(Uncanny X-Men vol.1 #475-486) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Billy Tan, Clayton Henry)

továbbra is vannak fenntartásaim a szuperhős- és a scifi-zsánerek összemixelésével kapcsolatban, de az x-men-nél kicsit megengedőbb vagyok az ilyen típusú vegyes sztorikkal, mert őket már évtizedek óta küldik az írók az űrbe, organikusabban épül náluk össze az űr-opera és a nagy világmegmentés... érdekes, hogy ed burbaker is erre az útra vitte a hőseit, mert nála pont a földhöz ragadtság szokott nagyon működni, nem tudom, lehet hogy egy kihívás volt ez saját magának, hogy képes-e bolygókat bejárni és hihetetlen erejű lényeket egymásnak csapni... a kötet már csak hosszával is pályázik az ’epikus’ jelzőre, igaz, brubaker a terjedelmet inkább a kitérőkre használja, és addig húzza a tényleges nagy összecsapást, amíg csak lehetséges. ez azzal is jár, hogy nyakig merülünk a shi’ár politikai machinációkba, az a szerencse, hogy kívülálló újoncként is hamar szét lehet választani a frakciókat, az egymást hátba támadó családtagokat, nem éreztem magam elveszve az űrben... apropó család, azért eléggé szappanoperás az, hogy az x-ek körül mindig felbukkan egy újabb testvér vagy egy alternatív jövőből érkezett gyermek, igaz, a szuperhősös műfaj mindig örömmel fogadta be a szappanos elemeket, most sem tudnám megszámolni, hogy hány páros jött létre a távoli csillagokba való utazás során... örülök, hogy brubaker nem kizárólag ismert arcokkal töltötte fel a csapatát, frissítő látni küklopsz-on és rozsomákon túl is mutánsokat, még ha hozzájuk (jelenleg még) kevéssé kötődök is. a professzor egy érdekes csavart kapott homo sapiens-ként, bár az öreg kopasz leginkább csak végigszenvedte a hosszú kötetet, hol a bűntudat gyötörte, hol fizikailag bántalmazták... vulkán egy érdekes kérdés, mert tomboló, bosszúálló gonoszként nem túlságosan izgalmas, de ha úgy nézzük, hogy egy tizenhárom éves, lángoló kamasz lakozik a felnőtt testében, már sokkal jobban megérthetőek a motivációi... kicsit megmosolyogtatónak tartom az űr-kalózokat, de a nagy kaland kedvéért elviseltem őket is, ugyanúgy, mint a scifi-k kötelező kellékét, a technó-blablát is... bár nem mondom, hogy ez volt a legizgalmasabb x-kötet, amit mostanság olvastam, de jól lehetett pörgetni, annak ellenére, hogy hosszasan épült fel. és igazából a következményei is eléggé fel tudtak csigázni, érdekesnek tűnik az űrben maradt csapat, velük még szívesen olvasnék egy hajmeresztő űr-mókát... (×10.25.)

(New X-Men vol.2 #28-32) (2006-2007, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Paco Medina)

a klasszikus dramaturgia szerint mindig kell egy jelentős esemény, ami csapattá kovácsolja össze a kissé széthúzó személyiségeket, egy életveszélyes szituáció, amit csak úgy élhetnek túl, ha összedolgoznak. és az új x-ek most megkapták ezt egy jövőből ideszabadult robot kérlelhetetlen tombolása által, már nem számított például, hogy kinézték maguk közül a klón laura-t, ha a túlélése volt a tét, gondolkozás nélkül támogatták őt is... ez az ’összefogás’ olyan kis dédelgetett gondolat, ami fontos része a szuperhősös műveknek, és titkon valahol ezért is szeretjük őket... bár a nagy csatát a tinik vívták, és természetesen ők vannak a fókuszban, de azért szeretnék pár szót írni a körülöttük lévő felnőttekről is -mert mondjuk itt sem tettek sokat az írók, hogy küklopsz-ot ne egy arrogáns seggfejként ábrázolják, ellentétben mondjuk emma frost-tal, akinél a hidegsége alá komoly mennyiségű bűntudatot és haragot préseltek, és amikor kitört belőle mindez a regisztrációs törvény ostorozásakor, akkor mutatkozott meg igazán, hogy a sötét foltokkal teli múltja ellenére a lelke is olyan gyémánt-keménységű, mint a bőre (forge töltött még be fontos szerepet ebben az kötetben a felnőttek közül, de ő leginkább egy egyszerű mutánsnak volt ábrázolva, akinek a tetteit gúzsba kötik a szerettei miatti aggodalmak)... nimrod kellően hatásos ellenség volt az adaptációs képessége miatt, volt tétje a vele való összecsapásnak (még ha több halált már nem mertek bevállalni az írók), igaz, hogy a cuki rózsaszín külseje miatt azért száz százalékosan nem tudtam komolyan venni... (érzek egy kis zavart a rajzolóknál a tizenéves lányok ábrázolásával kapcsolatban, mert laura füzetről-füzetre tűnik egyre felnőttesebbnek, és növeszti serényen a cicijeit, de azt is neccesnek tartom, hogy bugyiban/rövid pólóban ábrázolnak serdülőket...) (×10.24.)

(X-Factor vol.3 #7-12) (2006, Marvel Comics) (írta: Peter David, rajzolta: Ariel Olivetti) (magyarul: Kingpin)

na ezért jó back-to-back olvasni az egy családba tartozó marvel köteteket, mert nagyon jól működik bennük a pillangó-effektus -azaz ha az egyik sztoriban meghal egy karakter, akkor biztos, hogy szóba kerül abban a kötetben, amiben egy családtagja is szerepel (még ha az ismeri is a klasszikus ’mindenki visszatér legalább egyszer a halálból’ szuperhős trope-ot, így nem is akarja befogadni a gyász érzését)... elég sűrű volt ez a kötet, peter david egyszerre akart a nagy marvel univerzumba bekapcsolódni és a saját pecsenyéjét is sütögetni, ezért a nyomozó-iroda tagjainak is hitet kellett tennie a polgárháború nagy kérdésében, azaz hogy a regisztrációt választják-e, vagy az ellenállást, eközben továbbra is fel akarják göngyölni az m-nap nagy rejtélyét is (pedig layla-nál ott lenne minden tudás, tehát messzire nem kéne szaladniuk az irodától), és mindeközben még minden szinten meg kell küzdeniük a sorozat nagy nemeziseivel, a mr.tryp-féle bizarr társasággal... és tényleg volt itt minden, hipnózisban elkövetett árulás, verbális konfrontáció, teljes csapatos letámadás, és egy kicsit elemelt háttér-magyarázat a gonosz mibenlétére (az apróbb visszaemlékezések is jól jöttek, mert alapot adnak a későbbiekhez is -a bosszú mindig jó motiváció!)... a szerteszét ágazó sztorihoz változatos rajzoló-csapat is dukált, nem is tudom, hogy melyik állt jobban a sorozatnak, a rajzfilmesebb stílus (ahol a szokásosnál sokkal kifejezőbb arc-kifejezésekkel voltak tele a panelek), vagy a karcosabb, noir-osabb (alex maleev-esebb) kinézet... (×10.23.)

(Deadly Genesis #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Trevor Hairsine)

ha egy szerkesztő felkéri ed brubaker-t egy sztori megírására, akkor két dologban lehet biztos: hogy a karakterek meg fogják szenvedni a nagy kalandot, és hogy ed leás a múlt legrégebbi rétegeiig, és onnan elfeledett gyöngyszemeket fog felhozni a felszínre... bár én még csak a kislábujjam dugtam bele a nagy x-men történelembe, azért éreztem azt, hogy a múltbéli eseményeket nem a szerző találta ki ehhez a mini-sorozathoz, hanem egy olyan esemény köré építette fel a sztoriját, amire a hű rajongók élesen emlékezhetnek -kicsit másabb formában... (azóta már utána-olvastam, ez a gyilkos sziget volt a híres chris claremont éra nyitó-helyszíne, úgyhogy még nagyobb a jelentősége, mint elsőre gondoltam...) a képregények világában teljesen megszokott, hogy az írók újjáalkotják az elődeik munkáit (szép szóval retcon-olnak), de azért egy rajongónak fájhat, amikor egy új író azzal kezdi a mondandóját, hogy ’ja, az nem is úgy volt’ -szerencsére ez engem, mint újonc olvasót, nem érintett -csak az a baj, hogy maga a sztori sem érintett meg összességében... volt egy rejtélyes gonoszunk, akiben a bosszúállás forralta a dühöt, emberek és mutánsok haltak meg emiatt, és közben felderengett ez a sokat emlegetett múlt. azt viszont nem mondom, hogy egyik eleme sem működött a képregénynek, mert azért mr.brubaker még mindig ért ahhoz, hogy arcul-csapjon a drámájával (xavier belépője például pont ilyen pillanat volt) -plusz elsőre feleslegesnek tűntek a kiegészítő háttér-sztorik a füzetek végén, de aztán kiderült, hogy kiknek látjuk az eredet-történetét, és máris érdekesebbnek tűntek ezek az oldalak is. látjátok, az ilyen személyes múltban-turkálások mennek leginkább ed-nek... mostanában inkább a hosszabb sorozatokra koncentráltam, és hanyagoltam a miniket, most azért tettem kivételt, mert mindenhol azt láttam, hogy ed brubaker x-men-es pályafutása erősen építkezik erre a sztorira -így nem is bántam meg, hogy felkerült ez a kötet a listámra, viszont a közepesen izgalmas olvasásom után kicsit tartok attól, hogy erre az alapra mennyire tud hatásosan építkezni a kedves szerző... (az direkt volt, hogy vulkán kifejezetten superman-esen volt rajzolva több panelen is a piros köpenyében?) (×10.23.)

(New X-Men vol.2 #24-27) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Christ Yost; rajzolta: Paco Medina)

nincs nagyobb tragédia egy gyerek elvesztésénél -ezért is letaglózó érzés azt olvasni egyből az első füzet nyitányában, hogy 43 ártatlan gyermek veszett oda az előző kötet fináléjában lezajlott támadásban. és mire az olvasás végére érünk, még feljebb kúszik a halál-számláló... továbbra is hiába keresnénk egy cseppnyi humor-menedéket is, a szerzők kíméletlenül vonszolnak végig minket ezen a gyilkos hadjáraton, elborzadva nézzük a fanatikus stryker tiszteletes ámokfutását, maximum az agyunkat járatjuk egy kicsit a megterhelő érzelmi sokkban, ugyanis el lehet gondolkodni a sztori vallási vetületén, ahogy egy keresztény őrült el akarja venni egy muszlim hős életét... jót tett a kötetnek, hogy hátrahagytuk a több idősíkos szerkezetet, és egyenes vonalban haladhattunk a nagy csata felé, miközben meg-megálltunk gyászolni, megélni a karakter-pillanatokat. aztán jöhetett a hadd-el-hadd, és sikerült annyira megutáltatni út közben a gonoszokat, hogy még azt sem bántam, hogy tizenéves kislányokat nézek, ahogy karmok és homokviharok segítségével gyilkolnak gondolkozás nélkül, érzelmi alapon... kíváncsi leszek, hogy legközelebb már megállunk-e az érzelmi hullámvasúttal, és egy kicsit benézünk-e a karakterek lelkébe, hogy miként dolgozzák fel a tragédiákat, vagy csak újabb hajmeresztő kihívások elé állítják őket az írók... (×10.22.)

(New X-Men vol.2 #20-23) (2006, Marvel Comics) (írta: Craig Kyle, Chris Yost; rajzolta: Mark Brooks, Paul Pelletier)

olvashattuk az x-faktor-ban, hogy mekkora sokk érte a mutáns-társadalmat azzal, hogy kilencven százalékuk elveszítette a képességét -hát gondoljunk csak bele, hogy mit érezhettek a xavier intézetben tanuló gyerekek, akik az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy nem különlegesek többé. illetve nem kell elképzelnünk, mert a new x-men ezek kötete pont ezt mutatja be... az utolsó pillanatban tettem be az olvasási listámba a sorozat öt kötetét, mert felmerült benne az igény, hogy a közelgő nagy x-esemény minden aspektusát érteni akarom majd -ugyanakkor kicsit tartottam is attól, hogy az író-váltás miatti tiszta-lap ide-vagy-oda, el fogok veszni a sok ismeretlen tini-mutáns között... szerencsére eléggé új-olvasó-barátra formálták az írók a nyitányt, leginkább azzal, hogy mindenkinek kiírták a nevét és a képességét az első feltűnéskor. azt ugyan nem mondom, hogy mindenkit fel tudnék sorolni így négy füzettel később, de azért már kezdenek elkülönülni a srácok a fejemben... elég jól működtek a személyes drámák a képesség-vesztés miatt, vagy azért, mert a bizonyos fiatalok szorosan kötődtek egymáshoz, így érzelmileg még úgy is be tudtam vonódni, hogy egy csomó új arcért kellett megszakadnia a szívemnek... a tanári kart is bőven megviselték a történtek, bár azt kicsit sziszegve fogadtam, hogy emma frost ennyire bitch lett a végére -bár valahol megérthető, hogy keménykedik a frissen felbukkant x-23-mmal, aki a szemében nem ember, hanem csak egy lélektelen gyilkoló-gép... a filmekben is szívesen használt stryker alkalmas lesz itt is a gonosz-szerepre, bár most nem ezredes, hanem prédikátor, így egy újabb réteget lehet helyezni a borzasztó tetteire a vallási fanatikusság piszkálgatásával... (ez a kvázi-mangás rajz-stílus nem a kedvencem, de ha a runaways tinijeit megszoktam egy ehhez hasonló vizuális környezetben, akkor ezeknél a tiniknél sem kell sok idő, hogy ráálljon a szemem az eltúlzott arcaikra...) (×10.21.)

(X-Factor vol.3 #1-6) (2006, Marvel Comics) (írta: Peter David; rajzolta: Ryan Sook, Dennis Calero) (magyarul: Kingpin)

kedves olvasóim, biztos feltűnt már a nagy marvel univerzumos olvasásomban egy bántóan hiányzó folt, azaz hogy néhány kivételtől eltekintve távol tartottam magam eddig a mutánsoktól. és higgyétek el, ez nem a bennem tomboló ’mutkó-utálat’-ból adódott, egész egyszerűen egy nagy összefüggő masszának tűnt kívülről az univerzum ezen szeglete, amit túl nagy falat lehet feltörni -de ennek most vége! rászántam magam, összeszedtem az infókat, és visszaléptem kettőt, hogy megfelelő helyen tudjak belépni az x-ek világába -bátrabban tettem most ezt, miután a pókfejnél is ignoráltam az eddigi időrendemet (most azzal nyugtatom magam, hogy sokkal jobb lesz, ha mostantól spirálban haladunk a naptárban, nem egyenes vonalban előre)... ha csak a kritikai visszhangot figyeljük az egyes köteteknél, akkor azt hiszem nagyon magasan sikerült fellépni erre a (mutánsokkal kikövezett) útra, mert peter david x-factor-át általános hozsannák kísérték az évek során, és most már azt is tudom, hogy nem érdemtelenek ezek a dicséretek, legalábbis ez a nyitó-kötet igazán mély benyomást tett rám... és tudom, hogy illett volna az előzménnyel kezdeni, mivel jamie madrox-nak van egy saját mini-sorozata, ahol az aktuális x-factor-t megalapítja, de azt érzem, hogy sokkal hatásosabb volt ez a belépő így szűzen, hogy dögös akciók során ismerhettem meg a karaktereket, ezt a diszfunkcionális csapatot, ami elég egyedi módon kovácsolódik össze, miközben minden panelt kihasználnak arra, hogy osszák egymást verbálisan -egy csapat különc és (számomra) friss arc, akik kellően érdekesek ahhoz, hogy követni akarjam őket hosszútávon is... erősen rányomja a bélyegét a kötetre a korszak is, amiben játszódik, ugyanis nem sokkal vagyunk wanda hírhedt mondata után, amitől a mutánsok kilencven százaléka elvesztette a képességét, emiatt összeomlott a mutánsváros-nak nevezett kerület társadalma is, és a ’normális’ ember-közösség is vérszemet kapott. úgyhogy minden adott a parázs konfliktusokra, főleg mert a sötét sikátorok gyilkosokat és gonosz-tevőket is rejtenek. a nyomozó-irodában játszódó setup ellenére nem éreztem igazán a ’klasszikus nyomozós’ hangulatot, de most inkább még csak alapoztunk, erre az aspektusra lesz még később is idő, ha a szerző meg akarja erősíteni ezt a vonalat. ha nem, nekem az is megfelel, egy ilyen szórakoztató olvasás után erős bizodalmat érzek peter david felé... (×10.20.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #595-599) (2009, Marvel Comics) (írta: Joe Kelly, rajzolta: Phil Jimenez, Paulo Siqueira, Marco Checchetto, Stephen Segovia) (magyarul: Kingpin)

a pókember-mitológia elképzelhetetlen az osborn-ok nélkül, még ha időnként háttérbe is vonulnak (vagy meghalnak egy kicsit), peter parker életének meghatározó formálói henry, az örök ’frenemy’, és norman, a legnagyobb nemezis. ez a kötet abban a korban játszódik, amikor az idősebb osborn a hatalma csúcsára tudott kapaszkodni, így nem véletlen, hogy joe kelly a családjukra szeretett volna koncentrálni, amikor megörökölte erre a rövid időre az írói státuszt. csakhogy örökölt egy méretes probléma-gócot is, amit nem tudott elegánsan kibogozni... norman ezúttal egy eszement papírmasé figura, aki röhögve konfrontálódik a saját fiával, felemelni akarja vagy elbuktatni, neki mindegy, csak ne ilyen legyen henry, mint most, és ehhez a maga manós buldózer-módszereit veti be -meg a legrosszabb szappanoperás hagyományokat, és nagyon remélem, hogy a pók-sztorikért ekkoriban felelős írói agytröszt-csapat röhögve dobta csak be a közösbe a titkos apaság kérdését, mert egy ilyen elhibázott fordulatot nem lehet komolyan felhasználni... peter szerencsétlenségére az össztűz közepébe került, állnia is kellett a kemény ütéseket, igaz, részben magának köszönheti a bajt, mert úgy gondolta, hogy (némi technikai trükközéssel) egymaga meg tudja oldani a világ norman-problémáját... nem tudom, hogy én olvastam-e túl felszínesen, de az biztos, hogy nem sokat mozgatott meg bennem ez a kötet, még akkor sem, ha voltak erényei (may néni és az öreg jjj kifejezetten szerethető páros)... (a változatos rajzoló-csapat legnagyobb erényének azt éreztem, hogy kifejezetten tetszetősre rajzolták a női karaktereket, és tudom, hogy ez szexista meg minden, de ennyi sovinizmust meg szoktam engedni magamnak, hogy legeltetem kicsit a szemem a rajzolt idomokon, a rövid short-okon, a feszülős felsőkön...) (×10.20.)

(Amazing Spider-Man #581-582, 584-588, 590-591, 593-594) (2009, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, Marc Guggenheim, Mark Waid; rajzolta: Mike McKone, Klaus Janson, John Romita Jr, Barry Kitson, Dale Eaglesham) (magyarul: Kingpin)

nem csak azért lett eklektikus ez a kupac képregény, mert három kötetből lettek kicsipegetve a bejegyzésemhez a legjobb falatok, hanem mert ez egyébként is az a korszak volt a hálószövő életében, amikor 2-3-4 füzetenként változtatták az írók a hangulatot, csúsztatták át hősünket a bizarr utazásokból a komorabb, realista vonulat felé, majd vissza... de akár ugyanaz az író is képes különböző utakra vezetni peter-t, dan slott például szeretett volna kicsit harry osborn-nal foglalkozni, és egy belsőséges utazásra küldte őt a legjobb barátjával -hogy aztán a volt szerelménél csak vér, veríték és küzdelem várja; ezek után egy sokkal bohókásabb kalandban gondolkozott slott, ami nemcsak a könnyedebb hangulatával lett megnyerő számomra, de a gazdagon adagolt popkult utalásainak is köszönhetően (frazetta mindenkit üdvözöl) (bár könnyedségről írok, azért az idő-tényező ezekben a füzetekben is komoly feszültséget tudtak generálni -plusz slott hozzá mert nyúlni a mefisztós tabuhoz is, azaz forgatta kicsit a rajongók szívében a tőrt azzal, hogy ilyen hangsúlyosan felemlegette, hogy a világ tudatából kitörlődött peter arca)... nagy leleplezések is voltak ezekben a füzetekben, de igazából egyiktől sem este hasra, az a baj az ilyen típusú rejtélyekkel, hogy viszonylag szűk az azon karakterek köre, akiket meg lehet vádolni bizonyos bűnökkel, így nem igazán ad ’aha!’ élményt, ha az írók végre ráböknek valamelyikükre -de legalább mind a két kiválasztott motivációs háttere kellően érdekes... (mi a fene történt lilly hollister szemöldökével a háttér-sztoriját is tartalmazó füzetben? az egyik panelen még bántóan szőke volt, aztán a következőn már normális fekete...) (×10.19.)

(Punisher vol.7 #7-12) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Leandro Fernandez)

garth ennis megint arról ír, amihez a legjobban ért észak-írként -igaz, haza nem viheti a megtorlót, ezért a pokol konyhájába hozza át a saját országa brutális konfliktusát... igaz, most nem az ira robbantgat a környéken, csak egy ex-terrorista, így sokkal inkább gengszter-környezetbe van ültetve a konfliktus... tetszett, hogy ennis megágyaz a különböző frakcióknak, alaposan bemutatja az összes szereplőt, akik persze mind alávaló mocsadékok, és mind csak egy dolgot tartanak szem előtt: a várható nagy lóvét (szeretem az apró vizuális geg-eket, amikkel meg lehet határozni egy karaktert -például bírtam, hogy az ír főnökasszonyság láncdohányosnak volt ábrázolva)... frank castle ezúttal véletlenül csöppent az eseményekbe, vagy mondjuk azt, hogy az írek belső konfliktusa berobbant az életébe, de ez nem akadályozta meg abban, hogy lelkiismeretesen gyilkoljon le annyi szemétládát, amennyit csak tud -mondjuk egy helikopter gépágyújával, mert azzal sok mocskot lehet kilyuggatni egy csapásra... hát ez a kötet sem a finom-lelkűeknek készült, és nem csak azért, mert a megtorló liter-szám ontja a vért benne, de egyéb gusztustalanságokkal is megfűszerezi a szerző a sztori korpuszát, van egy tag, akinek szikszalagok tartják a helyén az arcát, egy másik meg abból él, hogy kis darabokra aprítja fel az áldozatait... de hé, mindenki tudja, hogy mire vállalkozik, amikor kinyit egy ennis kötetet, sőt, el is várja, hogy vérben ússzon az összes kibaszott panel... (×10.15.)

(2005, DC Comics) (írta: Ed Brubaker, rajzolta: Doug Mahnke) (magyarul: Kingpin)

ed brubaker-nél megszoktam, hogy a marveles műveiben imád a múltban vájkálni, elfeledett sztorikat a felszínre hozni, a karakterek korábbi cselekedeteihez kötni a jelen eseményeit, és hát miért lenne másképp, ha épp’ a konkurenciánál ragad tollat -vissza is megy a kezdetekig, és bő hatvan oldalban megmutatja, hogy miként történt batman és a joker első komoly összecsapása... brubaker nem szokott csalódást okozni, és most is szerettem, hogy noir-osan merengve szövegelteti a karaktereit, viszont a több évtizedes nemezist viszonyt nem tudta (nem akarta) újszerűen bemutatni. vagy tényleg csak túl sokszor láttuk már, hogy a bűn hercege vigyorgó hullákkal kikövezett úton halad a káosz felé, röhögve próbálja eltörölni gotham-et a föld színéről. szóval ez egy jó joker-es one-shot volt, ami sorra veszi a karakterrel kapcsolatos összetevőket, és működő eleggyé gyúrja azokat, de csak néha-néha lépett túl a sablonokon (igazából csak egyszer, amikor bruce beadja magának a vigyorgó-szert, és őrült látomások közepette próbálja megoldani az ügyet)... (×10.12.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #568-573) (2008, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, rajzolta: John Romita Jr) (magyarul: Kingpin)

mindegy, hogy mi éppen norman osborn státusza, legyen nagyon gonosz vagy amerika megmentője, a csodálatos pókember mindig birizgálni fogja az agya hátsó fertályát... és persze a kor státuszának megfelelően norman nem egyedül érkezett meg ismét peter életébe, hanem hozta a mennydörgőket is -közülük is venom kapott komolyabb szerepet, mert pókember mellett egy újabb nemezisre talált... esküszöm, márt hiányoztak john romita jr szögletes arcai a sorozatból, annyira összepárosította az agyam már a stílusát a hálószövőével, hogy már természetesnek veszem a jellegzetességeit ezekben a füzetekben... ahogy kezdek belemászni a brand new day korszakba, kezdem megérteni, hogy miért dan slott emelkedett ki a végén az író-keringőből, és maradt állandó szerző a címen, mert ez a sztori is tök jól össze volt rakva, szélsebes tempóban rohantunk egyik krízisből a másikba, a fenyegetések szépen harapófogóban tartották peter-t... egészségesebb arányban voltak kombinálva a klasszikus és az új elemek, mint az előző kupacban, összeakaszkodott a zöld manó métellyel, venom az anti-venommal... de talán mindegy is az arány, a lényeg, hogy szórakoztató legyen az olvasás, és ezt maximálisan elérte dan slott ezzel a kötettel. (×10.06.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #546-551, 555-557, 565-567) (2008, Marvel Comics) (írta: Dan Slott, Marc Guggenheim, Zeb Wells; rajzolta: Steve McNiven, Salvador Larocca, Chris Bachalo, Phil Jimenez) (magyarul: Kingpin)

jó hangosan szoktak kiabálni a képregény-rajongók, ha valamit nagyon utálnak, úgyhogy geek-ként egy kő alatt kéne élnem, hogy ne halljam évek óta a negatív hangokat a brand new day korszakkal kapcsolatban. pedig a sok köpködés valószínűleg nem is a megújított spidey-érának szól, hanem az előzménye utóhatásainak, azaz hogy joe quesada szerkesztő kitépte a szívünkből peter és mary jane házasságát... de egyébként furcsa szerkesztői döntések állnak az új korszak felépítése mögött is, mondjuk az, hogy megszüntettek minden pók-címet az ’amazing’ mellől, azt viszont besűrítették, és egyszerre négy írót állítottak rá a szövegkönyvekre, mert fizikai képtelenség lenne, hogy egyvalaki írjon meg havi három füzetet... sokáig gondolkoztam én is, hogy belevágjak-e az olvasásba, vagy ugorva egy nagyot inkább kapcsolódjak vissza a spidey-sagá-ba a kritikailag körülrajongott ’big time’ idején, aztán addig-addig nézegettem a képregényes dobozomat, amiben ott sorakoznak a magyar kiadás példányai (gondosan lefóliázva és kartonnal megerősítve), hogy visszaraktam ezt a korszakot az olvasási listámba. de. hagyatkozok a kingpin szerkesztőinek az ízlésére, és csak azokat a füzeteket fogyasztom el, amik nálunk is megjelentek. ez azt is jelenti, hogy lesznek olyan bejegyzéseim, amik egy (amerikában megjelent) teljes kötetet fognak össze, és lesznek az ehhez hasonló ’selected’ bejegyzések is, amikbe több kötetből lesz szemezgetve... na, a fájdalmasan hosszú felvezető után már nagyon kíváncsiak vagytok az olvasmány-élményemre is, ugye...? a hatalmas köz-felháborodás természetesen túlzó, mert nem borzasztóak ezek a sztorik itt az új hajnal nyitányában, csak kicsit jellegtelenek. sikerült meghasonlaniuk az íróknak azzal, hogy úgy kellett valami újat alkotniuk, hogy közben ki volt adva az ukáz, hogy vissza kell térniük az alapokhoz, mert az olvasók azt szeretik... ezért nem használták a klasszikus ellenfeleket, inkább alkottak újakat, akik nagyon hasonlítanak a korábbiakra (mr.negatív ugyanúgy a maffia vezetésére pályázik, mint kingpin, a métely egy a sok manó-epigon közül, az új kraven meg egyenesen az előző kislánya)... de mindenben ezt a kettősséget érzi az ember, van újság meg fotózás, de nem daily buggle hanem ’the db’, kicsit may néninél lakik peter, de aztán albérletbe költözik, satöbbi, satöbbi... az alaptónust viszont egész jól eltalálták az írók, peter cinikus, ki- és beszólogat, és jól átérezhető az is, amikor a fagyott havas várost hálóhintázza keresztül... lehet hogy végül meg fogom bánni, hogy nem szelektáltam határozottabban, és ugrottam át peter-nek ezt a kevésbé működőképes korszakát, de most (még?) nem fáj annyira, hogy üvöltve alakítsam át (már megint) az olvasási listámat... (×10.02.)

(Punisher vol.7 #1-6) (2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Lewis RaLosa)

tudom, hogy hivatalosan azért hozták létre a marvel alkiadóját, a max-ot, mert brian michael bendis noir-osat akart játszani a kiadó keretein belül, de igazából titkon arra számíthattak a döntéshozók, hogy így házon belül tarthatják garth ennis őrült elméjét -mert ezt az ír kurafit a jóisten is arra teremtette, hogy határok nélkül csavarja fel az erőszakot a kedvenc karaktere, a megtorló körül... és nem is nagyon pöcsöl a nyitányban, egy kis gyorstalpaló után már ott lövöldöznek hősünk körül nem csak a szokásos rosszarcú maffiózók, de a kormány emberei is -és persze frank castle sosem volt az a gyáva balfasz, aki félreugrana a golyók elől, inkább előránt egy gépágyút, és nyakig beleveti magát az őrületbe... viszont nem csak erőszak-orgiákat kapunk meg minden egyes képkockán, ha letöröljük a vér-foltokat és agy-darabokat az oldalakról, akkor bizony karakter-tanulmányokat találhatunk a mocsok alatt, azaz ennis szívesen bíbelődik a kemény-legényekkel és a kívánós állami szervekkel is -ami azért érdekes, mert kábé mindegyik karakter meghalt vagy megnyomorodott a kötet végére, úgyhogy kárba-veszett a beléjük fektetett energia. illetve egy lófaszt veszett, mert a brutalitáson túl ők szolgáltatták a szórakoztatás-faktort, miattuk telt meg élettel a lehangoló környék... a borongós sztorihoz sprőd rajzok dukáltak, egyedül frank arcával nem tudtam megbékélni, ami hol egy elnagyolt conan a barbárt formázott, hol meg egy összehúzott szemű clint eastwood-ot véltem benne felfedezni... (×10.02.)

(Born #1-4) (2003, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis, rajzolta: Darick Robertson)

hiába legális egy háborúban ölni, azért ne gondolja senki, hogy egy emberélet kioltása nem roppantja össze a katonák lelkét. a katona személyiségétől függ, hogy miképp próbálja feldolgozni a borzalmakat, ki az, aki a padlón fog szűkölni, ki az, aki elbódítja magát, hogy ne érezzen semmit, és ki az, aki alámerítkezik a sötétségnek... frank castle a háború embere, soha nem tudta magát kivonni a véres bűvköréből, és itt kezdődött minden, a távol-keleti dzsungel fullasztó ölelésében... hiába eredet-történetet írt garth ennis a saját punisher-éhez, azért így is elég készen tálalja a karaktert, akinek már komoly elvei vannak, egy egyedi morális kódja, ami nem engedi az igazságtalanságot, azonban a halálos megtorlás az alap-pillérét képezi. viszont van egy kétséges narrátorunk, ami folyton kísérti hősünket, hogy lépjen még tovább, és a szerző nem teszi egyértelművé, hogy egy tudathasadásos belső hangot hallunk csupán vagy egy külső (gonosz?) erőt... viszont a fő narrátorunk nem frank, hanem egy egyszerű gyalogos katona, castle tökéletes ellentéte, mert viszolyog a háború borzalmaitól, és megkérdőjelezi a létjogosultságát is (sőt, még amerika csendőr-mentalitásába is belerúg egyet). és hiába a mozgalmas háborús külső, miatta egy kicsit filozofikus lesz ez a mini-sorozat. de persze ennis nem lenne önmaga, ha nem pörgetné túl az erőszakot, azt is mondhatnánk, hogy már-már élvezettel ábrázolja a viet-kongok brutális halálát hosszú oldalakon keresztül. de csak annyira kúszik át a határon túlra, amennyi ahhoz kell, hogy egy értelmetlen háború brutalitását ábrázolja... mert ezt a mocskot rá kellett kennie frank castle-re, hogy jobban átérezhessük azt a későbbiekben is, amikor kegyetlenül megtorolja a közelében lévő igazságtalanságokat... (×09.30.)