 #1-6) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

nem új koncepció az, hogy a negatív karakterek maskarát öltenek, és eljátsszák, hogy ők a jófiúk, mondjuk a marvel szerkesztői nem is akarják titkolni az újrafelhasználást, hiszen norman osborn kicsiny csapatát az azonos koncepcióval rendelkező thunderbolts-ból növesztették ki. a kérdés az ilyen felállásoknál leginkább az, hogy érdekel-e minket ezeknek az amorális karaktereknek a sorsa annyira, hogy követni akarjuk őket a külön kalandjaik során. és bár nem minden döntésével értettem egyet brian michael bendis-nek, azért azt kell mondanom, hogy kellőképpen felrázta a formulát ahhoz, hogy még kicsit ezekkel az átfazonírozott angyalokkal maradjak a későbbiekben is... annak mondjuk örültem volna, ha a szerző egy (de tényleg csak egy) fokkal nagyobb tököket növeszt, és bevállalja a sokkoló halálokat már itt az első kötetben, de mind a két halált visszacsinálta, amiktől felszaladt a homlokomra a ’meglepetés-szemöldök’-öm olvasás közben (’mert tudjátok, izé, időutazás!’ ’ja, ő meg csak visszatért, mert, izé, csak!’)... a csapat-összehozást hangulatosnak találtam az elején, nem is várom el soha, hogy egyből egy akció közepébe dobja egy író az újoncokat, de aztán később azért még nekem is túl volt beszélve egy kicsit a kötet, főleg a tévés interjú nyúlt végtelenül hosszúra, főleg úgy, hogy nem sok újdonságot tartalmazott... igazából a bunyóval sem voltam maximálisan elégedett, nem lehetett szépen követni, hogy mi is folyik a csatatéren, de ez van, ha az ember mindenféle mágikus lénnyel harcol (apropó, mi van bendis-szel, hogy itt is és a new avengers-ben is ilyen hangsúlyosan szerepelteti a mágiát? új érdeklődési kör?)... a végére azért talált még némi tesztoszteront bendis a raktárban, mert bevállalta azt, hogy komolyabb összecsapásokat készít elő az atlantisziakkal. és persze ott van a kezében a leghalálosabb ketyegő bomba is -a zöld manó átka... (jaj, képtelen voltam megszokni, hogy osborn ennyire hajaz tommy lee jones-ra, mindig kizökkentett az arca az olvasási élményből.) (×05.03.)

(New Avengers vol.1 #51-54) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Chris Barchalo, Billy Tan) (magyarul: Kingpin)

a sok alattomos űrlény-támadás meg a hősök egymás közti ütésváltása után kellett valami üdítően más a sorozatba, és brian michael bendis ezúttal a mágiában találta meg ezt az új ízt... azt már tudtuk korábbról, hogy a csuklyán keresztül bizony a lángoló fejű dormammu beszél és gonoszkodik, úgyhogy vissza kellett térnie a színre a nemezisének, strange dokinak is -aki jelenleg nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy hozott magával még pár mágikus barátot... new york-ból is kiszabadultunk kicsit, és hova máshova mehettünk volna, ha nem amerika legvarázslatosabb helyére, new orleans-ba... háááát, a mágikus összecsapások lehettek volna izgalmasabban is ábrázolva (legtöbbször csak a démon tüze töltötte be a paneleket), de bendis-t sohasem az akcióiért szerettük elsősorban. és a hős-magánéletben most is remekelni tudott, hatalmas vigyorral az arcomon olvastam a titkos gyülekező alatt elhangzott párbeszédeket, főleg az volt frenetikus, amikor peter és jessica rájöttek, hogy már ezer éve ismerik egymást -vagyis, izé, az egyikük ismeri a másikat, mert jó távolról szerelmetes pillantásokat vetett rá anno a suliban... (tetszik az is, hogy clint lett a főnök, mert belőle kinézem, hogy tényleg oda akar csapni osborn-nak, plusz modern hősként a médiát is ügyesen használja. apropó, keménység, bucky megint bizonyította, hogy ő egy új erkölcsű kapitány, aki gondolkozás nélkül lő is, nem csak a pajzsot használja...) (értem én a női loki koncepcióját, de tényleg muszáj ekkora csöcsöket rajzolni neki...? (ez volt a költői kérdések költői kérdése)) (nem tudom, miért került a magyar kiadásba az 55. szám is, mert az eredeti kiadás csak az 54-esig megy, úgyhogy én is áttoltam a következő kupacba azt a füzetet.) (×05.02.)