(X-Factor vol.3 #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Ryan Sook, Dennis Calero) (magyarul: Kingpin)

kedves olvasóim, biztos feltűnt már a nagy marvel univerzumos olvasásomban egy bántóan hiányzó folt, azaz hogy néhány kivételtől eltekintve távol tartottam magam eddig a mutánsoktól. és higgyétek el, ez nem a bennem tomboló ’mutkó-utálat’-ból adódott, egész egyszerűen egy nagy összefüggő masszának tűnt kívülről az univerzum ezen szeglete, amit túl nagy falat lehet feltörni -de ennek most vége! rászántam magam, összeszedtem az infókat, és visszaléptem kettőt, hogy megfelelő helyen tudjak belépni az x-ek világába -bátrabban tettem most ezt, miután a pókfejnél is ignoráltam az eddigi időrendemet (most azzal nyugtatom magam, hogy sokkal jobb lesz, ha mostantól spirálban haladunk a naptárban, nem egyenes vonalban előre)... ha csak a kritikai visszhangot figyeljük az egyes köteteknél, akkor azt hiszem nagyon magasan sikerült fellépni erre a (mutánsokkal kikövezett) útra, mert peter david x-factor-át általános hozsannák kísérték az évek során, és most már azt is tudom, hogy nem érdemtelenek ezek a dicséretek, legalábbis ez a nyitó-kötet igazán mély benyomást tett rám... és tudom, hogy illett volna az előzménnyel kezdeni, mivel jamie madrox-nak van egy saját mini-sorozata, ahol az aktuális x-factor-t megalapítja, de azt érzem, hogy sokkal hatásosabb volt ez a belépő így szűzen, hogy dögös akciók során ismerhettem meg a karaktereket, ezt a diszfunkcionális csapatot, ami elég egyedi módon kovácsolódik össze, miközben minden panelt kihasználnak arra, hogy osszák egymást verbálisan -egy csapat különc és (számomra) friss arc, akik kellően érdekesek ahhoz, hogy követni akarjam őket hosszútávon is... erősen rányomja a bélyegét a kötetre a korszak is, amiben játszódik, ugyanis nem sokkal vagyunk wanda hírhedt mondata után, amitől a mutánsok kilencven százaléka elvesztette a képességét, emiatt összeomlott a mutánsváros-nak nevezett kerület társadalma is, és a ’normális’ ember-közösség is vérszemet kapott. úgyhogy minden adott a parázs konfliktusokra, főleg mert a sötét sikátorok gyilkosokat és gonosz-tevőket is rejtenek. a nyomozó-irodában játszódó setup ellenére nem éreztem igazán a ’klasszikus nyomozós’ hangulatot, de most inkább még csak alapoztunk, erre az aspektusra lesz még később is idő, ha a szerző meg akarja erősíteni ezt a vonalat. ha nem, nekem az is megfelel, egy ilyen szórakoztató olvasás után erős bizodalmat érzek peter david felé... (×10.20.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #595-599) (2009, Marvel Comics) (írta: Joe Kelly, rajzolta: Phil Jimenez, Paulo Siqueira, Marco Checchetto, Stephen Segovia) (magyarul: Kingpin)

a pókember-mitológia elképzelhetetlen az osborn-ok nélkül, még ha időnként háttérbe is vonulnak (vagy meghalnak egy kicsit), peter parker életének meghatározó formálói henry, az örök ’frenemy’, és norman, a legnagyobb nemezis. ez a kötet abban a korban játszódik, amikor az idősebb osborn a hatalma csúcsára tudott kapaszkodni, így nem véletlen, hogy joe kelly a családjukra szeretett volna koncentrálni, amikor megörökölte erre a rövid időre az írói státuszt. csakhogy örökölt egy méretes probléma-gócot is, amit nem tudott elegánsan kibogozni... norman ezúttal egy eszement papírmasé figura, aki röhögve konfrontálódik a saját fiával, felemelni akarja vagy elbuktatni, neki mindegy, csak ne ilyen legyen henry, mint most, és ehhez a maga manós buldózer-módszereit veti be -meg a legrosszabb szappanoperás hagyományokat, és nagyon remélem, hogy a pók-sztorikért ekkoriban felelős írói agytröszt-csapat röhögve dobta csak be a közösbe a titkos apaság kérdését, mert egy ilyen elhibázott fordulatot nem lehet komolyan felhasználni... peter szerencsétlenségére az össztűz közepébe került, állnia is kellett a kemény ütéseket, igaz, részben magának köszönheti a bajt, mert úgy gondolta, hogy (némi technikai trükközéssel) egymaga meg tudja oldani a világ norman-problémáját... nem tudom, hogy én olvastam-e túl felszínesen, de az biztos, hogy nem sokat mozgatott meg bennem ez a kötet, még akkor sem, ha voltak erényei (may néni és az öreg jjj kifejezetten szerethető páros)... (a változatos rajzoló-csapat legnagyobb erényének azt éreztem, hogy kifejezetten tetszetősre rajzolták a női karaktereket, és tudom, hogy ez szexista meg minden, de ennyi sovinizmust meg szoktam engedni magamnak, hogy legeltetem kicsit a szemem a rajzolt idomokon, a rövid short-okon, a feszülős felsőkön...) (×10.20.)

(Amazing Spider-Man #581-582, 584-588, 590-591, 593-594) (2009, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, Marc Guggenheim, Mark Waid; rajzolta: Mike McKone, Klaus Janson, John Romita Jr, Barry Kitson, Dale Eaglesham) (magyarul: Kingpin)

nem csak azért lett eklektikus ez a kupac képregény, mert három kötetből lettek kicsipegetve a bejegyzésemhez a legjobb falatok, hanem mert ez egyébként is az a korszak volt a hálószövő életében, amikor 2-3-4 füzetenként változtatták az írók a hangulatot, csúsztatták át hősünket a bizarr utazásokból a komorabb, realista vonulat felé, majd vissza... de akár ugyanaz az író is képes különböző utakra vezetni peter-t, dan slott például szeretett volna kicsit harry osborn-nal foglalkozni, és egy belsőséges utazásra küldte őt a legjobb barátjával -hogy aztán a volt szerelménél csak vér, veríték és küzdelem várja; ezek után egy sokkal bohókásabb kalandban gondolkozott slott, ami nemcsak a könnyedebb hangulatával lett megnyerő számomra, de a gazdagon adagolt popkult utalásainak is köszönhetően (frazetta mindenkit üdvözöl) (bár könnyedségről írok, azért az idő-tényező ezekben a füzetekben is komoly feszültséget tudtak generálni -plusz slott hozzá mert nyúlni a mefisztós tabuhoz is, azaz forgatta kicsit a rajongók szívében a tőrt azzal, hogy ilyen hangsúlyosan felemlegette, hogy a világ tudatából kitörlődött peter arca)... nagy leleplezések is voltak ezekben a füzetekben, de igazából egyiktől sem este hasra, az a baj az ilyen típusú rejtélyekkel, hogy viszonylag szűk az azon karakterek köre, akiket meg lehet vádolni bizonyos bűnökkel, így nem igazán ad ’aha!’ élményt, ha az írók végre ráböknek valamelyikükre -de legalább mind a két kiválasztott motivációs háttere kellően érdekes... (mi a fene történt lilly hollister szemöldökével a háttér-sztoriját is tartalmazó füzetben? az egyik panelen még bántóan szőke volt, aztán a következőn már normális fekete...) (×10.19.)

(Punisher vol.7 #7-12) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Leandro Fernandez)

garth ennis megint arról ír, amihez a legjobban ért észak-írként -igaz, haza nem viheti a megtorlót, ezért a pokol konyhájába hozza át a saját országa brutális konfliktusát... igaz, most nem az ira robbantgat a környéken, csak egy ex-terrorista, így sokkal inkább gengszter-környezetbe van ültetve a konfliktus... tetszett, hogy ennis megágyaz a különböző frakcióknak, alaposan bemutatja az összes szereplőt, akik persze mind alávaló mocsadékok, és mind csak egy dolgot tartanak szem előtt: a várható nagy lóvét (szeretem az apró vizuális geg-eket, amikkel meg lehet határozni egy karaktert -például bírtam, hogy az ír főnökasszonyság láncdohányosnak volt ábrázolva)... frank castle ezúttal véletlenül csöppent az eseményekbe, vagy mondjuk azt, hogy az írek belső konfliktusa berobbant az életébe, de ez nem akadályozta meg abban, hogy lelkiismeretesen gyilkoljon le annyi szemétládát, amennyit csak tud -mondjuk egy helikopter gépágyújával, mert azzal sok mocskot lehet kilyuggatni egy csapásra... hát ez a kötet sem a finom-lelkűeknek készült, és nem csak azért, mert a megtorló liter-szám ontja a vért benne, de egyéb gusztustalanságokkal is megfűszerezi a szerző a sztori korpuszát, van egy tag, akinek szikszalagok tartják a helyén az arcát, egy másik meg abból él, hogy kis darabokra aprítja fel az áldozatait... de hé, mindenki tudja, hogy mire vállalkozik, amikor kinyit egy ennis kötetet, sőt, el is várja, hogy vérben ússzon az összes kibaszott panel... (×10.15.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #568-573) (2008, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, rajzolta: John Romita Jr) (magyarul: Kingpin)

mindegy, hogy mi éppen norman osborn státusza, legyen nagyon gonosz vagy amerika megmentője, a csodálatos pókember mindig birizgálni fogja az agya hátsó fertályát... és persze a kor státuszának megfelelően norman nem egyedül érkezett meg ismét peter életébe, hanem hozta a mennydörgőket is -közülük is venom kapott komolyabb szerepet, mert pókember mellett egy újabb nemezisre talált... esküszöm, márt hiányoztak john romita jr szögletes arcai a sorozatból, annyira összepárosította az agyam már a stílusát a hálószövőével, hogy már természetesnek veszem a jellegzetességeit ezekben a füzetekben... ahogy kezdek belemászni a brand new day korszakba, kezdem megérteni, hogy miért dan slott emelkedett ki a végén az író-keringőből, és maradt állandó szerző a címen, mert ez a sztori is tök jól össze volt rakva, szélsebes tempóban rohantunk egyik krízisből a másikba, a fenyegetések szépen harapófogóban tartották peter-t... egészségesebb arányban voltak kombinálva a klasszikus és az új elemek, mint az előző kupacban, összeakaszkodott a zöld manó métellyel, venom az anti-venommal... de talán mindegy is az arány, a lényeg, hogy szórakoztató legyen az olvasás, és ezt maximálisan elérte dan slott ezzel a kötettel. (×10.06.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #546-551, 555-557, 565-567) (2008, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, Marc Guggenheim, Zeb Wells; rajzolta: Steve McNiven, Salvador Larocca, Chris Bachalo, Phil Jimenez) (magyarul: Kingpin)

jó hangosan szoktak kiabálni a képregény-rajongók, ha valamit nagyon utálnak, úgyhogy geek-ként egy kő alatt kéne élnem, hogy ne halljam évek óta a negatív hangokat a brand new day korszakkal kapcsolatban. pedig a sok köpködés valószínűleg nem is a megújított spidey-érának szól, hanem az előzménye utóhatásainak, azaz hogy joe quesada szerkesztő kitépte a szívünkből peter és mary jane házasságát... de egyébként furcsa szerkesztői döntések állnak az új korszak felépítése mögött is, mondjuk az, hogy megszüntettek minden pók-címet az ’amazing’ mellől, azt viszont besűrítették, és egyszerre négy írót állítottak rá a szövegkönyvekre, mert fizikai képtelenség lenne, hogy egyvalaki írjon meg havi három füzetet... sokáig gondolkoztam én is, hogy belevágjak-e az olvasásba, vagy ugorva egy nagyot inkább kapcsolódjak vissza a spidey-sagá-ba a kritikailag körülrajongott ’big time’ idején, aztán addig-addig nézegettem a képregényes dobozomat, amiben ott sorakoznak a magyar kiadás példányai (gondosan lefóliázva és kartonnal megerősítve), hogy visszaraktam ezt a korszakot az olvasási listámba. de. hagyatkozok a kingpin szerkesztőinek az ízlésére, és csak azokat a füzeteket fogyasztom el, amik nálunk is megjelentek. ez azt is jelenti, hogy lesznek olyan bejegyzéseim, amik egy (amerikában megjelent) teljes kötetet fognak össze, és lesznek az ehhez hasonló ’selected’ bejegyzések is, amikbe több kötetből lesz szemezgetve... na, a fájdalmasan hosszú felvezető után már nagyon kíváncsiak vagytok az olvasmány-élményemre is, ugye...? a hatalmas köz-felháborodás természetesen túlzó, mert nem borzasztóak ezek a sztorik itt az új hajnal nyitányában, csak kicsit jellegtelenek. sikerült meghasonlaniuk az íróknak azzal, hogy úgy kellett valami újat alkotniuk, hogy közben ki volt adva az ukáz, hogy vissza kell térniük az alapokhoz, mert az olvasók azt szeretik... ezért nem használták a klasszikus ellenfeleket, inkább alkottak újakat, akik nagyon hasonlítanak a korábbiakra (mr.negatív ugyanúgy a maffia vezetésére pályázik, mint kingpin, a métely egy a sok manó-epigon közül, az új kraven meg egyenesen az előző kislánya)... de mindenben ezt a kettősséget érzi az ember, van újság meg fotózás, de nem daily buggle hanem ’the db’, kicsit may néninél lakik peter, de aztán albérletbe költözik, satöbbi, satöbbi... az alaptónust viszont egész jól eltalálták az írók, peter cinikus, ki- és beszólogat, és jól átérezhető az is, amikor a fagyott havas várost hálóhintázza keresztül... lehet hogy végül meg fogom bánni, hogy nem szelektáltam határozottabban, és ugrottam át peter-nek ezt a kevésbé működőképes korszakát, de most (még?) nem fáj annyira, hogy üvöltve alakítsam át (már megint) az olvasási listámat... (×10.02.)

(Punisher vol.7 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Lewis RaLosa)

tudom, hogy hivatalosan azért hozták létre a marvel alkiadóját, a max-ot, mert brian michael bendis noir-osat akart játszani a kiadó keretein belül, de igazából titkon arra számíthattak a döntéshozók, hogy így házon belül tarthatják garth ennis őrült elméjét -mert ezt az ír kurafit a jóisten is arra teremtette, hogy határok nélkül csavarja fel az erőszakot a kedvenc karaktere, a megtorló körül... és nem is nagyon pöcsöl a nyitányban, egy kis gyorstalpaló után már ott lövöldöznek hősünk körül nem csak a szokásos rosszarcú maffiózók, de a kormány emberei is -és persze frank castle sosem volt az a gyáva balfasz, aki félreugrana a golyók elől, inkább előránt egy gépágyút, és nyakig beleveti magát az őrületbe... viszont nem csak erőszak-orgiákat kapunk meg minden egyes képkockán, ha letöröljük a vér-foltokat és agy-darabokat az oldalakról, akkor bizony karakter-tanulmányokat találhatunk a mocsok alatt, azaz ennis szívesen bíbelődik a kemény-legényekkel és a kívánós állami szervekkel is -ami azért érdekes, mert kábé mindegyik karakter meghalt vagy megnyomorodott a kötet végére, úgyhogy kárba-veszett a beléjük fektetett energia. illetve egy lófaszt veszett, mert a brutalitáson túl ők szolgáltatták a szórakoztatás-faktort, miattuk telt meg élettel a lehangoló környék... a borongós sztorihoz sprőd rajzok dukáltak, egyedül frank arcával nem tudtam megbékélni, ami hol egy elnagyolt conan a barbárt formázott, hol meg egy összehúzott szemű clint eastwood-ot véltem benne felfedezni... (×10.02.)

(Born #1-4) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Darick Robertson)

hiába legális egy háborúban ölni, azért ne gondolja senki, hogy egy emberélet kioltása nem roppantja össze a katonák lelkét. a katona személyiségétől függ, hogy miképp próbálja feldolgozni a borzalmakat, ki az, aki a padlón fog szűkölni, ki az, aki elbódítja magát, hogy ne érezzen semmit, és ki az, aki alámerítkezik a sötétségnek... frank castle a háború embere, soha nem tudta magát kivonni a véres bűvköréből, és itt kezdődött minden, a távol-keleti dzsungel fullasztó ölelésében... hiába eredet-történetet írt garth ennis a saját punisher-éhez, azért így is elég készen tálalja a karaktert, akinek már komoly elvei vannak, egy egyedi morális kódja, ami nem engedi az igazságtalanságot, azonban a halálos megtorlás az alap-pillérét képezi. viszont van egy kétséges narrátorunk, ami folyton kísérti hősünket, hogy lépjen még tovább, és a szerző nem teszi egyértelművé, hogy egy tudathasadásos belső hangot hallunk csupán vagy egy külső (gonosz?) erőt... viszont a fő narrátorunk nem frank, hanem egy egyszerű gyalogos katona, castle tökéletes ellentéte, mert viszolyog a háború borzalmaitól, és megkérdőjelezi a létjogosultságát is (sőt, még amerika csendőr-mentalitásába is belerúg egyet). és hiába a mozgalmas háborús külső, miatta egy kicsit filozofikus lesz ez a mini-sorozat. de persze ennis nem lenne önmaga, ha nem pörgetné túl az erőszakot, azt is mondhatnánk, hogy már-már élvezettel ábrázolja a viet-kongok brutális halálát hosszú oldalakon keresztül. de csak annyira kúszik át a határon túlra, amennyi ahhoz kell, hogy egy értelmetlen háború brutalitását ábrázolja... mert ezt a mocskot rá kellett kennie frank castle-re, hogy jobban átérezhessük azt a későbbiekben is, amikor kegyetlenül megtorolja a közelében lévő igazságtalanságokat... (×09.30.)

(Fantastic Four vol.1 #583-588) (2010-2011, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman; rajzolta: Steve Epting, Nick Dragotta, Mark Brooks) (eng)

a hollywood-i blockbusterek hozzászoktattak minket ahhoz, hogy a sztorik fináléjában elvárjuk a nagy bumm-ot, amikor telepumpálják a vérünket adrenalinnal, amikor felgyújtják bennünk az összes érzelmi reakciót -és most jonathan hickman elmondhatja magáról, hogy sikeresen átültette ezt a metódust a képregény-panelek világába, non-stop akcióval és szívszaggató drámával elérte, hogy kifizetődőnek érezzünk minden alapozást, amit az előző kötetekben lefektetett... szoktuk azt mondani, hogy a marvel első családja akkor működik igazán, ha szerető és összetartó családként vannak ábrázolva, de most nem éreztem problémának, hogy a szerző inkább elszeparálta őket külön történet-szálakra, mert így tudta éreztetni igazán a nagyszabást, hogy mennyi fronton van szükség arra, hogy hőseink helytálljanak és megmentsék a világot... susan vízalatti kalandjánál nem lepődtem meg, hogy namor már megint arrogáns seggfejként lett ábrázolva, de már csak azért megérte a tengerek királyának szerepeltetése, mert így láthattuk, ahogy suzan istenesen elkeni a száját... persze reed szála volt a legelvontabb a fekete lyukkal meg a mesterséges agyban tárolt személyiségekkel, és talán a rá áldozott lapok működtek a legkevésbé a sztori-görgetegben, de a nagyívűsége miatt kellett ez a vonal is az összkép nagyításáért... a baxter-házi külön-csata hozta a legtöbb érzelmet a kötetbe, eleve ott volt ben grimm, aki évek óta először láthatta meg az emberi arcát, ott voltak a tetrekész gyerekek (és a future foundation-ös társaik), és ott volt az önfeláldozás is, ami akkor is egy megunhatatlan fordulat a hősi történetekben, ha tudjuk, hogy nem biztos, hogy végleges ez a búcsú... főleg mert hickman tényleg tud hatni ránk olvasókra is a halállal, és ezt azzal éri el, hogy nem beszéli túl a gyászt, sőt, némává teszi az utolsó füzet nagyrészét, így még intenzívebben teszi átérezhetővé a felfoghatatlan hiányt. a bezárkózást. a tehetetlen dühöt. a fájdalmat. végül megtalálja a tökéletes embert, aki a beszédével vigaszt tud nyújtani -egy karaktert, aki talán a legtöbb szerettét veszítette már el a marvel világában. (×09.29.)

(Fantastic Four vol.1 #579-582) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Neil Edwards) (eng)

jonathan hickman nem lehet egy nagyon stresszelő típus -bár lehet hogy mondták neki a marvel szerkesztőségében, hogy nyugodtan csinálja csak a dolgát, van ideje, nem kell kapkodnia -és a fent nevezett szerzőnk nem is kapkodott, csak belekapott egy rakás témába és sztori-szálba, nyugodtan építkezett, hogy aztán majd idővel learathassa ennek a gyümölcseit... mert ebben a szűk négy füzetben is szétszaladtak a szálak a szélrózsa minden irányába, volt aranyos one-shot-ba illő kaland (a szegény ember toy-master-e gonoszkodásával), reed a hősködés mellett az ifjúság oktatására is kellő időt szentelt, valamint egy nagyobb falatként érkezett a már korábban belengetett időutazás is, részben egy nagy kalandként tálalva (kölcsönvéve hozzá elemeket a hegylakóból, de a jövőbe való kacsintások is jók voltak az arrogáns ifjú doom-mal és a megtermett páncélba öltözött koleszos ben-nel), de minden nyitva van hagyva, lóg a levegőben, ígéretekkel halmozva el minket. de mivel élvezetesen van tálalva ez a hosszadalmas alapozás, ezért nem igen panaszkodhatunk a szokatlan munkamódszerért -egyedül a nu-earth-ös kitérők nem férnek a fejembe, de lehet hogy ott meg hiányoznak hozzá a korábbi alapok... (hát a rajzoló-csere nem tett jót az arcoknak, legalábbis nagyon tudja bántani a szemem, amikor teljesen más reakció tükröződik a rajzolt mimikából, mint amit az adott panel indokolna...) (×09.22.)

(Fantastic Four vol.1 #575-578) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham) (eng)

úgy gondolhatja az egyszeri olvasó, hogy a fantasztikus négyes történetei a nagy felfedezésekről szólnak, mert jól áll a különleges családnak ha különleges helyszíneket járnak be, és ezt most jonathan hickman ki is használja, ahogy négy helyre is elkalauzolt ebben a kötetben, látszólag minden összefüggés nélkül merültünk a föld alá, jártuk meg a hold sötét oldalát és nyitottunk ajtót egy másik dimenzióra -a füzetek végén lévő infó-táblákkal együtt úgy érezte az ember, hogy ezek csak magok, amiket a szerző most elültet, hogy mindegyikből kicsírázzon valami igazán érdekes a későbbiekben -és aztán az utolsó lapokon derült ki, hogy a sok magból egyetlen keszekusza fa lett a végére, egy igazi kozmikus harc ígérete... ha innen nézzük, akkor ez egy átmeneti kötet volt, egy csokornyi one-shot gyűjteménynek álcázott alapozás, de mivel mindegyik érdekes és élvezetes volt, ezért szerintem nem lehet panaszunk egy ilyen típusú alapozásra... (hickman ügyesen feszegeti a határokat, beszélő levágott fej, intelligenciát adó város, lófejű inhumánok, mind túlzások lehetnének, de szépen belesimulnak az összképbe a maguk túlzásaival együtt.) (×09.21.)

(Fantastic Four vol.1 #570-574) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Dale Eaglesham, Neil Edwards) (eng)

a szuperhősök azért különlegesek, mert képesek önzetlenül segíteni másokon, fel tudnak áldozni mindent, hogy a világ(ok) jobb hely(ek) legyen(ek). de biztos, hogy az a legnagyobb hős, aki képes félrerakni minden egyéb tényezőt...? reed richards-nak különleges státusza van a szuperhősök között, ő azon kevesek egyike, akit szerető család vesz körbe, akinek a gonoszokon túl a családja boldogságáért is meg kell küzdenie. úgyhogy amikor az vetődik fel, hogy úgy lehet igazán a multiverzum hasznára, ha eldobja a szeretetet a szívéből, természetesen hátat fordít a küldetésnek. pedig az előző kötet óta nem múlt el a lelkiismereti szurkálása, továbbra is a nyúlékony vállára akarja venni a világ összes problémáját. és persze jonathan hickman igazi vad kalandként mutatja be reed ismerkedését a multiverzumos doppleganger-jeivel, okosan végiggondolta a sokféle karakter-változatot, külsőleg és személyiségben is eljátszott az ötlettel, és közben mindenféle veszélyes kalandba is dobálta őket (főleg a végső csata volt sodró lendületű)... eléggé reed-en voltak a hangsúly a kötetben, a másik három f4 tag kicsit passzív volt az elején, aztán jött a negyedik füzet, ami egy széthulló bolygón játszódott, és itt már ben és jonny is megkapták a maguk bunyóit, igaz, ez a sztori tetszett a legkevésbé, mert kicsit zavarosan ugráltunk jelenetről-jelenetre, és olyan érzés volt, hogy túlságosan építkezik valami korábbi (általam nem olvasott sztorira) -viszont az így is kiderült számomra, hogy a richards-gyerekek nem csak cukik és nagyszájúak, de az apjuk zsenialitása is ott fortyog bennük... fantasztikus-éktól elvárjuk, hogy a történeteik árasszák magukból a családi szeretet érzését, és ezt meg is kaptuk a zárástól, ahol kicsit ki lehetett engedni egy szülinapi zsúron, még peter parker-nek is volt ideje be-hálóhintázni egy szelet tortára, de persze nem lehet csak ilyen kis szolidan búcsúzni a kötet végén, akkor minek jönne vissza az olvasó, nem...? úgyhogy a kedves szerző odacsapott egy pofás cliffhanger-rel, hogy már nyissuk is a következő kötetet... (elég látványos volt a rajzoló-váltás a kötet közepén, az első művész javára döntve a mérleg nyelvét, pedig elsőre még azt mondtam neil edwards szokatlan ’kamera-szögeit’ látva, hogy ’hmmm!’, de aztán a deformált arcainál elveszített...) (×09.20.)

(Dark Reign: Fantastic Four #1-4) (2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Sean Chen)

ha jó régre visszalapoztok a nagy marvel olvasási listámban, akkor láthatjátok, hogy próbálkoztam már magamhoz ölelni a kiadó szent családját, kevés sikerrel -szomorú is voltam emiatt, mert hát mégiscsak olyan esszenciális karakterek ők, akiknek ott a helyük a listában. ha az ember körülnéz kicsit a neten f4 ügyben, biztos, hogy jonathan hickman run-ja az elsők között fog szóbakerülni a beszélgetésekben -így arra gondoltam, hogy nekem is ideális lesz az ő sztorija arra, hogy tegyek egy újabb próbát. mint kiderült, ehhez egy kicsit vissza kellett pörgetnem az időt, odáig, amikor norman osborn épp’ átvette az uralmat a marvel univerzumban... először is, le kell szögeznem, hogy mennyire élvezettel olvastam ezt a minit, baromi szórakoztatóan volt őrült, ahogy a különböző valóságok összeolvadtak, így a csapat egy része egy mágikus misztikus utazáson vehetett részt a kvázi-középkortól a vadnyugaton át a második világháborúig, közben viszont kellő komolysággal elmélkedett a bűntudat és a felelősség kérdéséről is. a kötet legnagyobb sztárjai viszont nem a szuperhősök, hanem az újabb generáció, a richards gyerekek imádnivalóan vannak írva, egyszerre koravének és gyermekiek, mindenkit lefegyvereznek a dumájukkal és a játékpisztolyaikkal... kétségek között írtam be a listára a sorozat köteteit, felkészülve arra, hogy már megint törölnöm kell a családot az olvasási rendemből, de egy ilyen erős bevezető után már azt gondolom, hogy velem marad végig a sorozatuk. (×09.18.)

(Black Widow vol.4 #1-5) (2010, Marvel Comics) (írta: Marjorie Liu, rajzolta: Daniel Acuňa)

natasha romanova mindig is egy rejtély volt. a múltja homályos, ahogy sokszor a motivációi sem tisztázottak, hogy miként lett az alaposan kiképzett orosz kémnőből szuperhős, hogy miként érezhet egy ember még pozitív érzelmeket, miután ennyi fájdalmat elszenvedett már az élete során... natasha tökéletesen alkalmas arra, hogy egy olyan sztorit építsenek köré, ami rejtély-központú, ahol a múltjából kerülnek elő fájdalmas részletek. ám nem olyan egyszerű egy ilyen sztorit úgy megírni, hogy az jól működjön, és ne legyen zavaros... mondom ezt úgy, hogy marjorie liu nem végzett rossz munkát, sokáig fenntartotta az érdeklődésemet, kellően meggyötörte hősnőét ahhoz, hogy érdekeljen a sorsa. motivációs problémáim voltak inkább, nem éreztem a relevációt, amikor kiderültek a gonosz szándékai, valamint a ködösítés is olyan mértékű lett, amit nem lehetett eloszlatni (ki volt az az idős nő a kárpátokban, pl.), pedig elég lett volna egy kicsivel tisztább terep, hogy jobban élvezzem a kőkemény vörös csaj megterhelő kalandjait (apropó, csaj, a világháborús flashback-kel sikerült teljesen összezavarni azzal kapcsolatban, hogy hány éves is az özvegy -uhh, viszont most esik le, hogy ezzel a háttér-sztorival meg lett magyarázva a karakter kódneve is)... ami teljesen levett a lábamról, az viszont daniel acuña rajz-stílusa, egyszerre volt realista és elemelt, és valamiért nagyon közel áll hozzám ez a digitális, indie-s színvilág. (×09.15.)

(Deadpool: Merc with a Mouth #1-13) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Victor Gischler; rajzolta: Bong Dazo, Kyle Baker, Rob Liefeld, Das Patronas, Matteo Scalera) (magyarul: Fumax)

mindig is nevetségesnek tartottam az ötletet, hogy van egy sarka a marvel univerzumnak, ahol dinoszauruszok rohangálnak tarzan-nak öltözött szuperhősök között, és ezt próbálják komolyan eladni nekünk. de legalább a tizennégy évesek nedves álmát, a zombivá változtatott hősöket átdobták egy alter-univerzumba, nem rontják a levegőt a főszálon -legjobb lenne, ha ott rohadnának csendesen örökre... szóval olyan összetevőktől ragad ez a kötet, amik miatt végtelenül utálnom kéne, de van egy titkos összetevő, ami megédesítette a számat -ez pedig mr.pool maga, mert a karakter parodisztikus attitűdjéből adódóan pont annyira röhögte ki a vadföldet és a zombikat is, ahogy én olvasóként is szoktam... az a jó deadpool író, aki képes a hülyeség-faktort feltekerni a maximumra, aki nem éri be egy darab éhes dinoszaurusszal, hajlandó elmenni a zombi t-rex cool-ságának szintjéig is... victor gischler nem szórakozik, illetve pont de, szórakoztatva szórakozik a karakterekkel, non-stop akcióban dobálva őket, különböző helyszíneken húzza végig őket az életveszélyes szituációkban, miközben szélesre tárja a deadpool-féle humorzsákot. és mindenen röhög, leginkább a képregényes sztereotípiákon, mint egy kanos tizenéves, bugyiban és csipkés melltartóban ábrázolja a tudós nőket, és semmilyen őrült ötlettől nem riad meg, ha azzal lehet egy nagy pofont adni a multiverzumnak (alternatív pool-ok!) vagy az időutazásnak (ki akarja valaki bogozni azt a katyvaszt a mocsári finálénál?)... általában a komolykodós képregények pártján állok, de időről/időre szükségem van nekem is némi lazaságra, amikor egy kötet pont azt nyújtja, mint amit zsáner utálói képzelnek bele: agyatlan szórakozást... (alapvetően elégedett voltam a tiri-tarka látványvilággal, passzolt is mondjuk a vadföld-höz, és az alter-verzumoknál mindig kicsit változott is a stílus, ez is a poén része volt, egyedül az nem tetszett, amikor a végefelé egy a többitől nagyon eltérő, sprőd vonalazásba fordultunk át.) (deadpool mintha kevesebbet beszélt volna ki hozzánk, nem? ti nem így láttátok...?) (×09.14.)

(Captain America vol. 1 #602-605) (2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Luke Ross) (eng)

egyszerre zseniális és pofátlan (és persze messzemenőkig képregényes) az az ötlet, ahogy a marvel-nél átvágták a kapitány idővonalának lehetetlen csomóját -azaz hogy amikor hozzájuk került a hatvanas években a figura joga, akkor kiötlötték a tengerbe-fagyás történetét, csakhogy kellett valamit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a kapitány az ötvenes években is tevékenykedett serények a képregények lapjain... már nem először találkozunk a megtévesztett imposztorral, de most került igazán a középpontba, ezért elevenítettem fel a sztoriját itt is... tetszett, ahogy brubaker kezelte a karaktert, ahogy az az idealizált ötvenes évekbe vágyik vissza, amikor prosperált az ország, mégis kemény kézzel volt vezetve, nem vitték el még tévútra a komcsik és a hippik... az viszont érdekes, hogy a szerző némiképp felmenti az ál-kapitányt, és a félresikerült szuperkatona-szérumra fogja, hogy fel akarja robbantani a hoover gátat (ami az általa fetisizált korszak egyik szimbóluma, ugye)... a kötet sztorija szépen simult a múltból visszatért karakterhez, tele volt klasszikus pillanatokkal, gonosz csapatok kiképzésével, bázisra lopakodással, vonatos akciókkal és ambiciózus gonosz-tervekkel... nem ezzel a négy füzet fogja a marvel becsábítani a kapitány a bűvkörébe az új olvasókat, de brubaker még akkor is piszok szórakoztatóan ír, ha csak takaréklángon ég... (×09.09.)

(Siege #1-4, New Avengers vol.1 #61-64) (2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Olivier Coipel, Stuart Immonen, Daniel Acuna, Mike McKone, Brian Hitch) (eng)

végignéztük a sötét kor idején norman osborn őrületének elhatalmasodását, és láthattuk azt is, hogy a csínytevések istene sugalmazásokat sugdos a fülébe, mégsem érzem megalapozottnak, hogy egy ilyen öngyilkos vállalkozásra (asgard megtámadására) adja a fejét egy ilyen intelligens fickó, mint ő... de oké, kellett ez az öntelt vakmerőség, hogy bendis egy nagy bumm-mal zárja le a korszakot, mégha meglehetősen mértéktartó maradt is azzal, hogy csak négy füzetbe osztotta szét a fő-szálat. én meg főleg mértéktartó voltam, mert a new avengers-en túl nem voltam hajlandó más kapcsolódó sztorit bevonni az olvasási listámba... a mini felépítése abszolút egyenes vonalú, kellett egy cassus beli norman-nek, majd jöttek az összefeszülések sorban, thor a személyes érintettsége okán mindig a sűrűjében forgatta a kalapácsát, volt néhány un. ’odabaszós’ pillanat (mint például a hellicarrier fegyverként való használata), közben kötelező módon (csúnya véres) halált halt néhány karakter, lezárást kapott az évek óta épülgető sentry sztori (mivelhogy ő volt az ultimate weapon a csatában, ki lehetett teljesíteni a végzetét), majd a végén felállítódott az új status quo... a new avengers-ben ezzel szemben kitekintettünk különböző aspektusokra, clint az elején kicsit arcoskodónak tűnt, de aztán megmutatta a kommandós képességeit az avengers toronyban (ez a küldetés azért is kellett, mert különben nem kaptuk volna meg az alig-ruhás női szereplős, nyálcsorgatós kép-kockánkat), majd volt idő a kapcsolatok építésére is, cage-ék nagyon szerethető kis családdá értek, de van spiritusz a bobbi/clint párosban is (oh, forgattam ám a szemem, amikor mockingbird a jövőről beszélt, majd három oldallal később már azt akarta elhitetni velünk bendis, hogy megölte őt egy halom törmelékkel). a végére viszont azt éreztem, hogy leeresztettünk kicsit, legalábbis engem hidegen hagyott a csuklya iránti hajsza... igazi nyárra való blockbuster event volt ez, szórakoztató módon tálalva, ahogy egy rakás karakter egymásnak esik, miközben egy egész birodalmat zúznak porrá -itt a földön... (×09.06.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #54-59) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

én bírom azt, ha valami meta, ha kacsingat rám az író, de vannak olyan sztorik, amik ledobják magukról az ilyenfajta játékosságot -vagy csak túlságosan erőltette ezúttal b.m.bendis a spidey-filmek kereszt-promóját azzal, hogy nem csak emlegette a filmforgatást, de a sam raimi / avi arad / toby maguire trió személyesen is megjelent rajzolt formában a paneleken... maga a sztori egyébként egy sima összefeszülés volt oki dokival, már megint, az öreg nyolckarú nehezen viseli a bezártságot, úgyhogy ismét kereket oldott, hogy kilazítsa peter fogait (és hogy valamilyen indokkal elhurcolja őt brazíliába)... elsőre nem tudtam, hogy mit érezzek gwen hisztije miatt (mármint hogy az a meggyőződés fúrta a lelkét a szöszinek, hogy pókember tehet az apja haláláról), de aztán jól jött ki bendis ebből a kétesélyes szálból is, vagy csak én lettem megértőbb a végére (főleg mert tök életszerű és hangulatos volt, ahogy a három tini feküdt az ágyon, és úgy beszélgettek az élet nagy kérdéseiről)... (×07.04.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #46, Ultimate Six #1-7) (2003-2204, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mark Bagley, Joe Quesada, Trevor Hairsine)

egyszer utána kéne néznem, hogy mikor érezte először úgy egy képregény-író, hogy az már unalmas, ha egy hős egyetlen gonosszal csap össze, emelni kell a tétet gonosz-szövetségekkel... szegény pókembernek is mindig meg kell feszülnie, amikor több ellensége egyszerre támad rá -igaz, brian michael bendis annyi mentőövet nyújtott neki ezúttal, hogy mellé terelte a helyi bosszú angyalait támogatásul... sőt, igazából peter eléggé háttérbe szorult ezúttal, hiába adták el ezt a sztorit ultimate spider-man kötetként... már abban az egy füzetben is, ami a fő címen jelent meg, nem peter-en volt a fókusz, hanem sharon carter-en (aki továbbra is alig felismerhető az univerzum ezen szegletében), majd a mini-sorozatban is csak sodródott az eseményekkel szegény póki, inkább a gonosz ötösre fókuszáltunk, meg a shield kétségbeesésére, hiszen ők azok, akik képtelenek kordában tartani a fogjaikat... kicsit pedzegetjük a gén-módosításokat, és a szuperkatonák gyártására létrehozott programokat is, de bendis ezúttal nem akart mélyre menni, csak össze akart ereszteni a két csapatot egy nagy bunyóra, igaz, előtte még rengeteget beszéltette osborn-ékat, hogy nehogy hiányoljuk a bendis-féle-burjánzó-buborékokat... én már csak olyan fura szerzet vagyok, hogy egy ilyen műből is hiányolom a magánéletet, ami a pókember sztorik igazi lelke, ez a kötet viszont csak darált előre, mindenféle érzelmi hullámzást mellőzve. ezzel ellentétben a rajz-stílus viszont eléggé hullámzó volt, és nem a jó irányba voltak igazán nagy kiugrásai... (×07.02.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #47-53) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

b.m.bendis mindenkit igyekszik emberibbé formálni a sorozatban -ezért lehet például j.jonah jameson egy pöcs, aki nem csak pókembert pocskondiázza, de simán lefeküdne egy korrupt államügyész-jelöltnek is, ha az pocskondiázza pókembert. de! aztán kiderült, hogy a kontrollálhatatlan frusztráltsága a gyászból ered, így lesz emberibb arca... kezdetben csak egy dögös álruhás tolvajnak tűnik a fekete macska, de aztán drámai családi hátteret kapott, így a motivációja emberivé tette... mj ezúttal is kisírt szemmel búslakodta végig a kötetet, de átérezhetőek a problémái (amiket elsősorban az apja generál), és nagyon működnek az intimen beszélgetős pillanatai peter-rel... a kötet végére még a vezér is kapott egy emberi coda-t -tulajdonképpen csak a nála kötelező elemet illesztette be a képbe bendis vanessa-val (és sikerül megmagyaráznia a végén azt is, hogy minek hajkurászik egy newyork-i gengszter egy ékírásos kőtáblát)... igazából csak elektra marad vázlatos a kötetben, belőle csak annyit láthattunk, hogy keményen néz, és keményen küzd a hagyományos fegyvereivel... bendis sosem fukarkodik a párbeszédekkel, mégis mindig jó tempóban tudok haladni az ifjú spidey köteteiben, de lehet, hogy csak szeretem olvasni ezeket a sztorikat, ebben a tálalásban... (×06.27.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #40-45) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

peter-t szokás szerint maga alá temetik a problémái, mj-vel még mindig fasírtban vannak, nincs egy szuperhős-gönce sem, amit felvehetne (bezzeg a filmekben tudott varrni a srác), és gyakran huppan cikis szituációkba -és ez így van jól, a sorozat akkor működik, amikor ez az oldala domborodik ki. tudom éltetni a tinis se-vele-se-nélküle kapcsolatot, a baráti viszont gwen-nel, az meg főleg csodásan működött, amikor félreraktuk peter-t egy szám erejéig, hogy benézzünk may néni lelke mélyére, ahol ránk borulhatott a legnagyobb félelme: hogy minden szerette meghal körülötte... a szuperhősös aspektus volt a gyenge láb ezúttal, nem éreztem rá a gondolatokkal autókat robbantgató srác sztorijára, és a lezser módon viselkedő (és öltözködő) x-ek is kicsit kilógtak a queens-i környezetből... (hmm, poénnak volt szánva a suli falán az a ’szavazz carrie fisher-re!’ plakát...?) (×05.31.)

Invincible Iron Man vol.2 #20-24) (2010, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (eng)

anthony stark, vasember, jelenlegi állapota: vegetatív... gyaníthattuk, hogy ezt a kötetet arra fogja szánni matt fraction, hogy visszahozza tony-t abba a stádiumba, ahol szuperhősként tud funkcionálni -de azért nem adta meg olyan könnyen a hősének a kiutat, ezért öt füzeten át egy rémálomba taszította az elméjét, ahol szimbolikusan támadt rá a teljes eddigi élete, a szülei halála, a technikai újdonságai, mindazok, akiket elveszített az eddig megtett úton. és egész hatásos volt ennek az agyi tevékenységnek a leképezése, ott volt a panelekben az álmok zavara és repetitívsége, a félelmek kivetülése... a valóság is egész izgalmasra sikerült, ahogy a bajtársak végrehajtották a gondosan meghatározott instrukciókat, és persze érkezett egy gonosz karakter is, hogy növelje az izgalom-faktort... az érzelmek is jól landoltak ezúttal, és nagyon tetszett, hogy pepper-rel nem csak együtt aggódhattunk, de azt is megengedte neki az író, hogy pipa legyen -amikor hill ügynökkel összerakták a képet tony hűtlenségéről... akár lehetett volna hosszabb ideig is tony-t az oldalvonal mellett tartani, de rutinos olvasóként is érzékelhető volt a nagy nyomás a kiadó részéről, hogy az újoncok számára is befogadható stark-ot kell prezentálni minél hamarabb, ezért mozgott kényszerpályán a szerző (lásd pl. a rajzos ’previously’ összefoglalót is az első füzetben is)... (×05.15.)

(Captain America vol.5 #49-50, Captain America vol.1 #600-601, Captain America: Reborn #1-6) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Roger Stern, Mark Waid; rajzolta: Luke Ross, Butch Guice, Howard Chaykin, Rafael Albuquerque, David Aja, Mitch Breitweiser, Kalman Andrasofszky, Dale Eaglesham, Gene Colan, Brian Hitch) (eng)

kicsit szomorú, hogy arra kondicionáltak minket, hogy a képregényekben nincs végleges halál, hogy idővel mindenki visszatér, akitől egyszer már elbúcsúztunk -mert bár eléggé a szívem csücskében lakik steve rodgers, a világ legemberibb kiscserkésze, most azt szerettem volna, ha tovább nyugodhat békében. úgyhogy számomra ez a ’miért’ volt a fő kérdés ebben az újjászületést a címébe emelő képregényben, és nem a ’hogyan’, mert az egy ilyen sztorinál az igazság szerint elég mellékes... annak azért örülök, hogy maga ed brubaker hozta vissza kapit, az az író, aki sírba-tette, és persze nem lepődtünk meg azon, hogy a módszerét erősen átitatta a múltba révedés, hiszen ez az ő egyik specialitása. és most nekem ez volt az egyik hátulütője is, mert kezdem nagyon unni, hogy századszor is visszakanyarodunk a szuperszérum beadásához vagy a jégbe-fagyáshoz, teljesen kifacsartuk már steve régi sztorijait (amit meg még nem mesélt el senki, azok jobb is, ha nem kerülnek papírra -mint például az a bizarr ötlet, hogy a kapitánynak (és bucky-nak) vámpírokkal kellett megküzdenie belgium felszabadítása során)... de kanyarodjunk kicsit vissza az előzményekre, mert a fő füzet-folyamban folyt némi előkészítés, leginkább azt néztük meg, hogy sharon carter lelke miképp ment tönkre az elmúlt egy év során, de kitekintettünk a világra is, hogy hova jutott a végzetes lövés(ek) óta -aztán némi furcsa marketing fogással a fő attrakció egy külön minisorozatban jött ki... persze az sem meglepő, hogy a koponya gonoszkodik a háttérben, és nyugi, attól még, hogy most láthatólag végleg kilehelte a vörös lelkét, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem találkozunk vele -utánpótlásnak meg most egy darabig jó lesz a lánya is... a mini első füzete brubaker többi írásához képest kissé keszekuszának tűnt, de aztán szépen letisztult minden, felállt az összes bábú, hogy aztán mindenki egymásnak eshessen, stílusosan a főváros ikonikus épületei előtt... brian hitch a szokásos nagyívűségét hozta a sorozatba, duplaoldakra szétterített akciókat, érzékletes arc-mimikákat... steve rodgers a remény szimbóluma -így reménykedjünk benne, hogy jól fogják őt használni az írók ezután, ha már nem nyugodhat békében... (×05.09.)

(Dark Avengers vol.1 #9-12) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Mike Deodato Jr, Greg Horn) (eng)

mivel a szűkös időkeretem még mindig nem teszi lehetővé, hogy belemásszak abba sűrű gubancba, ami jellemzi az x-men füzeteket, így kihagytam ebből a sorozatból is azt a két számot, ami oda kapcsolódott, és ugrottam egy kötetet, mert érdekelt, hogy bendis mit akar kihozni a koncepcióból... az első füzettel leginkább a secret warriors-hoz, és az ott lévő árész-phobos kapcsolathoz adott kiegészítést, aztán tértünk csak rá a hivatalos angyalok mindennapjaira, a nem túl izgalmas rutin-feladataikra. egy kicsit sajnálom, hogy bendis nem akarta erősebb kontraszttal bemutatni, hogy miben más ez a gonoszokból verbuvált csapat, mint a többi angyal (vagy akár a mennydörgők) -mert az azért kevés a ’dark’-sághoz, hogy moonstone néha kívánós lesz, és akkor levarrja az aktuális csapattársát... maga a fő küldetés nem rossz, a mélyről előásott fantastic four gonosszal is lehetett lelkizni egy kicsit, plusz az is jó volt, ahogy belemásztunk norman fejébe, és végre (végre!) érdekesebbé sikerült tenni számomra is sentry-t (igaz ehhez kellett, hogy ma arcba-lőjék és darabokra tépjék). a karakterek gazdagítását meg mindig üdvözlöm, így szívesen olvastam victoria hand háttér-történetét is, tetszik, ahogy bendis kompetens karakterré tette őt, nem csak egy osborn-nak dolgozó bólogatójános végre... deodato rajzai mindig jól esnek az ember szemének (formás női testekben kifejezetten erős), és ez a pár füzet is úgy alapvetően is jól esett, semmi kiugrás, csak olyan ’okés’ szuperhősködés... (×05.07.)

(Secret Warriors vol.1 #7-11) (2009-2010, Marvel Comics) (írta: Jonathan Hickman, rajzolta: Alessandro Vitti) (eng)

oké, tök menő, hogy egységes egészként kezelik az univerzumot, de a tököm ki van már attól, hogy ennek ürügyén folyton olyan füzeteket is le akarnak nyomni a torkomon, amikhez egy cseppnyi kedvem is -úgyhogy majdnem fel is adtam a kötetet a ’találkozunk a thunderbolts sorozatban gyerekek!’ feliratnál... de végül továbbvitt a kíváncsiság és a karakter-szimpátia, és végül nem bántam meg ezt. mondjuk eléggé átmenetinek érződött ez a pár füzet, vagy mondjuk inkább azt, hogy az itteni történések következményei csak a későbbiekben kerülnek majd kibontásra, de volt pár látványos akciójelenet és egy maréknyi cool karakter-pillanat is... mivel olyan sokat használják az lmd-ket mostanság, így az nem meglepő, ha fury nem fury, de azért egy ilyen leleplezésnél is sikerült meglepőt fordítani a dolgon. maga az igazi fury meg igazi badass, aki gond nélkül oda tud lopózni még osborn ágya mellé is... az akcióknál meg azért is merem használni a ’látványos’ kifejezést, mert tök jól átláthatóak voltak a bunyók -maximum csak arra kellett koncentrálnom, hogy ne keverjem össze daisy-t yoyo-val a nagy forgatagban)... az sem bánom, hogy a görög istenekre szánunk egy kicsivel több időt, mint eddig, mert thor révén már úgyis kívülről fújjuk a viking pantheont, kell egy kis változatosság... (nem igazán passzol a rajstílus ehhez a sorozathoz, örülnék, ha nem lenne ennyire elnagyolt minden karakter...) (×05.06.)