(Amazing Spider-Man vol.2 #40-45) (2002) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

bár kétségtelenül szeretjük, ha új ízekkel ütik fel a megfáradó képregényes formulákat, azért vannak olyan új ötletek, amik az idegenségük miatt ledobják magukat az ismert hősökről -nem kertelek tovább, furcsa volt spider-man-t a testén kívül lebegve az asztrál-síkon látni. főleg azért, mert igazából ez csak egy ürügy volt, hogy peter megint lekésse a találkozóját mj-vel -és bevallom, hogy nagyon utáltam már a filmekben is ezt a visszatérő elemet (előfordulhat, hogy ennek személyes okai vannak -mert bár nekem nem szokásom elkésni sehonnan sem, mégis rendszeresen visszatérő rémálmom, hogy nem érek oda valahova időben)... a második sztori is hozott egy meglepő helyszínt (a pálmafás, kövér filmproduceres los angeles-t), de az azért kevésbé zavaró, hogyha amerika túlfelére lépünk ki queens-ből, mint egy másik dimenzióba... persze a szerelem hajtja peter-t a másik óceán partjára (may nénit meg a vágy, hogy láthassa személyesen pierce brosnan-t), de ha már arra jár, akkor össze is csap oki doki-val meg a szintén csápos trónkövetelőjével... mert lehet új impulzusokat behozni egy ilyen régóta futó szériába, de azért illik vissza-visszatérni a gyökerekhez is. hősünk is egész úgy viselkedik, ahogy elvárjuk a nagyszájú hálószövőtől, popkult utalásokkal terhelt poénokkal dobál minket szüntelenül (szép meta-utalásokkal volt teli a szuperhősös film forgatása -egy radioaktív rák által megcsípett hőssel a főszerepben...). (##02.07.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #36-39) (2001-2002) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

vannak olyan helyzetek, amikor a szuperhősök is tehetetlenek... nagy tisztelet j. michael straczynski-nek, hogy közvetlenül 9/11 után ki akarta magából írni a való világot sokkoló értelmetlen terror-támadást, és nem vádaskodott egy egész füzeten át, hanem a békés összefogás erejére hívta fel a figyelmet, hogy ne kollektíven ítéljünk el népcsoportokat (nekem még az ehhez az üzenethez csatolt könnyes szemű doktor doom is belefért). de egész (rövid) kötet meglehetősen érett témákat dolgozott fel úgy, hogy alig tartalmazta magát a címadó (jelmezbe bújt) hőst, hanem peter parker-rel, a hétköznapi emberrel foglalkozott, és jól is állt neki ez a csendesebb, elmélkedősebb hangvétel. a rossz helyzetben lévő gyerekek bánata után elérkezett az idő, hogy egy negyven éve létező probléma-csomót oldjanak fel, és kifejezetten erősen sikerült may néni és peter egész párbeszéde, amiben ott volt az önmarcangolás sötétsége és a családi szeretet erőssége egyaránt (szoktam bántani romita jr szögletes arcait, de most ezek az arcok annyi érzelmet fejeztek ki, hogy megbocsátó vagyok a szokásos stílusa miatt). jól sült el az is, hogy erre az időszakra esett a ’nuff said kihívás is, mert így még egy csendesebb (egész pontosan néma) füzet koronázta meg a kötetet, ahol szintén nem peter volt a főszereplő, hanem az élete két legfontosabb női karaktere, mj és may néni, és olyan érzékletesen sikerült ábrázolni néhány panelen át a magányt, hogy abba teljesen belesajdult a szívem... (a marvel-purgálásom egyik áldozata a ’peter parker: spider-man’ lett, mert nem éreztem erőt magamban, hogy ide/oda ugráljak a sztorik között, rájöttem, hogy beérem csak a fő cím (amazing) követésével is.) (##02.05.)

(Daredevil vol.2 #51-55) (2003-2004) (írta és rajzolta: David Mack) (eng)

ahogy arra számítottam pár hónappal ezelőtt, echo visszatért a sorozatba, de nem egészen olyan formában, amire én gondoltam anno, nem egy közös kalandra matt murdock-kal -hanem konkrétan öt részre átvette az uralmat a füzetek felett... így daredevil nem hogy mellékszereplővé redukálódott a saját címében, hanem vendégszereplőként köszönt csak be, még a dramaturgiailag megfelelő ponton belépő wolverine is több panelt kapott, mint ő... és ezzel nem lenne baj, mert echo egy kellően érdekes karakter (főleg megtámogatva ezzel az egyedi vizualitással), de sajnos david mack-nek esze ágában sincs érdekesen használni őt, inkább újra elmesélte a lány szomorú históriáját, majd egy kis lelki útra küldte. és értem én, hogy az összes ritmikusan visszatérő elem szándékosan volt elhelyezve a nagy egészbe, ugyanakkor dobogva hajtogattam az olvasás közben, hogy ’értjük ezt, haladjunk már!’... arra viszont mindenképp alkalmas ez a kitekintő kanyar, hogy az emberben felszítsa a tüzet az indián kultúra iránt, hogy berakjon egy kis autentikus zenét ráhangolódásként, hogy gondoljon arra, hogy milyen érzés volt , amikor testileg/lelkileg megtisztulva lépett ki egy szaunából -és persze arra is alkalmasak a füzetek, hogy kényeztessék a szemet a vizuális orgiáikkal (vagy a kultúr-történeti ötletparádéikkal, lásd pl. a picasso vagy van gogh utalásokat). (##02.02.)

(Alias vol.1 #22-28) (2003-2004) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, Mark Bagley, Art Thibert) (eng)

egy eredet-sztorit nem lehet félvállról venni, vissza kell menni a kezdetek elé, fájóan felkapargatni a sebeket -és ha kicsit játszani akarunk, akkor lehet mondjuk a képi világgal is megidézni azt az aranykort, amikor hősök sokasága lepte el a popkultúra horizontját (azzal nem is tudom, hogy ki vagyok-e békülve, hogy jessica egy iskolába járt peter parker-rel, azon viszont jól szórakoztam, hogy b.m.bendis húzta előttünk a mézesmadzagot, mielőtt jessica megkapta volna a képességeit). lehet, hogy nem ez a legeredetibb eredet-történet (nem olyan menő, mint ka-zar-é a vadfölddel meg a kardfogú tigrissel), de megteszi, van benne dráma, van benne képesség-felfedezés, és a többi hőssel ellentétben nagyon hamar bekövetkezik benne a bukás is... bár a sorozatból ismerhettük killgrave-et (lehet hogy ott nem volt lila, viszont ezt kompenzálta david tennant vonzereje), de itt a rajzolt verziónál egy kicsit máshogy működött a megbabonázott hónapok drámaisága, máshogy tűnt szemétládának ez az alávaló gonosztevő (pl. más nőket dugott jessica szeme láttára, csakhogy az kívánja őt, wtf?)... a jelenkori összecsapás kellően meglepő lett, viszont a jópofának szánt meta-humor engem kizökkentett az olvasásból -mert oké, hogy az volt a cél, hogy jessica-val együtt mi is a bizonytalanság kétes színei közt vergődjünk, de amikor ilyen durván rugódik ránk a negyedik fal, az nem mindig éri el a megfelelő hatást... a sok lélek-zúzás után jólesett az őszies napsütésben a megnyugvás, a sok szarság után igenis járt nekünk (is) egy kis remény -a noir-nak indult történet egy szebb jövővel kecsegtet, kibújik az árnyékok közül a fényre, és istenemre, jól esik neki... (##02.01.)

(Alias vol.1 #10, 16-21) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Michael Gaydos) (eng)

lehet hogy sokan szórakoztatónak találják a pökhendi stílusát, de azért valljuk be, hogy j.jonah jameson a marvel univerzum egyik legnagyobb seggfeje... képtelenség együtt-érezni vele, még akkor sem mozdítja meg a lelkem, amikor egy szerettéért aggódik -lehet hogy azért, mert nem sokkal előtte még jessica-t fenyegette véres szájjal... erősen köröztünk ebben a kötetben a pókember-körüli al-univerzumban, igaz, maga peter nem tette tiszteletét, csak a cicis verziói... mert brian michael bendis most merte lecsapni azt a labdát, hogy létezik már egy jessica nevű karakter, aki volt szuperhős és magánnyomozásból él -az első spider-woman, ms. jessica drew... és ha már egy póknő beemelődött a sztoriba, jöhetett egy másik is, szám-szerint a harmadik, akivel együtt viszont áru-kapcsolódott a fent emlegetett jjj is (meg azok az érzelmek, amik nem jöttek)... a bendis-verze is erősen ott dobog a hell’s kitchen mélyén, vagy csak a szerzőnk kattant rá a szuperhős-drogra, mert ahogy a daredevil-ben problémát jelent ez a fajta elszállás, itt is a dráma központi elemévé vált... viszont tágul is ez a bizonyos alias/daredevil-univerzum, mert most rakódott rá a sztorira a legtöbb szuperhősös elem, perzseltek az ujjakból szórt villámok, repkedtek a fényes fény(?)-gömbök, csattantak a keményen kiosztott pofonok (még jessica jones is bele tudott szédülni, amikor orr-vérzésig csapkodták a buciját, dehát eddig sem volt ő egy sérthetetlen hősnő). és szerencsésen jött ki az újragondolt mixből a sorozat, mert ez a kötet működött eddig a legjobban -talán nem is éreztem még egy képregény-folyamnál sem ilyet, hogy részről/részre egyre jobban tetszik. tehát vessem bele magam minél hamarabb a fináléba, mi...? (a hálószoba-jelenetek nem a szexiségükkel tüntetnek, hanem a természetes párbeszédeikkel, nem is szívesen lennénk egy ágyban jessica-val és scott-tal, miközben sértődötten és megbántottan veszekednek egymással...) (féltem a tízes számtól, amikor láttam, hogy a párbeszédek helyett forgatókönyv-szerűen vannak elhelyezve a kimondott mondatok, de meglepően jól működött ez a különleges forma is a festményekre hajazó képeivel.) (##01.31.)

(Alias vol.1 #11-15) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, David Mack, Mark Bagley) (eng)

hozzá vagyunk szokva, hogy a szuperhősös történetek liberális nagyvárosokban játszódnak, ahol a lakók csak az esetleges (anyagi) károkért morognak, de ritkán viselkednek ellenségesen a különleges képességűekkel szemben (oké, tudom, hogy ehhez az idealizált képhez ki kell vennünk az egyenlegből a folyton utált mutánsokat, de azért járjátok velem végig ezt a gondolat-menetet, légyszi...) -úgyhogy most ezért volt mellbevágó jessica-val elindulni a bigott és kispolgári vidéki amerika mélyére, ahol tisztán élnek még a sztereotípiák, az emberek kotnyeleskednek, a focicsapat irányítója minden csajt meg akar dugni, és a környék legnagyobb kirekesztő rohadékja a helyi prédikátor... és egészséges felháborodással tudtuk követni jessica-t ebben a merően kisszabású ügyben, ebben a maradi fertőben, ahol nagy hangon lehet utálni azokat, akik mások, zsidók, leszbikusok vagy mutánsok -a felháborodás az életszerűségből eredt leginkább, mert sajnos tudjuk, hogy a képregény megjelenése óta eltelt tizenöt évben semmit sem javult a helyzet (és nem csak a vidéki amerikára igaz ez, de kishazánkban is tort ül a kirekesztő gondolkozásmód)... az érzelmi feltöltődés után brian michael bendis nem engedte el a gyeplőt, hanem még két lapáttal rátolt a lelkizésre és a romantikára (összeeresztve jessica-t luke cage-el és scott lang-gel) -szintén egy marvel-kiadványtól szokatlanul realista hangnemben, tökéletesen imitálva egy szex utáni veszekedést és egy tökéletlen első randit. (tetszik, hogy bendis a saját univerzumát építi azzal, hogy matt murdock ügyét ebbe a sorozatba is átmenti -és így nem lóg jessica megjelenése sem odaát...) (##01.28.)

(Alias vol.1 #1-9) (2001-2002) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, Bill Sienkiewicz) (eng)

oké, tudták a marvel-nél, hogy milyen irányból érkezett brian michael bendis (a powers-re gondolok itt elsősorban), de azért megnéztem volna a szerkesztők arcát, amikor előállt nekik ezzel az ötlettel: egy problémás, kiégett, dohányzó, italozó, káromkodó hősnőt akar bedobni az ismert marvel karakterek közé, akik szintén nem fogják vissza magukat. hát nem csodálom, hogy egy külön (felnőttekre pozicionált) al-kiadót hoztak létre a kedvéért -ezt bendis egy ’fuck’ szóval köszönte meg, egyből az első oldal, első panelén... persze jessica jones nem volt ismeretlen számomra a tévésorozata miatt, de ez a tudás most egy kicsit hátrányba is fordult, mert a mozgóképes ’hölgy’ egy fokkal még cinikusabb és megkeseredettebb, mint a rajzolt eredetije, így az első két füzetnél volt némi hiányérzetem (abban nem, hogy itt is levarrja luke cage-et keményen), de aztán egyre érdekesebbek lettek a sztorik, úgyhogy fokozatosan vett meg magának. sztorik, mert ebben az első kötetben többfelé is kanyarodtunk, igaz, mindig a horizonton tartottuk a bosszú angyalai kúriáját... az alap noir felállás mindig adott, jessica sűrű cigifüstben hallgatja a kuncsaftokat (vagy rejtett melegekre vadászik a neten), aztán az ügyek vagy belecsavarodnak valami magasabb szintű összeesküvésbe, vagy piszlicsárék és értelmetlenek maradnak -kiszámíthatatlanul, ahogy az élet is hozná... magában a hősnőben már most az tetszik a legjobban, hogy meg lehet vele vizsgálni azokat, akik nagy erőt kapnak a sorstól, de nem tudnak élni vele, mert lelkileg nem alkalmasak arra, hogy elbírják a súlyát -és azért jó, hogy ezt itt már az elején birizgáljuk, mert erre még lehet építkezni a későbbiekben is... michael gaydos rajzaival is fokozatosan békülök, értem a minimál koncepciót, érzem azt is, hogy illik a miliőhöz a stílus, de sajnos nem tud magával vonzani -bár az ötletes panel-kezeléseit tudom értékelni... (##01.25.)

(Daredevil vol.2 #46-50) (2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2017/4 különszám)

nem kérdés, hogy a bűnszervezetek és a társadalom szimbiózisban élnek egymással, könnyen meg lehet érezni, ha forrong az alvilág, ha hatalmi átrendeződések zajlanak a felszín alatt... örülök annak, hogy a vezér nem csupán egy nagydarab pofozógép, hanem egy intelligens bűnöző-elmének van beállítva -aki a visszatérését sem izomból akarja megoldani, hanem terveket sző arra, hogy hatásosan vegye vissza a területét, hogy visszaállítsa a reputációját (persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne benne agresszió, bár ma többször láthattuk inkább sötét sarkokban ülni, mint erőt demonstrálni). érdekes, hogy ezzel szemben ma matt-nek sokkal inkább kellett a fizikai erejével küzdenie, mint az intelligenciájával, de nem volt más út, ha túl akarta élni az elé állított próbatételeket, tífusz mary-t és célpontot. ám míg az első egy kétségbeesett túlélő-harc volt (amihez megadta az alapot a tüzes kezdés, és amit nem is sikerült volna befejezni segítség nélkül (köszi jessica és luke!)), addig a célpont elleni küzdelem már inkább az érzelmekről szólt -és az sosem baj, ha egy hőst esendően dühösnek látunk, aki a korábbi fájdalmaiból meríti az összes ököllendítéshez az erejét (azért az csúnya lett volna, ha hagyja neki bendis, hogy egy harmadik nőt is elvegyen matt mellől)... és ez a dühös feszültség megmaradt a harmadik nagy verekedésre is, hisz’ épp’ ez hajtotta a vezérhez a fenegyereket, hogy egyszer-és-mindenkorra kiverje belőle a szart... és jól is működött a gigászi összecsapás -egész addig, amíg nem jöttek azok a panelek, amiket alex maleev engedékenyen átadott más rajzolóknak (gondolom ezzel akarták ünnepelni az ötvenedik számot), mert a karikaturisztikusabb ábrázolások kidobtak az egyébként magával-sodródóan működő hangulatból... az utolsó oldalak után az alvilág ismét megremeghet, egy új status quo érkezik a betöltetlen űrbe, ami rengeteg lehetőséget rejt magában... (azért azt nem szívesen hallgatnám el, hogy a sok verekedés mellett az intim percek is pazarul működtek milla és matt között -és szerintem most először láthattuk ennyire kiemelten a két vak karakter szemeit is.) (##01.21.)

(Daredevil vol.2 #41-45) (2003) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2016/4 különszám)

jól érezhető, hogy brian michael bendis hosszútávon gondolkozik, az egész dd run-ja egy nagy folyam, és ahogy minden nagyobb lélegzetvételű történetben, is itt jól megfigyelhetőek a hullámzások, a csúcspontok és az átmeneti időszakok. ez a kötet az utóbbit képviseli, de olyan minőségi szinten, hogy nem hiszem, hogy bárki is bánná, hogy most inkább alapozunk, mint hogy bekapjunk pár újabb gyomrost... mert miután az élete veszélybe került és identitás-válságba keveredett, miért ne kaphatna matt murdock egy kis napfényt is az életébe -egy hozzá hasonlóan vak lány személyében. nagyon érdekes megfigyelni egy kapcsolat kialakítását, ahol a külső szó szerint semmit sem számít (de azért egyéb szervek be vannak vonva a vonzódás kialakulásába -például az illatok), ahol hosszú beszélgetések alatt alapozódik meg a kötődés (és az is okos dolog volt, hogy a helytörténeti múlt ismerőjeként milla betekintést tud nyújtani a sorozat szempontjából oly’ fontos hell’s kitchen hátterébe is)... de persze azért matt nem járkálhat nyugodtan a fellegekben, a firkászok még mindig a nyomában loholnak, ráadásul még a zsaruk is rászállnak -persze jogtalanul, egy alvilági keménykedésnek köszönhetően... mert persze még mindig túl vonzó az az űr, amit a vezér (átmeneti) hiánya okoz, így felbukkant egy aktuális kemény-legény, aki egy új droggal akarja megalapozni a karrierjét -meg azzal, hogy letépi egy ember fejét, aki kapcsolatba hozható matt-tel... a daredevil gúnyába öltözött hősünk most sem ismer könyörületet, autót borít fel, háztetőkről lógat le embereket, és persze az önjelölt kiskirály is több oldalnyi panelen keresztül kapja tőle a pofonokat. hőstársa, luke cage mégsem ezért moralizál vele, hanem mert gyáva tettnek véli, hogy matt nem vállalja fel a valódi énjét, hogy képes hazugságban élni... (btw, egyfelől működik a tömbösítve olvasós tervem, másfelől bassza a csőröm, hogy nem a listámon hamarosan következő alias-ban olvashattam először jessica jones-ról, hanem már itt is feltűnt a karakter pár oldalon...) (##01.20.)

(Daredevil vol.2 #32-40) (2002-2003) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Manuel Gutierrez, Terry Dodson) (magyarul: Marvel+ 2014/3, 2015/4 különszámok)

a titkos identitás a legtöbb szuperhős életének elengedhetetlen része -maszkot húzva védik a magánéletüket, a személyiségüket. mivel mi olvasók tisztában vagyunk az álarc mögötti titkokkal, ezért talán nem könnyű átéreznünk azt, ha valaki kompromitálódik (plusz idevenném a marvel filmes univerzum hatását is, ahol a hősök nem nagyon titkolják az igazi valójukat) -de brian michael bendis most komolyan végigrángat minket a fájdalmas úton, hogy igazán érezzük egy lelepleződés következményeit (még úgy is, hogy azért a közvéleményt kételyek között hagyja)... mert túl sok a vesztenivaló, és matt murdock-nak nem csak az újságíró hiénákkal vagy a lesben-álló paparazzikkal kell megbirkóznia, de a civil szakmájára is komolyan kihathat, ha bebizonyosodik, hogy éjszakánként sztreccs-ruhában osztja az igazságot a háztetőkről, mert hiteltelenítheti az ügyvédi munkáját... jól érzékelhető a tépelődés a szuperhős-lét szeretete és a veszélyessége között, még jó, hogy matt körül vannak emberek (és szuperhősök), akik segítenek neki végigmenni ezen a lelki úton, legyen az peter parker, ben ulrich, foggy nelson, a fekete özvegy vagy az örök és múlhatatlan szerelem, elektra... meglepő írói húzásnak gondolom, hogy matt végül nem az igazság oldalára állt, és a tagadással megtámogatott ellentámadást választotta... bár magyarul két különszámban jelent meg, de angolul egy kötetet képezett ez a kilenc füzet, úgyhogy beszélnünk kell az évszázad peréről is... mert az ide kapcsolódó második sztori szinte végig a bíróságon játszódik, tehát ismét csak matt murdock áll a középpontjában és nem a fenegyerek, de szerintem ezt nem sokan bánhatják -főleg azok nem, akik hozzám hasonlóan szeretik a bírósági drámákat a moziban és a tévében, és mr.bendis egész kiválóan imitálja ezeket, végig pörögnek a tanú-kihallgatások, jól megírtak a vád-és-véd-beszédek. és trükkösen van felépítve az egész, mert egy kevésbé ismert szuperhős ül a vádlottak padján, ám az identitás és a felelősség kérdésében szép egyenes vonalakat lehet húzni a fenegyerek irányába... alex maleev a kötet első felében hozta a rá jellemző borongósságot, az utolsó három füzet két rajzolója nem is érhettek fel hozzá, bár a napfénnyel áttört bírósági levegő nem is igényelte, hogy igazán sötét színekkel mázolják össze a képet... (ismerve a netflix-es ’street-level’ marvel-sorozatokat, örömteli volt jessica jones-t, luke cage-et, danny rand-et és matt murdock-ot egy oldalon látni itt a képregényben is.) (##01.17.)

(Daredevil vol.2 #26-31) (2001-2002) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Kingpin, 2013)

tudom, hogy a mai napig sokak szemében a szuperhősös történetek olvasása gyerekes szokásként van elkönyvelve (látom én is a tekintetüket, amikor elmesélem nekik, hogy képregényeket olvasok), pedig az elmúlt nyolcvan év során gyönyörűen differenciálódott a zsáner, az olvasók generációival együtt nőtt fel, így nehezen érthető, hogy miért nem tudják levenni az emberek a szemfedőt, és belátni, hogy a sztreccs-ruhás mesék között ott bújnak azok a sötét gyöngyszemek, amik még az ő ’kifinomultabb’ ízlésének is megfelelnének... mert brian michael bendis számára daredevil vörös kosztümje csak egy álca, őt nem a reménnyel teli pozitív történetek érdeklik, amikor az úgynevezett ’street level’ hősöket írja, hanem alá akar szállni a város sikátoraiba, és olyan sötétre festeni a képet, amennyire csak lehet. igazi drámai gengszter-történet ez, ahol julius caesar elárulása a példamutató, ahol a hatalom megragadása még az anyagiaknál is fontosabb -és ahol a bosszú még hidegebb, mint az odakinn szüntelenül szakadó eső... és daredevil az a hős, akinek kifejezetten jól áll ez a borongás, akinek elhisszük, hogy kioszt néhány keményebb pofont is, miközben az igazságot hajkurássza (és talán ő az a hős, akinek a legjobban áll a némaság is -mert pont erre a kötetre esett a marvel ’nuff said kezdeményezése, ahol párbeszédek nélkül kellett az alkotóknak továbbszőni a történeteket). mivel dd-nél a nyilvános alteregó is fontos, ezért érdekes lesz látni, hogy miképp fog összeomlani az élete, amikor a világ számára kiderül a kettős identitás titka -mert ne feledjük, hogy ez a kötet még csak a bemelegítés volt, még csak most fogják igazán begyújtani a tüzeket a pokol konyhájában... (nem mehetünk el szó nélkül alex maleev rajzai mellett sem, amik tökéletes szimbiózisban élnek bendis történetével, a sötét színek, az eső ábrázolása, a panel-kezelése (és gyakori ismétlései) mind a noir hangulat nyomasztó felerősödését szolgálják.) (##01.13.)

(új év, új tervek -mert be kell vallanom, tavaly kudarcot vallottam a marvel olvasási listámmal. úgyhogy most kísérletképp kipróbálom, hogy tömbösítem a köteteket, és kíméletlenül kidobom a sorból, ami nem szórakoztat...)

(Kill Chain #1-6) (2017) (írta: Andy Diggle, rajzolta: Luca Casalanguida) (eng)

bár olvastam két-három regényt annak-idején, azért nekem a 007-es a filmvászonról ismerős igazán -de örömteli, hogy a képregények jól lavíroznak a kétféle alteregó között. és egyébként is érdekes látni a médiumok közti átjárhatóságot -aminél néha azt kívánja az ember, hogy még nagyobb lenne a kapu: most is azt éreztem olvasás közben, hogy milyen szívesen megnézném ezt a sztorit filmen is... mert nagyon szépen gördült előre a történet, a gonoszok átforgatásával mindig friss meglepetéssel tudott szolgálni, ugyanakkor riasztóan aktuálisnak érezte az ember -mert a mostanság napvilágot látott külpolitikai hírek után az ember tényleg gyengének látja a nato-t, és bárkinek a szavára hitelt ad, aki azt állítja, hogy az oroszok simlis módon akarnak újra nagyobb hatalomhoz jutni, hogy az a céljuk, hogy zavart keltsenek, megosszanak (akár neonácikkal és műkincsekkel, akár egész európát megbénító technikai csapással). és jól passzolt bond ebbe a valóságosabb közegbe is, ütött és lőtt és belepiszkitított a rosszfiúk terveibe, és persze közben nem felejtett el flörtölni az útjába kerülő titkosügynök hölgyekkel sem -legyenek azok jól képzett franciák vagy akár kiugrott mi6 árulók... (##01.11.)

Service (2017) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Antonio Fuso) (eng)

ahogy a nulla-nulla-hetes is megjegyzi oly’ pikírten, ez a világ már sajnos nem a sportautókról és a bikinis-lányokról szól... de igazán bánjuk-e, ha a kedvenc titkos-ügynökünk erősebb lábakon áll a valóság talaján? mert a mai zavarodott világban könnyen elképzelhető, hogy egy kvázi terrorista-csoport egy politikust akar megölni a vélt sérelmeiért. sőt, még azt is el lehet képzelni, hogy második világháborús módszerek fognak nyúlni, hagyomány-tiszteletből. és miért ne lehetne az mi6-nél egy ügynök, aki mindenféle modern kincstári kütyüket használ, szeret a főnök titkárnőjével flörtölni, és még akkor is képes lefegyverezni a gonoszokat, ha az mi5 nem engedi, hogy ő maga fegyvert hordjon hazai földön... (értem én, hogy a rajzolásban is egy minimalista koncepció vonul végig, de ez már túl minimál volt egyes esetekben, és a panel-rendezésnél is néha vakarnia kellett az embernek a fejét, hogy összekösse a pontokat...) (##01.02.)

Monnypenny (2017) (írta: Jody Houser, rajzolta: Jacob Edgar) (eng)

bár az eddigi dynamite féle bond képregényeket (lásd a tag-en) eddig azért dicsértem, mert visszanyúltak a fleming-i alapokig egy kemény és kíméletlen bond-ért, viszont van egy aspektus, amiben a modern filmes vonalat követik -és ez a világ legjobban flörtölő titkárnője, monnypenny... és most nem elsősorban arra gondolok, hogy itt is színesbőrűvé változtatták, hanem arra, hogy itt is kimozdítják az íróasztal mögül, és nem csak annyi a feladata, hogy végszavazzon a maszkulin főhősnek, hanem egy kompetens ügynök, akit ki lehet küldeni terepre, és ott ugyanúgy meg fogja állni a helyét, mint bármelyik férfi kollégája. és én kifejezetten szimpatizálok ezzel a modernebb hozzáállással... viszont a több idősíkos dramaturgia meglétét nem tudom ennyire támogatni, mert sok plusz információt nem tett hozzá a jelen eseményeihez a múlt -de a jelen működött, mint egy egyenes vonalú személyvédelmi akció, sok lövöldözéssel a fináléban. (##01.07.)

Solstice (2017) (írta és rajzolta: Ibrahim Moustafa) (eng)

egy jó írónak nem kellenek végtelenbe nyúló sorozatok, több-füzetes mini-szériák, ők szűk harminc oldalon is el tudnak mesélni egy komplett történetet -és olvasva ezt a one-shot-ot, ibrahim moustafa jó író... de tényleg tudtam volna pipálni a nagy 007-es listán a kötelező elemeket (cold-open, boothroy-jal konfrontálódás, monnypenny flirt, orosz kém, nyomozás párizsban, bond-james-bond bemutatkozás) -maximum a csodás nők megfektetését hiányolhatjuk a teljes bond-i képhez... és annak ellenére, hogy esszencia volt, mégsem érezte azt az ember, hogy rohan az egyik checkpoint-tól a másikig, mert jól voltak felfűzve a kellékek a történet-vázra. nem mellesleg az utóbbi évtized bond-os trendjét is magáévá tette, azaz hogy egy ügy akkor hat igazán, ha van személyes kötődése az mi6 valamelyik tagjához... mr.moustafa nem csak íróként győzött meg, de a rajzaival is elégedett voltam, úgyhogy ez a röpke 30 oldal lett a dynamite-os bond-csapat egyik titkos ékköve. (##01.08.)

(The Wicked + The Divine #29-33, Christmas Annual) (2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Carla Speed McNeil, Chynna Clugston Flores, Emma Vieceli, Kris Anka, Rachael Stott) (eng)

most már értem, hogy mit gondolt kieron gillen az alatt, hogy mindig is egy dupla albumként tekintett erre a két kötetre -úgy képzelte szerintem, mint amikor mondjuk a foo fighters kiadványánál az egyik lemezen vannak az akusztikus dalok, a másikon meg a zúzás. mert bizony az első fél kötet alapozása után eljött a zúzás ideje. de durván... a vonaton olvastam a füzetek nagyrészét, jól eltalálva az ilyen esetekben kötelező zenei körítést is (én nem is értem, hogy miért olyan hangosak az emberek közlekedés közben, ezek az új kocsik tök halkan suhannak, nem kell túlkiabálni a zakatolást...), így baromi élvezetes volt, ahogy fokozódtak fel az események, ahogy sorra szaródtak el az optimistán indult dolgok, ahogy egyre több isteni arc borult vörösbe az összefoglaló nyitó-oldalon... de azért a fékevesztett tempó és a komoly vérengzés mellett jutott hely a dobogó szívnek is, amit most elsősorban dio képviselt, aki nem csak a rave-partik isteneként élhet ezentúl a szívünkben, hanem az emberi jóság szikráit szedegető, önzetlen srácként is... az utolsó füzetben már lenyugodott a tempó, és sokkal inkább arra volt szánva az összes panel, hogy egyre feljebb húzzuk a szemöldökünket olvasás közben, mert agy-ékszíj-ledobó fordulatok adták egymásnak a kilincset, hogy nehogy úgy menjünk szünetre, hogy ne birizgálná a sorozat a kisagyunk hátulját a pihenő alatt is. (ismét hozzácsaptam az aktuális különszámot a kötethez -azért is, mert gondoltam így karácsony után nem sokkal még megfelelő hangulatba hozhat egy ünnepi különszám. viszont hamar kiderült, hogy semmi karácsonyos sincs benne... sokkal inkább azokra a karakter-pillanatokra koncentráltunk (néhány oldalanként váltva a szemszöget), amikre a fő sorozatban nem juthatott eddig fény -legtöbbször azért, mert annak az idővonala előtt történtek meg ezek... de tök jó volt átélni ezt a csokornyi érzelmes pillanatot. (és ha azt írtam a kötetnél, hogy jó volt utazás közben olvasni, most zavartan hozzá kell tennem, hogy azért a szemléletes melegszex-jelenetnél egy kicsit takargatnom kellett a tablet képernyőjét...)) (#12.30.)

(The Wicked + The Divine #23-28, 455AD) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Kevin Wada, André Lima Araújo)

kieron gillen makacsul próbál a konvenciók ellen menni, és ezek a reformtörekvései változatos százalékban működnek az olvasóknál. én például piszok nehezen rágtam át magam a nyitó újság-formátumú számon, mert túl tömény volt a képregényhez szokott agyamnak a rengeteg szöveg, ráadásul nem sok újdonságot lehetett kimazsolázni a fiktív interjúkból... aztán jöttek a hagyományos paneleket tartalmazó füzetek, de itt is rendre valami disszonanciával találkozhattunk, hol arra kellett figyelni, hogy a dupla-oldalaknál melyik kocka körül milyen színű keret van, hogy el ne tévedjünk a panel-rengetegben, hol a dramaturgiai húzások merítették ki a kiszámíthatatlanság fogalmát. mert a gyilkos hajlamú öreglány legyőzése után megérkeztek az ultimate gonoszok, a nagy sötétség kivetülései, így mindenki arra számított, hogy hőseink (ahogy az meg van írva a sorsukban) majd jól összefognak, hogy legyőzzék őket -hát a lófaszt... mert a srácok-és-lányok nem világmegváltó istenségek, főleg úgy nem, hogy damoklész kardjaként lebeg a fejük felett a haláluk órája. így inkább úgy gondolják, hogy ezt a kis időt ki lehet húzni a hedonizmus falig tolásával is. mint amikor a római birodalom elért a csúcsára, ahol aztán belefulladt az élvezetekbe és összeomlott... (nem véletlen, hogy a kötet után jelent meg az a különszám, ami róma végnapjaiban játszódik, és ahol az őrület jeleit mutató lucifer végigjárta a halála előtt a császárság összes fázisát, caesar-tól nero-n át caligula-ig...) (fura belegondolni abba is, hogy a kezdetektől laura-ra főhősnőként tekintünk -és mégis talán ő viselkedik a legkevésbé hősiesként jelenleg, ugyanis a legfőbb gondja csupán az, hogy a pantheon összes tagjának begyűjtse a (szexuális) skalpját...) (#12.29.)

(DC Rebirth Holiday Special vol.1, Harley Quinn vol.3 #10, Batman vol.3 Annual 1) (2016) (írta: Paul Dini, Tim Seeley, Eric Esquivel, Heath Corson, Gustavo Duerte, Mariko Tamaki, James Tynion IV, Gene Luen Yang, Kate Perkins, James Asmus, Bill Freiberger, Steve Orlando, Vita Ayala, Jimmy Palmiotti, Amanda Conner, Tom King, Scott Snyder, Ray Fawkes, Scott Brian Wilson; rajzolta: Elsa Charretier, Ian Churchill, Dan Jurgens, Gustavo Duarte, Matías Bergara, Robbi Rodriguez, Andrea Mutti, Paolo Pantalena, Reilly Brown, Thomas Pitilli, V.Ken Marion, Moritat, Joseph Michael Linsner, Bret Blevins, Inaki Miranda, David Finch, Declan Shalvey, Neal Adams, Riley Rossmo, Bliquis Evely)

talán a dc-nél rájöttek, hogy miként lehet szemléletesen prezentálni az ünnep szellemét -a sok kis sztori-töredék olyan, mint egy karácsonyi telített asztal, amiről az ember betegre zabálhatja magát... bár azt nem mondanám, hogy bármelyik falat igazán lenyűgözte volna az ízlelőbimbómat, inkább csak habzsoltam az egészet az ünnep szellemében. először a főfogások érkeztek, mert kent-ék és wayne-ék voltak a középpontban, de aztán az univerzum egyéb hősei (mondjuk john constantine) is becsatlakoztak az ünnepi hangulatba. aztán nagyobb falatként érkezett egy harley quinn sor-füzet, ami kellően bizarr volt, ahogy santa elborult elméjében bóklászott, viszont megerősített abban, hogy az őrült karakterek és elszállt ötletek nekem képregényben csak visszafogottabb mértékben működnek... aztán még egy kicsit alámerültünk a hóval borított gotham sikátoraiban is, és innen egyből a legelső (és egyébként eisner díjjal jutalmazott) kutyás sztori maradt a legemlékezetesebb... idén másodszor tartogattam egy dc képregényt karácsonyra, és bár nem ezek a legtartalmasabb olvasásaim az évben, azért jópofa lenne minden karácsonyra találni valami csillogó hógömböt a kiadótól... (#12.25.)

(Skin & Earth #1-6) (írta és rajzolta: Lights)

egy időben az a makacs meggyőződés uralkodott a gondolataimon, hogy én nem szeretem az énekesnőket, nálam csak az működik, ha fehér férfiak vékony hangon visítanak -szerencsére idővel sikerült ezt kinőnöm, és ma már szabályszerűen vadászom az erős és egyedi női hangokat. lights volt az egyik úttörőm ebben a hosszú harcban, szerintem valami netes ajánlóban bukkantam rá véletlenül a syberia album idején, és tök jól működtek a nem-tipikusra formált pop-dalai, amikkel egészséges feszültségben állt a negyven kilós teletetovált ifjú anyuka imidzse. aztán idén a képregényes oldalakon találkoztam a nevével, és ekkor realizáltam döbbenten, hogy elszaladt három év a legutolsó sor-albuma óta. először azt is hittem, hogy a képregény a fő szám az új projektben, a zene meg a kiegészítés, de aztán hamar kiderült, hogy egy komoly szimbiózis van a kettő között. alapvetően is értékelendő szerintem, ha egy zenei alkotó egy komplett koncepcióval építi fel a lemezét, de egy ilyen skin&earth féle komplex világ még izgalmasabb tud lenni, ahol összekapcsolódnak a dallamok, a szövegek, a videóklippek, a képregény története és vizualitása egy nagy egésszé -és szerencsére egy percig sem érzi azt az ember, hogy az egyik termék mellé csak rátukmálnak volna egy másikat is... ráadásul az alapozás után a képregény sztorija is maga mellett tart, az ember érdeklődve halad füzetről/füzetre, mert meg akarja tudni, hogy hova fut ki a sok kanyar után a végkifejlet. mert egy disztópikus társadalomban kezdünk, ahol az embert fuldokolva nyomják össze a gyárkéményekből ömlő füstfelhők, aztán jön egy románc és az ezzel járó dráma, majd egy lehelet-finom misztika rakódik rá fedőrétegként, ami egyre erősödik fel, hogy a végére eluraljon mindent a hősi út, miközben a tanulság fekete/fehér mivoltát is ügyesen sikerült árnyalnia a kedves művésznőnek. és bizony egyes számot kell írnom, hatalmas tisztelettel, mert ritkán látni ennyire szerzői képregényeket, ahol a szövegkönyv első betűitől a színezés utolsó árnyalatáig minden egy kézben összpontosul -főleg nem egy első kötetes alkotónál. de szerencsére lights rajzolóként is remekül helyt áll, ügyesen játszik a perspektívákkal és a szimbólumokkal. viszont arra kíváncsi lennék, hogy nem unta-e saját magát rajzolni sok-sok órán át... (#12.18.)

(Star Wars: Captain Phasma #1-4) (2017) (írta: Kelly Thompson, rajzolta: Marco Checchetto)

egy időben próbáltam követni a marvel filmes univerzumához kiadott összes kapcsolódó képregényt, aztán leálltam velük, mert legtöbbször előzményként adták el a korábbi filmek képregényesített zanzáját, de amikor új sztorikra szánták magukat, akkor sem sikerült túl érdekes előzmény-aspektusokat találni -ez azért jutott eszembe most, mert phasma kapitány körül is sajnos sokkal nagyobb volt a marketing-füst, mint a láng... mert hát arról volt szó, hogy ez lesz az összekötés a hetedik és nyolcadik rész között, hogy megtudjuk, hogy mi lett a sorsa phasma-nak, miután a levegőbe röpült a szebb sorsra érdemes starkiller base -és persze, benne volt ez is az első füzetben, aztán viszont kénytelenek voltunk egy érdektelen sztoriban követni a sisakokhoz betegesen vonzódó nőszemélyt, hogy aztán az utolsó számban megint visszatérjen egy kicsit a sötét oldalba vetett hitünk... azt is el kell ismernem, hogy a force awakens-ben bántóan semmilyen volt a karakter, egy fényes sisak, akit cool-nak akartak bemutatni, ám a könnyed legyőzésével aláásták a tekintélyét -ennél azért most többet kaptunk, egy számító antihőst, aki mindent elkövet, hogy a becsületén ne eshessen csorba, sőt, néha még az erős vezetői képességét is megvillantja (mégiscsak századosi rangban van) -emellett a gyerekkorából is volt egy felvillanás, de itt megint a marketing osztály kezét érzem a dologban, mert egy oldalnyi emlékeztető volt, hogy el kéne olvasni az ifjúkoráról szóló könyvet is... no, ha a sztori nem is mindig meggyőző (a kilógó csápos szörnyek miatt mondjuk), a vizualitásra nem lehet panaszunk, mert mind checchetto rajzai, mind a szín-kezelés gyönyörűek.) (#12.13.)

(Poe Dameron #14-19, Annual 1) (2017) (írta: Charles Soule, Robert Thompson rajzolta: Angel Unzueta, Nicole Virella)

a kiterjesztett univerzum egyik legfőbb feladata, hogy olyan dolgokra szánjon időt, amikre a filmekben, jellegüknél fogva nem juthat kellő idő -például a nem főszereplő pilótákat leginkább csak bevetés közben láthatjuk, ahogy sisakban ülnek a fülkében, és próbálják túlélni a küldetéseket. úgyhogy örömteli, hogy poe dameron mellett itt jut nekik kellő hely, hogy többek legyenek, mint az ellenállás névtelen hősei (jellemző egyébként, hogy a force awakens harmadik nézésénél tűnt fel, hogy az egyik x-szárnyú pilótát jessica henwick játssza -oké, mivel a képregényben jól felismerhető az arca (és az anyajegye), így már egy életre megjegyeztem. de azért az sem ártott, hogy pont az ő karaktere kapott pár flashback-et is a nehéz gyermekkorára.)... és nem csak arról van szó, hogy arcot és nevet kapnak ezek a hősök, hanem érzelmeket is kiváltanak belőlünk, tudunk izgulni értük (még akkor is, ha vannak köztük olyanok is, akikről tudjuk, hogy a saga egy későbbi pontján még életben lesznek), és tudunk szomorkodni is, ha nem térnek vissza egy küldetésről. sajnos az élet erősítette fel a temetés jelenet drámai aspektusát, mert a rajzolt carrie fisher arcot látva, miközben leia arról beszél, hogy nem tudja még saját magáról sem, hogy meddig lesz még az univerzumban, kicsit bele szakadt a szív. de még az igaz szerelem is szomorú gellert kapott, de ez is azért kellett, hogy így érezzük igazán a tétek nagyságát, azt, hogy az önérdekeket félre kell rakni a nagyobb jó érdekében... továbbra is érdekes ez az interregnum állapot, hogy egyik fél sem mer nyílt konfliktusba bocsátkozni, ezért trükköket kell bevetniük a helyi győzelmekhez, és érdekes az is, hogy a közvéleményt meg kell győzni arról, hogy az első rend rossz -mert nem volt elég huszonöt évnyi birodalmi uralom, hogy a népek megtanulják felismerni a diktatúrát... a gonosz oldal is szépen módosult, terex-et kicsit félreraktuk (azért phasma-ról is megtudhattunk egyet-s-mást a statuálási módszerei által), és jött egy új, harcias ellenfél -nyugtalanító szemekkel... (#12.12.)

(Poe Dameron #7-13) (2016-2017) (írta: Charles Soule; rajzolta: Angel Unzueta, Phil Noto)

azt hiszem, hogy a sorozat legnagyobb vonzereje a korszak, amiben játszódik -mert még mindig oly’ keveset tudunk arról a hidegháborúról, ami az ellenállás és az első rend között zajlott abban a politikailag ingatag közegben, amit az új köztársaság jelentett. persze voltak pillanatok, amikor ez a háború melegebb helyzetekbe fokozódott fel, de igazából azokat az olyan renegátok okozták, mint terex különleges ügynök (vagy ahogy a régi barátai ismerik: terex nagyúr)... és ennek a kötetnek a nagy fegyverténye, hogy alá akar ásni terex múltjának, amivel az egyik legérdekesebb új karakterré sikerült formálni -egy volt birodalmi rohamosztagos, aki sohasem adta fel az elveit (és a páncélját), viszont az első rend merevségéhez képtelen simulni, így ha merész lépésekben el kell térni a snoke által felállított direktíváktól, gondolkozás nélkül megteszi. megteheti, mert erős hátteret épített ki magának egy bűnözőkkel teli bolygón az elmúlt években -ráadásul az is szépen simult a sztoriba, hogy miként szerezte meg thrawn egykori hajóját is... úgyhogy a sötét(ebb) oldal mellett a címszereplő poe is kicsit háttérbe szorult, de azért még épp’ annyira sodródott az események sűrűjében, hogy a szórakoztató vagányságával feldobja a füzeteket... nagy meglepetés volt számomra c3po, aki egy fokkal kevésbé volt idegesítő az átlagosnál, és azért, mert egy meglepően kompetens sztorit kapott azzal, hogy egy besúgó-hálózat fejeként ábrázolják... (a story-group ismét erősen tartotta az írás ütőerén a kezét, mert nem csak az eljövendő force awakens-re volt utalás szép számmal, de a múlttal az utóhatás trilógia pár pontjára is rávilágítottak -az viszont tök ciki, hogy én most döbbentem rá, hogy a greg grunberg által játszott pilóta, az a kissrác karakter az utóhatás-ból...) (a hetedik füzet technikailag nem tartozik a kötethez, inkább egy annual, ami végül sorszámot kapott, de én nem szeretem variálni a kiadás sorrendjét, úgyhogy itt olvastam... -egyébként hasonlóan a többi füzethez, ez is egy kalandos adalék volt ahhoz, hogy miként próbálta fű alatt kijátszani egymás az ellenállás és az első rend.) (#12.10.)

(Doctor Aphra #9-13, Annual 1) (2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Kev Walker, Marc Laming) (eng)

(második) kedvenc archeológusunk első kötete egy nagy kaland ígéreté nyújtotta át -ehhez képest talán egy kicsit csalódás, hogy a második adag füzet beszűkítette a teret, és egyetlen eseményre koncentrált: az aphra-féle káoszba forduló licit-háborúra... és persze azért nagy baj nincs, mert így is szórakoztató volt a sok szájkarate és a komoly vérveszteségekkel járó akció-jelenetek sora, de egy nagyon pici plusz azért hiányzott... annak viszont örültem, hogy a doktor egy picit más arcát is megismerhettük, mert bizony egy ilyen kiöltözős eseményen keményen smúzolnia kellett a vendégekkel, hogy kipuhatolózza, hogy kinek érdemes eladni a (kissé már túlhasznált) jedi-kristályt. és mondhatjuk, hogy szó szerint is új arcot kapott a lány, mert végre láthattuk elég sokáig a tipikus fejfedője meg a homlokra tolt szemüvege nélkül is, csinosan, egy parókával megváltoztatva az arc-karakterét... ahogy az ilyen sokféle figurát felvonultató nagy eseményeknél az megszokott, most is elszabadult a pokol, és nem volt elég a különböző fajú karakterek elhalálozása egy robot/szellem/jedi által, még vader is bekukkantott, hogy vagdalkozzon párat... úgy tűnik, hogy kieron gillen megunta a jelenlegi statusquo-t, és szétszedte az eddigi csapatot -de egy ilyen brigádnál, ahol mindennaposak a hátbatámadások, talán az a meglepő, hogy eddig együtt voltak... (volt annual is a kötetben, ami igazából csak egy alibi volt, hogy többet megtudhassunk a sebhelyes vuki hátteréről.) (#12.08.)

(Star Wars #33-37, Annual 3) (2017) (írta: Jason Aaron, Jason Latour; rajzolta: Salvador Larroca, Andrea Sorrentino, Michael Walsh) (eng)

jason aaron tudta, hogy le akarja adni a sorozatot a közeljövőben, ezért valószínűleg már nem akart egy mélyebb sztoriba belemenni, úgyhogy one-shot-okkal bekkelte ki a maradék időt -és tulajdonképpen nem is állt rosszul a sorozatnak ez a szerializáltság... kapott egy külön kalandot leia és luke, és ha nem lenne furcsa, akkor azt mondanám, hogy majdhogynem romantikus vibe lengte be a füzetet -és tudok örülni annak (is), hogy nem az akció-részek voltak benne maradandóak, hanem a csöndes beszélgetések a csillagok alatt, ahol érezhetted azt, hogy a személyes traumák mennyire nyomják a híres hősöket is; aztán szántunk időt sana-ra, aki egy kifejezetten szórakoztató történetben vert át mindenkit (a vendégszereplő lando teljes elképedésére) -szoktam szeretni, amikor egy karakter az intellektuális fölényét villogtatja, ráadásul pont így képzelem el a fifikás csempészeket; han és chewie ismét bizonyíthatta a felkelőknek, hogy milyen értékes munkát tudnak végezni -a maguk módján; az artoo-s számban poénra lett véve a narráció, mivel egy gépkönyv száraz leírásaival lett ellenpontozva a kis asztromech droid összes elképesztő tette; azért a gonosz-oldalt sem felejtettük el, így egy ambiciózus rohamosztagosra is vetülhetett némi fény(kard)... (az elmúlt napokban megszállottan dicsértem a larroca-féle arc-ábrázolást, itt viszont már én is kicsit soknak éreztem a fotó-realisztikus mimikai betéteket, amik kicsit elütnek a kép többi részétől...) (#12.07.)

(The Screaming Citadel, Star Wars #31-32, Doctor Aphra #7-8) (2017) (írta: Kieron Gillen, Jason Aaron; rajzolta: Marco Checchetto, Salvador Larroca, Andrea Broccardo) (eng)

újabb év, újabb crossover a fő sorozatok között -igaz, most érezhetően kieron gillen vitte a zászlórudat, mert inkább támaszkodtunk aphra doki sorozatára (lásd még az ott megszerzett csoda-kristály fontos szerepét itt), a klasszikus hősök inkább csak asszisztálni ugrottak be ebbe a kicsit starwars-idegen scifi-sztoriba... kicsit olyan hangulata volt az összképnek, mintha mondjuk egy stargate:sg1 epizódot néznék -ahol ügyesen elintézték a producerek, hogy néha villanhasson egy fénykard... mert egy olyan bolygón jártunk, ahol az uralkodó némi alien-segítséggel tartja a kezében a gyeplőt, és a gonosz praktikája hőseinkre is komoly hatást tesz. lehet egyébként, hogy csak a szimbióták miatt ugrott be a csillagkapu párhuzam, de valahogy az egész olyan epizodikus mellék-küldetésnek érződött, ahol a rész végére minden rendbe-jön, és lehet menni a következő kalandra... szerencsére az írók azért némi karakter-építést be tudtak csempészni a nem túl eredeti sztori és a verekedős akciók alá, luke le tudta vonni a tanulságot a jedi útjának nehézségeiről, és aphra is tarthatott egy kis önvizsgálatot... (rossz volt nézni, ahogy a rajzminőség hullámzik a két sorozat között, mondjuk salvador larroca arcaival nehéz felvenni a versenyt...) (#12.06.)

(Doctor Aphra #1-6) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Kev Walker) (eng)

szerintem jól döntött kieron gillen, hogy lezárta megyek a darth vader szériáját, és nem húzta csak azért még éveken át, mert az öreg sisakossal el lehet mindent adni az univerzum rajongóinak. inkább fogta az oda megalkotott karaktereit, hogy teljesen új kalandok felé terelje őket. és most itt érthetjük szó szerint a kalandokat, mert egy archeológusnak mindig tele van izgalommal az élete -igaz, hogy aphra doktor egy kicsit más, mint a nagy elődje a régész-szakmában, ugyanis amíg indiana jones mindig is a közjó (és a múzeumok) javát nézte, addig hősnőnk számára a pénztárcája élvez prioritást. de azért találhatunk közös vonást is bennük, mondjuk a nők iránti erős vonzódást -vagy az erős apakomplexust... eddig leginkább szórakoztató volt a karakter, ahogy lavírozott a starwars-univerzumban viszonylag ritka szürke-zónában, most viszont komoly mélységet kapott a családi háttér-történetével -de ha komolyodott volna is menet közben hősnőnk, akkor tripla-zero gondoskodott a humoros oldásról. fekete krrsantan-t meg a zúzásért tartják, de hát egy wookie mi másra lenne jó, mint hogy bezúzza az óvatlan birodalmiak fejét... ügyesen játszott kieron gillen a korszakkal is, mert az ikonikus yavin4-re is ellátogattunk -ami egyébként logikus lépés, mert mindig is tudtuk, hogy ősi templomok emelkednek a holdon, és ha valami régi, akkor ott van keresnivalója egy régésznek... a hangulat, a karakterek és érzelmi többlet a régmúltba nyúló sztori fölé emelkedett, de ezt nem érzem nagy bajnak, ráadásul jól állt az is a kötetnek, hogy nem mindig vette komolyan a történet-mesélést -például egy flashback-et is többféle szemszögből mesélte, mert egy megkopott legendánál úgyis homályba vész, hogy ténylegesen mi történhetett... (#12.05.)

(Star Wars #26-30, Annual 2) (2016-2017) (írta: Jason Aaron, Kelly Thompson; rajzolta: Salvador Larroca, Emilio Laiso) (eng)

én már az elejétől szűkösnek érzem azt a játszóteret, amit a sorozat számára megszabtak, a három éves időperiódust a new hope és az empire között, és az ezzel járó megkötések (nem szerepelhetnek bizonyos karakterek és helyszínek) is lefojtó erővel bírnak. de jason aaron kitalálta a biankó csekket ben naplójával, amivel szélesíteni tudja a repertoárját, így írhat nyugodtan yoda-s sztorit is úgy, hogy a kis zöld mestert nem mozdítja ki a dagobah kellemetlen szagú mocsaraiból... és oké, lenyeljük a kerettörténetet az űrben unalmában olvasgató luke-kal, de azt már nehezen bocsátjuk meg, hogy szegény öreg zöld jedi-t egy ilyen érdektelen sztoriba pazaroltuk el... mert még a legyek ura / mad max hangulat működgetett az elején, de aztán annyira túl lett húzva ez a kő-szörnyes, filozofikus tanmese, hogy szerintem luke is el-elszundított két lapozás között... így főleg kiütközött, hogy ez csak egy hosszúra nyúlt lábjegyzet volt, az olvasó csak túl akart lenni rajta, hogy közelebb juthasson az igazi kalandokhoz, és az ilyen felületes/átszaladós olvasás mindig megtépázza egy sorozat renoméját... a szintén a kötetben szereplő annual pont fordítottja a gerincet adó yoda-s unalomnak, mert egy izgalmas mellék-történetet nyújt rajzfilm-szerűen ronda rajzokkal (míg ugye salvador larroca gyönyörű rajzait ez a vád nem érheti) -és nagyon tudtam örülni egy fizikailag és lelkileg is erős női vendég-karakter jelenlétének. ráadásul érdekesen pedzegettük azt, hogy a felkelők sem voltak szentek, hogy mind-a-két oldal cselekedetei nyomán érték sérelmek és fájdalmak azokat, akik részt sem akartak venni ebben a konfliktusban. (#12.04.)