(2016) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2016) (5ABY)

tudom, hogy sokan nem szerették a trilógia nyitányát (én sem), és úgy tűnik, hogy chuck wendig azt a következtetést vonta le az elégedetlenkedő hangokból, hogy túlságosan az új karakterekre fókuszált -vagy a magasabb szinten lévő döntéshozóknál fogyott el a bizalom, és ezért kellett már ebben a kötetben szerepelnie a solo-házaspárnak is... szerencsére azért sikerült megtalálni az arányokat, mert nem csak említés szintjén vannak jelen a szent trilógia szereplői, viszont nem is nyomják el az utóhatás-ban megismert csapatot... az akivá-n egykor összekovácsolódott társaság jól összeérett a két könyv között, egészséges karakter-dinamika alakult ki köztük (jas és sinjir már könnyen az ember szívéhez tudnak nőni), igaz, a kezdő, bond-filmeket idéző akció után különböző felállásokban röpülnek szét a galaxis különböző pontjaira, hogy aztán a dramaturgia időnként újra összekapcsolja őket... a birodalmi oldal is kellően alaposan képviseli magát továbbra is (szeretem, amikor mindkét pólusra odafigyel egy író), és náluk továbbra is hatalmi harc a legérdekesebb -valamint ez elv-béli különbségek, amik mentén tovább szakadhat a foszladozó erejük. mert sloane admirális a katonás rend híve, akinek meggyőződése, hogy a birodalom a keménykezű tekintély-elvűségével csak jót adott a galaxis lakóinak, és továbbra is csak tisztességes harccal küzdene az új-köztársasági erőkkel, addig a most feltűnt rejtélyes rax bármilyen alattomos módszert megengedhetőnek tart, hogy a fejére rakhassa a császári koronát... elég kíméletlen a könyv, arat a halál, komoly sérülésekből lábadozhatnak sokan az utolsó fejezetekre, és bele-belekap a rabszolgaság kérdésébe, a poszttraumás stressz drámájába, és (a továbbra is kissé kilógó) kitekintéseknek köszönhetően átérezhetjük, hogy a háború szabdalta galaxis milyen veszélyes hely a civileknek is... de nem csak erőszakkal van tele a könyv, a romantikát sem spórolja el, én még ennyi csók-jelenetet egyetlen starwars-könyvben sem olvastam (és szerencsére természetesen kezeli a homoszexualitás témáját is)... féltem kicsit ettől a kötettől az előzmény keserű szájíze miatt, de komoly előrelépést éreztem végül, felpörgött a tempó és a karakterek is érdekesebbek lettek -azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a magyar fordítás miatt olyan bénácskák időnként a párbeszédek vagy csak az eredeti hibáit örökölte a mi helyi változatunk... (##06.25.)

Super Sons of Tomorrow (Superman vol.4 #37-38, Super Sons vol.1 #11-12, Teen Titans vol.6 #13-15) (2018) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Benjamin Percy; rajzolta: Jorge Jiménez, Sergio Davila, Ryan Benjamin, Tyler Kirkham, Khoi Pham, Ed Benes) (eng)

volt azért egy kis felháborodásom, hogy máris visszahúzták a jövő-beli tim drake-et egy újabb fenyegetésre, pedig a tomasi/gleason csapat adott már néhány működő sztorit, úgyhogy bízhatnék bennük jobban is. de ennek a kötetnek az eleje csak egy nagy ütéspárbajnak tűnt, ahogy a jövőből jött batman mindenkivel felveszi a kesztyűt, hogy fanatizmustól hajtva üldözze a küldetése célját, azaz megöljön valakit (már megint), hogy megmentse a jövőt (már megint). és továbbra sem sikerült szimpatikussá tenni a srácot ezzel a makacs öntudatával -de aztán féltávnál elkezdtek megváltozni a dolgok... mert addig csak baromi élvezetes volt falni a gyorsan pörgő lapokat, de aztán megérkeztek azok a rétegek is, amik mélyítették a nagy képet -mert eddig csak próbálgatni láttuk jon-t a képességeit, most viszont realizálhattuk, hogy veszélyes is lehet az erő, amit a kriptoni vonalról örökölt; láthattuk, hogy a titánokat könnyű megosztani, és nem csak damian tud makacskodni közülük; és a végére csak pozitív, önfeláldozó hőst faragtak jövő-tim-ből... jó érzés belegondolni abba, hogy milyen csipkelődős volt a viszony a szuper-srácok között, és most ez milyen erős barátsággá szelídült ezt... szóval összességében szerethető átívelés volt ez, bár remélem most már megnyugszik kicsit a jövő, és nem kell újra visszatérnie valakinek onnan egy darabig (bár azért ment a homályosítás a jövő titánjai körül)... (szerencsétlen tini-titánokat most épp’ ide csaptam a kapcsolódó füzet miatt, és ez a két, crossover-en túli két füzetük is tök szórakoztató volt a magas rohamú tempójával, a kapcsolat-építésével, és epikus pózolásaival. ja, és én tök szívesen látnám emiko-t a csapatban, főleg ha olyan könnyen osztogatja az arcra-puszit, mint most damien-nek...) (##06.20.)

Superman -Imperius Lex (Superman vol.4 #33-36, 39-41) (2017-2018) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, James Robinson; rajzolta: Doug Mahnke, Ed Benes, Jack Herbert, Travis Moore, Stephen Segovia, Art Thibert, Barry Kitson) (eng)

nekem azzal sem lenne bajom, ha hosszú füzeteken át kaptuk volna azt a luthor/superman team-up-ot, amivel ezt a kötetet is kezdtünk, ilyen igazi body-cop filmes stílusban, egymást csipkedve, de jól összhangban dolgozva -de inkább elmentünk egy másik bolygóra, ahol lex jól besértődhetett valamin, szertefoszlatva az álmaimat... persze ez az űr-sztori sem volt olyan vészes, főleg ahogy bemutatták az apokolipsz-i vad viszonyokat és a vérszomjas lakókat, és valahol logikus is, hogy darkseid eltűnése miatt egy új vezetőre van szükség -na de miért pont superman-re...? az akciókon volt a hangsúly elsősorban, még lois is keményen tolta a női harcosokkal egy csokorban, de aztán fel kellett tűnnie a képregény egén a reménynek, mint minden super-történet kötelező elemének... de hogy egy képregény tényleg képes lehet reményt és szívmelengetést nyújtani, azt a következő füzet bizonyította, amiben clark a vállára vett egy csapat rákos gyereket, hogy egy nagy boldogság-bombával ajándékozza meg őket, miközben mindenféle álmukat teljesíti, hogy kicsit megfelejtkezzenek a halál közelségéről. a kötet utolsó történetéhez peter tomasi megint kiadta a kezéből a gyeplőt, és én ettől mindig tartok kicsit, de most szerencsére nem éreztem akkora kontrasztot az írási színvonalak között, mint korábban, leginkább azért, mert jon okulására szolgált ez a szomorkás történet, ahol a vallási fanatizmus okozta egy egész nép pusztulását. egyfelől meglepő, hogy superman ezúttal nem tudott mindenkit megmenteni, másfelől viszont érdekesnek találom, ha az isteni hatalommal bíró szuperhősökkel a vallás témáját kezdik piszkálgatni... (##06.20.)

Action Comics -Booster Shot (Action Comics vol.1 #993-999) (2018) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens, Brett Booth, Will Conrad) (eng)

annyiszor rángatták már elő az írók a kriptoni múltat, hogy csodálom, hogy még nem zöldültek bele... de tulajdonképpen dan jurgens organikusan jutott el az origo bolygóra, ha már az előző kötetben meglépte azt a kétes fordulatot jor-el-lel kapcsolatban -és még neki is csak egy alter-sztorira futotta elsőre... bevallom, nem igazán fogott meg ez a kötet, eléggé elszállt mellettem, fél szívvel és fél aggyal röpültem rajta végig, így a drámai elemei sem működhettek úgy, mint kellett volna. ennek ellenére az szíven tudott ütni, amikor kal-el végül tényleg végignézte a szülőbolygója (és a szülője) haláltusáját. viszont mivel clarke most is boldogan él a családja körében, így a ’mi lett volna ha a kripton fennmarad, és az el-család boldogan él tovább’ rész nem funkcionálhatott megfelelően... booster gold mindig csak egy arcoskodó ficsúrnak tűnt, de azért itt ügyesen közelebb lett hozva az olvasóhoz (megtámogatva némi háttér-sztorival is)... olvasás közben kicsit azt éreztem, hogy nem volt elég vastag a superman-sztori, és ezért kellett egy erős b-szálként lois-t is küldetésre küldeni, de aztán kiderült, hogy a családos tematika miatt kellettek ezek az oldalak (az is szemet szúró volt, hogy mindenkinek apa-problémái vannak a kötetben, clarke a kételyei miatt indul útnak, lois-nak rengeteg dolgot kell tisztáznia lane tábornokkal és booster is megszenvedte a rossz szülői hozzáállást)... aztán kaptunk még egy utolsó játszadozást zod-ékkal mr.jurgens-től, hogy utána a kerek jubileumi számtól átadja a stafétát -és valahol nem bánnom, hogy a kilencvenes évekből eredő, akciódúsabb szemléletét felváltja valami más (vagy legalábbis nálam végig jobban működött a tomasi-féle karakter-központúság)... (##06.25.)

(2015) (írta: Alexander Freed) (magyarul: Szukits, 2016) (6BBY-3ABY)

a starwars-ban a jedik kecses fénykard-mozdulataihoz és az x-szárnyúak légies táncaihoz szoktunk hozzá, ritkán adatott meg (főleg a rogue one előtt), hogy a háború mocskos oldalával is szembesítsenek minket, az örökké talpaló gyalogság mindennapos gyötrődéseivel a lehető legrosszabb körülmények között... úgyhogy maximális létjogosultsága van ennek a regénynek, amit bár egy játék örvén adtak ki, de csupán marketing-fogásként szerepel a logó a címlapon, más kapcsolódás nincs. maximum a vér-tartalmuk lehet hasonló... szóval minden szinten lemegyünk a felszínre, vállvetve, dacosan küzdünk az egyszerű közkatonákkal, aprókat harapva a birodalmi gépezetbe, távol az ismert hősök misztikus világától (tetszett, hogy még az erőhasználat is egy megmagyarázhatatlan dolog ezeknek a hétköznapi hősöknek), és ez az alul-nézett erős realisztikus felhangokat eredményezett. az eseményeivel is a saját véres küldetését járta, kivéve, amikor szintén alulnézetből mutatta be a hoth-bolygón lezajlott véres birodalmi megtorlást, de arra meg szükség volt, mert ott egy olyan pofont kapott a lázadás, ami után kénytelen volt új taktikák után nézni... az embernek olvasás közben nem is starwars-os előképek villannak be, hanem világháborús filmek -vagy azért, mert a csaták naturalisztikusan vannak ábrázolva, vagy azért, mert úgy belemegy a katona-lélektanba, ahogy a legerősebb háborús filmek szoktak (az alap filozófiai kérdés adott: miért is folyik a harc? mert az egyértelművé válik, hogy nem mindenki a lázadás eszméi miatt fog fegyvert ebben a küzdelemben, vannak, akik csak a háborút ismerik, így magáért a harc miatt harcolnak)... a könyv katonás jellegét erősítik a fejezetek elejére kiírt helyszínek és időpontok is -apropó, ezekre azért is szükség van, mert folyamatosan vissza-visszanézünk egy flashback-re is, valamint azért kapunk birodalmi kitérőket is az alkony század mellé (ez utóbbinál sikerül kihozni a birodalom emberibb arcát is, egy rohamosztagos nő(!) segítségével, aki csak szakmának tekinti a fehér páncél felhúzását, nem megkérdőjelezhetetlen eszmei célnak, a jószívűsége is túlmutat a szokásos arctalan fehér sisakos alakokon)... a szereplő gárda viszonylag sokszínű lett, és organikusan fejlődnek a kapcsolataik a megpróbáltatások alatt (és ezekből bőven kijut, tapintható a nyomás, fájnak az erős birodalmi (ellen)csapások) -és legnagyobb örömömre a magas számú női karakter ellenére sem alakul ki (egyértelmű) romantikus viszony a karakterek között (nem azért örülök ennek, mert egy jég-bolygó van a szívem helyén, hanem mert egy ilyen maszkulin történetbe nem illett volna egy ilyen típusú mellékszál)... először nem voltam kibékülve azzal a váltással, amikor a főhőst előreléptették, mert így nekünk olvasóknak is kicsit hátrébb kellett húzódnunk a harctérről (mondjuk pont erre az időre esett, amikor a harcok egyébként is vázlatosabb leírást kaptak, mert a birodalom pedánsságára épülő terv része volt a sok kisebb rajtaütés), de aztán a végére még egyszer alábukhattunk egy véres csata kegyetlen sűrűjébe... érezhetően fekszenek nekem ezek a fő starwars vonalaktól messzebb eső, földhözragadtabb, emberibb történetek az univerzum mocskosabb szegletéből -most sem került nagy erőfeszítésembe araszolni előre a mondatok lövészárkain keresztül... (##06.17.)

I. Road to Metal  (Dark Days: The Forge, Dark Days: The Casting, Dark Nights: Metal #1-2) (2017) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV; rajzolta: Jim Lee, Andy Kubert, John Romita Jr., Greg Capullo) (eng)

a kezdetek elé: tisztában voltam azzal, hogy ez az esemény masszívan épít korábbi történetekre (elsősorban scott snyder batman-run-jára), de mégiscsak a rebirth-korszak első nagy csimmbumm-járól van szó, nem ugorhattam át csak azért, hogy ’hátha egyszer majd kitisztul a kép’ -plusz el kellett fogadnom azt is, hogy nélkülöznöm kell az érzelmi töltetekre való építkezést... persze kapkodtam is a fejem az elején, főleg, hogy komoly mitológiai mélységekbe mentünk bele (miközben persze a cool-ság faktort sem hagytuk a bat-barlangon kívül, gondolok itt a joker-rel való küzdelemre mondjuk), de aztán az info-heavy-ség elkezdett kitisztulni, így felsejlett az írói szándék is -epikus köntösbe akarja öltöztetni a nagy trükkjét, hogy új színben láttassa batman-t... szeretem azt, amikor átjön a ’valami komoly dolog fog történni’ érzete a panelekből, és remélem, hogy be is váltja majd azokat az ígéreteit ez az univerzum-rengető esemény, amiket most kaptunk tőle... (jim lee és romita jr. közös füzeten dolgozik? leonardo-t és picasso-t mikor kérik fel egy közös team-up-ra...?) (értem én, hogy egységes univerzumban gondolkoznak a dc-nél, ahol nyitott az átjáró a különböző birodalmaik között, de akkor is szokatlan a szuperhősök földjén mondjuk dream-et látni a sandman-ből...) (##06.01.)

II. Gotham Resistance (Teen Titans vol.6 #12, Nightwing vol.4 #29, Suicide Squad vol.5 #26, Green Arrow vol.6 #32) (2017) (írta: Benjamin Percy, Tim Seeley, Rob Williams, Joshua Williamson; rajzolta: Mirka Andolfo, Paul Pelletier, Stjepan Šejić, Juan Ferreyra) (eng)

dimenziókon átívelő, elképzelhetetlen méretű, ősidőkbe visszanyúló fenyegetés -kicsit magasan szált a crossover nyitánya, így ezek után jól esett, hogy ebben a kapcsolódó sztoriban leszálltunk a földre annyira, amennyire egy ilyen típusú történet engedi... az első gondolatom az volt, hogy csak azokat a füzeteket olvasom el, amik egyébként is az étlapon lennének, de aztán rávettem magam a többi sorozatból kapcsolódó lapokra is, és nem bántam meg, mert ez a négyes egy szép egységet alkotott, és szerencsére az írók sem erőltették azokat a szálakat, amikhez ismerni kellett volna a nightwings vagy a suicidal squad aktuális történéseit... viszont meglepő csapatot sikerült összeépíteni viszonylag hamar, akik között azért ment a verbális adok/kapok is (főleg a koravén tini damien és az örökké gyereklelkű harley között). a sztori a maga egyszerűségében működött, fogott egy maréknyi batman-gonoszt, felerősítette őket, és körökre osztotta a képregényben töltött idejüket -így a tempó megfelelő volt, bár néha nem értettem, hogy az alapvetően a bunyóra építő sztorit minek megterhelni ennyi narrációval... egy ilyen átívelő szerkezetnél óhatatlan, hogy hullámozni fog a rajzok minősége, de stjepan šejić sajnos olyan magasra rakta a lécet a squad-ban, hogy onnan csak lefele vezethetett az út, ráadásul a green arrow-ban a szokásosnál furcsább volt a vizualitás, főleg a panel-elrendezés bántotta a szemem, mert meglehetősen véletlenszerűnek tűnt, ahogy rá vannak hányva a lapokra... (##06.04.)

III. Dark Knights Rising (Batman: The Red Death, Batman: The Murder Machine, Batman: The Dawnbreaker, Batman: The Drowned, Batman: The Mercilles, Dark Nights: Metal #3, Batman: The Devastator, The Batman Who Laughs) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Frank Tieri, James Tynion IV, Sam Humphries, Dan Abnett, Peter Tomasi, Scott Snyder; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Riccardo Frederici, Ethan Van Sciver, Philip Tan, Tyler Kirkham, Francis Manapul, Greg Capullo, Tony S. Daniel, Riley Rossmo) (eng)

az alternatív-univerzumos sztorik mindig jó játszóteret jelentenek az íróknak, mert következmények nélkül kipróbálhatják a vad ötleteiket -mondjuk azt a frusztrációjukat, hogy batman-t nem terelhetik a gyilkolás sötét útjára... hét bat-változat bukkant fel a fő esemény első csúcspontján, és most mindegyikük megkapta a maga eredettörténetét -egy kicsit talán repetitív is volt, hogy az összes one-shot hasonlóan felépített dramaturgiával dolgozott, de meglepő módon nekem minden alkalommal működött az aktuális bruce wayne elbukás-története. lehet hogy azért, mert különböző dc hősökkel párosították mindenhol -és sok esetben érthetjük szó szerint is a ’párododás’-t, mert úgy jöttek létre a sötét batman-ek, hogy egyesült bennünk valaki más képessége bruce megtört személyiségével, megromlott formájában eltorzítva a hatalmas erőket, tönkretéve a környezetet, az univerzumot. azért is működhettek ezek a sztorik, mert mind bruce wayne félelmeire épültek, és mindben a már emlegetett határ-átlépések voltak a kulcsok. és ezek után tényleg csodálkozhatunk azon, hogy a mi világunk bruce wayne-e nem őrült meg a szülei halálától, hogy nem hajlandó továbbra sem az ellenségei vérébe mártani a kezét... a különböző írók hozták a saját stílusukat az adott keretek között, igazodtak is kicsit a batman-nel összeolvadó hősökhöz, mondjuk a gyorsan futó red death füzet flash-hangulatot árasztott, a joker/batman szimbiózis meg pont olyan felkavaró lett, mint amilyennek ez az ötlet elsőre hangzik (és voltak érdekes csavarok is a háttérben, például amikor nem egy hőssel történt az összeolvadás, hanem annak egy ellenségével, és azt is megérhettük, hogy bruce wayne nemet váltott)... kronológiailag ide tartozott a fő metal-mini harmadik száma is, amiben brutálisan nyomasztó volt érezni a vereség súlyát, hogy még a maroknyi talpon lévő hős sem tudja, hogy miként lehetne lerázni a sötét multiverzum béklyóját, hogy miként menthetnék meg a szeretteiket, az emberiséget... (##06.07.)

IV. Bats Out of Hell (The Flash vol.5 #33, Justice League vol.3 #32-33, Hal Jordan and the Green Lantern Corps #32) (2017-2018) (írta: Joshua Williamson, Robert Venditti; rajzolta: Howard Porter, Liam Sharp, Ethan Van Sciver, Tyler Kirkham, Mikel Janín) (eng)

egy újabb szelete a crossover-nek, amibe előzetesen vonakodtam belefogni, mert alapjáraton csak a flash-t követem az itt lévő füzetekből -de szerencsére egy újabb pozitív csalódás ért, mert ez a sztori is szépen követhető volt zöldfülüként is... az sem jelentett problémát, hogy egy általam kevésbé ismert karakter, cyborg vette fel a narráció fonalát, sőt, nekem működött a focis analógiája, ami végigkísérte a mondandóját a négy füzeten át -és persze az is hatásos volt, ahogy átvette a főhős szerepet a végén (lángok között, hogy máshogy)... egyébként az alapkoncepció itt is meghatározó volt, a sötét batmen-ek játszadoztak a liga elérhető tagjaival, szétválasztva őket, hogy mindenki megküzdhessen egy hozzá kapcsolódó sötét-sötét lovaggal. és valószínűleg azért működött olyan jól, amikor a végén sikerült összeállni csapatként, mert ki voltunk már éheztetve arra, hogy együtt lássuk küzdeni a hőseinket... így már jöhet a végkifejlet, az eddig elfogyasztott füzetek felkészítettek a nagy csihipuhira! (##06.08.)

V. Metal! (Batman: Lost, Dark Nights: Metal #4-6, Dark Knights Rising: The Wild Hunt, Hawkman: Found) (2018) (írta: Scott Snyder, James Tynion IV, Joshua Williamson, Jeff Lemire, Grant Morrison; rajzolta: Greg Capullo, Brian Hitch, Howard Porter, Doug Mahnke, Yaninck Paquette, Jorge Jiménez) (eng)

ettől féltem, hogy az epikus konklúzió végét elméleti meta-ötletekbe borítják, amikben úgy elveszek, hogy kiszalad belőlem az összes lelkesítő érdeklődés (jártunk a világok kohójában, mindent uraltak a különleges fémek, és az egész föld fizikailag csúszott bele a sötétségbe)... nem tudom, lehet hogy tényleg ilyen begyöpösödött földhözragadt férfiember vagyok, akinek az fekszik, ha egyenes vonalban vezetik a kezét és a szemét -bár fél szemmel rápillantva a netes értékelésekre azt látom, hogy van egy hangos elégedetlenkedő réteg, aki hasonlóan elveszett a nagy világmegmentés közepette, mint én... némiképp kompenzálva lettem a cool pillanatokkal és a felfokozott hangulattal, de jobb szeretem, ha azért piszkál az előrehaladás késztetése, mert érdekel, hogy hova fog kifutni a történet, mi lesz a karakterek sorsa, és nem azért, mert túl akarok lenni az egészen, és már az sem dob föl, ha a nagy kavarodásban a hősök legyőzik a nagyon gonoszokat (btw, cool pillanatok: a tizedik fémmel (nem is kérdezd) felruházott justice league odacsap, az 53. univerzum csapatainak megérkeznek a csatatérre -és a joker-sárkány!)... az a furcsa helyzet állt elő, hogy az összes kiegészítő/hozzáragasztott mellék-sztorit és kapcsolódó füzetet jobban élveztem, mint a fő attrakciót, ezért felemás szívvel fogok visszaemlékezni a rebirth korszak első igazi szélesvásznú monstre eseményére... (##06.12.)

(2017) (írta: Matt Owens, rajzolta: Denys Cowan) (eng)

van-e értelme hosszan értekezni egy képregényről, ami érdektelen sztorit kínál, elnagyolt rajzokkal dolgozik, túlírja és fárasztja az olvasóit a párbeszédekkel és az egyetlen érdekes momentuma egy rövid flashback-jelenet? mert szerintem nem igazán... (##05.26.)

(2010) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv, 2018)

jazz, mardi gras, nincstelen zenészek, cajun falu, mississippi, kikötő, gőzhajó, nyakba akasztott olcsó gyöngysor, temetési menet, vudu, new orleans, louisiana... ezeket a képeket látjuk a filmekben és sorozatokban, és ezek közé került be blacksad és heti is, és persze ugyanolyan tökéletesen passzolnak a lepukkant füstös bárok világába, mint az eddigi északabbi helyszínekbe... a big easy egyedi hangulata hatalmas előnye a kötetnek, még azt is ellensúlyozza, hogy néhány apróbb pofonon túl most nem igazán megyünk mélyre, bár egy megtört (drogos) zenésszel azért erősen jelen van a dráma is a lapokon... blacksad szokás szerint végigbrusztolja magát a kikérdezésre (és pofonokra) várók során, hogy összerakja a rábízott ügyet, eközben szegény heti csak lohol utána, ahelyett hogy csodás dekoltázsokra csorgathatná a nyálát... mi olvasók viszont szokás szerint juanjo guarnido rajzaira csorgathattuk a nyálunkat, ráadásul most a karneváli forgatagban még nagyobb részletgazdagsággal dolgozhatott ez a korszakos zseni, és ezúttal még a szín-kezelésének is fontos szerepe lett, mert látványosan változik a színpaletta egy-egy lapozás után meleg-barnából hideg-kékbe és vissza... (##05.22.)

(Titans vol.3 #12-18) (2017-2018) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Kenneth Rocafort, V. Ken Marion, Brett Booth, Minkyu Jung) (eng)

értem én, hogy korosztályi szempontból a titánok beleesnek a (mostanság szinte mindenre ráhúzható) young adult kategóriába, de azért az ifjúságnak szóló irodalomból nem kéne átvenni a szerelmi sokszögek átkát (még akkor se, ha dan abnett tisztában van azzal a romantikus gubanccal, amit összehozott, és maga is élcelődik rajta)... maga a kötet egy közepesen izgalmas verekedésre volt felhúzva, egy rejtélyre, amivel nem nagyon lehetett felcsigázni, egy halálra, amiről mindenki tudta, hogy valamilyen trükkel vissza lesz fordítva... a főgonosz kilétét maximum a hátterében éreztem működőképesnek, egy halhatatlan lény, aki beleőrül abba, hogy mindenkit elveszít maga mellől. tudom, nem egy eredeti gondolat, ahogy maga az egész képregény sem eredeti, sem nem felvillanyozó, korrekt, középszer meg ilyen k-betűs szavak... (egy ilyen sztori mellé mondhatjuk, hogy passzolnak a semlegesnek érződő rajzok is -de hogy a négy rajzolóból egy sincs, aki kitűnne a többi közül, az már teljesítmény...) (##05.22.)

(The Flash vol.5 #28-32) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Pop Mhan, Christian Duce, Neil Googe, Gus Vazquez) (eng)

nem akarok negatív lenni, de... egy fekete színnel ábrázolt anyag, ami befolyásolja a szuperhős teljesítményét, kontrollálatlan erőket szabadít fel, és komoly befolyással van a karakter lelkiállapotára? ismerem ezt a sztorit! láttam már a pókember 3-ban is... nem jó passzban kaptuk el most barry-t, rágja magát a közelmúlt eseményei miatt, fél használni az erejét a negatív speedforce miatt, és van is egy pont a képregényben, amikor elszakad nála a cérna, és olyan mondatok szaladnak ki a száján, amiket sosem lenne szabad kimondania. és nem azt mondom, hogy érthetetlen, hogy ilyen útra visz egy hőst egy író, csak nem szívesen asszisztál az olvasó az ilyen típusú düh-kitörésekhez és túlrágott lelkizésekhez egy olyan sztreccs-ruhás comic-nál, aminek legtöbbször fun-nak kéne lennie csupán... mondanám, hogy a nyomozós szál izgibb volt, de hamar összerakta central city legjobb laborosa a megoldást, és onnantól egy klasszikus nagyon nagy és nagyon gusztustalan szörny-fesztivállá változott a sztori... beszélek ám itt össze/vissza, sötét hangnemben, de igazából hamar végigpörgettem ezt az öt füzetet, és nem is szenvedtem az olvasás közben (ehhez mondjuk az is kellett, hogy rengeteg időm volt olvasni reggel, mert a windows úgy döntött a lapotopomon, hogy másfél órán át frissíti magát) -csak utólag belegondolva kezdtem látni a félrement alkotói döntéseket... (##05.18.)

(Green Arrow #26-31) (2017-2018) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Stephen Byrne, Jamal Campbell, Juan Ferreyra, Otto Schmidt) (eng)

amikor arról volt szó, hogy olliver queen otthagyja szeretett városát, seattle-t, hogy a gonosz bankárok nyomába szegődjön, nem gondoltam, hogy egy bestof dc-t fogunk kapni sztoriként álcázva, ahol hősünk végigturnézza az univerzum legfontosabb helyszíneit, és persze belefut az aktuálisan ott tevékenykedő hősökbe is... szerencsére nem csak elméleti szinten működött a koncepció, és ez leginkább ollie személyiségének köszönhető, mert lehet hogy megváltozott, és már nem egy világklasszis seggfej, de azért maradt benne annyi cinizmus, hogy élvezet legyen olvasni a verbális csörtéit a liga tagjaival... a dramaturgiának köszönhetően minden füzet kicsit más jelleget öltött, flash-sel speester állatok is érkeztek az erdőbe, d.c.-ben egy politikus is érintett volt wonder woman mellett, metropolis-ban az égből hulló öngyilkos-jelölteket kellett elkapnia superman-nek (egy brutálisan hatásos jelenetben), gotham meg a szokásos hangulatával sötétlett ki a többi város közül -és mindezek után felemelkedünk a magasba, hogy az univerzum két legzöldebb karakterét egész az űrbe kövessük... szóval változatos és ezáltal szórakoztató lett ez az út, ahogy rohantunk a nagy összeesküvés-elmélet után... (ügyesen sikerült összeválogatni a rajzoló-csapatot is, minden városnak úgy tudtak egyedi ízt adni, közben a színezéssel egyben tartották a kötet vizualitását.) (nem nagyon titkolja benjamin percy, hogy nem szívleli trump elnök-urat, de mit várhatnánk egy olyan írótól, aki ilyen hitelesen ábrázol egy gazdagok ellen harcoló robinhood-i karaktert?) (##05.18.)

(Aquaman vol.8 #25-30) (2017-2018) (írta: Dan Abnett, rajzolta: Stjepan Šejić) (eng)

ha arthur curry azt szeretné, hogy a világ halottnak higgye, és ezért bujkálni kényszerül, akkor miért használja az aquaman nevet és a klasszikus ruházata színeit...? oké, ez csak moszat-szál-hasogatás, mert másba nem nagyon tudok belekötni... új (gonosz) király ül a trónon, aki bezárja a birodalmát, tisztán akarja tartani a népét (szegény mutánsok nem csak a felszínen élik át a kirekesztettséget), és persze retteg attól, hogy valaki elveszi a jogtalanul megszerzett hatalmát... lehet hogy a sok évszázados elszigeteltség teszi, de az atlantiszi népben van valami feudális, főleg most látni ezt, ahogy leáshattunk a rétegek mélyére. mert a különböző társadalmi osztályok különböző mélységekben laknak -és természetesen a legalsó körben húzzák meg magukat a társadalomból kivetettek, és az sem meglepő, hogy ezt a vidéket bűnszervezetek uralják... nehezen fogalmazom meg azt, hogy mit értek ’klasszikus hangulat’ alatt, de az biztos, hogy ez az érzet velem volt a hat füzet alatt, összetetten jöhet ez az íz a sodró lendületű kaland-hangulatból, a több szálra bomló küldetésekből, a már emlegetett hagyományosabb társadalmi berendezkedésből, a varázslatok használatából -jól működő antik patina-réteg vonja be a lapokat, talán ezt a kifejezést kerestem eddig... és ehhez tökéletes partner stjepan šejić rajzoló is, aki élettel tölti meg a víz alatti világot, realista ember-ábrázolással, jól használt lég-buborékokkal, okosan felfestett színekkel (és nem csak mera-ba szerethet bele az ember az ő rajzain keresztül, hanem egy új karakterbe, dolphin-ba is)... tudom, hogy aquaman szerves része a ligának, hogy lehet vele jó felszíni kalandokat is írni, de igazán a víz alatt kel életre a karaktere, ez a szörnyekkel és kincsekkel teli világ az ő igazi otthona, úgyhogy kifejezetten élveztem, hogy ebben a kötetben csak pillanatokra dugtuk ki a fejünket a felszín fölé. (##05.16.)

(Wonder Woman vol.5 #26-30, Annual #1, Steve Trevor Special) (2017) (írta: Shea Fontana, Greg Rucka, Vita Ayala, Michael Morceri, Collin Kelly, Jackson Lanzing, Tim Seeley; rajzolta: Mirka Adolfo, David Messina, Inaki Miranda, Nicola Scott, Claire Roe, Stephanie Hans, David Lafuente, Christian Duce) (eng)

mennyire kell odaadnia magát egy szuperhősnek a közjó érdekében? ennek a témának egy érdekes kifejtését kaptuk meg ebben a kötetben, ahol wonder woman csodálatos vérét követelik, szó szerint... sajnos az emberiség most sem tudott újat mutatni, mert a gyógyításra alkalmas csodaszert katonai célokra akarták felhasználni, ahogy azt illik, egy őrült professzor segítségével... kérni nem könnyű azt valakitől, hogy áldozza fel magát, a testét, úgyhogy keményebb módszerekkel próbálták rávenni hősnőnket az adakozásra, bomba-robbantással, zsoldosok támadásával, erőszakkal, akcióval. shea fontana író(nő) nem kímélte a diana közelében tartózkodókat -mondjuk be is szorult az olvasóba a levegő, amikor meglátta az etta hasából kimeredő repeszt... de például én annak örülök, hogy hősnőnk nem magányosan harcos a történetben, hogy vannak körülötte barátok, legyen az akár egy szerelmes férfiember vagy egy aranyos kislány... (apropó kislány, finoman csepegtetett analógiát kaptunk végig diana themyscira-i gyermekkorára). de nem csak a barátok voltak veszélyben, hanem érintve egy kifejezetten aktuális témát is, egy menekült-táborban lakók nyomorába is bepillanthattunk... (a két különszámról: apróbb sztorikat kaptunk itt, akár egy kedves múltidézést (a trinity első találkozását), akár egy kedves kaiju-sztorit. steve trevor-nak meg nem áll rosszul egy kis misztikum...) (nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam a rajzokat, az animációs alkotásokhoz vagy a karikatúrákhoz, és igazából azt sem tudom, hogy tetszettek-e vagy sem...) (#05.11.)

(2017) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2017) (0ABY)

ködösebb lett a világ az elmúlt negyven évben, nincsenek már tiszta határok, a felnövő generáció többre értékeli a realizmust az egyszerű mesei elemeknél. egy író számára is felszabadító lehet, hogy sok korlát ledőlt a kezdetek óta, hogy nem várja el az olvasó, hogy makulátlan hősöket állítsanak neki példaképül egy leegyszerűsített világrendben, ahol a gonoszok csak arctalan sisakos katonák és túlzott önérzettel rendelkező fehér férfiak lehetnek... már nem ez az első regény az új kánonban, ami a birodalom mélyére próbál ásni, talán ez most annyiban volt más, hogy kifejezetten elvárta az olvasótól, hogy a birodalmi főszereplőknek szurkoljon -és ez mindenképp érdekes érzés... bár a karakterek tökéletesen magukénak vallják a császár tekintély-uralmi törekvéseit, nem kérdőjelezik meg a rend fontosságát, azonban kénytelek átgondolni a masszívan hengerlő propagandát, miszerint a lázadók csupán káoszra törekvő felforgató elemek -ugyanakkor nekünk rajongóknak is szembe kell néznünk azzal, hogy a forradalmi lendület a saw gerrera örökségét továbbvivő ellenállóknál igenis morálisan megkérdőjelezhető tettekhez is vezetett, az élet másodlagossá vált a szabadságvágy mögött... bár a csapat összetétele (két pilóta, egy ex-rohamosztagos és egy hírszerzési szakértő) predesztinálhatta volna azt, hogy kommandósoknak való feladatokkal próbálnak léket ütni az ellenállókon, de az írónő egy kevésbé látványos/mozgalmas utat választott -be kellett épülniük egy kis sejtbe, ezzel lekorlátozva a helyszínt és a cselekményt. ugyanakkor nem éreztem unalmasnak a visszafogottabb tempót, mert közben jól működött az ilyen típusú, önfeláldozással járó küldetés lelki vonzatainak bemutatása, azok a meghasonulások, amik egy olyan embert érhetnek, akinek egy látszat-személyiséggel kell elfednie a valódi énjét és szándékait. mert a hosszas álruhában tartózkodás alatt elbizonytalanodhat az ember, érezheti azt, hogy az ellenség nem pont olyan, mint amilyen képet sulykoltak a közvéleménybe évek óta róluk... (bár annak örültem, hogy nem lett egy ismert karakter sem beleerőltetve a sztoriba, arra hamar rájöttem, hogy az ellenállók közt megbúvó rejtélyes alak kilétének felfedésénél esélyem sem lesz arra, hogy emlékezzek (mondjuk) a clone wars-ban feltűnt arcokra...) (hmmm, érdekes volt az olvasni, hogy itt (birodalmi szemszögből) dicsérik a rohamosztagos páncélt, míg nemrég még azzal a bizonyos szemszöggel szembesültem, hogy a katonák utálták hordani a kényelmetlen és alkalmatlan védőfelszerelést...) (disclaimer: nem kell megijedni a címben látható kettes számtól, ez nem egy folytatás, aminek kifelejtettem az előzményét az olvasási listából, csupán azt jelenti, hogy a battlefront ii című játék mellé adták ki ezt a kötetet. az első game mellé is volt egy társ-kiadvány, reményeim szerint az is hamarosan sorra-kerül.) (##05.08.)

Batman -The War of Jokes and Riddles (Batman vol.3 #25-32) (2017) (írta: Tom King; rajzolta: Mikel Janin, Clay Mann) (eng)

tom king fokozatosan akarja felépíteni a saját batman-es játszóterét -először új hősöket hozott gotham-be, majd csapatot formált batman köré, aztán nem riadt vissza az igazi fizikai erőszaktól sem. és most jött el szerinte az az idő, amikor előhúzza a zsebéből a két jollyjoker-ét, és keményen odavágyja az asztalra... a cím már sejtette, hogy nagy csatározásba torkollik batman két legnépszerűbb ellenfelének a szembenállása -arra viszont nem számítottam, hogy ennek a csatának a fizikai részével nem nagyon fogunk foglalkozni... mert a szerző nem tartotta fontosnak, hogy a kettéosztott bűnöző-csapat végeláthatatlan bunyójával foglalja a helyet más fontosabb témák elől, úgyhogy ezeket letudtuk a néhány látványos dupla-oldalban. mert a kedves írót a szellemi csatározás és a lelki folyamatok sokkal jobban izgatták, mint a könnyen unalomba vezethető verekedések... érdekesen lettek kiforgatva joker és riddle, mert míg a nevetés hercege faarccal, alig pár szót szólva komorkodta végig a füzeteket, addig nygma szájából nem csupán a rejtvények pattantak ki, de megállás nélkül monologizált is... a véres események élét maximum az a tudat veheti el, hogy az egészet csak bruce meséli selina-nak (mondjuk én elsőre nem fogtam fel, hogy mennyire régen is történtek ezek az események) -és érdekes az egész visszaemlékezésnek a háttere is: hogy batman azt akarja bizonyítani élete szerelmének, hogy ő nem jó ember, mert a hősködése hajnalán tett morálisan megkérdőjelezhető dolgokat is... (először fura volt, hogy egy olyan zs-kategóriás negatív szereplő kap két füzetes kiemelést, mint kite man (hell yeah!), de aztán olyan szívfacsaróan lett kerekítve az ő sztorija is, hogy megláttam ebben a húzásban is az írói nagyságot.) eleve baromi erős hangulatot hozott mind a narráció, mind a háború tétje, de ezt még tudta fokozni mikel janín a rajzaival, amiktől válik igazán emlékezetessé ez a kötet (a joker ábrázolásának szerintem bele kéne égnie a popkultúrális alap-tudatba, annyira esszenciálisan elkapta a bűn hercegét). (##05.04.)

Detective Comics -A Lonely Place of Living (Detective Comics vol.1 #963-968) (2017-2018) (írta: James Tynion IV, Christopher Sebela; rajzolta: Carmen Carnero, Eddy Barrows, Álvaro Martínez) (eng)

szerintem a punkok tehetnek arról, hogy a világ félreértelmezi az anarchizmus eszméjét, hogy az emberek fejében a káoszhoz kötődik ez a fogalom, úgyhogy hatalmas pozitív meglepetés volt számomra, hogy james tynion anarky karakterén keresztül tisztázta ezt a félreértést az olvasóinak, bemutatva azt az utópisztikus közösséget, ami (szó szerint) egy földalatti mozgalommá akar fejlődni, önellátó módon, függetlenség zászlaja alatt (bocs a tudományos hablatyért, de a főiskolán részletesen foglalkoztam az anarchizmussal, mondhatjuk, hogy a szenvedélyem volt a téma...) mostanában úgy tűnik, hogy trend lett a dc-nél, hogy nem töltik ki a hat-füzetes keretet egy-egy sztorival, hanem a mellék-szálaknak is jut hely (gondolom elsősorban logisztikai okokból, itt is meg kellett várni, amíg az action-ben felfedik mr.oz kilétét, azért kellett két számon át ’húzni’ az időt...) -de tulajdonképpen abból csak jól jöhetünk ki, ha így arra is van hely, hogy a máskor kicsit háttérbe szoruló alakokkal is foglalkozzunk (mondjuk agyag-pofával és spoiler-rel)... maga a címadó fő-sztori egy szükséges lépés volt (visszahozni tim-et a ’halála’ után), de egy egészséges csavarral sikerült tálalni ezt. bár az időutazást már nem nevezném túlságosan eredeti megoldásnak, de a sötét jövővel riogató új batman azért itt működött -mert megértettük, hogy tim miként juthat ebbe a sötét lelki állapotba, hogy miként roppanthat valakit össze a felelősség súlya. és azért az sem volt semmi, ahogy az összes robin egyszerre esett neki az ellenségesen viselkedő jövőképnek... (felderengett, hogy tavaly volt egy batwoman szám, ami egy sötét jövőben játszódott -az ide kapcsolódott volna? mert ott magában nem sok értelme volt...) (##05.09.)

(2017) (írta: Gary Whita, Christine Golden, Ken Liu, Griffin McElroy, Sabaa Tahir, Rae Carson, John Jackson Miller, Claudia Gray, Meg Cabot, Renée Ahdieh, Mur Lafferty, Chuck Wendig, Kelly Sue DeConnick, Matt Fraction, Paul Dini, Zoraida Córdova, Delilah S. Dawson Daniel José Older, Whil Wheaton, Beth Revis, Mallory Ortberg, Elizabeth Wein, Madeleine Roux, Pablo Hidalgo, Jeffrey Brown, Kieron Gillen, Glen Weldon, Ben Acker, Ben Blacker, Adam Christopher, Nnedi Okorafor, Cavan Scott, Gary D. Schmidt, Ian Doescher, Paul S. Kemp, Jason Fry, Pierce Brown, Greg Rucka, Alexander Freed, Charles Soule, E.K. Johnston, Ashley Eckstein, Tom Angleberger) (magyarul: Szukits, 2018) (0BBY/ABY)

megszámlálhatatlanul sokszor láttuk már a new hope-ot, könnyedén idézünk fel belőle jeleneteket és párbeszédeket, tökéletesen ismerjük minden apró zegzugát -legalábbis ezt gondoljuk magunkról, pedig biztos hogy van rengeteg apróság, aminek sosem tulajdonítottunk jelentőséget, és vannak apróbb szereplők, akik sosem kerültek az érdeklődésünk középpontjába. épp ezért volt jó ötlet egybeszerkeszteni ezt az évfordulós novellás-kötetet, hogy a címhez méltóan új szemszögből nézhessük meg az unásig ismert történetet... elég széles skálán helyezhetőek el a kiválasztott nézőpont-karaktereink, vannak olyanok, akiknek a filmben is volt némi szöveges szerepe (mondjuk nyitányként antilles kapitánnyal kötjük össze a rogue one és a new hope eseményeit), vannak, akik tényleg csak a háttérben lébecoltak a film idején (a mos eisley-i kocsma majdnem teljes törzsgárdája), vannak, akiknek látszólag semmi keresnivalójuk nincs ebben az idővonalban (yoda és lando), és akadnak merőben szokatlan választások is (a szeméttároló szörnye és az egér-robot)... ahogy várható volt, a birodalmiak is többek lettek üres (fehér) páncélnál és arctalan repülő fegyvereknél, kicsit ember-arcúbbá tették az ellenfelet így... már az előbb emlegettem a kissé kilógó karaktereket, de azért nem volt baj, hogy olyanok is felbukkantak, akik egy későbbi pontján kapcsolódtak csak be a saga-ba, mert egységesebbnek érezhető az ilyen húzások miatt a kánon -és egyébként is, érezhető volt, hogy ez a válogatás csak a jelenben készülhetett el, és ki is használták azt, hogy utalásokat tettek az azóta megvalósult filmekre, sorozatokra, regényekre (és ne felejtsük el azt sem, hogy így kicsit metává is válhattak bizonyos utalások, mint mondjuk a legendásan rossz rohamosztagos-célzás magyarázata, vagy ha azt a kacsintást nézzük, mikor arról van szó, hogy bárkinek lehet olyan szerencséje, hogy első érintésre tehetsége van a fénykard-forgatáshoz)... szerintem természetes, hogy ilyen mennyiségű novellánál hullámzó lesz a minőség, mert nem tetszhet a nyájas olvasónak minden ötlet és írói stílus, mint ahogy az is rendben van, hogy különböző hangulati elemek közt lavírozva lehet falni a lapokat (érdekes, hogy annak ellenére sikerült bizonyos pontokon izgulni, hogy pontosan tudtam, hogy mire fut ki a sztori. összetörni a szívemet viszont csak kétszer sikerült, és mindkét alkalommal az alderaan volt a ludas)... igazából nálam csak középtájon jött el egy kis elégedetlenségi hullám, amikor az istennek nem akartunk kiszabadulni a kocsma fülledt levegőjéből, de egyébként szívesen vettem ezt az új-látószögű nosztalgiát, ami belengte az egész kötetet. három év múlva lesz folytatás...? (##05.01.)

Superman -Hopes and Fears (Superman vol.4 #27-32) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Keith Champagne, James Bonny; rajzolta: Scott Godlewski, Doug Mahnke, Ed Benes, Tyler Kirkham, Philip Tan) (eng)

átmeneti kötet -annak minden hátrányával... és nem az akciót meg a nagyívűséget hiányoltam, mert pont hogy az első két füzet tetszett igazán ebből a csokorból, pedig az alig tartalmazta a címszereplőt, ugyanis kent-ék jól megérdemelt pihenésüket töltötték itt. és tök jó volt látni supi-t lazítani kicsit, ahogy lakóautóval, kék pólóban, piros rövidnadrágban járja az országot, és ugyanakkor kicsit emelkedett is volt a hangulat attól, ahogy végigsuhantunk amerikai történelmén is, ahogy szeltük a mérföldeket. lehetett volna ez egy szájbarágós, száraz töri-lecke, de én úgy éreztem, hogy pont megálltunk a mérték határán... ezután viszont sajnos peter tomasi ment el vakációzni, és a követői nem értek fel az ő szintjére -bár gyaníthatóan a témaválasztásuk sem segített... mert az eltűnő gyerekek ügyében nyomozó superman még rendben lett volna, csak hogy aztán belebonyolódtunk egy lámpás történetbe, nekem viszont annyira hiányosak az ismereteim a dc ezen szegletében, hogy teljesen elidegenítettek, és azt sem éreztem indokoltnak, hogy miért egy superman-füzetbe kellett ezt a sztorit belefűzni... sajnos a priest-run deathstroke-tól is elidegenített, így a kissé értelmetlennek tűnő macska/egér-játékát sem tudtam élvezni, pedig az mindig jó, ha lois újságírói munkájára és clark-kal való kapcsolatára kicsit nagyobb hangsúlyt helyezünk... (##04.21.)

Action Comics -The Oz Effect (Action Comics vol.1 #985-992) (2017-2018) (írta: Rob Williams, Dan Jurgens; rajzolta: Guillem March, Viktor Bogdanovic, Ryan Sook, Dan Jurgens) (eng)

erősen viszkethetett már az írók ujja, hogy félrerakják végre a jótevő és hősies luthor-t, és gonoszkodhassanak vele egy kicsit -és most végre el is érték ezt, némi elmetrükk segítségével... na jó, ezzel le is tudtuk a felvezető két füzetet (amiben leginkább az fogott meg, hogy superman figyel a világ dolgaira, és nem csak az amerikaiakat menti meg folyton/folyvást, a mangásan kiabáló arcok viszont erősen bántották a szemem), úgyhogy engedjük be azt a közmondásos elefántot a szobába: komolyan gondolta dan jurgens és a szerkesztő-csapat ezt a pofátlan retcon-t mr.oz valódi kilétének felfedésénél...? mert sosem szerencsés egy olyan halál-esetet megváltoztatni, ami egy bizonyos karakter esszenciájának szerves részét képezi, mert egy olcsó csavar kedvéért kihúzhatod a talajt a lába alól... és oké, hogy egy bizonyos szintig érti az olvasó a háttér-gondolatot, hogy el kell bizonytalanítani kal-el-t abban, hogy érdemes-e az emberiség a megmentésre, és ehhez kerestek az alkotók egy releváns személyt, ami elveheti a remény jelképétől a reményt, de akkor is, ehh... eléggé utáltam ezt a fordulatot... igazából azért olvastam csak tovább nagy tempóval, hogy kiderül-e valami mögöttes turpisság... azt is mindig kicsit bizalmatlanul fogadom, amikor próbálnak összekötni minden szálat, azaz egy gonoszról kiderül, hogy ő volt mindvégig a függöny mögött, és sakkozott az eddig látott gonoszokkal, mert visszafele is elsülhet az ilyen egésszé formálás (ugyanakkor megfelelő kezekben meg pont annak örül az ember, hogy ívet kap az a sok füzet, amit eddig olvasott) -viszont itt még ez is csorbul egy kicsit, hisz’ a háttérben álló gonosz mögött is áll egy még-gonoszabb-gonosz a háta mögött... mr.oz tettei viszont egész hatásosan lettek összesűrítve ezekben a füzetekben, ahogy a világra ráömlött a sok baj, ahogy a kent család is komoly veszélyben forgott, ahogy az aktuális témák is belekeveredtek az emberiség bűnei közé (pl. terrorizmus, vegyi fegyverek, illegális gyógyszer-kereskedelem) -csak a konstans fejcsóválásom miatt nem tudtak ezek igazán maguk alá gyűrni... (##04.25.)

Teen Titans -Blood of the Manta (Teen Titans vol.6 #9-11) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Phil Hester, Khoi Pham, Pop Mhan) (eng)

tudom, hogy technikailag ez a sorozat nem tartozik a ’super’-ek közé, de szerencsétlen tinik crossover-től crossover-ig bukdácsolnak (a 12. és 15. számuk is az lesz), így valahova be kell suvasztanom a máshová nem kapcsolódó füzeteiket -és mivel láttam, hogy a super sons következő borítóján ott virítanak a srácok/lányok, ezért arra gondoltam, hogy akár beleférhetnek ebbe a kupacba is... szóval a fárasztó deathstroke-os kitérőt leszámítva ott tartottunk, hogy megismerhettük aqualad legújabb inkarnációját (előbb gyorsan rágugliztam, úgyhogy már tudom, hogy rajzfilmben debütált ez a verziója, ide a rebirth-höz viszont komolyan átfazonírozták a személyiségét -lásd mondjuk a szexuális orientációját), és most próbál beintegrálódni a meglehetősen töredezett csapatba, ahonnan kidflash épp’ frissiben távozott, damian épp’ elveszíti a vezetői szerepét, és úgy kábé mindenki fúj mindenkire... nincs is igazi szuperhős komoly szülő-problémák nélkül (damian is kábé azt közli jackson-nal, hogy ’daddy-issue? húzz sorszámot...’), úgyhogy aqua-srác is mélyre merülhetett abba a drámába, hogy az apja nem csak hogy hanyagolta őt a születése óta, de még egy számító gonoszként is mutatkozott be számára, akit a kincs és a hatalom jobban érdekel, mint a saját vérvonala... (##04.26.)

Super Sons -Planet of the Capes (Super Sons vol.1 #6-10) (2017-2018) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Jorge Jiménez, Carmine Di Giandomenico, Jose Luis) (eng)

soha nem láthattuk batman-t és superman-t gyerekként egymásnak feszülni -de jól leképezhető a hős-spektrum két véglete egy generációval később is. és ne mondja nekem senki, hogy nem baromi élvezetes a két srác verbális adok/kapok-ja... a szemünk előtt lesz az ifjú jon-ból igazi szuperhős, akit először a szülei csak este tízig engednek el (fán rekedt macskákat menteni), később viszont már külön búvóhelyet is kapnak damien-nel, hogy maguk intézhessék a hős-bizniszüket (btw, nagyon cukik kent-ék, ahogy lelkesednek a fiúk miatt, igaz, a példa ragadós, mert jon-ban is az az egyik legvonzóbb tulajdonság, hogy gyermeki naivitással tud még örülni mindennek)... bár a kaland-hangulat most is fogós volt, azért a történetet nem éreztem lehengerlőnek, bár voltak elemei, amik jól működtek számomra is, mert vagy látványosak voltak (mint a bolygót bekebelező gonosz parazita érkezése) vagy jól passzoltak az ifjúsági hangvételhez (a gyarló ’varázsló’ megtalálja a lelke mélyén megbúvó hőst)... az apró ügyektől nagyot léptünk előre egy interdimenzionális világmegmentésre, alig várom, hogy láthassam, hogy mi lesz a következő lépcsőfok. (##05.02.)

(New X-Men vol.1 #134-138) (2003) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Keron Grant, Frank Quietly) (eng)

ott a címben az x-men, ezért talán azt várjuk, hogy a fő csapaton legyen a fókusz, de grant morrison úgy döntött, hogy ennél a kötetnél inkább a ’new’-n lesz a hangsúly, és a xavier suli tanulóin -és hát tudjuk, hogy milyenek a tinik, ehh... szóval ha mr.morrison-nak az volt a célja, hogy alkosson egy karaktert, aki szó szerint mindenkinek az idegeire megy, akkor sikerrel járt, mert quentin quire már az okoskodós korszakában is sok volt, aztán amikor egy mondvacsinált indokkal bedurvult (tényleg érdekelhet egy tinifiút egy divattervező halála?), akkor aztán végleg átment arc-kaparósba. mert nem volt megállás, a klasszikus tini-drogproblémából következetesen csúszott át full mechanikus narancsba a sztori, a drúgok egyenruhában (és egyen-tetkóban) rombolták le mindazt, amit egy igazi x-men-nek meg kellene védenie, az ember-életeket és az iskolát... kontrasztnak kaptunk egy másik osztályt is, akik szintén kapnak némi kemény leckét az élettől -mert nehogy azt higgyük, hogy a mutáns tesztrészekre vágyó emberek csak úgy meghátráltak volna... vehetjük azt jó dolognak, hogy a mindennapokra (is) koncentrál a sorozat, hogy rákontrázik némi mutáns csavarral a valódi középiskolai hierarchiára, de én nem érzem úgy, hogy egy x-men történethez ez lenne a legmegfelelőbb út... (##04.18.)

(2018) (írta: Will Corona Pilgrim; rajzolta: Tigh Walker, Jorge Fornés) (eng)

a mostanában permanensen jelen lévő kóros időhiányom miatt nem bántam meg, hogy ez a két kvázi ismétlős füzet is felcsúszott a tablet-emre, mert így villámgyorsan melegíthettem fel a civil war drámai fináléját, és a végtelen kövek eddig ismert történetét is dióhéjba zárhattam. extra meglepetésként még néhány kiegészítő elemet és új szöget is kaptunk, olyanokat, amik a mozgóképekbe nem fértek be -például bucky útját erősítették, most már láthattuk a két főcím utáni jelenet összekötését, hogy shuri gyógyította meg a hydra-által széttört elméjét... (##04.16.)

(2017) (írta: Beth Revis) (magyarul: Szukits, 2017) (13-0BBY)

az elmúlt másfél évben többször is kárhoztattam már a rogue one-t a felszínes karakter-kezeléséért, és többször is fejet hajtottam már a lucasfilm storygroup-ja előtt, hogy a kiegészítő történetekben teret engednek a karakterek helyének tágítására -mert a film során jyn múltjának jórésze homályban maradt, pedig a viselkedése és döntései szempontjából hasznos lett volna tudni a korábbi élethelyzeteiről, behatásairól, a lelki útjáról. oké, az tudtuk, hogy nem lehetett könnyű gyerekkora azután, hogy a birodalom megölte az anyját és elhurcolta az apját, majd saw gerrera vette maga mellé, de kellett ez a regény, hogy igazán átérezzük azt, hogy milyen lehetett így felnőni, hogy a magány miként szőtte be a mindennapjait, hogy milyennek látta a közelében gyakran megforduló felkelőket, hogy miként fejlesztette a képességeit. mert a saw-val töltött időszak egy ’tutorial’ volt a számára, kiszuperált robotokkal, ütött/kopott rohamosztagos-páncélokkal és egy kódtörő masina társaságában, és szerintem jó döntés volt az írónő részéről, hogy nem dobta be egyből a küldetések sűrűjébe a serdülő tinilányt, hanem hagyott időt neki érni (és persze itt doboghatott leginkább a jyn/saw kapcsolat-építés szíve is)... de eljött az ideje az igazi küldetéseknek és a halál megismerésének is, majd hamar lecsapott a kudarc is -és következhetett egy új élet-fejezet... egyedül itt lehetett érezni, hogy a szándék szerint ez a könyv fiatal felnőtteknek készült, mert egy romantikus kapcsolat is szövődhetett a tovatűnő idillben -mert naivitás lett volna azt gondolni, hogy innentől már csak nyugalom és béke vár jyn-re, ahogy azt is naivitás gondolnia a galaxisban élőknek, hogy a birodalom nem talál majd valami ürügyet a rekvirálásra, hatalom-átvételre, eltaposásra... hitelesen vannak ábrázolva ezek a birodalmi módszerek a könyvben, de a másik oldal sincs piedesztálra emelve, végig ott lebeg előttünk a kétely, hogy szabad-e fegyverekkel (terrorista-módszerekkel) harcolni a békéért -és jyn úgy érzi, hogy nem, mert az ő fejére a lázadók épp annyi bajt hoztak, mint a birodalmiak... starwars-könyvhöz képest elég nyomasztó a befejezés hangulata, ahogy jyn szívéből eltűnik a parázs, elvesznek az érzelmek, és végképp az apátia mocsarába csúszik bele -de persze a film miatt adott volt ez a pont, ez az életérzés (a szintén innen eredő sanyarú börtönkorszak is elég keményen lett ábrázolva)... de mondjuk azt, hogy ez az ’erso-trilógia’ birodalom visszavágja, és szerintem jól is működhet, ha az ember a katalizátor-ral kezdi az olvasást, majd jön ez a regény, aztán ízlés szerint eléri a finálét a rogue one film-vagy-regény változatával. (##04.15.)

(Bitch Planet #6-10) (2016-2017) (írta: Kelly Sue DeConnick; rajzolta: Valentine De Landro, Taki Soma) (eng)

elsőre feleslegesnek tűnhet egy halott karakternek visszaemlékezést írni, de kelly sue deconnick okkal nyitotta meiko flashback-jével a kötetet, mert így ismerhettük meg az édesapját, akinek a későbbiekben fontos szerepe lett a címadó bolygón (és nem csak arról van szó, hogy a karaktere bemutatkozott nekünk, hanem az értékrendjére is hamar fény derült, azaz hogy ő egy olyan ember, aki látszólag együtt sodródik a hatalommal, valójában egy nagy lázadó, aki nem akarja, hogy a lányai ilyen elnyomó világban nőjenek fel)... szóval mr.maki-nak fontos szerepe van a klasszikus börtön-filmeket idéző lázadásban, de azért a bent-lakókat sem kell félteni, már egyébként is mozgásba lendültek a terveik, mikor váratlan segítséghez jutottak -többhöz is, ha a félreállított elnök-asszonyt is nézem, akinek az élettörténete valószínűleg épp’ olyan izgalmas és színes lesz, mint a jelene -mert arról még igencsak keveset tudunk, hogy miként szűnt meg a szabad világ, és miként hódoltak be nők milliói a férfiak elnyomásának)... annak ellenére, hogy kifejezetten érdekel a transzszexualitás témája, bántóan lassan esett le, hogy mi ez a kavarás a hősnők testvérével, hogy miért kéri ki, hogy ’báty’-ként hivatkozzanak rá... és azt is kicsit fájlalom, hogy a különféle szálak és a gyakran erőteljesre pumpált sebesség nem engedik, hogy igazán közel engedjük magunkhoz a karaktereket, de azért a testvérek találkozását jó volt látni, mert kellően erős volt az emocionális töltete -mint ahogy az is elégedettséggel tölt fel, hogy a nők a kezükbe vették a sorsukat a kötet végére, és jöhet az igazi harc a patriarchátus ellen (bár sajnos jelenleg nem látom jelét (mondjuk az image kiadó honlapján), hogy hamarosan érkezne a folytatás)... (##04.13.)

(Bitch Planet #1-5) (2014-2015) (írta: Kelly Sue DeConnick; rajzolta: Valentine De Landro, Robert Wilson IV) (eng)

az exploitation, mint filmes gyűjtőfogalom a hetvenes években élte fénykorát -ekkor készültek azok a futószalagon gyártott szórakoztató fércművek, amik szándékoltan nem akartak mélyre merülni a művészi ambíciókba, inkább csak a gyors és könnyű haszonszerzés reményében forogtak le. azért hívjuk őket exploitation-nek, mert az angol kizsákmányolás szó körülírja a hozzáállásukat a szituációkhoz és a női nemhez. igazi bűnös / férfias szórakozások voltak ezek, akciókkal és pucér nőkkel. persze el lehetett rejteni az izzadság- és sperma-szag alá némi mondanivalót is (nem véletlen, hogy az afro-amerikaiakat a középpontba állító, blaxploitation-nak hívott al-műfaj volt az egyik legvirágzóbb típus), de azért igencsak meglepő, hogy egy mai női szerző az innen származó női börtönös toposzba csomagolja a harcias feminista tételeit -bár szerencsére pont ez a műfaj és mondanivaló közti ellentét feszíti szét annyira a képregény, hogy igazán érdekes legyen... mert egyszerre adja meg azt, amit az olcsófilmek is kínálni tudtak (kemény csajokat, sokszor indokolatlanul pucéran, illetve az indokolt, hogy egy zuhanyzóban ne legyen ruha éva lányain, az már egy másik kérdés, hogy miért pont oda vezet a cselekmény), ugyanakkor fejbe tudja vágni az olvasót a férfiak uralta társadalom túlpörgetése, ahol ’apák’-nak hívják a vezetőket, akik bölcsen megmondják, hogy hol is van a helyüknek a nőknek a társadalomban (és a földön, vagy a földön túl). mert aki nem illik bele a sémába, nem akar az alárendelt szerepbe betagozódni, az kitaszítottá válik... kicsit nehezen akart beindulni a képregény, túlságosan görcsösen akarta bemutatni ezt a riasztó jövőképet és a számtalan karakterét, de aztán azt vettem észre magamon, amikor beindul a tényleges plot (sport-csapat alakul a börtönben), addigra már maga mellé állított. (kicsit furcsa volt, hogy egyből a harmadik füzetben kiemelésre került egy karakter a flashback-jei által, mert kicsit korainak éreztem ezt főszáltól való kitérőt.) (nem a szívem csücske ez a kissé elnagyolt, kissé stilizált képi világ, de tulajdonképpen passzolt az összképhez és az eredeti exploitation alkotások megjelenéséhez.) (##04.11.)

(1982) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

john difool-t életveszélyben hagytuk el az előző kötet végén -és most egy egész köteten át aggódhattunk, hogy kikecmereg-e az életveszélyes szituációkból... alejandro jodorowsky elképzelhetetlenül intenzív tempóban pörgeti a cselekményt, egy pillanatnyi megállást sem engedélyezve az olvasónak -oké, ha szusszanunk egy-egy képkockányit, akkor meg olyan plusz információk ömlenek a fejünkre, amik az univerzum megértéséhez elengedhetetlenek. de tényleg egy-egy félmondatból kell összerakni az elemeket, és ez a kirakós a szédítő tempóval kombinálva pompás szórakozást kínál... (jól meg lettünk vezetve legutóbb az uralkodó személyével, mert a pojácáról kiderült, hogy csak egy gyalog ő is a nagy játszmában. és ez is csak egy apróság, amivel egyre mélyül a nyúl ürege -illetve a savtó örvénye... jodorowsky egyébként nem csak azt éri el, hogy faljuk a képregényt, de ügyesen játszik is az agyunkkal, ahogy elrejti a társadalom-kritikát a rohanás, az akciók és az idétlen technoblablák alá -igaz, a nyolcvanas évek hajnalán még azt gondolta, hogy a tévében van a jövő, hogy ők lesznek az a médium, ami mindent élőben fog közvetíteni -még egy palota-forradalmat is...) (##04.10.)

(New X-Men vol.1 #127-133) (2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: John Paul Leon, Igor Kordey, Phil Jimenez, Ethan van Sciver) (eng)

kicsit mintha szusszanni akart volna grant morrison az első két, egymással összefüggő etap után -így különféle irányokba kalandozott, ide-oda helyezte a fókuszt (akár térben, akár karakterekben), de sajnos azt egyszer sem sikerült elérnie, hogy igazán bevonzzon a szokatlan ötletei közé, hogy magával ragadjon, hogy az alacsonyan gomolygó érdeklődésemet jobban feltekerje... pedig van itt egy maréknyi (számomra) új karakter, csak nem igazán foglalkozunk velük (oké, xorn kapott egy egész füzetet, de az x-corporation tagjai csak tengődnek a csalagútban) -még fantomex járt a legjobban, de nála meg túl sok a ködösítés ahhoz, hogy ki akarjam bogozni... és valószínűleg megint ez volt a legnagyobb nyűgöm, hogy bogozni kell, mert nem akar tisztán, egyenes vonalban írni, így az olvasót elidegenítette magától (nem beszélve az olyan bizarr ötletekről, mint amilyen az emma frost-féle fejben kísértés is)... viszont vannak mozzanatai, amik működnek, a földig rombolt genosha látványától elszorul az ember szíve, és jól átérződik benne a post-9/11-es hangulat is. bár ez utóbbi füzetnek az is nagy előnye, hogy itt a legszebb a rajz a kötetben, ami mondjuk nem nehéz, mert a nagyrészét a baltával rajzoló igor kordey követte el... (##04.07.)

(New X-Men vol.1 #118-126) (2001-2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Ethan van Sciver, Igor Kordey, Frank Quitely, Tom Derenick) (eng)

lehet hogy grant morrison szadista, és íróként a mutánsokon éli ki az elnyomó hajlamait...? csak mert nem volt elég, hogy tizenhatmilliót megölt közülük az előző kötetben, most is megállás nélkül zúdította rájuk a csapásokat, egész odáig menve, hogy hajszálnyira kerüljenek a megtöréstől és a végső kipusztulástól... először jönnek azok az emberek, akik azért akarják elvenni az összes mutáns életet, mert irigyek lettek a képességeikre, és maguknak akarják azokat; aztán vannak még itt nano-sentiel-ek, egy idegen sereg meg néhány furcsa lény, és a lehető legerősebb pszichológiai hadviselés, amivel bárkinek az akaratát kontrollálni lehet -cassandra nova teljes pályás letámadása így igencsak hatásos, és a kötet végére az olvasóra is hatni kezd. csakhogy addig van pár füzet, amíg a zavarosban kell halászni... mert nekem kicsit kesze/kusza, ahogy morrison ír, néha kapkodom csak a fejem elveszve a sok szokatlan shi’ár lény között, próbálom leszálazni a mellékes dolgokat, a savat köpő tinilányt, a japán hősszerelmes óriás-papucsállatkát, de szerencsére a végére azt érzi az ember, hogy megérte... (a kötetre jutó ’nuff said füzet is egy különleges utazás lett a prof elméjének mélyére, nem is lettek volna hitelesek a szavak egy ilyen pszichedelikus utazásban.) (a rajzok, háááát, izé... úgy nagy átlagban még ’oké’-k a panelek, de ahogy igor kordey lemészárolja az arcokat, arra nem találok sok mentséget...) (##04.04.)

(Runaways vol.1 #13-18) (2004) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

szeretem, amikor az írók maguktól megmagyaráznak egy problémát, ami piszkálta a kisagyam hátsó felét már a sztori eleje óta -mondjuk hogy miért van mindegyik családban csak egy gyerek... nem gondoltam, hogy brian k. vaughan ilyen nagyívű háttértörténetben gondolkozik, hogy a mikroszinten elindult konfliktust (a.k.a. gonoszak a szüleink) ilyen világ-méretű küldetéssé fújja fel. és ezzel együtt árnyalja is a szülőket, akik a céljuk miatt (mentsük át a gyerekeinket a föld új korszakába, ha már mitikus óriás űrlények el akarják törölni a jelenlegi állapotot) egy kicsit jobbá fordultak a szemünkben... persze csak egész addig, amíg ki nem derült, hogy a hat különböző hátterű családban azért erős a széthúzás, és az élethez ragaszkodó önzés minden egyéb tervet felül tud írni... egy-a-hathoz volt az esély a gyerekek közti áruló kilétére, így azért nagy meglepetés nem lett abból, hogy ki maradt hűséges a szülői örökséghez, az már inkább működött, ahogy bkv kezelte a fordulatot, mert harccal kombinálta az ifjú nagy tervét, majd jött a hirtelen lecsapó halál is, hogy biztos, hogy elégedetten csattintsunk a füzet végén... de azért nem sokkban hagyott a végén minket, járt egy kis levezetés is, hogy megnézzük a következményeket, és persze felkészüljünk az újabb kalandokra -ott, ahol minden kezdődött, az örök ifjúság emlékhelyénél, james dean szobrának lábánál... (##03.30.)

(Runaways vol.1 #7-12) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Adrian Alphone, Miyazawa Takeshi) (eng)

egy ifjúsági történetnél igenis sarkalatos, hogy az ifjúságot érintő témákkal is foglalkozzon, igaz, brian k. vaughan ügyesen csomagolja a szuperhősös kosztüm alá a való életből vett problémákkal (a múltkor ugye az orrvérzés és a menstruáció szimbolikája, most a kéz-vagdosás (szigorúan varázslási célzattal), és hát már a hetedik füzetben felütötte a fejét a szerelmi sokszög, ami kötelező kelléke a tini-szappannak. btw, bkv kicsit megelőzte a tinivámpír-korszakot, a twilight idején szólhatott volna nagyot ez a kötet)... továbbra is előnynek érzem, hogy minden szempontból távol tartja magát a sztori a marvel fő-vonaltól, kaliforniában szerencsére alacsony az egy négyzet-lábra jutó kosztümösök száma, így nem futnak bele a srácok lépten-nyomon ismert arcokba (ezzel elterelve magukról a hősökről a figyelmet) -és ha importálódnak is a keleti partról igazság-osztók, azok bizony csak a b-ligába tartoznak (cloak és dagger), és maguk is még szinte éritettek a tini-problémákban... nem mondanám, hogy öles léptekkel haladunk (főleg ha olyan sztorik tartják vissza az előrelépést, mint a már emlegetett vámpíros), de azért a srácok mindent megtesznek, hogy túl-legyenek az első nagy hősködésükön... (a popkult-mérce eléggé az ezred-forduló előtt ragadt, nem? mármint o.j. bírójára meg az a-team-re utalni mindenképpen avittasnak hat -oké, mai szemmel már egy buffy kacsintás is...) (##03.29.)