(Darth Vader: Dark Lord of the Sith #1-6) (2017) (írta: Charles Soule, rajzolta: Giuseppe Camuncoli) (eng)

darth vader-ről már mindent tudunk -a sanyarú gyerekkorát, a homok-utálatát, az elátkozott szerelmét, a hatalmas erejét, és hogy a benne dúló mérhetetlen harag és düh ellenére még ottmarad a lelkében a jóság szikrája... bátor dolog a saga egyik leginkább cikizett eseményével indítani a sötét nagyúr új sorozatát (’noooooooo!’), de mivel ez még egy kvázi feltérképezetlen terület, ezért inkább mosolyogva félrenézünk az első kockáknál (ahol egyébként sokkal inkább érezni a maszk súlya alatti első sokkot, mint a filmben)... a disney-érában komoly hangsúly került a kyber-kristályokra, így vader is egy ilyen kincs felkutatására indul első küldetésként -igaz, az ő esetében alapfeltétel, hogy ez a kristály egy még élő jedi kardjának lelkét adja (ellentmondásosnak érzem, hogy maul az alant látható kötetben az első jedi áldozatáért indult vörös fénykarddal a kezében, addig most a császár azt mondja, hogy egy jedi megölése színezi be, rontja meg a kristályt. a story-group aludt vagy valaki hazudik...?). jó volt látni, hogy nem csak a szokásos elpusztíthatatlan gyilkológép ikonban mer gondolkozni egy író, hanem igenis egy sérülékeny karakterként ábrázolja antihősét, aki az első botladozó lépteit teszi meg itt a robot-lábain, akinek nem csak a köpenye szakad el, de komoly sebeket is el tud szenvedni az egyébként is meggyötört testén. és persze lelkileg is dúl benne a csata, egy tökéletes éteri tiszta fénnyel világító kristály is meg tudja még kísérteni a páncél alatt élő anakin-t... az utolsó füzet már inkább a következő történetet vezette fel, mert charles soule talált egy újabb rést a birodalmi históriában, amit érdemes kitölteni -kik azok az inkvizítorok, akik a rebels-sorozatban keserítették meg ezra-ék életét. (volt egy két hatásos beállítás a kötetben, de az arcok ábrázolásában nem jeleskedett a rajzoló-brigád...) (#11.30.)

(Star Wars: Darth Maul #1-5) (2017) (írta: Cullen Bunn, rajzolta: Luke Ross)

george lucas azzal követte el az egyik nagy hibáját a prequel időszakban, hogy túl hamar eldobta maul karakterét -persze azt nem tudhatta előre, hogy a népek ennyire vonzódni fognak a zabrak lény piros/fekete arcához... így a kiterjesztett univerzumba okkal tér vissza keménykedni időről/időre -viszont úgy tűnik, hogy eléggé kettős vállalás az, hogy a ’phantom...’ előtti korszakával is foglalkozzunk, hiszen ez az az időszak, amikor a sith-ek még az árnyékba húzódtak, így nem lehet bátran telerakni a képregény-kockákat cool kettős-vörös-pengés harcokkal... viszont el lehet küldeni a tépelődő (anti)hőst egy színes söpredékekkel teli kietlen vidékre, ahol kedvére kitombolhatja magát... bevallom, nekem elsőre túl komornak tűnt a koncepció maul narrációjával, aztán amikor megérkeztek a galaxis hírhedt fejvadászai, cad bane és aurra sing, máris nagyot ugrott előre az olvasás szórakoztató faktora. aztán szépen kiteljesedett maul lelki útja is, a gyűlöletével való viaskodása, a jedik halálát szomjazó természete (és a padawan lány jól kiegészítette őt a szilárd természetével)... szóval túl sokat nem vállalt ez a mini-sorozat, de a végére azért elégedetten csukta be az ember, mert jól ki tudták használni a maul-ban rejlő erőt, amit a kitalálójának annak idején nem sikerült... (#11.28.)

(2017) (írta: Timothy Zahn) (magyarul: Szukits, 2017) (11-2BBY)

bár a rendszer-váltás utáni starwars könyvkiadás pont a sokat olvasós tinédzser-éveimre esett, csak egy maroknyi műhöz jutottam hozzá az akkori kiterjeszt univerzumból -így a sokak által istenített thrawn-trilógia is kimaradt. évekkel később próbáltam pótolni, de néhány tucat oldalnál nem jutottam tovább, túlságosan elavultnak éreztem. úgyhogy számomra az igazi bemutatója a kékbőrű karakternek a ’rebels’ rajzfilm-sorozatban volt, ahol üdítően hatott a sok inkompetens birodalmi után egy olyan vezető, aki az intelligenciáját használja az arroganciája helyett. persze kérdéseket is felvetett a szereplése, mert tudjuk jól, hogy a birodalom csak a fehér (ember-)férfiakat tűri meg a felső-vezetésben, így örültem, hogy megtudhatom, hogy egy idegen faj szülötte miképp juthatott ilyen magasra a ranglétrán -arra mondjuk nem gondoltam, hogy timothy zahn úgy nyúl az általa teremtett karakterhez, hogy szó szerint a katonai előmenetelt teszi meg a könyve gerincének, amire felfűzi a különböző kalandokat... de a kályhánál kezdtük, a chiss megérkezésével a birodalom kötelékébe (bár felvázolódik egy izgalmas előtörténet is, amikor thrawn találkozott anakin-nal a klónháború idején), és zahn máris érzékelteti a karakter intellektuális fölényét, ami szerencsére végig kitart a többszáz oldalon keresztül. persze kellett mellé egy emberi karakter, aki az olvasót képviseli a történetben, plusz egy erős sherlock/watson megidézésre is alkalmas, mikor is nem a szuper-intelligens szereplő fitogtatja a tudását, hanem a másikkal mondatja ki a következtetéseket... egy kicsit bipoláris lett a könyv attól, hogy thrawn gondolatai is beékelődtek az egyes szám/harmadik személyű narrációba -plusz a fő kalandok kiegészültek egy újabb nézőponttal is, mert nem csak a kék idegen felemelkedését követhettük figyelemmel, de a szintén a rajzfilm-sorozatból megismert lothal-i kormányzó-asszony útját is, a bányász-családi háttértől egész a politika csúcsára. nem is ártott ez a b-szál, mert így nem csak a katonai vezetők inkompetenciájába leshettünk be, de a korrupt és számító politikusok mindennapi áskálódásaiba is (és ezek után remélem már más szemmel nézek majd a rajzfilmben is a karakterre, mert eddig mindig kizökkentett az, hogy pont úgy néz ki és beszél, mint cate blanchett a kristály-koponyában)... politika és nagyívűséget nélkülöző akciók -hát lehet ezekből valami izgalmast és élvezetest gyúrni? hát timothy zahn most megmutatta, hogy igenis lehet, sohasem éreztem száraznak a kötetet, érdekes volt követni thrawn csavaros gondolkozását, szívesen merültem el az érett birodalom korrupt elitjében. és nagyon tudok örülni annak, hogy nem csak thrawn személyében kaptunk egy nem-szokványos birodalmi figurát, de több karakter is pozitívan volt ábrázolva annak ellenére, hogy a császárt szolgálják. az egyik legjobb kánon regény, ami eddig bekerült nálam a portfólióba... (#11.25.)

(Avengers vol.3 #41-56, Annual 2001) (2001-2002) (írta: Kurt Busiek; rajzolta: Alan Davis, Manuel Garcia, Kieron Dwyer, Brent Anderson, Ivan Reis, Patrick Zircher, Yanick Paquette)

a kötet főgonosza csatában, dicsőségben akar búcsúzni e világtól -és kurt busiek példát vesz róla, és stílusosan adja le az univerzum legnagyobb hőseit a portán, egy tizenhat füzetes monstrummal hozza a nagyívű összhangzatot, méltó epikus fináléval feltéve a koronát a korszakára... és ezek nem csak hangzatos üres szavak, mert tényleg baromi jól fel vannak építve a lépések, a sok angyal csapatokra osztva külön küldetéseket hajt végre, amik aztán összefonódnak -és nagyon is magával tud ragadni, ahogy a kis pukkanások után előkerülnek a nagyobbnál-nagyobb ágyúk, amik aztán szép nagyokat dörrenek is a megfelelő helyeken... és ettől az össztűztől komoly feszültség generálódik a rajzolt lapokon (és az olvasóban), mert mindenhol jól érezni a fenyegetettség mértékét, a felelősség súlyát. de persze nem is busiek lenne, ha azért ne jutna pár pillanatnyi idő lelkizni is, hol apróbb nyűgökkel, hol nagyobb problémákkal (a klasszikus ’ölhet-e egy szuperhős’ téma mellett többek között a hasadt személyiség is kapott egy komolyabb megrágást (btw, végre egy annual, ami nem érződött feleslegesnek))... a sok friss képregény után igazi retró hangulatot árasztott az írás, de szerencsére ennyi füzet után már csak kedves mosollyal nyugtázom a busiek-féle túlmagyarázó narrációt és a megszólítás-heavy párbeszédeket (vagy mondjuk azt, a gonosz oroszok is itt sertepertélnek, hogy visszaállítsák a szovjetunió dicsőségét. és azért az is elavultnak érződik, hogy látványosan nem öltözhettek fel a csajok még az északi sarkon sem -bár igaz, hogy akkor csúnyábbak lettek volna a butt-shot-ok is...). a finálé-érzetet növelte a sok visszautalás is az elmúlt negyven számra (tértek vissza ellenfelek is korábbról, és a scientológiára hajazó egyház sztorija is szépen belesimult a nagy egészbe)... szóval véget ért egy nagy korszak, ahol az avíttságával voltak ugyan problémáim, de azt el kell ismernem, hogy szórakoztató volt olvasni az angyalokat ebben a formában, főleg itt a végén, ahol az ember egyre kerekedő szemmel nézte az újabb-és-újabb világrengető veszélyeket, érezte át a diktatórikus elnyomás súlyát, és örült annak, ahogy csikorogva bár, de sikerült ismét megmenteni a földet... (tudom, hogy kicsit felületes lett ez az értékelő, de túl sok mindenbe lehetett volna belemenni, úgyhogy inkább kilúgoztam a részleteket...) (#11.24.)

(Captain America vol.3 #45-50) (2001-2002) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens, Juan Bobillo) (eng)

amerika kapitányról szokás azt mondani, hogy túlságosan idealista, és én sokáig védtem, hogy összetettebb személyiség ő annál, hogy leegyszerűsítsük a gondolkozás-módját, ám ebben a kötetben annyira ragaszkodott ahhoz, hogy amerika már túllépett a gyűlöleten és a (faji alapú) megosztottságon, hogy ezek után már én sem tudnám a pártját fogni... (és egyébként ez az írói attitűd, ami átragad cap-re is, azért érdekes, mert ezek a füzetek pont azokban a napokban jelentek meg, mikor a world trade center két tornya a porba hullott) mert bizony szomorúan kell azt mondanunk, hogy ismerjük az emberiséget, hogy nem kell nekik sok szikra, hogy különböző indokkal csoportosan ugorjanak egymás torkának -és erre a marvel univerzumban tartanak külön egy gonoszt is, aki a gyűlöleten tudja szítani képessége szerint (és nem mellesleg néha hitler arcát is magára ölti, hogy nyilvánvaló legyen a párhuzam)... a verekedések közti koporsós bevágások azért voltak átlátszóak, mert egyértelmű volt, hogy nem cap fekszik a csillagos/sávos lobogó alatt -hanem egy másik hős, akinek a neve rendre előkerült a kötetben... de egyébként is, vissza-visszatérünk szóban és flashback-ekben a világháborúhoz, dehát tudjuk, hogy ez adja a fundamentumát cap karakterének. vagy írhattam volna steve rodgers-t is, mert megint elméláztunk azon, hogy mennyire élvez prioritást a saját személyisége -és meglepő, de még mindig tudom értékelni, amikor steve-vel, a két nő közt őrlődő, tartós kapcsolatra vágyó sráccal foglalkozunk... (#11.18.)

(Peepland #1-5) (2016-2017) (írta: Christa Faust, Gary Philip; rajzolta: Andrea Camerini) (eng)

a time square egy csillogással megbabonázó hely, ahol vidám turisták koptatják a járdát, miközben tátott szájjal forognak körbe-körbe a hangulattól megrészegülve -a mai kor emberének ez a kép él a fejében, a média ezt sulykolja nekünk ide a messzeségbe. pedig nem is kell olyan messzire visszamenni az időben, hogy a környék egy sokkal sötétebb képet mutasson ennél -hogy konkrétan a szex-szórakozás geciszagú központja volt a hely... egészen friss élmény a kiválóan sikerült the deuce című tanulmány megtekintése, így sok ismerős elem köszönhetett vissza a képregény lapjairól is (még akkor is, ha 15 évvel később játszódik, mint az hbo sorozata) -ugyanolyan típusú kurvák róják a köreiket, ugyanolyan izzadós kövér filmesek forgatják a felnőtt filmjeiket, és ugyanúgy a bűn melegágya az összes húgyszagú kapualj... persze nem egy (neo)noir-ról lenne szó, ha nem vezetnének a bűn szálai a felsőbb körökbe is, így kerül képbe egy szégyentelenül donald trump-ról mintázott ingatlan-bizniszes, illetve annak egyetlen (gyengeelméjű) fiacskája, akinek a felelőtlen tette elindítja a lavinát, ami az összes megismert szereplőt maga alá temet... és jó sok szereplő tűnik fel a panelekben, sok megterhelt lélek, vetkőzős lányok, pornó-készítők, leszbikus élettársak, aids-el sújtott vegetálók, korrupt rendőrök -szép formára kivágva a noir-nagykönyv leírása szerint. és bár a karakterek archetipikusak, és a történet sem csordul túl a megszokott keretéből, mégsem unalmas a végeredmény, mert a ponyva-elemek felerősítik egymást. és tök jó látni, hogy nem csak az ötvenes évek füstös lebujaiban működik a zsáner, nem csak a búsongó ballonkabátos antihősök mormoghatnak el egy ilyen történetet, hanem a nyolcvanas évek tiritarka világa is tökéletes közeg, és egy vetkőzős lány szájába is nyugodtan lehet adni a (khmm) narrációt. sőt, ellentétben mondjuk a sin city stilizált világával, plusz súlyt ad a képregénynek a történelmi hitelessége (főleg ha tudjuk azt, hogy a szerzők személyesen is megtapasztalták a korszak ellentmondásos viszonyait)... a rajzolásba lehetne leginkább belekötni, de mivel a hangulatot így is bitang erősen át tudta adni, ezért nem igazán baj, hogy kissé elnagyoltak/rajzfilmesek az arcok egy-egy oldalon. (#11.16.)

(2005) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

az ötvenes évek amerikája sokszor egy idealizált képként él a fejünkben, ahol vidáman szól a ’mr.sandman’, és mindenki éli az egyszerű életét, pedig rengeteg sötétség árnyékolta be a korszakot -gombafelhőként nehezíti a közhangulatot az atombomba feltalálása, és ha ez nem tenné eléggé paranoiddá az embereket, ott van még a levegőben a hidegháború egyre erősödő fuvallata is, tombol a mccrathyzmus, amikor a nacionalizmus nevében üldözik a balos érzelmű embereket. hogy miért merültem bele ennyire a történelem-leckébe, amikor én sem fejeztem be a tanulmányaimat a töri-szakon, mint hősünk, john blacksad? mert nagyon tetszik, ahogy beemelik a valóságnak ezeket a súlyos vetületeit egy cuki állatos képregénybe... (az atom- és kommunista-para mellett itt vannak még a háborús bűnök és a holokauszt is, mint sötét mementók) és azt hinné az ember, hogy a valóság drámaisága és az antropomorf állatok világa nem férnek meg egymás mellett egy kötetben, pedig gyönyörű egésszé áll össze a koncepció, az olvasó egyszerre tud örülni az archetipikus karaktereknek és elvonatkoztatni attól, hogy most egy bagoly vagy egy farkas arcát látja épp’ nagyon emberinek... blacksad nem sokat változott az utolsó találkozásunk óta, még mindig búskomoran szívja a cigarettáját a ballonkabátjában, néhány véletlennek köszönhetően csöppen bele az események közepébe -és persze megint a rossz nőbe szeret bele végzetesen... (ügyesen játszanak a palettával, nem csak a címbe emelkedik be a ’vörös’, de a képkockák is kicsit máshogy vannak színezve, mint eddig.) (#11.15.)

Batwoman -Many Arms of Death (Batwoman Rebirth, Batwoman vol.3 #1-6) (2017) (írta: Marguerite Bennett, James Tynion IV; rajzolta: Steve Epting, Stephanie Hans, Renato Arlem) (eng)

az új dc-s korszakom egyik nagy pozitívuma, hogy közel hozta hozzám batwoman karakterét -mert kifejezetten erős és kompetens női szuperhősként írja őt james tynion iv a detective-ben, úgyhogy már vártam, hogy mikor gyűlik össze egy kötetnyi az önálló füzeteiből, hogy még több időt tölthessek vele... logikusnak érződik a külön kaland a csapattól, legalábbis nekem elég indok a szörnypusztítás utáni küldetés, de persze ez csak egy ugródeszka az íróknak, hogy mélyebben elmerüljünk a karakter mitológiájában... már a rebirth számot is arra használták, hogy a drámai múlttal alapozzanak (elvesztett (iker)testvér, megaláztatás a katonai akadémián), de aztán a fő sztorit is végig két szálon tartották, mindig aláhúzva a jelen cselekményét a múlt drámájával. aztán még egy egész füzet flashback várt ránk, hogy minden porcikánkkal átélhessük ezt az édesbús történetet, szerelemmel, árulással, romantikával és féltékenységgel telve. és bár lehet hogy egy kicsit túl van beszélve az egész (főleg a narrációk ludasak ebben), de szerintem az sosem baj, ha nem csak a főszereplőt ismerjük meg mélyebben egy történetből. (btw, tudom, hogy milyen meghatározó kate nemi identitása, de néha nagyon sután tudják kezelni a leszbikus vonalat, lehetne ezt sokkal természetesebben is...) annak mindenképp örülök, hogy egy nagy adag hátteret kaphattam batwoman-hez, hogy tölthettem vele egy kicsivel több időt, bár nem bántam volna, ha kevésbé sötét körülötte a környezet -lehetett volna ez egy lazább kalandozás is ez a saját pennyworth-ével... (viszont az jól kidomborodott, hogy az unokatestvérével szemben kate könnyedebben mozog a morális szürke-zónában, kevésbé kötik az erkölcsök, mint batman-t.) (az utolsó füzetet először nem tudtam hova tenni a sötét anti-utópiájával, aztán rájöttem, hogy ez csak egy kvázi promó egy közelgő detective-es eseményhez -de sajnos nagyon kilógott a kötet egészéből (vizuálisan is, mert addig kifejezetten szép képeket (esetenként festett paneleket) kaptunk).) (#11.14.)

Detective Comics -Deus Ex Machina (Detective Comics vol.1 #957-962) (2017) (írta: James Tynion IV, Christopher Sebela; rajzolta: Carmen Carnero, Álvaro Martínez) (eng)

egy kicsit meghasonlottam ezzel a kötettel, mert tudom, hogy bizonyos aspektusai miatt le kellett volna, hogy kössön, de mégsem tudott magával ragadni... de kezdjük az elején, mert az első füzet alapján is mást vártam, mint amit a későbbiekben kaptunk: ugyanis a nyitányban spoiler-re koncentráltunk, ami még akkor is pozitívum, ha nem teljesen értettem egyet a karakter motivációjával, amikor elhagyta a csapatot -de érdekes nézni egy batman-étől eltérő felfogást gotham-ben (még ha kicsit túl is arcoskodja a kiscsaj a tevékenységét)... ezután érkezett meg a főszál, illetve főszálak, mert volt itt svájci templomból eredő mesterséges intelligencia meg varázsvilág is, és sajnos nem is akart összeállni szépen az egész, szenvedtünk egy sort azrael fejében, miközben zatanna-val nosztalgiáztunk a bruce-szal való hosszú múltra visszatekintő kapcsolatára, miközben batwing kütyüi is rendre bekerültek a képbe -és tudom én vagyok finnyás, de nekem széteső lett a sokfelé húzástól a sztori. és hogy miért is hasonlottam meg magammal? mert alapvetően értékelem, hogy a második számú batman sorozatot arra használják, hogy a batman körüli csapat tagjaira eshessen egy kis megvilágítás, és igenis örülök annak, hogy olyan hősökről olvashatok, akik eddig kívül estek a látókörömön -zatanna-ról, azrael-ről, batwing-ről, ugyanakkor szomorúan kell bevallanom, hogy nem tudtak annyira lekötni a velük kapcsolatos történések és drámák, mint amikor az alap-csapattal kezdtük meg a nagy kalandot... (bár ez lehet hogy igazságtalan részemről, mert eléggé odavoltam a sorozatért akkoriban, így a méretes lécet nem könnyű átugrani -báááááár egy író dolga az kéne hogy legyen, hogy dacol a lehetetlenekkel...) (egy picit úgy érzem, hogy csak azért dobta be tim nevét james tyion iv a végén, hogy ne érezzük igazán azt, hogy ez a kötet csak a fő sztori mellékvágánya volt csupán...) (#11.15.)

(2014) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2016) (11BBY)

sajnálom azokat, akik a borító alapján ítélnek meg egy könyvet -és mondjuk nem veszik a kezükbe ezt a star wars kötetet, mert ’biztos valami gyerekes rajzfilmes gagyiság van benne’... pedig ez egy kifejezetten komoly és felnőttes regény -ami mellesleg előzmény egy rajzfilm-sorozathoz... amiatt is csalódás-keltő lehet a borító rajza, mert fegyverrel a kézben ábrázolja a főhősöket, pedig az írott szövegben már egyáltalán nem az akción van a hangsúly, sőt, kanan végig egy távcső-tokban tartja a fénykardját, egyszer sem kapcsolja be... de egyébként is csínján bánik a jedi-trükkökkel, csak vészhelyzet esetén használja az erőt -de szépen meg van indokolva lelkileg, hogy miért nem nyúl a képességeihez az egykori padawan, mert nyomasztja még ennyi idő után a 66-os parancs súlya... érdekes is látni a rebels-hez képest kanan személyiségét, mert itt még egy pimasz élvhajhász, egy hitehagyott renegát, aki az alkohol-gőzös kocsmákban érzi jól magát a kétkezi melósok közt... hera-nál kevésbé éreztem ezt a kidolgozottságot, már itt is zseniális pilóta, mint a sorozatban, viszont azt nem igazán fejtegetjük, hogy miért küzd ilyen elszántan a birodalom ellen (persze ha ismered a teljesebb univerzumot, akkor tisztában vagy azzal is, hogy mit tett a birodalom a bolygójával és az apjával, de azért pár utalást itt is elvártam volna)... a két karakter kapcsolata jól van felépítve, a csipkelődések fokozatosan alakulnak át bizalommá, és persze végig ott lebegtetik a kettejük közti vonzalmat is -de azért igazi szerelmi szálról (itt még) nem beszélhetünk... el kell telnie néhány tucat oldalnak, mire ők ketten találkoznak, de hogy addig mivel foglalkozunk? mineralógiával és geopolitikával... kifejezetten érdekes időszaka az univerzumnak ez, amikor az érett birodalom formálódik, amikor mindent a hadigépezet szolgálatába állítanak, bolygókat és holdakat formálnak át a szükséges alapanyagokért cserébe -így teljesen érthető, hogy ennyit foglalkozunk a könyvben a bányászattal (ennek pozitív hozadéka az is, hogy egy nem szokványos starwars-helyszínt kaptunk a gorse-i munkás-negyedekkel). a kötet negatív szereplője is ehhez a vonalhoz kapcsolódik, és nem egy tipikus birodalmi főmufti vagy sith, hanem egy összetett személyiség, akit egyszerre hajt a hatalom-vágy és a bosszú -valamint a mechanikus alkatrészek, mert az univerzum kis-számú, de jelentős kiborg-jai közé tartozik... (maga a birodalmi oldal is egy egyedibb alakkal képviselteti magát sloane kapitány képében, mert nem egy gonoszkodós gonosz ő, csak egy katona, aki azért tesz mindent, hogy feljebb jusson a ranglétrán, és csak ennek érdekében hűséges a császárhoz is -btw, azért halványan derengett, hogy az utóhatásban is találkoztunk vele)... szóval szerintem mindenk starwars rajongó megtalálhatja a számításait a könyvvel, az is, aki szeretne egy kis háttér-történetet a rebels-hez, és az is, aki szeretné jobban megismerni a dicső birodalom fénykorának működését. azok viszont, aki szerint a messzi-messzi galaxis csak a jedik-ről meg a fénykard-párbajokról szól, azok inkább kerüljék messzire, mert csalódni fognak... (#11.11.)

(Green Arrow vol.6 #18-25) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Eleonora Carlini, Mirka Andolfo, Juan Ferreyra, Otto Schmidt) (eng)

ifjúkoromban megtanultam, hogy a két nagy szuperhősös kiadó, a marvel és a dc között az az egyik jelentős különbség, hogy az előbbi valós városokat (elsősorban new york-ot) használ díszletül, addig a konkurenciánál inkább a kitalált helységeket preferálják. persze amióta többet olvastam az univerzumaikból, azóta már tudom, hogy nem lehet ennyire kettéválasztani a két világot földrajzi szempontból. mert például a tini titánok egy valós városhoz, san francisco-hoz kötődnek leginkább. és amióta olvasom az újjászületett green arrow-t, azóta már megszoktam, hogy ő meg seattle utcáit tisztítja meg a bűntől -és nem star(ling) city-t, mint mondjuk a tévés változata. hát most megérkezett star city az aktuális képregénybe is -a lehető legkegyetlenebb módon... mert benjamin percy úgy gondolta, hogy ha már bátorságot vesz arra, hogy egy létező város tegyen tönkre a nagyon titkos társasága segítségével, akkor azt teljes erőbedobással teszi -és hatásos is, ahogy lángba borulnak az utcák, jelképek dőlnek a porba, megrázó átérezni a tűzbe és káoszba boruló város szenvedéseit. és ehhez jönnek még az ellenfelek, az apokalipszis négy lovasa, akiket oliver-éknek le kell győzniük... és az a jó, hogy nem csak üres rombolás-pornó zajlik, de a háttér-események is hihetőek -mármint hogy egy szervezet úgy akar hatalomhoz jutni, hogy a rombolás után kezébe veszi a várost, majd az új innovációkat más településeken is bevezeti. és persze ehhez nem csak egy romboló-brigádra van szükségük, hanem egy politikai vezetőre is, akit gondosan a megfelelő helyre ültettek az akció megkezdése előtt... egyébként ügyesen játszik percy a hitelességgel, mert aktuális témákat emel be a sorozat szövetébe úgy, hogy azok nem lógnak egy pillanatig sem, legyen szó az indián rezervátumon áthaladó olaj-vezetékről, a fiatalság drog-problémáiról, vagy a város szegényebb rétegeinek életviteléről (oliver social justice warrior-sága le lett húzva az alapszintig, már green arrow-ként ijesztgeti gazdag embereket, hogy azok pénzt adjanak a hajléktalanoknak)... igazából a sok dráma és sötétség ritkán van egy kicsit világosítva, talán csak a mentor/tanítvány száj-karaténál érez könyebbséget az olvasó, mert az magas szinten űzi oliver és roy harper... vizuálisan is nagyon szépen összeállt a kötet, a színek sötétítésével hamar elérték, hogy a hangulat is borongósabb legyen az eddigieknél. én általában nem szeretem, ha egy füzetet túlzsúfolnak dupla oldalakkal, de itt működtek ezek a nagyobb szabású képek is a párhuzamos sztori-szerkesztés aláhúzása miatt. az olyan vizuális ötleteket meg mindig nagyon tudom értékelni, mint mikor metszetként ábrázolják a környezetet -ügyelve arra, hogy egy temetőnél ebben a perspektívában a földben lévő koporsókba is belelássunk... (#11.10.)

(The Flash vol.5 #23-27) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine di Giandomenico, Pop Mhan, Neil Googe, Ryan Sook, Howard Porter, Paul Pelletier) (eng)

mit is írtam legutóbb -hogy hiába értéktelenedett el a halál a képregényekben, azért egy-egy elmúlás jelentős tud lenni? és akkor egyből a következő füzetben el is múlik az elmúlás, mert csak úgy jobban lesz a karakter? oh, fuck you guys... és ha már reverse-flash nem nyughat békében, hát végig-gonoszkodja ezt a kötetet -sokszor átvéve a központi szerepet is barry-től. mert joshua williamson mindenképp le akart ásni thawne karakterének a mélyére -és nem is rossz (bár nem túl eredeti), amit odalenn talált, egy túl lelkes kölyköt, aki megszállottja lesz egy szuperhősnek, és ez a megszállottsága sodorja őt félre, mert miközben olyanná akar válni, mint akire felnéz, egy rakás borzalmas dolgot követ el... mivel annyira mélyen még nem vagyok benne az univerzumban, így nem (mindig) zavar, ha flashback-ekkel és narrációval ismételjük az ilyen karakter-íveket, amit viszont nehezebben viselek, az a klisék használata -vagy ha egy szereplő miatt kell újra-és-újra felesleges köröket futni. mert miért is kell akkora ügyet csinálni abból, hogy barry és a flash azonosak -illetve miért kell pont az élete szerelme elől titkolni ezt? csak hogy (ezerszer lerágott) drámát csiholjunk a nagy lebukásból...? jó lenne, ha megértenék az írók, hogy a titkolózások gyakran visszaütnek... (#11.07.)

(2016) (írta: E.K. Johnston) (magyarul: Szukits, 2016) (18BBY)

azért valljuk be, a clone wars film idején nem sok starwars-rajongó zárta a szívébe ashoka-t, mert egy idegesítő kullancs volt, akit dave filloni-ék megpróbáltak tinisen menőnek ábrázolni, de kudarcot vallottak -ezért volt kisebb csoda, hogy a sorozatos verziója már sokkal szerethetőbbé formálódott, szerencsére volt hely mélyíteni a karakterét, akinek így már komoly rajongótábora alakult ki. én is ekkortájt kezdtem kötődni ehhez a cserfes padawan-hoz, aki nemcsak eszes és ügyes, de a szíve is mindig a helyén van... sok rajongóban már a kezdetekkor felmerült, hogy vajon mi a szándékuk az alkotóknak egy olyan karakterrel, aki a későbbiekben nem szerepel a filmekben, hogy vajon meg mernek-e ölni egy tinédzsert -de persze az írók vannak olyan rafináltak, hogy ki tudnak bújni egy ilyen kérdés alól... viszont maradtak bőven homályos foltok az életútban, úgyhogy itt ez a regény, hogy egy apróbb foltot kitöltsön... mert azért ez nyilvánvalóan egy kisebb folt volt, egy fókuszált, kisebb szabású történet -ami egy érdekes időszakban játszódik... mert a birodalom még egy friss képződmény, így jól meg lehet ragadni, hogy miképp fejlődött azzá a borzasztó óriássá, ami aztán a császár halálával hullott darabjaira -bár már a kezdeteknél is ott munkált a gonoszság a működésében, igazi ’felégetünk minden hidat magunk mögött’ típusú autoriter berendezkedésként hengereltek, nem törődve a természettel és a társadalmakkal, kizsákmányolva mindent és mindenkit. és azt is érdekes volt látni, hogy mennyire a klónháborús készletekre alapoztak az elején, igaz, hogy a katonaságnál már inkább újoncokra adták a rohamosztagos páncélt -ennek köszönhetően még bénábbak voltak, mint általában... persze ashoka szemszögéből is érdekes ez az időszak, ahol a képességei miatt bujdokolnia kell, így van ideje merengeni a közelmúlt szomorú eseményein... jó hogy írtam a ’szemszög’ szót az előbb, mert fontos az, hogy a könyv nagyrészében a címszereplő togruta lány szemszögéből látjuk az eseményeket, ezért is érződik a kis-szabás, mert nincs kitekintés a nagyobb világ eseményeire, megmaradunk egy kisebb jelentőségű bolygón sokáig (talán az én ízlésem szerint túl sokáig is). amikor viszont útra-kelünk, és két új nézőpont is bekerül ashokáé mellé (bail organa és egy inkvizítor), akkor viszont felgyorsulnak az események -talán túlságosan is... így utólag belegondolva kicsit ’pilot-ízű’ ez a kötet, hiszen csak a legvégén (egy meglehetősen satnya harc után) szerzi meg ashoka a kardjait és bújik a fulcrum álnév mögé, amit elég sokszor hallhattunk a rebels sorozatban -és ez azért szájhúzós egy kicsit, mert az ember azt érzi, hogy ezek után sokkal izgalmasabb kalandok történnek majd az egykori padawan-nal, mint amikről most olvashatott... (#11.04.)

Super Sons -When I Grow Up (Super Sons vol.1 #1-5) (2017) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Jorge Jiménez, Alisson Borges) (eng)

a jó zsaru / rossz zsaru gyerek-verziója a jó fiú / vagány fiú...? peter tomasi jó belebegtette, hogy milyen irányvonalat gondolt el ehhez a sorozathoz egy korábbi superman kötetben, így már tudtuk előre, hogy a közmondásos ellentétek tényleg vonzzák egymást, azaz a kiscserkész jonathan és a ki-ha-én-nem damian tökéletesen kiegészítik egymást, és a folytonos szájkaraktéba és ökölharcba torkolló ellentétük szórakoztatóvá teszi a közös kalandjaikat... mert felnagyítódik az, ami az apai generációban már csendes ellentétté szelídült az évek során, és behoz egy jó értelembe vett tini infantilizmust is... mert azt éreztem, hogy ez tényleg egy olyan kötet, amit bátran oda mernék adni egy szuperhősökért rajong tini kezébe, ugyanakkor én sem temettem a kezembe az arcom olvasás közben, hogy mennyire gyerekes és fárasztó az egész... mert megvan benne az az egészséges kaland-szellem, ami a tinikben még ott buzog, és a küldetés sem túlságosan sötét vagy félelmetes -még egy egész hihető gyerek-gonoszt is sikerült találni a kölykök mellé (plusz azért a felnőttek sincsenek túl távol, ha nagy lenne a baj -mondjuk luthor-man beugrik, amikor a szükség úgy hozza)... mindenképp pozitív csalódás volt ez a kötet, még a rajzfilmesebb rajz-stílus is egész jól illett hozzá, és annak is tudok örülni, hogy jó írók kezei alatt formálódik (az arcoskodó) damien és (a mama-kicsi-fia) jon, akik így közelebb tudnak kerülni az olvasók szívéhez. (#10.27.)

Superman -Black Dawn (Superman vol.4 #20-26) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Michael Moreci; rajzolta: Patrick Gleason, Doug Mahnke, Scott Godlewski) (eng)

alattomosan támadt rám ez a kötet -mert nyugisan indultunk, jon-nal a középpontban, néztük az eseménytelenebb mindennapokat; majd megérkeztek wayne-ék is, hogy egy vizsgálat alá vegyék superboy-t; aztán egy tehénistállóból indulva elszabadult a pokol... minden szempontból felbolydult hamilton kisvárosa, jöttek az óriásszörnyek, amikkel lehetett verekedni, és hát kiderült az összes előjáróságról (polgármester, doktor, ügyvéd), hogy nem azok, akiknek látszanak, hanem konkrétan űrlények (érdekes scifis gellert is kapott itt a sorozat). és persze eszeveszett lett a tempó, a füzetek olvastatták magukat -eközben az ember mély fejbólintással értékelte az olyan ötleteket, mint mikor lois került a középpontba, mert végre nem csak a merész újságírót, a szerető feleséget és az aggódó anyát láthattuk benne, hanem a badass nőt is, aki nem fél szembeszállni senkivel és semmivel, ha a családjáról van szó (és akkor még a hajmeresztő sérüléséről még nem is írtam, ott azért ’ejhá’-ztam egyet, hogy ezt meg merték lépni egy superman-sztoriban, még ha rögtön vissza is csinálták)... de persze azért jonathan maradt a kulcs, mind a sztoriban, mind a gonosz szemében. bár ezerszer elhasznált fordulat már a ’pozitív karakter kényszerítés hatására a többi jó ellen fordul’ toposz, de itt azért nem hatott avittnak, mert superboy a gonosz hatására először használta igazán a képességeit -plusz ugye a csatatér túloldalán a saját apja várt rá... szóval érzelmileg megint rendben volt ez a kötet, és egy kedves (bár kissé fárasztó) kódát is kaptunk, ahol láthattuk azt, hogy az apai hibák öröklődnek, és hogy nem egyszerű nevelni az akaratos szupererővel rendelkező tinédzsereket... (#10.30.)

Action Comics -The New World (Action Comics vol.1 #977-984) (2017) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Ian Churchill, Carlo Barberi, Patrick Zircher, Jack Herbert, Ray McCarthy, Viktor Bogdanovic) (eng)

egyfelől jó az, hogy két párhuzamos superman füzet fut egyszerre, mert havonta dupla adagot kaphat az olvasó így a karakterből, ugyanakkor így az összehasonlítás is könnyebb, és az action comics sajnos jelenleg alulmarad a fő címmel szemben -elsősorban azért, mert a superman-t az apa/fiú dinamika új szintre emeli, addig dan jurgens itt ragaszkodik a hagyományos értékekhez, ezáltal sokkal porosabbnak érződik az írása... mert hányszor láttunk már olyat, hogy a külön/külön is erős ellenfelek összefognak egy hős ellen, hogy igazán érezze az olvasó, hogy komoly nehézségek árán érhető el a győzelmet -aztán a gonosz-csapat összeállítása után jönnek persze a további toposzok, a hős átmeneti legyőzése, a komoly(nak beállított) sérülés, majd a társak felbukkanása, a párokra osztott küzdelem, és a nehezen kicsikart siker... és így hiába nagy a tét, ha az ember pontosan tudja, hogy mi fog várni rá a következő sarkon, elillan a feszültség a panelekből... a másik érthetetlen döntése dan jurgens-nek az volt, hogy másfél füzetet szánt arra, hogy vissza-flesseljen régi sztorikra, a krypton-i kezdetekre, a smallville-i gyerekkorra -mert nem nagyon értem, hogy kinek szánta ezeket a lapokat, a régi olvasóknak már a könyökükön jönnek ki ezek a sztorik, az újak meg valószínűleg nem ezen a ponton fognak bekapcsolódni a nagy super-históriába... (#11.02.)

(Saga #43-48) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

látjátok azt a méretes feketéllő kőtömböt, ami kecsesen gördül le a hegyoldalon? na, az az a kő, ami a szívemről esett le... brian k vaughn belátta, hogy eleget sanyargatott minket az utóbbi időben, így most sokkal könnyedebb kézzel vezette ennek a kötetnek a fő csapásirányát. persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek jó irányba suhanna az élete előre (the will mindenképpen vitatkozna ezzel, miközben lóg ki a fejéből a klasszikus piros/fehér/sárga szín-összeállítású rca kábel), de az mindenképp elmondható, hogy nem szakadtunk bele lelkileg az olvasásba, és most pont ez volt a jó... pedig lehetett volna itt feneketlen kút mélységű dráma is, de sokkal inkább foglalkoztunk az előző kötet végi sokk gyakorlatias következményeivel, mint a lelki hatásaival. bár mindkettőre elmondhatjuk, hogy olyan igazi bkv-s megoldások születtek, mert ki másnak lenne mersze egy abortusz-várost létesíteni az univerzumban, ha nem neki -ráadásul egyből ezzel a sokkal nyitja azt a füzetet, amit részben az új olvasóknak is szántak... azt mondjuk nem tudom, hogy a terhesség-megszakításról miként asszociált a kedvenc perverz alkotónk a western-re, de ha már egy poros bolygót képzelt el a tevékenység köré, akkor már hozta az összes kötelező kellékét is a kovboj-kalapokkal, a tovagördülő ördögszekerekkel, a porban lesben álló banditákkal és a kietlen tájat átszelő vasparipával... persze azért a téma esszenciáját is megragadta a por-lepte felszín alatt, így elmélkedhettünk egy sort az abortusz összetett problémájáról is... érdekes volt a kötet szerkezete, mert az első négy füzetben a fő csapatra koncentráltunk (és nem csak alana-ék szomorú küldetésére, de petrichor és a robot magányára is), majd az utolsó két számban tekintettünk ki a világba kicsit, ügyesen építve tovább (a) the will-t és ghüs-t is (btw, az előbbinél igen ötletesen voltak használva a flashback-ek is, részben azért, hogy ne maradjunk lying cat (és gwendolyn-cici) nélkül idén)... ha valami akkora kedvenccé válik, mint nálam a saga, akkor óhatatlan, hogy benne van az emberben a félsz, hogy nem fogja érezni azt a bizsergést, mint korábban, de hálistennek nem úgy tűnik, hogy a staples/vaughn kettős bármikor is cserben hagyna. (#10.25.)

(2016) (írta: Chris Stuckmann) (eng)

szerintem aki komolyabban foglalkozik a filmművészettel, az idővel rátalál arra a pár hangra, akiknek megbízik az ízlésében, akiknek még akkor is érdekli a véleménye, ha épp aktuálisan nem ért egyet velük. a mai világban, amikor a youtube-on számtalan profi és önjelölt kritikust találhat az ember, egyszerre könnyű és nehéz kiszűrnie a hozzá legközelebb álló vélemény-mondókat. arra már nem emlékszem, hogy mikor kattintottam először chris videóira, de egy ideje velem van, és ha érkezik egy új film, aminél monitorozni akarom, hogy mi az általános vélemény róla a neten, mindig az ő videóit indítom először. és nem csak azért, mert sokszor egybevágnak a gondolatai azzal, amit én gondolok az adott műről, hanem az egyszerű őszintesége is igencsak vonzó tényező. mert itt van ez a (majd’) korombeli srác, aki leül az ohio-béli otthonában a kamera elé, és közérthetően kifejezi a véleményét, ritkán van flanc a körítésben, csak bele az arcunkba a tuti (oké, a halloween-t néha túllihegi, de akkor meg általában ott van mellette a cuki felesége is, úgyhogy megbocsátó vagyok). és az a jó, hogy nem csak a kamera előtt működik ez a purista stílusa, de a könyvében is, amiben közérthetően, egyszerű nyelvezettel, olvasmányosan ajánlott ötven filmet a kétezres évekből. és nem is az a lényeg, hogy felkeltette az érdeklődésem sok film iránt (mert ha jól számoltam, 38-at már így is láttam az ötvenből, és szinte mindről hallottam már dicséreteket korábban is), hanem hogy megvilágosodtam és inspirálódtam: én is akarok egy ilyen könyvet! hisz’ ha itt jártok, akkor láthatjátok, hogy mániákusan írom ki magamból a popkulturális élményeimet, és könnyen el tudnám képzelni, hogy ezekből az írásokból egy csokrot kinyomtatva a polcra rakhatok (akár ilyen pofás formában, mint chris tette, ahol egy ismerősen segítségével illusztrációkkal dobta fel a könyv hangulatát, miközben kikerülte azt a problémát is, hogy a képek miatti jogi hülyeségekkel kelljen foglalkoznia). és igazából nem a könyvesboltokat akarnám megcélozni, már azzal is megelégednék, ha lenne mondjuk 50 példány, amit elosztogatnék az ismerőseim között, ezzel is igazolva magamnak, hogy nem csak időpazarlás, amit most is csinálok... szóval köszönöm chris a sok érdekes és elgondolkoztató videót, és köszönöm a pofás kis könyvet, ami kigyújtott bennem egy lámpát. (btw, áldott legyen az a világ, ahol a posta az ajtómig hozza a könyvet egyenesen amerikából!) (#10.23.)

(The Wicked + The Divine #18-22; The Wicked + The Divine: 1831 (one-shot)) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Stephanie Hans) (eng)

aha, szóval a kötetek címei jól predesztinálnak, a félresiklott harmadik felvonás (’anyagi öngyilkosság’) után most akciót ígér, és akciót is nyújt -nagy mennyiségben... mert kieron gillen végre kihasználja, hogy elképzelhetetlen hatalommal rendelkező isteneket vett kölcsön a világ kultúráiból, így most egymásnak ereszti ezeket az erős túlvilági lényeket, több alkalommal is, frakciókra osztva onthatják egymásra az áldást, mélyítve csak egyre a karmok okozta sebeket... ezzel, hogy összeeresztette a teljes pantheon-t, nem csak a tempóváltást segítette elő, de a plot is megtisztult a mellék-vágányok többségétől, és elkezdtek a szálak egy irányba mutatni -ami által egyre jobban szorulhatott a gonosz nyakán a hurok... illetve... nehéz megállapítani, hogy ki is igazán a gonosz, baphomet most ment át egy komolyan retcon-on, hogy levegyük a válláról a gyilkosságok terhét, ananke meg úgy tűnik, hogy egy nagyobb jó érdekében cselekszik elítélendő dolgokat (én legalábbis arra számítok, hogy a tinikből ifjú felnőtté érő pantheon-tagoknak a nagy finálé előtt tényleg szembe kell majd néznie egy sötét hatalommal). de még az istenként sötét aurát magára öltő laura-nak sem tiszta minden lépése... nincs túlmagyarázva hősnőnk visszatérése, de látunk épp eleget, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy a második kötet sokkoló befejezése után újra itt van köztünk... de nem hiszem, hogy bármit is túl kéne magyarázni, főleg nem egy ilyen akció-vezérelt kötetben, ahol nagy élvezettel vet bele minket az összecsapásokba (mondjuk egy hatalmassá növelt valkűr-gólemmel), ahelyett hogy kibogozná tettek mögöttes motivációit... (nem a kötet része, de ebben az időszakban jelent meg a sorozathoz tartozó első one-shot is, ami a pantheon 1830-as évek-béli utolsó tetteit mutatta be, és ami hangulatában és képi világában pont passzolt ehhez a szomorkás október-végi halloween-közeli időszakhoz. arra is jó volt még, hogy érzékelhessük, hogy kieron gillen milyen alattomosan játszik a nemiséggel, hogy teljes természetességgel forgatja az isteneket ide-vagy-oda...) (#10.22.)

(The Wicked + The Divine #12-17) (2015) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Kate Brown, Tula Lotay, Stephanie Hans, Leila Del Duca, Brandon Graham) (eng)

a koncepció egyik lényegi pontját az adja, hogy a köztünk élő istenek emberi testbe bújnak -így azzal is lehet szélesíteni a mitológiát, hogy visszatekintünk ezekre az emberi pillanatokra. főleg akkor bizonyulhat ez hasznosnak, ha a sorozat fő rajzolója túl elfoglalt, és a szerző nélküle nem akar továbbhaladni a fő-szállal így a mellék-sztorik mellé jó helykitöltőnek bizonyulhatnak a flashback-ek... valahol érthető a döntés, hogy végigalibizzük ezt a kötetet, amíg jamie mckelvie nem tud újra ceruzát venni a kezébe, ugyanakkor gillen-ék is érezhették, hogy meg fogják osztani a rajongókat, nem véletlen az az ’anyagi öngyilkosság’ cím a kötet elején... azzal nem is lenne baj, hogy a pantheon azon tagjaira is esik a reflektor-fényből, akik eddig csak vokalista-szerepre voltak kárhoztatva, de az elképzelhetetlen, hogy az előző kötet letaglózó cliffhanger-e után az ember ne érezzen csalódottságot, hogy pont most kell ilyen irányba elvinni a füzetek súlyozását... fókuszálatlan és széttartó is lesz a kötet attól, hogy minden füzetben más-és-más isten hangja emelkedik ki, és ezt még tetézik is azzal a döntéssel, hogy mindegyik sztorit mással rajzoltatták meg -és persze van, amikor egész jól sikerült eltalálni a megfelelő alkotót az adott tónushoz, de összességében vizuálisan elég nagy visszalépés ez a kötet az előzőekhez képest (a mangás megoldásoknál még csak hüppögtem, a digitális elmosások tetszettek, aztán a végén a karikaturista szemléletnél kerekítettem csak igazán a szemem, mert nem hittem el, hogy ezt a szörnyűséget is bevállalták)... (#10.20.)

(The Wicked + The Divine #6-11) (2014-2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

az istenek is halandók... mármint ebben a rövid időszakban, amit egy-egy ciklus során a földön töltenek, az emberi porhüvelyük megölhető, így tényleg tudunk aggódni értük -főleg hogy két makacs legenda is felütötte a fejét: 1. ha emberként ölöd meg őket, akkor átszáll rád az erejük; 2. ha istenként vetsz véget az életüknek, akkor a te időt meghosszabbodik ebben a ciklusban... és két év nagyon kevés az életre, úgyhogy mindenki többre vágyik, vagy úgy van vele, hogy ki kell használnia minden pillanatát. ez utóbbira most bőven láthattunk példát, mert egymást érték a vizuálisan megkapó party-jelenetek, ahol a hedonizmus csak úgy folyt le a képregény-panelek szélein. igazi dionüszoszi bacchanáliák voltak ezek... persze direkt választottam ezeket a szavakat, és kevertem össze a görög és római mitológiai elemeket, mert kieron gillen is ezt teszi a sztorijában, a rave-partiban őrjöngő ógörög isten adja a kilincset a digitális vikingeknek, és pont ettől a kvázi multikultitól válik működővé az egész... meg persze az emberi oldaltól, mert hősnőnk, laura nem csak az idoljai lerombolásával küzd, de a gyász is mardossa belülről, valamint az az emberi vágy is, hogy a mindenható istenekhez hasonlatossá váljék -baromi kíváncsi leszek, hogy a gyomorszájon vágó cliffhanger után mit tervez a szerző az ő szálán, mert jelenleg elképzelni sem tudom, hogy erről a pontról hogyan fogunk továbblépni... (az is baromi jól működik a képregényben, ahogy a mitológia-bővítés mellé beemeli a popkult elemeket is, luci bowie-s androgünsége után itt van a mezopotámiából importált inanna, aki komoly helyezést érhetne el egy prince hasonmásversenyen...) (az is jó, hogy minden szinten olyan ötlet-parádéval bombáz a képregény, hogy még akkor is jól szórakozom rajta, ha épp kapkodva forgatom a fejem, hogy valami magyarázat-félébe tudjak kapaszkodni. például jót mosolyogtam a fan con abszurd realitásán, de az olyan vizuális gegeket is nagyon értékeltem, mint mikor megláthattuk laura szobáját -az összes tárgy magyarázatával, szépen pontokba szedve, pont úgy, ahogy egy bravo-magazinban is szerepelne egy ilyen kép...) (#10.18.)

(The Wicked + The Divine #1-5) (2014) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

a rajongóik szemében a popsztárok valóságos istenek -miért ne lehetne ezt az alapigazságot továbbgondolni azzal, hogy ténylegesen isteneket öltöztetünk flitterbe és teszünk reflektor-fénybe...? kieron gillen-t a darth vader óta bírom, tetszett az alapötlete is a 90 évente reinkarnálódó istenekkel, az image comics is garancia a minőségre (és a káromkodás/vér/szexualitás szentháromságra), így nem lőhettem nagyon mellé azzal, ha bevállalom ezt a sorozatot -és nem is kellett csalódnom... bár nem túl forradalmi ötlet, hogy egy külső szemlélővel dobnak be minket a nyúl üregébe, ennek ellenére jól működik, hogy egy emberi karakter a vezetőnk, mert így mi is kapkodhatjuk a fejünk vele együtt az isteni játszmák közepén... és néha bizony szédítő tempóban kanyarog a fejünk, mert (szerencsére) nincs túlmagyarázva a mitológia, komótosan épülnek fel az alapok, ugyanakkor nagyon hamar a bonyodalmak kereszttüzében találjuk magunkat, úgyhogy a tempóra igazán nem lehet panasz. de főleg az utolsó füzetben pörög fel igazán minden, a hatalmi harcok valóságos küzdelemmé forrósodnak, mjg hősnők az önfeláldozás szélére sodródik -és aztán arcul-csap egy hirtelen halál-eset, aminél az ember először felhúzza magát, mert az addigi legerősebb és legszórakoztatóbb karakternek gondolta az áldozatot, aztán belátja, hogy igenis kijöhet jól még az író ebből a fordulatból, mert új dinamika alakulhat ki a megváltozott felállásból... nem csak a sztorival, de a körítéssel is elégedett vagyok, különösen a kissé művészieskedő panel-használattal, de hé, nagyhatalmú pop-istenekről van itt szó, a művészkedés hozzátartozik az imidzshez... (#10.14.)

(Alex+Ada #1-15) (2013-2015) (írta: Jonathan Luna, Sarah Vaughn; rajzolta: Jonathan Luna) (eng)

álmodnak-e az androidok csónakról az óceánon...? most már talán köztudott, hogy közel állnak hozzám az androidos sztorik (igen, a battlestar galactica még mindig az egyik kedvenc sorozatom valaha), és mivel mostanában úgyis rá vagyok pörögve a témára (hello deckard!), ezért nagy örömmel fedeztem fel ezt a képregény az internet lelkesedő zegzugaiban. főleg azért, mert olyan módon dolgozza fel a témát, amivel eddig még nem találkoztam -realistán... mert érezhetően alaposan végig van gondolva minden, az egyszerű hétköznapi élet a mesterséges intelligenciák társaságában, a társadalom megosztó gondolkozásmódja a robotokról, az ország vezetésének reakciói a sajnálatos eseményekre. és mindez le van szűkítve kislátószögre, személyes emberi tapasztalatokra (a világ eseményei leginkább csak híradásokon keresztül szűrve türemkednek be a panelekbe) -és a közepén ott dobog a hatalmas szív, egy ember és egy érző gép kapcsolatával... és mindez nagyon egyszerű eszközökkel van ábrázolva, kezdve a monoton hétköznapokkal, majd a kapcsolat kialakulásának finom lépéseinek ábrázolásával. kicsit talán még sajnálja is az ember, hogy a dramaturgia megköveteli a nagyobb ívű drámát és konfliktusokat, mert vannak pillanatok, amikor tényleg megelégedne azzal, hogy azt figyelje, hogy miképp kerül közel egymáshoz alex és ada... jonathan luna a rajzolásában is a minimalizmusra törekedett, és baromi jól is áll a (mini)sorozatnak, hogy sokszor csak szemmozgással érzékelteti az érzelmeket, vagy hogy apróbb változtatásokkal ismétli a paneleket, mert film-szerűen vezeti így az olvasó szemét. sőt, még azt is elnézi az ember, hogy néha igencsak tele vannak zsúfolva szövegbuborékokkal az oldalak, mert jó olvasni a természetesnek ható párbeszédeket, továbbgondolni az elhangzottakat. persze néha azért az ember kihátrál kicsit az emberi aspektusból gondolatban, és dünnyög magában egy sort az érdekes társadalmi változásokról, látja az allegóriát a mai világunk bizalmatlan gyűlölködéseire -vagy arra, hogy ő maga miként reagálna, ha kapna a nagymamájától egy tökéletesen engedelmes gyönyörű androidot... olyan jó érzés, amikor egy képregény nyakon-ragad, és húz magával, megmosolyogtat, izgalomban tart -majd a megfelelő pillanatban apróvá gyűri össze a szívedet... (#10.12.)

Teen Titans -Damian Knows Best (Teen Titans Rebirth, Teen Titans vol.6 #1-7) (2016-17) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Jonboy Meyers, Diogenes Neves, Khoi Pham) (eng)

tudjátok rólam, hogy aktívan szoktam szót emelni a kiskorú szuperhősök foglalkoztatása ellen -hogy akkor mégis mit keresnek a tini titánok az olvasási listámban? erre több indokkal is tudok szolgálni: 1. benjamin percy mind a green arrow-val, mind a james bond-dal meggyőzött arról, hogy tehetséges író, így joggal reménykedhettem abban, hogy a titánoknál sem hagy cserben (spoiler: nem hagyott); 2. a komplettség iránt érzett megszállottságom nem hagyott volna nyugodni, ha a hamarosan érkező crossover-nél csak a nyolcadik epizódba kapok bele a szériába; 3. a félelem erős fegyver tud lenni, és jó érzés úrrá lenni rajta, és én komolyan féltem attól, hogy damian wayne arrogáns pöcsfejsége elüldöz a képregénytől... de szerencsére szívesen maradtam, pedig robin tényleg nem egy kedves ember, de igazság szerint pont ettől működik a karaktere, és egyébként is, adnak kellő alapot a morcosságához a családi hátterével, meg egyébként is fel-feltörik néha a mosolytalanság álarcát, ha épp’ egy önfeláldozással léptetik előre a jellemét, vagy csak a böszme denevér-haverját ölelgeti... meglepő módon nem is damian váltotta ki belőlem a legtöbb ciccegést, hanem a beast boy-féle erőltetett vagány-humor... egyébként a csapat jó, ügyesen van kihasználva, hogy mindenkinek van sötét folt a családjában, és tényleg azt érzi az ember, hogy ezeken a lapokon kovácsolódnak igazi csapattá itt a szemünk előtt... mondhatjuk, hogy végre egy rebirth sorozat, amit tényleg oda lehet adni a kezdők kezébe, mert az alapoktól kezd, fokozatosan mutat be mindenkit és hozza be a klasszikus elemeket a képbe (san francisco-i torony!). és eközben pörgős és trendi és fiatalos és tök szerethető... mivel a deathstroke-os crossover (is) kettévágja a következő kötetet, ezért idevettem a hatodik/hetedik részeket is, amik egy újabb ifjú hőst dobnak be a közösbe, egy szándékosan halmozottan hátrányos srácot, aki nem csak színesbőrű és meleg, de meglehetősen magának-való is, egy partra-vetett hal az új-mexikói sivatagban -érezhetően jól be fog illeszkedni az új diszfunkcionális családjába... (hehe, csak nem bírta ki benjamin percy, hogy az alcatraz-t ne hozza be egy kacsintást erejéig, ha már titánok hagyományosan frisco-ban tevékenykednek...) (#10.05.)

Titans -Made in Manhattan (Titans vol.3 #7-10, Annual 1) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Lee Weeks, Brett Booth, Minkyu Jung) (eng)

ha már a kölykök megkapták a maguk klasszikus ’t’ alakú tornyát san fransisco-ban, akkor a fiatal felnőtteknek is járt egy a túlparton, nem...? kicsit olyan, mintha poénnak indult volna, hogy a ’manhattan’ szó miatt a srácok átköltöznek a nagy almába, de aztán szépen végig lett vezetve az ötlet, hogy mivel is járna az, ha egy szuperhős csapat egy világváros szívében rendezné be a rezidenciáját -ahol még a láthatatlan repülőt is el kell rejteni... kicsit sajnáltam, hogy már nem wally-n volt a fő hangsúly, mert így veszített a sorozat az érzelmi többletéből, bár azért nem felejtkeztünk el a srác érzelmeiről. de nézhetjük onnan is, hogy így például donna-ra sokkal nagyobb figyelem irányulhatott -egész odáig is elmerészkednék, hogy az annual csak azért íródott, hogy felfedjék a múltjának nagy rejtélyét (de a későbbiekben is volt noszalgia-rohama a csajnak) (ja, és egész véletlenül arzenal drogos múltjára is terelődött némi szó -szóval jócskán kotorásztunk a régi dolgok között)... bevallom, hogy egy kicsit bántam, hogy aztán a fő hangsúly a házaspárral terelődött, mert egy kicsit érdektelenek voltak számomra -még akkor is, ha bőven lehet kipréselni a sztorijukból spirituszt, mondjuk a családi élet vs szuperhősködés ellentétével. a végén viszont jót mosolyogtam, hogy egy klasszikus bond-gonoszi fordulatra futtatta ki dan abnett a sztorijukat (mert ki másnak jutna eszébe, hogy lecsapoljon szuperhősöket, hogy aztán értékesítse a piacon a megszerzett képességeket)... (#10.05.)

Deathstroke -Twilight (Deathstroke vol.4 #12-18) (2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Joe Bennett, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava) (eng)

oh, mr.priest, azt hiszem, már sohasem leszek az ön híve... igaz, már nekem ciki felhozni minden egyes vonatkozó írásomnál, hogy milyen nehezen tudom összekattintani a darabkákat -pedig őszintén mondom, hogy nem szoktam igényelni, hogy a számba rágják a dolgokat, de úgy látszik az már meghaladja a képességeimet, ha ennyiféle utalást és sugalmazást könnyed folyammá állítsak össze a fejemben... ráadásul látszik a szándék arra, hogy az egész sorozatot egyetlen nagy egységként kezelje, de a rengeteg visszautalás a casual olvasókat csak fejcsóválásra kényszeríti, mert képtelenség ennyi kis apróságra emlékezni -főleg ha az ember számtalan más sztorit is olvas és néz emellett... és persze, szoktam mondani, hogy ’majd összeáll a végére’, na de milyen áron... mert mire a végére ér az ember a kötetnek, már belátja az írói szándékok egy részét -de én ennek ellenére vallom, hogy jobban működne az egész, ha nem nézegetnék ki folyton a wilson család többi tagjára, vagy legalábbis nem ilyen hangsúllyal (és szerencsére lett értelme annak is, hogy deathstroke levarrta a fia menyasszonyát, nem csak egy ’leszarom, én rosszfiú vagyok, bármilyen kemény dolgot megtehetek’ gesztus lett belőle)... de a következményekkel kicsit azért hadilábon is áll a szerző, mert a például vakságot semmilyen szinten nem használja ki, hisz’ deathstroke nincs akadályozva általa, ugyanúgy szétrúgja mindenkinek a seggét, és nincs drámaiság sem a látás elvesztéséből... a néger kiscsaj feldobta egy kicsit a sötétebb hangulatot, nála meg az okozott csalódást, mikor kiderült, hogy nem egy friss karakter, hanem egy tini titán lett ideimportálva (az már egy más kérdés, hogy egy realistább sztoriba mennyire passzol egy óriás méretűvé változni képes lány)... szerintem ti is érzitek, hogy közel a kenyértörés ideje, és be is vallom, hogy csak azért maradtam a sorozattal, hogy eljussak a közelgő crossover-ig, ami után könnyed búcsút veszünk egymástól... (#10.07.)

The Lazarus Contract (Titans vol.3 #11, Teen Titans vol.6 #8, Lazarus Contract Special, Deathstroke vol.4 #19-20) (2017) (írta: Christopher Priest, Benjamin Percy, Dan Abnett; rajzolta: Brett Booth, Phil Hester, Khoi Pham, Larry Hama, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava, Paul Pelletier) (eng)

egy kicsit fentebb láthatjátok, hogy arról elmélkedek nem túl vidám hangulatban, hogy mennyire csak egy gimmick volt deathstroke megvakulása, hogy nem volt igazán semmilyen következménye a karakterre meg az eseményekre -erre most a crossover azzal kezdődik, hogy ’ja, slade szeme már jobban van’... bár gyanítom, hogy a kórházi lét is csak azért kellett, hogy beindíthassák az eseményeket egy kómában (?) töltött látomással... egy picit sajnálom, hogy a nagy crossover ennyire deathstroke-központúvá vált, hogy a kétféle titán-csapat csak asszisztált slade-nek -egy nem túl felvillanyozó múlt-megváltoztatós sztoriban... mert érzelmileg eddig sem tudott megérinteni a wilson-családi dráma, és ez most sem változott érdemben... az volt az érzésem, hogy ezt a crossover-t christopher priest erőltette, a többiek meg lemondóan belementek a közös sztoriba, és ugye láthatjátok, hogy mennyire a kriptonitom mostanság ez az alak, úgyhogy sajnos igazán még esélyt sem adta arra, hogy szórakoztasson, csak túl akartam lenni rajta minél gyorsabban (és az a durva, hogy a máskor szórakoztatóan arrogáns damian wayne az ő kezében egy elviselhetetlen ütnivaló köcsög lett)... (tudom, hogy priest-nek mániája ez az ’elmosódott a határ a hősök és a rosszfiúk között’, de ki akarna egy jó útra tért deathstroke-ról olvasni...?) (viszont, áááhhh, egy dark titans sztori érdekelne, de erősnek kell lennem, és most megállni az olvasással, minthogy megint itt hosszú sorokon át kelljen húzni a számat...) (#10.07.)

(Aquaman vol.8 #16-24) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scott Eaton, Philippe Briones) (eng)

egy háborút nehéz megúszni sebek nélkül -szépen végigvezette ezt az alaptételt dan abnett az egész köteten, még akkor is, ha maga a sztori három egységre esett is szét... először a látványos sebekkel foglalkoztunk, a települések sérüléseivel, szó szerint az újjáépítés napjaiban jártunk. aztán később jöttek a lelki sebek is, amikor a ptsd egy formája került elő -meglepő módon egy kiborgnál... de az emberek fejében is sok mindent rendbe kell rakni a csaták után -például azt, hogy miként álljanak a békét kiharcoló hőshöz, aquaman-hez. mert eddig csak nevetség tárgya volt a ’halakkal beszélő idegen’, most viszont igazi sztárrá vált, rajongókkal és utálókkal megáldva/megverve (jó ötlet rájátszani a valóságra, ahol szintén csak az utóbbi időben emelkedett arthur curry reputációja)... az ’ellenségem ellensége...’ klasszikus elvét vallva egy meglepő team-up-pal is egyengettük a nemrég még komoly harcokba bocsátkozó felek közös útját. igaz, hogy először húztam a számat, amiért előszednek egy gonoszt a pre-rebirth éra végéről, de aztán egész élvezetes lett a küzdelem, mivel jól kombinálódtak össze a zsáner-elemek a füzetek lapjain, az akció-kaland klausztrofóbiás horrorrá változott, majd egy kis scifit is pezsegtettünk az elegybe... persze nem csak a külvilágban kell megküzdenie arthur-nak az előítéletekkel, de az anyaföldjén (fövenyén?) is, ahol ismét felbukkant a ’király és szuperhős’ ellentét, ami tetéződött egy ’progresszív haladás vs maradi gondolkozás’ összefeszüléssel is. és aquaman nem jó reagálta le ezeket a politikai hullámokat, mert úgy gondolta, hogy erőből át tudja nyomni az akaratát -pedig akár hallgathatott volna a szerelmére is, csakhogy az uralkodói büszkeség (és gondolom a benne buzgó jó adag hazafiasság) nem hagyhatta, hogy csendes romantikában töltsék ezután a napjaikat, kerülve az élet nagy kihívásait (apropó, mera. tetszett, ahogy vezetve van a kapcsolatuk a kötetben, ahogy a lány szeretete és félelmei összekeverednek egy összetett érzésbe). és most itt állunk vizesen, sötét gondolatokba merülve. a hős legyőzetett. a király jogfosztott. atlantis-ra szomorú napok várnak... (#09.28.)

(Green Arrow vol.6 #12-17) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Otto Schmidt, Eleonora Carlini, Carlos Rodriguez, Gus Vazquez, Juan Ferreyra) (eng)

azt szokták mondani, hogy a képregény-sorozatok és a tévé-sorozatok nagyon hasonló felépítésű médiumok (nem véletlen a nagy számú írói átjárás köztük) -és a rebirth-érából itt a green arrow-nál érzem azt, hogy legkönnyebb bizonyítani ezt a tételt. mert nézd csak meg a gonosz cliffhanger-eket, amivel minden füzet végén állva hagynak minket. vagy az akció-dús mozgóképes beállításokat. vagy hogy konkrét tévés jeleneteket is beemelnek a híradó-részletekkel, ahol tisztán hallod a bemondó hanghordozását, mint ahogy az a nappalidban ülve beléd-ivódott (btw, ügyesen voltak összeszedve az interjúalanyok a sztorikezdő füzetben, megvolt minden típus a konteo- és fegyver-hívőtől az okoskodó nerd-ig). de bátran meri használni azokat a toposzokat is, amiket már a kisképernyőn is koptatnak egy ideje: mondjuk azt, hogy rá akarják kenni a piszkos dolgokat a hősre, akinek ezért tisztáznia kell a nevét. még szerencse, hogy jól használják itt ezeket a kliséket, nem rozsdás nyíllal böködik csak őket... persze lehet hogy közrejátszik ebbe a sorozatos érzetbe az is, hogy én oliver-t a tévéből ismertem meg, és az ottani karaktereket keresem a panelek között is. ezért tud örömteli lenni az is, hogy egy olyan gonosz érkezett meg nagy durral most, aki eleget szerepelt az arrow-ban is, üdvözlünk malcolm merlyn-t a rajzolt világban is... egyébként bírom ezt az alternatív seattle-t, amiben a sorozat játszódik, ahol a seahawks a queen industries field-en focizik egy russel wilson / colin kaepernick mixelésű irányító vezetésével. igaz szegény srác nem sokáig húzza a képregényben, mert ez az a sztori, ahol nagyon könnyen hullanak oliver közelében az emberek... és nem csak nyílvesszők által, de egy önbíráskodó rendőri egység is könnyen osztogatja az általuk jogosnak vélt halált. és ezzel el is emelkedünk kicsit a rohanással és robbanással teli akció-rétegtől, mert az önbíráskodás egy meg nem unható téma a maszkban igazságot osztó szuperhősök között. de a green arrow íróinak (legyenek azok a képregény- vagy a tévés-bizniszben) mindig érzékenyek kell lenniük az ilyen témákra -az sem véletlen, hogy mind-a-két platformon szerepet kapott a politika, jelen esetben egy gyűlölettel kampányoló polgármester-jelölt képében, amivel jócskán a valóság talajára húztuk a rajzolt lapokat... (#09.26.)

(Wonder Woman vol.5 #13,15-25) (2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Renato Guedes, Liam Sharp, Bilquis Everly, Mirka Andolfo) (eng)

bár az előző két kötetet szétbontottam, és úgy írtam róluk, most azt éreztem, hogy annyira összefügg a két szál, hogy muszáj lesz a mondandómat is egyben tartani -arról már nem is beszélve, hogy a végére összeért a két idősík, így a páratlan számokban futó sztori következménye a páros számok fináléjába csúcsosodott ki, úgyhogy külön megvásárolva a két könyvet elég furcsa lehet ez az ugrás... azért is jó ez az összevonás, mert így jobban el tudom palástolni, hogy az olvasás elején a csalódottság lett úrrá rajtam, és nem csak azért, mert a jelen-szál meglehetősen nehezen akart beindulni, hanem mert semmi csodás nem volt a csodanőben amnéziásan és zavarodottan. mert az ember agya nehezen akarja befogadni, ha az erős nők példaképe összetörik és segítségre szorul... de amíg diana a kórházban lábadozott, addig egyébként is alig szerepelt a róla elnevezett füzetekben, sokkal inkább azzal foglalkoztunk, hogy felépítsük a másik oldalt -mert gonosznak nem mondanám veronica cale-t, csak egy anyjának, aki hajlandó átlépni minden határt a gyermekéért (elég hatásosan volt ábrázolva a lélek-lopás, és greg rucka még azt is ügyesen kikerülte, hogy bele tudjak kötni abba, hogy egy száj és orr nélkül létező entitás hogyan marad életben éveken át)... persze voltak igazi gonoszok is a történetben, a görög mitológiai weasly-ikrei, akikről azért kiderült, hogy nem csak csínytevésből cselekszenek, hanem komoly szándékaik is vannak. mert elsőre úgy tűnik, hogy mindenkinek themyscira-ra fáj a foga, de aztán kiderül, hogy nem a rejtett sziget a fontos, hanem ami hozzá kötődik: az igazi gonosz. elég csúnyán retcon-szagú volt, hogy ráfogták ares minden legutóbb elkövetett cselekedetét a gyermekeire, de mivel én nem ástam magam eddig mélyebbre a mitológiában, így el tudok fogadni egy ilyen írói húzást... valahol azt is megértem, hogy greg rucka visszacsinált minden változást, amit ebben a huszonöt füzetes run-jában elkövetett, azaz barbara ann-nek újra vérszomjassá kellett válnia és diana sem maradt a lasszója nélkül, pedig érdekelt volna, hogy mit kezd az írói utód egy ilyen helyzettel... bár a kezdetet döcögősnek éreztem, de miután diana kijutott a tudatának labirintusából (egy minotaurusz segítségével, hogy máshogy), már elkezdtek helyükre kattanni a dolgok, és sokkal élvezetesebb lett az olvasás. jöttek a filmszerű nagyívűségek, a megalapozott drámák mélyebbre süllyedtek, és aztán nagyon szépen hagytuk lecsillapodni a hullámokat, hogy elégedetten léphessünk tovább az új korszakba... (úgy tűnik, hogy a vizualitásban vesszőparipám lesz az arc-ábrázolás, mert itt is csak néhány félrement vagy hanyagul rajzolt arcnál szisszentem fel -és olyat nem engedhet meg magának egy rajzoló, hogy egy totál képnél nem rajzol arcot, miközben a sztoriban van egy arc-nélküli karakter is...) (érdekes volt látni, miként ütközik össze a füzetekben a mitológiai háttér és a modern technika, hogy a görög istenek mellett egy mesterséges intelligenciával is fel kell vennie a harcot diana-nak.) (#09.23.)

Batman -I am Bane (Batman vol.3 #16-20, 23-24) (2017) (írta: Tom King; rajzolta: David Finch, Mitch Gerads, Clay Mann, Seth Mann) (eng)

nem kell túl sokat analizálni, hogy megértsük bane-t... egy egyszerű verő-gép ő, aki csak a fizikai erőt ismeri a céljai eléréséhez. és még azt sem mondhatjuk, hogy batman és az ő külön bejáratú öngyilkos csapata ne szolgáltattak volna indokot arra, hogy a megállíthatatlan erő bosszúra szomjazva nekilendüljön... mondhatnák, hogy a könyökünkön jön már ki, hogy megint előszedik a szakadt gyöngy-nyakláncos szülő-gyilkosságot, de mivel csak arra kellett a flashback, hogy összehasonlítási alapot adjon bane életútjához képest, így nem volt zavaró, hogy ismételnünk kellett bruce sanyarú gyerekkorát (még úgy sem, hogy a víz-börtönös bane fejlődésről is volt már szó). de arra is lehetett használni a múltbéli képsorokat, hogy megtörjék kicsit a nagy verekedés ívét, mert baromi vontatott tud lenni, ha panelről/panelre, oldalról/oldalra csak erős férfiakat nézünk, akik püfölik egymást... ezért működött az a füzet is, ahol bane videojátékos módszerrel küzdötte magát végig az arkham-i elmegyógyintézet ranglétráján, felvillantva akár csak egy-egy kockára is a (szinte teljes) batman panoptikumot... aztán persze jöhetett a végső boss-fight, ahol azért bruce wayne megint fájdalmas módon bizonyíthatta ember-hősi mivoltát, ahogy gyűltek a zúzódások a teste különböző pontjain. azzal meg végképp emberivé tették, hogy az anyja szelleme adott neki plusz lelki erőt. mert egy denevér-ruhába öltözött embernek is vannak érzései, miközben véresre üti őt egy gyilkos droggal megerősített lelki roncs... (és azt hiszem ennél tökéletesebben nem lehet elhelyezni az ’i am batman!’ mondatot, mint itt, és biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan minden egyes olvasó hangosan ki is mondta, amikor meglátta azt az egész oldalas képet a méretes szövegbuborékkal)... a levezető-sztoriban is az érzelmek vették át a terepet, valamint az elmélkedés arról, hogy megéri-e a sok lemondás azért, hogy valaki a bűnüldözés eme kétes útjára lépjen. és persze baromi érdekes lesz nézni, hogy merik-e tényleg lépni, hogy bruce és selina kapcsolatát újabb szintre emelik, vagy ez megint csak egy olyan cliffhanger volt, amit után majd visszakoznak, mert a szerkesztők még mindig kötik magukat ahhoz a dogmához, hogy az olvasók nem szeretik a tartós kapcsolatban élő szuperhősöket... (a swamp-thing-es noir-os nyomozós füzet kellemes olvasmány volt, de nehezen hessegette el az ember a gondolatot, hogy csak helykitöltésként született, amíg ki nem fut a flash-sel közös kaland (lásd alább)...) (#09.16.)

The Button (Batman vol.3 #21-22, The Flash vol.5 #21-22) (2017) (írta: Tom King, Joshua Williamson; rajzolta: Jason Fabok, Howard Porter) (eng)

a rebirth-ben még egy kicsit marketing-szagúnak érződött a watchmen-kapcsolat (’úh, dobjunk bele a végére valami durvát, amitől felbolydul az internet!’), de azóta szépen csöpögtetik a háttérbe az írók a rejtélyes csuklyás alakot, aki rejtélyes dolgokat művel. és most itt van ez a mini-crossover, ahol megint nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, inkább csak újabb falatokat kaptunk vele a főétel előtt (ami gondolom geoff johns doomsday clock-ja lesz nemsokára)... inkább arra használták a kiemeltebb figyelmet, hogy a szülő-drámákra összpontosítsunk, és erre a legalkalmasabb helyszín a flashpoint visszahozása volt, mert az barry anyukája miatt jött létre, és ott él(t) még thomas wayne, bruce apja. még az a szerencse, hogy legalább rajzfilm-változatot láttam, így nem voltam elveszve ebben az alter-univerzumban... de egyébként egy nagy rohanás volt ez a négy füzet, illetve sok esetben suhanás, mert szeltük az idő-folyam habjait egyre előre és hátra... btw, idő, még mindig nagyon tud működni, ha egy órát teszel a képkockák alsó sarkába egy visszaszámlálóval, mert hatalmas feszültséget tud generálni, hogy ha tudod, hogy mennyi idő kell még, hogy megérkezzen a felmentő-sereg. mert tudjuk jól, hogy bruce komoly pofonokat kapott nem is olyan régen bane-től, biztos nem estek neki jól az újabbak eoban thrawne-tól... tudom, hogy az elmúlt évtizedekben nem egy nagy tett az íróktól, ha megölnek egy karaktert, de azért egész drámaira sikerült a fordított-flash elmúlása... (#09.16.)

Detective Comics -League of Shadows (Detective Comics vol.1 #950-956) (2017) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Marcio Takara, Álvaro Martinez, Eddy Barrows, Christian Duce, Fernando Blanco) (eng)

ha valakinek mostanáig meséltem volna a detective comics ezen friss korszakáról, akkor biztos, hogy a csapat-képregény jelleget emeltem volna ki, majd elkezdtem volna sorolni a karaktereket, hogy ’benne van az egyik robin, batwoman, spoiler, igen, ez a neve, agyagpofa, meg ööö... meg van még a csaj, akit viszont nem tudom, hogy hogy hívnak...’ -na, ez változott meg most, mert azzal, hogy így kiemelkedett ebből a kötetből orphan, talán egy életre megjegyeztem cassandra cain nevét... főleg mert annyira tetszett az az út, amit végigjárt ezekben a füzetekben, ahogy kihangsúlyozták a visszafogott verbális kommunikációját a mozgáskultúrájának bemutatásával, ahogy az aktuális gonoszt a múltjához kapcsolták, és ahogy az árvaságából és szomorú gyerekkorából eredő traumák néha érzelmi kitörésekbe sűrűsödtek össze (lásd még a különböző karakterek váratlan megölelését)... és ezek egy csomó nagyszerű jelenetet szültek, működött a balettos kapcsolat, a konfrontáció az anyjával és a ninja-seregen levezetett frusztrációja is (bár ez utóbbi nekem még jobban működött volna, ha nem zsúfolják tele a dupla-oldalakat a zúzásaival, hanem hagyják az ember szemét egy kicsit szellőzni -bár pont ezeknél a füzeteknél történt, hogy egy sokkal hanyagabb rajz-stílusra váltottunk, így már eleve rosszul kezeltem a képregény vizuális oldalát)... bár orphan a legügyesebb harcos a csapatban, azért meglepő volt, hogy az ellenség ilyen könnyen legyőzte a többieket -bár kétségtelenül erősre és hatásosra sikerült megírni az árnyak ligáját és annak a vezetőjét, shiva-t. eleve erős volt már a belépőjük is a polgármester kiiktatásával, de utána sem kímélték sem a hősöket, sem a város lakosságát, így jól működött a borongós hangulat és a káoszba fuldokló utcakép is... persze mindig kell lennie egy még nagyobb halnak, úgyhogy be lett lengetve, hogy még csak egy kis szeletét kaptuk meg a veszedelmeknek, amik gotham-re és a belfry-csapatra várnak. bár attól előre remegek, hogy behozzák a varázslást is batman közelébe, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy a realista bőregér történeteiben működnek az ilyen fantasztikus elemek, de oké, tegyünk egy próbát... (#09.18.)