(2001) (írta: James Lucino) (magyarul: Szukits, 2014) (33BBY)

minden legendának van egy kezdete -hirdették a baljós árnyakat az első promókban. azóta meg elmondhatjuk, hogy minden legenda-kezdésnek van egy előzménye... miután már majdnem szintre kerültem a jelenlegi (disney) kánon regény-megjelenéseivel, egyre sűrűbben pillantottam oda a polcomra a múltidőbe tett, ’legendák’ címkével ellátott kötetei felé, majd le is gyűrt ez a késztetés, úgyhogy most itt vagyok, megint nyakig starwars-os tervekben (azért csak óvatos ambíciókkal, csak a prequel időszakot feltérképezve, félve gondolva a több ezer éves távokra, amiket szintén be lehet járni ebben az univerzumban)... már nem voltam gyerek, amikor a phantom megjelent, úgyhogy vegyesek voltak a reakcióim annak idején, örültem annak, hogy van új starwars, de a felemás hozzávalói miatt nem tudott magával ragadni. ennek ellenére persze számtalanszor láttam már azóta a filmet, így jól ismerem a hangulatát -úgyhogy most jó ismerősként köszöntöttem ebben a regényben is ezt az érzetet, luceno jól ráérzett, hogy miképp tudna hasonulni a filmhez, aminek az előzményeit veti papírra épp. az elején talán túlságosan is pipálta a kötelező elemeket, kereskedelmi szövetség, adózás, szenátori gyűlés, jedi tanács (sőt, még egy kicsit úgy is érezhette az ember, hogy egy belépőnek készült a könyv ebbe az univerzumba, annyira az alapoktól magyarázott bizonyos dolgokat, mondjuk az erőt és a jediket). de aztán megtalálta a saját hangját, és elkezdett érdekes lenni a nagy háttér-játszma, amit palpatine űz... illetve... kicsit furcsa volt, hogy úgy kéne olvasnom a naboo-i szenátor tevékenységéről, hogy nem tudok a valódi hátsó szándékáról (vagy arról, hogy ki az alteregója). de tulajdonképpen jól játszott a szerző a forshadowing-gal, kicsit már az volt az érzése az embernek, hogy a kelleténél többször is kikacsint ránk a lapokról a jövőre tett utalásaival... viszont bizonyos ismereteinket jól szélesítette, többet megtudhattunk a kereskedelmi szövetség működéséről, a neimoidiakról, a szenátusi háttér-alkukról. leginkább annak örültem, hogy átformálta bennünk a képet valurom kancellárról, aki a filmben egy gyengekezű bábnak volt beállítva csupán, itt viszont kiderült, hogy mennyire gúzsba kötötték a köztársaság bürokratikus intézményei, a könnyen megvásárolható szenátorok -és persze palpatine alattomos ármánykodásai. szegény naiv valorum nem ismerte a legfontosabb szabályt: sose bízz meg egy politikusban, aki azt állítja magáról, hogy ő nem akar hatalmat a kezébe... (engem nem zavar, ha egy regény szöszölősebb, főleg akkor nem, ha a politikusok keverései közé jól vannak elhelyezve a robbanások és a terrorista merénylet-kísérletek, mint itt.) (##09.02.)

(Star Wars #1-6) (1998-1999, Dark Horse Comics) (írta: Jan Strnad, rajzolta: Anthony Winn) (32,5 BBY)

huh, az sem most volt már, amikor elérhetővé vált számomra a mindennapi internet, és felfedeztem, hogy ott sok más csodával egyetemben képregények is találhatóak -ekkoriban gondoltam azt, hogy honosítónak lenni menő, úgyhogy neki akartam állni fordítani több mindent is, de persze, mivel azzal kezdtem, hogy ’na, első mondat, szótár kinyit’, ezért hamar elment a kedvem. talán ezzel a starwars nyitánnyal jutottam a legtovább -egy egész oldalig... úgyhogy idővel (és sokkal mélyebb angol-tudással) mindenképp bele akartam kezdeni a dark horse egykori zászlóshajójába -és mivel pár nappal ezelőtt megint rámtört a kényszer, hogy a messzi-messzi galaxisba utazzak (egy legendás időszakba, de majd hamarosan meglátjátok, kacsint), úgyhogy felcsaptam a tablet-re ezt a kötetet is. és... ööö... hát nem mondanám, hogy megérte a várakozás... viszont annak ellenére, hogy zagyva a sztori, hogy minden szinten avittasnak hat a mű, nem tudok rá haragudni, nem letargiában olvastam végig, mint legutóbb a mace windu-s érdektelenséget... mert felhozhatjuk mentségnek azt, hogy még a baljós árnyak előtt jelent meg, így a szerző nem tudhatta, hogy lucas milyen szabályokat fog felállítani a jedi-kkel kapcsolatban (hogy tilos a házasság és a gyerek, pl.) -legalábbis szerintem az öreg george csak átnyújtott egy karaktert, hogy ’tessék, ki-adi-mundi a neve és csúcsos a feje, kezdjél vele valamit’... de azért vannak olyan dolgok, amiket én sem tudok védeni, mondjuk hogy mennyire nem érződik starwars-nak az egész, annak ellenére, hogy sok elemet lop a régi trilógiából (bár láthatóan az alien-ből is ihletődtek az alkotók, nézzetek csak rá a harci robot fejére), és a karakterek sem adnak semmit, hogy érdekeljen a sorsuk. a masszívan jelen lévő narráció meg kellemes patinát ad az egésznek, mintha csak egy régi füles magazinban megjelent regény-adaptációt olvasnál... én hülye komplett-ista vagyok, így ha már belevágok a republic alcímű sorozatba, akkor minden kötetet végignyálazok (viszont annyira már le tudok lazulni, hogy azokat a füzeteket átugorjam, amik nem ugrották meg azt a mércét, hogy kötetben kiadják őket), de másnak nem igazán tudnám javasolni az elolvasását... (##08.31.)

(Batman vol.3 #45-50. Prelude to the Wedding: Robin vs Ra's al Ghul / Nightwing vs Hush / Batgirl vs The Riddler / Red Hood vs Anarky / Harley Quinn vs The Joker, Catwoman vol.5 #1, DC Nation #0 (The Joker: You Big Day)) (2018) (írta: Tom King, Tim Seeley, Joelle Jones; rajzolta: Tony S. Daniel, Mikel Janín, José Luis Garcia-López, Becky Cloonan, Jason Fabok, Frank Miller, Lee Bermejo, Neal Adams, Amanda Conner, Rafael Alburquerque, Andy Kubert, Tim Sale, Paul Pope, Mitch Gerads, Clay Mann, Ty Templeton, Joelle Jones, David Finch, Jim Lee, Greg Capullo, Lee Weeks, Brad Walker, Otto Schmidt, Travis Moore, Minkyu Jung, Javi Fernandez, Hugo Petrus, Sami Basri) (eng)

a fontos események mindig túl nagy elvárásokat keltenek az emberben, aztán mindig jön a kiábrándító józanodás, amikor nem tud ezekhez felérni a végeredmény... és most nem csak arról van szó, hogy tom king faképnél hagyta az olvasók kis lelkivilágát, hanem én már a felvezetéssel sem voltam sajnos elégedett. pedig az utóbbi időben eléggé betalált nálam mr.king (és a csodás rajzolói), de ez az alter-jövős kezdés nem akart működni (néhány utalást leszámítva -mert ki ne szeretné viszontlátni a ’batman returns’-féle macskanő-rucit) -igaz, az ilyen típusú sztorik nem is mindig működnek nálam, szóval, oké, még elnéző tudok lenni. de aztán csikorogva végiggörgettem a tim seeley által elkövetett prelude-okat is, és azon kívül, hogy értékeltem joker felháborodását azzal kapcsolatban, hogy nem ő a legfontosabb személy batman életében, feleslegesnek és túlírtnak éreztem ezeket a füzeteket, nem hozták meg az étvágyam a főétel előtt... viszonylag keveset használta eddig a run-jában tom king a bűn hercegét, hát most két füzeten át beszéltette megállás nélkül, és a buborékok nagy része hatásos is volt, főleg a romokon lezajlott macskanős beszélgetés volt igazán átérezhető és drámai... aztán megszólaltak a harangok, jött a jubileumi szám, és vele a hosszas huzavona (a két levéllel és változó színvonalú vendégrajzolók képeivel), pár igazán megkapó párhuzam (kinek ne olvadt volna a szíve, ahogy bruce és alfred összeölelkeztek), és az un-happy-end, ami után csak zavartan ráztam a fejem, hogy ’tényleg ennyi? ezt harangoztátok be hónapokon át...?’ szerettem volna, ha lelkileg sokkal többet ad ez a kötet, hogy a kisebb pukkanások után jön a szívet söprő finálé, de sajnos csak néhány szép kép volt az ajándékos dobozban, hidegen tálalva... (mivel az olvasási listában is feltüntették, valamint a nagy értelem-keresési sokkomhoz is kellett még egy kis adalék, így végigpörgettem a vadiúj catwoman sorozat első füzetét is, de igazán nem lettem okosabb a ’miért’-eket tekintve...) (##08.29.)

(Watchmen #1-12) (DC Comics, 1986-1987) (írta: Alan Moore, rajzolta: Dave Gibbons) (magyarul: Fumax, 2018)

oké, az köztudott, hogy a watchmen az egyik legsúlyosabb képregény, amit valaha írtak, de arról nem volt szó, hogy ezt fizikailag értik -azt hiszem tönkrementek az ízületeim, mire végigrágtam magam a tekintélyes méretű új magyar kiadáson... oké, viccelek, de tényleg nem adja könnyen magát a mű, sűrű és ragadós, viszont ennek ellenére egy percig sem szenvedsz vele, mert azt érezni, hogy sodor magával (még ha közben sokkal több időt is felemészt, mint amit egy manapság kiadott vékonyka füzet igényel)... de jól működik az a kettőssége, hogy oda kell figyelni az apró részleteire is, ugyanakkor nem okoz erőfeszítést ez a koncentrálás, mert végig segíti az olvasást, különösen a panel-rendezéseivel... azért is figyelni kell, mert alan moore íróként ihletett merít az egyik szereplőjétől, és kaleidoszkópként láttatja az időt, képes egyszerre futtatni a múltat, a jelent és a jövőt (kiegészítve sokszor egy másik fikcióval, egy rémisztő kalóz-történettel, amivel szintén reflektál az eseményekre). de így éri el többször is, hogy teljessé váljanak a karakter-ívek, hogy mindent megtudjunk erről az alternatív amerikáról, amit egy picit másfelé vitt el a szuperhősök tevékenysége, mint a valóságban... bár persze a nyolcvanas évek közepe óta sok minden megváltozott a valódi világunkban, az üzenet riasztóan hiteles tudott maradni, ma is ugyanúgy rettegünk, hogy eljön az utolsó óra, hogy a békére képtelen emberek megsemmisítik önmagukat... nagy szakértelemmel játszik a klisékkel is, sarkaiból forgatja ki a szuperhős legendákat -de még a gonosz is tudja azt, hogy csak akkor szabad egy nagy-monológban felfedni a terveit, amikor a hősök már semmit sem tehetnek (nem úgy, mint ahogy a bond-gonoszok szoktak elbukni a sikerük kapujában). a cinikus világgal szemben csak cinizmussal harcolhatunk... hmmm, féltem ettől a kritikától, hogy mit tudok mondani erről a gigantikus műről, amiről már mindenki elmondott mindent korábban, aztán kicsit megnyugodtam, amikor elkezdtek ömleni belőlem a betűk a billentyűzetre -és most itt vagyok, és megint pánikolok, mert annyi mindenről nem ejtettem még szót... pedig tudom, hogy lehetetlenség egy ilyen írásban feltérképezni ezt a legendát, annyi minden van benne. és nem azért kell elolvasni, mert felkerült a time magazin top-listájára (egyetlen képregényként), nem azért kell a polcon tartani, mert piszok jól mutat a különleges díszkiadása, hanem mert hihetetlen élmény elmerülni ebben a végtelenül összetett labirintusban. siess, mert nem tudhatod, hogy mennyi időt van még rá, hogy mikor kerül egy őrült ember kezébe a nagy piros gomb, amivel eltörli az emberiséget a föld színéről. tudod te is, hogy a világ errefelé tart... (##08.25.)

(Deadly Class #1-6) (Image Comics, 2014) (írta: Rick Remeder, rajzolta: Wes Craig) (eng)

látom magam előtt a sorozat promó-szövegét (rózsaszín neon-betűkkel): harry potter bérgyilkos-környezetben -csak azért, mert a marketingesek a különleges iskolákról csak a legnépszerűbbre tudnak asszociálni... pedig ha elolvassuk a kötet levezetését, világos lesz, hogy rick remeder a saját középiskolás frusztrációit dramatizálta nekünk. így nem véletlen a késő nyolcvanas évek miliője sem -és nekem pont jól jött ez most, mert épp’ nagy flow-ba vagyok a korszakkal (persze az is segített az olvasásban, hogy bejelentették, hogy jövőre érkezik a tévés változat, ilyenkor mostanában azt érzem, hogy előbb bele kell néznem az eredeti műbe, mert a mozgókép után csak csorbulna az élmény)... egyébként itt a nyitányban nem is töltöttünk sok időt a suli falai közt, csak pár (gyilkos) órára kukkantottunk be, valamint felvázolódott az összes klikk. mert igenis kellenek azok a középsulis klisék, hogy vannak a menők meg a kirekesztettek -csak itt mindenkinek világraszóló gyilkos az apukája... a főhősünk, marcus annyiban harrypotter, hogy ő is árva, de azért másképp nehéz az ő élete -és baromi plasztikusan is sikerült lefesteni a kemény utcai hétköznapjait a nyitányban. hogy aztán, vrummm, elkezdjen velünk száguldani a sorozat, és ne is lassítson le igazán egyszer sem ezután. az első akciónál a rajzok éreztették a dinamizmust, ahogy a panelek csúszkáltak le a képről (egyébként is ötletes a panel-használata végig)... apropó, ha már szegény harrypotter-t ennyit idecitáltuk, akkor ugyanúgy megtehetnénk ezt hunter s. thompson-nal is, mert a kötet második fele egy szeretetteljes hommage a zseniális ’félelem és rettegés...’ előtt, bár talán egy szétcsúszott acid-os kaland igazából mindenhol működne, mégiscsak vegas-ban az igazi... (nem tudom, hogy örüljek-e, hogy ilyen korán felépült egy szerelmi háromszög is, de hé, középiskolásokról van szó, ott meg mindig elsöprő a szerelem -és a csalódást is nagyobb amplitúdóval élik meg. bár szerencsére a való életben az összetört szívek mellé ritkán jár pisztoly és belező-kés...) (##08.23.)

(Monstress #1-6) (Image Comics, 2015-2016) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Sana Takeda) (eng)

hajlamosak vagyunk alábecsülni a rajzok fontosságát a képregényekben -oké, az nyilvánvaló, hogy a legerősebb művekben a szöveg és a rajz tökéletes egységet alkotnak, ám olyan is előfordul, hogy az ember egy kötet kinézetébe szeret bele igazán elsőre. nekem is elég volt pár oldalt látnom sana takeda munkájából, hogy azonnal bele akarjak merülni a monstress világába... mert igazán hatásos elegyet alkalmaz, úgy nagyon távol-keleti, hogy közben európainak is hat. de ez az egészséges mixelős hozzáállás a képregény egészére is igaz, egyszerre érződik steampunk-nak és fantasy-nak, ismerős elemeket vesz kölcsön az ókori egyiptomon át a viktoriánus kori rémmesékig, és bedobál mindent egy olyan sztoriba, ahol folyton azt érezteti, hogy minden egy nagyobb egész része. nekem ezért is volt elsőre nehezebb befogadni a nagy utazást, mert egy kicsit türelmetlenebb voltam a kelleténél, hogy megértsem végre a nagy összefüggéseket. de idővel sínre kerültem, és most már érdekel, hogy hova fut ki ez a nem hagyományos hős-történet, ami nem csak izgalmas és szemgyönyörködtetően látványos, de számomra kedves üzenetet is hordoz az átlagtól eltérőek elfogadásával kapcsolatban... (ja igen, még egy jól feszítő ellentmondás: a meseszerű külső jó kontrasztban van a véres/fejlevágós erőszakkal és a gyakran alkalmazott fuck-olással.) (##08.17.)

Super Sons -Parent Trap (Super Sons vol.1 #13-16, Annual) (2018) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Carlo Barberi, Brent Peeples, Paul Pelletier) (eng)

super-pets, mi...? és az a rohadt szerencséje peter tomasi-nak, hogy még az ilyen hülye ötleteket is (mint hogy bat és sup állatai mentenek kutyákat egy űrlény karmai közül) szórakoztatóan tudja elővezetni, dacára annak, hogy oldalakon keresztül csak olyan párbeszédeket látsz, hogy ’woof’ meg ’hrrrr’... na de félre a bohókás annual-t, nézzük mivel akart búcsúzni a szerző a srácoktól a fő füzetekben. először is egy személyes családi üggyel -méghozzá anyai vonalon (mind damien-nél, mind jon-nál), mert az apákkal már eleget foglalkoztunk. persze tahlia érdekesebb lois-nál (minden tiszteletet megadva az oknyomozó újságírásnak), de az anya/fiú bunyók mellett jópofa volt az is, ahogy kent-ék lerendezték a ’véletlen’ utcai találkozást. egy kicsivel többet is elbírt volna ez a sztori szerintem, sajnáltam, hogy az utolsó két számban másfele kanyarodtunk -vissza az apákhoz... és vissza a kezdetekhez (az első kötetből importálva egy gonoszt), ahol az volt a lényeg, hogy a srácok is megmutassák, hogy születési év ide-vagy-oda, ők igenis képesek olyan nagy tettekre, mint az isteni magasságokban lévő justice league... (hmmm, ez az utolsó füzetetes keret-történet mi volt? azt értem, hogy a ’vol.2’-es feliratú kötettel a jövőre akart utalni tomasi, de a megöregedett superman(?)-t nem nagyon értettem...) (jó volt látni a srácokat egy olyan hétköznapi helyen, mint egy iskola, ahol ugyanúgy önmaguk voltak, mint a kosztümökben esténként (damien stréber, jon mindenkivel kedves) -de azért annyi extremitás belefért, hogy egy robin-nak repülve kell még a suliba is mennie (mondjuk egy alfred vezette helikopterrel...) (##08.08.)

Superman -Bizarroverse (Superman vol.4 #42-45, Special) (2018) (írta: Patrick Gleason, Peter Tomasi; rajzolta: Patrick Gleason, Joe Prado, Doug Mahnke) (eng)

a kifordított világokkal és karakterekkel való játszadozás nekem csak nagyon rövid ideig képes örömet okozni (mondjuk egy filler epizódig egy sorozat esetén), aztán fárasztóvá válik -most a bizarroverse-nél a szokásosnál is gyorsabb folyamatnak éreztem ezt, mert néhány oldal után a hátam közepére sem kívántam a megfordított beszédet meg a sok ’me’-t az ’i’ helyett... persze egy-két momentum így is működött (a szögletes föld mondjuk ilyen volt, de az is lehet, hogy elviselnék egy rövid kalandot a hetyke bajszos nőcsábász robzarro-val), de néhány lapozás után sajnálni kezdtem, hogy peter tomasi egy ilyen sztorival teszi le a lantot az egyébként baromi erős run-ja után. de! elérkeztem a kötet utolsó füzetéhez, és megnyugodott a háborgó lelkem, mert megkaptam a csodás befejezést, ami tényleg egy korszak végének érződik (a nagy búcsúval hamilton-tól), és arra koncentrál, amiben tomasi a legerősebb volt eddig is: a szeretetteljes kent családra... (##08.11.)

Superman 80 (Action Comics vol.1 #1000, Action Comics Special, Superman Special) (2018) (írta: Dan Jurgens, Peter Tomasi, Marv Wolfman, Geoff Johns, Richard Donner, Scott Snyder, Louise Simonson, Paul Dini, Brad Meltzer, Brian Michael Bendis, Mark Russell, Max Landis, Patrick Gleason, Ian Flynn; rajzolta: Dan Jurgens, Patrick Gleason, Curt Swan, Olivier Copiel, Rafael Alburquerque, Jerry Ordway, José Luis García-López, John Cassaday, Jim Lee, Will Conrad, Jill Thompson, Francis Manapul, Scott Godlewski, Bryan Hitch, Kaare Andrews) (eng)

szédítő belegondolni, hogy a legelső, képregényben megjelent szuperhős már nyolcvan éve tartja lázban az arra fogékonyakat, és a dc szerencséjére úgy jött ki a lépés, hogy ezt az ünnepet meg lehetett fejelni egy újabbal, az action comics 1000. számával. és lehetett volna többféleképpen is ünnepelni ezt a dupla kerek számot, ők úgy döntöttek, hogy egy antológia-kiadvány lesz a legmegfelelőbb, ahol bemutathatják, hogy mit jelent az íróknak és az emberiségnek a remény örökös szimbóluma... ahogy egy ilyen kiadványnál lenni szokott, sokféle hozzáállású és színvonalú történet került összeszerkesztésre, van, ami szó szerint az ünnepet tette a középpontjába, van, ami nyakig merült a nosztalgiába, a kezdetektől a legvégéig elkísértük superman-t/clarke kent-et, megnéztük a saját és az emberek szemszögéből is az életét -sőt, a legvégére meg egy kis promóció is belefért, hogy a következő korszakból is kapjunk egy kis ízelítőt... az 1000. számmal egy időben még két hasonló kiadvány jelent meg, amik három-három történetet rejtenek magukban, úgyhogy gondoltam azokat is ideveszem, hogy még emeljem kicsit az ünnep fényét. és hogy lezárjam a szuper-család eddigi kalandjait, mert igazából a két különszám azért jelen(hetet)t meg, hogy az eddigi fő írók, dan jurgens és peter tomasi még egyszer elbúcsúzhassanak a karaktertől -előbbi luthor-t vette elő ismét, utóbbi még egyszer visszakalauzolt minket a dinók földjére... (##08.15.)

(1984) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

bohókás furcsaságoknak tűnnek az előző két rész ötletei ahhoz az őrülethez képest, amit jodorowsky most beledobált nekünk a sav-tóba, egy pillanatig sem gondolva arra, hogy esetleg nem kéne letépni az olvasók arcát a kalandok veszett nagy tempójával (de tényleg, a világ szemetében mindenféle népek élnek, miközben nincs mesze tőlük a földalatti nap sem)... oké, volt egy kitekintésünk a föld alól a nagypolitikára is, de ez inkább előre-mutatott, előkészítve a káoszt, ami a galaxisra vár a közeljövőben... zavarosnak kéne lennie ennek a randomnak tűnő ötletparádénak, de az ember nem gondolkozik az ilyeneken, miközben élvezettel hagyja, hogy sodorják az események. a naiv bája már inkább feltűnik az olvasás közben, hogy a megbékélés és egyesülés szent gondolatait tűzi a zászlajára... (szegény john difool eléggé háttérbe szorult ebben a kötetben, bár a végére fontos szerepe lett, és nem csak az incal-hordozó státusza miatt. de egyébként tök jó, hogy pár panel alatt igazi csapattá formálódott a hét utazó.) a gyors olvasás egyik átka, hogy sokat kell várni a folytatásra -pedig ezek olyan kalandok, amiket szívesen fogyasztana az ember rendszeresebben -akár a tévében is mindennap, mind a 7000 csatornán keresztül... (##08.05.)

(James Bond -The Body #1-6) (2018) (írta: Ales Kot; rajzolta: Luca Casalanguida, Antonio Fuso, Rapha Lobosco, Eoin Marron, Hayden Sherman) (eng)

nem kell fenyegetés és igazságszérum, hogy bevalljam, hogy elsőre összezavart ezt a bond-mini -mert három füzet után nem tűnt mini-sorozatnak, sokkal inkább önálló sztorik füzérének, ahol csak a szerző az összekötő kapocs, mert még a rajz-technikák is igencsak különböznek egymástól (a második füzetnél komolyan el kellett gondolkoznom, hogy bond-ot látom-e egyáltalán, olyan jófiúsan nézett ki a kikérdezés alatt)... és sztoriban, felépítésben is nagyon szélsőséges pályán mozogtunk, volt flashback-ek szerkezet, volt párbeszéd-heavy kikérdezés, volt tök egyenes akciós epizód (igencsak buta és homoerotikus neonácikkal), volt olyan szám, ahol az akciók helyett a kapcsolat-építésre helyeztük a hangsúlyt, volt lelkizős elmélkedés egy hosszú hajsza közben, és volt a lezárás, ami megpróbálta egységbe fogni ezt a sokszínűséget -több/kevesebb sikerrel... furcsa egy hozzáállás egy író részéről, hogy nem nagyívű, látványos világmegmentős kalandokban gondolkozik a 007-es kapcsán, hanem inkább a betonkemény külső alatti folyamatokra akar koncentrálni... (tudom, hogy a karakter mindig aktuális, de akkor is furcsa volt leírva látni a ’brexit’ szót egy bond képregényben...) (##08.03.)

(The Walking Dead #31-36) (2006-2007) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2013)

miért van ennyire beágyazódva a kultúrákba a bosszú motívuma? de tovább is mehetünk ezen a filozofikus úton: miért fűti még a felvilágosult modern embert is az az érzés, hogy kötelessége megtorolni az őt ért sérelmeket? persze van az a szint, amikor már képtelenség józanul gondolkozni -és olyankor jön elő mindenkiből az állat... gondolhatná az ember, hogy még több zombit hentelnek a srácok, azért változott át a borítón az eddigi sárga karika piros 18-assá, de nem, michonne tehet az egészről... mert mi olvasók szépen komótosan végigmegyünk vele ezen a gyomorforgató lelki úton, ahogy módszeresen teszi tönkre a kormányzó testét, százszorosan visszaadva azokat a sebeket, amiket az a vadállat ejtett rajta... nem csoda, hogy a kötet végére csak egy sarokban motyogó roncs marad belőle, mert azt nehéz kezelnie bárkinek is, ha egyszer kitör belőle az állat. ugyanígy rick is meghasonlik önmagával, mert meg kell kérdőjeleznie a belé-nevelt morált, mert úgy érzi, hogy már megszűnt jó embernek lenni azzal, hogy (a családja védelmében) gondolkozás nélkül elveszi bárkinek az életét... (kicsit másabb volt így a dramaturgia, hogy a böriben lévőket félreraktuk a kötet nagyrészére, és rick-ék túlélésére koncentráltunk.) (##08.02.)

(The Walking Dead #25-30) (2005-2006) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

tényleg csak egy szuszanyásnyi időt hagy robert kirkman a karaktereknek a rácsok között, hogy egy kicsit rendezzék az összezavarodott érzéseiket (lásd carol-t, aki a bigámiában látja a megoldást), aztán hamar jön egy kaland, ami rövid időn belül rémálommá változik... nem is emlékeztem már, hogy ilyen közel van woodbury a börtönhöz, de nem is a helyszín az érdekes, hanem hogy ott találkozhattunk a képregény első igazi gecijével, a kormányzóval, aki gyomorforgatóan mutatja be, hogy miként tud elkorcsosulni egy ember, ha hirtelen hatalmat érez a kezében. és ehhez a szerzőnek (megint) sokkolnia kellett minket, de durván (van itt bőven testi és lelki megaláztatás, zombi-gyűjtés és a rómaiaktól elorozott ’kenyeret és cirkuszt a népnek’ elmélete alapján bedobott helyszín, a vérgőzös aréna...) (##07.31.)

(The Walking Dead #19-24) (2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2012)

szerintem michonne a belépője miatt lett olyan kultikus karakter a dead-univerzumban -mert a láncos-zombis/katana-lengetős felbukkanása után elég ellentmondásos karakterként csatlakozott a csapathoz, első mozdulatra komoly konfliktust okozva egy ártatlannak induló szopással... elég jól lefedi a cím a kötetet, ami meleg szívvel fogadta be a melodramatizmust, a szappanoperai kapcsolati túltengést a zombi-hentelések közé, a legtöbb konfliktust magánéleti veszekedésekből vezetve le... mindenkinek máshogy megy el az esze az ilyen embertelen körülmények között, azonban talán rick-et a legkönnyebb megérteni (persze, hiszen egy hatásos nagybeszédet is kap, hogy ránk öntse a teljes filozófiai szemléletét), mert azt könnyű belátni nekünk kívül álló olvasóknak, hogy egy ilyen eltorzult világból már nincs visszaút, alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez. csakhogy az sosem szerencsés, ha elveszed az emberektől a bennük élő naiv reményeket... (##07.28.)

(The Walking Dead #13-18) (2004-2005) (írta: Robert Kirkman, rajzolta: Charlie Adlard) (magyarul: kepregeny.hu, 2011)

oh, a börtönös részek! pont az a korszak az egykor szépreményű walking dead sorozatból, ami élénkebben megmaradt a fejemben, plusz ugye ez még az a kötet, amit olvastam is már évekkel ezelőtt -és mégis tudott sokkolni jó pár pontján (mondjuk a öngyilkosság/gyilkosság kombójával, vagy az eszét vesztett rabbal)... de egyébként is érezhető, hogy az volt robert kirkman (jól működő) technikája, hogy csendes karakter-pillanatokkal pöttyözi tele a brutálisabb szekvenciákat... kezdenek körvonalazódni a hosszabb-távon velünk maradó témák is, hogy milyen határokat kell átlépnie az embereknek az embertelenség útján, hogy milyen szabályokat kell lefektetni, hogy a moralitást hozzá lehessen igazítani az új világrendhez. és ugye rick itt válik végleg határozott vezetővé... (##07.26.)

(Saga #49-54) (2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy a legkönnyedebb napokon, mondjuk egy tengerparton lazázva is azon parázunk, hogy mikor üt be a krach, és a megnyugtató hullámok helyett az eget kémleljük, hogy mikor érkeznek meg a kurva felhők -mondjuk brian k. vaughan mindig is két kézzel szórta a muníciót ehhez a paranoiához... mindig fel vagyok spanolva, amikor tudom, hogy közeledik az év újabb piros-betűs ünnepe, azaz amikor kijön a következő saga adag utolsó füzete, és mindig megnyugszom, amikor végre újra belemerülhetek ebbe a folyton újdonságokat kínáló, mégis minden pillanatában ismerős világba -még akkor is, ha egyből az első oldalon egy himbálózó pöcs fogad... baromi jól állt ez a tengerparti környezet ennek a kötetnek, egyfajta lebegés érzését hozta, egy apró üdítő megnyugvást, nagyszerű karakter-pillanatokkal húzva alá a hangulatot -bár ezek közül jó volt nézni hazel-t, ahogy minden nap tanul valamit, de leginkább az gondolkodtatott el, hogy az egyedi testére mindig büszke petrichor képes lenne a radikális változásra, ha ezzel nyugalom költözne az életébe. viszont az igazi csúcspont alana és marko TÖKÉLETESEN ábrázolt erotikus és romantikus nagyjelenete volt, aminek minden pillanata igazinak érződött és olvasztotta az olvasói szívet... nem véletlenül emlegettem a mondandóm elején a felhőket a horizonton, mert végig ott dohogott a felszín alatt a feszültség, tudhatta minden olvasó, hogy ez a törékeny idill nem tarthat sokáig, hogy brian-nek rövid időn belül vérbe borul az agya, és néhány jól irányzott lépéssel kitépi a szívünket és ott hagy minket az utolsó oldalon vérbe-fagyva... és az írói nagyságát mutatja, hogy nem váltunk immunissá ezekre a sokkolásokra az évek során, mivel el tudja érni, hogy tényleg törődjünk a karakterekkel, ráadásul most is úgy dramatizálja a végső halált, hogy a sokk után egyből visszadob minket egy aranyos flashback-be, hogy szivárvány-effektust játsszon az arcunk: úgy potyogjanak a könnyeink, hogy közben mosolyra húzódik a szánk... (nekem az igazi sokkot nem is az utolsó rajzolt oldalak jelentették, hanem az utánuk következő bejelentés, miszerint legalább egy év szünetet tart ezután a sorozat -avengers, trónok harca, starwars, ide-vagy-oda, szomorú popkulturális év lesz így 2019...) (##07.25.)

(2017) (írta: Delilah S. Dawson) (magyarul: Szukits, 2017) (after 28ABY)

phasma százados sok embernek csalódást okozott... mármint nem csak az univerzumon belül, ahol elárulta az első rendet azzal, hogy a saját életét helyezte előtérbe, amikor finn-ék elfogták a starkiller bázison, de a való életben is, ahol rajongók tömegeit tüzelték fel a krómszínű páncéljával, hogy aztán ne használják ki a karakterben rejlő potenciát... úgyhogy logikus döntés volt az ő eredet-történetét egy regényben bemutatni, ugyanakkor könnyen elveszítheti a varázsát egy olyan karakter, akinek a lételeme a rejtélyesség (sőt, még az is előfordulhat, ha lerántják róla leplet, hogy nem lesz alatta semmi érdekes)... dramaturgiailag ezért jó ötlet, hogy közvetve kapjuk meg a múltbéli eseményeket, egy olyan karaktertől, aki bevallottan még színezi is kicsit az eseményeket, hogy ezzel a saját irháját mentse, így phasma meg tudott maradni legendának. ugyanakkor mivel phasma-t folyton más szemszögéből láthatjuk, igazán nem is tudunk a páncélja mögé nézni, hogy mitől lett ilyen hideg és kegyetlen és számító... persze a felnövése sok mindenre fényt derít, mert az univerzum nehezen élhető bolygói közül ez a poszt-apokaliptikus rémálom az egyik legkegyetlenebb mind közül, változatos borzalmak várnak az itt vegetáló szerencsétlenekre, ahol minden pillanatban a túlélésre kell koncentrálniuk... elsőre kicsit furcsának tűnt ez a törzsi barbár világ a starwars galaxisában, de aztán érdekessé vált, hogy mindent ebből a primitívebb szemszögből láttunk... a sorozat történelmét ismerve nem maradhatott ki a kegyetlen helyszínek közül a sivatag sem, de sajnos túl sokáig tartott, amíg a végtelen homokdűnék között bolyongtunk, legalábbis én szívesebben jutottam volna át hamarabb ezen a területen (igaz, én már gyerekkoromban is untam azt a részt a new hope-ból, amikor a két droid szeli át a végtelen sivatagot)... az utóhatás-ban csak érintőlegesen szerepelt az idősebbik hux, most viszont megismerhettünk a személyiségét, és cseppet sem lett szimpatikusabb, mint a kifejezetten ellenszenves fiacskája... pedig az első rend-ben is szolgálnak olyanok, akik a páncél és az egyenruha alatt meg tudják őrizni az emberségüket, hiába a szigorú fegyelem és az éjjel/nappal folyó agymosás -és ezért lett egyre érdekesebb oldalról/oldalra a jelen-szálban megismert cardinal százados (aki szintén kapott egy fehértől eltérő páncélt, mert az menő)... elég szolidan pörgött végig a kötet, így nem is tudott igazán behúzni (főleg a közepén, ahol le is ült egy kicsit a sivatagban), de összességében ismét egy jó karakter-rajzot kaptunk egy kisebb szereplőről, és én pont ezt várom el az ügyesen kézben tartott kiterjesztett univerzumtól. (##07.22)

Titans -Titans Apart (Titans vol.3 #19-22, Annual 2) (2018) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Paul Pelletier, Tom Grummett, Tom Derenick) (eng)

a legutóbbi jövő-donna-s összecsapás komoly sebeket ejtett a titánokon, erre most jön a justice league, akik jól megdorgálják a srácokat, pedig rég kinőttek már a serdülőkorból -és ez jól meg is töri a csapat-egységet... nem egy vidám hangulatú kötet volt ez a sok veszekedéssel, a konfliktusokkal a felnőtt-lét határán, a barátságok és bizalmak megingásával, nem is esett most annyira jól ez a maréknyi füzet. ráadásul fárasztó volt, ahogy a nagy gonosz agy megállás nélkül csak pofázott-és-pofázott (viszont az jól működött, ahogy a gonoszok közti kapcsolat is megtört a szuper-elme fejlődése során)... örültem viszont annak, hogy roy harper-re vetülhetett egy kis rivaldafény, mert önállóan is érdekes karakter ő (a múltjával és a lelki bajai súlyával együtt)... a csapat széttörésének ott lett meg a haszna, amikor felülkerekedtek a srácok/lányok az akadályokon, és együttes erővel verekedték át magukat az elme kihívásain -megmutatva ezzel a nagyképű öregeknek, hogy igenis van potenciál a fiatalabb generációban is... (##07.20.)

(Teen Titans vol.6 #16-19) (2018) (írta: Benjamin Percy, Marv Wolfman; rajzolta: Scot Eaton, Tom Derenick) (eng)

meglepő lehet egy ilyen modernkedős sztori, amiben influencerekről és a vr-ról is bőven esik szó, de egyrészről a ’teen’-ség is predesztinálja a szerzőt arra, hogy úgy szóljon az ifjakhoz, hogy azt meg is értsék, másrészről a történet magja ősi toposzokat tartalmaz, a kívülállók, a gyengék panaszait, akik az erősebbek, a bully-k elnyomásától szenvednek (legyenek azok az osztályukban vagy a saját családjuk körében), és mindent megtesznek azért, hogy elmenekülhessenek a fájdalmas jelenből. erről szólt a pán péter is száz évvel ezelőtt, és erről szól a legtöbb számítógépes játék is... gar-ban maximum a zöld színe miatt alakulhat ki a kiközösítettség érzése, mert a nagyszájú személyiségével igenis közkedvelt személy (a neten is követik a rajongói), úgyhogy kicsit furcsa, hogy pont ő keveredik ebbe a körbe, de hát igazából egy nő miatt történik a dolog, aki csak egy kicsit megsimogatja az egóját, és máris szerelem csiholódik a kémhatásból... (jópofák voltak az inkognitós oldalak, amikor mindenki a jelmeze nélkül vegyült el a fiatalok között -igen, még damien is... és persze hogy raven jó csaj a csuklyája nélkül...) (ööö, igen, volt még egy starfire fókuszáló füzet is, de szegény olyan érdektelen volt, hogy még ezt az egy mondatot sem érdemli meg igazából...) (benjamin percy ettől a címtől is távozott -hogy be tudjanak csatlakozni a titánok egy újabb crossover-be...? sajnálom, mert tök jópofán írta végig a tiniket -és ami még fontosabb, könnyedén eladott nekem egy olyan generációt, amivel alapvetően szoktak gondjaim lenni...) (##07.23.)

(The Flash vol.5 #39-45) (2018) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Carlos D'Anda, Dan Panosian, Christian Duce) (eng)

ha egy író veszi a bátorságot, és előszed egy hírhedten erős ellenfelet a bestiáriumból, akkor az olvasók elvárják, hogy üssön a belépő, és azt hiszem joshua williamson jól eltalálta a ’wow!’-pontunkat a gorilla grodd által kiosztott gyomrosokkal... de persze az nem lehetett, hogy a gondos tervezése és mérhetetlen ereje segítségével eléri a célját, és magáévá teszi a speedforce-ot (és nem mellékesen lerombolja central city-t) -ezért kellett egy speedster-csapat, akikkel látványos összecsapásokat lehetett vívni a cikázó villámok fényében... azért is kellett egy csapat, mert barry elveszítette a képességét egy rövid időre, ami még rendben is lenne, szeretnek ilyen piszkos trükkökkel játszani az írók, csakhogy átlagember barry sokkal nagyobb seggfej, mint gyorsan-futkosós barry -és önző is egy kicsit, hiszen nem tudja másképp elképzelni a világmegmentést, csak ha ő maga áll a vihar szemének közepén... de azért szerencsére hamar észhez tért, és máris full önfeláldozó módba kapcsolt -és ekkor jönnek a társak az oldalára, hogy egy baromi hatásos jelenetben véget vessenek az eljövendő majom-uralomnak... még mindig furcsa fejben rendbe-rakni a különbségeket a sorozathoz képest, viszont nagyon érdekes átérezni, ahogy barry küzd a nagy titkával és az iris-hoz fűződő kapcsolatával -főleg (a nem mellesleg csodaszépen rajzolt) utolsó füzetben volt hangsúlyos ez, ami egy szív-olvasztós érzelmi levezetés volt a többi rész zúzásához. (##07.19.)

(2016) (írta: Claudia Grey) (magyarul: Szukits, 2016) (28ABY)

a force awakens-ben egy kész helyzetet kaptunk, egy újra forróvá váló háborút a messzi-messzi galaxisban, így akadt egy jelentős hézag arra vonatkozóan, hogy miként juthatott el a világ röpke harminc év alatt újra odáig, hogy tie-vadászok és x-szárnyúak lövik egymást az égben, fehér maszkos katonák masíroznak a bolygókon... miután george lucas nem túl ügyesen hozta be a nagy-politikai vetületet a starwars világába, claudia grey egy piszok nehéz feladatra vállalkozott azzal, hogy a szétszakadó, megosztott és sok esetben a béna kacsa állapotában kiszenvedő szenátust tette meg a regénye egyik sarokpontjának... mert a starwars-rajongók nagy többsége idegenkedik mindattól, amiben nincs faltól-falig akció (extra adag fénykard-párbajjal), pedig igenis kifizetődő tud lenni egy ilyen alacsony tűzön forralt leves is, ami a jól felépített karakter-drámájával akar hatni, nem pedig a csillogó felszínével... érthető persze, hogy a filmekben nincs idő ilyen mélységben lemenni a politikai háttérhez, pedig tényleg úgy érezheti az ember a könyv elolvasása után, hogy sokkal jobban megérti a nagyobb összefüggéseket -hogy miként erősödhetett meg az első rend, hogy leia miért kényszerült arra, hogy titkos ellenállásba tömörítse a harcolni kész lényeket... a kétpólusú szenátusnak érezhetően az amerikai politikai berendezés volt a mintája, de az a jó, hogy úgy van beállítva mind a két párt, hogy egyszerre találunk náluk megérthető álláspontokat és elítélendő hozzáállásokat is. nagyon érdekes a galaxis lakóinak a hozzáállása a birodalomhoz is, hogy egy részük visszavágyik a keményebben fogott, totalitárius rendszerbe, akár nosztalgiával is tekintenek rá, mint egy dicső korszakra. előzmény révén azért nem volt nagy meglepetés, hogy az első rend árnyéka vetül a negatív karakterek összes tervére... bár leia organa a könyv igazi főszereplője, akivel teljes mértékig együtt tudunk érezni, nála sokkal izgalmasabb lett casterfo szenátor karaktere, aki gyönyörű utat jár be az utálattól a megkedvelésen át odáig, hogy végleg összetörik a szívünk miatta -és persze benne keveredik a legérdekesebben a birodalomhoz való ellentmondásos viszony is... érdekes volt, ahogy a regény felénél lett egyértelmű, hogy miért van ott a borítón vader sziluettje is, hogy a vérségi kötelékek mennyire gúzsba kötik a galaxist -én pedig nem tudok elképzelni annál nagyobb aljasságot, amikor valakit a szülei tettei miatt ítélnek el... a jellegéből adódóan valószínűleg soha nem ez a regény fog a legközelebb állni a szívemhez, de egy baromi jól megírt, érzelmileg hatásos és fontos star wars műnek tartom. (biztos vagyok benne, hogy sokaknak az utolsó oldaltól lett volna igazán érdekes a könyv, de a saga azon fejezetét majd később fogjuk igazán megismerni.) (kicsit azt éreztem, hogy olyan ez a kötet a többi starwars regény között, mint ahogy a detective comics szokott viszonyulni a batman képregényhez képest -oké, főleg a nyomozós aspektus miatt is érezhettem ezt...) (##07.10.)

Batman -Bride or Bugler? (Batman vol.3 #38-44) (2018) (írta: Tom King; rajzolta: Travis Moore, Joelle Jones, Mikel Janín, Hugo Petrus) (eng)

oh, én azt feltételeztem, hogy egy ilyen kötet-cím alatt több macska lapul majd... de ha selina nem is kapott főszerepet ezekben a füzetekben, azért végig markánsan jelen volt -és ha nem is egy női szempont érvényesült ezúttal, azért az érzelmek és a nők kiemelten fontos szerepet játszottak végig... négy különálló sztorira bomlott szét az egység, így még mielőtt rátértünk volna a női nemre, kicsit megpiszkáltuk bruce wayne detektív-képességeit, ahol is egy (túlságosan nem meglepő fordulatra ráfuttatott) nyomozásban merültünk alá egy megborult elme sötét bugyraiba. aztán jött egy igaz és jó barát, wonder woman, hogy egy nemes küldetésen kerüljön közel bat-hez -szerencsére azért nem túl közel, mert azt nehezen viseltem volna, ha ennél jobban próbára teszik a tökéletesen működő selina/bruce kapcsolatot (egyébként maga a küldetés egy szívfacsaróan szomorú szerelmi történetre és önfeláldozásra alapult). aztán jött poison ivy, hogy behálózza a világot és a szívünket egy hagyományosnak induló sztoriban (azaz hogy egy klasszikus batman-ellenfél uralomra tör), ami aztán látványos pálforduláson esett át a végére, ahol is megint csak az érzelmek segítségével hozták hozzánk közelebb a szerencsétlen sorsú szép vörös lányt. majd csak ezután, levezetésnek vette át az uralmat cat egy cuki kis egyfüzetes erejéig -illetve nem is levezetés volt ez, hanem felvezetés, hiszen a nyakunkon már a nagy esemény, itt volt az ideje, hogy selina a maga módján szerezzen magának egy megfelelő ruhát az esküvőre... egy két-és-fél órás buszút elég volt ahhoz, hogy kényelmes tempóban, el-elidőzve a képeken végezzek a kötettel, mert magukkal ragadtak a lapokon lévő erős érzelmek, és mert tom king van olyan intelligens író, hogy hagyja a rajzolóit is mesélni -és hát milyen rajzolókról is beszélünk: mikel janin és joelle jones verhetetlenek, ha vizuális csodákat kell a képregények lapjaira varázsolni! (most utólag gondolkozom azon, hogy milyen furcsa, hogy az alapvetően hideg batman-t ilyen jól meg lehet közelíteni az érzelmeken keresztül -és valószínűleg ennek az érzelmi bevonódásnak köszönhetem, hogy így hozzám nőtt ez a tom king-féle run.) (##07.06.)

Detective Comics -Batmen Eternal (Detective Comics #975-981) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Álvaro Martinez, Javi Fernandez, Eddy Barrows, Eber Ferreira, Philippe Briones, Scot Eaton) (eng)

képes vagyok komoly szomorúságot érezni az elmúlás miatt, de most (nagy bánatomra) nem azért szomorkodom, mert james tynion iv új kihívásokat keres a dc keretein belül, hanem azért, mert a detective comics az egyik kedvenc dc rebirth szériámból leküzdötte magát az ’érdektelen, túl kell rajta esni’ kategóriába... oké, hogy csapat-képregényt kaptunk a kezdetektől, így óhatatlan, hogy batman-re kevesebb rivaldafény esett, de úgy tűnik, hogy tim drake nem tudta őt helyettesíteni -semmilyen szinten... még egy kötetnyi sztorit arra szántunk, hogy a sötét jövő fenyegetettségét elhárítsuk, ezúttal egy újabb gonosszal, a magára csillagot tetováló önjelölt tábornokkal, ulysses-szel... kellett a tudálékos srác, hogy a szétesőben lévő hősöknek össze kelljen fognia, hogy újra befogadják maguk közé batwoman-t (és a vele együtt mozgó külön-utasokat)... de továbbra is ugyanaz a panaszom, mint két kötet óta mindig: túl van magyarázva minden, leginkább szöveg-buborékok formájában (és tudom, hogy a kezdeteknél is ez volt, csak ott ez valószínűleg azért nem zavart, mert sokkal erősebb sztori volt alattuk) (még azt is megkockáztatnám egyébként, hogy orphan azért működik olyan jól a képregényben, mert a természeténél fogva keveset beszél... na jó, meg azért, mert működő drámával támogatják meg a karakterét)... a green arrow után itt is azt lehet érezni, hogy a búcsúzó szerző kitakarít maga után, lezárja az eddigi csapat-sztorit és mindenkinek pozitív célokat ad, hogy az utána következő alkotók a saját szájízük szerint formálják tovább a bat-család kalandjait. (##07.16.)

(Aquaman vol.8 #31-33, Annual 1) (2018) (írta: Dan Abnett, Phillip Kennedy Johnson; rajzolta: Riccardo Federici, Rick Leonardi, Max Fiumara) (eng)

úgy gondolták a dc-nél, hogy elég tömör ez az aquaman-sztori, és azért adták ki három füzet (és egy annual) után ezt a kötetet...? bár én pozitívan éltem meg, hogy ilyen célirányos ez a sztori, arthur-nak van egy célja (ledönteni az atlantis köré húzott varázs-blokádot), és ezt teljesíti is. kitérőt maximum az elején kaptunk, amikor belestünk az alvilági hatalmi vákuum miatt kialakult zavarosba, de ez is csak azért kellett, hogy a dramaturgiailag megfelelő ponton visszatérhessen innen king shark a végén... a varázs-töviskorona több szempontból is útját állta hősünknek, egyfelől a jelenlegi kormányzat szimbólumaként világlott a tengerfelszín felé, másfelől magánéletileg is fontos lett arthur számára a siker, mert a szerelme élete múlt rajta (apropó, nem felejtettük el azt a jó rég felhozott témát sem, hogy a helyi megmondó-asszonyok szerint mera lenne az ideális uralkodó)... a támadás hatásos volt, és ehhez a majdnem fotórealisztikus rajzok is sokat hozzáadtak, örülök, hogy a sorozat megmaradt a szépen rajzolás útján (igaz riccardo federici egy picit szálkásabban rajzol, mint a múltkori etalon stjepan šejić)... talán ezért is volt olyan fájó azokat az elnagyolt fejeket látni a kötethez hozzácsapott annual-ban, és ez volt az egyik indokom, amiért csak felületesen átszaladtam ezen a különszámon -a másik meg az, hogy nem nagyon izgatott fel egy elképzelt jövőben játszódó sztori... (##07.05.)

(Green Arrow vol.6 #33-38) (2017-2018) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Jamal Campbell, Stephen Byrne, Juan Ferreyra) (eng)

oh, megkaptuk a tökéletes vizualizációját annak, amikor két nő azért harcol, hogy ki a rosszabb anya kettejük közül -de persze nehéz felvenni a versenyt moira queen-nel... mert tudjuk, hogy képregény-világban nincsenek tényleges halottak, úgyhogy oliver is megdöbbenhetett, amikor találkozott az anyjával -mi olvasók már kevésbé... egy kicsit sajnálom, hogy nem jutott több füzet a végjátékra, mert épp’ csak megszoktuk moira jelenlétét, amikor már el is árulta a saját gyermekét, és jött is a látványos hadd-el-hadd... de az egész köteten érezni lehetett a feszített tempót, románc, tovább, harc, tovább, dráma, tovább, happyend, vége... de még így futtában is tudtak működni az események, még szorosabbra zárhattuk a szívünkbe a dinah/oliver kapcsolatot, aggódhattunk emiko-ért (nem is bírtam megállni a füzet végén, azonnal olvasnom kellett tovább), és aztán a nagy fináléban mindenki összegyűlt, hogy tényleg finálé-érzete legyen az olvasónak. és lehetett volna giccses oliver nagy-beszéde, ami egy harcias kirohanás volt a kapitalizmus ellen, lehetett volna giccses, hogy a liga tagjai megjelennek segíteni a barátjuknak, lehetett volna giccses a nagy happyend (a slamasztikába került ninth circle-lel, a feléledő várossal, az egyben lévő arrow-team-mel), de a karakterek szeretete segítségével természetesnek érezhettük ezt a véget. szépen kitakarított maga után benjamin percy, és tiszta lapot adott át az utána következő alkotói csapatnak... szerettem ezt a run-t, így kicsit szomorkásan fogadtam a megújulás tényét, percy végig szórakoztatóan és kalandosan tudott mesélni a nagytőkések elleni harcról -büszkén vállalva a robin hood-i alapokat és a social justice warrior elkoptatott címkéjét... (##07.04.)

(The Flash vol.5 #34-38) (2018) (írta: Joshua Williamson, Michael Moreci; rajzolta: Pop Mhan, Howard Porter, Scott McDaniel, Scott Kolins) (eng)

visszahozni egy karaktert a halálból, csakhogy aztán teljesen kiforduljon önmagából? nem szép dolog... főleg hogy láttunk már az ilyen esetekre bőven példát, úgyhogy nagy meglepetés nem volt meera újdonsült motivációja -maga a sztori meg elég nyilvánvalóan azért íródott, hogy barry megszabadulhasson a benne tomboló negatív energiáktól, illetve a negatív speed-force-tól, hogy egész pontosak legyünk... és nem csak ez a két füzetnyi mini-történet érződött ilyen ’megcsináltan’ átmenetinek, hanem a kötet másik sztorija is, ahol azért gonoszkodtak egyet a börtönben lévő zsiványok, hogy előkészítsenek valakit, aki jelenleg még az árnyékok közé húzódik, de erősen azon munkálkodik, hogy átvegye a városi alvilág irányítását... egyébként ehhez a sztorihoz bőven érkezett ihlet bruce wayne nyomozósabb napjaiból, de még inkább a baker street-ről -ez utóbbi nem is titok, el is hangzik a nyitányban pár kiforgatott sherlock holmes cím... de végülis barry törvényszéki nyomszakértő, úgyhogy miért ne irigyelhetné meg batman-től a világ legjobb detektívje címet...? persze elég érthetően kimondják, hogy mi az igazi célja az iron heights-ban lezajlott eseményeknek: hogy kicsit foglalkozzunk a megbocsátás és a második esély kérdéseivel. (szokásosnak mondható középszer volt ez a kötet is, a rajzok még egy kicsit alatta is voltak ennek a szintnek az elnagyoltságuk miatt, és igazából nincs indokom arra, hogy folytassam, és arra sem, hogy abbahagyjam...) (##07.04.)

(Wonder Woman vol.5 #31-37) (2017-2018) (írta: James Robinson; rajzolta: Carlo Pagulayan, Sergio Davila, Emanuela Lupacchino, Stephen Segovia) (eng)

olvasom a vonaton a kötetet (legalábbis próbálok erősen koncentrálni a szövegbuborékokra, mert mögöttem egy nagy-csapat késő-harmincas nő hangosan röhögve beszéli ki a lánybúcsúztatót, amiről épp’ tartanak hazafelé), aztán pesten egy ismerősömnek mesélem, hogy ’képzeld, az van a wonder woman aktuális kötetében, hogy valaki sorban gyilkolja le zeusz porontyait, diana-ról meg kiderül, hogy van egy eltitkolt ikertestvére’ -és amint ezt kimondom ezt hangosan, akkor érzem csak, hogy mennyire nehéz komolyan venni az ilyen típusú szuperhősös történeket... de egyébként a maga helyén kezelve rendben van ez a james robinson által kitalált sztori (hogy a régi istenek energiájára van szüksége egy új hatalmasságnak, hogy meg tudjon erősödni), igazából nem is a nehezen komolyan-vehetőségével volt bajom, vagy azzal, hogy bátran használja az elfeledett testvér kliséjét, hanem hogy túl ráérősen görgeti előre a szálakat, hogy egy egész füzetet rászán egy olyan flashback-re, aminek nincs szüksége 20 oldalnyi kifejtésre, és igazából az is fura, hogy a címszereplő csak sodródik az eseményekkel, nem igazán alakítja azokat. de. azért az mindig epikus tud lenni, amikor földöntúli hatalmak csapnak össze, és kő/kövön nem marad az ütéseik nyomán... (egyébként még azt is kinézem a dc-ből, hogy egy kényszerű sztori volt ez, hogy darkseid-et a teljes valójában visszahozzák az univerzumba...) (a kis éttermes, halászhálós görög hangulatot tök jól sikerült visszaadni a rajzokkal.) (##07.03.)

(2017) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2017) (5ABY)

emlékszem mekkorát hőköltem hátra, amikor a force awakens trailer-ének nyitóképében megláttam a homokbuckák között nyugvó csillagromboló roncsot -és bár tudom, hogy az ’elveszett csillagok’-ban már kaptunk egy kis ízelítőt a jakku felett zajlott csatából, azért nagyon vártam, hogy ebben a könyvben részletesen is olvashassak a drámai eseményekről... éééés kicsit bánom, hogy mozgóképen nem láthattam ezt, bár a fantáziám erősen dolgozott, miközben faltam a csata-leírás oldalait, hatásosra sikerült -főként a nagy zuhanás leírásába tudtam magam beleélni, ahol az önfeláldozás és a taktikai érzék keveredett a felszínen harcolók élményeivel, akik teljes súlyukkal kapták a nyakukba az áldást... de persze ez csak a könyv utolsó harmada volt, el kellett jutni odáig, hogy a gondosan felállított sakktábla figuráit alaposan lesöpörjük a játéktérről... a három kötet közül most volt a leghangsúlyosabb a politika, erősen jelen volt a demokrácia hátulütője, a hataloméhes, megalkuvó és megvesztegethető politikus néhány díszpéldánya... mon mothma személyisége is színesedhetett a küzdelmeivel és leleményességével... a jakku is többé vált, mint egy nem túl eredeti tatooine-klón, ezt azzal érte el a szerző, hogy palpatine tervében fontos szerepet adott a bolygónak, plusz az ott töltött időben a helyiekkel is foglalkoztunk, mondjuk a kétes tevékenységeket folytató niima-val (btw, a nyálkás csigára emlékeztető huttok miért mindig sivatagos bolygókon laknak?)... de egyébként is jól érzékelhető volt, hogy a zavaros idők előhozták a zavarosban halászókat, ott ólálkodtak a szindikátusok és bűnkartellek a lapok szélein... bár jó volt kicsit a jakku-val ismerkedni, azért a sztori a könyv közepén kicsit beleragadt a homokba, és csak a fináléra másztunk ki belőle igazán... a főbb karakterekről már nem igen tudtunk meg többet, a karakter-jegyeikben történtek inkább kisebb változások (norra a makacs bosszúja közben elég idegesítő volt, sloane viszont végképp belépett a szimpatikusabb birodalmiak szűk elit körébe)... mivel a közjátékokban voltak korábbról visszatérők, ezért azt gondolom, hogy lehetett valami mester-terv ezekkel a közbeszúrt részekkel, de ha volt is ilyen, akkor inkább kevesebb, mint több sikert értek el (viszont úgy tűnik, hogy chuck wendig rehabilitálni akarta az univerzum összes ciki karakterét, legalábbis jar jar kapott egy megrendítő pár oldalt és a hírhedt holiday special-ből is át lett emelve csubi kisfia)... a birodalom elbukott, de persze a nagy történet nem zárult le, és így a jövő nagy ellenségét ügyesen ráalapoztuk palpatine császárra -mert a fénnyel szemben mindig ott kell lennie a sötétségnek is... (ez a trilógia valószínűleg sosem lesz a kedvenc starwars könyveim között, de mivel a második és harmadik kötet könnyen olvastatták magukat, így nem is fogok rossz emlékkel visszagondolni a sztori egészére.) (##06.30.)

Batman -The Rules of Engagement (Batman vol.3 #33-37, Annual 2) (2017-2018) (írta: Tom King; rajzolta: Joelle Jones, Lee Weeks, Michael Lark, Clay Mann) (eng)

a minap beszélgettünk az egyik kollégámmal, hogy milyen furcsa batman-t napfényben látni (mondjuk a nolan-féle dark knight rises-ban) -aztán kinyitottam a kötet első füzetét, és szaladtam neki megmutatni, hogy tessék, még a vakító napfényes sivatagban is működhet a bat-kosztüm, ha barna kabát kerül rá... tom king szándékosan kilökte bruce-t a komfortzónájából ezekben a sztorikban, kivette a gotham-i vízköpős/sikátoros képeket az egyenletből, és ami még fontosabb, érzelmileg is ingoványos talajra vitte a főhősét -mert az eljegyzéssel esélye lett a boldogságra, és a különböző nézetek és permanens froclizás ellenére clarke-kal is megerősödhetett a barátságuk... és így lett ez a kötet ékes bizonyítéka annak, hogy nem kell mindig nagyívűség meg világmegmentés a szuperhősös sztorikba, az okosan megírt karakter-tanulmányok is épp’ annyira tudnak működni... a különszámokat általában tehernek érzem, egy a marketing által hozzáragasztott ballasztnak a kötetek testén, most viszont csodásan kiegészítette a füzeteket ez az annual, amikben megkaptuk a jelen bat/cat kapcsolat szívmelengető állapotát, itt viszont egy csodás ívvel érkezett a történet eleje és a vége, egy örök szerelem szívszaggató meséje -rég volt már olyan, hogy a tabletet becsukva csak megrendültem bámultam magam elé, úgyhogy köszönöm ezt a különleges élményt! (joelle jones és clay mann is szép munkát végeztek rajzolás-fronton -érezhető, hogy nekem kellenek a szépen megrajzolt arcok is, nem csak az elmésen megírt párbeszédek és a szeretet-teljes hangulat.) (##06.27.)

Detective Comics -Fall of the Batmen (Detective Comics vol.1 #969-974) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Joe Bennett, Miguel Mendonça, Jesús Merino, Philippe Briones) (eng)

már a kezdeteknél is szokatlan volt az a morálisan megkérdőjelezhető döntés batman részéről, hogy agyagpofát is beveszi az alakuló csapatába, félrerakva azokat a borzasztó tetteket, amiket korábban elkövetett az emberek ellen. de james tynion tudatosan játszott rá erre, és most aratta le a hosszú munkája eredményét... mert basil végül -külső nyomásra- elveszítette a kontrollt, és az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett frusztrációját gotham lakosságára okádta... és mivel megismertük a karakter jó oldalát, így fájdalmas volt látni, ahogy elveszik újra a régi énjében -főleg úgy, hogy a csapat bizonyos tagjai is komolyan elkezdtek kötődni hozzá, főleg az amúgy is érzékeny orphan... ha nincs a szindikátus aláásó tevékenysége, akkor is rossz állapotban lenne a csapat, tim-et teljesen kifordította magából az, hogy látta, hogy mivé válhat a jövőben (még az sem segít, amikor egy szívdobbantó jelenetben újra találkoznak stephanie-val), és emiatt végérvényesen megromlott a kapcsolata batwoman-nel is... kate egyébként is meghasonlott kicsit a csapata és az apja között, és morálisan megint ingoványos talajra érkezett azzal, hogy semmibe veszi a batman-féle ’nem ölünk’ alap-doktrinát... itt állunk most, a kötet címe helytálló volt, a csapat szétesett a nyomás alatt, és nem látszik az, hogy ez megint egy működő alakulattá válhatna valaha is... (komolyan egyszer lemérem, hogy james tynion-nál tényleg négyszer annyi párbeszéd van-e, mint a tom king-féle batman-ben -mert érzésre megvan ez a különbség...) (##07.01.)