(Knights of the Old Republic #0-6) (2006, Dark Horse Comics) (írta: John Jackson Miller; rajzolta: Brian Ching, Travel Foreman) (3964 BBY)

elsőre furcsa ötletnek tűnik több-ezer évet ugrani az ismert környezetből, ugyanakkor nagyon is üdítő új szereplőkről olvasni, megnézni a galaxist egy másik szögből... na nem mintha john jackson miller hagyna nekünk időt arra, hogy körülnézzünk ezen az egyszerre ismerős mégis ismeretlen tájon, mert végtelenül gyors tempóban dobál minket végig a nyitányon (nekem elég volt egy ebéd és egy vacsora, hogy végigrágjam magam a köteten)... kicsit mindig aggódva kezdek bele még a starwars esetében is az új dolgokba, mert nem nehezen viselem azt, ha az írók a szokatlan ötleteikkel elidegenítenek az imádatom tárgyától, de miller-nek elég volt néhány oldal, hogy bizalmasává avasson, az első füzet végére meg már jóbarátomként akartam vele kezet rázni (itt van ugye az a nagy sokk, ami után nem csak a történet irányát értékeled át, de azt is, amit a régi idők jedijeiről eddig gondoltál) (persze most mondhatjátok, hogy hé, már olvastál a szerzőtől starwars könyvet -ez igaz is, de képregény-íróként még nem bizonyított számomra)... és bizony úgy tűnik, hogy ebben a korban nem lesz minden annyira fekete/fehér, mint ahogy az sokszor megesett már ebben a saga-ban, a jedi-rend összetettebb érzelmeket válthat majd ki belőlünk, ahogy a kezdetben csetlő/botló főhősnél is rengeteg tér van, hogy új irányokba induljon el... mivel régóta szemezek már a régi köztársaságban játszódó történetekkel a polcomon, ezért elég nagy nyomás volt ezen a köteten, ugyanis ennek élvezeti értékétől tettem függővé, hogy maradok-e hosszabb távon a korszakkal, és hatalmas szerencsémre egy jedi kecsességével ugrotta át a magasra állított lécet. az erő legyen sokáig john jackson miller-rel! (×04.03.)

a regény:

(2018) (írta: Mur Lafferty) (magyarul: Szukits, 2018) (13-10 BBY)

ennyi film-regénnyel a hátam mögött már hamar meg tudom állapítani, hogy az újabb mű átlépi-e azt a minőségi vonalat, ami miatt élvezetesnek érzem az adaptációt, vagy alatta marad, és akkor ismét hümmögök csak egy sort, hogy megint kicsit időpocsékolásnak érződött ez a háromszáz oldal, hiszen két órában is letudhattam volna a sztori ismétlését, hogyha csak berakom a dvd-t a lejátszóba -egy kicsit azért bajban vagyok ennél a könyvnél, mert ez valahova pont a vonalra esik... a tempó jó volt, a film kaland-hangulata írásban is átjött, és még egy kis pluszt is kaptunk a filmhez képest (qi’ra útját a vörös hajnal felé, l3-37 gondolatait, lando megpróbáltatásait a zuhanyzóban), de azért nem mondanám egy lelkes ifjú rajongónak, hogy hé, olvasni mindig jobb, hagyd a filmet, inkább próbálkozz ezzel... viszont! az előzmény-regénnyel együtt szép karakter-íve kerekedett han-nak és qi’ra-nak, ezt viszont nem tudja nyújtani a mozgókép-változat... (beleszakad a geek szívem, hogy az epilógust nem forgatták le ténylegesen, mert elolvadtam volna, ha azt látom, hogy ennyire összefonják a stories filmeket...) (×04.02.)

képes útmutató:

(2018) (írta: Pablo Hidalgo) (magyarul: Kolibri)

legszívesebben bemásolnám azt, amit a rogue one képes útmutatójához írtam, mert pablo hidalgo most egy nagyon hasonló könyvet alkotott, ráadásul ugyanazok a vonásai tetszettek itt is, azaz a hihetetlenül mélynek érződik kidolgozás, hogy minden statisztának van háttér-története, hogy minden használati tárgy működése végig van gondolva... belekötni csak abba tudnék, hogy a képekhez fűzött magyarázatok néha szájbarágósak, de hé, ez egy gyerekeknek szánt kötet, nem kéne felnőtt fejjel megítélnem... (×04.03.)

Beckett (2018, Marvel Comics) (írta: Gerry Duggan; rajzolta: Marc Laming, Edgar Salazar, Will Sliney) (eng) / egy harminc oldalas one-shot-ban nehéz nagy megfejtéseket tenni, és valószínűleg nem is kell -azaz nem ez a hely az, ami túlmagyarázná nekünk tobias beckett (és bandája) jellemét és motivációs hátterét. simán csak egy újabb kalandba akarja dobni a karaktereket, ahol simliskedhetnek kedvükre, miközben az életüket kell menteni egy mcguffin miatt. van egy kis name-dropping is, hogy közelebb érezzük az egészet a solo-filmhez, de semmi komoly. könnyedén kihagyható az olvasási listából, de helykitöltő húsz percnek bőven alkalmas, kellően pörgős és nem néz ki rosszul a rajza sem... (×03.25.)

Lando -Double or Nothing (Lando -Double or Nothing #1-5) (2018, Marvel Comics) (írta: Rodney Barnes, rajzolta: Paolo Villanelli) (eng) / donald glover sármja kiragyogott a solo-filmből, így természetesen a képregény-írók is ihletett kaptak a csodás alakítását látva arra, hogy újabb kalandokba sodorják a piperkőc csempészt -illetve a marvel ütötte kicsit a vasat, és kapcsoltak a filmhez egy közepes lando sztorit is... persze vannak működő elemei a képregénynek, lando l3-vel való kapcsolata például nagyszerűen idézi meg a film-béli adok/kapok szóváltásokat, mint ahogy a robot lázadó jelleme itt is szórakoztató tudott maradni, de sajnos összességében elég felejthető lett ez az alkotás, egy mellék-kaland, ami nem tud feltüzelni, ráadásul nagyon túl van beszélve, mert ha nem csacsog épp’ senki kimondott szavakat, akkor lando narrációjával rágnak a szánkba mindent... (×03.29.)

Han Solo -Imperial Cadet (Han Solo -Imperial Cader #1-5) (2018-2019, Marvel Comics) (írta: Robbie Thompson, rajzolta: Leonard Kirk) (eng) / eléggé feltáratlan folt han birodalmi múltja, a solo-film sem igazán tért ki rá, sőt, az általam épp’ most olvasott (bővített) regény-változatban is csak egy szűk fejezetnyi hely jutott erre, úgyhogy reméltem, hogy a képregényes szakág majd alaposan kezébe veszi a dolgot -de öt füzet után sem lettünk igazán beljebb... azt már tudtuk, hogy han ekkoriban sem bírta a parancsokat, és nem elég, hogy a saját (forró) feje után ment, de még a száját sem bírta befogni -viszont, amikor kellett, akkor helyén volt a szíve... szóval nem mondhatjuk, hogy a karakter olyan nagy fejlődésen ment volna át az évtizedek során... én nem tudom, hogy mi ez a középszerűség, amit mostanság a képregények nívójaként belőttek a lucasfilm központjában, de jó lenne végre minőségibb darabokat is olvasni... ráadásul így a film-regénnyel együtt olvasva ezt a sztorit, jobban kijött, hogy még a konzisztenciára sem figyelnek már annyira a story-grup-nál, mint eddig, mert az írott változat szerint han-nak csak egyetlen barátja volt az akadémián, itt meg van egy egész osztag körülötte, akik mindenbe követik (még egy bizarr külön kalandba is, ahol han kadétként mindent elrendez, hogy egy kaszinó-hajóra fel tudjon osonni...) (×03.30.)

(2018) (írta: Rae Carson) (magyarul: Szukits, 2019) (13BBY)

a solo film kalandfilmes jellegéből adódóan nem tölthettük sok időt a kezdeteknél, a koréliai félhomályban (bár ron howard-ék szerint a galaxis minden bolygóján félhomály van...), úgyhogy természetes ötletnek tűnt az előzmény-film előzményeképp egy regényt is az időrendbe helyezni, ahol nem csak a leendő csempészre koncentrálhatunk, de a film másik fontos szereplője, qi’ra is megkaphatja a reflektor-fényt... nem nagyon értem a kánon-regényeknél ezt a young adult kategóriát, mármint oké, ifjak a főszereplők, de az írás minőségében vagy a sztori-vezetésben ez szerencsére ez nem érződik (és még az sem mondhatjuk, hogy a romantikus felhangok olyan markánsak lennének, mint amennyire ezt a stílustól elvárnánk)... maga a sztori egyébként szép egyenes vonalban halad előre, mindig van egy újabb mellék-küldetés, mindig menekülni kell -és mindig a három főszereplőn van a hangsúly, ahogy az életveszélyes helyzetek folyományaként egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ahogy a bizalmatlan utcakölykök egyre jobban megbíznak egymásban... három szereplőt írtam, mert egy kis rodiai is kiemelt szerepet kap, kár, hogy az ő sorsát lehetett sejteni abból, hogy a filmben már nem volt helye a karakterének... han és qi’ra karakter-fejlesztése jól sikerült, ott van bennük a mag, ami köré formálódik a későbbi személyiségük, és jól alapozza azokat a motivációikat is az írónő, ami későbbiekben is meghatározó lesz számukra, ami érthetővé teszi bizonyos döntéseiket és vágyaikat... han solo a gyerekkorom hőse volt, a cinikus dumagép, akinek titkon hatalmas szíve van, de most még jobban tudok kötődni hozzá, hogy ismerem az éhező utcagyerek korszakát is, mert ez a háttértudás sokat hozzáad a jelleméhez... könnyen és szívesen olvastam ezt a könyvet, jó volt a tempója, a világépítése, tele szívvel rohantam a karakterek után. (az előzményeknek nagy előnye a foreshadow-ing, azaz hogy előreutalásokkal kacsint ránk, de talán a lelki vonulatok még átélhetőbbek voltak, azaz most már értjük azt, hogy qi’ra miért értékeli sokra a szép ruhákat, vagy hogy han-nak mit jelent az, hogy életében először járhat egy űrhajón.) (×03.24.)

(2004) (írta: David Sherman és Dan Cragg) (magyarul: Szukits, 2017) (22BBY)

ha felcsapod bárhol az internetet ezzel a könyvvel kapcsolatban, akkor biztos, hogy az lesz az első információ, ami a szemed elé kerül, hogy a szerzők, david sherman és dan cragg vietnámi veteránok, akik háborús témában szoktak alapvetően alkotni -de ehhez igazából nem kell a kollektív háttértudás, mert érződik a regényen is a hozzáértésük, katonai szemmel írtak meg minden oldalt. és ezzel el is mondtam a legtöbb pozitívumot és negatívumot is a könyvről... mert starwars-nak ritkán érződik, a jedik csak mellékszereplők, és ha jelen is vannak, akkor is inkább harckocsikban és taktikai megbeszéléseken ülnek, sőt, még a klónok sincsenek igazán premier plánban, sok különböző fajú katona, pilóta, felderítő és szeparatista parancsnok viszont igen. és én tudok örülni annak, ha sokféle szempontból nézzük az eseményeket, mert átfogóbb képet tud adni egy ilyen dramaturgia, mintha lekorlátozódnának a nézőpontok, de itt már zavaró volt, hogy ennyi felé szakadtunk szét, hogy lélektelenül ugráltunk egyik helyszínről a másikra, nem volt idő senkit közel engedni magunkhoz, hisz’ mélységet sem kaphattak a karakterek, ami segítette volna a kötődést. így olvasóként csak egykedvűen daráltam végig a lapokat -csak néhány plasztikus csata-leírásnál tudtam magam jobban beleélni... és akkor én még nem is igazán dőltem be a címnek (és a borítónak), de el tudom képzelni, hogy mit élt át az az olvasó, aki egy anakin-centrikus műre számított, ahol ténylegesen olvashat egy jedi próbáról, ami után azt érzi, hogy az ifjú skywalker megérdemli a lovagi címet, ehelyett itt mindenféle ismeretlen arcokkal kell birkóznia, miközben megállás nélkül kapja az arcába a katonai szak-zsargont... (×03.19.)

(2004) (írta: Steven Barness) (magyarul: Szukits, 2015) (22BBY)

(el nem tudjátok képzelni, hogy mennyit honlapot rágtam át, hogy találjak egy véglegesnek mondható listát a klón-háború elolvasásához, mert mindegyik egy kicsit eltért a másiktól, aztán nagy nehezen találtam egy pontot, amihez lehet igazodni: hogy mikor lesz a padawan anakinból jedi-lovag (ebbe ugye a the clone wars rajzfilmsorozat idővonala kavart be) -úgyhogy ez alapján lett ez a regény az első a sorban...)

van két erős nagyhatalom, ami látványos ütközetekben feszül egymásnak szerte a galaxisban -mi mégis egy félreeső bolygó jelentéktelennek tűnő konfliktusával foglalkozunk. érdekes lehet-e ilyen mikroszintre levinni a nagy háborút? részben igen, részben nem... az rendben van, hogy az írói szándék szerint a politika, a diplomáciai hadviselés nagyobb súllyal esik latba, mint az akció, azonban olvasóként azt éreztem, hogy mindennel túl sok időt foglalkozunk, és ettől ragadóssá válik, nyúlik-és-nyúlik a cselekmény-vezetés (obi-wan is inkább táncol egy bálon, mint hogy a fénykarját forgatná)... karakter-szinten viszont működik, hogy mélyebbre ásunk, bár pont a jedik-ről nem tudunk meg többet, a háború cím-szereplői szépen megteltek emberi tulajdonsággal, ahogy belemerültünk a lelkükbe. illetve egy darab klónnak a lelkébe, akinél nagyszerűen lehet érzékelni az őrlődést a közös (klónos) öntudat, és az emberi, érző-lény éntudat között (ehh, dobhatom is ki a ’szerelmes-klón’ novella-ötletemet, mert már itt az első klón-regényemben kiderült, hogy más is gondolt erre)... lehet egyébként, hogy rossz ’mind-set’-tel álltam csak az egészhez, hogy már túlságosan az elején felhúztam a szemöldököm az erő-érzékeny robotok miatt (és akkor még a zselé-robotok fel sem bukkantak), és aztán úgy maradtam. mondjuk azt, hogy ez egy korrekt starwars regény, volt már a kezemben jobb is és rosszabb is, a klónok szerelmesei nyugodtan tegyenek vele egy próbát, de akár azok is élvezhetik, akik odavannak a morális szürke-zónáért, mint mondjuk mikor a jedik szabotázs-akciókkal és lopakodással próbálják meggyőzni egy bolygó lakosságát... (×03.10.)

(Star Wars Republic #60-62, #64, Yoda) (2004, Dark Horse Comics) (írta: W.Haden Blackman, John Ostrander, Jeremy Barlow; rajzolta: Tomás Giorello, Brandon Badeaux, Hoon)

egy éles pengével felszeletelték a klónháború különböző aspektusait, és egy többé-kevésbé összeálló salátaként tálalták ezt nekünk ebben a kötetben... a politikai vonal tetszett, mert organa szenátort és mom mothma-t mindig jó látni, ahogy ott osonnak mindig a szenátusi padsorok között, miközben már ott munkálkodik bennük a túlzott hatalom miatti kétely... azt hiszem, hogy az eredeti megjelenés idején még nem lehetett kimondani a nagy igazságot palpatine-ról, ugye? de azért így is elég egyértelműen utalgatnak itt is az írók a titkaira, főleg a második történetben, ahol a múltjából ismerhetünk meg egy darabot -egy igen érdekes dramaturgiai szerkezet segítségével, ahol folyamatosan pörgött vissza az idő kereke... aztán kiszabadítottuk obi-wan-t is a fogságból, és ennél a füzetnél kezdődött a kötet vizuális mélyrepülése, ahol vagy úgy el voltak torzulva az arcok, hogy alig lehetett felismerni őket (alfánál kellett vagy három panel, mire realizáltam, hogy egy klónt látok), vagy pedig mangából kölcsönvett figurákkal helyettesítettük az ifjú jediket... egy yoda-s sztorinak jutott a záró-tétel szerep, de ez az ’ismeretlen bolygón való civakodás és politikai machináció’ téma nem annyira akart működni nálam most, viszont azt értékeltem, hogy kicsit beleláthattunk az öreg jedi őrlődésébe -aki tudja azt, hogy a tábornoki szereppel letértek a béke ösvényéről, a régi útról, azonban még ő sem tudja, hogy miként tudnának visszatalálni oda... (×03.07.)

(Star Wars Republic #54, #63, Aayla Secura, Count Dooku) (2003-2004, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, rajzolta: Jan Duursema)

áh, szóval ezért tombolt egy másik író a fő füzetekben, mert john ostrander inkább a különszámokban épített karaktereket, a belső vívódások háborúját vizsgálta inkább a nagy csaták helyett... mert tényleg érdekes az, hogy mennyire mártózhat meg egy jedi a sötét oldal hullámaiban anélkül, hogy elragadnák azok. mint ahogy érdemes rászánni az időt a mester-padawan kapcsolatokra is, arra az érdekes tényre, hogy mennyire is szabad kötődniük egymáshoz a jedi-knek, ha mindenféle érzelem tiltott számukra... bár mind a kötet-cím, mind dooku gróf arca a borítón arra engedett következtetni, hogy a füzetekben egyformán képviselteti majd magát a két oldal, de a sith tanítvány is csak mellékszereplő volt, most quilan vos-nak és (részben) aayla secula-nak jutott a dicsfényből ezúttal... ha mindenképp olyat keresünk a negatív oldalon, aki gazdagodhatott ezúttal, az aurra volt, aki érzelmekkel és némi háttérsztorival lett több a kalandja végére... (egyébként quilan-t nem csak a sötét oldal kísértette meg, hanem egy has-tetkós csinos lány is -utóbbi nagyobb sikerrel...) (×03.05.)

(Star Wars Republic #55-59) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Brian Ching, Jan Duursema)

az előzmény-trilógia egyik nagy fegyverténye volt, hogy sokkal több jedi-t láthattunk ekkoriban, mint a klasszikus filmekben. bár ha jobban belegondolunk, csak egy maroknyit ismerhettünk meg egy kicsit jobban közülük (a jedi-tanács tagjait), és igazából a kiegészítő történetekben sem akadtak igazán sokan azok, akiket közelebb hoztak volna hozzánk. szóval most itt állunk az eső- és vér-áztatta csatatéren, nézzük az épphogy nevesített mesterek és padawan-ok megtérését az erőhöz, és nem sokat érzünk, hiszen nem ismerjük őket, nem kötődünk hozzájuk... végül csak azért sikerül kicsikarni érzelmeket az olvasókból, mert olyan mértékű ez a mészárlás és önfeláldozás, hogy azt már a lelkünk sem tudja annyiban hagyni... szóval örülök annak, hogy be akarták mutatni a háború legcsúnyább arcát is a képregényesek, az értelmetlen öldöklést, a hónapokig tartó küzdködést, csak kár, hogy egy személytelen darálás lett a vége -egy viszonylag jól működő, borongós hangulatba csomagolva... (az sem segített, hogy rajzban is csereszabatosak voltak a jedi-k, a hajak és ruhák miatt legalább kettejüket simán össze lehetett téveszteni anakin-nal...) egy füzet erejéig visszatért az ostrander/duursema páros ebbe a kötetbe is, és náluk mindig jobban működik a karakterek-pillanatok/akciók aránya, mert mondjuk mernek foglalkozni anakin sötét oldalával is, miközben egy nagyon érdekes dinamikával játszanak azzal, ahogy a két ex-tatooine-it egy csapattá kovácsolják (egyébként is, olyan régen láttuk már hett mestert, főleg nem így lecsupaszítva, mint most). (×03.04.)

(Star Wars Republic #51-53, Shaak Ti) (2003, Dark Horse Comics) (írta: Haden Blackman, John Ostrander; rajzolta: Tomás Giorello, Brian Ching, Jan Duursema)

csak a halott gungan a jó gungan...? biztos vagyok benne, hogy rajongói reflekció miatt került egy csapat jarjar rokon hullája a képregénybe, hogy minden utálkozó élvezkedhessen egy sort... oké, lehet az is, hogy szimplán csak valami drámaival akart sokkolni a szerző, mert az egész kötetet körbelengte a túl-pörgetett drámaiság, de hé, háború van, ilyenkor elnézhető ez, nem...? bevallom, nem túlságosan fogott meg ez a szerkesztési mód, hogy beugrunk különböző veszély-gócpontokba, ott elhullik pár nevenincs jedi, aztán némi akciózás után haladunk is tovább, mert nem éreztem a tétet, a háború réme is csak néha köszönt be a lapokra (mondjuk az érdekes lett volna, ha a szeparatisták tényleg bevetik a vegyi fegyvereiket a klónok ellen)... valahogy az egész kicsit lejárt szavatosságúnak érződik számomra, főleg durge-nál volt ez szembetűnő, aki pont olyan, mintha az elátkozott kilencvenes évekből (mondjuk egy korai image comics kiadványból) teleportált volna át ide... (assaj meg a szokásos tempóját játszotta, odacsapott a fénykardjaival majd kereket oldott, meg sem próbálták őt ekkoriban színesíteni akár csak egy kicsit is...) (×02.27.)

(2013) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2013)

az előző két kötet kikövezte az utat, és mark lawrence a zárásnál sem akart letérni az ösvényről -most is lassan gördítette előre az eseményeket, két szálon, nyugodtan rakosgatta a kirakós darabjait, míg végül minden csodásan összeállt... a múlt ezúttal szó szerint a világ-bővítésre lett használva, új tájak, új hangulati elemek érkeztek a forró déllel a kötetbe, és jorg király kalandjai közben sok információt áshattunk ki az elmúlt ezer évnyi múltról a sivatag homokja alól... a jelen elsőre döcögősebbnek tűnt, mert nem éreztem annyira érdekesnek a nagy utazást a kongresszusra, de aztán itt is jól fel lettek ütve izgalmakkal, horrorral és az apaság kérdésével az egyre fogyó kilométerek. mert bizony jorg ismét léphetett előre egyet az emberré válás útján, igaz, a leleményes kegyetlenségét most sem hagyta hátra igazán (engem minden alakalommal szórakoztat, amikor immorális módon old meg egy problémát, amikor semmibe veszi az emberi életeket a céljai elérése során)... mivel egy fináléról van szó, ezért biztos sokan valami nagy epikus küzdelmet vártak, aztán biztos ők is, mint én, nézegették a hátralévő, egyre fogyó oldalszámokat, és kételkedni kezdtek abban, hogy ilyen irányba akarná kifuttatni a sztorit a szerző. de szerintem nem baj, hogy annak ellenére kisebb és intimebb lett a befejezés, hogy igazából a teljes emberiség volt a tét. sőt, én az elemeltebb, spirituálisabb konklúziót sem bántam, főleg mert minden eleme ott volt korábban is a sorozatban -bár főleg az tetszett, ahogy érzelmileg fel volt építve az egész katarzis. persze, aki a ’sorok között’ is olvasott, az sejthette, hogy jorg nem kaphatja meg a feloldozást olyan könnyen, mintha egy hollywood-i produkcióban élne... viszont mindenképp becsülendő, hogy mark lawrence nem engedett az elveiből, és kerek egészre formálta ezt a három kötetet -bár azt már tudjuk azóta, hogy ezt a különleges és jól felépített világot nem tudta elengedni, így új karakterekkel indult újra a széthullott birodalomba. és persze nem kell mondanom, hogy hamarosan én is követem majd őt ide vissza... (túl-jól-nevelt gyerekként mindig élvezet látni, ahogy egy amorális karakter a nőkkel bánik, és hát jorg király nem fogja vissza magát, ha le kell varrni egy porcelánbőrű északi szépséget vagy egy hosszú-életű nekromantát...) (×02.24.)

(Star Wars Republic #49-50, Mace Windu) (2003, Dark Horse Comics) (írta: John Ostrander, W.Haden Blackman, Scott Allie; rajzolta: Jan Duursema, Stephen Thompson, Tomás Giorello)

elszaladt három év, közben george lucas a moziba küldte az újabb fejezetét, így a képregény-sorozat alkotóinak is új fókuszt kellett találnia -elkezdték befoltozni azt a lyukat, amit george szándékosan adott át a kiterjesztett univerzum munkásainak: a klónháború eseményeit. azért még egy füzet erejéig quinlan vos előtérbe kerülhetett, ahogy az alvilágba beépülve keresi az elveszett személyiségét, de aztán át kellett adnia a terepet a nagyfiúknak... a kerek évfordulós szám (50. füzet) extra oldalait most jól használták ki azzal, hogy több perspektívából mutatták be egy bolygó ostromát, kár hogy nem sikerült egyenlő minőségűvé tenni a három szálat, a mon calamari-s harmadik szakasz elég zavarosra sikerült (egyébként sem könnyű átláthatóan ábrázolni egy csatát képregényben, de itt még nehezebb volt követni az eseményeket)... kicsit foglalkoztunk volna anakin lelkivilágával is, de az akciók mindig elmosták az ilyen próbálkozásokat... viszont a jedi-k gondolkozásmódja markáns témává vált a mace windu nevét címébe emelő különszámnak, ahol jól lehet érezni, hogy mennyire nem volt egységes a jedi rend ekkoriban, hogy voltak, akik továbbra is békében akartak hinni, voltak, akik képtelenek voltak a korrupt köztársaságot támogatni, és persze voltak szimpla árulók is, akiknek az elméjét megfertőzték dooku gróf szavai... (assaj vörös pengéit mindig be lehet vetni, ha látványos fénykard-párbajokra van szükség.) összességében rendben volt ez a kötet, a (klón)háborús hangulatot jól megfogta, és jó előételnek bizonyult a nagy falat előtt (még 8 köteten és húsz regényen kell átrágnom magam, hogy eljöhessen a császárság dicső korszaka)... (×02.21.)

(2012) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2013)

honorous jorg ancharth titulusa megváltozott -de vajon ő maga is változott a története újabb fejezetére? először úgy tűnt, hogy maradt az a hideg és kegyetlen kölyök, mint eddig, korona ide, korosodás oda, ám aztán egyre gyülekeztek a lapokon a jelek, hogy a jorg tényleg felnő a kalandok és megpróbáltatások során... először csak csodálkozol, hogy megsajnál egy gyereket, aztán kiderül, hogy folyamatosan nyomasztja a múlt, főleg a tömegek életét követelő robbantása kísérti őt a mindennapokban -még úgy is tele van megbánással, hogy a legszörnyűbb tettére nem is emlékszik, mert elzárta még önmaga elől is... és akkor ezzel máris egy érdekes terültre tévedtünk, mert ebben a kötetben kicsit felerősödött a mágia szerepe, illetve az a ’természetfeletti’ / fejlett technikai kombináció, ami a fantasztikum felé sodorja a feudális viszonyok között játszódó saga-t. és érdekes, hogy ilyen könnyedén befogadhatóak ezek az elütő színt hozó tárgyak és képességek -de egyébként is azt érzem, hogy megengedőbb vagyok a szerzővel, mert azt sem tudom felróni neki, hogy bizonyos dolgokat eltitkol előlünk. mondjuk egy dobozba zárja őket, hogy a megfelelő helyen zúdítsa ránk a borzalmakat... és jól áll a sztorinak a több idősík is, amik párhuzamosan futnak végig, mert a szerkesztésnek köszönhetően nagyszerűen reflektálnak egymásra az események... plusz a különböző hangulati elemeket is tudott így az író csoportosítani. a flashback-ekben változatos kalandok történnek az utazókkal, többször is kacsingatva a horror zsánere felé (az a mocsári zombis jelenet, brrr), és öröm látni, ahogy szó szerint kitágul a világ, ahogy a testvérek körbeturnézzák európa romjait, új tájakkal és szövetségesekkel leszünk gazdagabbak, a jelenben viszont le van szűkítve az idő egyetlen napra, egy helyszínre, egy csatára, ahol én végig tapsikoltam, ahogy jorg előhúzta a zseniálisabbnál zseniálisabb ötleteit, ahogy minden tudását és topográfiai ismeretét beleformálta a nagy tervbe... mívesen megmunkált kirakós ez a könyv, ahol szívesen játszol a szerzővel, hagyod, hogy vezessen és megvezessen, kivárod, amíg feltárja az összes titkát, és közben megértéssel figyeled, ahogy egy összetört gyermekből felnőtt lesz (és ha van még kedved, játszatsz azzal is, hogy próbálod kitalálni, hogy melyik eltorzult európai vidéken járnak épp a karakterek). (×02.17.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #28-32) (2002-2003, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

jó érzés odacsapni a béna bűnözőknek? menő dolog hálóhintázni? ühüm, de a szuperhősködés nem csak mókás tevékenységekből áll ám -és peter ezt most kőkeményen meg is tanulhatta... az első füzet egy tipikus trope-pal játszadozott, miszerint peter mindenhonnan el szokott késni, és én utálom is ezt a klisét, de itt szórakoztatott, mert bendis kiforgatta az egészet azzal, hogy nem a hősködés akadályozta hősünket az időrendjében, hanem pont fordítva, a ’minden más’ miatt nem ért oda összefeszülni a rosszfiúval... még az sem lett volna olyan lélekromboló, hogy egy pók-hasonmás csökkentette a ruha renoméját azzal, hogy hálószövőként rabol ki a bankokat. mert ez még egy kezelhető probléma lehetne, ha nem torkollna komoly drámába az emberi butaság, plusz ha a rendőrök is használnák néha az agyukat... peter fizikailag is megérzi, hogy milyen veszélynek teszi ki magát, ha felhúzza a rucit és a világ megmentésére indul, lelkileg meg folyamatosan rakódnak rá a terhek, úgyhogy nem csodálkozhatunk majd azon, ha hamarosan megtörik... tetszett, ahogy dramatizálta bendis a halálesetet (ami a régi korszakban is emblematikus pont volt), hogy tisztelt minket olvasókat azzal, hogy csak a képek segítségével döbbentett rá minket a kegyetlen valóságra, aztán ugrott vissza az időben, hogy meg is mutassa, hogy miként történt... szegény gwen elviselhetetlenül sokat kapott most azzal, ami a családjában történt, senki sem csodálkozhat azon, hogy a kukák mögött zokogja ki magát... mj kifakadásai, féltékenységei elsőre talán soknak tűnhetnek, de nem szabad elfelejteni, hogy ő is komoly traumán esett át nem is olyan régen, plusz azt sem árt minden olvasónak észben tartania, hogy egy ifjúsági sorozatot tart a kezében, és jé, az ifjúság pont ilyen ellentmondásosan szokott viaskodni az érzéseivel a való világban is... (×02.07.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #22-27) (2002, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

tudtuk jól, hogy osborn-ék vissza fognak térni, és szerencsére nem is csinált nagy ügyet a dologból, csak megjelentek újra a városban, és jöhettek is a bonyodalmak... pedig peter még épp’ próbál túllendülni az előző küzdelmein (oki doki + kraven, ugye), egyengetné a magánéletét, ha may néni nem tartaná büntiben, és ekkor szabadul el a pokol -egy zöld szörnyeteg formájában... jó csavarnak érzem azt, hogy norman genetikai módosulással veszi fel a manó-formát (és nem maszkot húz), és komoly hangsúlyt kap az ezzel járó tudathasadásos állapota is (annyira, hogy vissza is tekerjük a háztetős nagy találkozást, hogy az ő kifacsart szemszögéből is megnézzük, ne csak peter-éből)... hősünk nincs egyedül a bajban, bár nem biztos, hogy örül az arrogáns nick fury közbelépésének, de azért a töménytelen mennyiségű lövedéket köszöni szépen, amit a shield beleereszt a tomboló manóba... peter egyre inkább megérezi a szuperhősködéssel kapcsolatos magánéleti nehézségeket, hogy bizony hiába az őrült szerelem, a pókruha csak bajt hoz a szép vörös barátnője fejére... (még csak ijesztget bendis gwen-nel (most is csak úgy betoppant a boxer-alsós peter-hez), de biztos vagyok benne, hogy nem fogja kihagyni a romantikus három-szögelést...) (×02.06.)

(2003, Top Shelf Production) (írta és rajzolta: Craig Thompson) (magyarul: Vadvirágok Könyvműhely, 2018)

furán tud működni az emlékezet -elszürkülnek a részletek, kiesnek a nevek, elmosódnak az arcok, ugyanakkor viszont vannak pillanatok, amik élesen beégnek az agyunkba, és bármikor pontosan fel tudjuk idézni őket. és persze vannak olyan traumatikus pontok az életünkben, amiket egy életen át magunkban hordozunk, mint ahogy a nagy mennyiségű boldogság-hormonnal átmosott percek is könnyen maradandóvá válnak, mint a gyerekkori megpróbáltatások vagy az első csók körülményei. de néha teljesen randomnak tűnő pillanatok is bennünk élhetnek sokáig -én például pontosan fel tudom idézni a körülményeit annak a percnek, amikor megtudtam ’94-ben, hogy kurt cobain öngyilkos lett. vagy mondjuk azt is tudom, hogy a depeche mode ’exiter’ című lemezét kell levennem a polcról, ha az első komolyabb szexuális élményem hangulati lenyomatát akarnám újraélni... és nem véletlen, hogy egyből a személyes múltam felé sodródtam ebben az írásban, mert erre késztet ez a csodás képregény-kötet, ahogy haladsz előre ebben a brutálisan őszinte önvallomásban, úgy kezdesz el te is olvasóként önvizsgálatba... mert mindenki átélt már hasonlókat, mint amikről a szerző mesél, bár mindenki másfajta kihívásokkal nézett szembe gyerekkorában, mások voltak az első elsöprő szerelmének a körülményei, de így is érezni, hogy minden elem ismerős és könnyen átélhető. igaz. és egy művészeti alkotásnál az egyik legfontosabb szempont, hogy igaznak érzezze a befogadó... érdekes, hogy a hitelességén nem ejt csorbát, hogy többször szimbolikusan elemel a valóságtól, hanem épp felerősíti egymást a két hatás, hiszen az életünk is ilyen ellentmondásokon halad át, a gyerekkor játékos varázslatán szűrjük át a fájdalmakat. milyen kár, hogy ez a varázslatos képességünk az évek során kiveszik belőlünk. de pont erről szól ez a mese is, a felnövésről, a változásról... azt hiszem nem olvastam még könyvet, ami ennyire átélhetően ábrázolta volna a magányt, a kirekesztettséget -és ehhez jött még a szexuális zaklatás témaköre is, hogy végképp összetörjön a lelkem a lapokat forgatva... a kamaszos nagy szerelem ábrázolása is lenyűgöző, ismered minden pillanatát, amikor nem tudsz elszakadni, amikor kitölti minden gondolatodat, amikor csak ölelni akarod, beszívni az illatát, amikor egy nagy összefonódott gubancot alkottok éjszaka a takaró alatt... keresztény családban nevelkedtem én magam is, de nagy szerencsémre közel sem uralkodott ilyen fundamentalizmus a házban, mint a szerzőnél, ezért sem tetszett elsőre a vallásos vonulata a könyvnek, de aztán ez is pont oda futott ki, aminél csak erősen bólogatni tudtam csak: hogy mindenki találja meg a saját hitét, és ne kösse hivatalos egyházi béklyókba önmagát... minden szinten nekem szól ez a kötet, meleg takaróként borul rá a lelkemre, kicsit összeszorítja, kicsit megmelegíti, inspirál és elgondolkodtat. igaz. (×02.04.)

(2011) (írta: Mark Lawrence) (magyarul: Fumax, 2012)

a regények egyik kulcsát a narrátorok, a nézőpont-karakterek tartják, tőlük függ, hogy miként ismerjük meg az író által felépített világot, hogy milyen hangulatban éljük át az eseményeket. és az írók hagyományosan pozitív szereplőket helyeznek ebbe a pozícióba, akikkel könnyen azonosul az olvasó, akiknek megértik az érzéseiket és gondolkozásmódjukat. pont ezért kockázatos vállalás, ha egy komoly pszichopatológiai problémákkal küszködő tizenéves kerül ebbe narrátori szerepbe, akiből az élet kiölt minden pozitív érzést, düh és harag pumpálja az ereit, és régóta nem ismeri már a hagyományos morális értékeket, semmit sem jelent számára az emberi élet -és ezzel a lelkéből áradó hideg sötét űrrel vonja be a mondanivalóját is, elidegenítve az olvasókat. de mark lawrence zsenijét mutatja, hogy a szokatlan nézőpont ellenére is működik a könyv, bár biztos vannak olyan érzékeny lelkűek, akik már túl soknak érzik jorg szociopata megnyilvánulásait... de ehhez a kifordult világhoz jól illik ez az önmagából kifordult karakter -mert bizony, a borító meg az alapfelállást még egy szokványos fantasy-t sejtett, de hamar kiderül, hogy a kiskirályok és lovagi páncélok alatt egy sokkal érdekesebb felállás bujkál, nem is túl mélyen, igen hamar elkezdenek kibújni a föld alól az európai kultúrára és a jelenlegi technikai ismereteinkre való utalások. és bár én nem mindig vagyok oda az ilyen összehegesztett hangulati elemekért, de itt természetesen épültek be a málló betonfalak a feudális viszonyok közé (sőt, a legmegrendítőbb jelenetet is egy ilyen modern eszköznek köszönhetjük -mondjuk egy gombafelhő minden történetben hatásos lenne)... de ugyanígy csínján bánik a fantasy-kra jellemző mágiával is, egy részükre még magyarázattal is szolgál, de szerencsére egyszer sem lovagol be a képbe egy elcsépelt nagyszakállú mágus, hogy vadul hadonásszon a kezével... érdekes volt a kötet dramaturgiája is, mert a kezdeti (kegyetlenkedős) vándorlásnál még nem látni, hogy mi lesz később a fő csapásirány, aztán szépen kikristályosodik a küldetés és annak az utózöngéi is... de egyszer sem ült le, a flashback-ek is érdekes párhuzamként futottak a jelen-szál mellett -jó volt olvasni, vitt magával, hol drámaian, hol szórakoztatóan, a maga kegyetlen módján... (×02.02.)

(Runaways vol.2 #25-30) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Joss Whedon, rajzolta: Michael Ryan) (eng)

bkv ekkoriban épp’ nyakig merült a lost írószobájában halmozódó jegyzet-lapokba, gondolom ez volt a fő indoka, hogy magára hagyta az eredeti gyermekeit -de minden képregényrajongó megnyugodhatott, jött egy minőségi csere, az ekkoriban az erős női karaktereiről ismert joss whedon. egy ilyen íróváltásnál talán jobban szemet hunyunk az átmeneti döccenéseken, mondjuk afelett, hogy nem pont onnan folytatjuk, ahol legutóbb elejtettük a fonalat (azaz túl kell esnünk azon, hogy nem láthatjuk, hogy miként szabadultak ki a szökevényeink a regisztrációt kiabáló ironman fémkesztyűi alól, és miért pont new york-ban húzták meg magukat). de oké, nézzük az új kalandokat, izé, hé joss, mi a fenét csinálsz?? a srácok rövid hezitálás után a vezérnek kezdenek dolgozni? a megtorló is ráijeszt a gyerekekre (egész addig, amíg tökön nem vágják)? és ezután hopp, ott hagyunk csapott/papot, hogy száz évet zuttyanjunk vissza a múltba, ahol egy zavaros szuperhősös gangs of new york közepébe csöppenünk, ahol hőseink csak bolyongnak a furcsa szituációk és az új karakterek között... oké, vannak így is működő (karakter-)pillanatok (karolina és nico a tetőn, pl.), de valahogy az egész olyan, mintha nem lenne száz százalékosan szinkronban az eddigiekkel. victor is random beleszeret első látásra egy helyi lányba, és nico-nak ezzel nincs túl sok baja? egy kora-tizenéves gyermek-feleségnek komoly ellenérzései támadnak a meleg-szerelem láttán...? de lehet ám, hogy csak én vagyok a konzervatív, aki azokat a beat-eket várja a sorozattól, amit korábban megszokott -de legalább a vizualitással jól megidézik ezt az érzést, szerintem a színezés lehet a kulcs, itt is sikerült kikeverni azokat a szolid pasztell-színeket, mint régebben... a következő volume-ról még rosszabbakat olvasni a neten, úgyhogy most úgy tűnik, hogy sokáig elbúcsúzok ettől a csapattól (pedig mélyen beköltöztek már a szívembe) -türelmesen kivárom, hogy egy olyan író vegye a gondos kezébe a karaktereket, aki maximálisan tiszteli a lefektetett alapokat. (×01.11.)

(Thunderbolts vol.1 #116-121) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Mike Deodato, Jr.) (eng)

az előző kötetben amerikát jártuk az új karakterek nyomában, most viszont összezártak minket ezekkel az amorális alakokkal egy szűk barlang-rendszerbe -hogy még hatásosabb legyen, amikor felrobban minden a feszültségtől, amikor elszabadul a pokol... és nem kellett sok ahhoz, hogy a csapat önmagát tépje szét, csak néhány elszánt, magát hősnek gondoló ember, akik magas fokon űzik az érzékek becsapását, a gondolatok manipulációját. és egy ilyen a kis lökésektől máris elveszett norman osborn a maszkja alatt, venom nem fogta vissza többé az éhségét, a kis von strucker meg az apja náci eszméiről kezdett hadoválni (miközben rituálisan leborotválta a fejét). csak moonstone-t nem lehet kibillenteni az ilyen elme-trükökkel a lelki egyensúlyából, ő csak unottan nyomja a kígyós játékok a nokiáján -oké, azért csak lett egy pont, amikor ő is felrobbant, amivel súlyos sérülést is okozott egy csapattársának... jó lenne, ha elkezdeném memorizálni a c-listás karakterek neveit is, mert az előző kötetben nem esett le, hogy az önmagát büntető ’bolts-tag nem más, mint az az izgága srác, akivel a civil war képregény kezdődött anno -és bizony pont ezért sanyargatja magát, mert bűntudatot érez az akkor bekövetkezett sok halál miatt... azt gondolná az ember, hogy warren ellis-t lekorlátozza a kevés helyszín, de ő jól játssza ki a kártyáit, és még akkor is működik az írása, amikor teljes talppal átlép a hatásvadászat határán (bullseye belépőjével, pl.)... (bár nem vagyok a barátja a hulk-környéki karaktereknek, azért sámson doki lazasága és empatikus képessége tetszett most, vele még olvasnék szívesen valamit.) mike deodato rajzai még mindig csodálatosak, illetve a fény/árnyék játékok miatt a színezőjét, rain beredo-t is kiemelném most. már csak egy dologra szeretnék magyarázatot kapni a kedves művésztől: norman osborn miért tommy lee jones, robert baldwin meg miért edward norton...? (fájdalmasan hamar dobbantott a címről ellis és deodato, és így igazság szerint én is lépek nemsokára -még a secret invasion-os füzeteket megvárom, de a sokak által szidott andy diggle korszakhoz viszont már nem füllik a fogam...) (×01.10.)

(Thunderbolts vol.1 #110-115) (2007, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Mike Deodato, Jr.) (eng)

a thunderbolts eredeti koncepciójában is rosszfiúk/lányok voltak, akik oldalt cserélnek és hősies dolgokat visznek véghez (igaz, először még önös érdekből) -és most itt van ez a megújult felállás, ami tele van kétes döntésekkel, morálisan sokkal ingoványosabb talajon egyensúlyoz, mégsem süllyed el, működik a képregény... már az a gondolat is furának hat, hogy a kormány (és a tony stark vezette shield) pénzt adna egy ilyen őrületre, ahol összevegyítenek olyan életveszélyes elemeket, mint a fejek leharapásáról álmodozó venom-ot és a gyilkolást hobbiként űző célpontot -ráadásul a felelősséget a köztudottan bipoláris zavarban szenvedő norman osborn kezébe adják... jó sűrű warren ellis írása, nehezebben is jutottam át rajta, mint mostanság a marvel-köteteken, de megértem ezt a nagyot markolás igényét, mert nem csak ezzel a diszfunkcionális csapattal akart játszani, de mélyebben is akart a kiválasztott karaktereivel foglalkozni (és nem is árt a bemutatásuk, mert eddig nagyon az alsó ligában játszottak (mint a kínai radioaktív ember, meg az a srác, aki egy vasszűzben járkál az utcán, mert csak a fájdalom érzésével tudja elviselni az életet; igazából csak a csajok (az ex-sikító mimi és dr.karla sofen) voltak az ismerős pontok ebből a csapatból, ők is azért, mert az eredeti brigádnak is tagjai voltak anno)... ráadásul nem csak a thunderbolts-ra figyelünk oda, de azokra is lett bőven panel szánva, akikkel végül összecsaptak phoenix-ben -és ez azért is baromi jó koncepció, mert nem tudod eldönteni, hogy kinek is szurkolj a csetepatéban, hogy ki is az igazi rosszfiú ebben a történetben... mondhatjuk, hogy ez az új felállás jobban hasonlít a konkurencia suicidal squad-jára mint az eredeti ötletre, de talán csak egy jó adag arcoskodást vett át ellis odaátról. de ha nagyon akarom erőltetni, akkor beleláthatom a szatirikus hangvételbe is, hogy a szerző fejet hajtott alan moore-nak és frank miller-nek is (lásd a mattel-szerű reklám-betéteket, a hős-kereső valóságshow-t, vagy a tévében vitatkozó szakértőket)... mike deodato-t még sosem láttam ilyen szépen rajzolni, és nem csak az ember-ábrázolásai tűpontosak, de a panel-rendezésbe is sok egyedi csavart vitt bele... nem gondoltam, hogy valaha vissza fogok térni a thunderbolts-olvasók táborába, de túl hangosan kiabálta mindenki, hogy ez az a pont, ahol megéri bekapcsolódni, mert frissítő élvezetben lehet része minden képregény-szeretőnek, ha belevág... (és persze a folytatásra is maradni kell, ha másért nem, hát azért biztosan megéri, hogy láthassam, hogy norman osborn-on eluralkodik az őrület.) (×01.10.)

(Invincible Iron Man vol.2 #1-7) (2008-2009, Marvel Comics) (írta: Matt Fraction, rajzolta: Salvador Larroca) (magyarul: Hatchette, 2018)

nem sok kedvem van tony stark-hoz mostanság, mert egy méretes seggfejjé vált a polgárháború óta, aki mindenkivel csak keménykedik, mert ’regisztráció!’ meg shield-főnökség, blablabla... a marvel-nél is érezhették, hogy a mozi-termekből kiáradó tömegeknek nem adhatják ezt a tony-változatot, úgyhogy gyorsan az akkoriban nagyot pukkanó első iron man film ürügyén matt fraction kezébe nyomták a marshall-botot, hogy írjon valami olyat, ami a vadiúj olvasóknak számító, robert dowley jr mintájú pólóban érkező srácok/lányok is bátran a kezükbe vehetnek. úgyhogy szerzőnk nem is tétlenkedett, belecsapott egyből tony életébe, lerombolva mindent körülötte, amitől remélhetőleg magába száll, és elindul a jobb emberré válás útján -és a narráció néhány arrogáns megjegyzését (meg az utolsó füzetes pókember-vegzálást) leszámítva tényleg elviselhetőbb lett a pacák. és ugye nem kell mondanom, hogy ehhez is egy nő kellett a háttérbe... mert miközben a vasember technika (megint) rossz kezekbe kerül (egy update-elt gonosznak köszönhetően), ártatlan civilek olvadnak semmivé, megroggyan a mindig erős stark industries, szóval kijut bőven izgalomból és feszültségből, addig a kötet igazi lelkét a pepper/tony kapcsolat adja... már az elején is nagyon szerethető az a kacér évelődés, amit ez a két lüke előad, de a szál későbbi drámaivá fordulása után is nagyon működik ez a vonulat... de az emberivé formálás minden formájában hatékony, az sem véletlen, hogy tony nem csak elvi síkon csupaszodik le a kötetben, de a végső csatáját is szimbolikusan, a páncélja nélkül, puszta kézzel kell megvívnia... az elmúlt években két vasember sorba is beletört a (svájci) bicskám, de most érzem a leginkább annak a lehetőségét, hogy ki fogok tartani a végéig -leginkább azért, mert ez a most jól működő alkotó-páros még sokáig így együtt marad, így talán a színvonal sem fog magas amplitúdóval ingadozni. mert azért ne felejtsük el megemlíteni, hogy bár fraction egy korrekt, jó tempójú sztorit rakott le itt alapként, addig salvador larroca rajzai kiemelték ezeket a füzeteket a nagy átlagból -én nem tudom, hogy milyen technikával hozza létre ezeket a gyönyörűen realista paneljeit, de isten tartsa meg jó szokását... (×01.05.)

(Thor vol.3 #1-8) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: J.Michael Straczynski; rajzolta: Olivier Coipel, Marko Djurdjevic) (magyarul: Hatchette, 2018)

az előző thor sorozatot kénytelen voltam galádul félbehagyni, mert nem tudtam tovább elviselni a sok ’lőn’-t meg ’valá’-t, a középszerű kalandokat, így csak hallomásból tudtam, hogy a viharisten sem élte túl a képregénye befejezését -az viszont új információ volt, hogy vele együtt asgard (és összes lakója) is az enyészeté lett. de hát ebben a színes képregény-világban nincsenek végleges befejezések, mindenki tudta, hogy az északi istenségek hamarosan újra midgar földjét fogják taposni... mivel thor és kiscsapata nem csak egyszerűen meghalt, ezért kellett egy kis elvontság, hogy arról az elméleti síkról vissza lehessen hozni mindenkit -de szerencsére jms jól bánik ezúttal az elvontsággal. vagy legalábbis jól csomagolja epic-ségbe azt, ezért élvezetes olvasni, ahogy thor beizzítja a viharokat miközben újraépíti asgard-ot és kiszabadítja a lelkek fogságából a barátait. no meg az ellenségeit, mert egy thor kötet nem lehet meg loki intrika nélkül (emlékszem, hogy mekkora paláver lett az interneten, amikor egy nő érdemelte ki a mjölnírt (nekem még évek kellenek, hogy ehhez a sztorihoz eljussak majd), arról visszont hogy-hogy nem olvastam vérben-forgó kommenteket, hogy a csínytevés istene nemet váltott?)... bár erőteljes a mitológia jelenléte ezúttal is, jól ki van használva az is, hogy a földön játszódik a cselekmény. bár oklahoma elsősorban csak humorforrásként szolgál, jms valamiért aktualizálni is akarja ezeket a kalandokat, ezért elküldi hősét a katrinától sújtott new orleans-ba, valamint egy afrikai etnikai tisztogatás közepére is... rengeteget bújom mostanság a marvel-es olvasási listákat, amikben ezernyi ellentmondás van, ugyanakkor az tisztán kiolvasható mindegyikből, hogy érdemes felbontani a sorozat következő kötetét, mert az ottani első két füzet ide passzol, a többi része viszont már inkább a (már megint) közelgő nagy esemény utánra. ezért sem lett volna szerencsés ott hagyni thor-t a kötet végén, vérző testtel a porban... úgyhogy még itt kell értekeznem az első sztori kvázi epilógusáról, ahol megnézhettük thor odin-álmát, ahol sok mindent megtudhattunk az istenek atyja származásáról (és az is meg lett indokolva, hogy ő miért nem tér vissza a földre), de valahogy nálam a füzetek emberi oldala jobban működött, ahol végigélhettük hősünk örök szerelemének, jane foster-nek a szívszaggató drámáját... összességében meglepően jól működött számomra ez a kötet, talán mert pont olyan, mint a címszereplője, nagy, epikus és nem beszél sokat... (és valószínűleg plusz pontot számoltam fel azért, mert itt végre láthattuk, ahogy valaki jól elkeni tony stark száját!) (×01.04.)

(Daredevil vol.2 #106-110) (2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, Greg Rucka; rajzolta: Paul Azaceta, Michael Lark) (eng)

ki kellett mozdítani matt-et abból az idegállapotból, amibe az elmúlt időszak szarságai miatt került -és ehhez ed brubaker (és aktuális tettestársa greg rucka) segítségül hívta a legkacérabb szeretőjét: a krimit... oké, előtte még áthúztunk magunkat egy füzeten, ahol a dühvel átitatott depresszió összes tünetét megvizsgálhattuk, különböző szemszögekből (ben ulrich ilyenkor mindig jól jön, mint morális iránytű), de aztán matt-nek sikerült annyira kitisztítania a fejét, hogy érdekelni kezdje egy ártatlan élet megmentése... bár mondhatjuk, hogy láthattunk már ilyen nyomozós sztorikat, számolatlanul, akár a tévében, akár a batman-füzetek tájékán, de itt is jól működött, ahogy a rejtély-központúsága összefogta a szálakat, ahogy felsejlettek egy tönkretett élet mögött a hatalommal való visszaélés és a korrupció rothadó szálai... és nem csak az volt a jó, ahogy matt megtalálta magában a tüzet arra, hogy ki akarja deríteni az igazságot, de hű magánnyomozója, dakota north is csilloghatott, mint erős és okos nő, aki a (szó szerinti) pofonok ellenére is egy bulldog kitartásával megy előre, ha szagot fogott (és gondolkozás nélkül teremti le az önsajnálatba burkolózó barátját is) -pedig szegény lánynak nem is kellene egy marék jéggel hűtenie a feldagadt száját, mert választhatott volna egyszerűbb életet is, de ő nem akart csupán egy szép (és üres) pofika lenni... a fenegyerek életének ezen pontján nagy szükség volt egy ilyen sztorira, ahol ki lehet futtatni pozitív hangulatúra a befejezést, ahol egy apró mosoly is megjelenhet a túl sokat megélt matt murdock arcán. (×01.03.)

(Daredevil vol.2 #100-105) (2007-2008, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Michael Lark, Marko Djurdjevic, John Romita Sr., Gene Colan, Bill Sienkiewitz, Alex Maleev, Lee Bermejo, Paul Azaceta) (eng)

ha gonosz lennél, és valaki olyan életére törnél, aki már több fontos nőt is elveszített korábban, azt vajon mivel tudnád térde kényszeríteni...? mr.fear-ben nem a maszkja félelmetes (sőt), hanem az a hidegség, ahogy véghezviszi a nagy tervét, hogy az ősellenségének tartott matt murdock-ot megtörje. és mondhatjuk, hogy pont ezért veszélyes, ha egy szuperhősnek van magánélete is, mert a szerettei folytonos fenyegetettségnek vannak kitéve, ugyanakkor tényleg hatással van rád, az olvasóra is, ahogy elszörnyedve látod, hogy (jelen esetben) ed brubaker min húzza keresztül szerencsétlen milla-t. és ezúttal egy pillanatig sem érzed azt, hogy majd megkönnyebbülhetsz a végén, mint ahogy a vérző szuperhősökről tudod, hogy előbb-vagy-utóbb fel fognak állni a padlóról és győzedelmeskednek -nem, itt egy ember élete örökre tönkre lett téve egy értelmetlen bosszú miatt... matt nem is úgy reagál, ahogy a konszolidált szuperhősöktől megszokhattuk, a sarokba hajítja a moralitás utolsó fátylait is, és csonttörő módon halad előre, hogy véget vessen ennek az őrületnek (még a maszkja nélkül, a bíróságon sem tudja türtőztetni magát)... az ember nem jókedvében olvas fenegyerek történeteket, mert nyomasztóan tudnak ezek a borzalmak rátelepedni az élményre, ugyanakkor meg talán mindenkinek szüksége van arra, hogy néha összetörjék a lelkét kicsit -nagyon... (csak mellékesként kaptunk némi alvilági banda-harcot is, csak hogy egy kicsit kapcsolódjunk a korabeli fő irányvonalhoz is, ahol már láthattuk, hogy a hood irányítja a dolgokat a sötét sikátorokban.) (a 100. számba kötelező mindig valami visszaemlékezést csempészni? igaz, itt meg lettek indokolva a bevillanó régi képek matt hallucinációival, kár hogy nem sok újdonságot tartalmaztak, csak a szokásos dd témákat, idősebb murdock-ot, célpontot, elektrát és persze a legjobban vérző sebet: karen-t.) (hmmm, egy ilyen komor sorozatba elhelyezni egy inside-joke-ot? a taxi tetején annak az oceanic airlines-nak a reklámja bukkant fel, akiknek a repülőgépe lezuhant a lost című sorozat nyitányában.) (×01.02.)

(Daredevil vol.2 #94-99) (2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Lee Weeks, Michael Lark) (eng)

szóval itt az ideje, hogy utánakeressek, mennyi tanulmány készült már arról az utálatról, ami a képregényírók-és-szerkesztők irányából árad a párkapcsolatok és különösen a házasságok irányába... és ha igazán át akarjuk érezni, hogy milyen feleségnek lenni a marvel univerzumban, akkor ez a tökéletes olvasmány, mert ebben a kötetben sokszor mrs.murdock, azaz a vak milla szemszögéből nézhetjük az eseményeket (már ha élhettek ezzel a morbid fordulattal). és át tudjuk érezni, hogy aggódik a férje miatt, aki minden éjszaka másokért kockáztatja az életét, tudjuk jól, hogy milyen szenvedés lehetett neki átélni az elmúlt időszak megpróbáltatásait, és még azt is megértjük, hogy érzékenyebben reagál egy nőre, aki akaratlanul is komoly befolyással bír a férfiemberekre... de ez még nem elég ed brubaker-nek, szegény nő még egy étterembe sem mehet el nyugodtan a férjével, mert egy őrült ott is rájuk talál, aztán még kap is pár pofont, és végül egy szál semmiben le is dobják egy tetőről... matt-nek nem csak ezzel a magánéleti csomóval kell megküzdenie, hanem a már emlegetett őrülttel is, egy önmagából kifordult régi baráttal, aki kifejezetten nagyokat tud ütni, ennek ellenére a régre nyúló kapcsolatuk miatt önmagától is meg kell próbálnia megmenteni... részben talán könnyebbséget jelent, hogy a hell’s kitchen-i rendőrök elnézőek a helyi hősükkel szemben, mert ők pontosan tudják, hogy mennyire fontos szerepe van a környék megtisztításában, viszont az utóbbi idők fenegyerek-ínsége meg felbátorította az összes mocskot, akik most rászabadultak az utcákra, úgyhogy mindig esemény-teli az éjszakai műszak. de könnyű meglátni azt is, hogy az eseményeke összefüggnek, hogy megint van valami igazán alávaló gonosz, aki a háttérből irányítja ezeket az eseményeket... lélek-rágás, narrációval fedett akciók, fokozódó feszültség -ja, és azt ugye mondtam már, hogy mennyire ördögien ért brubaker a cliffhanger-ekhez...? (×01.01.)