(Captain America vol.5 #26-30) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Mike Perkins)

...technikailag a hírhedt 25.szám (maga a halál-eset) is ebben a kötetben jelent meg, de én azt átcsoportosítottam a polgárháború konklúziójához -úgyhogy itt csak a következményekkel foglalkozunk, hogy miként csapódik le a gyász a kapitány közvetlen környezetében... mert már az is eleve érdekes kérdés, hogy miként tudsz átmenteni egy képregény-sorozatot azon a szakadékon, ahol elveszíti a főszereplőjét -és ed brubaker láthatóan tudatosan készült erre a lépésre, mert a korábban erősen felépített mellék-karaktereire helyezi át a súlyt, akik sikerrel is veszik az akadályt... pedig mindenki pont úgy reagál, ahogy elvárnád, bucky dühös, bosszúra szomjazik, és ezért orrokat tör be, sharon-t folyamatosan gyötri az agymosásának eredménye, tony stark a bűntudatával (és a rászakadt rengeteg feladatával) küzd, sam elsősorban nick fury kérésére sodródik bele az eseményekbe, a fekete özvegy meg csak céltudatosan teljesíti a feladatait. és eközben a gonosz-szövetség csak szövi-és-szövi a terveit a titkos rejtekhelyen... már felvetődik az ötlet, hogy valakinek át kéne vennie a pajzsot (és az azzal járó súlyos terhet), de ahhoz még el kell telnie egy kis időnek, hogy az utód lelkileg készen álljon a feladatra. alapos alapozás ez, nem véletlen a ’vol.1’ felirat a címben... (steve epting (és a színezője) még mindig telibe találja az ízlésemet, és szerencsére ehhez a borongós, gyásszal átitatott hangulathoz tökéletesen passzolnak is ezek a képek.) (##12.29.)

(Astonishing X-Men vol.3 #19-24, Giant Size Special) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

az x-men-ek az űrbe mennek -már megint, mondhatják ásítva sokan, de whedon megtesz mindent, hogy ne érezd azt, hogy a szokásos paneleket pufogtatja csak, feltekeri level 1000-re az intenzitást, folyton újabb-és-újabb akadályokat gördít a hősök elé, és ami a legfontosabb, pont úgy osztja szét a csapatot, hogy legyen helye a karakter-építésre... az ifjú szerelmeseink végre kiteljesedhettek (a világok megmentése közben esik a legjobban a bujálkodás), emma-nak és scott-nak is van mit átbeszélnie a kapcsolatukról, de még a mindig pragmatikus brand ügynökből is sikerül némi érzelmet kicsikarni hank mccoy által. de talán a titkos kedvence mindenkinek az lesz, ahogy logan és a kis japán lány köteléke kialakul és megerősödik a küzdelmek során... és kisebb csoda, hogy ennyi lélek-balzsamra van idő az egyébként igencsak sűrű esemény-láncolat közben, ahol mindig életveszélyes tetteket kell átvészelni, folyamatosan oldalt váltanak az x-eken túli karakterek, ahol egyszerre két bolygó sorsáért is aggódnunk kell... és ugye nem kell mondanom, hogy a lezárásba is jut még csavar, amikor már azt hinnéd, hogy ez a sztori is egy esemény-szerű össz-hős-összefogás klisével köti meg a masniját, akkor adja meg a kegyelem-döfést a lelkünknek egy szívszaggató önfeláldozással... valószínűleg azt várjátok, hogy én is valami epikus és szuper-mély konklúzióval zárjam mondandómat ezután a legendássá nemesedett huszonöt füzetes run után, de igazság szerint úgysem találnám meg a megfelelő szavakat, hogy kellőképpen fényezzem a cégért, úgyhogy csak egyszerűen minden hozzám hasonló lemaradót és képregény-szüzet elküldenék olvasni, mert joss whedon és john cassaday egy tökéletesen komplex élményt kínált ezekkel a kötetekkel, könnyedén játszadozva az elménkkel, a szívünkkel és az érzékszerveinkkel. még akkor is, amikor az arányok nem voltak tökéletesen belőve... (##12.29.)

(Astonishing X-Men vol.3 #13-18) (2006, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

meg lehet próbálni fizikai erővel felülkerekedni a hősökön, vagy kihasználni az olyan testi előnyöket, mint a gyorsaság és az ügyesség, és biztos, hogy fájni is fog nekik az az egy-két pofon, amit begyűjtenek -ám ahhoz, hogy ne csak meghajoljanak, de meg is törjenek, sokkal hatékonyabb egy mentális vagy egy érzelmi támadás, mert azokat sokkal nehezebben védekezik le... és elsőre úgy tűnik, hogy joss whedon egyszerre mindent be akar vetni az x-ek ellen, a kissé avíttasnak tetsző pokoltűz klubot, a morrison-érából átmentett cassandra nova-t, sőt még a legutóbbi ellenséget, a két lábon járó harci termet sem hagyja békében nyugodni. de aztán elkezd minden-mindennel összefüggni, és addig csavarja a különböző támadásokat, míg az olvasó össze nem zavarodik kissé, hogy akkor most kit is kéne utálnia aktuálisan, sőt, miafene történik ezeken az oldalakon -de ez olyan jóleső érzésű elveszés, nem az a fajta fejvakarás, ami elveszi a kedvet az olvasástól... a legjelentősebb csapások az elmetrükkökből erednek, de whedon-ban persze van annyi fifika, hogy szélsőséges amplitúdóval dolgozik, mert míg bizonyos karaktereknél a mély-dráma felé húzza el a hangulatot, ahogy megvalósulni látják a legnagyobb félelmeiket (scott a képességét veszíti el, hank végleg elállatiasodik, kitty-t az anyaságból eredő rettegésekkel sokkolják), addig másoknál viszont humorral oldja a feszültséget, hogy ne csak izguljunk és aggódjunk, de jól is szórakozzunk olvasás közben (logan, mint gyáva gyerek -egyszerű humor, de működik (és ugye nem kell mondanom, hogy egy dobozos sör látványa töri meg nála a varázst))... azzal, hogy ord is itt sertepertél, azt érzi az ember, hogy whedon a kitérők ellenére tudatosan akarta felépíteni a run-ját egy nagy egységes egésszé -és a cliffhanger-t elnézve ez az érzet még inkább ki fog teljesedni a végére... (cassaday rajzaira most sem lehet egyetlen panasz sem, szerintem még arra is direkt játszott rá, hogy logan-nek nyomottabb fejet kanyaríntott, amikor beszari módba váltott a mindig kemény rozsomák...) (mások biztos utálják a szappanos elemeket a képregényekben, én viszont továbbra is határozottan vallom, hogy ennek a sorozatnak kifejezetten a kapcsolatok adják a gerinc-szilárdságát, el lehet olvadni mondjuk attól az esetlen romantikától, amit kitty és peter előadnak füzetről-füzetre...) (##12.29.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #543-545, Friendly Neighborhood Spider-Man vol.1 #24, Sensational Spider-Man vol.2 #41) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Joe Quesada; rajzolta: Ron Garney, Joe Quesada) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

érdekes, hogy egy sztorit mennyire meg tud előzni a híre, és aki az elmúlt évtizedben szuperhősös képregényekkel foglalkozott, ahhoz már biztos hogy elért a rajongóknak az a nagy fokú gyűlölete, ami ezt a kötetet övezi... pedig ha lehántjuk ezt azt az érzelmi sokkot, amit a régi olvasók átéltek az alap-gondolat miatt, maga a képregény nem a sátán műve, nem egy olvashatatlan szemét, ugyanis az érzelmi vetülete igenis működik, ahogy peter küzd a lehetetlennel, hogy eldöntse, hogy az életének melyik kulcsát dobja el örökre. még akkor is hat az emberre ez a drámai nyomasztás, ha egy kicsit elsietettnek érződik a tempó, ha lehetett volna még hosszabban is felvillantani az alternatív lehetőségeket (mondjuk nagyobb rejtélyt szőni köréjük, mert így egy pillanat alatt le lehetett vágni, hogy mit akar mephisto megmutatni peter-nek)... de abszolút meg lehet érteni azokat, akiket vérig sértett az a gondolat, hogy kidobnak harminc évet az életéből, hogy egy szerkesztői döntést akarnak sztoriként lenyomni a torkán, hogy ahelyett, hogy előre fejlesztenék a legismertebb marvel-karaktert, inkább gyáván visszahúzzák a kezdeti stádiumába, mert a felső vezetés szerint ’ez kell a népnek!’. hogy már megint azt hiszik az írók, hogy házas szuperhősöket csak unalmas módon lehet írni, ezért fel kell bontani ezeket a kapcsolatokat... látszik, hogy joe quesada főszerkesztőnek annyira szívügye volt ez a sztori, hogy még a rajzolási feladatokat is magára vállalta -és hozta a nála már korábban is látott hullámzó színvonalat, amikor néhány oldalanként megküzd egy-egy arc ábrázolásával... kicsit sajnálom, hogy a straczynski-éra ilyen ellentmondásosan ért véget, még ha nem is mindig voltam megelégedve azzal az iránnyal, amerre elvitte spidey-t az évek során. (sokáig őröltem magamban az érveket, hogy folytassam-e a sorozatot a következő (ugyancsak ellentmondásos megítélésű) korszakkal, és jelenleg afelé hajlok, hogy nincs türelmem 100 füzetnyi ingadozó minőséghez, inkább most pihentetem pókfejet (ebben az univerzumban), és majd visszatérek egy olyan időszakban, aminek sokkal magasabb a reputációja.) (##12.28.)

(New Avengers vol.1 33-37, Annual) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinin Yu, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin, 2013)

kicsit sajnálom, hogy a sok ajánlás ellenére nem fért fel az olvasási listámra brian k. vaughan ’the hood’ mini-sorozata, így ismeretlenül kellett itt találkoznom most először a karakterrel -főleg mert érezhető benne spiritusz azzal, ahogy az alvilági körökben mozog, ráadásul még egy démonnal is lepaktált. az is rendben van, hogy a folyton elgyepált rosszfiúk érzik a lehetőséget a jelenlegi zavaros helyzetben, és olyankor csapnak le, amikor a meggyengült angyaloknak tényleg fájni tud... bár én már túlzásnak találtam a bizalmatlanság hangsúlyozását (ami ugye leginkább mételyezi a hősök kapcsolat-rendszerét), luke már ott tart a paranoiájában, hogy a saját gyerekéről is feltételezni tudja, hogy skrull lenne... kijött az előnye annak, hogy bendis írja mind-a-két angyal címet, mert össze tudta fűzni a két csapat kalandjait, sőt, bizonyos jeleneteket különböző szögekből ábrázolt ebben a két kötetben... itt is azért érezni azt, mint a tesónál, hogy azért kellett az alvilági figurák aktív tevékenysége, mert még vissza kell fognia kicsit a skrullokat, amíg a többi sorozat írója is felkészül az invázióra... rám jellemző módon az intimebb pillanatokat élveztem a legjobban (főleg jessica jones érzelmi hullámzását használja ki jól bendis), és ahogy sok karakternek, úgy nekem is vannak ellenérzéseim az intenzív mágia-használat miatt... leinin yu rajzai kifejezetten bántották a szememet, sokszor zavarosak a kompozíciói és az egyen-arcai között is nehéz kiigazodni -ez most tipikus példája volt annak, hogy egy rendben lévő sztori-élményt húz le a vizualitás döcögése... (##12.28.)

(Mighty Avengers vol.1 #7-11) (2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mark Bagley, Marko Djurdjevic) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

szépen átsétált póknő az új bosszúangyalok közül -és nem csak olyan értelemben, hogy csapatot váltott, hanem szó szerint is, az előző new avengers kötet végén útrakelt, hogy most itt a testvérsorozatban találkozzon tony-val, miáltal egy egész füzetük volt megvitatni a skrull-problémát, bőven megtűzdelve a párbeszédet bizalmatlansággal és sértettséggel... ahhoz képest, hogy ezután csak négy füzetet fogott át ez a kötet, meglehetősen sűrű események után kapkodhattuk a fejünket, ott volt a címadó szimbióta-invázió, amikor számtalan éhes szájat kellett kordában tartani manhattan közepén (köztük az épp óriást játszó darazsat is), majd lecsaptak hőseink latvériára, és még egy nosztalgiával felérő időutazás is belefért -mindezt úgy, hogy a doom-robotok elleni összecsapásra bőven lett szánva a szélesvásznú, párbeszéd nélküli dupla-oldalakból is... és nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen szétágazó ötlet-parádé jól csapódik le az olvasókban, a korabeli kiadásokat imitáló múlt-utazás például felesleges kitérőnek érződött csak, mert az őrszemről ezúttal sem tudtunk meg többet, és az ottani eseményeknek sem lett semmilyen hatása a későbbiekre... doom a szokásos genyóságával ’oké’-s gonosz -lenne, ha nem monologizálna annyit gondolatban, és mondjuk nem viselkedne seggfej módjára a nőkkel. vagy attól lesz egy ember gonosz, ha azt mondja valakinek, hogy nagy a segge...? szegény carol danver-szel mindig megszenvednek az írók, legalábbis azokban a bosszúangyal sztorikban, amikben eddig találkoztam vele, mindig problémákkal volt körülvéve a karakter, hol az alkoholizmusával küzdött, hol az önbizalom-hiánya verdesi a plafont... meg merném kockáztatni, hogy időhúzónak pecsételjem ezt a kötetet, ahol bendis nagy durrogva másról ír, mint amiről szeretne -azaz a skrull invázióról... (mark bagley-t már az arcairól kiszúrom messziről, de mivel megszoktam már az ultispidey-nál a stílusát, így itt sem zavart. viszont az arthur király korabeli utazásoknál nagyon szép festményszerű képeken pucérkodhatott morgan le fay.) (##12.28.)

(Mighty Avengers vol.1 #1-6) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Frank Cho) (magyarul: Marvel Box, Kingpin, 2016)

miután tony stark végleg seggfejjé transzformálódott a polgárháború végére, így sok kedvem nem volt olvasni arról a csapatról, amit ő vezet -de bendis is érezhette, hogy meg kell győzni valamivel az olyan kétkedőket, mint amilyen én vagyok, úgyhogy gyorsan dögös nővé változtatta vasembert... (apropó, eléggé kivagyok az amerikai prűdségtől, mert baromi feltűnő volt, hogy ms.ultron-t szemből lehetett ábrázolni, barbi babás, bimbótlan cicikkel, oldalról viszont mindig füstfelhőnek kellett takarni mellkas-tájékon...) első szám, tehát csapat-építéssel kellett kezdeni, megint össze kellett szedni a bandát, amiben maximum az volt az újdonság, hogy a karakterek úgy tettek, mintha ez most egy komoly szelektálási folyamat előzné meg -és kerestek az ismertebb arcok helyett megfelelő behelyettesítőket. és hát nem mondanám, hogy ez a legizgalmasabb line-up az angyalok történetében, de ha a sztori jó, akkor elviselem az arcoskodó árész-t thor helyett végülis... és a sztori, hmmm, mondjuk azt, hogy ’oké’... úgy tűnik, hogy az erőre és fifikára épít, amik elengedhetetlenek a mesterséges intelligencia legyőzéséhez, de igazából tudjuk, hogy azért kellett már most egy nagy ellenfél, hogy össze tudjon érni a friss csapat valamennyire... ami újdonság a bendis-féle csapatképregényekben, hogy komoly hangsúlyt kapnak a tagok gondolatai is, a ki nem mondott félmondatok, amikből megtudhatjuk, hogy mennyi bizonytalanság és bizalmatlanság (esetleg elfojtott vonzalom) van bennük... a szerkezet itt is hasonló az előbb olvasott new avengers-hez, akcióval akar lekenyerezni, mint visszalépdel a csapat összeszedéséig -elhasznált formula ez, de hasznos, mert az olvasónak nem kell várnia a zúzásig... de úgy alapvetően a közép-vonalra lő ez a kötet, nincs benne igazán nagy truváj, oké sztori, oké rajzok, oké karakter-piszkálgatások, komolyabb hűha-faktor nélkül. bár azért az menő, amikor darázs keresztül-lövi magát egy nagy zöld dínó-szerű lény testén át... (##12.25.)

(New Avengers vol.1 #27-32) (2007, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Leinil Yu) (magyarul: Kingpin, 2007)

hmm, miután néhány napja ed brubaker ’csak amennyi feltétlenül szükséges’ hozzáállással íródott párbeszédeit gyűrtem, egész sokkoló volt brian michael bendis folyton pofázó hőseire rátérni -mert valahogy hiteltelennek tűnt, hogy minden karakter ugyanúgy akar poénkodni a ninja-verések közepette, mint ahogy azt mondjuk pókembertől megszokhattuk. még akkor is, ha ez a sok duma is poénkodás egyik célpontja volt... bendis érezhetően a saját pecsenyéjét akarta sütögetni, és ez a japán kaland csak egy kitérő volt a készülődő nagy eseménye alapozásaként. de nem hiszem, hogy sok panasz érkezne az átlag geek-olvasóktól azért, mert elküldte a srácokat egy kis ninja-bunyóra... a dramaturgiai szerkezet klasszikusan képregényes volt azzal, hogy beleestünk az akció közepébe, majd visszafordultunk egy kicsit korábbra, hogy megnézzük azt is, hogy mivel jár a törvényenkívüliség. és hogy érezzük azt, hogy strange doki nélkül mennyire hamar kudarcba fulladna a renitens csapat megmenekülése... szóval biztos vagyok benne, hogy bendis már kéz-tördelve várta, hogy bedobhassa a nagy fordulatot, amit már évek óta a spájzban tartogat -hogy a skrullok köztünk vannak... a magyar kiadás máshogy van felosztva, mint az amerikai változat, így ide került a 32.szám is, ami nem csak egy viharos repülőutat mutat be, de elülteti bennünk a kétely magvait is -a máskor csak tőmondatokban morgó rozsomáknak megered a nyelve, és végigveszi azt, hogy mennyit változtak a karakterek az elmúlt időszakban, és hogy igazából mindenki lehet közülük álruhás űrlény. szép nagy meta kikacsintás, köszönjük mr.bendis... (leinin yu eddig is ilyen szemroppantó módon csúnyán rajzolt, mint itt? rossz volt ránézni, nehéz volt kisakkozni, hogy melyik arc kihez tartozik -azért ezt is beleszámolnám abba, hogy nem élveztem annyira ezt a kötetet, mint a korábbiakat...) (##12.25.)

(Immortal Iron Fist vol.1 8-14, Annual) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction; rajzolta: David Aja, Howard Chaykin, Dan Brereton, Jelena Kevic Djurdjevic, Kano)

különböző csoportok bajnokai összemérik a kungfu képességeiket egy nagy tornán -csak nem egy hetvenes évek-beli hongkong-i verekedős filmet indítottam véletlenül...? és biztos szórakoztató lenne a képregény akkor is, ha csak a különböző (látványosan koreografált) összecsapásokat kaptuk volna meg (gondosan címkézve minden mozdulatot), de végül egy sokkal komplexebb felépítéssel örvendeztetett meg minket a brubaker/fraction páros. hiszen a párhuzamos idősíkok itt is megmaradtak, hogy teljes képet kaphattunk a nagy ellenfélről, davos-ról, az idősebb rand-ről és az előző vasökölről is, külön kis drámai vonalat hozva létre azzal, hogy mivel is jár a halhatatlan sárkány csíjének megszerzése... danny meglepően hamar visszatért a földre, hogy egy külön küldetésen vegyen részt, de a bérhős-trió és a hidrás szervezkedés miatt is fagyoskodtunk eleget a himalájában... a mennyei királyság eleve megosztott a hét város mentén, de külön figyelmet szentelhettünk k’un lun politikai repedéseinek is, a rossz vezetésnek, és annak az avíttas felfogásnak, hogy a nőket csak titokban lehet edzeni (bezzeg a többi város bajnokai közt két (csinos és halálos) nő is akadt)... a végére persze minden összeért, kikristályosodtak a motivációk, kialakultak a frakciók, akik aztán látványosan összecsaphattak, és végül k’un lun is új úton indulhatott el. az olvasó meg elégedetten csukta be a kötetet, kapott kungfu-t, kapott mitológiát, kalandot és izgalmat, egy komplett képregényes élményt. (bár ugye a rajzolók váltakoztak a jelen és a múlt eseményei között, igazából csak a különszám esetében szisszentem fel fájdalmamban -amikor howard chaykin olyan széles állkapcsot rajzolt danny-nek, amit még conan a barbár is megirigyelhetne...) (##12.25.)

(Immortal Iron Fist vol.1 #1-6) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Matt Fraction; rajzolta: David Aja, Travis Foreman, Sal Buscema, Russ Heath)

nehezen mondhatnám magam iron fist szakértőnek -eddig csak az évekkel ezelőtt olvasott heroes for hire kötetben találkoztam egy kevéssé szimpatikus inkarnációjával, valamint ott volt a kiábrándító minőségű tévé-sorozat, ami szerintem még a legbőszebb rajongóknak is elvette a kedvét a karaktertől... úgyhogy jól jöttek a hozsannák ezzel a képregény-sorral kapcsolatban, mert az elolvasása segített megérteni, hogy miért kötődhet bárki is danny rand-hez... ehhez kellett ed brubaker, aki a kölcsönvette önmagától a múltra való felelgetés dramaturgiáját (lásd még a captain america run-ját), matt fraction meg gondolom a lüke humort hozta a kollaborációba (lásd mondjuk a liftezős jelenetet)... azt azért tudtam eddig is a karakter mitológiájából, hogy mindig csak egy vasököl tevékenykedik a földön -vagyis eddig azt gondoltam, hogy ez egy általános szabály, mert az írók ezt most jól megcáfolták, és egyszerre két(szer két) ököl világíthatott a rosszfiúk szemébe... és baromira bejött, ahogy fel van építve a mitológia, ahogy kezdéskor végigvonulnak az elmúlt korok ironfist-jei, ahogy erőteljesen rányomja a jelen eseményeire a bélyegét a legutóbbi chi-mester múltbéli drámája. és mindeközben megállás nélkül megy a kungfu a hidrás srácok ellen, és éreztetik azt, hogy mindez az építkezés valami nagyobb dolog fele tart. egy misztikusabb dolog felé, ami már most is átitatja a hangulatot -naná, hisz lányok alakulnak át darvakká a szemünk előtt... jó volt látni egy nagy maréknyi karaktert a netflix-es marvel univerzumból, és bár itt hogarth sajnos férfi, azért colleen, missy és luke itt is látványosan aprítanak... david aja realizmusba hajló rajzai jól kiszolgálják a sztorit, és a verekedés jelenetei is ötletesen vannak felépítve -ez mondjuk egy kung-fu sorozatnál nem hátrány... (##12.23.)

(Daredevil vol.2 #88-93) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: David Aja, Michael Lark) (eng)

az előző kötet szívdobbantó befejezése után foglalkoznunk kellett foggy nelson-nal egy kicsit, úgyhogy a nyitányt rá is szántuk -egy eléggé nyomasztó füzet erejéig, amit eléggé szétvetett a tehetetlenség, ahogy foggy próbálta elérni az ismerőseit, hogy tudassa velük, hogy él (david aja erőteljes ceruza-vonásait nagyon feldobta a piros szín meghatározó jelenléte)... aztán jött a fő attrakció, amiben matt james bond módjára turnézta végig európát -igaz, a brubaker-i hagyományokhoz mérten nem a kém-történetek voltak a minta-adók, vagy legalábbis most is teletömte noir-vonásokkal a sztoriját (van nyomozás, kemény kikérdezésekkel sötét sikátorokban; van femme fatale, aki összezavarja a hős fejét; van hentchman, aki a testi erejével majdnem felülkerekedik a hősön; és van egy mastermind a háttérben, aki bármilyen szálat meg tud mozgatni, hogy elérje a célját)... igazából mondhatjuk azt, hogy kellett ez a kötet, hogy brubaker vissza tudjon állítani sok elemet, amiket bendis-szel karöltve félreraktak az utóbbi időben -mert nem lehetett matt feje körül örökké a wanted felirat, mint ahogy wilson fisk-ket sem rejtegethették örökké a rácsok mögött. és ez utóbbitól lesz igazán mélysége a fordulatnak, mert matt-nek a lelkére kellett venni azt a terhet, hogy mostantól a vezér összes elkövetett tettéért felelősséget kell vállalnia... a végén nagyon jó érzés volt látni matt mosolyát, ahogy összeölelkezett a legjobb barátjával, ugyanakkor a tönkrement életek sötét drámájának felhői még mindig hosszú árnyékot vetnek a new york feletti égről... (##12.23.)

(Incredible Hulk, vol.2 #92-105) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Greg Pak; rajzolta: Carlo Pagulayan, Michael Avon Oeming, Alex Nino, Marshall Rogers, Aaron Lopresti, Gary Frank) (magyarul: Hatchette, 2018)

az egyik legősibb mondás a történelemben, hogy tanulni kell a történelemből -és persze a művészek is ismerik ezt a bölcsességet, csak sajnos néha azt lehet érezni náluk, hogy túl vastagon dolgoznak az indigóval. mondjuk zöldre színezik spartacus históriáját, és elégedetten dőlnek hátra a munkájuk végeztével... tudjátok jól, hogy vannak ellenérzéseim a nagy melákkal kapcsolatban, mert nem nagyon találkoztam még olyannal, hogy számomra izgalmassá tudták volna tenni a karaktert, igaz, nem is igazán volt szándékom kísérletezni a főszereplésével írott füzetekkel. ezzel a monstre sztorival is csak azért tettem kivételt, mert ezt tényleg nagyon sokan tartják esszenciális olvasmánynak -meg persze jó laikushoz híven a harmadik thor film is csigázta az érdeklődésemet... de sajnos az elvárásaimhoz ez a történet sem ért fel, bár találtam benne érdekes elemeket, még haladni is viszonylag jól tudtam az olvasásával tempója miatt, egész a végéig nem sok mindent mozgatott meg bennem... mert leginkább tényleg csak egy ókori római parafrázisnak lehetett érezni a sztorit, ahogy a gonosz elnyomó uralkodó ellen fellázadnak a rabszolgaként kezelt gladiátorok, és ezzel lavinát indítanak el a birodalomban... maga a főhős csak azért nem egy spartacus-i karakter, mert nem igazán akar vezetővé válni, csak azért követik őt, mert ő tudja ütni a legnagyobbakat -de nagyon sokáig nem mutat érzelmeket... lehet hogy az sem segített, hogy a tizennégy füzetes terjedelem ellenére többször is azt éreztem, hogy vázlatosan rohanunk csak az események után, hogy hiányzik az igazi mélysége. annyival van csak ez esetleg kompenzálva, hogy a gladiátor-társak mind megkapják a maguk háttér-történetét, ahogy az egész bolygó múltja is ott sötétlik a mondatok között... a sztori vége már eltér az ókori mintától, mert szuperhősös módon meglett a győzelem, és a törékeny béke is karnyújtásnyira került -csakhogy az írói gonoszságot még az univerzum legerősebb lényei sem tudják legyőzni... nem tudom, hogy eleve az volt-e greg pak terve, hogy három rövid napot ad csak az uralkodásra hulk királynak, és aztán addig bombázza drámával, amíg meg nem törik, vagy szerkesztői utasításra kellett ilyen hamar visszahozni őt a földre, de csak részben tudok örülni annak, hogy a magasnyomású drámával belőlem is sikerült a végére érzelmeket kicsiholni, ugyanakkor nagyon tudom sajnálni azt, hogy nem élvezhette a melák tovább azt, amit kemény küzdelmek árán létrehozott... persze ez a dráma sarkallhatna arra, hogy akarjam tudni, hogy miként vezeti le a nagy zöld dühét a karakter, miután hazaérkezett a földre, de azt hiszem, hogy be kell látnom, hogy egy időre megint elég volt a nagy zöld szóló kalandjaiból (még ha a world war hulk nem is lenne technikailag szóló-sztori, hanem egy marvel esemény(ecs)ke)... (érdekes, hogy más írók kedvenc hulk-fogása, hogy banner és a benne élő szörny kapcsolatát elemezgetik, addig pak-nál egyetlen jelenetben láthattuk csak bruce-t.) (##12.22.)

(Runaways vol.2 #19-24) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Mike Norton, Adrian Alphona) (eng)

a hosszabb lefutású történetmesélés egyik nagy előnye, hogy van hely bennük arra, hogy a sokkoló események hullámait is kellően kifuttassák -és mi lenne sokkolóbb egy halálnál... és persze minden személyiségben máshogy csapódnak le a gyász folyamatai -vannak, akik ilyenkor szorosabb kötelékekre vágynak, vannak, akik vigaszt keresnek mindenhol, és vannak, akik bosszúra szomjaznak... chase-t veszélyes útra terelte a veszteség, nagy próbatétel elé került, hogy a lelkét (avagy önmagát) feláldozza-e a szerettéért (kezd egy kicsit fárasztó lenni, hogy a gonosz entitások mindig ártatlan lelket akarnak maguknak áldozatként, nem?)... ebbe a szomorkodós és összebújós hangulatba robbant be egy nagy szörny, ami így furcsa váltásnak tűnt elsőre, de aztán okosan ez a lény is a halál elfogadásához lett kötve... (vicces volt, hogy pont azon pörögtem, hogy nic miért nem kicsinyíti le a lényt, amikor bkv kikerülte a bal-horgomat, és megmagyarázta, hogy már el van használva a kicsinyítő varázslat...) mivel tudtam, hogy ez a kötet lesz vaughan búcsúja a címtől, ezért valami nagy gyomrost vártam a végére, egy utolsó összecsapást a gibborim-mal -ez utóbbit meg is kaptam, de valahogy cseppet sem éreztem kielégítőnek, gyorsan lezavart ide/oda szurkodás volt csak, majd vége is lett... amit viszont még mindig nagyon szeretek a sorozatban, az az, ahogy a magánéletet kezeli, hogy sohasem fogy ki a tini-szerelemből (és a családias szurka/piszkákból)... (##12.20.)

egyszerre vártam és féltem is ettől a pillanattól, amikor eljön számomra is a polgárháború, mert nagy falatnak tűnt ezen a marvel-eseményen túlrágni magam... hosszas előkészületet is igényelt, míg végiggondoltam, hogy mit és hogyan olvassak ebből a riasztó mennyiségű füzetből -aztán maradt az a módszer, amit az igazi szakértők ajánlanak: ’csak azt vedd fel a listádra, amit egyébként is olvasnál’. így sikerült a 100 körüli füzetszámot 35 környékére letornázni. az már egyből az elején kiderült, hogy a marvel hivatalos oldalán lévő sorrend nem sokat ér, úgyhogy gyors újratervezéssel lendültem bele újra az olvasásba. mivel láttam, hogy a visszafogott csipegetésem ellenére is túl nagy a füzet-halom ahhoz, hogy egyben írjak az egész eseményről, ezért egységekre próbáltam szétbontani a véleményemet. négy nap alatt értem az előzményektől a következményekig, így intenzíven élhettem át ezt a grandiózus marvel-vállalást. (##12.14-17.)

előzmények: (Amazing Spider-Man #529-531, New Avengers: Illuminati) (2006, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, Brian Michael Bendis; rajzolta: Ron Garney, Tyler Kirkham, Alex Maleev) (eng)

a new avengers-ben már bemutatkozott az illuminati, ami egy közös platform a szuperhős közösségeknek, ám brian michael bendis most vezetett minket vissza a kezdetekhez, a megalakuláshoz és a sok-sok problémához, amit a nézetbeli különbségek okoztak. namor eddig sem volt a kedvenc marvel karakterem (valakinek vajon az?), de most kifejezetten ellenszenvesnek volt ábrázolva a folytonos akadékoskodásával... azon kicsit meglepődtem, hogy a törvény-tervezet már korábban meg volt szövegezve, hogy a kormányzat csak egy drámai eseményre várt, hogy élesítse azt... egyébként ha belegondol az ember, akkor vannak jogos érvek a regisztráció bevezetését követelők mondandójában, amik megfontolásra érdemesek -de a fontos az lesz, hogy milyen áron akarják majd betartatni az új szabályokat... (bendis tényleg előkészítésnek szánja ezt a füzetet, még azt is megmagyarázza, hogy hulk miért hagyja ki a nagy eseményt)... eközben pókember teszteli az új menő ruháját, amit néhány rosszfiú bán csak igazán, miközben straczynski kényszeresen próbál kimagyarázni dolgokat (gondolom az olvasók rátámadtak amiatt, hogy mary jane-nek két füzet között meggyógyult a keze), vagy egy kicsit didaktikusan utalgat a nagy amerikai polgárháborúra... (és mi az isten volt az a szerkesztői veszekedés az egyik szám narrációjában?)

a fő mini-széria: (Civil War #1-7) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Steve McNiven) (eng)

érdekes, hogy amíg a film-verziónál teljesen egyértelmű volt számomra, hogy melyik oldal fele húz a szívem (#teamcaptain), addig itt a képregényben talán jobban volt artikulálva a másik oldal érv-rendszere is, így jobban be tudtam látni, hogy milyen igazságok vannak tony stark mondandójában. az már egy másik kérdés, hogy ebben a bonyolult helyzetben miért a fasisztálódás útját választotta, arról a morálisan tökéletesen elítélendő döntésről már nem is beszélve, hogy gyilkosokat és gonosztevőket is beszervezett a kormány oldalára... az is egy érdekes kérdés, hogy miért pont most telt be a pohár a döntéshozóknál, hiszen itt is sorolták azokat a közelmúlt-béli eseményeket, amikor emberéleteket követelt egy-egy komolyabb szuper-erejű összecsapás... de úgy tűnik, hogy mindig eljön egy pont, amikor a józan-ész és a lelki iránytű összefeszülnek, és az ilyen elvi viták végig is hullámoznak a közösségeken, és könnyen erőszakba torkollnak... a legtöbben itt is oldalt választanak, bár vannak, akik inkább neutrálisak maradnak (x-menek túlságosan ismerik a megaláztatást ahhoz, hogy hátrébb húzódjanak), és van olyan is, akinek nincs gyomra a barátai és szövetségesei ellen fordulni... a harmadik füzetig kell várni az első komoly fizikai összecsapásra, ami egy event-hez méltó halállal ér véget -meg némi fejvakarással a részemről (klón-thor, really? mondjuk a belépője hatásos volt, az kétségtelen)... aztán persze a fináléban újra össze kell feszülni, teljes kapacitással -csak az a baj, hogy elég nehéz egy ilyen sok-szereplős csatát szépen ábrázolni, hogy az olvasós jól átlássa, hogy éppen ki-hol-van és mit-csinál, itt sem sikerült tökéletesre a végeredmény. csúcspontot sem igazán kapunk, hiszen nincs igazi győzelem -bár teljesen érthető, hogy a kapitány felteszi végül a nagy kérdést: megéri ez a sok szenvedés...? de az antiklimatikus csata-vég után sem kaptunk igazi lezárást, inkább csak egy gyors kitekintést a jövőbe, hogy milyen következményekkel járt a háború, hogy milyen lesz ez a szigorított és regisztrált új világ... (érdekelne azoknak a véleménye, akik csak ezt a fő-minit olvasták el, hogy mennyire kaptak teljes élményt, mert többször is érezhetően összedolgozott millar és straczynski, több jelenet is átfolyik innen a pókember-füzetekbe majd vissza ide. akár fontos dolgokat is átpasszolt millar nagylelkűségében -mondjuk a 42-es börtön bemutatását. de azt is hozzátenném, hogy még a szorosabb együttműködés mellett is érez azért az ember döccenőket -például peter eléggé leharcolódik itt a főszálon, aztán a saját füzetében hirtelen sokkal jobban lesz...) (eléggé filmszerűen próbálja millar a kezében tartani a sok szálat, néha csak egy fél oldal erejéig vág bizonyos hősökre, hogy ők is hallathassák a hangjukat, aztán robogunk is tovább az újabb helyszínre.)

pókember: (Amazing Spider-Man vol.1 #532-538) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (eng)

pókember identitásának része, hogy védi az identitását, így az ő szerepe volt a legérdekesebb ebben a polgárháborúban. és jól is érzékelteti straczynski a döntés súlyát, kellően végiggondolja peter, hogy melyik utat válassza, hogy meneküljön-e vagy maradjon hű a mentorához. és aztán, amikor lehúzza a maszkját, és felveszi a vállára az igazi terhet, akkor is végig kételkedik a döntése helyességében, főleg amikor rádöbben, hogy az általa választott oldalon árulóvá kéne válnia, és a barátait kéne feláldoznia a csatában... jól végigmentünk a színvallás összes következményén, a közkedveltség elvesztésétől kezdve a sajtó zaklatásán át az ellenfelek megvilágosodásáig. és persze a legsokkolóbb pillanatot j. jonah jameson élhette át, aki az első ájulás után máris jogi útra terelte a fortyogó dühét... ahogy az előzményben lincoln elnökre jutott egy kis rivalda, mint az igazi polgárháború jelképére, most a mccarthy-érához lett hasonlítva a törvény, amikor az újkori történelem legnagyobb ’boszorkányüldözése’ zajlott, amikor valódi ítéletek nélkül tették tönkre rengeteg ember életét (mert ugye itt is elég csak az, hogy valaki tudja rólad, hogy különleges képességed van, így a lelkes shield-es fiúk már zárhatnak is a börtönbe, kérdezés nélkül)... teljesen érthető peter pálfordulása, hogy fizikailag is összefeszül vasemberrel -de persze szép dolog belátni, hogy melyek azok az eszmék, amikhez minden körülmények között ragaszkodni kell, csakhogy az elkövetett megingások nem mindig hozhatóak helyre teljesen. és eléggé kegyetlen írói döntésnek érzem, hogy peter-t egy olyan következménnyel sújtja, amitől egész életében rettegett... (feltűnően sok közelit kaptunk vasember szem-nyílásáról. mondjuk nehéz is érzelmeket ábrázolni egy merev maszkon...)

az új bosszú angyalai: (New Avengers vol.1 #21-25) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Howard Chaykin, Leinil Yu, Olivier Coipel, Pasqual Ferry, Paul Smith, Jim Cheung)

egy kis műhely-titok: sokszor előre össze szoktam írni az olvasandó füzetek paramétereit (hányas számok tartoznak a kötetbe, évszám, író-rajzoló-csapat) -és most az új angyaloknál bosszankodtam egy sort, hogy minden számot más rajzolt, aztán mikor elértem a nagy olvasási sorrendemben az első füzethez, már megértettem a koncepciót. mivel az angyalok kettészakadtak a frakciók mentén, ezért bendis nem tudott csapat-képregényt írni erre az időszakra, ezért inkább minden számban másra helyezte a fókuszpontot (és ugye különböző rajzolóknak adta a feladatot, így aztán változatosan lehetett gyönyörködni a formásra kanyaríntott női hátsókban, máskor viszont erőteljes hunyorgatással lehetett csak kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a művész)... az adott hőstől függött, hogy mennyire mélyedtem bele szívesen az aktuálisan vele foglalkozó 22 oldalba -mert például az őrszemmel még mindig nehéz engem felcsigázni, főleg hogy ő most megkapta maga mellé a sótlan inhumánokat is... viszont jessica drew továbbra is kifejezetten érdekes a hármas-ügynök szerepében, főleg mert én még nem ástam bele magam a múltjába, úgyhogy a hidrás eredet-története is relevációval ért fel (azért meg nem igazán tudnék morogni, hogy bugyiban/melltartóban bunyózta végig az egész füzetet, talán ennyi szexizmus belefér az értékrendembe)... luke cage-nek nem meglepő módon a rabszolgaság és az afroamerikaiakkal való bánásmód jutott eszébe a regisztrációs törvényről -bár nekem inkább az tetszett, ahogy harlem szeretett hősnének ábrázolta bendis (és végre kaptunk egy lopott pillanatot a jessica jones-szal való kapcsolatából is)... a kapitány merengésre használta leginkább a számát, plusz a csapatgyűjtésére fókuszáltunk... az ironman-es részt viszont kicsit időhúzásnak éreztem, egy melléksztorinak tony stark egy balul elsült napjáról -viszont legalább láthattuk azt, hogy maria hill a tökösségével érdemelhette ki a pozícióját a shield-ben...

amerika kapitány és bucky: (Captain America vol.5 #22-24, The Winter Soldier -Winter Kills) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Mike Perkins, Lee Weeks, Stefano Gaudiano, Rick Hoberg)

mivel a főszálon eléggé lefoglalta mark millar a kapitányt, ezért ed brubaker azt főzte ki, hogy a társaira fókuszál inkább itt a szóló-címben -de szerintem nem kell azon bánkódnunk, hogy esik egy kis reflektor-fény sharon carter-re és bucky barnes-ra is (meg a háttérből egyre aktívabban tevékenykedő nick fury-ra). de persze azért a kedves szerző nem bírta megállni, hogy a kapitányt ne dobja be végül egy hidra-akció közepébe. mert legyen bármilyen konfliktus körülötte, steve rodgers-nek muszáj dolgoznia is egy kicsit... ezek mellett a gonoszok is beköszönnek a füzetek végén, csak hogy kellően idegesek legyünk, hogy mikor lép akcióba ez a förtelmes szövetség... (brubaker írt még egy bucky-s szóló-füzetet is, ami szintén megkapta a civil war címkét, és bár a többi ilyen típusú kiadványt lehagytam a listámról, ennél kivételt tettem, és nem is bántam meg, főleg mert így az ünnepek közeledtével nem ártott egy kis emlékeztető arra, hogy a karácsony nem csak a szeretetről szól, de ez lehet az az időszak is, amikor csendesen visszaemlékezünk, felidézve magunkban az életünk szép és szomorú pillanatait. ezen túl végre bemutatkozott számomra kate bishop is, már sokat hallottam rólad kislány, üdvözöllek az ismeretségi köreimben!)

pókember -újra feketében: (Amazing Spider-Man vol.1 #539-542) (2007, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Ron Garney) (magyarul: A hihetetlen Pókember, Kingpin)

tökéletesen megérti az ember peter dühét és fájdalmát amiatt, ami a nagynénjével történt, de közben meg azt is érzi, hogy straczynski inkább batman-t szeretett volna írni, és nem pókembert... de tényleg, gondolj csak bele: egy fekete éjszakán egy fekete ruhás hős fortyogó dühvel a lelkében, kíméletlenül vadássza le azokat, akik elvezethetik a következő nyomhoz, a felbujtóhoz, akit aztán némán, pusztán fizikai erővel győz le... ez nem egy pókember történet, mégis el akarja olvasni az ember, mert át akarja élni peter fájdalmát, akarja az összes csonttörő pofont, amit a tettes jutalmul kap... (tudom, hogy technikailag még egy szám tartozna a kötetbe az amazing-ből, de mindenhol azt láttam, hogy az inkább már felvezetése a drámai finálénak, úgyhogy oda tartogatom inkább. meg talán ez egy jó kiszálló-pont volt azzal a kilátástalan reményteleséggel, amit árasztott magából az utolsó oldal...)

epilógus: (Captain America vol.5 #25, Civil War -The Confession, Civil War -The Initiaticve) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Brian Michael Bendis, Warren Ellis; rajzolta: Steve Epting, Alex Maleev, Marc Silvestri)

(ez most kicsit vegyes-felvágott lesz, mert ide gyűjtöttem mindent, ami a csata befejezése után játszódik) tizenkét év eltelt ezen füzetek megjelenése óta, úgyhogy nem lehetett titok számomra, hogy mi lesz a gonosz csattanója a háború befejezésének -de ha annak idején olvastam volna a hírhedt 25.számot, akkor is már az elejétől kezdve éreztem volna, hogy valami fontos dolog fog benne történni, mert ed brubaker úgy építette fel az egész füzetet, hogy már a kezdetektől ott legyen benne ez az érzet. már a flashback-ek is gyanúsak lehetnek (bár brubaker előszeretettel élt velük korábban is, ez altathatná a figyelmünket), de aztán a kapitány megjelenik a bíróság lépcsőjén, és te tudod, hogy itt a pillanat, mégis remegve olvasod, mert hat, működik a dráma, a lövések, a kiabálások, a zuhanás. de ed brubaker a krimik kegyetlen világából érkezett, neki ennyi nem volt elég, hogy meggyötörje az olvasóit. neki kellett még egy csavar, hogy biztos hogy a lelkünk utolsó darabkái is a sötét mélybe hulljanak, mire becsukjuk a füzetet... ezután jött a vallomás, ahol elsőre nem láthatjuk, hogy tony kihez intézi a címben szereplő szózatot, de a körülményekből azért könnyen ki lehet találni. de az is kiderül, hogy bendis ezt a különszámot is kettéosztotta, ahogy a polgárháború kettéosztotta a hősöket, így tony az első részben az intellektusát fitogtatja, ahogy arthur királyról és a pürrosz-i győzelemről szónokol, míg az utolsó lapokon steve-et láthatjuk, ahogy a rácsok mögött is ember marad... tudom, hogy technikailag a new avengers 26-os száma akár odacsapható lenne a következő kötethez is, de a magyar kiadásból kimaradt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elfér itt is a háború lecsengetésében, bár igazából nem tudni pontosan, hogy mikor is játszódik ez a kis szösszenet, amikor is a halálból visszatért sólyomszem kutatja a lelki békéjét -hogy aztán meglepő helyen találjon magának testi vonzódást (alex maleev most is, mint mindig, ihletett formában alkotott)... az initiative című füzet nem is levezetés, inkább felvezetés a következő korszakhoz, belelesünk néhány frissen alakuló csapathoz, hiszen azt már a fő miniből is tudjuk, hogy tony-nak az a célja, hogy mindenhol legyenek szuperhősök észak-amerikában, és ehhez az ötletéhez még ahhoz is van gyomra, hogy a legalávalóbb gonosztevőket átforgassa a saját keze alá...

amerika kapitány halála (Fallen Son -The Death of Captain America) (Fallen Son #1-5) (2007, Marvel Comics) (írta: Jeph Loeb, rajzolta: Leinil Yu, Ed McGuiness, John Romita Jr., David Finch, John Cassaday) (magyarul: Marvel+, Kingpin)

a kapitány halála olyan jelentős esemény a hősök életében, hogy megérdemelt egy ilyen kaleidoszkóp-szerűen összerakott mini-sorozatot, amiben végignézhetjük a barátok és szövetségesek reakcióit. jó ötlet volt jeph loeb részéről, hogy a gyász lépései szerint tematizálta a füzeteit, így végig tudtunk lépdelni mi is az összes érzelmen, a tagadáson, a dühön, a letargián és az elfogadáson. ezek között volt, ami akcióval kecsegtetett, más inkább a lelkünket mardosta. kicsit előre is nézhettünk a kettészakadt angyalok mindennapjaira is -aztán pedig jöhetett a szívszaggató finálé, az emlékezésekkel átitatott temetés. bár tudjuk azt, hogy a képregények világában a halálok sosem véglegesek, csak átmeneti állapotok, ennek ellenére megható volt megélni egy ilyen jelentős hős búcsúját. (a koncepcióhoz mérten szándékosan sokszínű lett a művészi gárda is -bár mondjuk john cassaday-jel és david finch-csel nem lehet nagyon mellélőni, mindig lélegzetelállító rajzokat fognak a papírra vetni, igazán senkivel nem volt bajom ebből a pedigrés csapatból. igaz, azt nem értettem, hogy romita jr miért rajzol olyan széles vállakat vasembernek...)

(Daredevil vol.2 #82-87) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Michael Lark) (eng)

lehet hogy közelebb kéne helyezni egymáshoz a borítón a ’félelem nélküli ember’ alcímet és ed brubaker író nevét, mert megérdemelné, hogy ő is megkapja ezt az állandó jelzőt azért, amilyen kíméletlenséggel vette fel az elődje által eldobott fonalat... még úgy is, hogy igazán nem akart újítani, noir-ba mártja ő is a hangulatot, végig morog a narráció, sötét és nyálkás minden -sőt, a panel-rendezéssel is visszább lép egy korszakot azzal, hogy sok helyen a klasszikus kilenc-paneles felállást alkalmazza. és persze ő sem hagyhatja nyugodni a főhősét, lelki és fizikai terroron húzza keresztül, mindent elvesz tőle, hogy igazán mélyen magába kelljen néznie (a ’minden’-be beletartoznak az utolsó még élő szerettei is)... kihasználja a helyzetet, amit örökül kapott, és belepréseli ebbe a hat füzetbe az összes börtön-toposzt, amik eszébe jutnak az embernek a rács mögötti életről. kíméletlen és nyomasztó a környezet, a szituáció, ezért egyfelől megterhelő olvasni, másrészről viszont olyan magas színvonalat képvisel, hogy az ember nem akarja elengedni, amíg az utolsó, sokkoló relevációval kecsegtető oldalig el nem ér... de előtte is akadnak már jól működő csavarok az úton, a rejtélyek is megfelelően gördülnek előre, hogy végig izgalomba tartsa az agyunkat is, miközben legyalulja a lelkünket... (hehe, olyat se láttam még, hogy egy író bocsánatot kér az egyik fordulatáért egy utószóban...) (ha brubaker miatt nem is aggódtam, azért gyanítottam, hogy alex maleev rajzai után nehéz lesz bármelyik művésznek felpróbálnia ezt a cipőt, de michael lark jó munkát végzett, jól illik az ő stílusa is a koncepcióhoz, még ha kevésbé egyéni is, mint maleev zsenije.) (##12.14.)

(The Oath #1-5) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Marcos Martin) (eng)

mióta próbálom ledesztillálni a marvel-olvasásomat az esszenciális szintre, kiszorultak a listámról a mini-sorozatok, de ennek az egynek nem tudtam ellenállni -egyfelől mindenhol ajánlják a neten, ha valaki szeretne ismerkedni strange dokival írásos formában is, másfelől még sosem olvastam rossz brian k. vaughan képregényt. most sem... mert jól meg tudja csavarni azt a tényt, hogy egy önállóan is megálló sztorit írhat, amit a kezébe vehet egy mágia-szűz és egy fekete-öves boszorkány-mester is. így jól beépíti az alap tudnivalókat is a kötetbe a dokiról -részben azzal, hogy behoz egy karaktert, akinek el lehet mesélni a múltat, részben a gonosszal, akit a múlthoz köt. és az a jó, hogy ezek a flashback-ek nem horgonyozzák le az egyébként jó tempóban pörgő fő-sztorit, organikusan van felépítve az egész... izgalomból sincs hiány, ahogy a kis csapat lohol a megszerzendő tárgy után, főleg, hogy az életveszély hangsúlyozásával egy plusz elem pumpálhatja az adrenalint az olvasókba. maga az út persze kellően ’strange’, jönnek lények másik dimenzióból, járunk emberek elméjében (ahol például lehet kacsintani a teljes strange gonosz-panoptikum felé). és ezek után van pofája vaughan-nak a vége-harcot leredukálni két ember bunyójára -mert megteheti, hogy játszik az elvárásainkkal... bár lehet hogy egyeseknek erőltetettnek hathat az üzenet, nekem működött, hogy a sztori igazi gonosza egy nagyhatalmú gyógyszer-társaság, akinek nem érdeke, hogy az emberek gyorsan gyógyuljanak... ugyanígy tetszett a ’nagy dilemma’ is, amivel nagyon sok hősnek kellett már szembenéznie a karrierje során: mi a fontosabb? megmenteni egy szerettünket vagy megmenteni az emberiséget...? bár én legtöbbször a földhözragadtabb szuperhős-sztorikat preferálom, ilyen minőségben olvasnék még történeteket a mágia al-osztályról a későbbiekben is. vagy lehetne külön kalandja az őszülő halántékú sherlock-nak és a dögös nővér kosztümöt hordó watson-nak is, azt is bírnám... (##12.13.)

(Ultimates vol.1 #1-6) (2002, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch) (magyarul: Hatchette, 2018)

vegyük át még egyszer, hogy miért is jött létre az ultimate univerzum a kétezres évek hajnalán: mert a rossz anyagi helyzetből előre akartak menekülni a marvel-nél, és meg akarták fogni újra az ifjúságot, újra menővé akarták tenni a képregény-olvasást. és egymás után olvasva az ultimate spider-man-t és az ultimates-et, nagyon érződik, hogy egy-egy írónál mennyire mást jelent a menőség és a modernizálás... mert míg bendis csak felfrissíti a pókember mítoszt, a kortalan esszenciáját viszont érintetlenül hagyja, addig mark millar fog egy akkora kalapácsot, amit még thor sem tudna felemelni, és szétveri a régi világ porosnak gondolt erényeit... szerintem ez abból eredhet nála, hogy mániákusan realizálni akarja a szuperhős-történeteit, ezért jár át mindent az a korszellem, amiben írja őket, ezért veszi kölcsön ismert emberek arcvonásait a szereplőkhöz, és ezért teszi esendővé a máskor tökéletesnek ábrázolt hősöket. csakhogy annyira vehemensen akar valami újat létrehozni, hogy folyton túlzásokba esik... nem elég, hogy fury megkapta sam jackson arcát, még ki is kell mondania, hogy őt sam jackson játszaná egy filmes feldolgozásban; nem elég, hogy a kötet hangulatából süt a post-9/11 korszelleme, neki muszáj george w. bush-t személyesen is szerepeltetnie, vagy olyan aktuális sztárokat is felvillantania, mint shannon elizabeth vagy freddy prinze jr (ez utóbbinak miért nem látszik soha az arca? letiltotta?); nem éri be apróbb gyengeségekkel és megbotlásokkal, nála minden bosszúangyalnak komoly karakter-hibával kell rendelkeznie, tony stark egy beképzelt pöcs (aki csak kompenzál a hősködéssel), steve rodgers simán eltöri valakinek az orrát, ha felhúzza magát, thor egy beleszarós hippi, a tudósok kicsinyesek és féltékenyek, a családon belüli erőszakról meg már nem is írnék, mert elég volt az olvasás alatt felhúznom magam rajta, nem szeretném még egyszer... szóval míg bendis tökéletesen teljesítette a küldetését azzal, hogy az ifjúságot célozta meg spidey-val, addig millar a felnőttebb olvasókra lőtt -és igazság szerint többé/kevésbé célba is talált... mert hatásosan tud írni, ha akar (és hanyagolja a bántóan szexista énjét -most komolyan, a darázs a csöcsei mutogatásával vonja el a hulk figyelmét??)... például a világháborús kezdet nagyszerű, átjön belőle a háború mocska, az egyszerű katonák kételyei és félelmei, de később is magával tud sodorni a kötet film-szerűsége. bár az meglepő, hogy igazából a ’hulk zúz!’ füzetet leszámítva nincs igazán akció, csak a csapat felépítésével bíbelődik, kérdéseket vet fel és drámákat generál (működhet-e egy kormány által támogatott, szuperekből és tudósokból álló csapat; mi lesz steve rodgers jellemével, ha kivesszük az egyik legfontosabb aspektusát, bucky halálát)... de mindez jól olvastatja magát, nem kis mértékben brian hitch bombasztikus rajzainak köszönhetően, amiken élvezettel legelészik az olvasó szeme oldalról-oldalra (és ne felejtkezzünk el paul mounts színezőről sem, aki félelmetesen élethűen játszik a fényekkel)... szóval elég ellentmondásos ez a kötet, mert egyszerre jó kapudrog lehet egy új olvasónak, ugyanakkor nem biztos hogy jó, hogy a karakterek ezen verziójával találkozik először... (##12.12.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #14-21) (2001-2002, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

brian michael bendis úgy döntött, hogy eleget alapozott már, most már ideje bedobni a lovak közé a gyeplőt... de tényleg jó sűrű volt ez a nyolc füzet, nem volt elég egy ellenfél, nem volt elég egy csaj peter mellé, nem volt elég a szokásos szuperhősös kételyek, kellett még extra mondanivaló a képek alá (egy erőteljes média-kritikával dolgozva meg a b-sztorit)... és ne feledjük azt sem, hogy minden-mindennel összefügg, a hammer tech-nél gyártják az ismert gonoszokat, és a shield is erőteljesen kavar a háttérben (btw shield, sharon carter miért váltott vörösre a szokásos szőkéről?)... de valahogy mégsem érzi túlzsúfoltnak az ember, mert működik a rengeteg elem, ami az üstben fortyog, oki doki kellően erős és dühös, kraven vele szemben viszont csak egy pojáca (még?); a kedves és jólfésült mary jane mellé jó ellenpont a vagányul lázadó gwen stacy, bár nem tudom, hogy hosszútávon örülnék-e egy háromszögnek köztük (de ne pánikoljak előre, inkább örüljek a most elcsattant csóknak, nem?)... a tónus sem változott különösebben, de ebben a könnyedebb hangnembe simán beleférnek az olyan cinkesebb megoldások is, mint a gatya-lehúzó győzelem... (néha nagyon ’00-ás tud lenni a sorozat, például a gwen által hordott nyaklánc-típusra simán emlékszem férfiként is a korszakból -és ne feledjük a britney spears típisú popkult utalásokat sem.) (##12.11.)

(Iron Man vol.4 #7-12) (2006, Marvel Comics) (írta: Daniel és Charles Knauf; rajzolta: Patrick Zicher) (magyarul: Kingpin, 2013)

abból az emberből, akinek a fejéből olyan furcsaság pattant ki korábban, mint a nagyszerű carnivale, nem gondolnám, hogy pont vasembert szeretne írni, de úgy látszik daniel knauf alkotói vágyaiban jól megfér egymás mellett ez a két dolog... bár azt nem mondanám, hogy túl sokat gondolt a karakterről, inkább a fiával szövetkezve összeraktak egy korrekt szövegkönyvet, amibe nem fért bele túl sok meglepetés (körülbelül az első oldalon lehet tudni, hogy mire megy ki majd a játék a későbbiekben), és még azt sem mondanám, hogy túlságosan eredetiek a kérdés-feltevéseik (rossz kezekbe kerülő fegyver; tony stark, mint fegyver; tudós-ember, aki nem gondolja végig a következményeket). de hé, legalább jó a tempója és látványosak az akciói (patrick zicher is egy korrekt átlagot hoz a rajzaival ezekhez) -nyílegyenes szuperhős-képregény, se több, se kevesebb... (nem éreztem sok értelmét annak, hogy megfosztották tony-t az emblematikus kinézetétől, és jól borotvált egyen-srácot csináltak belőle...) (arra mindenképp jó volt a kötet, hogy megágyazott tony lelkivilágának a polgárháború vélemény-különbségéhez.) (##12.10.)

(Runaways vol.2 #13-18) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

aki ismeri brian k. vaughan munkáit, azt tudja, hogy ha ő ráírja a borítóra, hogy valaki meg fog halni, akkor azt komolyan is gondolja... de azért a drámai finálé előtt még rengeteg minden történt -például rászántunk egy kis időt molly-ra, hogy ne mindig csak az jusson eszünkbe róla, hogy buta gyerek-vicceket süt el és folyton elalszik... aztán persze nem felejtkeztünk el a szösziről sem, nem az volt szerencsére megírva neki a csillagokban, hogy boldogan éljen egy távoli galaxisban, amíg meg nem hal... de hát egyébként is visszahúzta volna a szíve, a múlt emlékei, mert a múlt már csak olyan makacs dolog, hogy nem akar az enyészetté válni (uh, ma nagyon bennem van a flow, hogy profin kössem össze a különböző gondolataimat!)... szóval a múltból táplálkozva egy új ellen-csapat jött létre, akik magukkal hoztak egy igazi gonoszt is a múltból -szó szerint... de igazság szerint nem csak az ő tetteik rongálták a csapatot, hanem a túlfűtött hormonjaik is... nem nagyon örültem annak, hogy abból a múltkori ártatlan pusziból ekkora paláver lett, ugyanakkor nagyon szerettem azokat a csöndes perceket, amikor a srácok egészségesen lelkiztek egymással -hálóingben és pizsamában... a következő kötetre maradt a nagy kérdés, hogy ezt a nagy sokk-kal járó befejezést el lehet-e temetni a múltba -az biztos, hogy a hangulatot gyökeresen meg fogja változtatni. (##12.10.)

(Captain America vol.5 #15-21) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Mike Perkins, Steve Epting)

oh, ed brubaker mint egy okos történelem-tanár, mindig megfelelően nyúl a múltba, hogy onnan karaktereket húzzon elő, és leporolja őket a huszonegyedik század igényeinek megfelelően... és bele is fér az időbe, hogy mondjuk egy számot rászánjunk a koponya lányára, hogy mi újabb olvasók is megismerjük őt és a brutális múltját... de nekem a vendégszereplő angol hősök is újdonságot jelentettek, igaz, náluk kevesebb idő jutott a mélyítésre, inkább az akcióknál használta őket a szerző... mert hiába a nyomozós-kémes aspektusok erőteljes jelenléte, azért a pajzs-dobálások domináltak most, dehát hogyan máshogy lehetne szót érteni egy csapat horogkeresztes szuper-újnácival vagy egy házméretű gyilkos robottal... és jó is a tempója a kötetnek, amiben lopott pillanatok jutottak azért a sharon/steve kapcsolat-építésre is, és végre láthattuk azt is, hogy bucky visszatalál a hősök útjára... (hmmm, hogyan csempésszünk egy mai történetbe némi huszadik századi retrót? tegyünk spitfire-öket és egy hindenburg-ot az égre! vagy mondjuk adjunk a szőke verőlegényekre szvasztikás pólót...) (ehh, tudom hogy a kötethez tartozna még egy retró-szám is, ami a világháborús bucky-ra koncentrál, de annyira riasztó volt a rajza az első oldalon, hogy inkább passzoltam...) (##12.09.)

(New Avengers vol.1 #16-20) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Steven McNiven, Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2010)

végre brian michael bendis úgy döntött, hogy foglalkozik azzal a drámával, amit a house of m végén ejtett a marvel univerzumon -és okosan belátta, hogy egy csapatképregénynél nem feltétlenül szükséges a csendes lélek-boncolgatás, úgyhogy inkább egy zakatoló vonat sebességével csapott le ránk egy faltól-falig akció-történettel... csupán egy scifis felütés kellett ehhez, ami létrehoz egy olyan entitást, ami komolyan megizzasztja az angyalokat (és röhögve gázol át az olyan b-csapatokon, mint az alpha fight), úgyhogy érezni a tétet, van izgalom, és olyan fékevesztett a tempó, hogy az ember nem is akarja máshogy fogyasztani, csak együltő-helyében... örülök annak, hogy nem feledkezik meg a korábban létrehozott vagy a máshonnan kölcsönzött karakterekről sem, így ki tudja venni a részét a bunyóból daisy johnson vagy az őrszem is, viszont azt nem nagyon értem, hogy maria hill-t miért kell ilyen unszimpatikusra írni (oh, és hogy érezzük, hogy mennyire egységes a marvel univerzum: tony az előző pók-kötet végén kezdte összerakni peter-nek a vaspók-ruhát, itt meg már abban feszített hősünk végig, igaz, még nem használhatta ki a teljes potenciálját, mert eléggé kispadra lett ültetve... a nagy marveles időrendet viszont képtelenség értelmesen összerakni, itt is volt már utalás a civil war-ra, ami már itt van a kapuban, de még nem lépkedhettünk el odáig)... van az az aspektusa a képregény-olvasásnak, mint amire a nagyszabású nyári blockbuster is hivatottak: látványosak, izgalmasak, szórakoztatóak és maximális kikapcsolódást nyújtanak -ez a kötet ezeknek a megfelelő arányú kombinációja. (##12.09.)

(Daredevil vol.2 #76-81) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

brian michael bendis érezhetően készült a búcsúra, és úgy építette fel az utolsó kötetét, hogy tényleg érezzük, hogy lezárja az eddigi run-ját -leginkább azzal, hogy visszahozott mindenkit, aki fontos volt korábban... ben ulrich-ra újra vetülhetett egy kis reflektor-fény, és nem csak azzal, hogy egy füzetben újra megkapta a narrátor-szerepet, de a sztori egészében is fontos szerepe lett... gonoszkodásra vissza kellett térnie a vezérnek, kellett még egy ásznak lennie a zsebében -és tetszett is, ahogy a drótokat rángatta a háttérből, igazán fisk-es megoldás volt. az viszont végtelen elégedettséggel tudott eltölteni, hogy a végén elvágták a drótjait, és bár diadalt aratott, a csatát elbukta... bár az utóbbi időben inkább a hiányával tüntetett, azért egy ilyen esemény közepén illett célpontnak is megfordulnia egy kört, méghozzá egy feszült élet-halál-harc erejéig... a leglátványosabban az ’all-star-ság’ a női karaktereknél volt tetten érhető, mert mindenki visszatért, aki fontos matt murdock életében (és épp életben van), milla az érzelmi gócpontot gyújtotta fel, elektra és az özvegy viszont inkább az akciókból vették ki a részüket... meglepő, hogy az fbi és főleg annak a vezetője ilyen negatív színben van ábrázolva végig, de végülis a noir hangulathoz passzol a bizalmatlanság a hatóságokban... egyetlen dologba tudnék talán belekötni -a feleslegesnek érződő álom-jelenetbe a bírósági tárgyaláson, mert túl egyértelmű volt, hogy nem igaz az a nagy menekülés, amire rászántunk jó pár oldalt... nem, mert bendis inkább egy lehetetlen szituációban adta át a stafétát, ami nem fair dolog egy író részéről, bár a búcsú-oldal szerint megbeszélte az utódjával, aki még örült is neki, hogy erről a mélypontról kezdhet építkezni. még akár tartanék is a folytatástól, ha nem az egyik kedvenc szerzőm, ed brubaker venné át a papírt meg a tollat. mondjuk az biztos, hogy alex maleev csodálatos rajzai hiányozni fognak... (##12.08.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #515-528, Friendly Neighborhood Spider-Man vol.1 #1-4, Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #19-22) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Peter David, Reginald Hudin, J. Michael Straczynski; rajzolta: Mike Deodato Jr, Mike Wieringo, Pat Lee) (magyarul: Kingpin, 2009/2010)

hmm, elég nehezen tudom megfogni ezt a kötetet (illetve mondjuk azt, hogy pókemberes eseményt, mert négy hónapon át zajlott le eredetileg, végigfutva az akkor aktuális pók-címeken), mert vannak benne olyan elemek, amik pont olyan hatást váltottak ki belőlem, amilyet az alkotók szerettek volna, máskor viszont túlment azon a határon, ami az én ízlésem szerint a comic-weird-ségnél meghúzható... persze ahogy arra számítani lehetett, folytattuk az előző kötetben megjelent betegség szálat, ami eléggé kiforgatta peter-t, olyan tettekre is sarkallva őt, amiket nem tesz meg, ha nincs tele a feje a halál gondolatával. ezt tetézték az írók egy bénácska új gonosszal, aki azért kellően fenyegetőnek tűnt a megfelelő pillanatokban (pl. uzsonnázás may nénivel) -de mindez csak terelés volt, időhúzás, míg jön a nagy attrakció... az első feltűnésekor nem zártam a szívembe morlun-t, mint ahogy az egész totem dolog sem talált be nálam, de most elérték az írók, hogy más szemmel nézzek rá -mostantól ő lesz az, aki agyonverte a közkedvelt pókembert... és tudtuk jól, hogy lesz visszaút peter-nek ebből a rémisztő állapotból, de mégis hatásos volt a fél szemmel, vértócsában fekvő hős képe... értem én, hogy egy hősnek illik fejlődnie, evolválódnia az évek során, de straczynski ehhez megint a legőrültebb ötletet kellett előhúznia a zsákból -igaz, jól beleilleszkedik ez a koncepció abba a képbe, amit eddig is épített, mert nála ugye nem csak egy random radioktív pók volt az, ami peter-t megcsípte, sokkal inkább egy bonyolultabb szimbiózisban gondolkozik... így el tudom fogadni az egész bebábozódos, újjászületős ötletet, de az én pók-kánonomból ezek a horrorba hajló elemek már túlságosan kilógnak a fantasztikum területére... (és ahogy hallom, a későbbi írók sem akartak semmit kezdeni ezzel az extrém ötlettel, ami így csak lóg egy pókhálón, nem szövődik bele a nagy szövetben...) (tizenkét füzetbe sok minden belefér, így kiemelnék még pár dolgot, ami feltapadt a jegyzet-füzetemre olvasás közben: may néni flashback-je az anyjára szép kiegészítés volt; a latvériai külön-kalandot nem tudom hova tenni, először azt hittem, hogy álom-jelenet, mert ilyen marhaságot nem gondolhat komolyan egy író, hogy peter-ék betörnek a doom-kastélyba úgy, hogy a két állandó női partnere régi vasember ruhákban feszít; mondjuk a bakancs-listás ötletet értékeltem, voltak szép pillanatai is; szerencsére mary jane tud kifejezetten tökös is lenni...) (a kiadás jellegéből adódóan a rajz minősége nagyon hullámzó lett, bár talán lehetett volna egységesebbre is fogni a külcsínt, nem ilyen szélsőségesen más alkotóknak adni a rajz-feladatokat...) (##12.08.)

(Black Widow 2 #1-6) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Richard K. Morgan, rajzolta: Sean Phillips)

hol is tartottunk múltkor? bosszúállás, halott ex-kémek, orosz szál? hát most megfejeltük ezt olyan napfényes helyekkel, mint miami és kuba -kár hogy a színező nem érezte át ezeknek vibe-ját, és jól megnyomta a fekete ceruzáját... egyébként is furán néznek ki sean philips minimál-rajzai, néha krétás elmosódottság lesz a végeredmény a lapokon... a fényesebb kinézett egyébként a sztorinak nem biztos, hogy jól állna, mert nyaking merülünk a drog-bizniszbe, a kormányzati suskusba és a dél-amerikai rabszolgahálózat borzalmaiba... úgyhogy natasha mosoly nélkül pofozza magát végig a táplálékláncon, hogy a múltkor megismert tinilányt kimentse a borzalmak alól... ezúttal vendégszereplőink is akadtak szép számmal, ezek között volt egy kisebb özvegy találkozó is, de matt murdock és nick fury is hajlandó volt kimozdulni a dögös vörös kedvéért az államokból... a képregényt jó tempóban el lehetett olvasni, de nem tudott úgy behúzni (sem a rajz, sem a sztori), hogy igazán élvezettel olvassam natasha hajszáját... (##12.07.)