(Secret Warriors vol.1 #1-6) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, Jonathan Hickman; rajzolta: Stefano Caselli) (eng)

persze hogy érdekelni kezdett a secret invasion-ban feltűnt új csapat, amikor láttam, hogy az agents of shield sorozathoz is belőlük toboroztak több tagot is az írók. úgyhogy leküzdöttem a kételyeimet, amik az ifjú szuperhős-csapatokat látva szoktak felötleni bennem, és belevágtam -és nagyon jól tettem... eleve hitelesebbnek érzem ezt a csapatot, mint mondjuk a tini titánokat (itt csak egy igazán kiskorú van, de ő legalább a félelem istene), ugyanakkor azért a szerzők figyeltek arra is, hogy nehogy túlságosan felnőttesre írják a karaktereket -jól kihasználták, hogy ennek a csikó-csapatnak még sokat kell tanulnia. persze az nem úgy van ám, hogy a veterán nick fury csak úgy átadja a tudását, fájdalmas tapasztalatokon át érik valaki igazi ügynökké (már a sorozatban is sokkoló volt yo-yo sérülése, de itt még inkább szíven ütött, mivel a rajzolt változata sokkal fiatalabb, mint a mozgóképes)... a finnyásabbak mondhatják azt, hogy kicsit fókuszálatlan volt ez a kötet, hogy a bendis/hickman páros túl sok mindenről akart mesélni, ráadásul pont ezért az eleje még elég infó-nehézre is sikerült (nem véletlenül szabadkoztak a negyedik füzet végén, hogy ’most már tényleg jön az akció, bízzatok bennünk!’), de én szívesen tekintettem a hydrások gonoszságaira és nick fury tervezéseire is -plusz elérték azt is néhány kötetlenebb beszélgetéssel, hogy az öreg morgós kém az emberi arcát is felénk mutassa... az ember hajlamos csak felfelé nézni a nagy hősökre, pedig gyakran a b-csapatok is legalább annyira izgalmasak, mint a nagyok -főleg ha értő kezek formálják ilyen szórakoztató képregénnyé a kalandjaikat... (×05.02.)

(Invincible Iron Man vol.2 #8-13) (2009, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (eng)

mivel én is elsősorban a filmek felől érkeztem a képregények világába, ezért a mozgóképes változatok mindig ott lesznek olvasáskor a horizontomon referencia-pontként -például emlékezhetünk arra, hogy a harmadik iron man filmben hasonló volt az alkotói cél, mint amit itt matt fraction következetesen végigvitt a kötetben, azaz hogy tony stark elveszít minden fontosat az életében, így újra fel kell építenie magát. ám míg a filmváltozatban ez a koncepció csak többé-kevésbé működött, addig ez az írott változat a merészsége miatt jobban a hatása alá tudott keríteni. mert itt tony nem csak a játékszereinek kénytelen búcsút mondani, de az arc-szőrzetének és az emlékeinek is... jól érzékelhető, hogy norman osborn miként képzeli a hatalom-gyakorlást, teljes erőben támad mindent, ami ütközik az érdekeivel, nem fél megfélemlíteni a közvéleményt, vagy akár bevetni a katonai erejét a céljai eléréséért (a cél-listájának legfontosabb eleme persze az, hogy megtudja, hogy ki van a pók-álarc alatt)... elég nyomasztó az őrült manó erőfölénye, így jól átérezhető a feszültség a nagy menekülés alatt -a kitérők is rendben vannak, még akkor is, ha a war machine-os összecsapás kicsit párbeszéd-nehézre sikerült, namor meg minden egyes felbukkanásakor bizonyítja, hogy ő nem egy hős, hanem csak egy arrogáns pöcs... meglepő módon a macsósságáról híres tony átengedi a története egy részét két nőnek, és én nagyon tudtam örülni annak, hogy maria hill és pepper potts is ilyen hangsúlyos szerepet kaptak (bár a hill ügynökös kitérő texas-ban kicsit kilógott a nagy egészből)... a filmekhez képes az is komoly eltérés, hogy itt tony nemcsak szóban playboy, azaz nem ragaszkodik hűségesen a legfőbb támaszához, pepper-hez, hanem gond nélkül ágyba visz más nőket is -mondjuk maria-t... a sok nyomasztás miatt nem mondom azt, hogy ez a legszórakoztatóbb marvel kötet, amit a kezedbe vehetsz, de én szívesen olvastam, mert jó a tempója, és érdekes volt látni azt, hogy mihez kezd egy szuperhős, ha megpróbálják a földbe döngölni. plusz ki ne szeretné, ha erős nőkről olvashat egy szuperhős történet keretén belül?! (ironikus kacsintás) (×05.01.)

(Daredevil vol.2 #111-115) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Clay Mann, Michael Lark, Tonci Zonjic, Stefano Gaudiano) (eng)

hát valahogy így kell összepárosítani a daredevil történetek két nagy erősségét: a magánélet hangsúlyosságát és a ninjákat... először kicsit bűntudatot éreztem, amiért vonzónak találtam a gondolatot, hogy dakota és matt fizikailag is közel kerülhetnek egymáshoz (hisz’ hősünk egy mentális problémákkal küzdő nő férje), aztán egy múló pillanatig soknak éreztem a megcsalás körül kialakult drámát, de ed brubaker persze tudta, hogy mire akar kilyukadni ezzel az újabb lelki sebbel, amit matt-nek (ismét) el kellett szenvednie, és a végére pozitívan jött ki ebből a szálból is... ugyanígy nézhetünk a távol-keleti horizont felé is, mert a cím azt sugallta, hogy kapunk egy gonosz-klónt, aki csak azért van, hogy összeakaszkodjon az ördöggel, de hamar túllépet ms.célpont ezen a szerepen, még ha abban túl sok meglepő nincsen is, hogy a kéz-nek már megint benne van, khmmm, a keze a dolgokban... (érdekes, hogy a történet-folyam írói mennyire túl akarnak lépni a daredevil-hez tartozó alap-elemeken, hogy tovább akarják őt lökni a pokol konyhájának tetőiről, így vált brian michael bendis alatt az alvilág vezetőjévé, és így talált neki most brubaker egy újabb karrier-célt...) (×04.29.)

(New Avengers vol.1 #48-50, Mighty Avengers #20) (2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Billy Tan, Brian Hitch, David Aja, Michael Gaydos, David Lopez, Alex Maleev, Steve McNiven, Leinil Francis Yu, Steven Epting, Greg Horn, Lee Weeks, Jim Cheung, Carlo Pagulayan) (magyarul: Kingpin)

mivel a magyar kiadás a mighty avengers huszadik számával kezdődik, ami egyfajta epilógus a titkos invázióhoz, ezért én is itt írnék erről a füzetről is, és nem pedig eggyel feljebb a nagy eseménynél -ez egy csendes megemlékezős szám volt, mert az (írói szempontból) elkerülhetetlen, hogy ne kelljen beáldozni valakit egy ilyen világrengető esemény fináléjában, úgyhogy a hősök ismét összegyűltek new york legnagyobb templomában, hogy elgondolkozzanak az életük kihívásain (plusz hogy kicsit felelőssé tegyék tony stark-ot az elmúlt időszak negatív eseményeiért). a legmegrendítőbb szakasza viszont az volt a füzetnek, amikor carol végigsorolja a borzalmakat, amik sújtották az elmúlt években az angyalokat... de nem csak a nagy veszélyek azok, amik kikészíthetik a hősöket, most is azonnal van egy küldetés, ami kifordítja magukból a karaktereket, ugyanis egy gyerek élete a tét, és ilyenkor mindenki megengedi magának, hogy keményebben reagáljon a szokásosnál... de egyébként is egy sötétebb korszak felé kormányozza b.m.bendis a marvel hajóját, egy olyan világba, ahol norman osborn döntéshozó pozícióban ülhet, komoly hatalommal a kezében... ez a kötet volt a felvezetője ennek a korszaknak, megtörténtek az első konfrontációk -de persze a manó elég rafinált kurafi ahhoz, hogy ne személyesen ütközzön meg az angyalokkal, így a pofonokhoz beszervezi maga alá az alvilági csatlósokat... érdekes lesz ez az új status quo, még akkor is, ha az alap-koncepciót alaposan végigrágtuk már anno a thunderbolts megalakulásakor is... (oké, hogy az ötvenedik számot meg kell ünnepelni, de számomra kizökkentő tud lenni, ha minden oldalt más rajzol a bunyóból -még ha bendis ezúttal ügyesen aládolgozott a váltásoknak azzal, hogy cserélgette a narrátorokat is a rajzoló-váltások szerint.) (×04.28.)

(Secret Invasion #1-8, New Avengers vol.1 #39-47, Mighty Avengers vol.1 #12-19) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Leinil Francis Yu, David Mack, Jim Cheung, Billy Tan, Michael Gaydos, Alex Maleev, Khoi Pham, John Romita Jr, Stefano Caselli) (magyarul: Kingpin)

(év végén / év elején eléggé túltöltöttem magam marvel kiadványokkal, így nem csoda, hogy megtorpantam kicsit az olvasási listámban -a bajok ott kezdődtek, hogy be akartam hozni a sokak által dicsért űr-részleget is a képbe, de már megint kifogott rajtam a scifi és a szuperhősködés ilyesféle keverése, aztán csak ültem-és-ültem a dolgon, inkább másfelé kacsintgattam. a héten viszont eljött a pillanat, amire már évek óta várt mindenki, akit kicsit is érdekel a popkultúra: bedübörgött a mozikba az avengers endgame, és egyből felszította bennem a tüzet, hogy valami hasonló epikus kalandot olvassak ezekkel a hősökkel, úgyhogy mindent félretettem, hogy dupla-oldalas paneleken élvezhessem, ahogy egy nagy csapatnyi bosszúra szomjas karakter leveri a recés állú gonoszokat... ezer éve agyalok azon, hogy mit olvassak el ebből a nagy eseményből, folyamatosan ejtettem ki a különböző mellék-szálakat, míg végül csak azok a füzetek maradtak, amiket brian michael bendis írt.)

amilyen elkötelezettnek tűnik brian michael bendis, elhiszem neki, ha azt mondja, hogy ezt a nagy cécóval beharangozott event-jét már évekkel korábban elkezdte tervezni -és erre most jól rá is játszott azzal, hogy az ő időszaka alatt lezajlott összes fontos történést felfűzte arra a csavarra, hogy a skrullok álltak mindegyik hátterében, hogy miattuk hullott szét az eredeti bosszúangyal csapat, hogy a nagy börtön-kitörés is a lelkükön szárad, és persze az áskálódásuk miatt tört össze a szuperhős-társadalom a polgárháború alatt... hogy erre a ’minden mögött ott egy skrull’ érzésre ráerősítsen, ezért a két avengers címben végig flashback-eket pakolt, bemutatva bizonyos események hátterét, megalapozza néhány karakterét, sőt, okos íróként a gonoszokkal is itt foglalkozott, hogy megértetesse velünk azt, hogy miért indultak el a kis zöld alakváltók a föld felé, valamint azt is, hogy milyen érzéseik vannak azoknak, akik azt a terhet veszik magukra közülük, hogy akár örökre az emberi formájukban ragadhatnak... bár nem minden flashback tudott behúzni úgy igazán (sentry továbbra is hidegen hagy, és pym dokit is folyton elidegenítik tőlem), de eleinte azt éreztem, hogy ezek a kitekintések jobban működnek, mint maga a főszál -ami, valljuk be, egy csapongó katyvasz volt kezdetben, ahogy ugrált a különböző csapatok és helyszínek között (és nem, még mindig nem a szívem csücske a vadföld)... de ezért volt jó párhuzamosan olvasni az összes bendis-címet egyszerre, mert amíg arra vártam, hogy úgy igazán berúgja a jelen eseményeit, addig elszórakozhattam mondjuk nick fury egyedi módszerein, amikkel oktatta az újdonsült protezsáltjait (daisy! yo-so! üdvözöl a tévés shield részleg mindenkit szeretettel!)... de aztán csak elértünk oda, hogy a sok körkapcsolás után az összes csapat (és alvilági figura) összeverődött egy helyre, és jöhettek a szélesvásznú dupla-panelek, a szemet gyönyörködtető zúzás (amik alá persze tökéletes aláfestést nyújtott a friss endgame filmzene-album)... így összességében élvezetes olvasmányként marad majd meg a fejemben ez a (szűk) csokornyi kötet, ami kellően kielégítette a marveles eseményre vágyó lelkemet... (sokféle stílusú rajzoló adta a kilincset egymásnak természetesen, annak örültem, hogy leinin yu ezúttal a jobbik formáját hozta a főszálon, de persze alex maleev volt az, aki igazán ki tudott tűnni a szememnek a tömegből.) (a levezetésben (new avengers #47) bendis bácsi megint megcsillantotta a legnagyobb erényét -hogy képes tökéletesen hitelesen és emberien ábrázolni egy szuperhős-pár magánéletét. szív-melengetően és szív-facsaróan...) (×04.27.)

Ultimate Spider-Man vol.1 #33-39) (2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

pókember az űrből hazahoz egy élősködő földönkívülit -ennek az eredet-sztorinak olyan olcsó nyolcvanas évek íze van, nem...? sosem rajongtam venom-ért, mert tökéletesen megtestesíti a buta izom-gonoszokat, akik csak a maszkulinitásukkal akarnak kitűnni, de semmi mélység nincs bennük... ezért kicsit aggódtam, hogy b.m.bendis miként nyúl a karakterhez (ahogy olvasom, neki magának sem szíve csücske a fekete nyelv-nyújtogató, de a közönség-nyomásnak kénytelen volt engedni) -és kifejezetten érdekes csavarra sikerült felfűzni ezt a felfrissített eredetet. még akkor is, ha az ember már kicsit túlzásnak érzi, hogy ebben az univerzumban ennyire összefüggnek a dolgok, hogy a parker családhoz ennyire köthetőek az ilyen események... szóval itt venom egy félresiklott kísérlet, aminél lehet moralizálni, hogy megéri-e kockáztatni azért, hogy az emberiség előrébb léphessen az orvostudományban, hogy a tudós-embereknek milyen felelősségük van -mondjuk hogy ne adják el magukat azoknak, akik minden bizonnyal egy gyógymódból is fegyvert készítenének... nem csak venom került most előtérbe, hanem eddie brock is, az ifjú egyetemista, aki nehezen viseli a szülői örökséget és a frusztrációt, amit a magánéleti kudarcai okoznak neki... és itt van peter parker is, aki viszonylag kevés időt tölt ezúttal a pók-ruhában, de ugyanolyan érdekes nézni az egyéb küzdelmeit, az összetört szívét, a családi drámája súlyát, a srácot, aki megijed attól a sötétségtől, ami benne lakozhat... szóval b.m.bendis most sem okozott csalódást, most is az érzelmi oldal felől közelített egy hírhedt gonosz update-eléséhez, akinek kifejezetten jól álltak az új alapok, hogy elszakadhatott az olcsó scifi kliséktől... (az ultimate nick fury eddig csak egy arcoskodó köcsög volt, itt viszont emberibb arcot kapott a peter-rel való közös jelenete alatt)... (×04.25.)

(Ultimates vol.1 #7-13) (2002-2004, Marvel Comics) (írta: Mark Millar, rajzolta: Brian Hitch)

mark millar mintha egy pillanatnyi megbánást mutatna azért az őrületért, amit az előző kötetben ránk szabadított, kicsit megrágja a következményeket, temetésen szomorkodunk, kórházban aggódunk, aztán bumm, jön egy alien invázió és vissza térnek a rá jellemző, mindig macsósan pózoló, kiforgatott karakterek, és te olvasóként nem tudod, hogy melyik irányba is rázd a fejed emiatt... mert persze hogy hatásos, amikor brian hitch szélesvásznú akciói leviszik a fejedet, persze hogy működik, amikor black widow és hawkeye mátrix-szerkóba öltözve gyakják az ellenség tömegeit, ugyanakkor a kapitánynak úgy kileng a morális iránytűje, hogy megkérdőjelezed, hogy biztos, hogy steve rodgers-t látod-e... és persze tolják az arcodba ezerrel a durvaságokat és még a szexista poénok is simán beleférnek. de tényleg, beleférnek...? nem tudom, én ettől a túlzott keménységtől a való életben is falra mászom, és a popkultúrában is csak egy bizonyos mértékig tolerálom, de mark millar-t valahogy kurvára nem érdekli, hogy hol vannak a határaim, ő megy előre minden falnak, mint egy fékevesztett nagy zöld melák... (×04.23.)

(Knights of the Old Republic #47-50) (2009-2010, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller, rajzolta: Brian Ching) (eng) (3963 BBY)

oké, tudtam, hogy ez az utolsó kötet a sorozatból, de nem gondoltam, hogy john jackson miller ennyire össze akarja húzni a korábban történteket egy igazi fináléba... mert másról sem szólt ez a kötet, minthogy felfedésre kerültek a múlt titkai (akár olyan eddig el nem mesélt mellék-szálak is, mint hogy gryph-ék miként menekültek meg a lebombázott bolygóról és lettek a köztársaság hősei), valamint egy nagy csavarral azt is elérte, hogy sok mindent átértékeljünk a korábbi füzetekből. és közben mindenki benézett, aki fontos volt korábban, még egy elcsent sith ereklyének is lett szerepe a végjátékban, és összekötöttük az összes félbehagyott szálat jarael életével kapcsolatban is... a rég látott demagol-ra vetült a legérdekesebben a fókusz itt a fináléban, ahogy megértettük a korábbi motivációit a jedik boncolására, ahogy jelentőssé vált a szerepe a végjátékban... kifejezetten élveztem ezt a masnit, amit a szerző kötött ide a végére, ahogy egy mozgalmas finálé után nyugodtan utunkra engedett minket olvasókat is (bár azért kicsit ráncoltam a homlokom, hogy középtájon narrációval tette nehézzé a kötetet -azt értem, hogy sok infót kellett átadni, hogy mindenki megértse az összefüggéseket, de lehetett volna ezt elegánsabban, képregényesebben is megoldani talán)... (zayne carrick-re még egy kaland vár, egy képregény-minisorozat, azonban engem most nagyon elbizonytalanítottak a netes kritikák, mert a legtöbben azt mondják, hogy az a sztori fényévekre van attól a színvonaltól, amit ebben a fő szériában megszokhattunk, így nyugodtan ki is hagyható az olvasási listából -úgyhogy ne lepődjetek meg, ha a délutáni szunyókálásom után tényleg úgy ébredek, hogy inkább továbblépek a régi köztársaságba tett utazásomban, minthogy arra pazaroljak másfél-két órát, amit nagy valószínűséggel nem fogok élvezni...) (ismeritek a bechdel-tesztet? az a lényege, hogy egy adott műnél azt vizsgálja, hogy van-e két női szereplő benne, azok beszélnek-e egymással, és a párbeszédben esik-e szó a férfiakon kívül másról is. azért villant most ez be, mert jarael és chantique verbális összefeszülésénél csak és kizárólag egy férfiról, zayne-ről tudtak beszélni...) (×04.19.)

(Knights of the Old Republic #42-46) (2009, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Ron Chan, Bong Dazo, Brian Ching) (3963 BBY)

gamer-szűzként hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt bizony komoly összefésülések is előfordulhatnak az azonos című játékokkal -bár nem igazán zavar, hogy ezekből az utalásokból én csak töredékeket értek meg, elég nekem egy kis name-dropping (revan, malak), hogy elegánsak továbblépjek... mellékesen foglalkoztunk most is csak a háborúval, annyit érzékelünk, hogy a jedik is már jobban beleálltak a harcokba, mint eddig, és bizony mind a két fél azt érzi, hogy van miért revansot vennie... a kötet középpontjában azonban nem a jedik vagy a mandik álltak, hanem jarael, és az ő sötét múltja, ahol komolyabban lehet pedzegetni a galaxisban megtűrt rabszolgaság kérdését, valamint némi értelmetlen erőszakot is (amit, mondjuk azt rejtélyesen, hogy elfogadható módon sikerült a sith-ekhez kötni)... a sztoriban eddig felbukkant összes férfi karakter vonzódik a fehér hajú lányhoz, és így teszünk mi olvasók is, azonban az író gonosz módon most el akart kicsit idegeníteni tőle, ahogy árnyékot próbált vetni rá egy régi ismerőse által (akit nem mellesleg szintén vonzó nőként ábrázoltak a rajzolók -lehet hogy azt gondolták, hogy jobban fogunk neki hinni, ha elfelhősödött szemmel nézünk rá?)... (×04.18.)

(Knights of the Old Republic #36-41) (2008-2009, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Dean Zachary, Brian Ching) (3963 BBY)

megkaptuk a nagy finálét, kérdés volt, hogy innen a galaxis mely szegletébe megyünk tovább -de úgy tűnik, hogy egy kicsit megtorpantunk, illetve csak betoppanunk pár közepesen izgalmasan rizikós helyre, hogy aztán tovább is álljunk... mondjuk azt, hogy ez egy átmeneti kötet volt, ahol bedugtuk a lábujjunkat az alvilági svindlik közé, rávilágítottunk néhány furcsaságra az univerzumban (volt itt bolygó-kereskedelmi tőzsde, meg holo-hálózaton közvetített életveszélyes sport-esemény (a pankráció és a forma1 szerelem-gyereke), amit persze kétes alakok irányítanak a háttérből)... john jackson miller sem veti meg a fénykard-párbajokat, ezért hozott nekünk egy bizarr róka-pofa sith-et, akivel össze lehet csapni pár panel erejéig... a vele eladott középső füzet rajz-technikailag is elütött az alvilággal kacérkodó többi számtól (sötétebb és szálkásabb vonásokkal volt kihúzva), a többi füzetnél viszont túlzsúfoltságot éreztem a panelekben, ami néha már a követhetőség rovására is ment... szerencsére úgy tűnik, hogy a sorozat egyik legérdekesebb szálával fordulunk rá a végjátékra -jöhet végre a csodaszép útitárs(nő) rejtélyének a felgöngyölítése, remélhetőleg ez majd segít hátrahagyni az itteni középszerűséget... (×04.17.)

(Knights of the Old Republic #29-35) (2008, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Alan Robinson, Brian Ching) (3963 BBY)

john jackson miller jól érezte, hogy le kell zárnia a története első szakaszát, felrúgni a statusquo-t -és mesterien építette fel a kötetben azt, ahogy a jedik szövetsége elbukik, és zayne végre tisztázhatja a nevét és továbbléphet... és nem csak azért volt hatásos ez a finálé, mert a hőseink életéért aggódhattunk, hanem a jedi-lét egyik legdrámaibb pillanatát is átélhettük -amikor valaki elbukik, és átsodródik a sötét oldalra... kaptunk egy hosszabb flashback-et a negatív karakter útjához, egy működő motivációt, nagy adag féltékenységgel megtöltve a keserű poharat, hogy miként is választhatja valaki a sith-ek elkárhozott útját... bár a kezdetektől megjósolták nekünk ezt a bukás-történetet, a jövő változott annyit, hogy ne lehessen kiszámítani a végjátékot... annyira hatásos volt az írás ebben a magával ragadó nagy összecsapásban, hogy az sem zavart, hogy a rajzstílus kicsit megint az elnagyolt irányba sodródott el... (látva a sok sith csecsebecsét, még inkább meg akarom ismerni ezt az elátkozott népet.) (×04.14.)

(Knights of the Old Republic #25-28) (2008, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller, rajzolta: Scott Hepburn) (3963 BBY)

emlékszem annak idején menőnek találtam, amikor hallottam erről a crossover-ről, hogy a kiadónál futó összes akkori starwars terméken végigfuttatták ezt a sztorit -most viszont aggódva tekintettem rá, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz érthető, ha csak az első egy-negyedét olvasom el most. de szerencsére john jackson miller elvégezte a maga dolgát, és egy kiskaput hagyott hátra az utódainak, így nincs hiányérzetem... maga a sztori azért ismert panelekből építkezik a zombi-vírussal, viszont érezhető a tétje is, mert az egész galaxist veszélyezteti a szörnnyé változtató kór, átnyúlik a frontvonalakon is, plusz azért lesz egy egészséges starwars-os színezete azzal, hogy egy sith csecsebecse indítja el az egészet (és logika is van abban, hogy az uralomra vágyó sith-ek létrehoznak egy eszközt, amivel (majdnem) mindenkit engedelmességre tudnak bírni)... érdekesnek tűnik az az ötlet, hogy a mandalore-iak nem egységes népcsoport, hanem toboroznak is mindenféle fajokból, csak ezek az alsóbbrendű harcosok más (kék) színű páncélt kapnak... zayne megint mindent kockára tett másokért, a jó szíve fogja az egyszer a sírba vinni... ha nem lenne ilyen élvezetes a sztori, lehet hogy most üvöltve dobtam volna félre ezt a kötetet, annyira rusnya volt a rajzolása -ilyen kóklereknek miért kell kiadni bérmunkában az ilyen minőséginek számító képregényeket...? (×04.12.)

(Knights of the Old Republic #19-24) (2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Bong Dazo, Dustin Weaver) (3963 BBY)

hamar jött a reunion az előző szétszakadás óta, egy füzet, és máris minden ismerősünk ugyanazon a hajón (vagy annak közvetlen közelében) találta magát... a nagy licitálós gyűlésről olvasva bizonyosodtam meg arról igazán, hogy john jackson miller nem akarja, hogy oldalt válasszunk, ugyanis egyik felet sem ábrázolja színpatikusnak, mindent beborít az ego, a kivagyiság, a hatalom iránti vágy... úgyhogy tényleg csak a hőseink a lámpások ebben a morális szürke-zónában, ahol zayne megint számtalanszor bizonyíthatta az önzetlenségét... talán a mandalórokat még egy fokkal sötétebbre festi a szerző, mint a köztársaságiakat, főleg amikor azt látjuk, hogy milyen elnyomást alkalmaznak azon a bolygón, ahonnan anno elindultunk... itt kaptunk egy kis politikai kommentárt is egy korrupt szenátorral és egy iparmágnással, aki könnyedén eldobja a korábbi szövetségeseit is, ha az érdeke úgy kívánja... érdekes felvetések vannak a jedikkel kapcsolatban is, ugyanis a látomások fanatikus követése furcsa útra tereli őket, és nem értem, hogy miért nem mondjuk ki nyíltan, hogy letértek a fény ösvényéről azok, akik ártatlanokat gyilkolnak (és vádolnak) -csak mert egy szerintük egy nagyobb-jó érdekében teszik ezt...? a kötet első felében elnagyoltnak éreztem a rajzokat, sokszor csak sziluettekként jelentek meg a háttérben lévő karakterek, a második sztorinál meg a szög-kiválasztások okoztak bennem némi zavart, nem volt minden tökéletesen követhető a panelekben... (×04.11.)

(Knights of the Old Republic #13-18) (2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Dustin Weaver, Brian Ching, Harvey Tolibao) (3963 BBY)

először nem értettem, hogy miért kell szétszedni az összeszokóban lévő csapatot, de aztán beláttam, hogy működik külön is a sztorijuk, ami majd csak összeér újra egy idő után... de sok mindent át kellett értékelnem félúton ebben a kötetben -ami elsőre azzal a könnyedséggel indult, ahol az elődje lerakta a fonalat, az ifjú jedi és rágcsáló-szerű társa új bizniszbe kezdtek a háború árnyékában, és szórakoztató volt látni őket az éttermi forgatagban, ám az erő más irányt jelölt ki nekik, és egy látomás mindent megváltoztatott... érdekes, hogy milyen nehéz eldönteni, hogy kinek is kéne szurkolni ebben az összefeszülésben, mert a madaloriaknak láthatóan nem okoz gondot a népirtás, ugyanakkor a köztársaságiak sem szimpatikusabbak náluk az arrogáns hozzáállásukkal... zayne viszont pozitívabb hős lett, mint eddig, félre tudta rakni a saját problémáit, hogy önzetlen módon ártatlan lényeket mentsen meg... a csodaszép jarael is a saját szabadságát kockáztatja azért a honfitársáért, aki egyszer megmentette az ő életét is -és kifejezetten élvezettel olvastam az arkadiai nép hátteréről. és hát ők sem lettek szimpatikusabb népek -vajon voltak egyáltalán ilyenek ebben a régi világban...? (ez is egy igazán szórakoztató hullámvasút volt, néhány gyomrossal pöttyözve a játékosságát...) (×04.09.)

(Knights of the Old Republic #7-12) (2006-2007, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Dustin Weaver, Michael Heisler) (3964-3963 BBY)

john jackson miller még három füzeten át hajszolt minket előre abban a tempóban, mint amivel a nyitányban bekezdett, csak azután hagyott nekünk időt szusszanni egyet... érdekes lesz, ha hősünknek a mandalore-i háborút is a nyakába kell vennie, mert úgy tűnik, hogy a komolyabb támadási hullám is közvetlen folyománya a hozzá kapcsolható eseményeknek... már most elkezdte a szerző differenciálni a sisakos tömegeket, van köztük olyan, aki nem elégszik meg a parancsra végrehajtott öldökléssel, akit veteránként már sokkal jobban érdekelnek az okok is; és van köztük egy mengele típusú őrült doktor is, aki szét akarja szedni a jediket, hogy megértse a csodás működésük mibenlétét... ha az alapoknál járunk, akkor nem árt tényleg alapozni is, úgyhogy egy füzetet rászántunk a jedikre is, hogy jobban megértsük a motivációikat, vagy azt, hogy miként került össze ennyi jövő-látó egy csapatba... hősünk múltjáról sem tudunk még sokat, úgyhogy nem ártott onnan sem előhozni a fényre egy karaktert -persze egy újabb küldetéssel álcázva a karakter-építést... az utolsó két füzetbe már egy jó adag goofy-ság is került (a két buta ithori segítségével), kíváncsi leszek, hogy marad-e ez a könnyedebb irány, vagy visszatérünk a kissé komorabb, de fék nélküli tempóhoz inkább... (×04.04.)

(Knights of the Old Republic #0-6) (2006, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Brian Ching, Travel Foreman) (3964 BBY)

elsőre furcsa ötletnek tűnik több-ezer évet ugrani az ismert környezetből, ugyanakkor nagyon is üdítő új szereplőkről olvasni, megnézni a galaxist egy másik szögből... na nem mintha john jackson miller hagyna nekünk időt arra, hogy körülnézzünk ezen az egyszerre ismerős mégis ismeretlen tájon, mert végtelenül gyors tempóban dobál minket végig a nyitányon (nekem elég volt egy ebéd és egy vacsora, hogy végigrágjam magam a köteten)... kicsit mindig aggódva kezdek bele még a starwars esetében is az új dolgokba, mert nem nehezen viselem azt, ha az írók a szokatlan ötleteikkel elidegenítenek az imádatom tárgyától, de miller-nek elég volt néhány oldal, hogy bizalmasává avasson, az első füzet végére meg már jóbarátomként akartam vele kezet rázni (itt van ugye az a nagy sokk, ami után nem csak a történet irányát értékeled át, de azt is, amit a régi idők jedijeiről eddig gondoltál) (persze most mondhatjátok, hogy hé, már olvastál a szerzőtől starwars könyvet -ez igaz is, de képregény-íróként még nem bizonyított számomra)... és bizony úgy tűnik, hogy ebben a korban nem lesz minden annyira fekete/fehér, mint ahogy az sokszor megesett már ebben a saga-ban, a jedi-rend összetettebb érzelmeket válthat majd ki belőlünk, ahogy a kezdetben csetlő/botló főhősnél is rengeteg tér van, hogy új irányokba induljon el... mivel régóta szemezek már a régi köztársaságban játszódó történetekkel a polcomon, ezért elég nagy nyomás volt ezen a köteten, ugyanis ennek élvezeti értékétől tettem függővé, hogy maradok-e hosszabb távon a korszakkal, és hatalmas szerencsémre egy jedi kecsességével ugrotta át a magasra állított lécet. az erő legyen sokáig john jackson miller-rel! (×04.03.)

Beckett (2018, Marvel Comics) (írta: Gerry Duggan; rajzolta: Marc Laming, Edgar Salazar, Will Sliney) (eng) / egy harminc oldalas one-shot-ban nehéz nagy megfejtéseket tenni, és valószínűleg nem is kell -azaz nem ez a hely az, ami túlmagyarázná nekünk tobias beckett (és bandája) jellemét és motivációs hátterét. simán csak egy újabb kalandba akarja dobni a karaktereket, ahol simliskedhetnek kedvükre, miközben az életüket kell menteni egy mcguffin miatt. van egy kis name-dropping is, hogy közelebb érezzük az egészet a solo-filmhez, de semmi komoly. könnyedén kihagyható az olvasási listából, de helykitöltő húsz percnek bőven alkalmas, kellően pörgős és nem néz ki rosszul a rajza sem... (×03.25.)

Lando -Double or Nothing (Lando -Double or Nothing #1-5) (2018, Marvel Comics) (írta: Rodney Barnes, rajzolta: Paolo Villanelli) (eng) / donald glover sármja kiragyogott a solo-filmből, így természetesen a képregény-írók is ihletett kaptak a csodás alakítását látva arra, hogy újabb kalandokba sodorják a piperkőc csempészt -illetve a marvel ütötte kicsit a vasat, és kapcsoltak a filmhez egy közepes lando sztorit is... persze vannak működő elemei a képregénynek, lando l3-vel való kapcsolata például nagyszerűen idézi meg a film-béli adok/kapok szóváltásokat, mint ahogy a robot lázadó jelleme itt is szórakoztató tudott maradni, de sajnos összességében elég felejthető lett ez az alkotás, egy mellék-kaland, ami nem tud feltüzelni, ráadásul nagyon túl van beszélve, mert ha nem csacsog épp’ senki kimondott szavakat, akkor lando narrációjával rágnak a szánkba mindent... (×03.29.)

Han Solo -Imperial Cadet (Han Solo -Imperial Cader #1-5) (2018-2019, Marvel Comics) (írta: Robbie Thompson, rajzolta: Leonard Kirk) (eng) / eléggé feltáratlan folt han birodalmi múltja, a solo-film sem igazán tért ki rá, sőt, az általam épp’ most olvasott (bővített) regény-változatban is csak egy szűk fejezetnyi hely jutott erre, úgyhogy reméltem, hogy a képregényes szakág majd alaposan kezébe veszi a dolgot -de öt füzet után sem lettünk igazán beljebb... azt már tudtuk, hogy han ekkoriban sem bírta a parancsokat, és nem elég, hogy a saját (forró) feje után ment, de még a száját sem bírta befogni -viszont, amikor kellett, akkor helyén volt a szíve... szóval nem mondhatjuk, hogy a karakter olyan nagy fejlődésen ment volna át az évtizedek során... én nem tudom, hogy mi ez a középszerűség, amit mostanság a képregények nívójaként belőttek a lucasfilm központjában, de jó lenne végre minőségibb darabokat is olvasni... ráadásul így a film-regénnyel együtt olvasva ezt a sztorit, jobban kijött, hogy még a konzisztenciára sem figyelnek már annyira a story-grup-nál, mint eddig, mert az írott változat szerint han-nak csak egyetlen barátja volt az akadémián, itt meg van egy egész osztag körülötte, akik mindenbe követik (még egy bizarr külön kalandba is, ahol han kadétként mindent elrendez, hogy egy kaszinó-hajóra fel tudjon osonni...) (×03.30.)

(Star Wars Republic #60-62, #64, Yoda) (2004, Dark Horse Comics) (írta: W.Haden Blackman, John Ostrander, Jeremy Barlow; rajzolta: Tomás Giorello, Brandon Badeaux, Hoon)

egy éles pengével felszeletelték a klónháború különböző aspektusait, és egy többé-kevésbé összeálló salátaként tálalták ezt nekünk ebben a kötetben... a politikai vonal tetszett, mert organa szenátort és mom mothma-t mindig jó látni, ahogy ott osonnak mindig a szenátusi padsorok között, miközben már ott munkálkodik bennük a túlzott hatalom miatti kétely... azt hiszem, hogy az eredeti megjelenés idején még nem lehetett kimondani a nagy igazságot palpatine-ról, ugye? de azért így is elég egyértelműen utalgatnak itt is az írók a titkaira, főleg a második történetben, ahol a múltjából ismerhetünk meg egy darabot -egy igen érdekes dramaturgiai szerkezet segítségével, ahol folyamatosan pörgött vissza az idő kereke... aztán kiszabadítottuk obi-wan-t is a fogságból, és ennél a füzetnél kezdődött a kötet vizuális mélyrepülése, ahol vagy úgy el voltak torzulva az arcok, hogy alig lehetett felismerni őket (alfánál kellett vagy három panel, mire realizáltam, hogy egy klónt látok), vagy pedig mangából kölcsönvett figurákkal helyettesítettük az ifjú jediket... egy yoda-s sztorinak jutott a záró-tétel szerep, de ez az ’ismeretlen bolygón való civakodás és politikai machináció’ téma nem annyira akart működni nálam most, viszont azt értékeltem, hogy kicsit beleláthattunk az öreg jedi őrlődésébe -aki tudja azt, hogy a tábornoki szereppel letértek a béke ösvényéről, a régi útról, azonban még ő sem tudja, hogy miként tudnának visszatalálni oda... (×03.07.)

(Star Wars Republic #54, #63, Aayla Secura, Count Dooku) (2003-2004, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema)

áh, szóval ezért tombolt egy másik író a fő füzetekben, mert john ostrander inkább a különszámokban épített karaktereket, a belső vívódások háborúját vizsgálta inkább a nagy csaták helyett... mert tényleg érdekes az, hogy mennyire mártózhat meg egy jedi a sötét oldal hullámaiban anélkül, hogy elragadnák azok. mint ahogy érdemes rászánni az időt a mester-padawan kapcsolatokra is, arra az érdekes tényre, hogy mennyire is szabad kötődniük egymáshoz a jedi-knek, ha mindenféle érzelem tiltott számukra... bár mind a kötet-cím, mind dooku gróf arca a borítón arra engedett következtetni, hogy a füzetekben egyformán képviselteti majd magát a két oldal, de a sith tanítvány is csak mellékszereplő volt, most quilan vos-nak és (részben) aayla secula-nak jutott a dicsfényből ezúttal... ha mindenképp olyat keresünk a negatív oldalon, aki gazdagodhatott ezúttal, az aurra volt, aki érzelmekkel és némi háttérsztorival lett több a kalandja végére... (egyébként quilan-t nem csak a sötét oldal kísértette meg, hanem egy has-tetkós csinos lány is -utóbbi nagyobb sikerrel...) (×03.05.)

(Star Wars Republic #55-59) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Brian Ching, Jan Duursema)

az előzmény-trilógia egyik nagy fegyverténye volt, hogy sokkal több jedi-t láthattunk ekkoriban, mint a klasszikus filmekben. bár ha jobban belegondolunk, csak egy maroknyit ismerhettünk meg egy kicsit jobban közülük (a jedi-tanács tagjait), és igazából a kiegészítő történetekben sem akadtak igazán sokan azok, akiket közelebb hoztak volna hozzánk. szóval most itt állunk az eső- és vér-áztatta csatatéren, nézzük az épphogy nevesített mesterek és padawan-ok megtérését az erőhöz, és nem sokat érzünk, hiszen nem ismerjük őket, nem kötődünk hozzájuk... végül csak azért sikerül kicsikarni érzelmeket az olvasókból, mert olyan mértékű ez a mészárlás és önfeláldozás, hogy azt már a lelkünk sem tudja annyiban hagyni... szóval örülök annak, hogy be akarták mutatni a háború legcsúnyább arcát is a képregényesek, az értelmetlen öldöklést, a hónapokig tartó küzdködést, csak kár, hogy egy személytelen darálás lett a vége -egy viszonylag jól működő, borongós hangulatba csomagolva... (az sem segített, hogy rajzban is csereszabatosak voltak a jedi-k, a hajak és ruhák miatt legalább kettejüket simán össze lehetett téveszteni anakin-nal...) egy füzet erejéig visszatért az ostrander/duursema páros ebbe a kötetbe is, és náluk mindig jobban működik a karakterek-pillanatok/akciók aránya, mert mondjuk mernek foglalkozni anakin sötét oldalával is, miközben egy nagyon érdekes dinamikával játszanak azzal, ahogy a két ex-tatooine-it egy csapattá kovácsolják (egyébként is, olyan régen láttuk már hett mestert, főleg nem így lecsupaszítva, mint most). (×03.04.)

(Star Wars Republic #51-53, Shaak Ti) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Tomás Giorello, Brian Ching, Jan Duursema)

csak a halott gungan a jó gungan...? biztos vagyok benne, hogy rajongói reflekció miatt került egy csapat jarjar rokon hullája a képregénybe, hogy minden utálkozó élvezkedhessen egy sort... oké, lehet az is, hogy szimplán csak valami drámaival akart sokkolni a szerző, mert az egész kötetet körbelengte a túl-pörgetett drámaiság, de hé, háború van, ilyenkor elnézhető ez, nem...? bevallom, nem túlságosan fogott meg ez a szerkesztési mód, hogy beugrunk különböző veszély-gócpontokba, ott elhullik pár nevenincs jedi, aztán némi akciózás után haladunk is tovább, mert nem éreztem a tétet, a háború réme is csak néha köszönt be a lapokra (mondjuk az érdekes lett volna, ha a szeparatisták tényleg bevetik a vegyi fegyvereiket a klónok ellen)... valahogy az egész kicsit lejárt szavatosságúnak érződik számomra, főleg durge-nál volt ez szembetűnő, aki pont olyan, mintha az elátkozott kilencvenes évekből (mondjuk egy korai image comics kiadványból) teleportált volna át ide... (assaj meg a szokásos tempóját játszotta, odacsapott a fénykardjaival majd kereket oldott, meg sem próbálták őt ekkoriban színesíteni akár csak egy kicsit is...) (×02.27.)

(Star Wars Republic #49-50, Mace Windu) (2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, W.Haden Blackman, Scott Allie; rajzolta: Jan Duursema, Stephen Thompson, Tomás Giorello)

elszaladt három év, közben george lucas a moziba küldte az újabb fejezetét, így a képregény-sorozat alkotóinak is új fókuszt kellett találnia -elkezdték befoltozni azt a lyukat, amit george szándékosan adott át a kiterjesztett univerzum munkásainak: a klónháború eseményeit. azért még egy füzet erejéig quinlan vos előtérbe kerülhetett, ahogy az alvilágba beépülve keresi az elveszett személyiségét, de aztán át kellett adnia a terepet a nagyfiúknak... a kerek évfordulós szám (50. füzet) extra oldalait most jól használták ki azzal, hogy több perspektívából mutatták be egy bolygó ostromát, kár hogy nem sikerült egyenlő minőségűvé tenni a három szálat, a mon calamari-s harmadik szakasz elég zavarosra sikerült (egyébként sem könnyű átláthatóan ábrázolni egy csatát képregényben, de itt még nehezebb volt követni az eseményeket)... kicsit foglalkoztunk volna anakin lelkivilágával is, de az akciók mindig elmosták az ilyen próbálkozásokat... viszont a jedi-k gondolkozásmódja markáns témává vált a mace windu nevét címébe emelő különszámnak, ahol jól lehet érezni, hogy mennyire nem volt egységes a jedi rend ekkoriban, hogy voltak, akik továbbra is békében akartak hinni, voltak, akik képtelenek voltak a korrupt köztársaságot támogatni, és persze voltak szimpla árulók is, akiknek az elméjét megfertőzték dooku gróf szavai... (assaj vörös pengéit mindig be lehet vetni, ha látványos fénykard-párbajokra van szükség.) összességében rendben volt ez a kötet, a (klón)háborús hangulatot jól megfogta, és jó előételnek bizonyult a nagy falat előtt (még 8 köteten és húsz regényen kell átrágnom magam, hogy eljöhessen a császárság dicső korszaka)... (×02.21.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #28-32) (2002-2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

jó érzés odacsapni a béna bűnözőknek? menő dolog hálóhintázni? ühüm, de a szuperhősködés nem csak mókás tevékenységekből áll ám -és peter ezt most kőkeményen meg is tanulhatta... az első füzet egy tipikus trope-pal játszadozott, miszerint peter mindenhonnan el szokott késni, és én utálom is ezt a klisét, de itt szórakoztatott, mert bendis kiforgatta az egészet azzal, hogy nem a hősködés akadályozta hősünket az időrendjében, hanem pont fordítva, a ’minden más’ miatt nem ért oda összefeszülni a rosszfiúval... még az sem lett volna olyan lélekromboló, hogy egy pók-hasonmás csökkentette a ruha renoméját azzal, hogy hálószövőként rabol ki a bankokat. mert ez még egy kezelhető probléma lehetne, ha nem torkollna komoly drámába az emberi butaság, plusz ha a rendőrök is használnák néha az agyukat... peter fizikailag is megérzi, hogy milyen veszélynek teszi ki magát, ha felhúzza a rucit és a világ megmentésére indul, lelkileg meg folyamatosan rakódnak rá a terhek, úgyhogy nem csodálkozhatunk majd azon, ha hamarosan megtörik... tetszett, ahogy dramatizálta bendis a halálesetet (ami a régi korszakban is emblematikus pont volt), hogy tisztelt minket olvasókat azzal, hogy csak a képek segítségével döbbentett rá minket a kegyetlen valóságra, aztán ugrott vissza az időben, hogy meg is mutassa, hogy miként történt... szegény gwen elviselhetetlenül sokat kapott most azzal, ami a családjában történt, senki sem csodálkozhat azon, hogy a kukák mögött zokogja ki magát... mj kifakadásai, féltékenységei elsőre talán soknak tűnhetnek, de nem szabad elfelejteni, hogy ő is komoly traumán esett át nem is olyan régen, plusz azt sem árt minden olvasónak észben tartania, hogy egy ifjúsági sorozatot tart a kezében, és jé, az ifjúság pont ilyen ellentmondásosan szokott viaskodni az érzéseivel a való világban is... (×02.07.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #22-27) (2002, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

tudtuk jól, hogy osborn-ék vissza fognak térni, és szerencsére nem is csinált nagy ügyet a dologból, csak megjelentek újra a városban, és jöhettek is a bonyodalmak... pedig peter még épp’ próbál túllendülni az előző küzdelmein (oki doki + kraven, ugye), egyengetné a magánéletét, ha may néni nem tartaná büntiben, és ekkor szabadul el a pokol -egy zöld szörnyeteg formájában... jó csavarnak érzem azt, hogy norman genetikai módosulással veszi fel a manó-formát (és nem maszkot húz), és komoly hangsúlyt kap az ezzel járó tudathasadásos állapota is (annyira, hogy vissza is tekerjük a háztetős nagy találkozást, hogy az ő kifacsart szemszögéből is megnézzük, ne csak peter-éből)... hősünk nincs egyedül a bajban, bár nem biztos, hogy örül az arrogáns nick fury közbelépésének, de azért a töménytelen mennyiségű lövedéket köszöni szépen, amit a shield beleereszt a tomboló manóba... peter egyre inkább megérezi a szuperhősködéssel kapcsolatos magánéleti nehézségeket, hogy bizony hiába az őrült szerelem, a pókruha csak bajt hoz a szép vörös barátnője fejére... (még csak ijesztget bendis gwen-nel (most is csak úgy betoppant a boxer-alsós peter-hez), de biztos vagyok benne, hogy nem fogja kihagyni a romantikus három-szögelést...) (×02.06.)

(2003, Top Shelf Production) (írta és rajzolta: Craig Thompson) (magyarul: Vadvirágok Könyvműhely, 2018)

furán tud működni az emlékezet -elszürkülnek a részletek, kiesnek a nevek, elmosódnak az arcok, ugyanakkor viszont vannak pillanatok, amik élesen beégnek az agyunkba, és bármikor pontosan fel tudjuk idézni őket. és persze vannak olyan traumatikus pontok az életünkben, amiket egy életen át magunkban hordozunk, mint ahogy a nagy mennyiségű boldogság-hormonnal átmosott percek is könnyen maradandóvá válnak, mint a gyerekkori megpróbáltatások vagy az első csók körülményei. de néha teljesen randomnak tűnő pillanatok is bennünk élhetnek sokáig -én például pontosan fel tudom idézni a körülményeit annak a percnek, amikor megtudtam ’94-ben, hogy kurt cobain öngyilkos lett. vagy mondjuk azt is tudom, hogy a depeche mode ’exiter’ című lemezét kell levennem a polcról, ha az első komolyabb szexuális élményem hangulati lenyomatát akarnám újraélni... és nem véletlen, hogy egyből a személyes múltam felé sodródtam ebben az írásban, mert erre késztet ez a csodás képregény-kötet, ahogy haladsz előre ebben a brutálisan őszinte önvallomásban, úgy kezdesz el te is olvasóként önvizsgálatba... mert mindenki átélt már hasonlókat, mint amikről a szerző mesél, bár mindenki másfajta kihívásokkal nézett szembe gyerekkorában, mások voltak az első elsöprő szerelmének a körülményei, de így is érezni, hogy minden elem ismerős és könnyen átélhető. igaz. és egy művészeti alkotásnál az egyik legfontosabb szempont, hogy igaznak érzezze a befogadó... érdekes, hogy a hitelességén nem ejt csorbát, hogy többször szimbolikusan elemel a valóságtól, hanem épp felerősíti egymást a két hatás, hiszen az életünk is ilyen ellentmondásokon halad át, a gyerekkor játékos varázslatán szűrjük át a fájdalmakat. milyen kár, hogy ez a varázslatos képességünk az évek során kiveszik belőlünk. de pont erről szól ez a mese is, a felnövésről, a változásról... azt hiszem nem olvastam még könyvet, ami ennyire átélhetően ábrázolta volna a magányt, a kirekesztettséget -és ehhez jött még a szexuális zaklatás témaköre is, hogy végképp összetörjön a lelkem a lapokat forgatva... a kamaszos nagy szerelem ábrázolása is lenyűgöző, ismered minden pillanatát, amikor nem tudsz elszakadni, amikor kitölti minden gondolatodat, amikor csak ölelni akarod, beszívni az illatát, amikor egy nagy összefonódott gubancot alkottok éjszaka a takaró alatt... keresztény családban nevelkedtem én magam is, de nagy szerencsémre közel sem uralkodott ilyen fundamentalizmus a házban, mint a szerzőnél, ezért sem tetszett elsőre a vallásos vonulata a könyvnek, de aztán ez is pont oda futott ki, aminél csak erősen bólogatni tudtam csak: hogy mindenki találja meg a saját hitét, és ne kösse hivatalos egyházi béklyókba önmagát... minden szinten nekem szól ez a kötet, meleg takaróként borul rá a lelkemre, kicsit összeszorítja, kicsit megmelegíti, inspirál és elgondolkodtat. igaz. (×02.04.)