(Green Arrow vol.6 #18-25) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Eleonora Carlini, Mirka Andolfo, Juan Ferreyra, Otto Schmidt) (eng)

ifjúkoromban megtanultam, hogy a két nagy szuperhősös kiadó, a marvel és a dc között az az egyik jelentős különbség, hogy az előbbi valós városokat (elsősorban new york-ot) használ díszletül, addig a konkurenciánál inkább a kitalált helységeket preferálják. persze amióta többet olvastam az univerzumaikból, azóta már tudom, hogy nem lehet ennyire kettéválasztani a két világot földrajzi szempontból. mert például a tini titánok egy valós városhoz, san francisco-hoz kötődnek leginkább. és amióta olvasom az újjászületett green arrow-t, azóta már megszoktam, hogy ő meg seattle utcáit tisztítja meg a bűntől -és nem star(ling) city-t, mint mondjuk a tévés változata. hát most megérkezett star city az aktuális képregénybe is -a lehető legkegyetlenebb módon... mert benjamin percy úgy gondolta, hogy ha már bátorságot vesz arra, hogy egy létező város tegyen tönkre a nagyon titkos társasága segítségével, akkor azt teljes erőbedobással teszi -és hatásos is, ahogy lángba borulnak az utcák, jelképek dőlnek a porba, megrázó átérezni a tűzbe és káoszba boruló város szenvedéseit. és ehhez jönnek még az ellenfelek, az apokalipszis négy lovasa, akiket oliver-éknek le kell győzniük... és az a jó, hogy nem csak üres rombolás-pornó zajlik, de a háttér-események is hihetőek -mármint hogy egy szervezet úgy akar hatalomhoz jutni, hogy a rombolás után kezébe veszi a várost, majd az új innovációkat más településeken is bevezeti. és persze ehhez nem csak egy romboló-brigádra van szükségük, hanem egy politikai vezetőre is, akit gondosan a megfelelő helyre ültettek az akció megkezdése előtt... egyébként ügyesen játszik percy a hitelességgel, mert aktuális témákat emel be a sorozat szövetébe úgy, hogy azok nem lógnak egy pillanatig sem, legyen szó az indián rezervátumon áthaladó olaj-vezetékről, a fiatalság drog-problémáiról, vagy a város szegényebb rétegeinek életviteléről (oliver social justice warrior-sága le lett húzva az alapszintig, már green arrow-ként ijesztgeti gazdag embereket, hogy azok pénzt adjanak a hajléktalanoknak)... igazából a sok dráma és sötétség ritkán van egy kicsit világosítva, talán csak a mentor/tanítvány száj-karaténál érez könyebbséget az olvasó, mert az magas szinten űzi oliver és roy harper... vizuálisan is nagyon szépen összeállt a kötet, a színek sötétítésével hamar elérték, hogy a hangulat is borongósabb legyen az eddigieknél. én általában nem szeretem, ha egy füzetet túlzsúfolnak dupla oldalakkal, de itt működtek ezek a nagyobb szabású képek is a párhuzamos sztori-szerkesztés aláhúzása miatt. az olyan vizuális ötleteket meg mindig nagyon tudom értékelni, mint mikor metszetként ábrázolják a környezetet -ügyelve arra, hogy egy temetőnél ebben a perspektívában a földben lévő koporsókba is belelássunk... (#11.10.)

(The Flash vol.5 #23-27) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine di Giandomenico, Pop Mhan, Neil Googe, Ryan Sook, Howard Porter, Paul Pelletier) (eng)

mit is írtam legutóbb -hogy hiába értéktelenedett el a halál a képregényekben, azért egy-egy elmúlás jelentős tud lenni? és akkor egyből a következő füzetben el is múlik az elmúlás, mert csak úgy jobban lesz a karakter? oh, fuck you guys... és ha már reverse-flash nem nyughat békében, hát végig-gonoszkodja ezt a kötetet -sokszor átvéve a központi szerepet is barry-től. mert joshua williamson mindenképp le akart ásni thawne karakterének a mélyére -és nem is rossz (bár nem túl eredeti), amit odalenn talált, egy túl lelkes kölyköt, aki megszállottja lesz egy szuperhősnek, és ez a megszállottsága sodorja őt félre, mert miközben olyanná akar válni, mint akire felnéz, egy rakás borzalmas dolgot követ el... mivel annyira mélyen még nem vagyok benne az univerzumban, így nem (mindig) zavar, ha flashback-ekkel és narrációval ismételjük az ilyen karakter-íveket, amit viszont nehezebben viselek, az a klisék használata -vagy ha egy szereplő miatt kell újra-és-újra felesleges köröket futni. mert miért is kell akkora ügyet csinálni abból, hogy barry és a flash azonosak -illetve miért kell pont az élete szerelme elől titkolni ezt? csak hogy (ezerszer lerágott) drámát csiholjunk a nagy lebukásból...? jó lenne, ha megértenék az írók, hogy a titkolózások gyakran visszaütnek... (#11.07.)

Super Sons -When I Grow Up (Super Sons vol.1 #1-5) (2017) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Jorge Jiménez, Alisson Borges) (eng)

a jó zsaru / rossz zsaru gyerek-verziója a jó fiú / vagány fiú...? peter tomasi jó belebegtette, hogy milyen irányvonalat gondolt el ehhez a sorozathoz egy korábbi superman kötetben, így már tudtuk előre, hogy a közmondásos ellentétek tényleg vonzzák egymást, azaz a kiscserkész jonathan és a ki-ha-én-nem damian tökéletesen kiegészítik egymást, és a folytonos szájkaraktéba és ökölharcba torkolló ellentétük szórakoztatóvá teszi a közös kalandjaikat... mert felnagyítódik az, ami az apai generációban már csendes ellentétté szelídült az évek során, és behoz egy jó értelembe vett tini infantilizmust is... mert azt éreztem, hogy ez tényleg egy olyan kötet, amit bátran oda mernék adni egy szuperhősökért rajong tini kezébe, ugyanakkor én sem temettem a kezembe az arcom olvasás közben, hogy mennyire gyerekes és fárasztó az egész... mert megvan benne az az egészséges kaland-szellem, ami a tinikben még ott buzog, és a küldetés sem túlságosan sötét vagy félelmetes -még egy egész hihető gyerek-gonoszt is sikerült találni a kölykök mellé (plusz azért a felnőttek sincsenek túl távol, ha nagy lenne a baj -mondjuk luthor-man beugrik, amikor a szükség úgy hozza)... mindenképp pozitív csalódás volt ez a kötet, még a rajzfilmesebb rajz-stílus is egész jól illett hozzá, és annak is tudok örülni, hogy jó írók kezei alatt formálódik (az arcoskodó) damien és (a mama-kicsi-fia) jon, akik így közelebb tudnak kerülni az olvasók szívéhez. (#10.27.)

Superman -Black Dawn (Superman vol.4 #20-26) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Michael Moreci; rajzolta: Patrick Gleason, Doug Mahnke, Scott Godlewski) (eng)

alattomosan támadt rám ez a kötet -mert nyugisan indultunk, jon-nal a középpontban, néztük az eseménytelenebb mindennapokat; majd megérkeztek wayne-ék is, hogy egy vizsgálat alá vegyék superboy-t; aztán egy tehénistállóból indulva elszabadult a pokol... minden szempontból felbolydult hamilton kisvárosa, jöttek az óriásszörnyek, amikkel lehetett verekedni, és hát kiderült az összes előjáróságról (polgármester, doktor, ügyvéd), hogy nem azok, akiknek látszanak, hanem konkrétan űrlények (érdekes scifis gellert is kapott itt a sorozat). és persze eszeveszett lett a tempó, a füzetek olvastatták magukat -eközben az ember mély fejbólintással értékelte az olyan ötleteket, mint mikor lois került a középpontba, mert végre nem csak a merész újságírót, a szerető feleséget és az aggódó anyát láthattuk benne, hanem a badass nőt is, aki nem fél szembeszállni senkivel és semmivel, ha a családjáról van szó (és akkor még a hajmeresztő sérüléséről még nem is írtam, ott azért ’ejhá’-ztam egyet, hogy ezt meg merték lépni egy superman-sztoriban, még ha rögtön vissza is csinálták)... de persze azért jonathan maradt a kulcs, mind a sztoriban, mind a gonosz szemében. bár ezerszer elhasznált fordulat már a ’pozitív karakter kényszerítés hatására a többi jó ellen fordul’ toposz, de itt azért nem hatott avittnak, mert superboy a gonosz hatására először használta igazán a képességeit -plusz ugye a csatatér túloldalán a saját apja várt rá... szóval érzelmileg megint rendben volt ez a kötet, és egy kedves (bár kissé fárasztó) kódát is kaptunk, ahol láthattuk azt, hogy az apai hibák öröklődnek, és hogy nem egyszerű nevelni az akaratos szupererővel rendelkező tinédzsereket... (#10.30.)

Action Comics -The New World (Action Comics vol.1 #977-984) (2017) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Ian Churchill, Carlo Barberi, Patrick Zircher, Jack Herbert, Ray McCarthy, Viktor Bogdanovic) (eng)

egyfelől jó az, hogy két párhuzamos superman füzet fut egyszerre, mert havonta dupla adagot kaphat az olvasó így a karakterből, ugyanakkor így az összehasonlítás is könnyebb, és az action comics sajnos jelenleg alulmarad a fő címmel szemben -elsősorban azért, mert a superman-t az apa/fiú dinamika új szintre emeli, addig dan jurgens itt ragaszkodik a hagyományos értékekhez, ezáltal sokkal porosabbnak érződik az írása... mert hányszor láttunk már olyat, hogy a külön/külön is erős ellenfelek összefognak egy hős ellen, hogy igazán érezze az olvasó, hogy komoly nehézségek árán érhető el a győzelmet -aztán a gonosz-csapat összeállítása után jönnek persze a további toposzok, a hős átmeneti legyőzése, a komoly(nak beállított) sérülés, majd a társak felbukkanása, a párokra osztott küzdelem, és a nehezen kicsikart siker... és így hiába nagy a tét, ha az ember pontosan tudja, hogy mi fog várni rá a következő sarkon, elillan a feszültség a panelekből... a másik érthetetlen döntése dan jurgens-nek az volt, hogy másfél füzetet szánt arra, hogy vissza-flesseljen régi sztorikra, a krypton-i kezdetekre, a smallville-i gyerekkorra -mert nem nagyon értem, hogy kinek szánta ezeket a lapokat, a régi olvasóknak már a könyökükön jönnek ki ezek a sztorik, az újak meg valószínűleg nem ezen a ponton fognak bekapcsolódni a nagy super-históriába... (#11.02.)

Teen Titans -Damian Knows Best (Teen Titans Rebirth, Teen Titans vol.6 #1-7) (2016-17) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Jonboy Meyers, Diogenes Neves, Khoi Pham) (eng)

tudjátok rólam, hogy aktívan szoktam szót emelni a kiskorú szuperhősök foglalkoztatása ellen -hogy akkor mégis mit keresnek a tini titánok az olvasási listámban? erre több indokkal is tudok szolgálni: 1. benjamin percy mind a green arrow-val, mind a james bond-dal meggyőzött arról, hogy tehetséges író, így joggal reménykedhettem abban, hogy a titánoknál sem hagy cserben (spoiler: nem hagyott); 2. a komplettség iránt érzett megszállottságom nem hagyott volna nyugodni, ha a hamarosan érkező crossover-nél csak a nyolcadik epizódba kapok bele a szériába; 3. a félelem erős fegyver tud lenni, és jó érzés úrrá lenni rajta, és én komolyan féltem attól, hogy damian wayne arrogáns pöcsfejsége elüldöz a képregénytől... de szerencsére szívesen maradtam, pedig robin tényleg nem egy kedves ember, de igazság szerint pont ettől működik a karaktere, és egyébként is, adnak kellő alapot a morcosságához a családi hátterével, meg egyébként is fel-feltörik néha a mosolytalanság álarcát, ha épp’ egy önfeláldozással léptetik előre a jellemét, vagy csak a böszme denevér-haverját ölelgeti... meglepő módon nem is damian váltotta ki belőlem a legtöbb ciccegést, hanem a beast boy-féle erőltetett vagány-humor... egyébként a csapat jó, ügyesen van kihasználva, hogy mindenkinek van sötét folt a családjában, és tényleg azt érzi az ember, hogy ezeken a lapokon kovácsolódnak igazi csapattá itt a szemünk előtt... mondhatjuk, hogy végre egy rebirth sorozat, amit tényleg oda lehet adni a kezdők kezébe, mert az alapoktól kezd, fokozatosan mutat be mindenkit és hozza be a klasszikus elemeket a képbe (san francisco-i torony!). és eközben pörgős és trendi és fiatalos és tök szerethető... mivel a deathstroke-os crossover (is) kettévágja a következő kötetet, ezért idevettem a hatodik/hetedik részeket is, amik egy újabb ifjú hőst dobnak be a közösbe, egy szándékosan halmozottan hátrányos srácot, aki nem csak színesbőrű és meleg, de meglehetősen magának-való is, egy partra-vetett hal az új-mexikói sivatagban -érezhetően jól be fog illeszkedni az új diszfunkcionális családjába... (hehe, csak nem bírta ki benjamin percy, hogy az alcatraz-t ne hozza be egy kacsintást erejéig, ha már titánok hagyományosan frisco-ban tevékenykednek...) (#10.05.)

Titans -Made in Manhattan (Titans vol.3 #7-10, Annual 1) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Lee Weeks, Brett Booth, Minkyu Jung) (eng)

ha már a kölykök megkapták a maguk klasszikus ’t’ alakú tornyát san fransisco-ban, akkor a fiatal felnőtteknek is járt egy a túlparton, nem...? kicsit olyan, mintha poénnak indult volna, hogy a ’manhattan’ szó miatt a srácok átköltöznek a nagy almába, de aztán szépen végig lett vezetve az ötlet, hogy mivel is járna az, ha egy szuperhős csapat egy világváros szívében rendezné be a rezidenciáját -ahol még a láthatatlan repülőt is el kell rejteni... kicsit sajnáltam, hogy már nem wally-n volt a fő hangsúly, mert így veszített a sorozat az érzelmi többletéből, bár azért nem felejtkeztünk el a srác érzelmeiről. de nézhetjük onnan is, hogy így például donna-ra sokkal nagyobb figyelem irányulhatott -egész odáig is elmerészkednék, hogy az annual csak azért íródott, hogy felfedjék a múltjának nagy rejtélyét (de a későbbiekben is volt noszalgia-rohama a csajnak) (ja, és egész véletlenül arzenal drogos múltjára is terelődött némi szó -szóval jócskán kotorásztunk a régi dolgok között)... bevallom, hogy egy kicsit bántam, hogy aztán a fő hangsúly a házaspárral terelődött, mert egy kicsit érdektelenek voltak számomra -még akkor is, ha bőven lehet kipréselni a sztorijukból spirituszt, mondjuk a családi élet vs szuperhősködés ellentétével. a végén viszont jót mosolyogtam, hogy egy klasszikus bond-gonoszi fordulatra futtatta ki dan abnett a sztorijukat (mert ki másnak jutna eszébe, hogy lecsapoljon szuperhősöket, hogy aztán értékesítse a piacon a megszerzett képességeket)... (#10.05.)

Deathstroke -Twilight (Deathstroke vol.4 #12-18) (2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Joe Bennett, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava) (eng)

oh, mr.priest, azt hiszem, már sohasem leszek az ön híve... igaz, már nekem ciki felhozni minden egyes vonatkozó írásomnál, hogy milyen nehezen tudom összekattintani a darabkákat -pedig őszintén mondom, hogy nem szoktam igényelni, hogy a számba rágják a dolgokat, de úgy látszik az már meghaladja a képességeimet, ha ennyiféle utalást és sugalmazást könnyed folyammá állítsak össze a fejemben... ráadásul látszik a szándék arra, hogy az egész sorozatot egyetlen nagy egységként kezelje, de a rengeteg visszautalás a casual olvasókat csak fejcsóválásra kényszeríti, mert képtelenség ennyi kis apróságra emlékezni -főleg ha az ember számtalan más sztorit is olvas és néz emellett... és persze, szoktam mondani, hogy ’majd összeáll a végére’, na de milyen áron... mert mire a végére ér az ember a kötetnek, már belátja az írói szándékok egy részét -de én ennek ellenére vallom, hogy jobban működne az egész, ha nem nézegetnék ki folyton a wilson család többi tagjára, vagy legalábbis nem ilyen hangsúllyal (és szerencsére lett értelme annak is, hogy deathstroke levarrta a fia menyasszonyát, nem csak egy ’leszarom, én rosszfiú vagyok, bármilyen kemény dolgot megtehetek’ gesztus lett belőle)... de a következményekkel kicsit azért hadilábon is áll a szerző, mert a például vakságot semmilyen szinten nem használja ki, hisz’ deathstroke nincs akadályozva általa, ugyanúgy szétrúgja mindenkinek a seggét, és nincs drámaiság sem a látás elvesztéséből... a néger kiscsaj feldobta egy kicsit a sötétebb hangulatot, nála meg az okozott csalódást, mikor kiderült, hogy nem egy friss karakter, hanem egy tini titán lett ideimportálva (az már egy más kérdés, hogy egy realistább sztoriba mennyire passzol egy óriás méretűvé változni képes lány)... szerintem ti is érzitek, hogy közel a kenyértörés ideje, és be is vallom, hogy csak azért maradtam a sorozattal, hogy eljussak a közelgő crossover-ig, ami után könnyed búcsút veszünk egymástól... (#10.07.)

The Lazarus Contract (Titans vol.3 #11, Teen Titans vol.6 #8, Lazarus Contract Special, Deathstroke vol.4 #19-20) (2017) (írta: Christopher Priest, Benjamin Percy, Dan Abnett; rajzolta: Brett Booth, Phil Hester, Khoi Pham, Larry Hama, Carlo Pagulayan, Roberto J. Viacava, Paul Pelletier) (eng)

egy kicsit fentebb láthatjátok, hogy arról elmélkedek nem túl vidám hangulatban, hogy mennyire csak egy gimmick volt deathstroke megvakulása, hogy nem volt igazán semmilyen következménye a karakterre meg az eseményekre -erre most a crossover azzal kezdődik, hogy ’ja, slade szeme már jobban van’... bár gyanítom, hogy a kórházi lét is csak azért kellett, hogy beindíthassák az eseményeket egy kómában (?) töltött látomással... egy picit sajnálom, hogy a nagy crossover ennyire deathstroke-központúvá vált, hogy a kétféle titán-csapat csak asszisztált slade-nek -egy nem túl felvillanyozó múlt-megváltoztatós sztoriban... mert érzelmileg eddig sem tudott megérinteni a wilson-családi dráma, és ez most sem változott érdemben... az volt az érzésem, hogy ezt a crossover-t christopher priest erőltette, a többiek meg lemondóan belementek a közös sztoriba, és ugye láthatjátok, hogy mennyire a kriptonitom mostanság ez az alak, úgyhogy sajnos igazán még esélyt sem adta arra, hogy szórakoztasson, csak túl akartam lenni rajta minél gyorsabban (és az a durva, hogy a máskor szórakoztatóan arrogáns damian wayne az ő kezében egy elviselhetetlen ütnivaló köcsög lett)... (tudom, hogy priest-nek mániája ez az ’elmosódott a határ a hősök és a rosszfiúk között’, de ki akarna egy jó útra tért deathstroke-ról olvasni...?) (viszont, áááhhh, egy dark titans sztori érdekelne, de erősnek kell lennem, és most megállni az olvasással, minthogy megint itt hosszú sorokon át kelljen húzni a számat...) (#10.07.)

(Aquaman vol.8 #16-24) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scott Eaton, Philippe Briones) (eng)

egy háborút nehéz megúszni sebek nélkül -szépen végigvezette ezt az alaptételt dan abnett az egész köteten, még akkor is, ha maga a sztori három egységre esett is szét... először a látványos sebekkel foglalkoztunk, a települések sérüléseivel, szó szerint az újjáépítés napjaiban jártunk. aztán később jöttek a lelki sebek is, amikor a ptsd egy formája került elő -meglepő módon egy kiborgnál... de az emberek fejében is sok mindent rendbe kell rakni a csaták után -például azt, hogy miként álljanak a békét kiharcoló hőshöz, aquaman-hez. mert eddig csak nevetség tárgya volt a ’halakkal beszélő idegen’, most viszont igazi sztárrá vált, rajongókkal és utálókkal megáldva/megverve (jó ötlet rájátszani a valóságra, ahol szintén csak az utóbbi időben emelkedett arthur curry reputációja)... az ’ellenségem ellensége...’ klasszikus elvét vallva egy meglepő team-up-pal is egyengettük a nemrég még komoly harcokba bocsátkozó felek közös útját. igaz, hogy először húztam a számat, amiért előszednek egy gonoszt a pre-rebirth éra végéről, de aztán egész élvezetes lett a küzdelem, mivel jól kombinálódtak össze a zsáner-elemek a füzetek lapjain, az akció-kaland klausztrofóbiás horrorrá változott, majd egy kis scifit is pezsegtettünk az elegybe... persze nem csak a külvilágban kell megküzdenie arthur-nak az előítéletekkel, de az anyaföldjén (fövenyén?) is, ahol ismét felbukkant a ’király és szuperhős’ ellentét, ami tetéződött egy ’progresszív haladás vs maradi gondolkozás’ összefeszüléssel is. és aquaman nem jó reagálta le ezeket a politikai hullámokat, mert úgy gondolta, hogy erőből át tudja nyomni az akaratát -pedig akár hallgathatott volna a szerelmére is, csakhogy az uralkodói büszkeség (és gondolom a benne buzgó jó adag hazafiasság) nem hagyhatta, hogy csendes romantikában töltsék ezután a napjaikat, kerülve az élet nagy kihívásait (apropó, mera. tetszett, ahogy vezetve van a kapcsolatuk a kötetben, ahogy a lány szeretete és félelmei összekeverednek egy összetett érzésbe). és most itt állunk vizesen, sötét gondolatokba merülve. a hős legyőzetett. a király jogfosztott. atlantis-ra szomorú napok várnak... (#09.28.)

(Green Arrow vol.6 #12-17) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Otto Schmidt, Eleonora Carlini, Carlos Rodriguez, Gus Vazquez, Juan Ferreyra) (eng)

azt szokták mondani, hogy a képregény-sorozatok és a tévé-sorozatok nagyon hasonló felépítésű médiumok (nem véletlen a nagy számú írói átjárás köztük) -és a rebirth-érából itt a green arrow-nál érzem azt, hogy legkönnyebb bizonyítani ezt a tételt. mert nézd csak meg a gonosz cliffhanger-eket, amivel minden füzet végén állva hagynak minket. vagy az akció-dús mozgóképes beállításokat. vagy hogy konkrét tévés jeleneteket is beemelnek a híradó-részletekkel, ahol tisztán hallod a bemondó hanghordozását, mint ahogy az a nappalidban ülve beléd-ivódott (btw, ügyesen voltak összeszedve az interjúalanyok a sztorikezdő füzetben, megvolt minden típus a konteo- és fegyver-hívőtől az okoskodó nerd-ig). de bátran meri használni azokat a toposzokat is, amiket már a kisképernyőn is koptatnak egy ideje: mondjuk azt, hogy rá akarják kenni a piszkos dolgokat a hősre, akinek ezért tisztáznia kell a nevét. még szerencse, hogy jól használják itt ezeket a kliséket, nem rozsdás nyíllal böködik csak őket... persze lehet hogy közrejátszik ebbe a sorozatos érzetbe az is, hogy én oliver-t a tévéből ismertem meg, és az ottani karaktereket keresem a panelek között is. ezért tud örömteli lenni az is, hogy egy olyan gonosz érkezett meg nagy durral most, aki eleget szerepelt az arrow-ban is, üdvözlünk malcolm merlyn-t a rajzolt világban is... egyébként bírom ezt az alternatív seattle-t, amiben a sorozat játszódik, ahol a seahawks a queen industries field-en focizik egy russel wilson / colin kaepernick mixelésű irányító vezetésével. igaz szegény srác nem sokáig húzza a képregényben, mert ez az a sztori, ahol nagyon könnyen hullanak oliver közelében az emberek... és nem csak nyílvesszők által, de egy önbíráskodó rendőri egység is könnyen osztogatja az általuk jogosnak vélt halált. és ezzel el is emelkedünk kicsit a rohanással és robbanással teli akció-rétegtől, mert az önbíráskodás egy meg nem unható téma a maszkban igazságot osztó szuperhősök között. de a green arrow íróinak (legyenek azok a képregény- vagy a tévés-bizniszben) mindig érzékenyek kell lenniük az ilyen témákra -az sem véletlen, hogy mind-a-két platformon szerepet kapott a politika, jelen esetben egy gyűlölettel kampányoló polgármester-jelölt képében, amivel jócskán a valóság talajára húztuk a rajzolt lapokat... (#09.26.)

(Wonder Woman vol.5 #13,15-25) (2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Renato Guedes, Liam Sharp, Bilquis Everly, Mirka Andolfo) (eng)

bár az előző két kötetet szétbontottam, és úgy írtam róluk, most azt éreztem, hogy annyira összefügg a két szál, hogy muszáj lesz a mondandómat is egyben tartani -arról már nem is beszélve, hogy a végére összeért a két idősík, így a páratlan számokban futó sztori következménye a páros számok fináléjába csúcsosodott ki, úgyhogy külön megvásárolva a két könyvet elég furcsa lehet ez az ugrás... azért is jó ez az összevonás, mert így jobban el tudom palástolni, hogy az olvasás elején a csalódottság lett úrrá rajtam, és nem csak azért, mert a jelen-szál meglehetősen nehezen akart beindulni, hanem mert semmi csodás nem volt a csodanőben amnéziásan és zavarodottan. mert az ember agya nehezen akarja befogadni, ha az erős nők példaképe összetörik és segítségre szorul... de amíg diana a kórházban lábadozott, addig egyébként is alig szerepelt a róla elnevezett füzetekben, sokkal inkább azzal foglalkoztunk, hogy felépítsük a másik oldalt -mert gonosznak nem mondanám veronica cale-t, csak egy anyjának, aki hajlandó átlépni minden határt a gyermekéért (elég hatásosan volt ábrázolva a lélek-lopás, és greg rucka még azt is ügyesen kikerülte, hogy bele tudjak kötni abba, hogy egy száj és orr nélkül létező entitás hogyan marad életben éveken át)... persze voltak igazi gonoszok is a történetben, a görög mitológiai weasly-ikrei, akikről azért kiderült, hogy nem csak csínytevésből cselekszenek, hanem komoly szándékaik is vannak. mert elsőre úgy tűnik, hogy mindenkinek themyscira-ra fáj a foga, de aztán kiderül, hogy nem a rejtett sziget a fontos, hanem ami hozzá kötődik: az igazi gonosz. elég csúnyán retcon-szagú volt, hogy ráfogták ares minden legutóbb elkövetett cselekedetét a gyermekeire, de mivel én nem ástam magam eddig mélyebbre a mitológiában, így el tudok fogadni egy ilyen írói húzást... valahol azt is megértem, hogy greg rucka visszacsinált minden változást, amit ebben a huszonöt füzetes run-jában elkövetett, azaz barbara ann-nek újra vérszomjassá kellett válnia és diana sem maradt a lasszója nélkül, pedig érdekelt volna, hogy mit kezd az írói utód egy ilyen helyzettel... bár a kezdetet döcögősnek éreztem, de miután diana kijutott a tudatának labirintusából (egy minotaurusz segítségével, hogy máshogy), már elkezdtek helyükre kattanni a dolgok, és sokkal élvezetesebb lett az olvasás. jöttek a filmszerű nagyívűségek, a megalapozott drámák mélyebbre süllyedtek, és aztán nagyon szépen hagytuk lecsillapodni a hullámokat, hogy elégedetten léphessünk tovább az új korszakba... (úgy tűnik, hogy a vizualitásban vesszőparipám lesz az arc-ábrázolás, mert itt is csak néhány félrement vagy hanyagul rajzolt arcnál szisszentem fel -és olyat nem engedhet meg magának egy rajzoló, hogy egy totál képnél nem rajzol arcot, miközben a sztoriban van egy arc-nélküli karakter is...) (érdekes volt látni, miként ütközik össze a füzetekben a mitológiai háttér és a modern technika, hogy a görög istenek mellett egy mesterséges intelligenciával is fel kell vennie a harcot diana-nak.) (#09.23.)

Batman -I am Bane (Batman vol.3 #16-20, 23-24) (2017) (írta: Tom King; rajzolta: David Finch, Mitch Gerads, Clay Mann, Seth Mann) (eng)

nem kell túl sokat analizálni, hogy megértsük bane-t... egy egyszerű verő-gép ő, aki csak a fizikai erőt ismeri a céljai eléréséhez. és még azt sem mondhatjuk, hogy batman és az ő külön bejáratú öngyilkos csapata ne szolgáltattak volna indokot arra, hogy a megállíthatatlan erő bosszúra szomjazva nekilendüljön... mondhatnák, hogy a könyökünkön jön már ki, hogy megint előszedik a szakadt gyöngy-nyakláncos szülő-gyilkosságot, de mivel csak arra kellett a flashback, hogy összehasonlítási alapot adjon bane életútjához képest, így nem volt zavaró, hogy ismételnünk kellett bruce sanyarú gyerekkorát (még úgy sem, hogy a víz-börtönös bane fejlődésről is volt már szó). de arra is lehetett használni a múltbéli képsorokat, hogy megtörjék kicsit a nagy verekedés ívét, mert baromi vontatott tud lenni, ha panelről/panelre, oldalról/oldalra csak erős férfiakat nézünk, akik püfölik egymást... ezért működött az a füzet is, ahol bane videojátékos módszerrel küzdötte magát végig az arkham-i elmegyógyintézet ranglétráján, felvillantva akár csak egy-egy kockára is a (szinte teljes) batman panoptikumot... aztán persze jöhetett a végső boss-fight, ahol azért bruce wayne megint fájdalmas módon bizonyíthatta ember-hősi mivoltát, ahogy gyűltek a zúzódások a teste különböző pontjain. azzal meg végképp emberivé tették, hogy az anyja szelleme adott neki plusz lelki erőt. mert egy denevér-ruhába öltözött embernek is vannak érzései, miközben véresre üti őt egy gyilkos droggal megerősített lelki roncs... (és azt hiszem ennél tökéletesebben nem lehet elhelyezni az ’i am batman!’ mondatot, mint itt, és biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan minden egyes olvasó hangosan ki is mondta, amikor meglátta azt az egész oldalas képet a méretes szövegbuborékkal)... a levezető-sztoriban is az érzelmek vették át a terepet, valamint az elmélkedés arról, hogy megéri-e a sok lemondás azért, hogy valaki a bűnüldözés eme kétes útjára lépjen. és persze baromi érdekes lesz nézni, hogy merik-e tényleg lépni, hogy bruce és selina kapcsolatát újabb szintre emelik, vagy ez megint csak egy olyan cliffhanger volt, amit után majd visszakoznak, mert a szerkesztők még mindig kötik magukat ahhoz a dogmához, hogy az olvasók nem szeretik a tartós kapcsolatban élő szuperhősöket... (a swamp-thing-es noir-os nyomozós füzet kellemes olvasmány volt, de nehezen hessegette el az ember a gondolatot, hogy csak helykitöltésként született, amíg ki nem fut a flash-sel közös kaland (lásd alább)...) (#09.16.)

The Button (Batman vol.3 #21-22, The Flash vol.5 #21-22) (2017) (írta: Tom King, Joshua Williamson; rajzolta: Jason Fabok, Howard Porter) (eng)

a rebirth-ben még egy kicsit marketing-szagúnak érződött a watchmen-kapcsolat (’úh, dobjunk bele a végére valami durvát, amitől felbolydul az internet!’), de azóta szépen csöpögtetik a háttérbe az írók a rejtélyes csuklyás alakot, aki rejtélyes dolgokat művel. és most itt van ez a mini-crossover, ahol megint nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, inkább csak újabb falatokat kaptunk vele a főétel előtt (ami gondolom geoff johns doomsday clock-ja lesz nemsokára)... inkább arra használták a kiemeltebb figyelmet, hogy a szülő-drámákra összpontosítsunk, és erre a legalkalmasabb helyszín a flashpoint visszahozása volt, mert az barry anyukája miatt jött létre, és ott él(t) még thomas wayne, bruce apja. még az a szerencse, hogy legalább rajzfilm-változatot láttam, így nem voltam elveszve ebben az alter-univerzumban... de egyébként egy nagy rohanás volt ez a négy füzet, illetve sok esetben suhanás, mert szeltük az idő-folyam habjait egyre előre és hátra... btw, idő, még mindig nagyon tud működni, ha egy órát teszel a képkockák alsó sarkába egy visszaszámlálóval, mert hatalmas feszültséget tud generálni, hogy ha tudod, hogy mennyi idő kell még, hogy megérkezzen a felmentő-sereg. mert tudjuk jól, hogy bruce komoly pofonokat kapott nem is olyan régen bane-től, biztos nem estek neki jól az újabbak eoban thrawne-tól... tudom, hogy az elmúlt évtizedekben nem egy nagy tett az íróktól, ha megölnek egy karaktert, de azért egész drámaira sikerült a fordított-flash elmúlása... (#09.16.)

Detective Comics -League of Shadows (Detective Comics vol.1 #950-956) (2017) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Marcio Takara, Álvaro Martinez, Eddy Barrows, Christian Duce, Fernando Blanco) (eng)

ha valakinek mostanáig meséltem volna a detective comics ezen friss korszakáról, akkor biztos, hogy a csapat-képregény jelleget emeltem volna ki, majd elkezdtem volna sorolni a karaktereket, hogy ’benne van az egyik robin, batwoman, spoiler, igen, ez a neve, agyagpofa, meg ööö... meg van még a csaj, akit viszont nem tudom, hogy hogy hívnak...’ -na, ez változott meg most, mert azzal, hogy így kiemelkedett ebből a kötetből orphan, talán egy életre megjegyeztem cassandra cain nevét... főleg mert annyira tetszett az az út, amit végigjárt ezekben a füzetekben, ahogy kihangsúlyozták a visszafogott verbális kommunikációját a mozgáskultúrájának bemutatásával, ahogy az aktuális gonoszt a múltjához kapcsolták, és ahogy az árvaságából és szomorú gyerekkorából eredő traumák néha érzelmi kitörésekbe sűrűsödtek össze (lásd még a különböző karakterek váratlan megölelését)... és ezek egy csomó nagyszerű jelenetet szültek, működött a balettos kapcsolat, a konfrontáció az anyjával és a ninja-seregen levezetett frusztrációja is (bár ez utóbbi nekem még jobban működött volna, ha nem zsúfolják tele a dupla-oldalakat a zúzásaival, hanem hagyják az ember szemét egy kicsit szellőzni -bár pont ezeknél a füzeteknél történt, hogy egy sokkal hanyagabb rajz-stílusra váltottunk, így már eleve rosszul kezeltem a képregény vizuális oldalát)... bár orphan a legügyesebb harcos a csapatban, azért meglepő volt, hogy az ellenség ilyen könnyen legyőzte a többieket -bár kétségtelenül erősre és hatásosra sikerült megírni az árnyak ligáját és annak a vezetőjét, shiva-t. eleve erős volt már a belépőjük is a polgármester kiiktatásával, de utána sem kímélték sem a hősöket, sem a város lakosságát, így jól működött a borongós hangulat és a káoszba fuldokló utcakép is... persze mindig kell lennie egy még nagyobb halnak, úgyhogy be lett lengetve, hogy még csak egy kis szeletét kaptuk meg a veszedelmeknek, amik gotham-re és a belfry-csapatra várnak. bár attól előre remegek, hogy behozzák a varázslást is batman közelébe, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy a realista bőregér történeteiben működnek az ilyen fantasztikus elemek, de oké, tegyünk egy próbát... (#09.18.)

(The Flash vol.5 #14-20) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Davide Gianfelice, Neil Googe, Jesús Merino) (eng)

minden hőshöz tartozik egy csokornyi gonosztevő, akik rendre visszatérnek újabb pofonokért... ezért is lehet kihívás az íróknak szuperhősös történetbe fogniuk, mert pengeélen kell táncolni a több évtizedes történelemmel -úgy kell foglalkoztatni a klasszikus gonoszokat, hogy ne érezze az olvasó elcsépeltnek az összecsapásokat. ugyanaz az olvasó, aki viszont el is várja, hogy ismerős arcok legyenek a pofonok rosszabbik végén... és szerintem most joshua williamson egész jó munkát végzet a zsiványok felolvasztásával, mert relevánsnak tűntek azzal, hogy most igazán sikerült visszavágniuk barry-nek (ésszel és nem erővel), valamint csendesen megbújtatta a drámai háttér-sztorijukat is az akciók alatt. illetve az utolsó nagy akciójuk alatt, mert ahogy a rablásból élő alakoknál szokás, ennél a csapatnál is eljött az utolsó balhé ideje, ahol egy tökéletes tervvel a zsebükben akarnak kiszállni a buliból -de ez persze sohasem ilyen egyszerű, főleg ha central city villámgyors védelmezője a nyomukban lohol... működött az is, hogy nem csak egy csapat képességekkel vagy pofás fegyverekkel rendelkező marcona egyének csoportja ők, hanem egy összetartó banda, hovatovább egy nagy bűnöző család... mivel az egyik tag igazoltan volt távol a gang-ből, ezért külön foglalkoztunk vele -ugyanis captain boomerang a filmes line-up mintájára felhúzott suicide squad-ban nyomja az ipart, de ügyes árukapcsolásként sztori-szinten is közelítették a flash-hez a hírhedt csapatképregényt -vagy csak joshua williamson volt kénytelen reagálni arra, hogy egy kollégája megölt egy olyan karaktert, aki a flash-univerzumban is fontos szerepet játszik...? mivel a lehangoló vélemények miatt nem kezdtem bele az öngyilkos srácok kalandjaiba, ezért erre valószínűleg magamtól sosem fogok fényt deríteni, az mindenesetre biztos, hogy nem baj az, ha egy máshol lezajlott esemény hatással van egy karakterre, jelen esetben wally ii-nek kell átértékelnie bizonyos dolgokat... az utolsó füzetben egy kicsit felmelegítettük a kezdeti szálakat is a nagyon titkos szervezettel meg a speedforce-befolyásolási szándékkal, csak hogy ne felejtsük el ezt az átívelést se’, de többre most nem volt idő, mert (végre) eljött a batman-nel közös nyomozás ideje! (btw, tök hangulatos volt, amikor barry a kötet elején nyomozott a rogue-ok után, több ilyen típusú sztori jöhetne még a látványos futkosások mellé.) (#09.14.)

Action Comics -Men of Steel (Action Comics vol.1 #967-972) (2016-2017) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Tyler Kirkham, Patrick Zircher, Stephen Segovia) (eng)

sosem szerettem, hogy a filmekben éveken át csak egyféleképpen tudták használni luthor-t -ő volt az, aki mindig valami ingatlan-mutyival akart hatalomhoz és/vagy gazdagsághoz jutni (az egy másik kérdés, hogy zack snyder-ék mire használták az ő luthor jr.-jukat, mert nincs élő ember, aki kibogozná annak a túlmozgásos srácnak a motivációit)... pedig egy nemezis akkor igazán érdekes, ha összetett személyiség, és most dan jurgens két irányba is elmozdult vele kapcsolatban, és majd meglátjuk, hogy melyikkel jár jó nyomon. mert úgy tűnik, hogy lex-re sötét jövő vár, nagyhatalmú, világrengető gonosszá válhat. és emellett ott van a jelenlegi énje is, ami megízlelte a jóságot, aki úgy érzi, hogy az emberek segítése jót tesz neki magának is, aki képes superman-nel vállt-vállnak-vetve harcolni... maga a fősztori egy klasszikus scifis dilemmához nyúlt, miszerint meg lehet-e büntetni valakit olyan bűnökért, amiket még nem követett el -kell-e bizonyíték az ítélet-hozatalához vagy elég csak a meggyőződés is... superman-t is komoly dilemma elé állíthatná ez a kérdés, hisz’ ő az a típus, akinek az emberélet mindennél fontosabb, azonban csak néhány csalóka pillanatig tűnik úgy, hogy megfontolná lex kivégzését, mert neki az az élet is számít, ami nem makulátlan... a füzetek egy része dan jurgens régi munkáira emlékeztetett, egész pontosan a thor-ban kaptam tőle hasonló élményeket, amikor nagy erejű lények püfölték egymást idegen helyeken. szerencsére itt unalmassá sosem váltak az összecsapások, mert az ellenfeleknél is volt idő megalapozni a motivációt -semmi túlgondolás, csak ráfogták az univerzum egyik leggonoszabb gonoszára, darkseid-re az egészet... a felvázolt jövő egyébként érdekesnek tűnik, hogy lesz valaki, aki átveszi a paradémonok felett az uralmat, és hogy ez a valaki egy olyan ember lesz, aki így átléphet a piti gonoszkodások színpadáról a főszereplők közé... (továbbra sem tetszik, hogy a nagy kiadási kapkodásban ennyire cserélgetni kell a rajzolókat, mert nincs egységes stílusuk még a köteteknek sem, nemhogy az egész szériáknak...) (#09.10)

Superman -Multiplicity (Superman vol.4 #14-17, Annual 1) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Ivan Reis, Ryan Sook, Ed Benes, Clay Mann, Jorge Jiménez, Tony S. Daniel, Sebastian Fiumara) (eng)

oh, a dc híres/hírhedt multiverzuma... még szerencse, hogy most nem volt nagy kavarás a különböző világok között, csak fogtuk az ismert földekről a superman-eket, hogy egy közös veszély ellen fogjanak össze (oké, azért kiegészültek egy csendőr-szerepben tetszelgő bestof justice league-gel is, de azért ott is érthető volt, hogy ki honnan jött)... és én tudom, hogy az írók azért szeretik ezt az aspektusát az univerzumuknak, mert kellő helyet ad nekik a játszadozásra, ki lehet találni mindenféle változatokat a karaktereknek, kötöttségek nélkül, lehet írni hajmeresztő sztorikat, és ráfogni arra, hogy ’áh, ez csak egy másik földön történt meg’, de azért az olvasókat könnyű összezavarni az ilyesmivel... (a dc-t jobban ismerők biztos nagyot bólogattak az alter-karaktereket látva, nekem csak az esett jól, hogy a kommunista superman is a listán volt.) de engem nem is az zavart ebben a sztoriban, hogy sokféle superman rohangált egymás hegyén/hátán, hanem az, hogy az írók rohantak előre -talán azért nem sikerült azt éreztetniük, hogy valami nagy intergalaktikus kaland résztvevője vagyok, mert csupán három füzetbe sűrítettek mindent, konfliktust, csapat-összeállítást és a végső összecsapást is. viszont ennek ellenére voltak pontok, amik a nagy kapkodásban is működtek, vagy csak én vagyok érzékenyebb az önfeláldozás drámai ábrázolására... a másik dolog, amiért szerintem kevésbé élveztem ezt a kalandot a korábbiakhoz képest, az meglepő módon az, hogy superman-t kiszakították a környezetéből, mert annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a fiával milyen szívmelengetően van ábrázolva a kapcsolata... egyébként jon ellensúlyként kapott egy önálló füzetet, amit viszont csak egyszeri horror-gimmick-nek használtak tomasi-ék, úgyhogy azzal sem laktam jól -viszont kicsit kerek lett tőle a kötet, mert így nem csak a kezdet játszódott egy mocsárban (swamp thing üdvözletével), hanem a befejezés is. (#09.11.)

Superman Reborn (Superman vol.4 #18-19, Action Comics vol.1 #973-976) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Gleason, Stephen Segovia, Patch Zicher, Dough Mahnke) (eng)

már az első rebirth logós action comics óta cipeljük magunkkal a nagy rejtélyt, hogy miképp lehetséges az, hogy ott kóricál metropolis-ban egy clark kent, aki nem rendelkezik szuper képességekkel. úgyhogy már épp’ itt volt az ideje, hogy lerántsuk róla a szemüveget, és megnézzük az igazi arcát -nyugi, azért nem gondolták túl az írók a nagy meglepetést, csak csípőből ráfogták egy klasszikus ellenfélre az egészet... ezzel nekem csak az a bajom, hogy mindig is ferde szemmel néztem a kalapos manóra, mert az idétlenségével olyan hangulatot hoz be a képregénybe (vagy akár mozgóképre is), ami nem illik oda -és tudom, hogy a joker is humorizál, csak amíg a bohóc-hercegnél a viccelődés ellensúlyozódik a félelemkeltéssel, addig mr.mxy-nél ezt nem lehet érezni, így marad az ötödik-dimenzió-béli bohóckodás... viszont annak örültem, hogy jó végéről kapta el a sztorit a tomasi-gleason-jurgens-csapat, mert pont azt a felületét támadták superman-nek, ami ebben a modern érában a leghangsúlyosabb -azaz a családját. így legalább érzelmileg jól működött a felejtés és kergetőzés a cukorkák és nyalókák árnyékában... de nem csak ezzel ellensúlyozták a komolytalanságot, hanem a nagy univerzumon átívelő rejtéllyel is, amit szintén görgetünk magunk előtt az elejétől fogva, úgyhogy már itt is ideje lenne letenni a terhet, és levenni a csuklyát, nemdebár...? (#09.13.)

(Deathstroke vol.4 #6-11) (2016-2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Carlo Pagulayan, Cary Nord, Denys Cowan) (eng)

volt egy gonosz, akit a tini titánok ellen alkottak meg, de az évek során a cool-faktora miatt közönség-kedvenc lett, így kiemelt szerepet kapott az képregényes univerzumban, önálló füzeteket -ám ehhez el kellett kezdeni mélyíteni a karakterét. és nem tudom, hogy jót tesz-e egy cool karakternek, ha ennyi mindent megtudunk a múltjáról... oké, persze, félig látatlanban okoskodom, hisz’ alig-alig mélyültem még el a dc világában, de számomra fura, hogy christopher priest ennyi mindent le akar fedni deathstroke körül, hogy nem elégszik meg annyival, hogy pofás akciókon át hajtja végig a kíméletlen zsoldost, hanem görgeti előre a múlt szálait is (most már azt is tudjuk, hogy miként szerezte a híres kardját, sőt, a kódnevét is), miközben épp’ annyi időt szentelünk a teljes wilson kompániára (gyerekekre, (ex)feleségre), mint magára slade-re. és bár engem könnyű elvakítani a jól működő karakter-felépítéssel, úgy gondolom, hogy vannak karakterek, akik nem igénylik a komolyabb építkezést (bár most így komolyabban belegondolva, deadpool-nak sem ártott a mélység, so...) -bár gyanítom, hogy inkább az a baj, ahogy építkezik christopher priest: nehezen követhetően, ahogy szokott... persze az nem baj, ha intelligensnek nézi az olvasót, csakhogy most már arra sem mindig veszi a fáradtságot, hogy egy lapon belül jól érzékelhetően leválassza a különböző idősíkokat, így az olvasó meg-megakad, miközben a fejét rázza, hogy ’mivan??’... de lehet hogy én vagyok csak túl felületes befogadó, vagy csak azért hasogatok szőrszálat, mert mást várok egy deathstroke képregénytől, mint amit kapok. mert úgy látom internet-szerte, hogy a többség elégedett az írással és a kissé retrósra vett színkezeléssel... (a kötet utolsó szála érdekesen próbálta feszegetni az amerikai fegyvertartási problémát, reflektálva a chicago-i kemény helyzetre, általános végkövetkeztetést levonva: az erőszak mindig erőszakot szül, baromi nehéz megszakítani a kört.) (#08.20.)

Green Arrow vol.6 #6-11) (2016-2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Stephen Byrne, Otto Schmidt, Juan Ferreyra) (eng)

azt veszem észre magamon, hogy amikor egy kötet nem egy nagy egységet sztorit foglal magába, hanem kisebb részekre bomlik fel, akkor nehezen találom meg a kezdő-hangot az íráshoz, mert hiányzik az a vezérfonal, amin elindulhatnék -és most már kijelenthetjük, hogy ez az antológia-szerű második kötet trenddé vált a rebirth sorozatoknál, mint ahogy az is, hogy el-elkalandozunk a fókusszal a hősünkről egy másik fontos szereplőre... jelen esetben emiko, oliver féltestvére emelkedik kulcs-szereplővé az első két füzetben, maga a címszereplő csak flashback-ekben tűnik fel (valószínűleg azért, hogy egyáltalán benne legyen a sztoriban, bár vannak analógiák is az órakirály múltbéli legyőzése és a jelen eseményei között). és ez azért nem baj, mert érdekes háttértörténettel rendelkezik a lány (yakuzákkal súlyosbított családi múlttal), plusz mindig élvezet nézni, ahogy egy törékenynek tűnő kislány seggeket rúg szét vagy az észbéli fölényét is fitogtatja... a japán szál is tetszetős volt, bár azzal mindig vannak bajaim, amikor egy hihető sztoriba egyszercsak bedobnak egy méretes sárkányt... aztán jött a kötet címadó sztorija, amit ha vázolok, akkor azt mondjátok, hogy ezt adjam oda inkább a seagal-filmek írójának, mert a robot-medvéket leszámítva simán passzolna egy (khmmm) szolidabb költségvetéssel készülő akciófilmhez a titkos szigeten gyártott szuper-heroin, amit egy tenger-alatti vasúttal juttatnak el amerikába összeégett arcú rosszfiúk. és az a jó, hogy minden túlzása ellenére működik a sztori -részben az akció-vezéreltsége miatt, részben pedig azért, mert a szívére is kellő mértékig koncentrál: azaz a dinah/oliver kapcsolatra... és annyira üdítő volt a szemnek és léleknek a sok képregényes borongás után csodás pasztell-színeket látni a panelekben, egy kicsit megmártózni nem csak a tengerben, de a romantikában is... a harmadik sztori szervesen kapcsolódott ide a vonat segítségével, csak még feljebb tekerte benjamin percy az akciót. és egy vonat mindig jó helyszín a csetepatéra, mert szűk a tér, és az sem hátrányos, ha közben körülvesz az óceán mérhetetlen súlya... egy picit azért megengedi azt is, hogy a háborúról elmélkedjünk, mert oliver-ék nem csak az életükért robognak előre a tengerfenéken, de a világbéke is az ő kezükben van (valamiért a háború mindig érdekében áll valamilyen hatalmi csoportnak)... (#08.19.)

(Aquaman vol.8 #7-15) (2016-2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Scot Eaton, Brad Walker, Philippe Briones) (eng)

ha nem a víz alatti világ megszállottja lenne balck manta, akkor biztos, hogy egy fehér macskát simogatna, miközben a világuralmi terveit szövögeti... mert színtiszta bond-gonosz ő, aki egy titkos szervezet élén ugrasztja egymásnak a szárazföld és a víz alatti világ két szuperhatalmát -és meglepően sikeresen teszi is a dolgát (még úgy is, hogy a dc univerzumban még mindig egy viszonylag pacifista elnök (azaz obama) ül a fehér házban)... ez nekünk comics olvasóknak jó, mert jól fel lehet fokozni a kiprovokált harci cselekményeket, hajókkal, szörnyekkel, fájó veszteségekkel és feldagadt arcokkal... és nem véletlenül hozom fel aquaman lilás-bucira vert arcát, mert már a komolyabb harcok kitörése előtt úgy érezhette az ember a szőrös szörny komoly ütései alatt, hogy a hőse egy gyarló ember -ezt ellensúlyozandó a finálé nagy összecsapását dan abnett leredukálta rá és black manta-ra, mert úgy illett, hogy a főhős hozzon megoldást a nehezen megoldható konfliktusba... de nem csak arthur curry kapott kiemelt szerepet a saját füzetében, hanem a kedvese, mera is, aki körül nagyon szépen keverték a vizet a misztikus mitológiai háttérrel, egy sötét jóslattal (btw, egy hozzám hasonló casual aquaman-olvasó simán hihette azt, hogy arthur és mera már rég házasok)... a segítségével az atlantis-i tradíciókról is többet megtudtunk (ahogy a számtalan harcászati vezető is segítették ezt), de arthur egy fiatal király, aki előnyben részesíti a progressziót a tradíciókkal szemben... talán az sem meglepő egy szuperhősös képregényben, hogy a szövetségesek (jelen esetben a justice league) felbukkannak a lapokon, bár most talán egy fokkal érdekesebb volt a szituáció, hogy a deklarált háború közepette nem volt meg az a bizalom a hős-társ felé, amit egy szövetségnél elvárna az ember... (bár a kötet vizualitásával alapvetően elégedett voltam, azért volt olyan rajzoló a maréknyi csapatban, aki nem büszkélkedhet az inkonzisztens arc-ábrázolásával...) so, aki szereti, hogy az akció-orientáltság mellett a taktika is szerepet játszik, az tegyen egy próbát a kötettel, mert pont olyan kellemesen fogja eltölteni vele az időt, mint én (és még úgy is élveztem, hogy három-és-fél füzetet az autópályán utazva tudtam le, miközben szólt a szutyok a rádióból)... (ez a bejegyzés a bizonyíték arra, hogy le lehet ülni két sör meg egy pálinka után is alkotni...) (#08.15.)

(The Flash vol.5 #9-13) (2016-2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Jorge Corona, Felipe Watanabe, Davide Gianfelice, Neil Googe) (eng)

szóval superman-nek a világ megmentése mellett a gyereknevelés a legfontosabb dolog az életében, batman úgy próbálja megoldani a gotham-i bűnözés problémáját, hogy csapatot épít maga köré, flash-nek meg a mentor szerepet kell magára öltenie -érzik némi szándékosságot ebben a mintázatban... persze tudom, hogy barry egyszer már végigment ezen az úton, amikor a korábbi wally west-ből faragott kid flash-t, de a rebirth ’térjünk vissza a gyökerekhez’ elvéhez méltóan most újraélheti ezt az élményt -egy újabb wally west-tel... és ahogy a már emlegetett superman és batman is kicsit hátrébb szorultak a saját füzeteikben, úgy barry is enged elég fényt a mentoráltjára, sokszor mindkettejük gondolataiba is betekintést nyerhetünk. és bár (mint bizonyára tudjátok már) nem vagyok a legnagyobb rajongója a tini-karaktereknek, wally ii-nél valahogy jobban megértem a makacs és kissé bosszantó tiniskedést -valószínűleg azért, mert jól meg van alapozva az, hogy bizonyítani akar, és ezért meggondolatlan (a.k.a. tinis) dolgokat cselekszik még. és az is segít, hogy barry többnyire jól kezeli a srácot -ebben szerepet játszik az örök optimizmusa is, ami nem véletlenül hangsúlyozódik a párbeszédekben is, mert olyan alapvető jellemvonás ez nála, mint a gyors futás meg a szőke haj. de ez nem jelenti azt, hogy ne kételkedne időről/időre magában... de meg is fordíthatjuk ezt -egy negatív karakter is megváltozhat, ha kikerül a fényre... tetszett, hogy shade egy összetett karakter, aki el akarja engedni a benne lévő árnyékot a szerelem kedvéért, de a benne élő árnyék nem akarja elengedni őt... kicsit csendesebb kötet volt ez, mint a speedforce villámokkal terhelt előző, de én azt is megkockáztatnám, hogy lehetett volna még csendesebb is -például én simán olvasnék egy olyan randizós számot is, ahol nem szakítja meg a beszélgetéseket egy kátrány-szörny... (amit viszont nehezen viseltem, az a rajzstílus volt, a nyitó füzetnél konkrétan felsikítottam az elnagyolt arc-ábrázolásoktól...) (#08.12.)

Superman -Trial of The Super Sons (Superman vol.4 #7-13) (2016-2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Jorge Jiménez, Doug Mahnke, Patrick Gleason) (eng)

főszereplőnek kell-e lennie egy sorozat címszereplőjének? nem feltétlenül, működhet az, hogy mondjuk superman egy kicsit háttérbe vonul, hogy teret engedjen a kisfiának... kal-el mentette már meg elégszer a világot, talán kijár már neki egy kicsit nyugodtabb időszak, amikor a családjával törődhet. és nem is áll rosszul kent-éknek ez a rusztikus vidéki élet, a kis-szabás -legalábbis a kötetet nyitó vurstlis füzetből ez derült ki. aztán viszont kicsit másabb mellék-vízekre evezünk, világháborús hősök és éhes dínók közé... egy kicsit aggódtam, amikor az őslények berepültek a képregény lapjaira, mert a marvel-nél sem szoktam jól viselni a vadföldi kalandokat, de itt két füzetben még épp’ jól működött, főleg az apa/fiú kapcsolat miatt -még mindig nagyon jól áll sup-nak, ahogy szeretettel óvja a gyermekét... aztán jött a fő attrakció, a hamarosan érkező új sorozat, a super sons felvezetése, ami megint elsülhetett volna rosszul is, mert damien-ről tudjuk, hogy egy nehezen viselhető egoista pöcs, de jó a dinamikájuk jon kent-tel, meg élvezet volt nézni, ahogy a két apa kemény próbák elé állítja a csemetéket. this is a begining of a beautiful friendship... a záró frankeinstein-es sztori kicsit kilógott az eddigi mintából, bár itt sem superman volt a kulcsfigura a kent családból, hanem lois, aki szegény csak a szakmáját akarta végezni, azaz segíteni a helyi lap kiadásában, erre egy intergalaktikus konfliktus közepén találta magát... igazából csak azért nem morgok, hogy mit keresnek az acélember füzetében frankenstein-ék, mert cool ötletnek gondolom, hogy fejvadásszá tették az (ex)házaspárt, valamint azért, mert a családi drámájuk azon a néhány panelen is átjött, amikor szóba került... no. némiképp átmenetinek érződött ez a pár standalone sztori, gondolom legközelebb már egy nagyobb összefüggő történetet kapunk -ahol még az is előfordulhat, hogy maga superman emelkedik a reflektorfénybe... (#08.09.)

Action Comics -Welcome to The Planet (Action Comics vol.1 #963-966) (2016) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Zircher, Stephen Segovia) (eng)

jól összebeszéltek a két superman sorozatot író úriemberek a szerkesztői ülésen -mert míg a superman-ben jon kent-en van a hangsúly (lásd fenn), addig itt az action-nél a ’nem superman’ clarke kent-re és lois lane-re jut a rivaldafény nagy része -azaz a daily planet két legjelentősebb újságírójára... az első két füzet így a rejtély-faktora miatt lesz megnyerő (bár nem jutunk közelebb ahhoz, hogy miként létezhet önmagában egy teljesen emberi clarke kent), a második sztorit meg arra használják, hogy ismét helyrerakják a new52 egy kapitális hibáját: mert lois-nak az anyaság mellett szüksége van arra is, hogy a szakmájában dolgozhasson (plusz egy kis keresztpromóció elfért a lapokon, hogy az emberek érdeklődését felkeltsék a frissen indult superwoman sorozatra. és azt kell mondjam, hogy az alapsztori gyors vázolásával engem meggyőztek... volna... ha nem vagyok olyan alapos, hogy utánanézzek a kiábrándult olvasói értékeléseknek, még bele is ugrottam volna egy újabb kötetbe...). míg az első kötetnél azt írtam, hogy az ’action comics’ cím kötelez, és akcióval teli történet dukál bele, addig most az arányok túloldalán találtuk magunkat, egy sokat beszélős, elmélkedősebb korszakban. de ezzel nincs baj, én szeretem, amikor két zúzás között megállnak a szuperhősök, hogy körülnézzenek kicsit. és érdekes, hogy mind-a-két sorozat esetén a második kötetnél jött el ez az átmenetinek érződő időszak, amikor két nagyívű sztori között megpihenünk kicsit. szóval tényleg lehet valami a szerkesztői meeting-es elméletemben... (#08.11.)

Batman -I am Suicide (Batman vol.3 #9-15) (2016-2017) (írta: Tom King; rajzolta: Mikel Janin, Mitch Gerads) (eng)

úgy látszik, mostanság az kattant be az íróknak, hogy batman-ből csapatjátékost csinálnak -de ez nem baj, mert a detective-ben is működik, hogy nem egyedül harcol a bűnös város ellen, és itt is logikus, hogy egy öngyilkos küldetéshez egy saját osztagot szed össze az arkham-i cellák sötétjéből... a sötétségből szép színes csapat emelkedett ki, egy drogtól megtépázott erőember, egy csendes őrült, egy idegesítő harley/joker wannabe páros, és macskanő, akinek mindig is nagyon szerettem a kapcsolatát a denevérrel, és szerencsére itt is sikerült gyönyörűen továbbgörgetni ezt a bonyolult viszonyt. különösen azért, mert nem csak a fő küldetés közben mehetett az évelődés (meg a nagy terv részéhez tartozó színjáték), hanem két füzetet is rászántunk a város legfelső szintjén zajló randira, aminek minden aspektusa gyönyörűen működött, a csendes meghittség és az aktív időeltöltés is. és ugye nem véletlen, hogy a macska és a denevér ennyire tökéletesen passzolnak egymáshoz, mert a sérült lelkek könnyen találnak egymásra, és a kvázi narrációval, a börtön-levelekkel jól érzékeltették is ezt a hasonlóságot. és emellé hozott egy újabb réteget az, hogy bane is egy hozzájuk hasonló sérült lélek. úgyhogy térjünk vissza a lehetetlen küldetésre, mert volt elég izgalom a bane kastélya elleni akciózásban is -még ha batman látszólag csak ököllel haladt előre ezekben a részekben... eleve nekem megfelelő indok volt gotham girl életének jobbá tétele, hogy elhiggyem, hogy bruce vállalkozna ennyi fájdalomra és veszélyre. egy picit sikerült bane-t is megváltoztatni azzal, hogy leszoktatták a drogról, bár igazság szerint ő mindig is az a karakter lesz, akinek egyszer sikerült fizikailag megtörnie batman-t. plusz ugye a kötet végére elkezdték őt visszatéríteni a klasszikusabb irányba, majd legközelebb meglátjuk, hogy a fenyegető jelenléte mennyire fog működni... nem tudom, hogy a ’batman’s suicide squad’ ötlete, vagy az írási stílus letisztulása okozta-e, de számomra ez a kötet sokkal jobban működött, mint az előző, úgyhogy reméljük a következőkben ez lesz a zsinórmértéke a bat-sztoriknak. (#07.08.)

Detective Comics -The Victim Syndicate (Detective Comics vol.1 #943-949) (2016-2017) (írta: James Tynion IV, Marguerite Bennett; rajzolta: Álvaro Martinez, Eddy Barrows, Al Barrionuevo, Carmen Carnero, Ben Oliver, Szymon Kudranski) (eng)

vannak sebek, amik nehezen gyógyulnak -és a rohanó képregény-világban, ahol mindig felbukkan egy új fenyegetés, nem mindig van idő megállni, vagy csak továbbra is szem előtt tartani a közelmúlt fájó pontjait... ezért is üdvözülendő, hogy robin ekkora árnyékot vet még mindig a csapatra, és az is tetszett, hogy az óriás-szörnyek rombolása sem múlt el nyomtalanul -sőt, ők maguk sem tűntek el a süllyesztőben, hiszen ideális alapanyagok arra, hogy valaki fegyvert gyártson a maradványaikból... de a múlt egyébként is fontos szerepet játszott a kötetben, mert a most felbukkant gonosz-csoport összes tagja batman egy-egy ellenségéhez köthető, mindannyian a gonoszokkal való összecsapások melléktermékei, akik jogosnak érzik azt, hogy bosszút álljanak a denevéren. sőt, arra akarják kényszeríteni, hogy szögre akassza a köpenyt... érdekes elmélet ez, ami felütötte a fejét a lapokon, azaz hogy a szuperhősök nem javítják a város élhetőségét a tevékenységükkel, hanem csak rosszabbá teszik, és mindenkinek jobb lenne, ha eltűnnének... viszont. az egy kicsit bántott, hogy az ehhez hasonló kinyilatkoztatásokat spoiler szájába adták, mert erőltetettnek éreztem a drámáját, vagy amit abból akartak kihozni, hogy a többiek ellen fordítják őt... de egyébként más bajom nem volt a sztorival, james tynion iv megint rengeteg szöveget adott a karakterek szájába, mégis élvezettel időztem a buborékokban, és a szindikátus által hozott horror-vibe is elég jól működött... sorozat-szerkesztési szempontból kicsit furán jött ki, hogy mindent félreraktunk, hogy két füzetben megágyazzunk a szóló batwoman szériának, de azért nem bántam ezt a kissé éles váltást, mert elég közel érzem magamhoz kate karakterét, hogy örüljek annak, hogy nagyobb fókusz esik rá, plusz itt is hangsúlyos volt a múlt, azaz az apjához (és annak katonai szervezetéhez) való kötődése... sok lelkizés, amik között dörren néha az akció -nálam valami ilyesmi a megfelelő arányú batman sztori tálalása... (#07.15.)

(kicsit csonka család lett ez a bejegyzés így két kötettel, de nightwing-től már múltkor elköszöntem, a batgirl valamint a batgirl and the bird of prey egy-egy füzetig húzta, az all-star batman-nél már kettőig jutottam, de baromira nem akart kattanni nálam a zavaros történetvezetésével és romita jr. szokásosan szálkásan csúnya rajzaival, úgyhogy lemondtam róla, mert ezen a szoros időbeosztással megvert nyáron nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan képregényekkel töltsem az időm, amik nem szórakoztatnak...)

(Deathstroke Rebirth, Deathstroke vol.4 #1-5) (2016) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Carlo Pagulayan, Larry Hama, Joe Bennett) (eng)

érdekes látni, hogy vannak írók, akiknek a továbbsuhanó évtizedek alatt sem változik markánsan a stílusa... úgyhogy valahol jó, hogy nem ért meglepetésként egy maréknyi blackpanther füzet után, hogy a friss munkáját is úgy indítja christopher priest, hogy beviszi a sűrűjébe az olvasóit, akik csak kapkodják a fejüket az egymástól távol eső helyszínek és idősíkok között, miközben frusztrálva várják, hogy kitisztuljon a kép -de az is szerencse, hogy  kiépített magának nálam már annyi bizalmat, hogy tudtam, hogy a kötet végére össze fog állni a látszólagos csapongás. és tényleg most is így lett, hihetetlen az öreg kurafi... és tulajdonképpen még a flashback-eket sem bánthatjuk az indokolatlanságuk miatt, mert megágyaztak slade wilson jelenlegi helyzetének és a magánéleti mélységeinek -bár azért lehet, hogy nem ártott volna, ha a jelenben is színesedik a karakter, és nem csak annyit tudunk meg róla, hogy szűkszavú meg kíméletlen, és nehezen mutatja ki az érzéseit... pedig miért ne kötődhetne egy kambodzsában edződött zsoldos mondjuk a lányához? persze így is szórakoztató az apa/lánya dinamika a füzetekben, de némi érzelemmel még fel lehetett volna dobni... (igaz azokat az érzelmeket inkább a múltra tartogattuk, a fiú-gyermekek sorsával, meg a félszem történetével.) de egyébként komolyabban átalakult a sztori dinamikája, amikor a kis wilson belépett a képbe, az afrikai warlord-os, idő-uras szálak hamar le lettek dobva egy kis roadtrip-ért -ami egész gotham-ig vezetett, így nem meglepő módon a bőregér is egyből besuhant a képbe. és nem csak a város miatt nem meglepő ez, hanem azért is, mert párhuzamot lehet vonni a két karakter között a gyermekeik segítségével -hisz’ rose is sokat szenvedett, mire felnőtt, és damien wayne is rögös úton jár már a születése óta... (no, ezzel a véres és határt feszegető antihős képregénnyel zárult a rebirth olvasásom első köre, úgyhogy jöhet a következő, mondjunk akár maradhatunk is egy kicsit gotham sötét sikátoraiban...) (#07.06.)

(Titans Rebirth, Titans vol.3 #1-6) (2016-2017) (írta: Dan Abnett, rajzolta: Brett Booth) (eng)

már a nyitó one-shot óta azon van a hangsúly a nagy tűzijátékkal bevezetett újraindulásnál, hogy visszacsempésszék az univerzumba a könnyebbséget és a szerethetőséget. és mivel az egész esemény wally west futásával kezdődött, így nem véletlen, hogy a hozzá szorosan kapcsolódó titánokban teljesedett ki az egész koncepció -egész odáig elmerészkedve, hogy a szeretetet tegyék meg az élet legfontosabb mozgatójának. de hé, ennyi idealizmus belefér, nem...? az a jó, hogy mi új olvasók sem tudunk azzal vitatkozni, hogy mennyire erős a baráti szereteten alapuló kötelék a titánok között, mert flashback-ek segítségével tökéletesen érzékeltette dan abnett ezt, ahogy azt is könnyen megértettük, hogy miért (volt) wally a csapat lelke, a bohókás srác, aki nem veszi túl komolyan a mindennapokat, ugyanakkor a szíve nagyon is a helyén van. és így azt is el tudjuk fogadni, hogy ez egy olyan csapat-képregény, ahol az egyik hős kicsit kiemelkedik a többiek közül... maguk az események hagyományos mederben folytak, újra össze kellett kovácsolni a csapatot, felbukkant egy régi (flash) ellenség, aki miatt az alternatív verzióikkal is meg kellett küzdeni a srácoknak, majd jött a lehetetlen küldetés, ami látszólag a gonosz győzelmével és a hős elbukásával végződött (a ’limbó’-ban merengés mennyire filmes volt már!), aztán persze hirtelen berobbant a happiend... egy pár évvel ezelőtt már elmélkedtem azon, hogy mennyire szokatlan gondolat számomra az, hogy tini-gyerekek összeállnak világot menteni az életük kockáztatásával, így megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy itt felnőttek a srácok... elviccelem, de tényleg jobban működött számomra ez a fiatal felnőtt verziója a titánoknak. a klasszikus felállással. az igazi wally west-tel... (én nem tudom, hogy mi történt, de alig bírtam összerakni ezt a pár mondatot, és az átolvasás után is utálom az egészet, de így hagyom, őszintén kitárom a zavaromat...) (#07.04.)

(The Flash Rebirth, The Flash vol.5 #1-8) (2016) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Neil Googe, Felipe Watanabe) (eng)

lehet hogy csak a ’hosszútávfutó magányossága’ cím tehet róla, de lehet tényleg van alapja annak, hogy a futásra ritkán gondolunk csapatmunkaként... pedig a flash sem mindig rohant a bűnözők után egyedül, előfordultak már sidekick-ek az oldalán jópáran az évek folyamán. de úgy tűnik, hogy a new52 során ez is megváltozott, így barry mellé elkélt egy társ -vagy akár több is... az ember mindig tanul új dolgokat a speedforce-ról, most például azt, hogy egy nagy egységként kell kezelni, amin osztozik az összes speedster -és ebből következően el is lehet venni a másiktól a sebességét... kicsit aggódva figyeltem, amikor a villám többször is lecsapott, mert nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet team flash-t építeni, de aztán jól jöttek ki belőle, főleg azzal, hogy érezhető volt, hogy barry mennyire élvezte a tudása továbbadását (vagy a helyzet romantikussá fokozódó vetületét...). de persze ez nem lett volna elég, ha nem érkezik egy nagyon gyors nagyon gonosz, akivel fel kell venni a harcot... (mellékesen ott volt még egy társaság is, akik (minő meglepetés) fegyverként akarják használni a speedforce-ot...) bár godspeed felfedése egy picit kapkodósnak érződött, de azért örültem, hogy van logika abban, hogy ki és miért lépett erre a gyilkos útra -mert ezzel egy igazi szuperhősös konfliktust boncolgattunk: hogy egy hős meddig mehet el az alávaló gonoszokkal, hogy a legyőzésük után ítéletet is hirdethet, vagy a törvény kezére bízza őket, kockáztatva ezzel azt, hogy onnan kiszabadulva újabb rémtetteket hajtanak végre. súlyos gondolatok ezek, és akkor addig még el sem merészkedtem, hogy egy ilyen ítélet általában halállal végződik... valamiért kicsit nehezen vettem fel a sztori sebességét, és az is fura volt, hogy barry-t kispadra ültettük egy időre, hogy wally ii-vel foglalkozzunk, vagy hogy csak kóstolót nyújtottak az univerzum nagy főszálából, aztán mással foglalkoztunk, de összességében pozitív benyomásaim alakultak ki a végére (a rajzminőség hullámzását viszont nehezen dolgozom fel, elég nagy ár ez azért, hogy havi két füzet megjelenhessen a sorozatból...). (#07.01.)

(Green Arrow Rebirth, Green Arrow vol.6 #1-5) (2016) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Otto Schmidt, Juan Ferreyra) (eng)

milyen eszközei vannak egy tehetős embernek, ha a lelkiismeretére hallgatva segíteni akarja a rászorulókat? létrehozhat alapítványokat, támogathat segítő szervezeteket -vagy kezébe vehet egy íjat, és a fejére zöld csuklyát húzva játszat robin hood-osat is... érthető, hogy a hősködéshez nem árt, ha valaki biztos anyagi háttérrel rendelkezik, de a szuperhős-irodalomban azért talán kicsit felülreprezentáltak a milliomosok, nem...? de persze örömteli, hogy az írók próbálják oliver queen-t egy kicsit megkülönböztetni a többiektől -mondjuk azzal, hogy szociálisan érzékennyé teszik, hogy balos gondolatokkal töltik meg a gondolat-buborékait. vagy jelen esetben azzal is, hogy elveszik mindenét, megfosztják a vagyonától, a külsőségekre erősítő playboy életétől, hogy egyszerű emberként tehesse a dolgát... tele van már a padlás világuralomra törő szervezetekkel, de oliver ellenfelei most annyiban mások, hogy ők pénzelik a többi hatalom-éhes szervezetet is, ezzel egy picit elvi síkra is emelve az ellenük folyó harcot -mert mondhatjuk, hogy green arrow a bankárok, a pénzvilág, az anyagi javak ellen folytatja a szélmalom-harcát. bár ezek a bankárok nem elsősorban öltönyben ülnek a sokadik emeleten lévő irodáikban, hanem inkább egy olyan szektára hasonlítanak, ami most szökött meg a végzet templomából... de lehet hogy kellett ennyi képregényes elemelés a valóságtól, ha már a többi részre ráfoghatjuk, hogy realista (gondolom az sem véletlen, hogy oliver star city-ből felköltözött északra seattle-be) -és szerencsére a kapcsolati rendszer adja a hitelesség alapjait... fura belegondolni az elmúlt két heti olvasmányaim után, hogy a dc előző (new52) érájában mennyi mindent barmoltak szét a kapcsolatok terén, amiket most nagy erőkkel igyekeznek helyrehozni -nem is értem, hogyan gondolhatták azt, hogy oliver és a kanári csak futólag ismerik egymást... ők összetartoznak, és ez szerencsére most is tisztán érezhető volt, pl. tök jól működtek az évelődő párbeszédeik. de hősünk kapcsolata a féltestvérével is rendben van... izé, volt... na, inkább van... szóval ha van valamiért okom panaszkodni, az a kiszámítható ki-kit-ver-át fordulatok lehetnek csak talán, mert nulla százalék meglepetés-faktort tartalmaztak... na jó, még egy bajom volt az amúgy nagyon is szórakoztató olvasás közben -meg kellett próbálnom elvonatkoztatni az öt éve nyúzott tévés verziótól, megszokni azt, hogy az ismerős elemek (diggle!) ellenére itt mást kapok. egy igazi social justice warriort -szőke körszakállban... (#06.17.)

(Aquaman Rebirth, Aquaman vol.8 #1-6) (2016) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scot Eaton, Philippe Briones) (eng)

bár arthur curry ugyanúgy az aranykor szülötte, mint a dc pantheon nagy tagjai, mégsem sikerült még kivívnia magának azt a kellő tiszteletet, ami kijárna neki -mert még ennyi évtized után is azon megy a viccelődés, hogy ő a vízi-ember, aki a halakkal beszélget... pedig az ereje a legnagyobb hősökéhez mérhető (bár bizonyos képességeivel én magam is bajban vagyok, mert például ezekben a füzetekben is átszúrtak rajta egy szigonyt, aztán két számmal később már lepattantak a bőréről a golyók) -és a hősködésen túl egy még nagyobb felelősség nyomja a vállát: ő a tengerek királya (hasonlóan tudnak játszani az írók ezzel a felelősséggel, mint a fekete párduc esetén -például meg lehet piszkálni azt, hogy egy vezető mennyire felelős az alattvalói tetteiért)... és úgy éreztem, hogy dan abnett jól fogta meg a karakter összes aspektusát, mert nem csak a rosszfiúkat verette vele a fövenyen, hanem a politika középpontjába is bedobta, mint uralkodót. tetszett az az uralkodói törekvése, hogy megbékítse a két népet, hogy egy követséggel párbeszédet kezdeményezzen a felszínen lakókkal -kicsit sajnáltam is, hogy meg kellett érkeznie a gonosznak, aki az ünnepség közepén hugyozott bele a puncsos-tálba... bár más aspektusaiban nem zavart, mint gonosz, mert tökéletes nemezisnek tűnik, főleg azzal, hogy csak a hőshöz képest képes definiálni önmagát. de majd meglátjuk, mit hoznak ki még belőle, mert persze az első nagy összecsapás után tartalékra kellett rakni -illetve inkább beillesztették az átívelésbe, amit egy james bond filmbe illő, világuralmi terveket dédelgető csapat jelent... persze az, hogy hamar elértük black manta-val az érzelmi csúcspontot, még nem azt jelenti, hogy nem volt mivel kitölteni a füzeteket -mondjuk lehetett amortizálni az amerikai hadsereg felszereléseit, meg jól be lehetett húzni a kiscserkészi szerepben tetszelgő superman-nek is... mindezt persze baromi dinamikusan, szépen rajzolva (bár az arcokkal voltak problémáim), ügyesen imitálva a vízi környezetet... no, én nem bántam meg, hogy a halételt is felvettem az étlapomra, és remélem meggyőztem minden kedves olvasómat, hogy vegye komolyan ezt a kicsit lesajnált hőst... (#06.16.)

The Lies (Wonder Woman Rebirth, Wonder Woman vol.5 #1,3,5,7,9,11) (2016-2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Liam Sharp, Matthew Clark) (eng)

tisztelem azokat az alkotókat, akik megpróbálják beépíteni a megjelenés körüli hercehurcákat a sztorijukba, akiknek van merszük azt mondani, hogy a különböző eredettörténetek, a hirtelen irányváltások szándékosak, mert valami gonosz erő össze akarja zavarni a hőst -és vele együtt az olvasók agyát is... ahogy hallom, elég vad dolgok történtek a new52 éra végefelé, úgyhogy most greg rucka-nak jutott a feladat, hogy kicsit kiszellőztessen a wonderwoman környékén -és ő céltudatosan letörte a vadhajtásokat, és elküldte diana-t egy kalandra afrikába, egy kis misztikummal és rejtéllyel fűszerezve meg a szuperhős-hangulatot. és érdekes módon nem a bunyókra helyezte a hangsúlyt, hanem az érzelmekre és a sztorivezetésre. cheetah, a régi ellenség sem azért érdekes, mert lehet vele karmot akasztani, hanem mert érzelmileg működik az összetett kapcsolatuk diana-val (ahogy a gonosz-dilemma is erősen jelen tud lenni nála, azaz hogy nem akar gonosz lenni (vagy embert enni), csak egy átokkal kényszerítik erre). a b-szál is hasonló módon épül be a nagy egészbe (ahol steve trevor vezeti a kiscsapatát ugyanabban a kitalált afrikai országban, ahol épp’ diana is tartózkodik), mert amint (meglepően hamar) összeérnek a szálaik, máris érzelmi töltet keletkezik a találkozásukból. ezt aztán gyönyörűen tovább lehetett vinni az afrikai kaland után amerikába is, egy igazán csajos, plázás, naplementés füzetbe, amiben olyan jól működött a romantika, hogy még az én kérges szívem is el tudott lágyulni egy pillanatra. de aztán a fellegekből vissza kellett térni a földre, hogy az átíveléssel foglalkozzunk, hogy gonosz cliffhanger-ekkel engedjenek minket az utunkra... most a friss film miatt egyébként is magas bennem a hype a csodanő felé, de ez a marék füzet csak megerősített abban, hogy közel áll hozzám a karakter, és hogy egy jó író keze alatt nagyon tud működni a jó értelembe vett érzelmes nőisége ebben a férfiközpontú szuperhős-világban... (a rajz-stílus eléggé a szememre való volt, csak azt nem értettem, hogy miért kell ennyi arc-közelivel telepakolni néhány oldalt...) (#06.14.)

Year One (Wonder Woman vol.5 #2,4,6,8,10,12,14) (2016-2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Nicola Scott, Bilquis Evely) (eng)

egy kicsit hezitáltam, hogy miként olvassam ezt a két kötetet a fura megjelenés miatt -ugyanis a fent látható jelen-szál jelent meg a páratlan sorszámú füzetekben, míg ez az eredettörténet a párosokban. aztán úgy döntöttem, hogy megyek szépen sorba a megjelenés sorrendjében, ugrálva így a két sztori között, de szerencsére nem kellett ezt megbánnom, mert greg rucka végig figyelt arra, hogy rengeteg párhuzamot elhelyezzen az időben egymástól távol játszódó történetek közé -ha más nem, már az feltűnő volt, hogy itt diana elhagyja a paradicsomi szigetet, míg a jelenben vissza akar jutni oda... de menjünk vissza a kezdetekhez, mert szerencsére van miről beszélgetni... örültem, hogy nem csak wonder woman, hanem diana és steve trevor közös történetét kaptuk meg, szépen párba állítva a két elveszett lelket, akik többre vágynak, mint amit a körülöttük lévő világ kínálni tud. és az is jól működött, hogy a nagy találkozással nem csak egy férfi került be (a feltűnően gyakran pusziszkodó) nő-társadalomba, hanem a férfiemberek harcias kultúrája (és a fegyvereik) is (a friss mozi-élménnyel a fejemben nem volt könnyű elvonatkoztatni attól, hogy ez egy modern korban játszódó eredet-sztori, hogy ne várjam itt is az első világháború mocskát)... a drámai változások érzékeltetését is szerettem, főleg azt, hogy a legtöbb dolog vissza lett vezetve az anya/lánya kapcsolatra -még a fegyvert elsütő utolsó próba is... aztán felszálltunk a frissen létrehozott láthatatlan repülőre, és megérkeztünk a mi hangos és szagos világunkba, ahol még a legkeményebb ügynökök is szívószállal isszák a margaritát... diana beilleszkedése nem problémamentes, főleg hogy egy katonai intézményben kezdi az emberek közti pályafutását. még jó, hogy hamar mellésodródik dr.minerva, akit már a paralel-sztoriból ismerünk, mint cheetah (az indiana jones hangulatú különszáma alapján szívesen olvasnám a szóló sorozatát is)... aztán persze menetrendszerűen megérkezik az első akció is, aktuálisan egy terrorakció képében, ami vizuálisan lett igazán megkapó, ahogy a kilassított időpillanatot sikerült érzékeltetni (de egyébként is tele van a kötet ötletes megoldásokkal, montázsokkal). mire felocsúdnánk a nagy összefüggések megértésében, máris össze kell csapni ares-szal is, mert... ööö... mert a legnagyobb ellenségnek be kellett mutatkoznia az első sztoriban...? de talán csak ez a kicsit kapkodós befejezés az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni, úgyhogy makulátlan maradt a diana iránt érzett szerelmem... (#06.14.)

Batman -I am Gotham (Batman Rebirth, Batman vol.3 #1-6) (2016) (írta: Tom King, Scott Snyder; rajzolta: David Finch, Mikel Janin, Ivan Reis) (eng)

minden városnak olyan szuperhőse van, amilyet megérdemel? a sötét sikátorokkal teli gotham-et tökéletesen reprezentálja batman, de tudjuk jól, hogy azért bruce wayne nem egy tipikus szuperhős, mert bár kifogyhatatlannak tűnő pénz-készletekkel és menő kütyükkel rendelkezik, azért mégiscsak egy ember, akinek megvannak a korlátai. így előfordulhat, hogy a köpenyes igazságosztó mellé egy fizikailag erősebb szuper-hős is elkélne -mondjuk amikor meg kell állítani egy a város központja felé zuhanó repülőt... mert ez egy tipikus super-szuperhős feladat (nem véletlen, hogy az elmúlt években mozgóképen ezzel mutatkozott be superman és supergirl is), és bár szegény batman megtesz mindent az életmentésért, még meg is lovagolja azt a lángoló 747-est, de egy új hőspáros nélkül szomorú véget érne a küldetés... először azt gondoltam, hogy gotham és gotham girl csak a batman-tanítványok sorát bővítik majd, besorolódnak majd a számtalan robin közé (btw, bőven értek meglepetések itt az első számokban -például a fekete ’robin’), de tom king-nek más szándéka volt velük: példát statuálni... meg akarta mutatni, hogy gotham egy olyan város, ami nem tűri az ártatlan naivitást, a puszta jóságot, és pillanatok alatt derékbe tör mindenkit... megleptek azzal, hogy ennyire működött az új karakterek drámája, mert alig ismertük meg őket, mégis elérték, hogy a végére megszakadjon a szívünk értük -főleg az események hatására meghasadt elméjű gotham girl-ért (de már az eredet-történetük is megkapó lett az önfeláldozó aspektusa miatt. viszont azzal nem jutok dűlőre, hogy zseniális vagy meh ötlet-e az, hogy az ő létrejöttükben is szerepet játszott egy sikátor-béli fegyveres rablás)... azért persze a denevért sem kellett nélkülöznünk a panelokról, ahogy illik, cool módon tűnt fel-és-el, és rezignáltan vette tudomásul, ha épp’ felrobbant egy batmobilja, már megint... az átívelés majd később válhat igazán fontossá, most csak azt tűnt fel, hogy az első füzetek különböző bűnügyeit milyen gyorsan fűzték egybe, és hozták be a fő gonoszokat -meg amanda waller-t, akivel sosem tudom, hogy hányadán kell állni, főleg akkor nem, amikor így kavarja a málnaszőrt... no, kezdem megszokni, hogy egyik rebirth cím sem jó beugrási pont (a gusztustalan főnix-sztoriba torkolló calendar man-es füzetnél még igencsak kapkodtam a fejem), viszont élvezem az olvasást nagyon, úgyhogy át tudok ugrani a homályos foltokon gond nélkül. (#06.06.)

Detective Comics -Rise of the Batmen (Detective Comics vol.1 #934-940) (2016) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Eddy Barrows, Álvaro Martinez, Al Barrionuevo) (eng)

mindig is voltak batman mellett kisegítő karakterek, sidekick-ek, akár többen is, csapatban, bat-családként funkcionálva, mert bruce wayne fontosnak érzi azt, hogy átadja a tudását -de mi van akkor, ha valaki ellopja ezt a tudást, és katonai célokra használja? hát össze kell szedni egy új csapatot, és mehet a zúzda ellenük... bár igazság szerint ez egy olyan zúzda, ami időnként megáll, körülnéz, és építkezik -de pont ez az erőssége, okosan van felépítve, jól játszik a sok párbeszédes dupla-oldalak és a kevés szöveges gyors akciók dinamikus váltogatásával... nem bántam, hogy nem batman a domináns a kötetben, hanem a csapat tagjaira fókuszáltunk, különösen batwoman-re és robin#3-ra, azaz red robin-ra. kate kane-nel még nem találkoztam a szerény méretű dc-s olvasásom során, de most hamar a szívembe zártam -könnyű volt, mert nála mentünk a legmélyebbre a karakter-építésben, a fontos eseményeket is a múltjához és a családi hátteréhez kötöttük (btw, az is okos volt, hogy nem kellett újranéznünk a gyöngy-szakadós wayne-családi tragédiát, de azért meghatározó alapokat adott a jelenhez). de kate jelleme is szimpatikus, és jól színesíti a karakterét a szexuális beállítottsága is... tim drake-nek is jutottak bőven magánéleti pillanatok, de a benne dúló tini-dacot jól ellensúlyozták a zseniségével, mert egy-két ötleténél könnyen szaladt ki az olvasóból a meglepett ’wow’ (pl. a föld alatti közlekedés megfelelő kihasználásnál)... a többiek még vázlatosabbak maradtak, de ez még csak az első kötet volt, meg egyébként is baromi nehéz lehet egy csapat-képregénynél mindenkire elég fényt engedni. a lényeg inkább az, hogy csapatként legyenek érdekesek, és azzal nem volt gond (hehe, az elején az építkezés nem csak filmes érzetet keltett, de volt egy erős x-men vibe is benne). ...szóval katonai célokra, mi...? bár igazából nem a kütyühasználat miatt volt érdekes a katonai szál, hanem a személyes aspektus érzelmi többlete miatt. mint ahogy a finálé is az érzelmi többlet miatt működött, nem a legyőzött ellensége száma miatt. milyen kár, hogy a végén elvették a súlyát ennek az érzelmi sokknak holmi rejtélyes átívelés miatt... bár ezen kellett eddig a legtöbbet rágódnom a rebirth kötetek közül a masszívabb párbeszéd-cunamik miatt, mégis ezt élveztem eddig a legjobban. (#06.07.)

Night of the Monster Men (Batman vol.3 #7-8, Nightwing vol.4 #5-6, Detective Comics vol.1 #941-942) (2016) (írta: Steve Orlando, Tom King, Tim Seeley, James Tynion IV; rajzolta: Riley Rossmo, Roge Antonio, Andy MacDonald) (eng)

kaiju-k gotham-ba? miért ne lehetne egy ilyen fenyegetettségnek kitenni a várost? oh, de ez még kevés, tegyük hozzá az évszázad viharát, meg némi áradás miatti fenyegetettséget is, hogy igazán érezzük a baljóslatú fenyegetettség súlyát... főleg mert ez az időjárás és a szűkebb időtényező nagyban emelték a hangulatot, végig lehetett érezni egy nagyfokú feszültséget a lapokról, amik izgalomként transzformálódtak az olvasóban... na az ilyen típusú crossover-eket bírom, amikor indokolt az átívelés a különböző címeken, mert egy ekkora veszélynél természetes, hogy összerántják a teljes bat-családot (az már egy más kérdés, hogy igazából emiatt az összefonódás miatt vettem csak bele az olvasási listámba nightwing sorozatát, kicsit lejjebb mindjárt írok is róla, nem lesz benne köszönet...). és jól is működött a kiscsapat, szét lehetett őket osztani a különböző problémákhoz és bunyókhoz -az mondjuk meglepő volt, hogy a nyomozós feladatot nightwing kapta batman helyett. annak is örültem, hogy nem fejeltettük el a nagy csaták között a közelmúlt drámáit, például gotham girl továbbra sincs jól, és fájó sebként még ott tátong tim hiánya... a sztori szerkezetét egyszerre éreztem filmesnek és game-esnek, mert ahogy váltogattunk a helyszínek között, az a vászonról köszönt vissza, a ’nagy-szörny, nagy-szörny, még-nagyobb-szörny, boss-fight!’ szerkezet meg a játékok sajátossága... bevallom, hogy maga a végkövetkeztetés nem nagyon ragadott magával (hogy a szörnyek batman egy-egy tulajdonságát reprezentálták, valamint hogy dr.strange eljutott arra a szintre az őrületében, hogy ő szeretne batman-né változni), de ez most nem zavart, mert a tempó, az akciók, a badass pózok és a hangulat könnyen eladták nekem ezt a hat füzetet. (#06.11.)

Nightwing -Better Than Batman (Nightwing Rebirth, Nightwing vol.4 #1-4,7-8) (2016-2017) (írta: Tim Seeley; rajzolta: Yanick Paquette, Javi Fernandez, Roge Antonio, Riley Rossmo) (eng)

azon gondolkozom, hogy kinek való egy nightwing szóló sorozat -olyannak, aki egy light-osabb, hip-ebb batman szeretne? abban mi az érdekes? hát épp’ ez az... elég szomorú vagyok, hogy ennyire nem sikerült felizgatni dick-kel... (bocsi, de ez olyan rossz poén volt, hogy benne kell hagynom...) oké, lehet hogy most jött ki leginkább, hogy csak kibicként garázdálkodom a dc-univerzumban, mert ezek a füzetek túlságosan építkeztek a múltra, a dick grayson körüli huzavonára (szuperhősből titkosügynök, mi?), a bagolyálarcos nagyon titkos, világuralmi terveket szövő szervezetre. és sajnos az érdektelenség csak nem akart múlni, hiába turnézta végig hősünk fél európát, hiába harcolt a rabszolgaként robotoló menekültekért, hiába retcon-olták még a múltját is egy kicsit, meg kavarták a dolgokat az ellenségből lett szövetséges ellenfélnél... valószínűleg az sem segített, hogy eredetileg nem terveztem sorozatot olvasni (tehát alapvetően is alacsonyan volt az érdeklődési szintem), de úgy gondoltam, hogy a crossover-be (lásd fenn) úgy érdemes belecsapnom, ha behozom blüdhaven hősét is a listámra -aztán kiderült, hogy feleslegesen rágódtam ezeken a füzeteken, mert a közös sztoriban egy mondat utalás sem volt a korábbiakra, ott volt a közös harcokban nightwing, és kész... úgyhogy nem hiszem, hogy a későbbiekben kéne még egymás idejét rabolnunk tovább... (#06.11.)

Action Comics -Path of Doom (Action Comics vol.1 #957-962) (2016) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Patrick Zircher, Tyler Kirkham, Stephen Segovia) (eng)

ha már ’action comics’ a cím, akkor úgy illet, hogy egy akciódús kezdéssel köszöntsék az új kor kezdetét -és természetes dolognak érzem, hogy ahhoz, hogy igazán emelje a tétet, dan jurgens-nek egy fontos gyermekéhez kellett visszanyúlnia: az ikonikus doomsday-hez, az univerzum azon kevés lényeinek egyikéhez, aki igazán meg tudja izzasztani az acélembert... nagyon óvatosan kell bánni az ilyen epikus összecsapásokkal, mert könnyen unalomba fulladhatnak a szüntelenül záporozó pofonok miatt, de itt a szerző megtalálta azt a vékony határmezsgyét, ahol még épp’ nem fárasztó a sok fizikai erőszak. és ehhez talán az kellet, hogy adjon superman-nek a szokásos ’mentsük meg az embereket’ mentalitásán túl egy olyan célt, ami miatt átérezzük minden ütése súlyát -és ha van valami, amit át tudunk érezni, akkor az a család iránti feltétlen szeretet. és nagyon szimpatikusan van ábrázolva a kapcsolata lois-zal és a kis jonathan-nal -akitől pedig féltem, mint ahogy minden gyerekszereplőtől szoktam tartani egy kicsit, de tök jól átragad az olvasóra is a lelkesedése, és ez segít az a szívünkbe zárni. ahogy az is segíti a nagy bunyó monotonitásának megtörését, hogy rendre meglepetéseket dobál be a szerző, legyen az a hősies luthor, az emberi clark kent, vagy a harc közepébe hevesen berobbanó wonder woman... nem ez a legokosabb képregény a világon, de az biztos, hogy féktelenül sodor a lendülete és hatalmas szíve van... (#06.03.)

Superman -Son of Superman (Superman Rebirth, Superman vol.3 #1-6) (2016) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason; rajzolta: Patrick Gleason, Doug Mahnke, Jorge Jiménez, Mick Gray) (eng)

truth, justice and... family...? szerintem a képregényírók többsége egy szükséges rosszként tekint a karakterek magánéletére, amit be kell szorítani két bunyó közé, hogy az olvasók ne háborogjanak -vagy csak azért érzem ezt, mert eddig csak felületes írók munkáit olvastam...? mert bizony sok potenciál van a szuperhősök hátországában is, más lesz a világmegmentő küldetések íze, ha az önzetlen segítségen túl más is motiválja a hőst. mondjuk a családja iránt érzett féltő szeretet... nem nagyon izgat a megkavart felállás, azaz hogy honnan jött ez a superman, és mi történt az itteni világ superman-jével, viszont az nagyon érdekel, hogy mit is kezdenek ezzel a setup-pal, a családos superman-nel, aki boldog házasságban él, ahol egy olyan gyermeket nevelnek lois-sal, akit a kriptoni génjei komoly képességekkel ruháznak fel. az sem ártott, hogy elhagytuk metropolis-t, és vidéken zajlik a sokkal kisebb-szabású élet, ahol a farmerkedés mellett nyugodtan lehet terelgetni a cseperedő jon hőlátását is... a képesség-tanulásokban sok potenciál rejlik, főleg hogy elég intimen és drámaian mutatják be a gyakorlást. de egyébként is jó látni ezt az isteni hőst egy kicsit gyerek-perspektívából... de persze nem maradhattunk a farmon, kellett egy ellenség is az akciókhoz, de őt is úgy választották ki az alkotók, hogy a személyes aspektusa tudjon dominálni -azzal is, hogy a kriptoni múltat hordozza magában, de azzal meg főleg, hogy sup jr. az elsődleges célpontja, akiből ki akarja purgálni az emberi oldalt. és superman minden ütésében benne vannak így a gyereke iránti érzései, amik hatalmas erőt adnak a képregénynek is... bár néha kapkodja kicsit az ember a fejét (mondjuk a kriptoni szellemeken), és néha furcsán kellett ugrálnia a szemnek a panel-kezelés miatt, de a mélyben gyöngyként jelen lévő érzelmek nagyon könnyen sodortak magukkal (meg az időről/időre betoppanó meglepő ötletek is, mint kripto váratlan önfeláldozása, vagy lois szerepe a végső harcban -btw, üdítő olvasni egy olyan lois lane-t, aki kedves, okos és anyatigrisként harcol a gyermekéért). (#06.04.)

(2016) (írta: Geoff Johns; rajzolta: Ivan Reis, Phil Jimenez, Ethan van Sciver, Gary Frank) (eng)

vannak napok, amikor valami erős kényszer ereszkedik az agyamra, amikor épp’ besokallni látszok a mindennapi rutintól, a megszokott és kissé porossá vált kulturális behatásoktól, és valami új felé terelődik a fókuszom -és most már napok óta baszkurál a kisördög egyre hangosabban, hogy elege van az elmúlt hónapokban rutinná vált régi marvel-jeiből, most inkább esne jól neki a konkurencia étlapja... és tudtam, hogy most nem fordulhatok vissza, mert a tizenöt/húszéves sztoriktól megint csak megfáradnék idővel, sokkal izgalmasabb lenne ugrani egyet az ismeretlenbe... és úgy tűnik, hogy a dc teremtett egy ilyen ugrás-pontot tavaly, még ha ez a pont nem teljesen arra lett tervezve, hogy tisztán tudjál benne landolni... hiszen ez az első felvezető one-shot egy átmenetnek lett szánva a közelmúlt kontinuitása és az új felállás között, úgyhogy aki nem merítkezett meg az elmúlt évek dc képregényeiben, az velem együtt kapkodhatja csak a fejét bizonyos kockáknál, de azért geoff johns nem akarta elvenni az újoncok kedvét sem az olvasástól, így kellően lendületesre kanyarította wally west vesszőfutását -és ami még fontosabb, olyan alapértékekre építkezett, mint a barátság, a szeretet és a szerelem. így annak a szívét is meg tudja dobbantani az érzelmes finálé, aki még csak ismerkedik ezekkel a karakterekkel (vagy legalábbis minimális háttértudással rendelkezik róluk)... nem akarok beleesni abba a szokásos hibámba, hogy most megtervezem előre, hogy milyen ütemben akarok minden megjelent füzetet bepótolni, inkább csak megteszem az első lépéseket, aztán meglátjuk, hogy meddig sodor magával az univerzum... (#06.01.)