(Ultimate Spider-Man vol.1 #8-13) (2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

az előző kötetben lévő eredet-történet felfrissítése még csak a próbaüzem volt mind nekünk olvasóknak, hogy miként reagálunk a modernné gyúrt változatra, mind brian michael bendis-nek, hogy miként tudja a saját képére formálni a nagyszájú hálószövőt -most viszont, hogy az első komoly küldetésre indult hősünk, most mutatkozott meg igazán, hogy mennyire lehet közel hozni hozzánk idősebbekhez is peter-nek ezt az alteregóját. elég jól, hogy tömören összefoglaljam a lényeget... nincs kecmec, egyből nagyágyúkkal akasztja össze a maszkját a srác, és ahogy illik, elsőre padlót is fog a tapasztalatlansága miatt. de egy igazi hős arról ismerszik meg, hogy visszamászik újabb pofonokért... a maszk alól már felsejlik az a peter, akit ismerünk, szó szerint vicc-áradatot zúdít a vezérre is, mert belőle biztos ezt váltja ki az adrenalin... az esendő hős mindig növeli a szerethetőségi faktort, na de mi van akkor, ha ez a hős még szerelmes is. hjaj... nagyon imádtam, hogy peter elmondta mary jane-nek a nagy titkát, hogy nem ezzel akar bmb drámát facsarni -de egyébként is baromira működik a kémia a két lökött között, és valahol az is érthető, hogy may néni éberen őrködik afelett, hogy nehogy a méhek beporozzák a bibéket... (##11.29.)

(Captain America vol.5 #1-7) (2005, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, John Paul Leon) (magyarul: Hachette, 2018)

annak csak örülni lehet, hogy a russo testvérek (és a tehetséges forgatókönyvíróik) feldolgozták ezt a képregény-alapvetést mozgókép formába, mert nekem a mai napig az egyik személyes kedvencem az a film a marvel sorból, ugyanakkor kicsit szomorkodhatok is itt későn érkezőként, hogy nem tudtam szűz szemmel kézbe venni a kötetet, a megjelenése idején komoly hullámokat vető fordulat nem csaphatott homlokon így... egyébként azért bátorkodtam a filmmel előhozakodni, mert maga a képregény is nagyon film-szerűnek érződik, a rajzok úgy vezetik a szemet, hogy könnyű fejben mozgóképpé transzformálni... de maga a dramaturgia is kellően filmes, a rosszfiúval nyerünk egy első betekintést, majd több szálon következik be a fenyegetés -sőt, még a beiktatott visszaemlékezések sem idegenek a mozitermek világától... apropó, ezektől a flash-ektől érzi azt az ember, hogy jó beugró-pont ez a kötet a kapitány világába, mert ed brubaker szépen feleleveníti velük a világháborús múltat, de ha a jelent nézem, már nem biztos, hogy olyan határozottan nyomnám egy újonc kezébe a kötetet, mert esetleg nehezebben értené meg steve zaklatott lelki állapotát (vagy mondjuk a sharon carter-rel való összetett kapcsolatát)... bár talán hasonlóan magával ragadná az olvasás, mint engem, és akkor könnyen átsiklana az ilyen apróbb bukkanókon... (a fő sztori cliffhanger-ét még egy füzettel tetéztük, mert azt még brubaker sem engedi meg magának, hogy csak úgy megöljön valakit steve rodgers múltjából, így egy szívszaggató históriában mesél egy elátkozott karakterről -és eközben ügyesen magyarázza ki az ötvenes években megjelent kapitány-történetek kontinuitás problémáját is.) (hupsz, tényleg, kontinuitás! valahogy nem igazán tud zavarni, hogy nem sikerült tökéletesen eltalálni az időrendet, és nick fury úgy parolázik itt, hogy közben eltűnve kéne lennie a secret war vége szerint -de azért most feltúron megint a netet egy jobban működő időrendért...) (##11.27.)

(Black Widow vol.3 #1-6) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Richard K. Morgan; rajzolta: Bill Sienkiewicz, Goran Parlov)

natasa romanov egy gyilkológép. egy a kgb által gondosan megalkotott munkadarab. illetve csak volt, mert a fekete özvegy nyugdíjba ment -és mi más hívná vissza az eke szarvához, ha nem a múltja... ha csak a filmes kémeket nézem, náluk is gyakori jelenség, hogy valamilyen érdek-gonosz elkezdi likvidálni az aktív vagy inaktív ügynököket (egészen klasszikus példákat lehetne sorolni james bond, ethan hunt vagy jason bourne életéből), de ez egy jó indikátor-sztori, mert alkalmat ad a nyomozásra, a gyilkosságra és a nagy titkok felfedésére... annyira belénk-ivódott natasha múltja az orosz balettal, hogy egész meglepő volt, hogy csavartak egyet ezen... nem mindig sül el jól, ha egy regényíró érkezik a comic-ok világába, de richard morgan jól vezet végig a paneleken -igazából csak egyetlen írói aspektusa volt furcsa: hogy miközben magasra pörgette a karakterből adódó feminizmust, addig maximálisan szexualizálta is hősnőjét (de még az is lehet, hogy rajzolók raktak rá egy pár lapáttal a lenge öltözetekre)... mini-sorozatként volt reklámozva ez a kötet, úgyhogy meglepődtem, hogy még annyit sem mondhattam, hogy dászvidányá, és máris ott hagyott egy cliffhangerrel az ölemben az utolsó oldalon... (sosem volt szimpatikus az a szerkesztői húzás, hogy más rajzolja a borítót mint a beltartalmat -főleg akkor nem, ha ilyen nagy kontraszt van a két alkotó stílusa között.) (##11.26.)

(Secret War #1-5) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Gabriele Del'Otto) (magyarul: Hachette, 2018)

a kémeket középpontba állító műveknek gyakran központi kérdése, hogy a titkos tevékenységeket folytató személyek meddig mehetnek el, mik azok a tettek, amik még beleférnek a morális értékrendbe, ha emberek megmentése a cél. és nick fury-ról eddig is feltételeztük, hogy kitolja a határokat, amíg lehetséges -de eljött ez a sztori is, amikor túl messzire ment... bár zavart hozhat a több idősíkú dramaturgia, brian michael bendis most jól vezetett minket a sztori-szerkezeten -és az volt az érdekes, hogy a nagy leleplező pontjai előtt nem igazán titkolta a titkokat, de én például inkább örültem (magamnak), hogy ki tudtam rakni a mozaikot, mintsem hogy morogtam volna azon, hogy előre kitalálható, hogy ki az, aki a háttérből mozgatja a szálakat, vagy hogy mi az a nagy dráma, amit ki kellett törölni a hősök emlékezetéből... bendis abban is jó, hogy egy nagy bumm-mal kezdje a sztorijait, hogy felkeltse az érdeklődést, szereti igazi veszélybe sodorni a hőseit, hogy egészséges szinten dohogjon a feszültség a köteteiben... most éreztem igazán, hogy a mozgóképes univerzum milyen jól szűrte át magán a shield-tagokat, mert nem csak maria hill és sitwell ügynök tűnt fel itt a lapokon, de ebben a kötetben debütált daisy johnson is, aki ugye az agents of shield-ben vált kulcs-szereplővé... értem én, hogy egyedi vizualitást kölcsönöznek a festmény alapú képek a képregényeknek, de mivel minden egyes ilyen alkotásnál komoly csúszások következnek be a megjelenés során, nem tudom, hogy megéri-e bevállalni ezeket. ráadásul kétségtelenül jó rájuk nézni, de azért bizonyos arc-mimikák szokatlanok is tudnak lenni a festék-rétegek alatt (plusz az itt látható kissé sötét szín-kezelést is problémásnak éreztem kicsit). (##11.25.)

(Punisher vol.6 #33-37) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: John McCrea) (magyarul: Fumax, 2007)

ha visszagondolunk a sorozatra, akkor eszünkbe juthat három eset, amikor frank egy-egy hős-társával akasztotta össze a bajszát -úgyhogy most logikus, hogy a fináléban ők (azaz a fenegyerek, pókember és rozsomák) tértek vissza, hogy számon kérjék az antihős tetteit, a vér-zuhanyban komponált leszámolásokat. ezért sem értem, hogy a magyar kiadást miért ezzel az utolsó kötettel kezdte a kiadó -hát hogy érthette meg az olvasó így soap drámáját is mondjuk...? persze ennis humorához (és magához a megtorló szemszögéhez is) illik az, hogy ennyire balfaszoknak voltak beállítva murdock-ék, de azért a gyermek-lelkem nehezen viselte ezt a szuperhősi megaláztatást. no de a cinikus felem már élvezte a felszínesen (piszkos) szórakozást nyújtó hentelést, ahol először azt hittem, hogy panaszkodnom kell azért, hogy csak feldobták a frank által megmentett kisember szálát, és nem kezdenek vele semmit, de aztán hatalmas benyomása lett a végjátszmára neki is... (rozsiék nevetségessé tételéből egy nagy falatot vállaltak be john mccrea arc-ábrázolásai is, amiket nehezen lehetett komolyan venni...) (##11.23.)

(Punisher vol.6 #19,27-32) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Tom Mandrake, Cam Kennedy, Steve Dillon) (eng)

miért csak a one-shot-okat kapja mostanság steve dillon? hát nem látják a szerkesztők, hogy mekkora visszalépés most is a fő-sztori rajzstílusa hozzá képest...? bizony most is ketté lehet osztani a kötetet, van egy mellékes kaland, amiben frank reszkessetek-betörőket játszik vidéken a rosszfiúkkal, van egy, amiben elektrával kergetőznek, végül pedig soap detektív is megkapja a maga 22 oldalát, csak hogy garth ennis még egyszer belerúghasson egyet, premier plánban... a hosszabb kifejtésű történetünk a kvázi-vadnyugatra visz minket, nyugat-texas porosabbik végére, ahol modern környezetben játszódik le egy komplett john wayne forgatókönyv, az idegennel a kisvárosban, aki leszámol a helyi banditákkal (ahogy kell, a végén egy párbajjal koronázva meg a hangulatot)... azért nem csak a hatalmas katonai gépágyúk jelentenek előrelépést a klasszikus vadnyugati miliőhöz képest, de a helyi seriff nemi identitása is -és ennis jól használja a meleg karakterét, nem tipizálja, ráadásul a szájába ad egy olyan monológot, amitől az összes bigott visszafutna abba a seggszagú lukba, ahonnan előmászott... ja, és ne felejtkezzünk el arról a tényről sem, hogy frank castle simán levarrta a fogadós asszonyságot, amint megérkezett a városba... (##11.21.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #1-7) (2000-2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley) (magyarul: Hachette, 2018)

ha az ember beírja a google-be, hogy ’best marvel runs’, azaz arra vetemedik, hogy a végtelen képregényes univerzumból megkísérli kimazsolázni a legjobb sorozatokat, az ultimate spider-man biztos hogy mindenhol az élbolyban lesz -és bár én az elmúlt három évben a fő irányvonalban (az un. 616-os univerzumban) próbáltam elmerülni, most úgy éreztem, hogy ideje nekem is hallgatnom a bölcs listázókra, és bele kell olvasnom ebbe az újrakreált eredet-történetbe. mert bátor vagyok, és nem félek attól, hogy ez az egész csak egy kísérlet volt arra, hogy újra megszólítsák a fiatalabb olvasókat... de egyébként brian michael bendis szerencsére van olyan intelligens író, hogy ne gügyögjön a tiniknek, hanem inkább arra törekszik, hogy a tempóval és a filmes érzetet keltő hangulattal tegye fiatalossá a kötetet (peter kamaszos hisztijeit meg betudjuk a pókcsípés okozta láznak)... és persze eközben kipipálja az összes kötelező rubrikát a nagy pókemberes kézikönyvből, annyit csavarva az eseményeken, hogy azok tudjanak izgalmat hozni azoknak is, akik kívülről tudják az alap-sztorit (mondjuk norman osborn-nak sokkal komolyabb szerep jut)... valahol a negyedik füzet táján érkezik meg a narráció is, mert a bunyók közbeni vicceskedés nélkül mit sem érne peter parker... szóval minden hozsanna igaznak tűnik, élvezetes és lendületes kezdés ez, simán rávesz arra, hogy a folytatás is érdekeljen -mark bagley fura arcait meg csak megszokja az ember útközben, nem...? (##11.17.)

(Punisher vol.6 #20-26) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Tom Mandrake) (eng)

garth ennis nem csak az explicit erőszak-orgiájával tud sokkolni, hanem a hirtelen bekövetkező irány-váltásaival is -mert az eddig szórakoztató tobzódása után egy lórúgással ért fel az a realista komolyság, ami a kötet első három füzetét jellemezte, ahol a megtorló kicsit hátrébb húzódott, hogy helyet adjon a rendőri korrupciónak, az alkoholizmusnak és a családon belüli erőszaknak. abba is kellett hagynom egy időre az olvasást, hogy ez ülepedni tudjon. mert azt nem tudhattam, hogy megint egy újabb kanyar jön, egy olyan one-shot-tal, ami egy csattanóra épül, de azért közben kacérkodik egyet a természet-felettivel is... aztán jött a nem túl gyomorkímélő utolsó nagyobb lélegzetű sztori is, kvázi-zombikkal, kannibál holokauszttal, ahol nehéz volt eldönteni, hogy mennyire vegye komolyan az ember a társadalom-kritikát, és sajnálkozzon egy sort a hajléktalanokon... szóval mint mondtam, a korábbi füzet-csokrok szórakoztatóbbak voltak, kíváncsi leszek, hogy legközelebb milyen irányba fordulunk innen... (##11.04)

(1985) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

emlékeztek még, hogyan is kezdtük a történetet? john difool egy pitiáner nyomozóként csetlett/botlott, most meg ott tartunk, hogy az egész galaxist behálózza már az eposzi sztori-folyam, milliárdok sorsa dől el a lapokon, miközben folyik a küzdelem a fény és a sötétség seregei közt, john difool meg átesett egy gladiátor-képzésen, és a magvai által lesz biztosítva egy egész faj túlélése... végig azt éreztem a kötetben, hogy jodorowski növelni akarja a téteket egyre csak fel-és-fel, és minden nagyobb léptékű lett, folyamatosan változnak a helyszínek, és velük újabb-és-újabb szálak kapcsolódnak a nagy egészhez. és mindezt a növekedést persze szép organikusan viszi végbe... moebius rajzaira még mindig jó ránézni, esetleg azon gondolkodhatna még, hogy gyakrabban rajzoljon formás ciciket, mert azok is nagyon jól mennek neki... (de ne legyünk ennyire perverzek, inkább azt nézzük, hogy mennyire kis sután, mégis szépen halad az animah-john kapcsolat kifejlődése.) (##11.01.)

(2014) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv, 2018)

mr.blacksad eddig mindig megállt egy-egy városban, hogy felgöngyölítsen egy ügyet, úgyhogy nem számítottam arra, hogy motorgépjárművek segítségével átszeljük amerikát, hogy úton leszünk az egész köteten át (kacsint)... de egy noir-gyökerű műnek jól áll ez a fajta mozgás, főleg hogy rengeteg klasszikus kellék volt itt, a cirkusz világa, a hidakon és hegyeken átsuhanó gőzmozdony, egy kanárisárga cadillac, egy csapat brando-sított motoros fickó, egy szomorú sorsú végzet-asszony, egy ifjú alkotó, aki összeomlik az alkotás súlya alatt, néhány hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság, és két szerencsétlen szövetségi ügynök, akik néhány monoklit tudnak csak felmutatni a nyomozásuk végén... bár csak néhány panelt szántunk rá, mégis most tudhattuk meg a legtöbbet blacksad családi hátteréről, a testvéréről és az apjáról... így az ötödik kötethez érve már elmondhatom, hogy kiismertem azt, amit a sorozat nyújtani tud, az ismerős panelekből építkező, de piszok szórakoztató sztorikat, és a csodálatos, részletgazdag rajzokat -és szerintem nem kell annál jobb ajánló-levél, hogy most is muszáj volt még aznap elolvasnom egy-ültő helyemben, amikor kézhez-kaptam a kötetet... (##10.31.)

(Astonishing X-Men vol.3 #7-12) (2005, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

szóval múltkor dicsértem, hogy az akciók és a lelkizés jó kombinációban vannak együtt -hát most szó szerint vegyítette josh whedon a két komponens, és bunyó közben lelkiztek magukban a hősök. kivéve persze wolverine-t, aki az izzasztó helyzetekben csak a sörre tud gondolni... lassan vezetődött fel a fő veszélyforrás, előtte még kaptunk egy mellbevágó drámát a nyitó-kötet következményeképp, aztán scifi-be fordult minden, és ööö... tudjátok, hogy én szeretem a scifit meg az akciót, de ez a darálás nálam nem akart igazán működni -annak ellenére sem, hogy jól volt artikulálva a gonosz motivációja, hogy érezhetőek voltak a nagy pofonok, amibe az x-ek beleszaladtak, és azért volt pár pillanatunk megállni kicsit a karaktereket is birizgálni. és amilyen nyámnyila vagyok, jobban tetszett a zavart beszélgetés kitty és peter között, mint a sok látványos csihipuhi... biztos a tesztoszteron-szintemmel lehet megint valami, hogy a baromi látványosan megrajzolt bunyó nem elégít ki, valamiért a hülye lelkem igényli, hogy többet kapjon a puszta szórakoztatásnál -de az is lehet, hogy évek óta becsapom magam, és jobban szeretek a földön állni, mint amennyire gondolom (mert azért valljuk be, ez az életre kelt harci terem ötlet azért elég elszállt a maga módján)... (##10.28.)

(Astonishing X-Men vol.3 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon; rajzolta: John Cassaday) (magyarul: Hachette, 2018)

hiába az ezernyi ajánlás, az olvasói szájhagyomány, képtelen voltam befejezni grant morrison x-men run-ját, egész egyszerűen nem feküdt nekem a stílusa -viszont évekkel ezelőtt belekóstoltam már a kvázi folytatásába, így tudtam, hogy joss whedon írásmódja közelebb áll az ízlésemhez, úgyhogy félreraktam a mostanában egyébként is olvadozó kompletista énemet, és ugrottam egy korszakot... az, hogy kicsit olvastam már ebből a sorból, annyiban túlzás, hogy ezeket a számokat végiggyűrtem akkoriban, amikor a kingpin kiadta az egész sort a marvel+-ban, de egy idő után feladtam, mert mire két hónap után megjelent az új szám, már elfelejtettem, hogy mi történt korábban... de azért bizonyos dolgok derengtek most, ord orrvédője például, vagy a hawaii relaxálás a kiképző-teremben. és persze tudtam, hogy a gyógymód körül keringenek az események -bár ezt a vonalat már a döcögő színvonalú ’last stand’ című x-filmből is jól ismertem (én egyébként nem tudom annyira bántani azt a filmet, mint mások, mert huszonévesen bizonyos jelenetei működtek számomra a moziban, a professzor ’halálába’ a mai napig bele tudok borzongani)... whedon apróbb irányváltásai nem csak abban érhetőek tetten, hogy leveteti az x-ekkel a bőr-rucikat, hanem a párbeszédek természetesebbé tételében, és a magasabb szintű lelkizésekben is. és ezekhez tök jó partner john cassaday, aki az egyik legjobb a szakmában, ha arc-kifejezéseket kell a panelekbe rajzolni... van ismerősöm, aki szereti az x-men filmeket, de nem olvas képregényeket -ha valahogy rá tudnám venni, hogy vegyen a kezébe egy kötetet, biztos, hogy ez lenne az első, amit a figyelmébe ajánlanék, mert joss whedon tökéletesen ötvözött mindent, amitől egy x-sztori szerethető lesz, jó a lelkizés/akció arány, jól vezetik a szemet a panelek, és nem csak akció és hűha-faktor van, de azért az ember gondolatait is bizergálja a gyógymóddal, mert olvasóként is bele tudod magad helyezni a kirekesztettek érzéseibe, akiknek elege van a génjeik miatti hátrányokból, és csak szeretnének normális életet élni... (##10.27.)

She-Hulk vol.1 #7-12) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Dan Slott; rajzolta: Juan Bobillo, Paul Pelletier)

dan slott kísérletezős kedvében volt ekkoriban? múltkor működött a földhöz-ragadtabb, heti-ügyes, ügyvédes vonal, ezért a folytatásban toljunk el mindent a túlpartig, hogy megnézzük, hogy a túlzások is passzolnak-e a nagy zöld idomokhoz? mert kilőttük magunkat az űrbe, emberfeletti bunyókba bonyolódtunk, ráadásul minden egy folyamatosan csordogáló sztori-patakba folyt bele. és hát én végig azt éreztem, hogy nem ilyen lovat szerettem volna... persze így is voltak jól működő részei (egy egész füzetet szántunk a fő ellenfél háttér-történetére), még mindig szórakoztató a meta-körítése (mi másra edzene jess, mint az ’eye of the tiger’-re? ja, és a nagy megoldás is egy csapat comic-geek-től származott a végén), de én valahogy komfortosabbnak éreztem, amikor többet lelkiztünk, ilyen elszállt szuperhősös cuccokat máshol is találok a piacon kiló-számra... (##10.25.)

(Avengers vol.1 #500-503, Avengers Finale) (2004-2005) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Olivier Coipel, George Perez, Alex Maleev, Steve Epting, Lee Weeks, Michael Gaydos, Eric Powell, Darick Robertson, Mike Mayhew, David Mack, Gary Frank, Michael Avon Oeming, Jim Cheung, Steve McNiven) (magyarul: Hachette, 2018)

a sorozatoknál (és mostanság a filmes univerzumoknál) is hozzászoktunk az epikus befejezésekhez, a képregények végtelenségében az ilyen bombasztikus zárásokra sokkal ritkábban kerül sor -ez a kötet az egyik kivétel, brian michael bendis-nek átnyújtották a kiadó legfontosabb csapat-címét, és ő első mozdulattal le is fejezte őket. kegyetlenül... még akkor is kikerekedett szemekkel olvassa az ember a komolyabbnál-komolyabb csapásokat, ha tudja, hogy képregények világában semmi sem végleges (a mágia bevonásakor azt hittem, hogy itt is vissza lesz fordítva minden egy tollvonással) -de egyelőre marad ez a statusquo, és a fájdalmas tudat, hogy az angyalok is be tudják dobni a törölközőt, ha valaki annyira ismeri őket, hogy a legfájóbb pontjaikra méri az ütéseit. az indok elsőre elég képregényesnek tűnt (mármint az, hogy wanda gyermekeiről kiderült, hogy csak mephisto lélek-darabkái igazából), de a lélekgyötrő része jól átjött a vérrel átitatott lapokról. mint ahogy a végső gyász is tudott működni úgy, hogy az elmúlt ötszáz szám töredékét olvastam csak... ez egy tök jó ’becsábító’ képregény lehet azoknak, akik a pörgős és ’odabaszós’ filmek felől érkeznének a comic-olvasás csodálatos világába, mert a tempója és ’hűha-faktora’ magával fogja őket ragadni, és akkor már nem lesz menekvésük a panelek közül (ide képzeljetek egy mephisto-i kacajt)... (##10.21.)

(She-Hulk vol.1 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, rajzolta: Juan Bobillo) (magyarul: Hachette, 2018)

mi az izgalmasabb -ha egy sótlan tudós-ember dühöngő szörnnyé változik, vagy ha egy csendes és szorgalmas ügyvéd-lányból előtör a parti-állat, akinek az egója nem fér be a méretes zöld izmai alá...? hallottam már elég ódát dan slott írásairól, és nem is kellett csalódnom az első találkozásunkkor -bár ebben az is szerepet játszhat, hogy az elmúlt időszakomból pont hiányzott ez a csajos könnyebbség, ami áradt ebből a kötetből... még igazából az sem zavart, hogy tulajdonképpen egy heti-ügyes ügyvédes sorozatot kaptam most, mert így is körül tudott járni alaposabban bizonyos témákat (mondjuk hogy mi van akkor, ha egy kisember nem kér abból a szupererőből, ami véletlenül a nyakába szakadt, vagy hogy ebben a szuperekkel terhelt világban mennyire meg tud változni a jog-szemlélet is). azt meg mindig jó látni, ha valaki alaposan megizzasztja j. jonah jameson-t... hősnőnk kettős identitása is jól működik, egy másfajta viaskodás ez, mint amit megszoktattunk, ugyanis ő zölden érzi kényelmesen magát... egész meglepődtem a kötet meta-ságán, mert eddig eszembe se’ jutott, hogy az általam olvasott marvel-füzetek kordokumentumok, olyan kiadványok, amik megjelennek abban az univerzumban is, amiben játszódnak... azért el kell mondanom, hogy nem minden ötlet csapódott le nálam ugyanúgy, az utolsó két füzet kicsinyítős sztorija kevésbé működött -vagy lehet hogy nem lázasan erőltetve kellett volna olvasnom... (látom a rajzok karikatúra-szerűségét, de itt azt éreztem, hogy jól áll ez a stílus a sztorinak, felerősítette a szórakoztatóan csajos hangulatot.) (##10.20.)

(Poe Dameron #26-31) (2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

arról tudunk, hogy poe azért bukkant fel a semmiből maz katana kastélya felett az x-szárnyújával, mert a forgatókönyv első változata szerint nem élte volna túl a jakku-i zuhanást -most ez a képregény összekötötte a két pontot... azt is tudjuk már, hogy jj abrams visszahozza snap waxley-t a kilencedik részbe (különben megsértődne rá az országos cimborája, a karaktert játszó greg grunberg), úgyhogy arra sem ártott magyarázattal szolgálni, hogy mivel bekkelte ki azt az időt a fekete század, amit a last jedi fedett le -természetesen küldetésen voltak... méghozzá utánpótlást próbáltak gyűjteni az ellenállás számára (rájuk is fér, mert ekkoriban már csak egy millenium falcon-nyian vannak csupán), és persze ez sok repüléssel és lövöldözéssel jár együtt. de a galaxis legjobb pilótáit nem olyan könnyű ám földre kényszeríteni... először csak gimmick-nek tűnt, hogy poe mesél a többieknek, mert reklámozási szempontból előnyösnek tűnt azt mondani, hogy ez az első történet, ami a nyolcadik film után játszódik (plusz így vendégszerepelhetett rey és finn is), de aztán tényleg egy picit továbbnyúltunk az eddig ismert sztorin... tudom, hogy telhetetlen vagyok, de az utolsó füzet lehetett volna egy kicsit kövérebb is, mert a végső epikus csatát egy kicsit összecsapottnak éreztem, néhány panelnyi látványos légiharc már nem nagyon terhelte volna meg a pénztárcákat, nem...? apropó, látvány, másnál látom hogy lelki törést okoznak a fotórealisztikus arcok, de szerintem a starwars-nál jól működnek ezek az ábrázolások, jobban a filmekhez kötik a hangulatot. és az ember szeme igényli is a szépséget, belelapoztam az annual-ba is, és azonnal közöltem, hogy ’nem, én ezt nem’... (a lucasfilm-nél okos üzletpolitikát folytatva ráhagyják az alkotóikra, hogy ott zárják le a történeteiket, ahol ők szándékozzák, ahol úgy érzik, hogy elmeséltek mindent, amit szerettek volna. majd kitárják a végtelen szütyőjüket, hogy újabb lehetőséget húzzanak ki belőle.) (##10.18.)

(Poe Dameron #20-25) (2017-2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

egy kőhajításnyira vagyunk a force awakens idővonalától, így lor san tekka is fontos szerepet kapott ebben a kötetben -ami nekem azért volt furcsa elsőre, mert a film nyitányában nem úgy tűnt, hogy poe-val nagy ismeretségben lennének, de aztán az utolsó füzetre ezt szépen kikerekítette a szerző azzal, hogy most kapta meg az öreg kutató a küldetését, azaz hogy segédkezzen az ellenállásnak megtalálni luke skywalker-t... de előtte még ő maga volt a küldetés, mivel felelőtlenül belesétált egy tiltott zónába (jó látni, hogy a neimoidiak még 60 év múltán is ugyanolyan pénzéhes rátarti népség, mint egykor), ezért komoly vesszőfutás indul a személye miatt... leia személyesen is ott forgolódik az akcióban, ami azért nem csoda, mert a hosszú évek alatt rengeteg simlisséget tanult el a férjétől, így ezt a tudását most jól tudja kamatoztatni... de azért a főszereplő is pilótáink is megvannak, és meglepően dús körülöttük a magánéleti vonal, legyen az szerelem vagy robot-gyilkosság, de szépen színesednek ezektől panelről/panelre... (volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy terex a jakku-ra dobja le az öreget, és ezért bukkan fel a film elején mindkét érdekelt fél a sivatag-bolygón, de charles soule még akart ezen felül is csavarni egyet az útvonalon. apropó terex, az ember már majd’ megsajnálta a diszfunkcionális implantátumai miatt...) (##10.15.)

(Paper Girls #21-25) (2018, Image Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

a jövő fényes -neon-fényes... ugrottunk egy nagyot előre, ami összezavarhatná az olvasót, de brian k. vaughan pont azt érezte meg, nagyon helyesen, hogy ez az az időpont, amikor szélesebbre tárja a magyarázat-zsákja száját, így szépen kezd kifényesedni ez a korokon átívelő történet nekünk elveszett olvasóknak is... a kalandozó csajaink azért még inkább csak kapkodják a fejüket az események forgatagában, de azért bőven hatással vannak rájuk az átélt traumák. és azt éreztem, hogy most volt a leginkább a helyén a sorozat lelke, szépen építkezett fel az utolsó füzet érzelmi csúcspontjaihoz az egész kötet, ahol is néhány lapon belül egyszerre sikerült megolvasztani a szívünket és sokkolni a gyomrunkat... hogy egy pillanatig sem érezzük azt, hogy a status-quo hosszabb távon fennmarad, ezért legközelebb megint egy újabb felállásban izgulhatunk az újságkihordó csajokért... (nem csak azt bírom bkv-ban, hogy fordulatosan ír, hogy mindig érzelmi alapon közelít a történeteihez, de azt is, hogy jó tempóban lehet haladni a műveivel -ennél a kötetnél sem kellett erőlködnöm azon, hogy egy nap alatt befaljam az egészet...) (##10.12.)

(Punisher vol.6 #13-18) (2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Darick Robertson) (eng)

az alapvetően pacifista beállítású emberek is tudják azt, hogy az erőszak ábrázolásának van az a fokozata, amikor már nem viszolyogtató, hanem átcsap bűnös élvezetbe. garth ennis nem hogy megtalálja ezt a határt, de már nem is látja, olyan kurva rég volt már, amikor átlépte... nem számít az, hogy százakat öl meg nála a punisher (ezúttal szarin-gázzal), nem számít az, hogy hány newyork-i gengszter esik a leszámolás-hullám áldozatául, nincs mérőszám már a kifröccsenő vérre, levágott végtagokra. ebben a világban még az is természetes, hogy rozsomáknak lerobban az arca, véres cafatok maradnak az intim szerveiből, vagy egy kibaszott úthenger parkol a fején -nem mindegy? úgyis túléli... komolyan, borzasztóbbnál-borzasztóbb dolgokat gépelek itt sorban, és mégis mosolygok, mert olyan lazán és őrülten adja elő az alkotó-csapat ezt az erőszak-szimfóniát... viszont egy füzetnyi komolyságot azért megenged magának ennis, amikor hazabeszél, és megpróbálja az emberek fejébe verni az észak-ír konfliktus abszurditását... (szegény soap nyomozót már sajnálja az ember, mert a szerző kifejezetten mocsok vele, ahogy folyton olyan ágyakba dobálja be őt, ahol semmi keresnivalója nem lenne, mert mondjuk elvileg nem meleg -az meg ugye főleg nem egészséges, ha valaki a tudtán kívül a saját anyával fekszik össze...) (##09.26.)

(Star Wars Republic #46-48) (2002-2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: C.P. Smith) (23 BBY)

nincs azzal baj, ha egy sorozatnál antológiában gondolkoznak, csak most kicsit furcsa volt, hogy az elmúlt időszakban megtaláltuk már a haladási irányt quilan vos-szal, és most hirtelen letértünk erről az útról (a rajzolás iránytévesztéséről már nem is beszélnék, mert az elnagyolt arcok a halálom egy képregénynél)... és még azt sem mondhatjuk, hogy akkor egy másik jedi-párosra, obi-wan-ra és anakin-ra került át a hangsúly, mert sokkal inkább a szenátusi testőrség néhány tagja került a rivalda-fénybe. és ez azért baj, mert nem tudott igazán lázba hozni a sorsuk, nem működött, hogy ennyire belementünk a magánéletükbe, még akkor sem, ha a sztori szempontjából ez a privát-szféra fontossá vált a végén... a jediknél viszont örültem, hogy a ’mester kioktatja a tanítványát’ párbeszédek nagyon filmszerűre sikerültek (de egyébként mondjuk a sikló-ábrázolásból is látszik, hogy ez a sztori már a klónok támadása után jelent meg -hmm, mondjuk az ’obi és ani ki vannak rendelve hivatalból, hogy megvédjenek egy szenátort’ alapgondolat is ismerős valahonnan)... egy aspektusa tetszett még ennek a viszonylag sovány olvasásnak: hogy jól érződött, hogy a korrupt köztársaság mennyire recsegve/ropogva éli a végnapjait, ahol már a leghűségesebbek is ugrálnak le a süllyedő hajóról... (##09.22.)

(Star Wars #42-45) (2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (28 BBY)

hmm, két rétegű flashback-kel kezdeni, hogy jobban megismerjük aayla és quilan közös útját? kicsit úgy érezni, hogy john ostrander-t jobban érdekelte a múlt, mint a két film közötti jelen... mert alapvetően egy alap-küldetést kapunk megint (gyerekrablással indítva be az eseményeket), amire jó sok akciót fel lehet fűzni, és közben pár pillanat jut arra is, hogy megmozgassák az olyan szociálisan érzékeny geek-ek agyát, mint amilyen én is vagyok (a ryloth-i társadalmi berendezkedésre gondolok itt elsősorban, mert eddig is feltűnt a különböző médiumokban, hogy a twi’lek nőket táncoló rabszolgáknak tartják csak az univerzumban, de most azt is hallhattuk, hogy a faj férfitagjai is lenézik a nő-társaikat)... a gonosz-oldal egy kicsit talán túl volt csavarva, voltak nehezen legyőzhető hentchmen-ek, volt egy hatalommániás twi’lek, és ott állt minden mögött a criminal mastermind, dooku gróf (ő-mögötte meg tudjuk jól, hogy ki áll)... de karakter-szinten jól működött a sztori, a két jedi hősünk újra közel kerülhetett egymáshoz az életveszélyek közepette. és hát egy lávával feltüzelt helyszín is mindig jól tud kinézni... (##09.21.)

(Star Wars #36-39) (2001-2002, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Daviddé Fabbri) (30 BBY / 44 BBY)

egy visszaemlékezős sztorit sosem könnyű dramatizálni, az írók sokszor beérik a mesélő fejekkel, akik elregélik a történetet -és ennél a kötetnél akár ezt vehetjük szó szerint is, még oda is rajzolták nekünk a fejeket, akik épp visszaemlékeznek... az már egy más kérdés, hogy miért volt szükség arra, hogy felelevenítsünk a régmúlt ezen véres históriáját. mondjuk az igaz, hogy a képregény-sorozat laza szerkezetébe belefér egy ilyen kötet is, de plo koon karakter-mélyítésén túl nem sokat adott hozzá a nagy egészhez (edit: oké, majdnem elfelejtettem, hogy azt is mindig jó látni, amikor az ifjú obi-wan tanul valamit az életről). kivéve, ha a baljós árnyak előzményeként tekintünk rá, mert a stark-féle hiperűr-háború volt az utolsó fegyveres konfliktus a naboo-i csata előtt, a neimoidiak már itt is keverték a keverni-valót a profit kedvéért, és már itt is felvetődött a kérdés sok köztársasági lakóban (és gondolkodó rajongóban): hogy működhetett egy ekkora kormányzati szervezet hadsereg nélkül, hogyan voltak képesek ilyen sokáig tárgyalásos úton rendezni a konfliktusaikat? (persze a békétlenek oldaláról most is egy őrültet kaptunk az idősebb tarkin-nal, aki azért rossz példa ebben a komoly kérdésben, mert a hatalmat akarja koncentrálni egy hadsereg felállításával.) (##09.20.)

(Star Wars #32-35) (2001, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (30 BBY)

okos írói húzásnak tartom a vos családnak adott képességet, miszerint érintéssel ki tudják nyerni az élettelen dolgokból az ’emlékeket’, mert így hihetőbben be lehet vetni a megfelelő dramaturgiai pontokra a flashback-eket... így láthattuk most is a korábban csak sejtetett quilan vos múltat, amelynek lélektipró drámaisága sokat megmagyaráz a karakter jelenlegi viselkedéséből... a családi háttérrel jár a kötet fő helyszíne, a börtön-bolygó is, ami a legkevésbé börtönnek érződő börtön-bolygó, amit valaha scifi-ben láttam... mert az őrök csak az égből vigyázzák a rendet, a rabok közben kocsmákban gang-esednek, és fegyvereket meg robogókat építenek a roncsokból -mégsem ők az igazi nehézfiúk a felszínen... néha nehéz megérteni a jedi-kódex jóságra való törekvését, most is meg lett a következménye annak, hogy többszáz évvel ezelőtt a jedi-tanács a maga tiszta módján intézte a megtorlást egy olyan ex-jedin, aki köztudomásúlag a társait irtotta a nagyobb erő reményében. mert szerintük az megfelelő büntetés, ha valaki befagyasztva tölti az időd, gondolkozva a saját bűnein, miközben ott van tőle karnyújtásnyira a fénykardja is... a kvázi-vámpírok megfelelő háttér-gonoszok voltak, kellő parát hoztak -bár nem mondanám, hogy tökéletesen tisztázva volt ez a ’leves’, amit kiszívnak az emberből... ez is egy action-packed képregény volt, mint mondjuk az előző kötet, ám mégis jobban működött, mert nem csak üres fénykardozásból állt az egész, hanem a karakterek drámái és lelki kötődése miatt mélyebb rétegeket kapott. és egyébként is, minden sztorit feldobna villie mosolya... (##09.19.)

(Star Wars #28-31) (2001, Dark Horse Comics) (írta: Timothy Truman, rajzolta: Davidé Fabbri) (30 BBY)

na, akkor még négy füzetünk van, hogy jobban megismerjük aurra-t! hát, nem sikerült... pedig sokkal több potenciál van ebben a lányban, minthogy csak vicsorogva próbálja (fény)kardélre hányni a mestereket és padawan-okat, jó lenne több háttérismeret a motivációihoz. oké, értjük, utálja a jediket és a volt mesterét, és mindent elvállal pénzért, meg élvezetből is öl, de lehetne sokkal-de-sokkal mélyebb karakter is ő... de sajnos nem segíti a szétesés szélén egyensúlyozó történet sem ezt, jedi ölés coruscant-on, aztán kicsit a tanácsra koncentrálunk, majd vissza aurra-ra, aki egy új ügyben alkudozik, majd egy gyors összecsapás, aminek a végére már megint nem tesszük ki a pontot... azt elismerem, hogy jó a kötet tempója, de mind sztori-vezetésben, mind a rajzban visszaléptünk egyet az ostrander-duursema-féle felütéshez képest... (btv, nem csak aurra sign-gel lehetne mélyebben foglalkozni, de én szívesen venném, ha a’sharat kételyei is még inkább ki tudnának domborodni -egyszerűnek tűnik a képlet, egy jó képregényhez az összecsapások mellé jól jön a mélyebb dráma és karakter-építés is.) (##09.18.)

(Star Wars #19-22) (2000, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema) (31 BBY)

persze láttam már a tetovált arcú quilan vos-t korábban is (sőt, a későbbi életszakaszából már egy könyvet is olvastam), de sosem tudtam vele közelebbi kapcsolatba kerülni. így nekem találta ki john ostrander azt a gimmick-et, hogy egy amnéziával pörgeti fel az első sztoriját a sorozatban, mert nekem is úgy derengenek bizonyos dolgok, mint a főhős jedi-nek -halványan... ez tulajdonképpen egy nyomozós sztori, ahol különböző helyszínekre kell eljutni a bizonyítékokért, tanúkat és gyanúsítottakat kell kikérdezni, hogy lehessen lépni a következő lépcsőfokra -és közben persze túl kell élni, mert mindenki hősünk vérét akarja, ki a hatalmát félti, ki a pénztárcáját... vos mester végre középen helyezkedik el az ekkoriban még meglehetősen kétpólusú világban -bár leginkább azért nem tartja be a jedi kódexet, mert nem emlékszik az ott lefektetett szabályokra (de egyébként is könnyebben csúszik a sötét oldal csábítása felé, mint az általunk megismert jedik többsége)... maga az ügy bármelyik krimi-kliséből kiléphetett volna, befolyásos emberek új drogot kezdenek terjeszteni a piacon, és mind ők, mind a terítés végző gengszter-világ tagjai nehezen viselik, ha a tyúkszemükre lépnek... jó szórakoztatási faktort adott az egyébként kissé komor történetnek a sátáni kinézetű grahrk, aki lehetett volna idegesítő is a nyelv-törőivel és megbízhatatlanságával, de szerencsére jól eltalált a szerző vele kapcsolatban minden kényes pontot... nem csak a sztori-mesélés és karakter-építés terén léptünk szintet az eddigiekhez, de a rajzok is komoly javuláson estek át. végre kezdem azt érezni, hogy megérte visszanyúlni a kétezres évek legelejére ezért a sorozatért... (##09.18.)