(Daredevil vol.2 #82-87) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Michael Lark) (eng)

lehet hogy közelebb kéne helyezni egymáshoz a borítón a ’félelem nélküli ember’ alcímet és ed brubaker író nevét, mert megérdemelné, hogy ő is megkapja ezt az állandó jelzőt azért, amilyen kíméletlenséggel vette fel az elődje által eldobott fonalat... még úgy is, hogy igazán nem akart újítani, noir-ba mártja ő is a hangulatot, végig morog a narráció, sötét és nyálkás minden -sőt, a panel-rendezéssel is visszább lép egy korszakot azzal, hogy sok helyen a klasszikus kilenc-paneles felállást alkalmazza. és persze ő sem hagyhatja nyugodni a főhősét, lelki és fizikai terroron húzza keresztül, mindent elvesz tőle, hogy igazán mélyen magába kelljen néznie (a ’minden’-be beletartoznak az utolsó még élő szerettei is)... kihasználja a helyzetet, amit örökül kapott, és belepréseli ebbe a hat füzetbe az összes börtön-toposzt, amik eszébe jutnak az embernek a rács mögötti életről. kíméletlen és nyomasztó a környezet, a szituáció, ezért egyfelől megterhelő olvasni, másrészről viszont olyan magas színvonalat képvisel, hogy az ember nem akarja elengedni, amíg az utolsó, sokkoló relevációval kecsegtető oldalig el nem ér... de előtte is akadnak már jól működő csavarok az úton, a rejtélyek is megfelelően gördülnek előre, hogy végig izgalomba tartsa az agyunkat is, miközben legyalulja a lelkünket... (hehe, olyat se láttam még, hogy egy író bocsánatot kér az egyik fordulatáért egy utószóban...) (ha brubaker miatt nem is aggódtam, azért gyanítottam, hogy alex maleev rajzai után nehéz lesz bármelyik művésznek felpróbálnia ezt a cipőt, de michael lark jó munkát végzett, jól illik az ő stílusa is a koncepcióhoz, még ha kevésbé egyéni is, mint maleev zsenije.) (##12.14.)

(The Oath #1-5) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Marcos Martin) (eng)

mióta próbálom ledesztillálni a marvel-olvasásomat az esszenciális szintre, kiszorultak a listámról a mini-sorozatok, de ennek az egynek nem tudtam ellenállni -egyfelől mindenhol ajánlják a neten, ha valaki szeretne ismerkedni strange dokival írásos formában is, másfelől még sosem olvastam rossz brian k. vaughan képregényt. most sem... mert jól meg tudja csavarni azt a tényt, hogy egy önállóan is megálló sztorit írhat, amit a kezébe vehet egy mágia-szűz és egy fekete-öves boszorkány-mester is. így jól beépíti az alap tudnivalókat is a kötetbe a dokiról -részben azzal, hogy behoz egy karaktert, akinek el lehet mesélni a múltat, részben a gonosszal, akit a múlthoz köt. és az a jó, hogy ezek a flashback-ek nem horgonyozzák le az egyébként jó tempóban pörgő fő-sztorit, organikusan van felépítve az egész... izgalomból sincs hiány, ahogy a kis csapat lohol a megszerzendő tárgy után, főleg, hogy az életveszély hangsúlyozásával egy plusz elem pumpálhatja az adrenalint az olvasókba. maga az út persze kellően ’strange’, jönnek lények másik dimenzióból, járunk emberek elméjében (ahol például lehet kacsintani a teljes strange gonosz-panoptikum felé). és ezek után van pofája vaughan-nak a vége-harcot leredukálni két ember bunyójára -mert megteheti, hogy játszik az elvárásainkkal... bár lehet hogy egyeseknek erőltetettnek hathat az üzenet, nekem működött, hogy a sztori igazi gonosza egy nagyhatalmú gyógyszer-társaság, akinek nem érdeke, hogy az emberek gyorsan gyógyuljanak... ugyanígy tetszett a ’nagy dilemma’ is, amivel nagyon sok hősnek kellett már szembenéznie a karrierje során: mi a fontosabb? megmenteni egy szerettünket vagy megmenteni az emberiséget...? bár én legtöbbször a földhözragadtabb szuperhős-sztorikat preferálom, ilyen minőségben olvasnék még történeteket a mágia al-osztályról a későbbiekben is. vagy lehetne külön kalandja az őszülő halántékú sherlock-nak és a dögös nővér kosztümöt hordó watson-nak is, azt is bírnám... (##12.13.)

(Ultimates vol.1 #1-6) (2002, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch) (magyarul: Hatchette, 2018)

vegyük át még egyszer, hogy miért is jött létre az ultimate univerzum a kétezres évek hajnalán: mert a rossz anyagi helyzetből előre akartak menekülni a marvel-nél, és meg akarták fogni újra az ifjúságot, újra menővé akarták tenni a képregény-olvasást. és egymás után olvasva az ultimate spider-man-t és az ultimates-et, nagyon érződik, hogy egy-egy írónál mennyire mást jelent a menőség és a modernizálás... mert míg bendis csak felfrissíti a pókember mítoszt, a kortalan esszenciáját viszont érintetlenül hagyja, addig mark millar fog egy akkora kalapácsot, amit még thor sem tudna felemelni, és szétveri a régi világ porosnak gondolt erényeit... szerintem ez abból eredhet nála, hogy mániákusan realizálni akarja a szuperhős-történeteit, ezért jár át mindent az a korszellem, amiben írja őket, ezért veszi kölcsön ismert emberek arcvonásait a szereplőkhöz, és ezért teszi esendővé a máskor tökéletesnek ábrázolt hősöket. csakhogy annyira vehemensen akar valami újat létrehozni, hogy folyton túlzásokba esik... nem elég, hogy fury megkapta sam jackson arcát, még ki is kell mondania, hogy őt sam jackson játszaná egy filmes feldolgozásban; nem elég, hogy a kötet hangulatából süt a post-9/11 korszelleme, neki muszáj george w. bush-t személyesen is szerepeltetnie, vagy olyan aktuális sztárokat is felvillantania, mint shannon elizabeth vagy freddy prinze jr (ez utóbbinak miért nem látszik soha az arca? letiltotta?); nem éri be apróbb gyengeségekkel és megbotlásokkal, nála minden bosszúangyalnak komoly karakter-hibával kell rendelkeznie, tony stark egy beképzelt pöcs (aki csak kompenzál a hősködéssel), steve rodgers simán eltöri valakinek az orrát, ha felhúzza magát, thor egy beleszarós hippi, a tudósok kicsinyesek és féltékenyek, a családon belüli erőszakról meg már nem is írnék, mert elég volt az olvasás alatt felhúznom magam rajta, nem szeretném még egyszer... szóval míg bendis tökéletesen teljesítette a küldetését azzal, hogy az ifjúságot célozta meg spidey-val, addig millar a felnőttebb olvasókra lőtt -és igazság szerint többé/kevésbé célba is talált... mert hatásosan tud írni, ha akar (és hanyagolja a bántóan szexista énjét -most komolyan, a darázs a csöcsei mutogatásával vonja el a hulk figyelmét??)... például a világháborús kezdet nagyszerű, átjön belőle a háború mocska, az egyszerű katonák kételyei és félelmei, de később is magával tud sodorni a kötet film-szerűsége. bár az meglepő, hogy igazából a ’hulk zúz!’ füzetet leszámítva nincs igazán akció, csak a csapat felépítésével bíbelődik, kérdéseket vet fel és drámákat generál (működhet-e egy kormány által támogatott, szuperekből és tudósokból álló csapat; mi lesz steve rodgers jellemével, ha kivesszük az egyik legfontosabb aspektusát, bucky halálát)... de mindez jól olvastatja magát, nem kis mértékben brian hitch bombasztikus rajzainak köszönhetően, amiken élvezettel legelészik az olvasó szeme oldalról-oldalra (és ne felejtkezzünk el paul mounts színezőről sem, aki félelmetesen élethűen játszik a fényekkel)... szóval elég ellentmondásos ez a kötet, mert egyszerre jó kapudrog lehet egy új olvasónak, ugyanakkor nem biztos hogy jó, hogy a karakterek ezen verziójával találkozik először... (##12.12.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #14-21) (2001-2002, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

brian michael bendis úgy döntött, hogy eleget alapozott már, most már ideje bedobni a lovak közé a gyeplőt... de tényleg jó sűrű volt ez a nyolc füzet, nem volt elég egy ellenfél, nem volt elég egy csaj peter mellé, nem volt elég a szokásos szuperhősös kételyek, kellett még extra mondanivaló a képek alá (egy erőteljes média-kritikával dolgozva meg a b-sztorit)... és ne feledjük azt sem, hogy minden-mindennel összefügg, a hammer tech-nél gyártják az ismert gonoszokat, és a shield is erőteljesen kavar a háttérben (btw shield, sharon carter miért váltott vörösre a szokásos szőkéről?)... de valahogy mégsem érzi túlzsúfoltnak az ember, mert működik a rengeteg elem, ami az üstben fortyog, oki doki kellően erős és dühös, kraven vele szemben viszont csak egy pojáca (még?); a kedves és jólfésült mary jane mellé jó ellenpont a vagányul lázadó gwen stacy, bár nem tudom, hogy hosszútávon örülnék-e egy háromszögnek köztük (de ne pánikoljak előre, inkább örüljek a most elcsattant csóknak, nem?)... a tónus sem változott különösebben, de ebben a könnyedebb hangnembe simán beleférnek az olyan cinkesebb megoldások is, mint a gatya-lehúzó győzelem... (néha nagyon ’00-ás tud lenni a sorozat, például a gwen által hordott nyaklánc-típusra simán emlékszem férfiként is a korszakból -és ne feledjük a britney spears típisú popkult utalásokat sem.) (##12.11.)

(Iron Man vol.4 #7-12) (2006, Marvel Comics) (írta: Daniel és Charles Knauf; rajzolta: Patrick Zicher) (magyarul: Kingpin, 2013)

abból az emberből, akinek a fejéből olyan furcsaság pattant ki korábban, mint a nagyszerű carnivale, nem gondolnám, hogy pont vasembert szeretne írni, de úgy látszik daniel knauf alkotói vágyaiban jól megfér egymás mellett ez a két dolog... bár azt nem mondanám, hogy túl sokat gondolt a karakterről, inkább a fiával szövetkezve összeraktak egy korrekt szövegkönyvet, amibe nem fért bele túl sok meglepetés (körülbelül az első oldalon lehet tudni, hogy mire megy ki majd a játék a későbbiekben), és még azt sem mondanám, hogy túlságosan eredetiek a kérdés-feltevéseik (rossz kezekbe kerülő fegyver; tony stark, mint fegyver; tudós-ember, aki nem gondolja végig a következményeket). de hé, legalább jó a tempója és látványosak az akciói (patrick zicher is egy korrekt átlagot hoz a rajzaival ezekhez) -nyílegyenes szuperhős-képregény, se több, se kevesebb... (nem éreztem sok értelmét annak, hogy megfosztották tony-t az emblematikus kinézetétől, és jól borotvált egyen-srácot csináltak belőle...) (arra mindenképp jó volt a kötet, hogy megágyazott tony lelkivilágának a polgárháború vélemény-különbségéhez.) (##12.10.)

(Runaways vol.2 #13-18) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

aki ismeri brian k. vaughan munkáit, azt tudja, hogy ha ő ráírja a borítóra, hogy valaki meg fog halni, akkor azt komolyan is gondolja... de azért a drámai finálé előtt még rengeteg minden történt -például rászántunk egy kis időt molly-ra, hogy ne mindig csak az jusson eszünkbe róla, hogy buta gyerek-vicceket süt el és folyton elalszik... aztán persze nem felejtkeztünk el a szösziről sem, nem az volt szerencsére megírva neki a csillagokban, hogy boldogan éljen egy távoli galaxisban, amíg meg nem hal... de hát egyébként is visszahúzta volna a szíve, a múlt emlékei, mert a múlt már csak olyan makacs dolog, hogy nem akar az enyészetté válni (uh, ma nagyon bennem van a flow, hogy profin kössem össze a különböző gondolataimat!)... szóval a múltból táplálkozva egy új ellen-csapat jött létre, akik magukkal hoztak egy igazi gonoszt is a múltból -szó szerint... de igazság szerint nem csak az ő tetteik rongálták a csapatot, hanem a túlfűtött hormonjaik is... nem nagyon örültem annak, hogy abból a múltkori ártatlan pusziból ekkora paláver lett, ugyanakkor nagyon szerettem azokat a csöndes perceket, amikor a srácok egészségesen lelkiztek egymással -hálóingben és pizsamában... a következő kötetre maradt a nagy kérdés, hogy ezt a nagy sokk-kal járó befejezést el lehet-e temetni a múltba -az biztos, hogy a hangulatot gyökeresen meg fogja változtatni. (##12.10.)

(Captain America vol.5 #15-21) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Mike Perkins, Steve Epting)

oh, ed brubaker mint egy okos történelem-tanár, mindig megfelelően nyúl a múltba, hogy onnan karaktereket húzzon elő, és leporolja őket a huszonegyedik század igényeinek megfelelően... és bele is fér az időbe, hogy mondjuk egy számot rászánjunk a koponya lányára, hogy mi újabb olvasók is megismerjük őt és a brutális múltját... de nekem a vendégszereplő angol hősök is újdonságot jelentettek, igaz, náluk kevesebb idő jutott a mélyítésre, inkább az akcióknál használta őket a szerző... mert hiába a nyomozós-kémes aspektusok erőteljes jelenléte, azért a pajzs-dobálások domináltak most, dehát hogyan máshogy lehetne szót érteni egy csapat horogkeresztes szuper-újnácival vagy egy házméretű gyilkos robottal... és jó is a tempója a kötetnek, amiben lopott pillanatok jutottak azért a sharon/steve kapcsolat-építésre is, és végre láthattuk azt is, hogy bucky visszatalál a hősök útjára... (hmmm, hogyan csempésszünk egy mai történetbe némi huszadik századi retrót? tegyünk spitfire-öket és egy hindenburg-ot az égre! vagy mondjuk adjunk a szőke verőlegényekre szvasztikás pólót...) (ehh, tudom hogy a kötethez tartozna még egy retró-szám is, ami a világháborús bucky-ra koncentrál, de annyira riasztó volt a rajza az első oldalon, hogy inkább passzoltam...) (##12.09.)

(New Avengers vol.1 #16-20) (2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Steven McNiven, Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2010)

végre brian michael bendis úgy döntött, hogy foglalkozik azzal a drámával, amit a house of m végén ejtett a marvel univerzumon -és okosan belátta, hogy egy csapatképregénynél nem feltétlenül szükséges a csendes lélek-boncolgatás, úgyhogy inkább egy zakatoló vonat sebességével csapott le ránk egy faltól-falig akció-történettel... csupán egy scifis felütés kellett ehhez, ami létrehoz egy olyan entitást, ami komolyan megizzasztja az angyalokat (és röhögve gázol át az olyan b-csapatokon, mint az alpha fight), úgyhogy érezni a tétet, van izgalom, és olyan fékevesztett a tempó, hogy az ember nem is akarja máshogy fogyasztani, csak együltő-helyében... örülök annak, hogy nem feledkezik meg a korábban létrehozott vagy a máshonnan kölcsönzött karakterekről sem, így ki tudja venni a részét a bunyóból daisy johnson vagy az őrszem is, viszont azt nem nagyon értem, hogy maria hill-t miért kell ilyen unszimpatikusra írni (oh, és hogy érezzük, hogy mennyire egységes a marvel univerzum: tony az előző pók-kötet végén kezdte összerakni peter-nek a vaspók-ruhát, itt meg már abban feszített hősünk végig, igaz, még nem használhatta ki a teljes potenciálját, mert eléggé kispadra lett ültetve... a nagy marveles időrendet viszont képtelenség értelmesen összerakni, itt is volt már utalás a civil war-ra, ami már itt van a kapuban, de még nem lépkedhettünk el odáig)... van az az aspektusa a képregény-olvasásnak, mint amire a nagyszabású nyári blockbuster is hivatottak: látványosak, izgalmasak, szórakoztatóak és maximális kikapcsolódást nyújtanak -ez a kötet ezeknek a megfelelő arányú kombinációja. (##12.09.)

(Daredevil vol.2 #76-81) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

brian michael bendis érezhetően készült a búcsúra, és úgy építette fel az utolsó kötetét, hogy tényleg érezzük, hogy lezárja az eddigi run-ját -leginkább azzal, hogy visszahozott mindenkit, aki fontos volt korábban... ben ulrich-ra újra vetülhetett egy kis reflektor-fény, és nem csak azzal, hogy egy füzetben újra megkapta a narrátor-szerepet, de a sztori egészében is fontos szerepe lett... gonoszkodásra vissza kellett térnie a vezérnek, kellett még egy ásznak lennie a zsebében -és tetszett is, ahogy a drótokat rángatta a háttérből, igazán fisk-es megoldás volt. az viszont végtelen elégedettséggel tudott eltölteni, hogy a végén elvágták a drótjait, és bár diadalt aratott, a csatát elbukta... bár az utóbbi időben inkább a hiányával tüntetett, azért egy ilyen esemény közepén illett célpontnak is megfordulnia egy kört, méghozzá egy feszült élet-halál-harc erejéig... a leglátványosabban az ’all-star-ság’ a női karaktereknél volt tetten érhető, mert mindenki visszatért, aki fontos matt murdock életében (és épp életben van), milla az érzelmi gócpontot gyújtotta fel, elektra és az özvegy viszont inkább az akciókból vették ki a részüket... meglepő, hogy az fbi és főleg annak a vezetője ilyen negatív színben van ábrázolva végig, de végülis a noir hangulathoz passzol a bizalmatlanság a hatóságokban... egyetlen dologba tudnék talán belekötni -a feleslegesnek érződő álom-jelenetbe a bírósági tárgyaláson, mert túl egyértelmű volt, hogy nem igaz az a nagy menekülés, amire rászántunk jó pár oldalt... nem, mert bendis inkább egy lehetetlen szituációban adta át a stafétát, ami nem fair dolog egy író részéről, bár a búcsú-oldal szerint megbeszélte az utódjával, aki még örült is neki, hogy erről a mélypontról kezdhet építkezni. még akár tartanék is a folytatástól, ha nem az egyik kedvenc szerzőm, ed brubaker venné át a papírt meg a tollat. mondjuk az biztos, hogy alex maleev csodálatos rajzai hiányozni fognak... (##12.08.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #515-528, Friendly Neighborhood Spider-Man vol.1 #1-4, Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #19-22) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Peter David, Reginald Hudin, J. Michael Straczynski; rajzolta: Mike Deodato Jr, Mike Wieringo, Pat Lee) (magyarul: Kingpin, 2009/2010)

hmm, elég nehezen tudom megfogni ezt a kötetet (illetve mondjuk azt, hogy pókemberes eseményt, mert négy hónapon át zajlott le eredetileg, végigfutva az akkor aktuális pók-címeken), mert vannak benne olyan elemek, amik pont olyan hatást váltottak ki belőlem, amilyet az alkotók szerettek volna, máskor viszont túlment azon a határon, ami az én ízlésem szerint a comic-weird-ségnél meghúzható... persze ahogy arra számítani lehetett, folytattuk az előző kötetben megjelent betegség szálat, ami eléggé kiforgatta peter-t, olyan tettekre is sarkallva őt, amiket nem tesz meg, ha nincs tele a feje a halál gondolatával. ezt tetézték az írók egy bénácska új gonosszal, aki azért kellően fenyegetőnek tűnt a megfelelő pillanatokban (pl. uzsonnázás may nénivel) -de mindez csak terelés volt, időhúzás, míg jön a nagy attrakció... az első feltűnésekor nem zártam a szívembe morlun-t, mint ahogy az egész totem dolog sem talált be nálam, de most elérték az írók, hogy más szemmel nézzek rá -mostantól ő lesz az, aki agyonverte a közkedvelt pókembert... és tudtuk jól, hogy lesz visszaút peter-nek ebből a rémisztő állapotból, de mégis hatásos volt a fél szemmel, vértócsában fekvő hős képe... értem én, hogy egy hősnek illik fejlődnie, evolválódnia az évek során, de straczynski ehhez megint a legőrültebb ötletet kellett előhúznia a zsákból -igaz, jól beleilleszkedik ez a koncepció abba a képbe, amit eddig is épített, mert nála ugye nem csak egy random radioktív pók volt az, ami peter-t megcsípte, sokkal inkább egy bonyolultabb szimbiózisban gondolkozik... így el tudom fogadni az egész bebábozódos, újjászületős ötletet, de az én pók-kánonomból ezek a horrorba hajló elemek már túlságosan kilógnak a fantasztikum területére... (és ahogy hallom, a későbbi írók sem akartak semmit kezdeni ezzel az extrém ötlettel, ami így csak lóg egy pókhálón, nem szövődik bele a nagy szövetben...) (tizenkét füzetbe sok minden belefér, így kiemelnék még pár dolgot, ami feltapadt a jegyzet-füzetemre olvasás közben: may néni flashback-je az anyjára szép kiegészítés volt; a latvériai külön-kalandot nem tudom hova tenni, először azt hittem, hogy álom-jelenet, mert ilyen marhaságot nem gondolhat komolyan egy író, hogy peter-ék betörnek a doom-kastélyba úgy, hogy a két állandó női partnere régi vasember ruhákban feszít; mondjuk a bakancs-listás ötletet értékeltem, voltak szép pillanatai is; szerencsére mary jane tud kifejezetten tökös is lenni...) (a kiadás jellegéből adódóan a rajz minősége nagyon hullámzó lett, bár talán lehetett volna egységesebbre is fogni a külcsínt, nem ilyen szélsőségesen más alkotóknak adni a rajz-feladatokat...) (##12.08.)

(Black Widow 2 #1-6) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Richard K. Morgan, rajzolta: Sean Phillips)

hol is tartottunk múltkor? bosszúállás, halott ex-kémek, orosz szál? hát most megfejeltük ezt olyan napfényes helyekkel, mint miami és kuba -kár hogy a színező nem érezte át ezeknek vibe-ját, és jól megnyomta a fekete ceruzáját... egyébként is furán néznek ki sean philips minimál-rajzai, néha krétás elmosódottság lesz a végeredmény a lapokon... a fényesebb kinézett egyébként a sztorinak nem biztos, hogy jól állna, mert nyaking merülünk a drog-bizniszbe, a kormányzati suskusba és a dél-amerikai rabszolgahálózat borzalmaiba... úgyhogy natasha mosoly nélkül pofozza magát végig a táplálékláncon, hogy a múltkor megismert tinilányt kimentse a borzalmak alól... ezúttal vendégszereplőink is akadtak szép számmal, ezek között volt egy kisebb özvegy találkozó is, de matt murdock és nick fury is hajlandó volt kimozdulni a dögös vörös kedvéért az államokból... a képregényt jó tempóban el lehetett olvasni, de nem tudott úgy behúzni (sem a rajz, sem a sztori), hogy igazán élvezettel olvassam natasha hajszáját... (##12.07.)

(Runaways vol.2 #7-12) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Takeshi Miyazawa, Adrian Alphone) (eng)

a szülők tettei ennyi idő után is komoly hatással vannak a gyerekekre és a csapatdinamikára... biztos kezdeni akar valamit azzal vaughan, hogy elszakította k-t a többiektől, de kicsit furcsán jött ki, hogy épp gyűrtük a lelkizést, amikor hopp, megérkezett egy nagyívű scifis háttér a sztoriba... pedig nagyon szeretem, ahogy bkv kezeli a magánéletet, nemhogy bosszantana, hogy tinik viaskodnak az érzelmeikkel, de még igénylem is! főleg úgy, hogy okosan kezeli a nemi identitás kérdését is. ha meg átcsúszna cikibe, akkor egy karakter kiszól neki, hogy’'nemár, a szerelmi háromszög tök béna’ (oh, igen, a meta-kiszólogatások jól mennek a szerzőnek, a múltkori lost-kacsintást elfelejtettem megemlíteni, a mostaniak közül meg persze pókember ’i am batman’ köszönése tetszett a legjobban)... a búcsúzkodás után rohantunk tovább, mert elég volt a pálmafás napsütésből, inkább egy hideg fehér hólepel alá merültünk... és hát a keleti-parti szuperhős tobzódás begyűrűzött ide is, a new avengers jórésze tiszteletét tette a kötetben (bár nem mindenki örülhetett ennek, elnézve azt, hogy rozsomák is mekkora pofont kapott út közben). de szerencsére azért nem került át rájuk a fókusz, a rejtélyt is az ifjak oldották meg (egyébként erősen emlékeztetett a sztori egy random heti-ügyes network nyomozós sorozat vonalvezetésére, az elkövetőt is az ott jellemző motivációk jellemezték)... tök jól működik, hogy nem akar akció-heavy lenni (bevállal egy antiklimatikus boss-fight-ot is), és olyan bája van, amihez nem sok széria érhet fel. (##12.06.)

(New Avengers vol.1 #11-15) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Frank Cho) (magyarul: Kingpin, 2009)

fel sem tűnt eddig, hogy annyira a világ eldugott (és alternatív) pontjain turnézott mostanáig az új csapat, hogy hivatalosan be sem lettek mutatva a tagok a közvéleménynek... kicsit átmeneti kötet volt ez, vagy mondjuk azt, hogy szemelvényeket kaptunk a csapat körüli eseményekből... először japánba mentünk, mert ninjákkal verekedni mindig menő -egész addig, amíg ironman be nem írja a cheat-kódot, és rövidre zárja a bunyót, mint indiana jones abban a híres kard-párbajban a pisztolyával (bocs, úgy tűnik, hogy ma humorosabb kedvemben vagyok az átlagosnál -de hé, nem csak spidey nyomta a szokásos poénokat a kötetben sem, hanem még a kapitány is megengedett magának egy apró viccet, so, próbálkozhatok talán én is...). már itt is kezdtük pedzegetni póknő titkait, hogy aztán teljesen a kettős ügynök szerepének szenteltük a paneleket (kitérve a múltjára is, ami jól jött az olyanoknak, mint én, akik csak keveset tudnak a karakterről). és bendis gonosz módon még mindig a bizonytalanság talaján tart minket vele kapcsolatban, nem tudhatjuk, hogy kihez marad hűséges a legvégén... az utolsó füzetben megint jött egy új nézőpont, a modern dolgokra gyakran vevő carol danvers blog-bejegyzéseiből láthattunk töredékeket. de nem is ez az igazán érdekes vele kapcsolatban, hanem hogy ő az első, aki a mutánsvilág eseményeit emlegeti -mert ugye ott ő volt az egyik legnagyobb hős, és ez felpiszkált valamit a lelkében (azaz a szerkesztőség elkezdte előkészíteni a szóló-sorozatát (aminél egyébként én is gondolkoztam az olvasáson, de sajnos nem láttam meggyőző érveket a neten, hogy érdemes lenne igazán beleinvesztálnom az időmet, carol formás feneke meg sajnos nem elég indok, hogy belevágjak))... az apró nüanszok tetszettek ma leginkább, mondjuk egyből a nyitány, ahogy a párbeszéd-heavy oldalak néma panelekkel váltották egymást -és még indok is volt arra, hogy miért nem beszélnek azokon a lapokon, ugyanis egy olyan karakter vendégszerepelt, aki hátrányos helyzetű hallás szempontjából... (elég éles volt a rajzoló-váltás középtájon ahhoz, hogy fennakadjon a szemem rajta, de sajnos az új alkotónak sem engedték a főnöki irodából, hogy teljes mellszélességgel kiálljon a pucérság mellett...) (##12.05.)

(Runaways vol.2 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a sorozat eddigi fundamentuma volt, hogy a főszereplő srácok/lányok a gonosz szüleik elől menekültek el -de mi van akkor, ha kivesszük ezt az alapot, és megöljük a szülőket...? persze kell valami új csavar, amivel tovább kell görgetni a sztorit, és brian k. vaughan talál is egy megfelelőt -mintegy előképként a nagyszerű paper girls-éhez, itt is az időutazás lesz a kulcs, és egy nagy fenyegetés, amit még a bekövetkezése előtt meg kell akadályozni... viszont így sem maradunk problémás szülő/gyerek kapcsolat nélkül, és tök jó játék volt találgatni, hogy ki lehet az új srác nagyon gonosztevő apja -nem is sikerült eltalálnom, igaz, mire azt mondtam volna, hogy ’a-ha!’, addigra bkv már csavart még egyet a meglepetés-faktoron... egy új frakcióval is megismerkedhettünk most, egy kicsit idősebb kiadású csapattal, igaz a fő gondolatiság náluk is megvan -ugyanis mindegyikük gyerekként kezdte a szuperhős-ipart, így filozofálhatunk azon, hogy mennyire szabad az ifjakat erre az útra engedni... de azért sok idő nem volt az elmélkedésre, mert vaughan a szokásos vehemenciájával vezetett minket végig a sztorin, szórakoztatóan dobálta be a fordulatokat, gyors tempóban repített egyik akcióból a másikba, és persze jó ütemérzékkel csapkodta le a humor-labdákat (ehh, mostantól ott a bogár a fülemben -vajon tényleg büdös amerika kapitány szája...?). a csapat-dinamika még mindig jól működik, osszák szépen egymást a fiatalok, és az is tetszik, ahogy (még mindig) kihasználják azt, hogy a keleti parton tobzódik a szuperhősök kilencven százaléka, így los angeles-ben lehet király egy csapat poszt-pubertás... (##12.05.)

(Captain America -The Winter Soldier, vol.2 (Captain America vol.5 #8-14) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, Lee Weeks) (magyarul: Hachette, 2018)

így utólag már be kell látnom, hogy hiba volt mindenféle okoskodó alakokra hallgatnom az interneten, inkább mehettem volna a saját fejem után, mert egyben kellett volna elolvasnom a tél katonája teljes történetét, nem így kettétörve az egységes ívét (ráadásul most küzdhetek a szavakkal, hogy a második részről is tudjak írni néhány értelmes mondatot)... szóval teljessé vált bucky története, egészen a kapitánnyal való első találkozásától a közelmúltig kaptunk szemelvényeket az életéből, főleg azokról a sötét időkről, amikor a hidegháború alatt bevetették őt a szovjetek a titkos akcióikban. és ezek miatt át tudjuk érezni azt, hogy milyen piszok nehéz lesz felülírnia az agymosása káros hatásait, hogy újra a jó oldalhoz tudjon majd tartozni... és átérezzük a kapitány dilemmáját is, aki lelöki a róla alkotott tökéletesség szobrát a talpazatáról azzal, hogy kétségek gyötrik, hogy ennyire heves érzelmekkel ragaszkodik ahhoz, hogy bucky-ban még ott él a régi jóság (a hathatós szovjet kezelések alatt is)... abban is hasonló maradt ez a hat füzet az első kötethez, hogy a kizökkent idő itt is meghatározó a narratíva szempontjából, folyamatosan ugrálunk napokat/évtizedeket előre-hátra, de pont annyira van csak megcsavarva az időrend, hogy ne legyen zavaró... (nem akartam megtörni a mutánsvilág kötetet plusz betoldással, úgyhogy átvezetésként itt olvastam el azt a füzetet, ahol a kapitány öregen tengeti a mindennapjait magnus-ék álom-birodalmában. de úgy tűnik, hogy csak a mutánsoknak jár álomszerű élet ebben az utópiában, mert steve-nek is tönkremegy az élete azok után, hogy nem fagy bele a jégbe, hanem végigéli a hidegháborút -és a felesége elhidegülését is... egyszer-használatos alter-történet volt ez, néhány okos gondolattal (a mccarthy-bizottság nem csak a komcsikra szállt rá itt, hanem a mutánsokra is).) (##12.04.)

(House of M #1-8) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Olivier Coipel) (magyarul: Kingpin, 2008/2009)

de most komolyan, mi baja van brian michael bendis-nek wanda maximov-val...? oké, értem én, hogy ez a történet egyenes-ági folytatása a disassembled káoszának, csak furcsa, hogy mindig szerencsétlen boszira húzza rá a vizes lepedőt (de ha a nagyobb képet nézzük, akkor sem távolodunk el a magnus családtól)... bár lehet hogy csak egy jó alter-univerzumos sztorit szeretett volna írni, és ahhoz jól jött wanda valóság-torzító képessége... láttunk és olvastunk már sok ilyen ’mi-lenne-ha’ történetet, de ezek nagy többsége disztópikus irányba torzította a valóságot, így üdítő volt látni, hogy magnus-ék álomvilága egy pozitív hely a hősök és gonosztevők jelentős részének (mondjuk azt nem tudom, hogy luke cage mennyit álmodozott arról, hogy a hell’s kitchen-i ellenállás vezetője lesz, tarkóig rasztában). és persze, ahogy az ilyen típusú történeteknél lenni szokott, jó móka felfedezni a változtatásokat, vannak itt menő ötletek, de fontosak az olyan csavarok is, amik magukban hordozzák a drámaiságot (mindig szegény peter parker szív)... ha egy író nem tartós módon tervez az univerzum kifordításával, akkor csak a kitaposott utat követheti -kell valaki, aki meglátja a mirázs hazugságát, és útra kel, hogy minél több embernek nyissa fel a szemét a valóságra, aztán amikor már szépen felduzzadt a csapat, jöhet a csetepaté, és a drámai visszatérés a valóságba... és végig is mentünk ezen az úton, mégsem unta az ember, hogy ismerős panelekből építkezik a dramaturgia, mert ügyesen vannak egymásra pakolva a kockák, és közben még érdekes adalékok is kiegészítik is ismerős ízeket -mert például azért is jó, hogy egy pozitív univerzum alakult ki a varázslat által, mert így meg lehet kérdőjelezni azt, hogy érdemes-e visszatérni a valóságba, ha ebben az álomvilágban ilyen jó élni... jól fokozódik fel a hangulat egész a végjátszmáig, maximum az utolsó csatában csordul kicsit a beleélési faktor azzal, hogy a tökéletlen panelezésnek köszönhetően nem mindig lehet egyértelműen követni az eseményeket. viszont az utolsó szavak kalapácsa így is nagyot tud ütni a szívünkre... és akkor még ott van a levezető füzet is, benne a karakterek sokkjával, és azzal a tudattal, hogy egy jó élet-változatot kellett eldobniuk (és megint peter-ért szakad meg a szív)... (bár kénytelen voltam úgy dönteni, hogy az ágas-bogas x-men részleget kénytelen vagyok (szinte teljesen) kihagyni a listámból, mert végtelenségig nyújtaná az időt, amit a marvel-re szeretnék szánni, de azért most igencsak kíváncsivá tettek azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdtek anno az írók ezzel a brutális tizedeléssel kapcsolatban. de hé, erre való a wikipédia, nem...? azzal is tisztában vagyok, hogy számtalan mellékágról csipegethettem volna, hogy jobban megismerjem a mutánsvilágot, de nem hallottam egyikről sem, hogy olyan meggyőzően kihagyhatatlan lenne, szóval nekem ennyi volt a kirándulás ebben a más-világban. illetve, az öreg kapitánnyal még találkozhatunk mindjárt...) (##12.03.)

New Avengers vol.1 #7-10) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, Paul Jenkins; rajzolta: Steve McNiven, Saul Buscema) (magyarul: Kingpin, 2008)

meglepett bendis ezzel a kötettel -mármint nem azzal, hogy all-star csapat-képregényként tolja a fékevesztett akciót, hanem hogy mer ennyire meta lenni... nem is értem, hogy miként gondolta, hogy az olvasók nem fognak szűkölni attól, hogy egy ilyen poén-retcon karaktert, mint az őrszem bevesz a fő kánonba (mert ugye az a premissza, hogy a több nap erejével felvértezett szuperhős már a hatvanas években is létezett, csak mindenki elfelejtette), és ehhez még a negyedik falat is ütögeti azzal, hogy paul jenkis képregény-írót személyesen is szerepelteti a kötetben... de fura módon egész jól működik ez a mindfuck, mert tempósan építkezik a rejtélyre és az akciókra, és még az is dinamikus, mikor emma frost segítségével a régi/új hős elméjében botorkálunk... eközben van mellék-küldetés is, és nem haszontalan a roncsoló leverése, mert a csapat-dinamika formálódhat a bunyó közben is, hiszen még mindig az összeszokás időszakát éljük. (steve mcniven rajzai (egy-két arctól eltekintve) csodásak -bár nagyon durván tudja tárgyiasítani a nőket. de hé, a bennem élő tizenhárom éves egy percig sem tiltakozott a formás rajzolt testek láttán...) (oké, hogy minden fontos arc itt gyülekezik az univerzumból a nagy bunyó kedvéért, de annak lesz folytatása, hogy a fő-fejek rendre egyeztetnek a küldetések előtt? mert érdekes aspektusnak tűnik.) (##12.03.)

(Iron Man vol.4 #1-6) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Adi Granov) (magyarul: Kingpin, 2016)

minden legendás karakternek megvannak a maga sarokpontjai, azok a témái, amiket elvárunk a történeteikben (tipikus példa erre pókember nagy ereje és nagy felelőssége), így tony stark életútja sem mentes az ilyenektől: neki mindig szembe kell néznie azzal, hogy fegyvereladással alapozta meg az anyagi hátterét... de hát hallhatjuk ebben a kötetben is, hogy a katonai célokra való fejlesztés a legkönnyebb út, a militáns hajlam felszippant minden technológiai újítást, és hajlandó is érte busás haszont fizetni... az is egy jól működő visszatérő téma a marvel képregényekben, hogy minden harcoló fél szeme előtt amerika kapitány tökéletessége lebeg, így a cél minden fejlesztés esetében egy hozzá hasonló szuperkatona létrehozása, aki önmagában egy jól kifejlesztett fegyver, aki egyszemélyben bevethető az ellenséggel szemben... ehhez a szokásos téma-kupachoz warren ellis egy személyes kedvenc (és kellően scifis) filozófiai kérdését teszi még hozzá: az ember-gép kapcsolatot (mert a jövő egyik nagy kérdése, hogy mennyire fogunk összeolvadni a gyors ütemben fejlődő technológiánkkal -végülis már ültetnek be a bőr alá csippet, amivel ki tudjuk nyitni a garázsajtót, szóval...)... ha kidugjuk a fejünket az elméleti fejtegetések alól, akkor egy nem túlságosa bonyolult sztorit találunk (egy neonáci redneck bosszút akar állni a gyerekkori sérelmei miatt), jó tempóban elmesélve, amit megkoronáznak a digitális festmények, amik jellegüknél fogva igen életszerűek és dinamikusak -le is szakítja az ember fejét az akció, főleg az első (autópályás) összecsapás az, ami igazán beszorítja az olvasó tüdejébe a levegőt. nem véletlen, hogy a filmes univerzum alkotói sűrűn forgatták ezt a kötetet a vasemberes filmjeik előkészületei során, de az ismerős elemei ellenére érdemes kézbevenni papír-formában is ezt a klasszikussá nemesedett történetet... (##12.02.)

(Daredevil vol.2 #71-75) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

nehezen engedjük el azt az egy évet, amit ugrottunk a bendis-éra alatt, vissza-visszatérünk ahhoz a mindent megváltoztató pillanathoz, amikor matt kikiáltotta magát az új vezérnek. ezúttal új szemszög került a fókuszba, az átlag-emberek szemén át láthattuk ezt a momentumot, és úgy általánosságban azt, hogy mit jelent a közösségnek a félelem nélküli ember tevékenysége... és azt hinnéd, hogy érdektelenek ezek a mini-sztorik, amikben a főhős csak apróbb feltűnéseket ejt meg, de jól fel vannak fűzve arra az általános ívre, hogy milyen kevés kell az utca emberének ahhoz, hogy végleg megváltozzon az élete... és a beszélgetésnek valahogy olyan furcsa, nyomasztó hangulata van, lehet hogy nem egy templom alagsorában kéne tartani egy ilyen mítingeket -de lehet hogy csak a rejtély-faktor miatt érezte azt az olvasó, hogy a furcsa hangulat nemsokára creepy-be megy át... és azt kell hogy mondjam, hogy a természetfelettivel való kacérkodással egy kicsit elveszített bendis a végére (hand érintettség ide-vagy-oda), mert nálam mindig jobban fekszenek az olyan földhözragadtabb dolgok, mint egy kurva jó útra térése, vagy ha egy súlyos családi múlttal rendelkező ember lerobbantja magáról a bűnök terheit... (##12.02.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #519-524) (2005, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2009)

brian michael bendis jót tett azzal, hogy spidey-t is beválogatta az újjáalakult angyalok közé, mert ezzel egy nagy löketett adott a fáradtság jeleit mutató j. michael straczynski-nek is, aki így képes volt magasabb szintre kapcsolni, felpörgetve a sztorija kalandos aspektusát (plusz a humor-bombái is magasabb hatékonysággal csapódtak be). ha ennek az volt az ára, hogy egy pókember sztori helyett egy new avengers 1.5-et kapjunk, hát én kiegyezek egy ilyen alkuval... mert bizony kapi-ék majdnem egyenrangú felek ebben a kötetben. de kell is az erősítés, mert egy régi ellenfél tért vissza most, erősen feltápolva. és nem csak mindenféle szuper technikákat sajátított el a hydra az elmúlt időszakban, nem voltak rest alaposan kivesézni az összes klasszikus james bond filmet sem... ezt nem panaszkodásból írom ám, gyerekkorom óta vonzódok az ilyen típusú gonoszokhoz, akik titkos bázist hoznak létre a föld alatt, és folyton arra készülnek, hogy egy rakétát kilőve pokollá tegyék az emberiség mindennapjait -mondjuk azzal, hogy megmérgezik az ivóvíz-készletet... és jó tempóban is zajlanak az események, különösen a rakétás jelenet telik meg feszültséggel (plusz pont azért, mert a kapitánynak bevillan, hogy bucky pont így csimpaszkodott a halála előtt egy hasonló szerkezeten)... a pókember-füzetekben kötelező magánélettel is viszonylag elégedett voltam, parker-ék jól érzik magukat az új helyen (van elég hely a házas-életre és may néni is rátalál a boldogságra), a fényképpel való kavarást meg betudom a paparazzik és a celeb-lét kritikájának, semmit erőtlen írói próbálkozásnak arra nézve, hogy drámát csiholjon a sztoriba... kíváncsian várom, hogy ez szint marad-e a sztenderd a későbbiekben is, főleg mert most jön egy össz-spidey sztori (ahova bekapcsolódnak a különböző címek), majd máris robogunk tovább a polgárháborúba. és már itt is vannak a baljós előjelek peter skizofréniás tüneteivel... (tényleg szórakoztató volt a humor most, de hogy is tudnám faarccal olvasni a may néni vs wolverine csörtét...) (##12.02.)

(New Avengers, vol.1 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Finch) (magyarul: Kingpin, 2007)

biztos létezik egy nagy kézikönyv, amiben le van írva, hogy miképp kell felvezetni egy új csapatképregényt -és biztos, hogy brian michael bendis alaposan tanulmányozta is azt... szóval először jönnek a gonoszok, akik gonosz terveket szövögetnek, mert kell egy veszélyesnek tűnő esemény, ami miatt a különálló hősök úgy érzik, hogy össze kell fogniuk. a nagy csihipuhinak látványosnak kell lennie, hogy az olvasó egyszerre élvezze az akciót és el is borzadjon attól, hogy pár kedvence milyen pofonokat szenved el. aztán egy vezető személyiségnek be kell látnia, hogy a kezébe kell vennie az irányítást, majd ez a személy toborzó-körútra is indul. itt bizonyos helyeken könnyed igenlő válaszokat kap, máshol viszont húzódozó elutasításban lesz része (jelen esetben daredevil azért visszakozik gondolom, mert bendis-nek már kész voltak a tervek a fejében a szóló-sorozat-béli drámához). aztán felpöröghetnek az események, jöhet az újabb kaland, hogy összeérjenek a tagok, csapatként funkcionáljanak. végül egy-egy kisebb cliffhanger-rel kell elérni, hogy az olvasó maradni akarjon az új alakulat mellett hosszabb távon is... szóval nem egy nagy műfaj-megújító mű ez, csak egy szórakoztató színes-szagos csapat-képregény, ami (köszönhetően david finch képeinek is) egy-az-egyben átültethető lehetne a nagyvászonra a mai fényes blockbuster-korszakban (még azt is túlélte nálam, hogy nem igazán vagyok oda a vadföldi kalandokért)... az érdekes az lesz, hogy innen merre akar továbbmenni a szerző, hogy marad a felületes akcióknál vagy jobban ráfekszik a karakter-dinamikára. (néha kényszerűségből szól valami zene az olvasás mellé, néha azért indítok el valamit, hogy segítsen behúzni a hangulatba -de csak néha jön össze olyan szerencsés együttállás, hogy minden oldalhoz a megfelelő dallamok érkeznek a fülesemből. és most ezt történt, az első avengers film zenéje szólt, és a heroikusabb témák pont a heroikus küzdelmekre estek.) (##12.01.)

(Daredevil vol.2 #66-70) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

azt hiszitek, hogy a jelenkor gengsztereitől kell tartani? pedig a régi arcok sokkal keményebbek voltak... a kötet legnagyobb erénye, hogy jól kézben tartja a széttartó idő-kezelését, hogy apró trükkökkel eléri, hogy mindig pontosan képben legyünk, hogy mikor is vagyunk. ehhez kellett a vizualitásért felelős csapat is, akik egyértelműen elkülönítik az idősíkok egy részét -a korai időszak letisztult fekete/fehérben sötétlik, az ezüstkorhoz meg előszedték a klasszikus nyomdatechnikát a pöttyölős színezéssel (és még arra is figyeltek, hogy a színek ne mindig maradjanak a vonalon belül)... viszont a jelen sem egyenes vonalú, de ezt a technikát meg leginkább a feszültség növelésére használja b.m.bendis, hogy arra koncentráljunk először, hogy matt szarban van, ne arra, hogy miként került bele... mert bizony hősünk megint beleszaladt egy nagy pofonba abból kifolyólag, hogy kiskirálynak kiáltotta ki magát (az ilyen hatalom-átvételek mindig vérrel és könnyel járnak együtt az alvilágban)... szóval ha csak a felszínt néznék, akkor ez egy nem túl eredeti gengszter-bosszú-sztori lenne csupán, de a dramaturgia csavar rajta annyit, hogy érdekes legyen... (bírom azt, hogy vannak elemek, amik vissza-visszatérnek, amitől tényleg egy nagy folyamnak tűnik az egész sorozat -ilyen mondjuk a mutánsokból nyert drog. vagy akár ebben a kötetben visszatérő fehér tigris ügy is, ami érdekes fordulatot vett egy leszármazottal és az ő tanításával.) (##12.01.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #515-518) (2005, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Mike Deodato Jr, Mike Brooks) (eng)

majdnem kihagytam ezt a kötetet, mert a magyar kiadásból is kimaradt, ugyanis a kingpin-nél úgy gondolták, hogy egy béna kis kihagyható sztori csak ez az egész -aztán a kompletista énem közbeszólt... és tényleg nem nagy durranás ez a szösszenet, ezerszer láttuk már azt, hogy az ifjúkorában sok negatív behatást elszenvedő ember rossz útra tér, és még azt sem mondanám, hogy ne tudtuk volna eddig is, hogy peter középiskolájában miként tobzódtak a bully-k. szóval igazából az utolsó füzet miatt nem sajnálom azt a bő egy órát, amit kidobtam az ablakon ezzel a képregénnyel, mert annak biztos hogy lesz következménye, hogy a gonoszkodás nyomán füstölgő romok maradtak csak parker-ék hajlékaiból... (##11.30.)

(Daredevil vol.2 #61-65) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Michael Golden, Greg Horn, P.Craig Russell, Phil Hester, Chris Bachaki, Jae Lee, David Finch, Frank Quietly)

de tényleg, mi bajuk van a képregény-íróknak/szerkesztőknek a házassággal...? egy hős miért nem kaphatja meg azt a boldogságot, ami az átlagembereknek elérhető...? de mondhatjuk azt (kicsit rosszmájúan), hogy nem baj, hogy becsődölt matt kapcsolata a vak lánnyal, mert jött helyette egy dögös vörös... egyfelől persze minőségi csere volt ez, hiszen natasha hozta magával a kémes hátterét, plusz egy a cia által fizetett bérgyilkost is, és az összes szexis kisugárzását (egy szál törölközőben, vizes hajjal, franciául beszélve mosolyog a rosszfiúkra -nekem ennyi elég a szerelemhez), ugyanakkor matt jelenlegi lelkiállapotában szó sem lehetett arról, hogy visszacsempésszék a régi idők intimségét a kapcsolatukba (itt inkább a lelki dolgokra gondoltam, bár a testiségig sem jutottak el -a szerk.). de hé, legalább jól ellátták a punisher-től importált jigsaw baját... (nem tudom, hogy minek erőltetik ezeket az évfordulós külön-kiadásokat, mert ritkán működik az, hogy összeterelnek egy marék különböző rajzolót, hogy vessenek valamit a papírra, mert óhatatlanul döcögni fog a hangulat. egyébként nem lett volna rossz ötlet, hogy visszanézzünk különböző szemszögekből a (nagyjából átugrott) elmúlt egy évre, de már az elején elvesztettek azzal, hogy pókembernek kényszeres szófosása volt, így nem is tudtam igazán beleélni magam...) (##11.30.)

(Daredevil vol.2 #56-60) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2018/4 különszám)

nem volt elég a borongós hangulat az eső-áztatta utcák képével, az alvilág tombolásával, kellett még az is, hogy egy újságíró narrálja végig a kötet nagyrészét, hogy biztos, hogy meglegyen a kellő noir-os hangulatunk... érdekes kérdések vetődnek fel, miközben matt-ből kiverik a szart is a (sötétben is feltűnő tetkókban feszítő) yakuza-tagok -morális kérdések, hogy meddig mehet el egy hős, hogy megtisztítsa az emberi mocsoktól az utcákat, hogy van-e határ a statuálásban, és hogy van-e értelme elüldözni egy bizonyos területről a kényelmetlen alakokat, ha azok könnyedén tanyát vernek máshol utána; az is érdekes gondolat, hogy matt a feldolgozatlan gyász miatt váltott-e tempót, és azért tette pokollá a hell’s kitchen-béli gengszterek életét... brian michael bendis-nek nagyon megy az, hogy emberivé tegye a hőseit -testileg (hagyja őket vérezni) és lelkileg egyaránt (barátságok torzulnak és szívek törnek a lapokon). és hát mindezt persze alex maleev festi a feketénél is feketébbre... valahogy azt érzem ennél a daredevil run-nál, hogy le kell lassítanom kicsit a szokásos olvasási tempómat, mert megérdemli, hogy tényleg odafigyeljek minden mondatra... (a komolykodásban igazán felvillanyozó volt az a pár poén, ami valahogy gyökeret vert az éjfekete lapokon -és abban semmi meglepő nincs, hogy ezen viccek majdnem mind pókembertől érkeztek...) (óh, egy night nurse! a marvel univerzum névtelen hőseinek egyike!) (sokáig nagy feneket akartam keríteni annak, ha elérem a 616-os univerzum 100. bejegyzését (volt olyan ötletem, hogy egy száz füzetes mini-sorozat gyűjteménnyel ünnepelek, aztán inkább mégis a csendesebb utat választottam -hosszú út volt, mire elértem erre a csúcsra, de nincs megállás, rohanunk is tovább. boldog 100-at, előre a kétszázért!) (##11.29.)