(Y: The Last Man #1-5) (2002-2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (magyarul: Vertigo 1-4 (Kingpin))

egy férfi és hárommilliárd nő -nedves álom vagy lélekgyilkos rémálom...? brian k. vaughan már itt az elején elég egyértelművé teszi, hogy nem a pornográfia felől akarja megközelíteni ezt a scifi toposzt, hanem egy nagy kalandot kerít inkább az elképzelhetetlenül nehéz szituációból. és jól végig van gondolva a férfi-nélküli világ, mert nem csak yorick-kal, a fajtája utolsó képviselőjével akar foglalkozni, hanem olyan (gyakran összeérő) szálakat emel be mellé, amikkel a nagyobb képre is rá tud világítani. mert a társadalmunk a mai napig a férfiakra van berendezkedve, ők uralják a politikát és a hadsereget, így a nők nehezen tudják átvenni a szükséges hatalmat (nem véletlen, hogy az izraeli hadseregnek fontos szerepe lesz a történetben, hisz’ ott minden nőnek kötelező letöltenie a szolgálati idejét)... mindig érdekes figyelni, hogy az ilyen szituációk mit hoznak ki az emberekből, és nem véletlen, hogy a gyászon és zavarodottságon túl az agresszió uralja a gondolkozást -várom azt, hogy az amazonokkal merre akar menni bkv, mert nem hiszem, hogy csak a harcias feministákat akarná kifigurázni velük, akik szélsőséges végletként örülnek a férfiuralom végleges megszűnésének... a saga és a paper girls után nem volt kérdés, hogy bkv írói stílusa most is a szívem közepébe fog találni, de meglepően könnyen faltam ezeket a kezdő füzeteket -persze a felépítésük is segített, mert már a nyitány filmes felütése és ketyegő visszaszámlálása is egészséges feszültséget hordozott magában, de aztán a későbbiekben is jó tempóban indultunk neki az amerikát átszelő nagy utazásra... (pia guerra rajzai teljesen ’okék’, egyedül az zavart, amikor a politikusnők és politikus-feleségek arca és haja annyira hasonló volt, hogy nem nagyon lehetett őket megkülönböztetni...) (##02.10.)

(Paper Girls #16-20) (2017-2018) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

valahogy sosem éreztem nagy késztetést, hogy szilveszteri partikra járjak, de 1999 utolsó napján úgy alakult, hogy meghívtak egy házibuliba -és biztosan mondhatom, hogy tizenhét évesen hidegen hagyott minket az y2k para, sokkal fontosabb volt, hogy a magnóból üvöltsön a mennyország tourist a tankcsapdától... a kedvenc időutazó csajaink is ide, az ezredforduló hajnalára érkeztek ezúttal, és persze bkv sem hagyhatta ki a 2-esre váltás nagy paráját (vagy az akkor virágzó goth stílust) -de a csöndes kisvárost sem ez bolygatja fel, hanem egy csapat hegyomlásnyi kézi-vezérelt jaeger (klasszikus robot-formában)... az első füzetben még kicsit zavarosan merültünk bele a korokon átívelő idő-háborúba, de aztán szépen letisztázódtak az ellenfelek és az ő szándékaik. persze mi még így is többet tudunk, mint a csajok, akik tényleg csak kapkodják a fejüket a nagy csimm/bummban, főleg amikor a jövőből jött emberek és fegyverrel hadonászó öregasszonyok kereszttüzében találják magukat... továbbra is okosan van használva az a kezdetektől meglévő ötlet, hogy térben kötött az időutazást láthatunk, mert így most is belefuthattunk az egyik hősnőnk idősebb verziójába -és ezek a találkozások mindig jó alkalmat adnak egy kis lelkizésre. igaz, nem kell ahhoz egy karakter két verziója, hogy személyes síkra tereljük a beszélgetéseket -mert én azt is nagyon szerettem, ahogy a nemi identitás kérdését kezelik a csajok, zavart fejvakarások és bősz tagadások közepette... nem volt kérdés, hogy a fináléval egy újabb korszak felé vesszük az irányt, már csak hagyománytiszteletből is, és persze megint kecsegtető az az időpont, ahová a csajok frissen lepottyantak... (##02.09.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #40-45) (2002) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

bár kétségtelenül szeretjük, ha új ízekkel ütik fel a megfáradó képregényes formulákat, azért vannak olyan új ötletek, amik az idegenségük miatt ledobják magukat az ismert hősökről -nem kertelek tovább, furcsa volt spider-man-t a testén kívül lebegve az asztrál-síkon látni. főleg azért, mert igazából ez csak egy ürügy volt, hogy peter megint lekésse a találkozóját mj-vel -és bevallom, hogy nagyon utáltam már a filmekben is ezt a visszatérő elemet (előfordulhat, hogy ennek személyes okai vannak -mert bár nekem nem szokásom elkésni sehonnan sem, mégis rendszeresen visszatérő rémálmom, hogy nem érek oda valahova időben)... a második sztori is hozott egy meglepő helyszínt (a pálmafás, kövér filmproduceres los angeles-t), de az azért kevésbé zavaró, hogyha amerika túlfelére lépünk ki queens-ből, mint egy másik dimenzióba... persze a szerelem hajtja peter-t a másik óceán partjára (may nénit meg a vágy, hogy láthassa személyesen pierce brosnan-t), de ha már arra jár, akkor össze is csap oki doki-val meg a szintén csápos trónkövetelőjével... mert lehet új impulzusokat behozni egy ilyen régóta futó szériába, de azért illik vissza-visszatérni a gyökerekhez is. hősünk is egész úgy viselkedik, ahogy elvárjuk a nagyszájú hálószövőtől, popkult utalásokkal terhelt poénokkal dobál minket szüntelenül (szép meta-utalásokkal volt teli a szuperhősös film forgatása -egy radioaktív rák által megcsípett hőssel a főszerepben...). (##02.07.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #36-39) (2001-2002) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

vannak olyan helyzetek, amikor a szuperhősök is tehetetlenek... nagy tisztelet j. michael straczynski-nek, hogy közvetlenül 9/11 után ki akarta magából írni a való világot sokkoló értelmetlen terror-támadást, és nem vádaskodott egy egész füzeten át, hanem a békés összefogás erejére hívta fel a figyelmet, hogy ne kollektíven ítéljünk el népcsoportokat (nekem még az ehhez az üzenethez csatolt könnyes szemű doktor doom is belefért). de egész (rövid) kötet meglehetősen érett témákat dolgozott fel úgy, hogy alig tartalmazta magát a címadó (jelmezbe bújt) hőst, hanem peter parker-rel, a hétköznapi emberrel foglalkozott, és jól is állt neki ez a csendesebb, elmélkedősebb hangvétel. a rossz helyzetben lévő gyerekek bánata után elérkezett az idő, hogy egy negyven éve létező probléma-csomót oldjanak fel, és kifejezetten erősen sikerült may néni és peter egész párbeszéde, amiben ott volt az önmarcangolás sötétsége és a családi szeretet erőssége egyaránt (szoktam bántani romita jr szögletes arcait, de most ezek az arcok annyi érzelmet fejeztek ki, hogy megbocsátó vagyok a szokásos stílusa miatt). jól sült el az is, hogy erre az időszakra esett a ’nuff said kihívás is, mert így még egy csendesebb (egész pontosan néma) füzet koronázta meg a kötetet, ahol szintén nem peter volt a főszereplő, hanem az élete két legfontosabb női karaktere, mj és may néni, és olyan érzékletesen sikerült ábrázolni néhány panelen át a magányt, hogy abba teljesen belesajdult a szívem... (a marvel-purgálásom egyik áldozata a ’peter parker: spider-man’ lett, mert nem éreztem erőt magamban, hogy ide/oda ugráljak a sztorik között, rájöttem, hogy beérem csak a fő cím (amazing) követésével is.) (##02.05.)

(Daredevil vol.2 #51-55) (2003-2004) (írta és rajzolta: David Mack) (eng)

ahogy arra számítottam pár hónappal ezelőtt, echo visszatért a sorozatba, de nem egészen olyan formában, amire én gondoltam anno, nem egy közös kalandra matt murdock-kal -hanem konkrétan öt részre átvette az uralmat a füzetek felett... így daredevil nem hogy mellékszereplővé redukálódott a saját címében, hanem vendégszereplőként köszönt csak be, még a dramaturgiailag megfelelő ponton belépő wolverine is több panelt kapott, mint ő... és ezzel nem lenne baj, mert echo egy kellően érdekes karakter (főleg megtámogatva ezzel az egyedi vizualitással), de sajnos david mack-nek esze ágában sincs érdekesen használni őt, inkább újra elmesélte a lány szomorú históriáját, majd egy kis lelki útra küldte. és értem én, hogy az összes ritmikusan visszatérő elem szándékosan volt elhelyezve a nagy egészbe, ugyanakkor dobogva hajtogattam az olvasás közben, hogy ’értjük ezt, haladjunk már!’... arra viszont mindenképp alkalmas ez a kitekintő kanyar, hogy az emberben felszítsa a tüzet az indián kultúra iránt, hogy berakjon egy kis autentikus zenét ráhangolódásként, hogy gondoljon arra, hogy milyen érzés volt , amikor testileg/lelkileg megtisztulva lépett ki egy szaunából -és persze arra is alkalmasak a füzetek, hogy kényeztessék a szemet a vizuális orgiáikkal (vagy a kultúr-történeti ötletparádéikkal, lásd pl. a picasso vagy van gogh utalásokat). (##02.02.)

(Alias vol.1 #22-28) (2003-2004) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Michael Gaydos, Mark Bagley, Art Thibert) (eng)

egy eredet-sztorit nem lehet félvállról venni, vissza kell menni a kezdetek elé, fájóan felkapargatni a sebeket -és ha kicsit játszani akarunk, akkor lehet mondjuk a képi világgal is megidézni azt az aranykort, amikor hősök sokasága lepte el a popkultúra horizontját (azzal nem is tudom, hogy ki vagyok-e békülve, hogy jessica egy iskolába járt peter parker-rel, azon viszont jól szórakoztam, hogy b.m.bendis húzta előttünk a mézesmadzagot, mielőtt jessica megkapta volna a képességeit). lehet, hogy nem ez a legeredetibb eredet-történet (nem olyan menő, mint ka-zar-é a vadfölddel meg a kardfogú tigrissel), de megteszi, van benne dráma, van benne képesség-felfedezés, és a többi hőssel ellentétben nagyon hamar bekövetkezik benne a bukás is... bár a sorozatból ismerhettük killgrave-et (lehet hogy ott nem volt lila, viszont ezt kompenzálta david tennant vonzereje), de itt a rajzolt verziónál egy kicsit máshogy működött a megbabonázott hónapok drámaisága, máshogy tűnt szemétládának ez az alávaló gonosztevő (pl. más nőket dugott jessica szeme láttára, csakhogy az kívánja őt, wtf?)... a jelenkori összecsapás kellően meglepő lett, viszont a jópofának szánt meta-humor engem kizökkentett az olvasásból -mert oké, hogy az volt a cél, hogy jessica-val együtt mi is a bizonytalanság kétes színei közt vergődjünk, de amikor ilyen durván rugódik ránk a negyedik fal, az nem mindig éri el a megfelelő hatást... a sok lélek-zúzás után jólesett az őszies napsütésben a megnyugvás, a sok szarság után igenis járt nekünk (is) egy kis remény -a noir-nak indult történet egy szebb jövővel kecsegtet, kibújik az árnyékok közül a fényre, és istenemre, jól esik neki... (##02.01.)