(Avengers vol.1 #500-503, Avengers Finale) (2004-2005) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Olivier Coipel, George Perez, Alex Maleev, Steve Epting, Lee Weeks, Michael Gaydos, Eric Powell, Darick Robertson, Mike Mayhew, David Mack, Gary Frank, Michael Avon Oeming, Jim Cheung, Steve McNiven) (magyarul: Hachette, 2018)

a sorozatoknál (és mostanság a filmes univerzumoknál) is hozzászoktunk az epikus befejezésekhez, a képregények végtelenségében az ilyen bombasztikus zárásokra sokkal ritkábban kerül sor -ez a kötet az egyik kivétel, brian michael bendis-nek átnyújtották a kiadó legfontosabb csapat-címét, és ő első mozdulattal le is fejezte őket. kegyetlenül... még akkor is kikerekedett szemekkel olvassa az ember a komolyabbnál-komolyabb csapásokat, ha tudja, hogy képregények világában semmi sem végleges (a mágia bevonásakor azt hittem, hogy itt is vissza lesz fordítva minden egy tollvonással) -de egyelőre marad ez a statusquo, és a fájdalmas tudat, hogy az angyalok is be tudják dobni a törölközőt, ha valaki annyira ismeri őket, hogy a legfájóbb pontjaikra méri az ütéseit. az indok elsőre elég képregényesnek tűnt (mármint az, hogy wanda gyermekeiről kiderült, hogy csak mephisto lélek-darabkái igazából), de a lélekgyötrő része jól átjött a vérrel átitatott lapokról. mint ahogy a végső gyász is tudott működni úgy, hogy az elmúlt ötszáz szám töredékét olvastam csak... ez egy tök jó ’becsábító’ képregény lehet azoknak, akik a pörgős és ’odabaszós’ filmek felől érkeznének a comic-olvasás csodálatos világába, mert a tempója és ’hűha-faktora’ magával fogja őket ragadni, és akkor már nem lesz menekvésük a panelek közül (ide képzeljetek egy mephisto-i kacajt)... (##10.21.)

(She-Hulk vol.1 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, rajzolta: Juan Bobillo) (magyarul: Hachette, 2018)

mi az izgalmasabb -ha egy sótlan tudós-ember dühöngő szörnnyé változik, vagy ha egy csendes és szorgalmas ügyvéd-lányból előtör a parti-állat, akinek az egója nem fér be a méretes zöld izmai alá...? hallottam már elég ódát dan slott írásairól, és nem is kellett csalódnom az első találkozásunkkor -bár ebben az is szerepet játszhat, hogy az elmúlt időszakomból pont hiányzott ez a csajos könnyebbség, ami áradt ebből a kötetből... még igazából az sem zavart, hogy tulajdonképpen egy heti-ügyes ügyvédes sorozatot kaptam most, mert így is körül tudott járni alaposabban bizonyos témákat (mondjuk hogy mi van akkor, ha egy kisember nem kér abból a szupererőből, ami véletlenül a nyakába szakadt, vagy hogy ebben a szuperekkel terhelt világban mennyire meg tud változni a jog-szemlélet is). azt meg mindig jó látni, ha valaki alaposan megizzasztja j. jonah jameson-t... hősnőnk kettős identitása is jól működik, egy másfajta viaskodás ez, mint amit megszoktattunk, ugyanis ő zölden érzi kényelmesen magát... egész meglepődtem a kötet meta-ságán, mert eddig eszembe se’ jutott, hogy az általam olvasott marvel-füzetek kordokumentumok, olyan kiadványok, amik megjelennek abban az univerzumban is, amiben játszódnak... azért el kell mondanom, hogy nem minden ötlet csapódott le nálam ugyanúgy, az utolsó két füzet kicsinyítős sztorija kevésbé működött -vagy lehet hogy nem lázasan erőltetve kellett volna olvasnom... (látom a rajzok karikatúra-szerűségét, de itt azt éreztem, hogy jól áll ez a stílus a sztorinak, felerősítette a szórakoztatóan csajos hangulatot.) (##10.20.)

(Poe Dameron #26-31) (2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

arról tudunk, hogy poe azért bukkant fel a semmiből maz katana kastélya felett az x-szárnyújával, mert a forgatókönyv első változata szerint nem élte volna túl a jakku-i zuhanást -most ez a képregény összekötötte a két pontot... azt is tudjuk már, hogy jj abrams visszahozza snap waxley-t a kilencedik részbe (különben megsértődne rá az országos cimborája, a karaktert játszó greg grunberg), úgyhogy arra sem ártott magyarázattal szolgálni, hogy mivel bekkelte ki azt az időt a fekete század, amit a last jedi fedett le -természetesen küldetésen voltak... méghozzá utánpótlást próbáltak gyűjteni az ellenállás számára (rájuk is fér, mert ekkoriban már csak egy millenium falcon-nyian vannak csupán), és persze ez sok repüléssel és lövöldözéssel jár együtt. de a galaxis legjobb pilótáit nem olyan könnyű ám földre kényszeríteni... először csak gimmick-nek tűnt, hogy poe mesél a többieknek, mert reklámozási szempontból előnyösnek tűnt azt mondani, hogy ez az első történet, ami a nyolcadik film után játszódik (plusz így vendégszerepelhetett rey és finn is), de aztán tényleg egy picit továbbnyúltunk az eddig ismert sztorin... tudom, hogy telhetetlen vagyok, de az utolsó füzet lehetett volna egy kicsit kövérebb is, mert a végső epikus csatát egy kicsit összecsapottnak éreztem, néhány panelnyi látványos légiharc már nem nagyon terhelte volna meg a pénztárcákat, nem...? apropó, látvány, másnál látom hogy lelki törést okoznak a fotórealisztikus arcok, de szerintem a starwars-nál jól működnek ezek az ábrázolások, jobban a filmekhez kötik a hangulatot. és az ember szeme igényli is a szépséget, belelapoztam az annual-ba is, és azonnal közöltem, hogy ’nem, én ezt nem’... (a lucasfilm-nél okos üzletpolitikát folytatva ráhagyják az alkotóikra, hogy ott zárják le a történeteiket, ahol ők szándékozzák, ahol úgy érzik, hogy elmeséltek mindent, amit szerettek volna. majd kitárják a végtelen szütyőjüket, hogy újabb lehetőséget húzzanak ki belőle.) (##10.18.)

(Poe Dameron #20-25) (2017-2018, Marvel Comics) (írta: Charles Soule, rajzolta: Angel Unzueta)

egy kőhajításnyira vagyunk a force awakens idővonalától, így lor san tekka is fontos szerepet kapott ebben a kötetben -ami nekem azért volt furcsa elsőre, mert a film nyitányában nem úgy tűnt, hogy poe-val nagy ismeretségben lennének, de aztán az utolsó füzetre ezt szépen kikerekítette a szerző azzal, hogy most kapta meg az öreg kutató a küldetését, azaz hogy segédkezzen az ellenállásnak megtalálni luke skywalker-t... de előtte még ő maga volt a küldetés, mivel felelőtlenül belesétált egy tiltott zónába (jó látni, hogy a neimoidiak még 60 év múltán is ugyanolyan pénzéhes rátarti népség, mint egykor), ezért komoly vesszőfutás indul a személye miatt... leia személyesen is ott forgolódik az akcióban, ami azért nem csoda, mert a hosszú évek alatt rengeteg simlisséget tanult el a férjétől, így ezt a tudását most jól tudja kamatoztatni... de azért a főszereplő is pilótáink is megvannak, és meglepően dús körülöttük a magánéleti vonal, legyen az szerelem vagy robot-gyilkosság, de szépen színesednek ezektől panelről/panelre... (volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy terex a jakku-ra dobja le az öreget, és ezért bukkan fel a film elején mindkét érdekelt fél a sivatag-bolygón, de charles soule még akart ezen felül is csavarni egyet az útvonalon. apropó terex, az ember már majd’ megsajnálta a diszfunkcionális implantátumai miatt...) (##10.15.)

(Punisher vol.6 #13-18) (2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: Steve Dillon, Darick Robertson) (eng)

az alapvetően pacifista beállítású emberek is tudják azt, hogy az erőszak ábrázolásának van az a fokozata, amikor már nem viszolyogtató, hanem átcsap bűnös élvezetbe. garth ennis nem hogy megtalálja ezt a határt, de már nem is látja, olyan kurva rég volt már, amikor átlépte... nem számít az, hogy százakat öl meg nála a punisher (ezúttal szarin-gázzal), nem számít az, hogy hány newyork-i gengszter esik a leszámolás-hullám áldozatául, nincs mérőszám már a kifröccsenő vérre, levágott végtagokra. ebben a világban még az is természetes, hogy rozsomáknak lerobban az arca, véres cafatok maradnak az intim szerveiből, vagy egy kibaszott úthenger parkol a fején -nem mindegy? úgyis túléli... komolyan, borzasztóbbnál-borzasztóbb dolgokat gépelek itt sorban, és mégis mosolygok, mert olyan lazán és őrülten adja elő az alkotó-csapat ezt az erőszak-szimfóniát... viszont egy füzetnyi komolyságot azért megenged magának ennis, amikor hazabeszél, és megpróbálja az emberek fejébe verni az észak-ír konfliktus abszurditását... (szegény soap nyomozót már sajnálja az ember, mert a szerző kifejezetten mocsok vele, ahogy folyton olyan ágyakba dobálja be őt, ahol semmi keresnivalója nem lenne, mert mondjuk elvileg nem meleg -az meg ugye főleg nem egészséges, ha valaki a tudtán kívül a saját anyával fekszik össze...) (##09.26.)

Punisher -Army of One (Punisher vol.6 #1-7) (2011-2002, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, Steve Dillon; rajzolta: Steve Dillon) (eng)

frank castle az antihős. nem tököl, nem moralizál, csak faarccal teszi a dolgát, hogy a rosszfiúk eltakarodjanak a föld színéről. nyugodtan tud aludni attól, hogy a gengszterek rettegik a nevét, hogy a rendőröket is könnyedén behugyoztatja, de igazából azt is egy vállrándítással el tudja intézni, ha egy nagy rakás hatalomra törő barmot sikerül felrobbantani egy atombombával... és mégsem mondhatjuk, hogy a kíméletlenség álarca mögött ne lennének érzelmek -például a városa sorsát a szívén viseli, ezért borongós monológokba bonyolódik azzal kapcsolatban, hogy mennyire is rohad new york a csillogó felszín alatt (ez az az időszak, amikor úgy tűnt, hogy ki lehet vakarni abból a mocsokból a várost, amiben a ’70-es/’80-as években fürdött, nem véletlenül emlegeti frank rudy giuliani-t is). de a ptsd-ben szenvedő volt katonatársak iránt is megértő tud lenni -őket kíméletesebben öli meg... nem néztem utána, de valahogy megéreztem, hogy egy ’nuff said füzet is a kötet része lesz, és persze nem kell mondanom, hogy mennyire jól állt a karakternek ez a némaságba burkolózó kegyetlen noir is... (elsőre furcsa volt, hogy frank-et kiszakítottuk a városi környezetből, de mivel az egzotikus térségek is nyüzsögnek az amorális zsoldosoktól és őrült tábornokoktól, így a napfényes partoknál és a sűrű dzsungelben is működött a kőkemény megtorlás...) (garth ennis úgy kapja el a karakter hideg esszenciáját, hogy közben teljesen őrült humorral üti fel a paneleket, mert a kegyetlen, de mindig mosolygó, halhatatlan és nagycsöcsű oroszra csakis nagy vigyorgással lehet reagálni -és persze az írás minőségéhez tökéletesen felér a rajz is, tökéletesen simul egymásba a két komponens.) (##09.13.)

(2017) (írta: Matt Owens, rajzolta: Denys Cowan) (eng)

van-e értelme hosszan értekezni egy képregényről, ami érdektelen sztorit kínál, elnagyolt rajzokkal dolgozik, túlírja és fárasztja az olvasóit a párbeszédekkel és az egyetlen érdekes momentuma egy rövid flashback-jelenet? mert szerintem nem igazán... (##05.26.)

(New X-Men vol.1 #134-138) (2003) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Keron Grant, Frank Quietly) (eng)

ott a címben az x-men, ezért talán azt várjuk, hogy a fő csapaton legyen a fókusz, de grant morrison úgy döntött, hogy ennél a kötetnél inkább a ’new’-n lesz a hangsúly, és a xavier suli tanulóin -és hát tudjuk, hogy milyenek a tinik, ehh... szóval ha mr.morrison-nak az volt a célja, hogy alkosson egy karaktert, aki szó szerint mindenkinek az idegeire megy, akkor sikerrel járt, mert quentin quire már az okoskodós korszakában is sok volt, aztán amikor egy mondvacsinált indokkal bedurvult (tényleg érdekelhet egy tinifiút egy divattervező halála?), akkor aztán végleg átment arc-kaparósba. mert nem volt megállás, a klasszikus tini-drogproblémából következetesen csúszott át full mechanikus narancsba a sztori, a drúgok egyenruhában (és egyen-tetkóban) rombolták le mindazt, amit egy igazi x-men-nek meg kellene védenie, az ember-életeket és az iskolát... kontrasztnak kaptunk egy másik osztályt is, akik szintén kapnak némi kemény leckét az élettől -mert nehogy azt higgyük, hogy a mutáns tesztrészekre vágyó emberek csak úgy meghátráltak volna... vehetjük azt jó dolognak, hogy a mindennapokra (is) koncentrál a sorozat, hogy rákontrázik némi mutáns csavarral a valódi középiskolai hierarchiára, de én nem érzem úgy, hogy egy x-men történethez ez lenne a legmegfelelőbb út... (##04.18.)

(New X-Men vol.1 #127-133) (2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: John Paul Leon, Igor Kordey, Phil Jimenez, Ethan van Sciver) (eng)

kicsit mintha szusszanni akart volna grant morrison az első két, egymással összefüggő etap után -így különféle irányokba kalandozott, ide-oda helyezte a fókuszt (akár térben, akár karakterekben), de sajnos azt egyszer sem sikerült elérnie, hogy igazán bevonzzon a szokatlan ötletei közé, hogy magával ragadjon, hogy az alacsonyan gomolygó érdeklődésemet jobban feltekerje... pedig van itt egy maréknyi (számomra) új karakter, csak nem igazán foglalkozunk velük (oké, xorn kapott egy egész füzetet, de az x-corporation tagjai csak tengődnek a csalagútban) -még fantomex járt a legjobban, de nála meg túl sok a ködösítés ahhoz, hogy ki akarjam bogozni... és valószínűleg megint ez volt a legnagyobb nyűgöm, hogy bogozni kell, mert nem akar tisztán, egyenes vonalban írni, így az olvasót elidegenítette magától (nem beszélve az olyan bizarr ötletekről, mint amilyen az emma frost-féle fejben kísértés is)... viszont vannak mozzanatai, amik működnek, a földig rombolt genosha látványától elszorul az ember szíve, és jól átérződik benne a post-9/11-es hangulat is. bár ez utóbbi füzetnek az is nagy előnye, hogy itt a legszebb a rajz a kötetben, ami mondjuk nem nehéz, mert a nagyrészét a baltával rajzoló igor kordey követte el... (##04.07.)

(New X-Men vol.1 #118-126) (2001-2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Ethan van Sciver, Igor Kordey, Frank Quitely, Tom Derenick) (eng)

lehet hogy grant morrison szadista, és íróként a mutánsokon éli ki az elnyomó hajlamait...? csak mert nem volt elég, hogy tizenhatmilliót megölt közülük az előző kötetben, most is megállás nélkül zúdította rájuk a csapásokat, egész odáig menve, hogy hajszálnyira kerüljenek a megtöréstől és a végső kipusztulástól... először jönnek azok az emberek, akik azért akarják elvenni az összes mutáns életet, mert irigyek lettek a képességeikre, és maguknak akarják azokat; aztán vannak még itt nano-sentiel-ek, egy idegen sereg meg néhány furcsa lény, és a lehető legerősebb pszichológiai hadviselés, amivel bárkinek az akaratát kontrollálni lehet -cassandra nova teljes pályás letámadása így igencsak hatásos, és a kötet végére az olvasóra is hatni kezd. csakhogy addig van pár füzet, amíg a zavarosban kell halászni... mert nekem kicsit kesze/kusza, ahogy morrison ír, néha kapkodom csak a fejem elveszve a sok szokatlan shi’ár lény között, próbálom leszálazni a mellékes dolgokat, a savat köpő tinilányt, a japán hősszerelmes óriás-papucsállatkát, de szerencsére a végére azt érzi az ember, hogy megérte... (a kötetre jutó ’nuff said füzet is egy különleges utazás lett a prof elméjének mélyére, nem is lettek volna hitelesek a szavak egy ilyen pszichedelikus utazásban.) (a rajzok, háááát, izé... úgy nagy átlagban még ’oké’-k a panelek, de ahogy igor kordey lemészárolja az arcokat, arra nem találok sok mentséget...) (##04.04.)

(Runaways vol.1 #13-18) (2004) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

szeretem, amikor az írók maguktól megmagyaráznak egy problémát, ami piszkálta a kisagyam hátsó felét már a sztori eleje óta -mondjuk hogy miért van mindegyik családban csak egy gyerek... nem gondoltam, hogy brian k. vaughan ilyen nagyívű háttértörténetben gondolkozik, hogy a mikroszinten elindult konfliktust (a.k.a. gonoszak a szüleink) ilyen világ-méretű küldetéssé fújja fel. és ezzel együtt árnyalja is a szülőket, akik a céljuk miatt (mentsük át a gyerekeinket a föld új korszakába, ha már mitikus óriás űrlények el akarják törölni a jelenlegi állapotot) egy kicsit jobbá fordultak a szemünkben... persze csak egész addig, amíg ki nem derült, hogy a hat különböző hátterű családban azért erős a széthúzás, és az élethez ragaszkodó önzés minden egyéb tervet felül tud írni... egy-a-hathoz volt az esély a gyerekek közti áruló kilétére, így azért nagy meglepetés nem lett abból, hogy ki maradt hűséges a szülői örökséghez, az már inkább működött, ahogy bkv kezelte a fordulatot, mert harccal kombinálta az ifjú nagy tervét, majd jött a hirtelen lecsapó halál is, hogy biztos, hogy elégedetten csattintsunk a füzet végén... de azért nem sokkban hagyott a végén minket, járt egy kis levezetés is, hogy megnézzük a következményeket, és persze felkészüljünk az újabb kalandokra -ott, ahol minden kezdődött, az örök ifjúság emlékhelyénél, james dean szobrának lábánál... (##03.30.)

(Runaways vol.1 #7-12) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Adrian Alphone, Miyazawa Takeshi) (eng)

egy ifjúsági történetnél igenis sarkalatos, hogy az ifjúságot érintő témákkal is foglalkozzon, igaz, brian k. vaughan ügyesen csomagolja a szuperhősös kosztüm alá a való életből vett problémákkal (a múltkor ugye az orrvérzés és a menstruáció szimbolikája, most a kéz-vagdosás (szigorúan varázslási célzattal), és hát már a hetedik füzetben felütötte a fejét a szerelmi sokszög, ami kötelező kelléke a tini-szappannak. btw, bkv kicsit megelőzte a tinivámpír-korszakot, a twilight idején szólhatott volna nagyot ez a kötet)... továbbra is előnynek érzem, hogy minden szempontból távol tartja magát a sztori a marvel fő-vonaltól, kaliforniában szerencsére alacsony az egy négyzet-lábra jutó kosztümösök száma, így nem futnak bele a srácok lépten-nyomon ismert arcokba (ezzel elterelve magukról a hősökről a figyelmet) -és ha importálódnak is a keleti partról igazság-osztók, azok bizony csak a b-ligába tartoznak (cloak és dagger), és maguk is még szinte éritettek a tini-problémákban... nem mondanám, hogy öles léptekkel haladunk (főleg ha olyan sztorik tartják vissza az előrelépést, mint a már emlegetett vámpíros), de azért a srácok mindent megtesznek, hogy túl-legyenek az első nagy hősködésükön... (a popkult-mérce eléggé az ezred-forduló előtt ragadt, nem? mármint o.j. bírójára meg az a-team-re utalni mindenképpen avittasnak hat -oké, mai szemmel már egy buffy kacsintás is...) (##03.29.)

(Runaways vol.1 #1-6) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a szuperhős-bizniszben a fő karakterek már velünk vannak évtizedek óta, kívülről fújjuk már velük kapcsolatban az alapinformációkat, a kezdeteket, a motivációkat, így üdítő tud lenni, ha vadiúj arcokat láthatsz megszületni egy képregény oldalain. de persze brian k. vaughan nem tagadhatta meg önmagát, így egy üdítő csavart is belevitt az első kötetben prezentált origin-sztoriba... oké, a szülők és mentor-figurák mindig fontos szerepet játszanak a szuperhősök életébe (lásd mondjuk wayne-éket, kent-éket, parker-éket), de talán olyan még nem volt, hogy egy csapat azért jön létre, hogy a szüleikkel harcoljon (és nem a metafora szintjén, hanem szó szerint)... felnőtt fejjel lehetne rosszallóan nézni minden alkotásra, ami az ifjúságot célozza meg elsősorban, de szerencsére bkv (többségében) jól kezeli a tiniket, akik így hamar színpatikussá válnak (kivéve ha nagyon nyávognak valamin). és tök jó ötlet volt, hogy velük együtt fedezhettük fel a képességeiket -és persze azt, hogy milyenek is igazából a szüleik (vagy akár a tini-romantikát is, mondjuk a zavarodottságot egy hirtelen felindulásból elkövetett csók után)... szerintem jó dolog, ha valamiről lerí, hogy nem akar világ-megváltani, csak jóleső szórakoztatást nyújtani mert olyankor teljes bedobással végzi a dolgát, és az embert arra ösztönzi, hogy élvezettel falja a lapjait... (a legnagyobb kerékkötőnek jelenleg a rajzokat látom a mangásan eltúlzott érzelem-ábrázolásokkal, a helyenként fura arcokkal és az elnagyolt hátterekkel, de szerencsére a sztori húzása miatt elnéző vagyok a vizuális hátrányokért. ráadásul a háziasított velociraptor még ezeken a rajzokon is cuki...) (##03.27.)

Cassian & K-2SO (2017) (írta: Duane Swierczynski, rajzolta: Fernando Blanco) (eng)

k2so nem véletlenül lett az egyik közönség-kedvenc a (kissé szegényes) rogue-one karakter-kínálatból, mert a száraz humorával feldobta a film komolyságát. cassian is rendben volt, bár nem ártott volna többet is megtudni róla -mint ahogy a többiekről sem (huppsz, most nem a filmet kéne kritizálnom)... egy képregényes one-shot pont betölthet ilyen karakter-mélyítős szerepet, el lehet mesélni benne mondjuk két szereplő első találkozását... persze k2 itt még (nagyrészben) hideg gyilkológép, aki előszeretettel szorongatja a későbbi átprogramozója nyakát (minden barátság kezdete nehéz), de a végére megtalálja a saját hangját -valamint a kalkulációkhoz és statisztikákhoz való vonzódását... gyors lefolyású képregény volt ez, egy mini-küldetés, ami jól kitöltött egy hézagot, de a nagy képből nem lógott ki egyik irányba se... (a rajza is olyan semmilyen, hogy csak a középszerűsége jut eszembe, semmi más...) (##03.12.)

The Storms of Crait (2017) (írta: Ben Acker, Ben Blacker; rajzolta: Mike Mayhew) (eng)

jól kitalálta lucas annakidején, hogy a yavin4 elhagyása után a lázadók évekig menekülve keresték a következő alkalmas bázis-helyet, mert a kiegészítő történetekkel most izgalmasan lehet kitölteni ezt az időszakot... először kicsit ferde szemmel néztem erre a one-shot-ra, mert nem szeretem, amikor utólag erőltetnek bele egy nagyobb történetbe korokon átívelést, de tegnap este újranéztem a last jedi-t, és mivel a bolygó kapcsán elhangzik, hogy volt itt régen egy lázadó bázis, így megnyugodtam -hogy aztán az olvasás után csalódott legyek, hiszen luke-ék mégsem vetették itt meg a lábuk hosszútávon (még szerencse, hogy kicsit lejjebb ástam crait múltjába, így megtudtam, hogy bizony tényleg létezett itt komolyabb bázis, de az a leia-ról szóló könyvben játszik fontos szerepet, ami magyarul még nem jelent meg -btw, vicces, hogy visszafele rakom össze a látványos só-bolygó sztoriját így)... a füzet vizualitásáról is érdemes pár szót ejteni -a bolygó predesztinálja magát látványos háttérként, de nem irigylem a színezőket, akiknek komoly feladat lehetett, hogy hitelesen visszaadják azt a vöröset és fehéret, amiért a moziban is úgy odavoltunk. az arcok meg... szóval oké, van amikor jól néznek ki ezek a fotorealisztikus mimika-ábrázolások, de az baromi zavaró tud lenni, amikor konkrét jelenetet tudok mondani a szent trilógiából, amit imitálni próbált a rajzoló bizonyos panelekben... (##03.15.)

DJ: Most Wanted (2018) (írta: Ben Acker, Ben Blacker; rajzolta: Kev Walker) (eng)

sajnos nem jó ómen, ha egy érdektelen film-karaktert helyeznek egy mellék-sztori főszerepébe, mert az olvasó már kedvetlenül fogja a kezébe venni a füzetet -és aztán még kedvetlenebb lesz, amikor kiderül, hogy egy innováció nélküli sztorit kap a drága idejéért, ahol összeszedik az összes kaszinós-svindlis klisét, nyakon-öntve egy halvány starwars-hangulattal... dj karaktere most sem lett érdekesebb vagy izgalmasabb, és szerintem azzal sem lett igazán többlet-tudásunk, hogy ismerjük a börtönbe kerülésének kacifántos históriáját... (a rajzok olyanok voltak, amilyenek, de mi a fene volt az a kis kalap a főhősünk fején, az megvolt már neki a filmben is...?) (##03.17.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #9-12) (2005) (írta: Mark Millar, rajzolta: Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2008)

szimbiózis -a szuperbűnözők azért jöttek létre, mert az erős szuperhősök feltűntek a színen, és a gazdag és befolyásos emberek úgy érezték, hogy úgy tudják a kezükben tartani a hatalmat, ha egyensúlyt teremtenek. de a szuperhősök sem éreznék jól magukat a szuperbűnözők nélkül -mert akkor nem lenne kit péppé verniük... egyfelől tetszett, hogy norman osborn ült a háló közepén, akit meg kellett menteni, mert a börtönben túl nagy célkereszt volt a hátán, másfelől viszont, ehhh... tényleg megint a manó mozgatja a szálakat a háttérből? mily’ eredeti... persze a nagy számok törvénye most is segít, és hatásos az, hogy nem egy, nem hat, hanem tizenkettő ismert gonosz támad peter-re (és a rendre macskanős poénokkal övezett fekete macskára), de aztán egy válogatott marvel-csapat is beszáll a bunyóba, hogy leredukálhassuk a párbajt négy-személyesre, peter-re, a manóra, a bedrogozott oki dokira és a fegyverével veszélyesen hadonászó mary jane-re (jé, csehov szelleme még a képregények lapjain is megjelenik) -mindez persze egy híd tetején, mert egy pókember füzetben az kötelező kellék egy ilyen súlyú összecsapásnál... aztán egycsapásra megoldódik minden, peter a homlokára csap, és megoldja a may nénis rejtélyt (egész jól el voltak rejtve a clue-k a korábbi füzetekben, btw), és előadja a szokásos sirámait arról, hogy fel kéne hagynia a hálóvetős szakmájával, mert veszélyben forog miatta a családja élete... (érdekes kitérő volt ez a komolyabbnak szánt marvel knights-os vonal a fő (amazing) címről, nem vált a kedvencemmé ez a keménykedősebb pókember közeg, de voltak elemei, amik jól működtek. és nem volt benne egy deka misztikum sem, hálistennek...) (##02.26.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #5-8) (2004-2005) (írta: Mark Millar; rajzolta: Frank Cho, Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2008)

még a végén, így közel száz kötetnyi szuperhősös képregény után be kell látnom, hogy nem nekem való a műfaj...? mármint továbbra is szeretem az ilyen típusú történeteket, csak gyanús, hogy gyakran panaszkodom a végeláthatatlan verekedések miatt, és kifejezetten tudok örülni, amikor csendesebb pillanatoknak is jut hely a panelekben -amikor igazi mélységet kap a sztori és vele együtt a műfaj maga is... de az apró/cseprő ügyek is felüdülést jelenthetnek, mint egy túlköltekező szupermodell, de még egy olyan keménynek tűnő író is, mint mark millar oda tud ütni az ember szívére -mondjuk hogy humanizál egy régi ellenséget egy beteg családtag segítségével. vagy hogy (szó szerint) különválasztja eddie brock-ot, a speciális erkölcsökkel rendelkező embert, és venomot, az erkölcstelen entitást (de akár egy mély-elemzésbe is bele lehetne menni, összehasonlítva peter ’nagy erő - nagy felelősség’-ét azzal, ahogy most egy tizenéves srác nagy erőt kap a kezébe, és elbukik a használata közben (mondjuk ez nem véletlen, hisz’ apuci készen veszi meg neki venom-ot, és aztán a földöntúli entitás irányítja a gyenge akaratú srácot)... több helyen is cinikus poénok ütötték fel a fejüket a sorozatban, lehet élcelődni a végtelenül összekuszálódott x-idővonalon vagy a klónokon is. és kezdem azt érezni, hogy a párbeszédekben lévő suta keménységet csak részben írhatom mark millar számlájára, mert a fordítás is komolyan ludas lehet ebben... (##02.25.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #1-4) (2004) (írta: Mark Millar, rajzolta: Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2007)

én értem azt, hogy a képregény-írás nagy fenegyereke mark millar, akinek már az óvodában is tökösség volt a jele, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy a szigorú kötöttségektől megszabadult marvel-nél nagy élvezettel vetették bele magukat a felnőttesebb képregények világába, sőt, azt is látom, hogy miért olyan népszerű ez a tökösebb és felnőttesebb pókember képregény, de én szinte végig azt éreztem, hogy a közkedvelt hálószövő ledobja magáról ezt a keményebb stílust... a beszólások is keményebbek a szokásosnál, a rosszfiúk olyan kuplerájba járnak, ahol csernobili mutáns csajok okoznak külön örömöt -és persze minden oldal tobzódik az erőszakban... nem mondom, hogy nem tud működni az, hogy az ütéseknek van súlya, hogy peter-t rohammentővel kell a kórházba vinni, hogy a rosszfiúk (elektro és keselyű) lelkiismeret-furdalás nélkül robbantanak fel ártatlanokat és törik ki emberek nyakát. és tulajdonképpen azzal sincs komoly problémám, ha a fekete macska igencsak közel kerül ahhoz, hogy ruha-baleset érje, hogy egy merész levegő-akrobatika közben közszemlére tegye a méretes másodlagos nemi jellegeit, de ez már nálam egy picit túllendül a határon... (az merész kijelentés lenne tőlem, hogy nagy rajongója vagyok a dodson házaspár munkáinak, de itt egész korrekt munkát végeztek a rajzokon -és nem csak a dekoltázsokkal...). (##02.24.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #509- 514) (2004-2005) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

úgy érezni, hogy j.michael straczynski ellentmondásosan viszonyul a korai pókember történetekhez -mert tiszteli az elődeit, ez abból látszik, hogy mennyiszer nyúl vissza a régi időkhöz, ugyanakkor szeretné a saját szája ízére is formálni a sztorikat, legyenek azok az eredet-történet köré szőtt misztikus elemek, vagy akár a dél-amerikai szappanoperákból kölcsönkért fordulatok... és értem én, hogy a nagy rajongók kiakadtak annó, hogy egy banális fordulat kedvéért meggyalázta szent gwen-t az író, pedig ha megkapargatjuk a felszínt, egész működő drámát találunk alatta -még akkor is, ha meg kellett erőszakolni hozzá az egész ötletet az idővonal miatt (manó-szérummal meg gyorsan növekedő gyerekekkel)... mert az ikrek jó nagyokat csapnak peter arcára és lelkére egyaránt, és mindig nehéz feltépni a gwen okozta sebeket (néha szó szerint, ha a sír feltörését nézzük), és mary jane is jól be volt vonva a múltbéli történetbe, hogy peter-nek még inkább fájjon a visszaemlékezés... (szemérmesen megszakadt a gondolat-menet ott, hogy vajon gwen első (és egyetlen?) szexuális élménye egy őrülttel esett-e meg...) a gonosz-motivációban sem volt sok innováció, ’bosszút akarok állni, mert gyerekkorom óta etetnek hazugságokkal’, de szerencsére ezen lehet még javítani... izé... amnézia? hát ennyire azért ne menjünk már el a szappan irányába... (romita jr szálkás rajzai után hirtelen jött a váltás deodato realistább stílusára, kicsit felüdülés volt, kicsit szokni kellett -főleg azt, amikor robert de niro nézett ki rám az egyik lapról...) (##02.22.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #503-508) (2004) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

most mondjátok, hogy nektek nem volt ezekiel a kezdetektől gyanús egy kicsit...? viszont azt nem mondhatjuk, hogy jms nem zárta kerekre az ő történetét (amihez hozzákapcsolta az eddigi természetfeletti elemeket is, ezzel mintegy igazolva önmagát) -én tényleg vártam valami hasonló fordulatot, de örülök, hogy egyből megkapta a megváltását is a karakter, és nem úgy végezte, mint sok meglepetés(nek szánt) gonosz, mert jól meg voltak indokolva a tettei, nem csak a pókhálón lógtak magukban... a természetfeletti miatti magyarázkodás azért is indokolt volt, mert a kötetet is egy ilyen sztorival kezdtük, ahol meglepetésre egész jól működött a spidey/loki szövetség, még ha a cselszövés istenébe elég kevés humorérzék is szorult -és az is tetszett, hogy a korábbi strange-es nagy eseményhez kötötték az új ellenség felbukkanását, mert jobban lehetett így érezni a folytonosságot... de ezt a siman tovagördülést segíti a magánélet is, mert szerencsére most is jutott hely egy olyan (két bunyó közti) átvezető füzetnek, ahol mj-re is kellő fény vetülhetett, kicsit átérezhettük azt, hogy csupán a szépség nem elég az álmaink eléréséhez, még a szórakoztatóiparban sem... (utólag belegondolva azért az elvont óriáspókos finálé fura volt egy kicsit, de olvasás közben ez nem igazán tűnt fel, mert húzott magával a tempója meg a feszültsége.) (##02.21.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #57-58, Amazing Spider-Man vol.1 #500-502) (2003-2004) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: John Romita Jr, John Romita Sr) (eng)

ha valaki alter-dimenziós strange dokis sztorit akar írni, akkor miért nem azt teszi, és miért erőlteti szegény spidey-ra ezeket...? persze értem, hogy ez a dormammu-s sztori csak egy keret volt arra, hogy vissza tudjunk nézni peter eddigi életútjára, ha már ünnepi számról és egy nagy mérföldkő eléréséről van szó -és egy régi motorosnak biztos nagyokat dobbant a szíve a visszautalásoktól, én koca-olvasóként inkább az erőfeszítést értékeltem, ahogy peter-nek újra végig kellett küzdenie magát a számtalan ellenségén és lelki megpróbáltatásán... miután túl voltunk ezen a monstre utazáson, egy kicsit megpihentünk, és csendesebb közjátékokban váltottunk szemszöget, eltöltöttünk egy kis időt may néni gondolatai között (hogy ő miként is látja peter-t és a hősködést), valamint egy másik alulnézeti képben kaptunk egy aushwitz-i menekültet, aki ruha-és-kosztüm-készítésből él, és szépen meg tudja indokolni a kávét szürcsölgető pókembernek, hogy egy tisztességesen dolgozó embernek miért nem számít, ha tisztességtelen kezekbe kerül a munkája... (továbbra is elégedett vagyok parker-ék magánéletének ábrázolásával, és ki kell mondjuk, hogy mj még romita jr rajzain is szexi!) (boldog szülinapot -nekem!) (##02.18.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #51-56) (2003) (írta: J. Michael Straczynski, Fiona Avery; rajzolta: John Romita Jr) (eng)

halott maffiózók tömeg-sírjából kikecmergő hulk-frankenstein-szörnyeteg -straczynski túlpörgeti az őrült képregényes ötleteket... az alapok nem voltak rosszak, mert sosem vetünk el egy las vegas-i leszámolást, aminek a végén egy újabb gödör keletkezik a sivatagban, de aztán erre jöttek a rétegek, a kemikáliák meg a gamma-sugárzás, hogy ne lehessen annyira komolyan venni. ráadásul az én ízlésem szerint egy ilyen szörny-üldözés nem ér meg négy füzetet... viszont voltak itt olyan aspektusok, amiket érdemes komolyabban is megvizsgálni -például hogy peter pénzt fogadott el a szolgálataiért, ráadásul egy maffiózó munkavállalója lett, és ezek akkor is morálisan megkérdőjelezhető tettek, ha a végén helyrebillentette mindenki igazságérzetét... még fontosabb az, hogy a magánélet mennyire felnőttesen van kezelve, hogy nincs a lepedő alá rejtve, hogy parker-ék igenis élnek házaséletet, miért ne tennék? mert peter egy közkedvelt ifjúsági hős? comeon... a kötet utolsó harmadába egy másik sztori szorult, mert peter tanárként rendre talál olyan gyerekeket, akiket felkarolhat. ami viszont ebben a történetben elgondolkodtató volt, az a családok érzései, akik megszenvedik azt, ha egy rokonuk rossz útra lép, és a pókember igazságot szolgáltat náluk -bár talán egy kicsit fura, hogy peter-nek bűntudata van emiatt... (##02.15.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #46-50) (2002-2003) (írta: J. Michael Straczynski, Sara Barnes; rajzolta: John Romita Jr) (eng)

ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, jms most maximálisan beleállt a misztikus szintre vitt spidey-eredet-elméletébe -de tényleg, még ki is szól hozzánk olvasókhoz a párbeszédekben, hogy ’nézzetek már körül a marvel univerzumban, viharisten, gamma sugárzás, és EZT nem tudjátok elfogadni?’... még anansi-t, az afrikai pókistent is idecitálja, hogy igazán mélységet adjon mítosznak. és igazából el lehet fogadni, hogy szélesedik a kezdőlépés a hagyományos radioaktív pók (kvázi tudományos) megközelítéstől -az egy más kérdés, hogy szükségünk van-e erre a kiterjesztésre... érdekes adalék peter pók-ságának hangsúlyozásában, hogy sokkal több nyolclábú veszi körül hősünket, mint eddig, segítik őt a feladataiban, betakarják, amikor el kell bújnia, felvállalják a halálos csapást (amit peter, mint pozitív hős nem vihet be), de van, amikor csak együtt lógnak a sráccal a sarokban (pun intended)... a másik hozadéka a misztikumnak, hogy megérkezett a második csapás, egy újabb erős ellenfél, aki a póksága miatt támadja a pókfejet, és először megörültem a hölggyel kapcsolatban, amikor lelki csapást mért hősünkre, mert a sok verekedés között üdítő volt látni egy ilyen újfajta megközelítést -de aztán hamar visszatértünk az ökölharca... ehh, még mindig úgy érzem, hogy az írók gyávák érettnek nézni az olvasóikat, akiket szerintük elriasztanának a csöndes intim panelek, és ezért van az, hogy itt sem kaphatunk egy lecsupaszított pillanatot mj-vel, mert muszáj az érzelmes mondatokat megszakítani egy fátum doki körül zajló csetepatéval (mondjuk én már annak örültem, hogy nagy nehézségek árán sikerült egy reptérre terelni a házaspárt, mert sokáig húzta jms azzal az agyunkat, hogy hagyta, hogy az ország két felén merengjenek szegények)... szóval nem mondom, hogy nem érdekes az irány, amerre peter-rel elindultunk, de azért maximálisan nem sikerült még most sem behálóznia... (##02.13.)

(Black Panther Prelude #1-2) (2017) (írta: Will Corona Pilgrim, rajzolta: Annapaola Martello) (eng)

mostanában eléggé leszoktam arról, hogy a filmes marvel univerzum mellé kiadott füzeteket olvassam, mert legtöbbször csak a korábbi filmeket csomagolják képregény-panelekbe, abban meg nem sok izgalmat találni -de kiszagoltam, hogy a párduc elé újra eredeti történet érkezik, úgyhogy gyorsan felvettem az étlapra. be kell vallani, azért nagy intervencióra itt sem számítottam, és igazából nem is kaptam, csak egy küldetést t’challa-val, amiből a későbbi marvel hős tanulhatott valamit, mi meg nézhettük, ahogy gonosz terroristákat győz le. magához a filmhez nem tudom, hogy mi köze lesz, mert ez a sztori jó tíz évvel korábban játszódik (valahol az első iron man után közvetlenül, mondjuk a hihetetlen hulk-kal egy időben), de hátha meglepnek majd valami kis utalással a moziteremben... (##02.11.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #40-45) (2002) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

bár kétségtelenül szeretjük, ha új ízekkel ütik fel a megfáradó képregényes formulákat, azért vannak olyan új ötletek, amik az idegenségük miatt ledobják magukat az ismert hősökről -nem kertelek tovább, furcsa volt spider-man-t a testén kívül lebegve az asztrál-síkon látni. főleg azért, mert igazából ez csak egy ürügy volt, hogy peter megint lekésse a találkozóját mj-vel -és bevallom, hogy nagyon utáltam már a filmekben is ezt a visszatérő elemet (előfordulhat, hogy ennek személyes okai vannak -mert bár nekem nem szokásom elkésni sehonnan sem, mégis rendszeresen visszatérő rémálmom, hogy nem érek oda valahova időben)... a második sztori is hozott egy meglepő helyszínt (a pálmafás, kövér filmproduceres los angeles-t), de az azért kevésbé zavaró, hogyha amerika túlfelére lépünk ki queens-ből, mint egy másik dimenzióba... persze a szerelem hajtja peter-t a másik óceán partjára (may nénit meg a vágy, hogy láthassa személyesen pierce brosnan-t), de ha már arra jár, akkor össze is csap oki doki-val meg a szintén csápos trónkövetelőjével... mert lehet új impulzusokat behozni egy ilyen régóta futó szériába, de azért illik vissza-visszatérni a gyökerekhez is. hősünk is egész úgy viselkedik, ahogy elvárjuk a nagyszájú hálószövőtől, popkult utalásokkal terhelt poénokkal dobál minket szüntelenül (szép meta-utalásokkal volt teli a szuperhősös film forgatása -egy radioaktív rák által megcsípett hőssel a főszerepben...). (##02.07.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #36-39) (2001-2002) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

vannak olyan helyzetek, amikor a szuperhősök is tehetetlenek... nagy tisztelet j. michael straczynski-nek, hogy közvetlenül 9/11 után ki akarta magából írni a való világot sokkoló értelmetlen terror-támadást, és nem vádaskodott egy egész füzeten át, hanem a békés összefogás erejére hívta fel a figyelmet, hogy ne kollektíven ítéljünk el népcsoportokat (nekem még az ehhez az üzenethez csatolt könnyes szemű doktor doom is belefért). de egész (rövid) kötet meglehetősen érett témákat dolgozott fel úgy, hogy alig tartalmazta magát a címadó (jelmezbe bújt) hőst, hanem peter parker-rel, a hétköznapi emberrel foglalkozott, és jól is állt neki ez a csendesebb, elmélkedősebb hangvétel. a rossz helyzetben lévő gyerekek bánata után elérkezett az idő, hogy egy negyven éve létező probléma-csomót oldjanak fel, és kifejezetten erősen sikerült may néni és peter egész párbeszéde, amiben ott volt az önmarcangolás sötétsége és a családi szeretet erőssége egyaránt (szoktam bántani romita jr szögletes arcait, de most ezek az arcok annyi érzelmet fejeztek ki, hogy megbocsátó vagyok a szokásos stílusa miatt). jól sült el az is, hogy erre az időszakra esett a ’nuff said kihívás is, mert így még egy csendesebb (egész pontosan néma) füzet koronázta meg a kötetet, ahol szintén nem peter volt a főszereplő, hanem az élete két legfontosabb női karaktere, mj és may néni, és olyan érzékletesen sikerült ábrázolni néhány panelen át a magányt, hogy abba teljesen belesajdult a szívem... (a marvel-purgálásom egyik áldozata a ’peter parker: spider-man’ lett, mert nem éreztem erőt magamban, hogy ide/oda ugráljak a sztorik között, rájöttem, hogy beérem csak a fő cím (amazing) követésével is.) (##02.05.)