(Runaways vol.2 #7-12) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Takeshi Miyazawa, Adrian Alphone) (eng)

a szülők tettei ennyi idő után is komoly hatással vannak a gyerekekre és a csapatdinamikára... biztos kezdeni akar valamit azzal vaughan, hogy elszakította k-t a többiektől, de kicsit furcsán jött ki, hogy épp gyűrtük a lelkizést, amikor hopp, megérkezett egy nagyívű scifis háttér a sztoriba... pedig nagyon szeretem, ahogy bkv kezeli a magánéletet, nemhogy bosszantana, hogy tinik viaskodnak az érzelmeikkel, de még igénylem is! főleg úgy, hogy okosan kezeli a nemi identitás kérdését is. ha meg átcsúszna cikibe, akkor egy karakter kiszól neki, hogy’'nemár, a szerelmi háromszög tök béna’ (oh, igen, a meta-kiszólogatások jól mennek a szerzőnek, a múltkori lost-kacsintást elfelejtettem megemlíteni, a mostaniak közül meg persze pókember ’i am batman’ köszönése tetszett a legjobban)... a búcsúzkodás után rohantunk tovább, mert elég volt a pálmafás napsütésből, inkább egy hideg fehér hólepel alá merültünk... és hát a keleti-parti szuperhős tobzódás begyűrűzött ide is, a new avengers jórésze tiszteletét tette a kötetben (bár nem mindenki örülhetett ennek, elnézve azt, hogy rozsomák is mekkora pofont kapott út közben). de szerencsére azért nem került át rájuk a fókusz, a rejtélyt is az ifjak oldották meg (egyébként erősen emlékeztetett a sztori egy random heti-ügyes network nyomozós sorozat vonalvezetésére, az elkövetőt is az ott jellemző motivációk jellemezték)... tök jól működik, hogy nem akar akció-heavy lenni (bevállal egy antiklimatikus boss-fight-ot is), és olyan bája van, amihez nem sok széria érhet fel. (##12.06.)

(New Avengers vol.1 #11-15) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Frank Cho) (magyarul: Kingpin, 2009)

fel sem tűnt eddig, hogy annyira a világ eldugott (és alternatív) pontjain turnézott mostanáig az új csapat, hogy hivatalosan be sem lettek mutatva a tagok a közvéleménynek... kicsit átmeneti kötet volt ez, vagy mondjuk azt, hogy szemelvényeket kaptunk a csapat körüli eseményekből... először japánba mentünk, mert ninjákkal verekedni mindig menő -egész addig, amíg ironman be nem írja a cheat-kódot, és rövidre zárja a bunyót, mint indiana jones abban a híres kard-párbajban a pisztolyával (bocs, úgy tűnik, hogy ma humorosabb kedvemben vagyok az átlagosnál -de hé, nem csak spidey nyomta a szokásos poénokat a kötetben sem, hanem még a kapitány is megengedett magának egy apró viccet, so, próbálkozhatok talán én is...). már itt is kezdtük pedzegetni póknő titkait, hogy aztán teljesen a kettős ügynök szerepének szenteltük a paneleket (kitérve a múltjára is, ami jól jött az olyanoknak, mint én, akik csak keveset tudnak a karakterről). és bendis gonosz módon még mindig a bizonytalanság talaján tart minket vele kapcsolatban, nem tudhatjuk, hogy kihez marad hűséges a legvégén... az utolsó füzetben megint jött egy új nézőpont, a modern dolgokra gyakran vevő carol danvers blog-bejegyzéseiből láthattunk töredékeket. de nem is ez az igazán érdekes vele kapcsolatban, hanem hogy ő az első, aki a mutánsvilág eseményeit emlegeti -mert ugye ott ő volt az egyik legnagyobb hős, és ez felpiszkált valamit a lelkében (azaz a szerkesztőség elkezdte előkészíteni a szóló-sorozatát (aminél egyébként én is gondolkoztam az olvasáson, de sajnos nem láttam meggyőző érveket a neten, hogy érdemes lenne igazán beleinvesztálnom az időmet, carol formás feneke meg sajnos nem elég indok, hogy belevágjak))... az apró nüanszok tetszettek ma leginkább, mondjuk egyből a nyitány, ahogy a párbeszéd-heavy oldalak néma panelekkel váltották egymást -és még indok is volt arra, hogy miért nem beszélnek azokon a lapokon, ugyanis egy olyan karakter vendégszerepelt, aki hátrányos helyzetű hallás szempontjából... (elég éles volt a rajzoló-váltás középtájon ahhoz, hogy fennakadjon a szemem rajta, de sajnos az új alkotónak sem engedték a főnöki irodából, hogy teljes mellszélességgel kiálljon a pucérság mellett...) (##12.05.)

(Runaways vol.2 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a sorozat eddigi fundamentuma volt, hogy a főszereplő srácok/lányok a gonosz szüleik elől menekültek el -de mi van akkor, ha kivesszük ezt az alapot, és megöljük a szülőket...? persze kell valami új csavar, amivel tovább kell görgetni a sztorit, és brian k. vaughan talál is egy megfelelőt -mintegy előképként a nagyszerű paper girls-éhez, itt is az időutazás lesz a kulcs, és egy nagy fenyegetés, amit még a bekövetkezése előtt meg kell akadályozni... viszont így sem maradunk problémás szülő/gyerek kapcsolat nélkül, és tök jó játék volt találgatni, hogy ki lehet az új srác nagyon gonosztevő apja -nem is sikerült eltalálnom, igaz, mire azt mondtam volna, hogy ’a-ha!’, addigra bkv már csavart még egyet a meglepetés-faktoron... egy új frakcióval is megismerkedhettünk most, egy kicsit idősebb kiadású csapattal, igaz a fő gondolatiság náluk is megvan -ugyanis mindegyikük gyerekként kezdte a szuperhős-ipart, így filozofálhatunk azon, hogy mennyire szabad az ifjakat erre az útra engedni... de azért sok idő nem volt az elmélkedésre, mert vaughan a szokásos vehemenciájával vezetett minket végig a sztorin, szórakoztatóan dobálta be a fordulatokat, gyors tempóban repített egyik akcióból a másikba, és persze jó ütemérzékkel csapkodta le a humor-labdákat (ehh, mostantól ott a bogár a fülemben -vajon tényleg büdös amerika kapitány szája...?). a csapat-dinamika még mindig jól működik, osszák szépen egymást a fiatalok, és az is tetszik, ahogy (még mindig) kihasználják azt, hogy a keleti parton tobzódik a szuperhősök kilencven százaléka, így los angeles-ben lehet király egy csapat poszt-pubertás... (##12.05.)

(Captain America -The Winter Soldier, vol.2 (Captain America vol.5 #8-14) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, Lee Weeks) (magyarul: Hachette, 2018)

így utólag már be kell látnom, hogy hiba volt mindenféle okoskodó alakokra hallgatnom az interneten, inkább mehettem volna a saját fejem után, mert egyben kellett volna elolvasnom a tél katonája teljes történetét, nem így kettétörve az egységes ívét (ráadásul most küzdhetek a szavakkal, hogy a második részről is tudjak írni néhány értelmes mondatot)... szóval teljessé vált bucky története, egészen a kapitánnyal való első találkozásától a közelmúltig kaptunk szemelvényeket az életéből, főleg azokról a sötét időkről, amikor a hidegháború alatt bevetették őt a szovjetek a titkos akcióikban. és ezek miatt át tudjuk érezni azt, hogy milyen piszok nehéz lesz felülírnia az agymosása káros hatásait, hogy újra a jó oldalhoz tudjon majd tartozni... és átérezzük a kapitány dilemmáját is, aki lelöki a róla alkotott tökéletesség szobrát a talpazatáról azzal, hogy kétségek gyötrik, hogy ennyire heves érzelmekkel ragaszkodik ahhoz, hogy bucky-ban még ott él a régi jóság (a hathatós szovjet kezelések alatt is)... abban is hasonló maradt ez a hat füzet az első kötethez, hogy a kizökkent idő itt is meghatározó a narratíva szempontjából, folyamatosan ugrálunk napokat/évtizedeket előre-hátra, de pont annyira van csak megcsavarva az időrend, hogy ne legyen zavaró... (nem akartam megtörni a mutánsvilág kötetet plusz betoldással, úgyhogy átvezetésként itt olvastam el azt a füzetet, ahol a kapitány öregen tengeti a mindennapjait magnus-ék álom-birodalmában. de úgy tűnik, hogy csak a mutánsoknak jár álomszerű élet ebben az utópiában, mert steve-nek is tönkremegy az élete azok után, hogy nem fagy bele a jégbe, hanem végigéli a hidegháborút -és a felesége elhidegülését is... egyszer-használatos alter-történet volt ez, néhány okos gondolattal (a mccarthy-bizottság nem csak a komcsikra szállt rá itt, hanem a mutánsokra is).) (##12.04.)

(House of M #1-8) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Olivier Coipel) (magyarul: Kingpin, 2008/2009)

de most komolyan, mi baja van brian michael bendis-nek wanda maximov-val...? oké, értem én, hogy ez a történet egyenes-ági folytatása a disassembled káoszának, csak furcsa, hogy mindig szerencsétlen boszira húzza rá a vizes lepedőt (de ha a nagyobb képet nézzük, akkor sem távolodunk el a magnus családtól)... bár lehet hogy csak egy jó alter-univerzumos sztorit szeretett volna írni, és ahhoz jól jött wanda valóság-torzító képessége... láttunk és olvastunk már sok ilyen ’mi-lenne-ha’ történetet, de ezek nagy többsége disztópikus irányba torzította a valóságot, így üdítő volt látni, hogy magnus-ék álomvilága egy pozitív hely a hősök és gonosztevők jelentős részének (mondjuk azt nem tudom, hogy luke cage mennyit álmodozott arról, hogy a hell’s kitchen-i ellenállás vezetője lesz, tarkóig rasztában). és persze, ahogy az ilyen típusú történeteknél lenni szokott, jó móka felfedezni a változtatásokat, vannak itt menő ötletek, de fontosak az olyan csavarok is, amik magukban hordozzák a drámaiságot (mindig szegény peter parker szív)... ha egy író nem tartós módon tervez az univerzum kifordításával, akkor csak a kitaposott utat követheti -kell valaki, aki meglátja a mirázs hazugságát, és útra kel, hogy minél több embernek nyissa fel a szemét a valóságra, aztán amikor már szépen felduzzadt a csapat, jöhet a csetepaté, és a drámai visszatérés a valóságba... és végig is mentünk ezen az úton, mégsem unta az ember, hogy ismerős panelekből építkezik a dramaturgia, mert ügyesen vannak egymásra pakolva a kockák, és közben még érdekes adalékok is kiegészítik is ismerős ízeket -mert például azért is jó, hogy egy pozitív univerzum alakult ki a varázslat által, mert így meg lehet kérdőjelezni azt, hogy érdemes-e visszatérni a valóságba, ha ebben az álomvilágban ilyen jó élni... jól fokozódik fel a hangulat egész a végjátszmáig, maximum az utolsó csatában csordul kicsit a beleélési faktor azzal, hogy a tökéletlen panelezésnek köszönhetően nem mindig lehet egyértelműen követni az eseményeket. viszont az utolsó szavak kalapácsa így is nagyot tud ütni a szívünkre... és akkor még ott van a levezető füzet is, benne a karakterek sokkjával, és azzal a tudattal, hogy egy jó élet-változatot kellett eldobniuk (és megint peter-ért szakad meg a szív)... (bár kénytelen voltam úgy dönteni, hogy az ágas-bogas x-men részleget kénytelen vagyok (szinte teljesen) kihagyni a listámból, mert végtelenségig nyújtaná az időt, amit a marvel-re szeretnék szánni, de azért most igencsak kíváncsivá tettek azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdtek anno az írók ezzel a brutális tizedeléssel kapcsolatban. de hé, erre való a wikipédia, nem...? azzal is tisztában vagyok, hogy számtalan mellékágról csipegethettem volna, hogy jobban megismerjem a mutánsvilágot, de nem hallottam egyikről sem, hogy olyan meggyőzően kihagyhatatlan lenne, szóval nekem ennyi volt a kirándulás ebben a más-világban. illetve, az öreg kapitánnyal még találkozhatunk mindjárt...) (##12.03.)

New Avengers vol.1 #7-10) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, Paul Jenkins; rajzolta: Steve McNiven, Saul Buscema) (magyarul: Kingpin, 2008)

meglepett bendis ezzel a kötettel -mármint nem azzal, hogy all-star csapat-képregényként tolja a fékevesztett akciót, hanem hogy mer ennyire meta lenni... nem is értem, hogy miként gondolta, hogy az olvasók nem fognak szűkölni attól, hogy egy ilyen poén-retcon karaktert, mint az őrszem bevesz a fő kánonba (mert ugye az a premissza, hogy a több nap erejével felvértezett szuperhős már a hatvanas években is létezett, csak mindenki elfelejtette), és ehhez még a negyedik falat is ütögeti azzal, hogy paul jenkis képregény-írót személyesen is szerepelteti a kötetben... de fura módon egész jól működik ez a mindfuck, mert tempósan építkezik a rejtélyre és az akciókra, és még az is dinamikus, mikor emma frost segítségével a régi/új hős elméjében botorkálunk... eközben van mellék-küldetés is, és nem haszontalan a roncsoló leverése, mert a csapat-dinamika formálódhat a bunyó közben is, hiszen még mindig az összeszokás időszakát éljük. (steve mcniven rajzai (egy-két arctól eltekintve) csodásak -bár nagyon durván tudja tárgyiasítani a nőket. de hé, a bennem élő tizenhárom éves egy percig sem tiltakozott a formás rajzolt testek láttán...) (oké, hogy minden fontos arc itt gyülekezik az univerzumból a nagy bunyó kedvéért, de annak lesz folytatása, hogy a fő-fejek rendre egyeztetnek a küldetések előtt? mert érdekes aspektusnak tűnik.) (##12.03.)

(Iron Man vol.4 #1-6) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Adi Granov) (magyarul: Kingpin, 2016)

minden legendás karakternek megvannak a maga sarokpontjai, azok a témái, amiket elvárunk a történeteikben (tipikus példa erre pókember nagy ereje és nagy felelőssége), így tony stark életútja sem mentes az ilyenektől: neki mindig szembe kell néznie azzal, hogy fegyvereladással alapozta meg az anyagi hátterét... de hát hallhatjuk ebben a kötetben is, hogy a katonai célokra való fejlesztés a legkönnyebb út, a militáns hajlam felszippant minden technológiai újítást, és hajlandó is érte busás haszont fizetni... az is egy jól működő visszatérő téma a marvel képregényekben, hogy minden harcoló fél szeme előtt amerika kapitány tökéletessége lebeg, így a cél minden fejlesztés esetében egy hozzá hasonló szuperkatona létrehozása, aki önmagában egy jól kifejlesztett fegyver, aki egyszemélyben bevethető az ellenséggel szemben... ehhez a szokásos téma-kupachoz warren ellis egy személyes kedvenc (és kellően scifis) filozófiai kérdését teszi még hozzá: az ember-gép kapcsolatot (mert a jövő egyik nagy kérdése, hogy mennyire fogunk összeolvadni a gyors ütemben fejlődő technológiánkkal -végülis már ültetnek be a bőr alá csippet, amivel ki tudjuk nyitni a garázsajtót, szóval...)... ha kidugjuk a fejünket az elméleti fejtegetések alól, akkor egy nem túlságosa bonyolult sztorit találunk (egy neonáci redneck bosszút akar állni a gyerekkori sérelmei miatt), jó tempóban elmesélve, amit megkoronáznak a digitális festmények, amik jellegüknél fogva igen életszerűek és dinamikusak -le is szakítja az ember fejét az akció, főleg az első (autópályás) összecsapás az, ami igazán beszorítja az olvasó tüdejébe a levegőt. nem véletlen, hogy a filmes univerzum alkotói sűrűn forgatták ezt a kötetet a vasemberes filmjeik előkészületei során, de az ismerős elemei ellenére érdemes kézbevenni papír-formában is ezt a klasszikussá nemesedett történetet... (##12.02.)

(Daredevil vol.2 #71-75) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

nehezen engedjük el azt az egy évet, amit ugrottunk a bendis-éra alatt, vissza-visszatérünk ahhoz a mindent megváltoztató pillanathoz, amikor matt kikiáltotta magát az új vezérnek. ezúttal új szemszög került a fókuszba, az átlag-emberek szemén át láthattuk ezt a momentumot, és úgy általánosságban azt, hogy mit jelent a közösségnek a félelem nélküli ember tevékenysége... és azt hinnéd, hogy érdektelenek ezek a mini-sztorik, amikben a főhős csak apróbb feltűnéseket ejt meg, de jól fel vannak fűzve arra az általános ívre, hogy milyen kevés kell az utca emberének ahhoz, hogy végleg megváltozzon az élete... és a beszélgetésnek valahogy olyan furcsa, nyomasztó hangulata van, lehet hogy nem egy templom alagsorában kéne tartani egy ilyen mítingeket -de lehet hogy csak a rejtély-faktor miatt érezte azt az olvasó, hogy a furcsa hangulat nemsokára creepy-be megy át... és azt kell hogy mondjam, hogy a természetfelettivel való kacérkodással egy kicsit elveszített bendis a végére (hand érintettség ide-vagy-oda), mert nálam mindig jobban fekszenek az olyan földhözragadtabb dolgok, mint egy kurva jó útra térése, vagy ha egy súlyos családi múlttal rendelkező ember lerobbantja magáról a bűnök terheit... (##12.02.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #519-524) (2005, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2009)

brian michael bendis jót tett azzal, hogy spidey-t is beválogatta az újjáalakult angyalok közé, mert ezzel egy nagy löketett adott a fáradtság jeleit mutató j. michael straczynski-nek is, aki így képes volt magasabb szintre kapcsolni, felpörgetve a sztorija kalandos aspektusát (plusz a humor-bombái is magasabb hatékonysággal csapódtak be). ha ennek az volt az ára, hogy egy pókember sztori helyett egy new avengers 1.5-et kapjunk, hát én kiegyezek egy ilyen alkuval... mert bizony kapi-ék majdnem egyenrangú felek ebben a kötetben. de kell is az erősítés, mert egy régi ellenfél tért vissza most, erősen feltápolva. és nem csak mindenféle szuper technikákat sajátított el a hydra az elmúlt időszakban, nem voltak rest alaposan kivesézni az összes klasszikus james bond filmet sem... ezt nem panaszkodásból írom ám, gyerekkorom óta vonzódok az ilyen típusú gonoszokhoz, akik titkos bázist hoznak létre a föld alatt, és folyton arra készülnek, hogy egy rakétát kilőve pokollá tegyék az emberiség mindennapjait -mondjuk azzal, hogy megmérgezik az ivóvíz-készletet... és jó tempóban is zajlanak az események, különösen a rakétás jelenet telik meg feszültséggel (plusz pont azért, mert a kapitánynak bevillan, hogy bucky pont így csimpaszkodott a halála előtt egy hasonló szerkezeten)... a pókember-füzetekben kötelező magánélettel is viszonylag elégedett voltam, parker-ék jól érzik magukat az új helyen (van elég hely a házas-életre és may néni is rátalál a boldogságra), a fényképpel való kavarást meg betudom a paparazzik és a celeb-lét kritikájának, semmit erőtlen írói próbálkozásnak arra nézve, hogy drámát csiholjon a sztoriba... kíváncsian várom, hogy ez szint marad-e a sztenderd a későbbiekben is, főleg mert most jön egy össz-spidey sztori (ahova bekapcsolódnak a különböző címek), majd máris robogunk tovább a polgárháborúba. és már itt is vannak a baljós előjelek peter skizofréniás tüneteivel... (tényleg szórakoztató volt a humor most, de hogy is tudnám faarccal olvasni a may néni vs wolverine csörtét...) (##12.02.)

(New Avengers, vol.1 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Finch) (magyarul: Kingpin, 2007)

biztos létezik egy nagy kézikönyv, amiben le van írva, hogy miképp kell felvezetni egy új csapatképregényt -és biztos, hogy brian michael bendis alaposan tanulmányozta is azt... szóval először jönnek a gonoszok, akik gonosz terveket szövögetnek, mert kell egy veszélyesnek tűnő esemény, ami miatt a különálló hősök úgy érzik, hogy össze kell fogniuk. a nagy csihipuhinak látványosnak kell lennie, hogy az olvasó egyszerre élvezze az akciót és el is borzadjon attól, hogy pár kedvence milyen pofonokat szenved el. aztán egy vezető személyiségnek be kell látnia, hogy a kezébe kell vennie az irányítást, majd ez a személy toborzó-körútra is indul. itt bizonyos helyeken könnyed igenlő válaszokat kap, máshol viszont húzódozó elutasításban lesz része (jelen esetben daredevil azért visszakozik gondolom, mert bendis-nek már kész voltak a tervek a fejében a szóló-sorozat-béli drámához). aztán felpöröghetnek az események, jöhet az újabb kaland, hogy összeérjenek a tagok, csapatként funkcionáljanak. végül egy-egy kisebb cliffhanger-rel kell elérni, hogy az olvasó maradni akarjon az új alakulat mellett hosszabb távon is... szóval nem egy nagy műfaj-megújító mű ez, csak egy szórakoztató színes-szagos csapat-képregény, ami (köszönhetően david finch képeinek is) egy-az-egyben átültethető lehetne a nagyvászonra a mai fényes blockbuster-korszakban (még azt is túlélte nálam, hogy nem igazán vagyok oda a vadföldi kalandokért)... az érdekes az lesz, hogy innen merre akar továbbmenni a szerző, hogy marad a felületes akcióknál vagy jobban ráfekszik a karakter-dinamikára. (néha kényszerűségből szól valami zene az olvasás mellé, néha azért indítok el valamit, hogy segítsen behúzni a hangulatba -de csak néha jön össze olyan szerencsés együttállás, hogy minden oldalhoz a megfelelő dallamok érkeznek a fülesemből. és most ezt történt, az első avengers film zenéje szólt, és a heroikusabb témák pont a heroikus küzdelmekre estek.) (##12.01.)

(Daredevil vol.2 #66-70) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

azt hiszitek, hogy a jelenkor gengsztereitől kell tartani? pedig a régi arcok sokkal keményebbek voltak... a kötet legnagyobb erénye, hogy jól kézben tartja a széttartó idő-kezelését, hogy apró trükkökkel eléri, hogy mindig pontosan képben legyünk, hogy mikor is vagyunk. ehhez kellett a vizualitásért felelős csapat is, akik egyértelműen elkülönítik az idősíkok egy részét -a korai időszak letisztult fekete/fehérben sötétlik, az ezüstkorhoz meg előszedték a klasszikus nyomdatechnikát a pöttyölős színezéssel (és még arra is figyeltek, hogy a színek ne mindig maradjanak a vonalon belül)... viszont a jelen sem egyenes vonalú, de ezt a technikát meg leginkább a feszültség növelésére használja b.m.bendis, hogy arra koncentráljunk először, hogy matt szarban van, ne arra, hogy miként került bele... mert bizony hősünk megint beleszaladt egy nagy pofonba abból kifolyólag, hogy kiskirálynak kiáltotta ki magát (az ilyen hatalom-átvételek mindig vérrel és könnyel járnak együtt az alvilágban)... szóval ha csak a felszínt néznék, akkor ez egy nem túl eredeti gengszter-bosszú-sztori lenne csupán, de a dramaturgia csavar rajta annyit, hogy érdekes legyen... (bírom azt, hogy vannak elemek, amik vissza-visszatérnek, amitől tényleg egy nagy folyamnak tűnik az egész sorozat -ilyen mondjuk a mutánsokból nyert drog. vagy akár ebben a kötetben visszatérő fehér tigris ügy is, ami érdekes fordulatot vett egy leszármazottal és az ő tanításával.) (##12.01.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #515-518) (2005, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Mike Deodato Jr, Mike Brooks) (eng)

majdnem kihagytam ezt a kötetet, mert a magyar kiadásból is kimaradt, ugyanis a kingpin-nél úgy gondolták, hogy egy béna kis kihagyható sztori csak ez az egész -aztán a kompletista énem közbeszólt... és tényleg nem nagy durranás ez a szösszenet, ezerszer láttuk már azt, hogy az ifjúkorában sok negatív behatást elszenvedő ember rossz útra tér, és még azt sem mondanám, hogy ne tudtuk volna eddig is, hogy peter középiskolájában miként tobzódtak a bully-k. szóval igazából az utolsó füzet miatt nem sajnálom azt a bő egy órát, amit kidobtam az ablakon ezzel a képregénnyel, mert annak biztos hogy lesz következménye, hogy a gonoszkodás nyomán füstölgő romok maradtak csak parker-ék hajlékaiból... (##11.30.)

(Daredevil vol.2 #61-65) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Michael Golden, Greg Horn, P.Craig Russell, Phil Hester, Chris Bachaki, Jae Lee, David Finch, Frank Quietly)

de tényleg, mi bajuk van a képregény-íróknak/szerkesztőknek a házassággal...? egy hős miért nem kaphatja meg azt a boldogságot, ami az átlagembereknek elérhető...? de mondhatjuk azt (kicsit rosszmájúan), hogy nem baj, hogy becsődölt matt kapcsolata a vak lánnyal, mert jött helyette egy dögös vörös... egyfelől persze minőségi csere volt ez, hiszen natasha hozta magával a kémes hátterét, plusz egy a cia által fizetett bérgyilkost is, és az összes szexis kisugárzását (egy szál törölközőben, vizes hajjal, franciául beszélve mosolyog a rosszfiúkra -nekem ennyi elég a szerelemhez), ugyanakkor matt jelenlegi lelkiállapotában szó sem lehetett arról, hogy visszacsempésszék a régi idők intimségét a kapcsolatukba (itt inkább a lelki dolgokra gondoltam, bár a testiségig sem jutottak el -a szerk.). de hé, legalább jól ellátták a punisher-től importált jigsaw baját... (nem tudom, hogy minek erőltetik ezeket az évfordulós külön-kiadásokat, mert ritkán működik az, hogy összeterelnek egy marék különböző rajzolót, hogy vessenek valamit a papírra, mert óhatatlanul döcögni fog a hangulat. egyébként nem lett volna rossz ötlet, hogy visszanézzünk különböző szemszögekből a (nagyjából átugrott) elmúlt egy évre, de már az elején elvesztettek azzal, hogy pókembernek kényszeres szófosása volt, így nem is tudtam igazán beleélni magam...) (##11.30.)

(Daredevil vol.2 #56-60) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2018/4 különszám)

nem volt elég a borongós hangulat az eső-áztatta utcák képével, az alvilág tombolásával, kellett még az is, hogy egy újságíró narrálja végig a kötet nagyrészét, hogy biztos, hogy meglegyen a kellő noir-os hangulatunk... érdekes kérdések vetődnek fel, miközben matt-ből kiverik a szart is a (sötétben is feltűnő tetkókban feszítő) yakuza-tagok -morális kérdések, hogy meddig mehet el egy hős, hogy megtisztítsa az emberi mocsoktól az utcákat, hogy van-e határ a statuálásban, és hogy van-e értelme elüldözni egy bizonyos területről a kényelmetlen alakokat, ha azok könnyedén tanyát vernek máshol utána; az is érdekes gondolat, hogy matt a feldolgozatlan gyász miatt váltott-e tempót, és azért tette pokollá a hell’s kitchen-béli gengszterek életét... brian michael bendis-nek nagyon megy az, hogy emberivé tegye a hőseit -testileg (hagyja őket vérezni) és lelkileg egyaránt (barátságok torzulnak és szívek törnek a lapokon). és hát mindezt persze alex maleev festi a feketénél is feketébbre... valahogy azt érzem ennél a daredevil run-nál, hogy le kell lassítanom kicsit a szokásos olvasási tempómat, mert megérdemli, hogy tényleg odafigyeljek minden mondatra... (a komolykodásban igazán felvillanyozó volt az a pár poén, ami valahogy gyökeret vert az éjfekete lapokon -és abban semmi meglepő nincs, hogy ezen viccek majdnem mind pókembertől érkeztek...) (óh, egy night nurse! a marvel univerzum névtelen hőseinek egyike!) (sokáig nagy feneket akartam keríteni annak, ha elérem a 616-os univerzum 100. bejegyzését (volt olyan ötletem, hogy egy száz füzetes mini-sorozat gyűjteménnyel ünnepelek, aztán inkább mégis a csendesebb utat választottam -hosszú út volt, mire elértem erre a csúcsra, de nincs megállás, rohanunk is tovább. boldog 100-at, előre a kétszázért!) (##11.29.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #8-13) (2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

az előző kötetben lévő eredet-történet felfrissítése még csak a próbaüzem volt mind nekünk olvasóknak, hogy miként reagálunk a modernné gyúrt változatra, mind brian michael bendis-nek, hogy miként tudja a saját képére formálni a nagyszájú hálószövőt -most viszont, hogy az első komoly küldetésre indult hősünk, most mutatkozott meg igazán, hogy mennyire lehet közel hozni hozzánk idősebbekhez is peter-nek ezt az alteregóját. elég jól, hogy tömören összefoglaljam a lényeget... nincs kecmec, egyből nagyágyúkkal akasztja össze a maszkját a srác, és ahogy illik, elsőre padlót is fog a tapasztalatlansága miatt. de egy igazi hős arról ismerszik meg, hogy visszamászik újabb pofonokért... a maszk alól már felsejlik az a peter, akit ismerünk, szó szerint vicc-áradatot zúdít a vezérre is, mert belőle biztos ezt váltja ki az adrenalin... az esendő hős mindig növeli a szerethetőségi faktort, na de mi van akkor, ha ez a hős még szerelmes is. hjaj... nagyon imádtam, hogy peter elmondta mary jane-nek a nagy titkát, hogy nem ezzel akar bmb drámát facsarni -de egyébként is baromira működik a kémia a két lökött között, és valahol az is érthető, hogy may néni éberen őrködik afelett, hogy nehogy a méhek beporozzák a bibéket... (##11.29.)

(Captain America vol.5 #1-7) (2005, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, John Paul Leon) (magyarul: Hachette, 2018)

annak csak örülni lehet, hogy a russo testvérek (és a tehetséges forgatókönyvíróik) feldolgozták ezt a képregény-alapvetést mozgókép formába, mert nekem a mai napig az egyik személyes kedvencem az a film a marvel sorból, ugyanakkor kicsit szomorkodhatok is itt későn érkezőként, hogy nem tudtam szűz szemmel kézbe venni a kötetet, a megjelenése idején komoly hullámokat vető fordulat nem csaphatott homlokon így... egyébként azért bátorkodtam a filmmel előhozakodni, mert maga a képregény is nagyon film-szerűnek érződik, a rajzok úgy vezetik a szemet, hogy könnyű fejben mozgóképpé transzformálni... de maga a dramaturgia is kellően filmes, a rosszfiúval nyerünk egy első betekintést, majd több szálon következik be a fenyegetés -sőt, még a beiktatott visszaemlékezések sem idegenek a mozitermek világától... apropó, ezektől a flash-ektől érzi azt az ember, hogy jó beugró-pont ez a kötet a kapitány világába, mert ed brubaker szépen feleleveníti velük a világháborús múltat, de ha a jelent nézem, már nem biztos, hogy olyan határozottan nyomnám egy újonc kezébe a kötetet, mert esetleg nehezebben értené meg steve zaklatott lelki állapotát (vagy mondjuk a sharon carter-rel való összetett kapcsolatát)... bár talán hasonlóan magával ragadná az olvasás, mint engem, és akkor könnyen átsiklana az ilyen apróbb bukkanókon... (a fő sztori cliffhanger-ét még egy füzettel tetéztük, mert azt még brubaker sem engedi meg magának, hogy csak úgy megöljön valakit steve rodgers múltjából, így egy szívszaggató históriában mesél egy elátkozott karakterről -és eközben ügyesen magyarázza ki az ötvenes években megjelent kapitány-történetek kontinuitás problémáját is.) (hupsz, tényleg, kontinuitás! valahogy nem igazán tud zavarni, hogy nem sikerült tökéletesen eltalálni az időrendet, és nick fury úgy parolázik itt, hogy közben eltűnve kéne lennie a secret war vége szerint -de azért most feltúron megint a netet egy jobban működő időrendért...) (##11.27.)

(Black Widow vol.3 #1-6) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Richard K. Morgan; rajzolta: Bill Sienkiewicz, Goran Parlov)

natasa romanov egy gyilkológép. egy a kgb által gondosan megalkotott munkadarab. illetve csak volt, mert a fekete özvegy nyugdíjba ment -és mi más hívná vissza az eke szarvához, ha nem a múltja... ha csak a filmes kémeket nézem, náluk is gyakori jelenség, hogy valamilyen érdek-gonosz elkezdi likvidálni az aktív vagy inaktív ügynököket (egészen klasszikus példákat lehetne sorolni james bond, ethan hunt vagy jason bourne életéből), de ez egy jó indikátor-sztori, mert alkalmat ad a nyomozásra, a gyilkosságra és a nagy titkok felfedésére... annyira belénk-ivódott natasha múltja az orosz balettal, hogy egész meglepő volt, hogy csavartak egyet ezen... nem mindig sül el jól, ha egy regényíró érkezik a comic-ok világába, de richard morgan jól vezet végig a paneleken -igazából csak egyetlen írói aspektusa volt furcsa: hogy miközben magasra pörgette a karakterből adódó feminizmust, addig maximálisan szexualizálta is hősnőjét (de még az is lehet, hogy rajzolók raktak rá egy pár lapáttal a lenge öltözetekre)... mini-sorozatként volt reklámozva ez a kötet, úgyhogy meglepődtem, hogy még annyit sem mondhattam, hogy dászvidányá, és máris ott hagyott egy cliffhangerrel az ölemben az utolsó oldalon... (sosem volt szimpatikus az a szerkesztői húzás, hogy más rajzolja a borítót mint a beltartalmat -főleg akkor nem, ha ilyen nagy kontraszt van a két alkotó stílusa között.) (##11.26.)

(Secret War #1-5) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Gabriele Del'Otto) (magyarul: Hachette, 2018)

a kémeket középpontba állító műveknek gyakran központi kérdése, hogy a titkos tevékenységeket folytató személyek meddig mehetnek el, mik azok a tettek, amik még beleférnek a morális értékrendbe, ha emberek megmentése a cél. és nick fury-ról eddig is feltételeztük, hogy kitolja a határokat, amíg lehetséges -de eljött ez a sztori is, amikor túl messzire ment... bár zavart hozhat a több idősíkú dramaturgia, brian michael bendis most jól vezetett minket a sztori-szerkezeten -és az volt az érdekes, hogy a nagy leleplező pontjai előtt nem igazán titkolta a titkokat, de én például inkább örültem (magamnak), hogy ki tudtam rakni a mozaikot, mintsem hogy morogtam volna azon, hogy előre kitalálható, hogy ki az, aki a háttérből mozgatja a szálakat, vagy hogy mi az a nagy dráma, amit ki kellett törölni a hősök emlékezetéből... bendis abban is jó, hogy egy nagy bumm-mal kezdje a sztorijait, hogy felkeltse az érdeklődést, szereti igazi veszélybe sodorni a hőseit, hogy egészséges szinten dohogjon a feszültség a köteteiben... most éreztem igazán, hogy a mozgóképes univerzum milyen jól szűrte át magán a shield-tagokat, mert nem csak maria hill és sitwell ügynök tűnt fel itt a lapokon, de ebben a kötetben debütált daisy johnson is, aki ugye az agents of shield-ben vált kulcs-szereplővé... értem én, hogy egyedi vizualitást kölcsönöznek a festmény alapú képek a képregényeknek, de mivel minden egyes ilyen alkotásnál komoly csúszások következnek be a megjelenés során, nem tudom, hogy megéri-e bevállalni ezeket. ráadásul kétségtelenül jó rájuk nézni, de azért bizonyos arc-mimikák szokatlanok is tudnak lenni a festék-rétegek alatt (plusz az itt látható kissé sötét szín-kezelést is problémásnak éreztem kicsit). (##11.25.)

(Punisher vol.6 #33-37) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: John McCrea) (magyarul: Fumax, 2007)

ha visszagondolunk a sorozatra, akkor eszünkbe juthat három eset, amikor frank egy-egy hős-társával akasztotta össze a bajszát -úgyhogy most logikus, hogy a fináléban ők (azaz a fenegyerek, pókember és rozsomák) tértek vissza, hogy számon kérjék az antihős tetteit, a vér-zuhanyban komponált leszámolásokat. ezért sem értem, hogy a magyar kiadást miért ezzel az utolsó kötettel kezdte a kiadó -hát hogy érthette meg az olvasó így soap drámáját is mondjuk...? persze ennis humorához (és magához a megtorló szemszögéhez is) illik az, hogy ennyire balfaszoknak voltak beállítva murdock-ék, de azért a gyermek-lelkem nehezen viselte ezt a szuperhősi megaláztatást. no de a cinikus felem már élvezte a felszínesen (piszkos) szórakozást nyújtó hentelést, ahol először azt hittem, hogy panaszkodnom kell azért, hogy csak feldobták a frank által megmentett kisember szálát, és nem kezdenek vele semmit, de aztán hatalmas benyomása lett a végjátszmára neki is... (rozsiék nevetségessé tételéből egy nagy falatot vállaltak be john mccrea arc-ábrázolásai is, amiket nehezen lehetett komolyan venni...) (##11.23.)

(Punisher vol.6 #19,27-32) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Tom Mandrake, Cam Kennedy, Steve Dillon) (eng)

miért csak a one-shot-okat kapja mostanság steve dillon? hát nem látják a szerkesztők, hogy mekkora visszalépés most is a fő-sztori rajzstílusa hozzá képest...? bizony most is ketté lehet osztani a kötetet, van egy mellékes kaland, amiben frank reszkessetek-betörőket játszik vidéken a rosszfiúkkal, van egy, amiben elektrával kergetőznek, végül pedig soap detektív is megkapja a maga 22 oldalát, csak hogy garth ennis még egyszer belerúghasson egyet, premier plánban... a hosszabb kifejtésű történetünk a kvázi-vadnyugatra visz minket, nyugat-texas porosabbik végére, ahol modern környezetben játszódik le egy komplett john wayne forgatókönyv, az idegennel a kisvárosban, aki leszámol a helyi banditákkal (ahogy kell, a végén egy párbajjal koronázva meg a hangulatot)... azért nem csak a hatalmas katonai gépágyúk jelentenek előrelépést a klasszikus vadnyugati miliőhöz képest, de a helyi seriff nemi identitása is -és ennis jól használja a meleg karakterét, nem tipizálja, ráadásul a szájába ad egy olyan monológot, amitől az összes bigott visszafutna abba a seggszagú lukba, ahonnan előmászott... ja, és ne felejtkezzünk el arról a tényről sem, hogy frank castle simán levarrta a fogadós asszonyságot, amint megérkezett a városba... (##11.21.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #1-7) (2000-2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley) (magyarul: Hachette, 2018)

ha az ember beírja a google-be, hogy ’best marvel runs’, azaz arra vetemedik, hogy a végtelen képregényes univerzumból megkísérli kimazsolázni a legjobb sorozatokat, az ultimate spider-man biztos hogy mindenhol az élbolyban lesz -és bár én az elmúlt három évben a fő irányvonalban (az un. 616-os univerzumban) próbáltam elmerülni, most úgy éreztem, hogy ideje nekem is hallgatnom a bölcs listázókra, és bele kell olvasnom ebbe az újrakreált eredet-történetbe. mert bátor vagyok, és nem félek attól, hogy ez az egész csak egy kísérlet volt arra, hogy újra megszólítsák a fiatalabb olvasókat... de egyébként brian michael bendis szerencsére van olyan intelligens író, hogy ne gügyögjön a tiniknek, hanem inkább arra törekszik, hogy a tempóval és a filmes érzetet keltő hangulattal tegye fiatalossá a kötetet (peter kamaszos hisztijeit meg betudjuk a pókcsípés okozta láznak)... és persze eközben kipipálja az összes kötelező rubrikát a nagy pókemberes kézikönyvből, annyit csavarva az eseményeken, hogy azok tudjanak izgalmat hozni azoknak is, akik kívülről tudják az alap-sztorit (mondjuk norman osborn-nak sokkal komolyabb szerep jut)... valahol a negyedik füzet táján érkezik meg a narráció is, mert a bunyók közbeni vicceskedés nélkül mit sem érne peter parker... szóval minden hozsanna igaznak tűnik, élvezetes és lendületes kezdés ez, simán rávesz arra, hogy a folytatás is érdekeljen -mark bagley fura arcait meg csak megszokja az ember útközben, nem...? (##11.17.)

(Punisher vol.6 #20-26) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Tom Mandrake) (eng)

garth ennis nem csak az explicit erőszak-orgiájával tud sokkolni, hanem a hirtelen bekövetkező irány-váltásaival is -mert az eddig szórakoztató tobzódása után egy lórúgással ért fel az a realista komolyság, ami a kötet első három füzetét jellemezte, ahol a megtorló kicsit hátrébb húzódott, hogy helyet adjon a rendőri korrupciónak, az alkoholizmusnak és a családon belüli erőszaknak. abba is kellett hagynom egy időre az olvasást, hogy ez ülepedni tudjon. mert azt nem tudhattam, hogy megint egy újabb kanyar jön, egy olyan one-shot-tal, ami egy csattanóra épül, de azért közben kacérkodik egyet a természet-felettivel is... aztán jött a nem túl gyomorkímélő utolsó nagyobb lélegzetű sztori is, kvázi-zombikkal, kannibál holokauszttal, ahol nehéz volt eldönteni, hogy mennyire vegye komolyan az ember a társadalom-kritikát, és sajnálkozzon egy sort a hajléktalanokon... szóval mint mondtam, a korábbi füzet-csokrok szórakoztatóbbak voltak, kíváncsi leszek, hogy legközelebb milyen irányba fordulunk innen... (##11.04)

(Astonishing X-Men vol.3 #7-12) (2005, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

szóval múltkor dicsértem, hogy az akciók és a lelkizés jó kombinációban vannak együtt -hát most szó szerint vegyítette josh whedon a két komponens, és bunyó közben lelkiztek magukban a hősök. kivéve persze wolverine-t, aki az izzasztó helyzetekben csak a sörre tud gondolni... lassan vezetődött fel a fő veszélyforrás, előtte még kaptunk egy mellbevágó drámát a nyitó-kötet következményeképp, aztán scifi-be fordult minden, és ööö... tudjátok, hogy én szeretem a scifit meg az akciót, de ez a darálás nálam nem akart igazán működni -annak ellenére sem, hogy jól volt artikulálva a gonosz motivációja, hogy érezhetőek voltak a nagy pofonok, amibe az x-ek beleszaladtak, és azért volt pár pillanatunk megállni kicsit a karaktereket is birizgálni. és amilyen nyámnyila vagyok, jobban tetszett a zavart beszélgetés kitty és peter között, mint a sok látványos csihipuhi... biztos a tesztoszteron-szintemmel lehet megint valami, hogy a baromi látványosan megrajzolt bunyó nem elégít ki, valamiért a hülye lelkem igényli, hogy többet kapjon a puszta szórakoztatásnál -de az is lehet, hogy évek óta becsapom magam, és jobban szeretek a földön állni, mint amennyire gondolom (mert azért valljuk be, ez az életre kelt harci terem ötlet azért elég elszállt a maga módján)... (##10.28.)

(Astonishing X-Men vol.3 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

hiába az ezernyi ajánlás, az olvasói szájhagyomány, képtelen voltam befejezni grant morrison x-men run-ját, egész egyszerűen nem feküdt nekem a stílusa -viszont évekkel ezelőtt belekóstoltam már a kvázi folytatásába, így tudtam, hogy joss whedon írásmódja közelebb áll az ízlésemhez, úgyhogy félreraktam a mostanában egyébként is olvadozó kompletista énemet, és ugrottam egy korszakot... az, hogy kicsit olvastam már ebből a sorból, annyiban túlzás, hogy ezeket a számokat végiggyűrtem akkoriban, amikor a kingpin kiadta az egész sort a marvel+-ban, de egy idő után feladtam, mert mire két hónap után megjelent az új szám, már elfelejtettem, hogy mi történt korábban... de azért bizonyos dolgok derengtek most, ord orrvédője például, vagy a hawaii relaxálás a kiképző-teremben. és persze tudtam, hogy a gyógymód körül keringenek az események -bár ezt a vonalat már a döcögő színvonalú ’last stand’ című x-filmből is jól ismertem (én egyébként nem tudom annyira bántani azt a filmet, mint mások, mert huszonévesen bizonyos jelenetei működtek számomra a moziban, a professzor ’halálába’ a mai napig bele tudok borzongani)... whedon apróbb irányváltásai nem csak abban érhetőek tetten, hogy leveteti az x-ekkel a bőr-rucikat, hanem a párbeszédek természetesebbé tételében, és a magasabb szintű lelkizésekben is. és ezekhez tök jó partner john cassaday, aki az egyik legjobb a szakmában, ha arc-kifejezéseket kell a panelekbe rajzolni... van ismerősöm, aki szereti az x-men filmeket, de nem olvas képregényeket -ha valahogy rá tudnám venni, hogy vegyen a kezébe egy kötetet, biztos, hogy ez lenne az első, amit a figyelmébe ajánlanék, mert joss whedon tökéletesen ötvözött mindent, amitől egy x-sztori szerethető lesz, jó a lelkizés/akció arány, jól vezetik a szemet a panelek, és nem csak akció és hűha-faktor van, de azért az ember gondolatait is bizergálja a gyógymóddal, mert olvasóként is bele tudod magad helyezni a kirekesztettek érzéseibe, akiknek elege van a génjeik miatti hátrányokból, és csak szeretnének normális életet élni... (##10.27.)

She-Hulk vol.1 #7-12) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Dan Slott; rajzolta: Juan Bobillo, Paul Pelletier)

dan slott kísérletezős kedvében volt ekkoriban? múltkor működött a földhöz-ragadtabb, heti-ügyes, ügyvédes vonal, ezért a folytatásban toljunk el mindent a túlpartig, hogy megnézzük, hogy a túlzások is passzolnak-e a nagy zöld idomokhoz? mert kilőttük magunkat az űrbe, emberfeletti bunyókba bonyolódtunk, ráadásul minden egy folyamatosan csordogáló sztori-patakba folyt bele. és hát én végig azt éreztem, hogy nem ilyen lovat szerettem volna... persze így is voltak jól működő részei (egy egész füzetet szántunk a fő ellenfél háttér-történetére), még mindig szórakoztató a meta-körítése (mi másra edzene jess, mint az ’eye of the tiger’-re? ja, és a nagy megoldás is egy csapat comic-geek-től származott a végén), de én valahogy komfortosabbnak éreztem, amikor többet lelkiztünk, ilyen elszállt szuperhősös cuccokat máshol is találok a piacon kiló-számra... (##10.25.)