Cassian & K-2SO (2017) (írta: Duane Swierczynski, rajzolta: Fernando Blanco) (eng)

k2so nem véletlenül lett az egyik közönség-kedvenc a (kissé szegényes) rogue-one karakter-kínálatból, mert a száraz humorával feldobta a film komolyságát. cassian is rendben volt, bár nem ártott volna többet is megtudni róla -mint ahogy a többiekről sem (huppsz, most nem a filmet kéne kritizálnom)... egy képregényes one-shot pont betölthet ilyen karakter-mélyítős szerepet, el lehet mesélni benne mondjuk két szereplő első találkozását... persze k2 itt még (nagyrészben) hideg gyilkológép, aki előszeretettel szorongatja a későbbi átprogramozója nyakát (minden barátság kezdete nehéz), de a végére megtalálja a saját hangját -valamint a kalkulációkhoz és statisztikákhoz való vonzódását... gyors lefolyású képregény volt ez, egy mini-küldetés, ami jól kitöltött egy hézagot, de a nagy képből nem lógott ki egyik irányba se... (a rajza is olyan semmilyen, hogy csak a középszerűsége jut eszembe, semmi más...) (##03.12.)

The Storms of Crait (2017) (írta: Ben Acker, Ben Blacker; rajzolta: Mike Mayhew) (eng)

jól kitalálta lucas annakidején, hogy a yavin4 elhagyása után a lázadók évekig menekülve keresték a következő alkalmas bázis-helyet, mert a kiegészítő történetekkel most izgalmasan lehet kitölteni ezt az időszakot... először kicsit ferde szemmel néztem erre a one-shot-ra, mert nem szeretem, amikor utólag erőltetnek bele egy nagyobb történetbe korokon átívelést, de tegnap este újranéztem a last jedi-t, és mivel a bolygó kapcsán elhangzik, hogy volt itt régen egy lázadó bázis, így megnyugodtam -hogy aztán az olvasás után csalódott legyek, hiszen luke-ék mégsem vetették itt meg a lábuk hosszútávon (még szerencse, hogy kicsit lejjebb ástam crait múltjába, így megtudtam, hogy bizony tényleg létezett itt komolyabb bázis, de az a leia-ról szóló könyvben játszik fontos szerepet, ami magyarul még nem jelent meg -btw, vicces, hogy visszafele rakom össze a látványos só-bolygó sztoriját így)... a füzet vizualitásáról is érdemes pár szót ejteni -a bolygó predesztinálja magát látványos háttérként, de nem irigylem a színezőket, akiknek komoly feladat lehetett, hogy hitelesen visszaadják azt a vöröset és fehéret, amiért a moziban is úgy odavoltunk. az arcok meg... szóval oké, van amikor jól néznek ki ezek a fotorealisztikus mimika-ábrázolások, de az baromi zavaró tud lenni, amikor konkrét jelenetet tudok mondani a szent trilógiából, amit imitálni próbált a rajzoló bizonyos panelekben... (##03.15.)

DJ: Most Wanted (2018) (írta: Ben Acker, Ben Blacker; rajzolta: Kev Walker) (eng)

sajnos nem jó ómen, ha egy érdektelen film-karaktert helyeznek egy mellék-sztori főszerepébe, mert az olvasó már kedvetlenül fogja a kezébe venni a füzetet -és aztán még kedvetlenebb lesz, amikor kiderül, hogy egy innováció nélküli sztorit kap a drága idejéért, ahol összeszedik az összes kaszinós-svindlis klisét, nyakon-öntve egy halvány starwars-hangulattal... dj karaktere most sem lett érdekesebb vagy izgalmasabb, és szerintem azzal sem lett igazán többlet-tudásunk, hogy ismerjük a börtönbe kerülésének kacifántos históriáját... (a rajzok olyanok voltak, amilyenek, de mi a fene volt az a kis kalap a főhősünk fején, az megvolt már neki a filmben is...?) (##03.17.)

(Star Wars: Captain Phasma #1-4) (2017) (írta: Kelly Thompson, rajzolta: Marco Checchetto)

egy időben próbáltam követni a marvel filmes univerzumához kiadott összes kapcsolódó képregényt, aztán leálltam velük, mert legtöbbször előzményként adták el a korábbi filmek képregényesített zanzáját, de amikor új sztorikra szánták magukat, akkor sem sikerült túl érdekes előzmény-aspektusokat találni -ez azért jutott eszembe most, mert phasma kapitány körül is sajnos sokkal nagyobb volt a marketing-füst, mint a láng... mert hát arról volt szó, hogy ez lesz az összekötés a hetedik és nyolcadik rész között, hogy megtudjuk, hogy mi lett a sorsa phasma-nak, miután a levegőbe röpült a szebb sorsra érdemes starkiller base -és persze, benne volt ez is az első füzetben, aztán viszont kénytelenek voltunk egy érdektelen sztoriban követni a sisakokhoz betegesen vonzódó nőszemélyt, hogy aztán az utolsó számban megint visszatérjen egy kicsit a sötét oldalba vetett hitünk... azt is el kell ismernem, hogy a force awakens-ben bántóan semmilyen volt a karakter, egy fényes sisak, akit cool-nak akartak bemutatni, ám a könnyed legyőzésével aláásták a tekintélyét -ennél azért most többet kaptunk, egy számító antihőst, aki mindent elkövet, hogy a becsületén ne eshessen csorba, sőt, néha még az erős vezetői képességét is megvillantja (mégiscsak századosi rangban van) -emellett a gyerekkorából is volt egy felvillanás, de itt megint a marketing osztály kezét érzem a dologban, mert egy oldalnyi emlékeztető volt, hogy el kéne olvasni az ifjúkoráról szóló könyvet is... no, ha a sztori nem is mindig meggyőző (a kilógó csápos szörnyek miatt mondjuk), a vizualitásra nem lehet panaszunk, mert mind checchetto rajzai, mind a szín-kezelés gyönyörűek.) (#12.13.)

(Poe Dameron #14-19, Annual 1) (2017) (írta: Charles Soule, Robert Thompson rajzolta: Angel Unzueta, Nicole Virella)

a kiterjesztett univerzum egyik legfőbb feladata, hogy olyan dolgokra szánjon időt, amikre a filmekben, jellegüknél fogva nem juthat kellő idő -például a nem főszereplő pilótákat leginkább csak bevetés közben láthatjuk, ahogy sisakban ülnek a fülkében, és próbálják túlélni a küldetéseket. úgyhogy örömteli, hogy poe dameron mellett itt jut nekik kellő hely, hogy többek legyenek, mint az ellenállás névtelen hősei (jellemző egyébként, hogy a force awakens harmadik nézésénél tűnt fel, hogy az egyik x-szárnyú pilótát jessica henwick játssza -oké, mivel a képregényben jól felismerhető az arca (és az anyajegye), így már egy életre megjegyeztem. de azért az sem ártott, hogy pont az ő karaktere kapott pár flashback-et is a nehéz gyermekkorára.)... és nem csak arról van szó, hogy arcot és nevet kapnak ezek a hősök, hanem érzelmeket is kiváltanak belőlünk, tudunk izgulni értük (még akkor is, ha vannak köztük olyanok is, akikről tudjuk, hogy a saga egy későbbi pontján még életben lesznek), és tudunk szomorkodni is, ha nem térnek vissza egy küldetésről. sajnos az élet erősítette fel a temetés jelenet drámai aspektusát, mert a rajzolt carrie fisher arcot látva, miközben leia arról beszél, hogy nem tudja még saját magáról sem, hogy meddig lesz még az univerzumban, kicsit bele szakadt a szív. de még az igaz szerelem is szomorú gellert kapott, de ez is azért kellett, hogy így érezzük igazán a tétek nagyságát, azt, hogy az önérdekeket félre kell rakni a nagyobb jó érdekében... továbbra is érdekes ez az interregnum állapot, hogy egyik fél sem mer nyílt konfliktusba bocsátkozni, ezért trükköket kell bevetniük a helyi győzelmekhez, és érdekes az is, hogy a közvéleményt meg kell győzni arról, hogy az első rend rossz -mert nem volt elég huszonöt évnyi birodalmi uralom, hogy a népek megtanulják felismerni a diktatúrát... a gonosz oldal is szépen módosult, terex-et kicsit félreraktuk (azért phasma-ról is megtudhattunk egyet-s-mást a statuálási módszerei által), és jött egy új, harcias ellenfél -nyugtalanító szemekkel... (#12.12.)

(Poe Dameron #7-13) (2016-2017) (írta: Charles Soule; rajzolta: Angel Unzueta, Phil Noto)

azt hiszem, hogy a sorozat legnagyobb vonzereje a korszak, amiben játszódik -mert még mindig oly’ keveset tudunk arról a hidegháborúról, ami az ellenállás és az első rend között zajlott abban a politikailag ingatag közegben, amit az új köztársaság jelentett. persze voltak pillanatok, amikor ez a háború melegebb helyzetekbe fokozódott fel, de igazából azokat az olyan renegátok okozták, mint terex különleges ügynök (vagy ahogy a régi barátai ismerik: terex nagyúr)... és ennek a kötetnek a nagy fegyverténye, hogy alá akar ásni terex múltjának, amivel az egyik legérdekesebb új karakterré sikerült formálni -egy volt birodalmi rohamosztagos, aki sohasem adta fel az elveit (és a páncélját), viszont az első rend merevségéhez képtelen simulni, így ha merész lépésekben el kell térni a snoke által felállított direktíváktól, gondolkozás nélkül megteszi. megteheti, mert erős hátteret épített ki magának egy bűnözőkkel teli bolygón az elmúlt években -ráadásul az is szépen simult a sztoriba, hogy miként szerezte meg thrawn egykori hajóját is... úgyhogy a sötét(ebb) oldal mellett a címszereplő poe is kicsit háttérbe szorult, de azért még épp’ annyira sodródott az események sűrűjében, hogy a szórakoztató vagányságával feldobja a füzeteket... nagy meglepetés volt számomra c3po, aki egy fokkal kevésbé volt idegesítő az átlagosnál, és azért, mert egy meglepően kompetens sztorit kapott azzal, hogy egy besúgó-hálózat fejeként ábrázolják... (a story-group ismét erősen tartotta az írás ütőerén a kezét, mert nem csak az eljövendő force awakens-re volt utalás szép számmal, de a múlttal az utóhatás trilógia pár pontjára is rávilágítottak -az viszont tök ciki, hogy én most döbbentem rá, hogy a greg grunberg által játszott pilóta, az a kissrác karakter az utóhatás-ból...) (a hetedik füzet technikailag nem tartozik a kötethez, inkább egy annual, ami végül sorszámot kapott, de én nem szeretem variálni a kiadás sorrendjét, úgyhogy itt olvastam... -egyébként hasonlóan a többi füzethez, ez is egy kalandos adalék volt ahhoz, hogy miként próbálta fű alatt kijátszani egymás az ellenállás és az első rend.) (#12.10.)

(Doctor Aphra #9-13, Annual 1) (2017) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Kev Walker, Marc Laming) (eng)

(második) kedvenc archeológusunk első kötete egy nagy kaland ígéreté nyújtotta át -ehhez képest talán egy kicsit csalódás, hogy a második adag füzet beszűkítette a teret, és egyetlen eseményre koncentrált: az aphra-féle káoszba forduló licit-háborúra... és persze azért nagy baj nincs, mert így is szórakoztató volt a sok szájkarate és a komoly vérveszteségekkel járó akció-jelenetek sora, de egy nagyon pici plusz azért hiányzott... annak viszont örültem, hogy a doktor egy picit más arcát is megismerhettük, mert bizony egy ilyen kiöltözős eseményen keményen smúzolnia kellett a vendégekkel, hogy kipuhatolózza, hogy kinek érdemes eladni a (kissé már túlhasznált) jedi-kristályt. és mondhatjuk, hogy szó szerint is új arcot kapott a lány, mert végre láthattuk elég sokáig a tipikus fejfedője meg a homlokra tolt szemüvege nélkül is, csinosan, egy parókával megváltoztatva az arc-karakterét... ahogy az ilyen sokféle figurát felvonultató nagy eseményeknél az megszokott, most is elszabadult a pokol, és nem volt elég a különböző fajú karakterek elhalálozása egy robot/szellem/jedi által, még vader is bekukkantott, hogy vagdalkozzon párat... úgy tűnik, hogy kieron gillen megunta a jelenlegi statusquo-t, és szétszedte az eddigi csapatot -de egy ilyen brigádnál, ahol mindennaposak a hátbatámadások, talán az a meglepő, hogy eddig együtt voltak... (volt annual is a kötetben, ami igazából csak egy alibi volt, hogy többet megtudhassunk a sebhelyes vuki hátteréről.) (#12.08.)

(Star Wars #33-37, Annual 3) (2017) (írta: Jason Aaron, Jason Latour; rajzolta: Salvador Larroca, Andrea Sorrentino, Michael Walsh) (eng)

jason aaron tudta, hogy le akarja adni a sorozatot a közeljövőben, ezért valószínűleg már nem akart egy mélyebb sztoriba belemenni, úgyhogy one-shot-okkal bekkelte ki a maradék időt -és tulajdonképpen nem is állt rosszul a sorozatnak ez a szerializáltság... kapott egy külön kalandot leia és luke, és ha nem lenne furcsa, akkor azt mondanám, hogy majdhogynem romantikus vibe lengte be a füzetet -és tudok örülni annak (is), hogy nem az akció-részek voltak benne maradandóak, hanem a csöndes beszélgetések a csillagok alatt, ahol érezhetted azt, hogy a személyes traumák mennyire nyomják a híres hősöket is; aztán szántunk időt sana-ra, aki egy kifejezetten szórakoztató történetben vert át mindenkit (a vendégszereplő lando teljes elképedésére) -szoktam szeretni, amikor egy karakter az intellektuális fölényét villogtatja, ráadásul pont így képzelem el a fifikás csempészeket; han és chewie ismét bizonyíthatta a felkelőknek, hogy milyen értékes munkát tudnak végezni -a maguk módján; az artoo-s számban poénra lett véve a narráció, mivel egy gépkönyv száraz leírásaival lett ellenpontozva a kis asztromech droid összes elképesztő tette; azért a gonosz-oldalt sem felejtettük el, így egy ambiciózus rohamosztagosra is vetülhetett némi fény(kard)... (az elmúlt napokban megszállottan dicsértem a larroca-féle arc-ábrázolást, itt viszont már én is kicsit soknak éreztem a fotó-realisztikus mimikai betéteket, amik kicsit elütnek a kép többi részétől...) (#12.07.)

(The Screaming Citadel, Star Wars #31-32, Doctor Aphra #7-8) (2017) (írta: Kieron Gillen, Jason Aaron; rajzolta: Marco Checchetto, Salvador Larroca, Andrea Broccardo) (eng)

újabb év, újabb crossover a fő sorozatok között -igaz, most érezhetően kieron gillen vitte a zászlórudat, mert inkább támaszkodtunk aphra doki sorozatára (lásd még az ott megszerzett csoda-kristály fontos szerepét itt), a klasszikus hősök inkább csak asszisztálni ugrottak be ebbe a kicsit starwars-idegen scifi-sztoriba... kicsit olyan hangulata volt az összképnek, mintha mondjuk egy stargate:sg1 epizódot néznék -ahol ügyesen elintézték a producerek, hogy néha villanhasson egy fénykard... mert egy olyan bolygón jártunk, ahol az uralkodó némi alien-segítséggel tartja a kezében a gyeplőt, és a gonosz praktikája hőseinkre is komoly hatást tesz. lehet egyébként, hogy csak a szimbióták miatt ugrott be a csillagkapu párhuzam, de valahogy az egész olyan epizodikus mellék-küldetésnek érződött, ahol a rész végére minden rendbe-jön, és lehet menni a következő kalandra... szerencsére az írók azért némi karakter-építést be tudtak csempészni a nem túl eredeti sztori és a verekedős akciók alá, luke le tudta vonni a tanulságot a jedi útjának nehézségeiről, és aphra is tarthatott egy kis önvizsgálatot... (rossz volt nézni, ahogy a rajzminőség hullámzik a két sorozat között, mondjuk salvador larroca arcaival nehéz felvenni a versenyt...) (#12.06.)

(Doctor Aphra #1-6) (2016-2017) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Kev Walker) (eng)

szerintem jól döntött kieron gillen, hogy lezárta megyek a darth vader szériáját, és nem húzta csak azért még éveken át, mert az öreg sisakossal el lehet mindent adni az univerzum rajongóinak. inkább fogta az oda megalkotott karaktereit, hogy teljesen új kalandok felé terelje őket. és most itt érthetjük szó szerint a kalandokat, mert egy archeológusnak mindig tele van izgalommal az élete -igaz, hogy aphra doktor egy kicsit más, mint a nagy elődje a régész-szakmában, ugyanis amíg indiana jones mindig is a közjó (és a múzeumok) javát nézte, addig hősnőnk számára a pénztárcája élvez prioritást. de azért találhatunk közös vonást is bennük, mondjuk a nők iránti erős vonzódást -vagy az erős apakomplexust... eddig leginkább szórakoztató volt a karakter, ahogy lavírozott a starwars-univerzumban viszonylag ritka szürke-zónában, most viszont komoly mélységet kapott a családi háttér-történetével -de ha komolyodott volna is menet közben hősnőnk, akkor tripla-zero gondoskodott a humoros oldásról. fekete krrsantan-t meg a zúzásért tartják, de hát egy wookie mi másra lenne jó, mint hogy bezúzza az óvatlan birodalmiak fejét... ügyesen játszott kieron gillen a korszakkal is, mert az ikonikus yavin4-re is ellátogattunk -ami egyébként logikus lépés, mert mindig is tudtuk, hogy ősi templomok emelkednek a holdon, és ha valami régi, akkor ott van keresnivalója egy régésznek... a hangulat, a karakterek és érzelmi többlet a régmúltba nyúló sztori fölé emelkedett, de ezt nem érzem nagy bajnak, ráadásul jól állt az is a kötetnek, hogy nem mindig vette komolyan a történet-mesélést -például egy flashback-et is többféle szemszögből mesélte, mert egy megkopott legendánál úgyis homályba vész, hogy ténylegesen mi történhetett... (#12.05.)

(Star Wars #26-30, Annual 2) (2016-2017) (írta: Jason Aaron, Kelly Thompson; rajzolta: Salvador Larroca, Emilio Laiso) (eng)

én már az elejétől szűkösnek érzem azt a játszóteret, amit a sorozat számára megszabtak, a három éves időperiódust a new hope és az empire között, és az ezzel járó megkötések (nem szerepelhetnek bizonyos karakterek és helyszínek) is lefojtó erővel bírnak. de jason aaron kitalálta a biankó csekket ben naplójával, amivel szélesíteni tudja a repertoárját, így írhat nyugodtan yoda-s sztorit is úgy, hogy a kis zöld mestert nem mozdítja ki a dagobah kellemetlen szagú mocsaraiból... és oké, lenyeljük a kerettörténetet az űrben unalmában olvasgató luke-kal, de azt már nehezen bocsátjuk meg, hogy szegény öreg zöld jedi-t egy ilyen érdektelen sztoriba pazaroltuk el... mert még a legyek ura / mad max hangulat működgetett az elején, de aztán annyira túl lett húzva ez a kő-szörnyes, filozofikus tanmese, hogy szerintem luke is el-elszundított két lapozás között... így főleg kiütközött, hogy ez csak egy hosszúra nyúlt lábjegyzet volt, az olvasó csak túl akart lenni rajta, hogy közelebb juthasson az igazi kalandokhoz, és az ilyen felületes/átszaladós olvasás mindig megtépázza egy sorozat renoméját... a szintén a kötetben szereplő annual pont fordítottja a gerincet adó yoda-s unalomnak, mert egy izgalmas mellék-történetet nyújt rajzfilm-szerűen ronda rajzokkal (míg ugye salvador larroca gyönyörű rajzait ez a vád nem érheti) -és nagyon tudtam örülni egy fizikailag és lelkileg is erős női vendég-karakter jelenlétének. ráadásul érdekesen pedzegettük azt, hogy a felkelők sem voltak szentek, hogy mind-a-két oldal cselekedetei nyomán érték sérelmek és fájdalmak azokat, akik részt sem akartak venni ebben a konfliktusban. (#12.04.)

(Darth Vader: Dark Lord of the Sith #1-6) (2017) (írta: Charles Soule, rajzolta: Giuseppe Camuncoli) (eng)

darth vader-ről már mindent tudunk -a sanyarú gyerekkorát, a homok-utálatát, az elátkozott szerelmét, a hatalmas erejét, és hogy a benne dúló mérhetetlen harag és düh ellenére még ottmarad a lelkében a jóság szikrája... bátor dolog a saga egyik leginkább cikizett eseményével indítani a sötét nagyúr új sorozatát (’noooooooo!’), de mivel ez még egy kvázi feltérképezetlen terület, ezért inkább mosolyogva félrenézünk az első kockáknál (ahol egyébként sokkal inkább érezni a maszk súlya alatti első sokkot, mint a filmben)... a disney-érában komoly hangsúly került a kyber-kristályokra, így vader is egy ilyen kincs felkutatására indul első küldetésként -igaz, az ő esetében alapfeltétel, hogy ez a kristály egy még élő jedi kardjának lelkét adja (ellentmondásosnak érzem, hogy maul az alant látható kötetben az első jedi áldozatáért indult vörös fénykarddal a kezében, addig most a császár azt mondja, hogy egy jedi megölése színezi be, rontja meg a kristályt. a story-group aludt vagy valaki hazudik...?). jó volt látni, hogy nem csak a szokásos elpusztíthatatlan gyilkológép ikonban mer gondolkozni egy író, hanem igenis egy sérülékeny karakterként ábrázolja antihősét, aki az első botladozó lépteit teszi meg itt a robot-lábain, akinek nem csak a köpenye szakad el, de komoly sebeket is el tud szenvedni az egyébként is meggyötört testén. és persze lelkileg is dúl benne a csata, egy tökéletes éteri tiszta fénnyel világító kristály is meg tudja még kísérteni a páncél alatt élő anakin-t... az utolsó füzet már inkább a következő történetet vezette fel, mert charles soule talált egy újabb rést a birodalmi históriában, amit érdemes kitölteni -kik azok az inkvizítorok, akik a rebels-sorozatban keserítették meg ezra-ék életét. (volt egy két hatásos beállítás a kötetben, de az arcok ábrázolásában nem jeleskedett a rajzoló-brigád...) (#11.30.)

(Star Wars: Darth Maul #1-5) (2017) (írta: Cullen Bunn, rajzolta: Luke Ross)

george lucas azzal követte el az egyik nagy hibáját a prequel időszakban, hogy túl hamar eldobta maul karakterét -persze azt nem tudhatta előre, hogy a népek ennyire vonzódni fognak a zabrak lény piros/fekete arcához... így a kiterjesztett univerzumba okkal tér vissza keménykedni időről/időre -viszont úgy tűnik, hogy eléggé kettős vállalás az, hogy a ’phantom...’ előtti korszakával is foglalkozzunk, hiszen ez az az időszak, amikor a sith-ek még az árnyékba húzódtak, így nem lehet bátran telerakni a képregény-kockákat cool kettős-vörös-pengés harcokkal... viszont el lehet küldeni a tépelődő (anti)hőst egy színes söpredékekkel teli kietlen vidékre, ahol kedvére kitombolhatja magát... bevallom, nekem elsőre túl komornak tűnt a koncepció maul narrációjával, aztán amikor megérkeztek a galaxis hírhedt fejvadászai, cad bane és aurra sing, máris nagyot ugrott előre az olvasás szórakoztató faktora. aztán szépen kiteljesedett maul lelki útja is, a gyűlöletével való viaskodása, a jedik halálát szomjazó természete (és a padawan lány jól kiegészítette őt a szilárd természetével)... szóval túl sokat nem vállalt ez a mini-sorozat, de a végére azért elégedetten csukta be az ember, mert jól ki tudták használni a maul-ban rejlő erőt, amit a kitalálójának annak idején nem sikerült... (#11.28.)

(2017) (írta: Timothy Zahn) (magyarul: Szukits, 2017) (11-2BBY)

bár a rendszer-váltás utáni starwars könyvkiadás pont a sokat olvasós tinédzser-éveimre esett, csak egy maroknyi műhöz jutottam hozzá az akkori kiterjeszt univerzumból -így a sokak által istenített thrawn-trilógia is kimaradt. évekkel később próbáltam pótolni, de néhány tucat oldalnál nem jutottam tovább, túlságosan elavultnak éreztem. úgyhogy számomra az igazi bemutatója a kékbőrű karakternek a ’rebels’ rajzfilm-sorozatban volt, ahol üdítően hatott a sok inkompetens birodalmi után egy olyan vezető, aki az intelligenciáját használja az arroganciája helyett. persze kérdéseket is felvetett a szereplése, mert tudjuk jól, hogy a birodalom csak a fehér (ember-)férfiakat tűri meg a felső-vezetésben, így örültem, hogy megtudhatom, hogy egy idegen faj szülötte miképp juthatott ilyen magasra a ranglétrán -arra mondjuk nem gondoltam, hogy timothy zahn úgy nyúl az általa teremtett karakterhez, hogy szó szerint a katonai előmenetelt teszi meg a könyve gerincének, amire felfűzi a különböző kalandokat... de a kályhánál kezdtük, a chiss megérkezésével a birodalom kötelékébe (bár felvázolódik egy izgalmas előtörténet is, amikor thrawn találkozott anakin-nal a klónháború idején), és zahn máris érzékelteti a karakter intellektuális fölényét, ami szerencsére végig kitart a többszáz oldalon keresztül. persze kellett mellé egy emberi karakter, aki az olvasót képviseli a történetben, plusz egy erős sherlock/watson megidézésre is alkalmas, mikor is nem a szuper-intelligens szereplő fitogtatja a tudását, hanem a másikkal mondatja ki a következtetéseket... egy kicsit bipoláris lett a könyv attól, hogy thrawn gondolatai is beékelődtek az egyes szám/harmadik személyű narrációba -plusz a fő kalandok kiegészültek egy újabb nézőponttal is, mert nem csak a kék idegen felemelkedését követhettük figyelemmel, de a szintén a rajzfilm-sorozatból megismert lothal-i kormányzó-asszony útját is, a bányász-családi háttértől egész a politika csúcsára. nem is ártott ez a b-szál, mert így nem csak a katonai vezetők inkompetenciájába leshettünk be, de a korrupt és számító politikusok mindennapi áskálódásaiba is (és ezek után remélem már más szemmel nézek majd a rajzfilmben is a karakterre, mert eddig mindig kizökkentett az, hogy pont úgy néz ki és beszél, mint cate blanchett a kristály-koponyában)... politika és nagyívűséget nélkülöző akciók -hát lehet ezekből valami izgalmast és élvezetest gyúrni? hát timothy zahn most megmutatta, hogy igenis lehet, sohasem éreztem száraznak a kötetet, érdekes volt követni thrawn csavaros gondolkozását, szívesen merültem el az érett birodalom korrupt elitjében. és nagyon tudok örülni annak, hogy nem csak thrawn személyében kaptunk egy nem-szokványos birodalmi figurát, de több karakter is pozitívan volt ábrázolva annak ellenére, hogy a császárt szolgálják. az egyik legjobb kánon regény, ami eddig bekerült nálam a portfólióba... (#11.25.)

(2014) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2016) (11BBY)

sajnálom azokat, akik a borító alapján ítélnek meg egy könyvet -és mondjuk nem veszik a kezükbe ezt a star wars kötetet, mert ’biztos valami gyerekes rajzfilmes gagyiság van benne’... pedig ez egy kifejezetten komoly és felnőttes regény -ami mellesleg előzmény egy rajzfilm-sorozathoz... amiatt is csalódás-keltő lehet a borító rajza, mert fegyverrel a kézben ábrázolja a főhősöket, pedig az írott szövegben már egyáltalán nem az akción van a hangsúly, sőt, kanan végig egy távcső-tokban tartja a fénykardját, egyszer sem kapcsolja be... de egyébként is csínján bánik a jedi-trükkökkel, csak vészhelyzet esetén használja az erőt -de szépen meg van indokolva lelkileg, hogy miért nem nyúl a képességeihez az egykori padawan, mert nyomasztja még ennyi idő után a 66-os parancs súlya... érdekes is látni a rebels-hez képest kanan személyiségét, mert itt még egy pimasz élvhajhász, egy hitehagyott renegát, aki az alkohol-gőzös kocsmákban érzi jól magát a kétkezi melósok közt... hera-nál kevésbé éreztem ezt a kidolgozottságot, már itt is zseniális pilóta, mint a sorozatban, viszont azt nem igazán fejtegetjük, hogy miért küzd ilyen elszántan a birodalom ellen (persze ha ismered a teljesebb univerzumot, akkor tisztában vagy azzal is, hogy mit tett a birodalom a bolygójával és az apjával, de azért pár utalást itt is elvártam volna)... a két karakter kapcsolata jól van felépítve, a csipkelődések fokozatosan alakulnak át bizalommá, és persze végig ott lebegtetik a kettejük közti vonzalmat is -de azért igazi szerelmi szálról (itt még) nem beszélhetünk... el kell telnie néhány tucat oldalnak, mire ők ketten találkoznak, de hogy addig mivel foglalkozunk? mineralógiával és geopolitikával... kifejezetten érdekes időszaka az univerzumnak ez, amikor az érett birodalom formálódik, amikor mindent a hadigépezet szolgálatába állítanak, bolygókat és holdakat formálnak át a szükséges alapanyagokért cserébe -így teljesen érthető, hogy ennyit foglalkozunk a könyvben a bányászattal (ennek pozitív hozadéka az is, hogy egy nem szokványos starwars-helyszínt kaptunk a gorse-i munkás-negyedekkel). a kötet negatív szereplője is ehhez a vonalhoz kapcsolódik, és nem egy tipikus birodalmi főmufti vagy sith, hanem egy összetett személyiség, akit egyszerre hajt a hatalom-vágy és a bosszú -valamint a mechanikus alkatrészek, mert az univerzum kis-számú, de jelentős kiborg-jai közé tartozik... (maga a birodalmi oldal is egy egyedibb alakkal képviselteti magát sloane kapitány képében, mert nem egy gonoszkodós gonosz ő, csak egy katona, aki azért tesz mindent, hogy feljebb jusson a ranglétrán, és csak ennek érdekében hűséges a császárhoz is -btw, azért halványan derengett, hogy az utóhatásban is találkoztunk vele)... szóval szerintem mindenk starwars rajongó megtalálhatja a számításait a könyvvel, az is, aki szeretne egy kis háttér-történetet a rebels-hez, és az is, aki szeretné jobban megismerni a dicső birodalom fénykorának működését. azok viszont, aki szerint a messzi-messzi galaxis csak a jedik-ről meg a fénykard-párbajokról szól, azok inkább kerüljék messzire, mert csalódni fognak... (#11.11.)

(2016) (írta: E.K. Johnston) (magyarul: Szukits, 2016) (18BBY)

azért valljuk be, a clone wars film idején nem sok starwars-rajongó zárta a szívébe ashoka-t, mert egy idegesítő kullancs volt, akit dave filloni-ék megpróbáltak tinisen menőnek ábrázolni, de kudarcot vallottak -ezért volt kisebb csoda, hogy a sorozatos verziója már sokkal szerethetőbbé formálódott, szerencsére volt hely mélyíteni a karakterét, akinek így már komoly rajongótábora alakult ki. én is ekkortájt kezdtem kötődni ehhez a cserfes padawan-hoz, aki nemcsak eszes és ügyes, de a szíve is mindig a helyén van... sok rajongóban már a kezdetekkor felmerült, hogy vajon mi a szándékuk az alkotóknak egy olyan karakterrel, aki a későbbiekben nem szerepel a filmekben, hogy vajon meg mernek-e ölni egy tinédzsert -de persze az írók vannak olyan rafináltak, hogy ki tudnak bújni egy ilyen kérdés alól... viszont maradtak bőven homályos foltok az életútban, úgyhogy itt ez a regény, hogy egy apróbb foltot kitöltsön... mert azért ez nyilvánvalóan egy kisebb folt volt, egy fókuszált, kisebb szabású történet -ami egy érdekes időszakban játszódik... mert a birodalom még egy friss képződmény, így jól meg lehet ragadni, hogy miképp fejlődött azzá a borzasztó óriássá, ami aztán a császár halálával hullott darabjaira -bár már a kezdeteknél is ott munkált a gonoszság a működésében, igazi ’felégetünk minden hidat magunk mögött’ típusú autoriter berendezkedésként hengereltek, nem törődve a természettel és a társadalmakkal, kizsákmányolva mindent és mindenkit. és azt is érdekes volt látni, hogy mennyire a klónháborús készletekre alapoztak az elején, igaz, hogy a katonaságnál már inkább újoncokra adták a rohamosztagos páncélt -ennek köszönhetően még bénábbak voltak, mint általában... persze ashoka szemszögéből is érdekes ez az időszak, ahol a képességei miatt bujdokolnia kell, így van ideje merengeni a közelmúlt szomorú eseményein... jó hogy írtam a ’szemszög’ szót az előbb, mert fontos az, hogy a könyv nagyrészében a címszereplő togruta lány szemszögéből látjuk az eseményeket, ezért is érződik a kis-szabás, mert nincs kitekintés a nagyobb világ eseményeire, megmaradunk egy kisebb jelentőségű bolygón sokáig (talán az én ízlésem szerint túl sokáig is). amikor viszont útra-kelünk, és két új nézőpont is bekerül ashokáé mellé (bail organa és egy inkvizítor), akkor viszont felgyorsulnak az események -talán túlságosan is... így utólag belegondolva kicsit ’pilot-ízű’ ez a kötet, hiszen csak a legvégén (egy meglehetősen satnya harc után) szerzi meg ashoka a kardjait és bújik a fulcrum álnév mögé, amit elég sokszor hallhattunk a rebels sorozatban -és ez azért szájhúzós egy kicsit, mert az ember azt érzi, hogy ezek után sokkal izgalmasabb kalandok történnek majd az egykori padawan-nal, mint amikről most olvashatott... (#11.04.)

(2015) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2016) (19BBY)

bár a star wars világa mindig is velem volt, azért voltak olyan periódusok az életemben, amikor kevésbé tudtam ráhangolódni a messzi-messzi galaxis hangulatára -és az egyik ilyen korszakom arra az időszakra esett, amikor (a) the clone wars rajzfilmsorozat nagyrészét vetítették. így bár minden évben tömbösítve letudtam az aktuális adagot, azért annyira sosem mélyedtem el a történeteiben, mint sok más rajongó, így sok minden kiesett a fejemből azóta. viszont assaj ventress-re könnyen vissza tudtam emlékezni, mert igazán emblematikus figurája a korszaknak a rekedt hangjával és a jellegzetes fejformájával. így egyfelől kicsit félve kezdtem bele ebbe a kötetbe, mert a sorozathoz fel nem használt forgatókönyvekből adaptálta az írónője, így aggódtam, hogy túl sok lesz az utalás a korábbi eseményekre (volt néhány, de nem érződött erőltetettnek), ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy mit tudnak hozzátenni a kopasz (ezúttal már szőke fürtös) sötét tanítvány életéhez. quinlan vos kevesebbet szerepelt a show-ban, így csak az derengett, hogy ő sem szokta féken tartani a száját -tehát várható volt, hogy a két karakter verbális összefeszülései élvezetesek lesznek (és azok is lettek)... maga a kötet szerkezete klasszikusnak mondható, egy drámai felütés után megismerjük a karaktereket, akik interakcióba lépnek egymással, majd különböző mellék-küldetésekkel készülnek fel a fő ellenfélre, aztán jön a nagy csavar, ami mindent drámaian megváltoztat (és azért kicsit érződnek azok a törésvonalak, ahol 8 epizódra lett volna feldarabolva ez a sztori, de azért nem lóg ki a forgatókönyv váza a szöveg alól)... bevallom, nekem a kötet első fele jobban tetszett, ahogy egyre szorosabbra építette fel ventress és vos kapcsolatát, többszörösen is próbára téve a jedi mestert. mert amíg a filmekben annakin szerelmi megkísértése és a sötét oldali csábítása erőltetett és hiteltelen volt, addig quinlan-nál elhittem ezeket az emberi folyamatokat, és érdekes volt megfigyelni ventress-nél is, ahogy folyamatosan foszlik le a keménység álarca, és átalakul a benne fortyogó gyűlölet és harag szeretetté és szerelemmé... sajnos itt sem tett jót az olvasás-élménynek az a tény, hogy tudtuk, hogy kiknek kell állva maradnia a végére, de azért akit el lehetett hullajtani, azt el is hullajtotta a szerző, nem véletlen, hogy ez a mű a rajzfilmes alapok ellenére a felnőtt szekcióban jelent meg... persze az nem baj, hogy sok ismert arc is beköszönt a műbe, obi-wan hangsúlyosabb szereplésével csak erősödött bennem a clone wars-os hangulat. és a jedi-k szerepeltetésével ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy azokban a vészterhes utolsó napokban mennyire nem látták tisztán az eseményeket, hogy olyan ösvényekre is tévedtek, amik már nem a tiszta fény útjai voltak (orgyilkosság? tárgyalás nélküli kivégzés elrendelése?)... (#05.04.)

(Star Wars: Darth Maul -Son of Dathomir #1-4) (2014) (írta: Jeremy Barlow, rajzolta: Juan Frigeri)

darth maul annyira túlélő-típus, hogy az ő képregénye az egyetlen, ami a dark horse kiadványai közül ma is a hivatalos kiterjesztett univerzum részének számít... de természetesen nem az elpusztíthatatlan zabrak az oka annak, hogy kánonnak tekintik ez a történet, hanem az, hogy (a) the clone wars rajzfilmhez írt forgatókönyv alapján készült -és ha az a sorozat része maradt a nagy egésznek, akkor logikus, hogy ez is túlélte a disney nagy purgálását... (sőt, azóta a marvel is újra kiadta, csak hogy egyértelműsítsék a helyzetet) és igazából a hosszas felvezetésemmel el is árultam, hogy mi a képregény legnagyobb problémája -hogy 1. nem egy önálló alkotás, és 2. hogy egy másik médiumhoz készült vázlatok alapján lett létrehozva. mert aki nem ismeri a rajzfilmet, az nagyon sok mindent nem fog érteni, annyira építkezik az ott vezetett dathomir-i szálakra, a vázlatossága meg talán a felületességén érhető tetten, hogy kapkodva szaladunk végig a négy füzeten. kicsit egyébként azt éreztem, hogy az volt a cool koncepciójuk, hogy összeeresztik a prequel-korszak ikonikus gonoszait -ééés ezzel el is fogyott az összes ötletük... de igazságtalan vagyok, mert azért szépen bővítették maul háttér-történetét az akció-jelenetek közben is -és igenis cool dolog látni azt, ahogy összecsap maul, dooku, sidious, griveous és talzin anya... a rajzok ’okék’ voltak -azt kicsit sajnálom, hogy az űrcsatákat nehéz papíron olyan intenzíven visszaadni, mint mozgóképen, de sebaj, mert dúdoltam olvasás közben némi starwars-os zenét, és majdnem meglett a kellő hangulat hozzájuk... (#05.03.)

a regény:

(2016) (írta: Alexander Freed) (magyarul: Szukits, 2017) (0BBY)

miután tavaly megégettem magam a feleslegesnek érződő force awakens adaptációval, idén már megfontoltabban közelítettem az új film-adaptációhoz. de szerencsére belátták a disney-nél is, hogy nem elég arra ösztönözni a szerzőt, hogy csak mondja fel a kötelezőt, a többit meg majd elintézi a plakát a borítón, lehet is fáradni a pénztárhoz -vagy csak alexander freed nem hagyta magát... és mennyivel elégedettebben csukja be a rajongó az utolsó lap után a könyvet úgy, hogy kap valami többletet is a már többször is látott film szöveges formában való interpretálásán túl, egy kötetet, ami kihasználja az előnyeit a mozgóképpel szemben. mert persze az űr-csaták vagy a nagyúri tombolások terén nem veheti fel a versenyt az audiovizuális szőnyegbombázással, viszont a karakterekbe jobban el lehet merülni -és gyerekek, mindig, ismétlem, mindig a karakterek adják egy történet lelkét... és ehhez elég, hogy egy kicsit jobban belelássunk a gondolataikba, bővítsük az ismereteinket a múltjukról. vagy lehet picit máshova helyezni a hangsúlyokat is az érzelmeiknél. humanizálni a karaktereket. de van lehetőség jobban kidomborítani bizonyos kapcsolatokat is -és most nem is romantikus vonzódásra gondolok itt elsősorban, hanem mondjuk a krennick/tarkin ellentétre... tetszett, hogy bizonyos eseményeknél meglepő perspektívákat választott a szerző (pl. a jedha-i menekülés nagyrészét bodhi mellől szemléljük), ezzel is erősítve a kapcsolódásunkat a karakterekhez. és még sok kis apróság is belefért, például amikor a halálcsillag első pusztítása előtt lementünk a mikroszintre, és néhány helyi lakos utolsó pillanataival törte össze a szívünket... bár az elején azt írtam, hogy az akció-részek nem érhetnek fel a moziban átéltetekhez, azért az utolsó harmad fékevesztett intenzitása olvasva is működött... kedves disney, köszönöm, hogy hallgattak rám tavaly ilyenkor, amikor azt kértem, hogy a filmregények nívóján emelkedjen kicsit. sikerült. nagyon is... (#04.09.)

képes enciklopédia (visual guide):

(2016) (írta: Pablo Hidalgo) (magyarul: Kolibri, 2016)

nem szokásom megvásárolni az ilyen színes/szagos képeskönyveket, mert nem gondolom, hogy tudnának annyit adni, amiért megéri kifizetni a borsot árat -de ennél nem tudtam ellenállni. és nem csak azért, mert hallottam, hogy ez kicsit másabb, mint az eddigi kiadványok, hanem mert a kontinuitásért felelős star wars story group feje, pablo hidalgo írta. és ejha, nem kellett csalódnom, kimerítő részletességgel merültünk el a film világában. ami le tud nyűgözni, hogy ilyenkor látszik, hogy mennyire komplexen kitalált galaxis ez, hogy minden kütyünek jelentősége van, hogy minden háttérben kóricáló karakternek van neve és háttértörténete... bár a pénztárcám zokogni fog ettől a kinyilatkoztatástól, de ha a továbbiakban is ilyen szinten tartják ezeket a vizuális bibliákat, akkor kénytelen leszek azokat is a polcomra rakni... (#04.14.)

(2016) (írta: James Luceno) (magyarul: Szukits, 2017) (21-17BBY)

a halálcsillag negyven évvel ezelőtt csak egy cool tárgy volt, ami hatásos belépőjével (és kilépőjével) beírta magát a filmtörténelembe -elfogadtuk, hogy létezik a film univerzumában egy ekkora fegyver, de nem tettünk fel kérdéseket vele kapcsolatban. azóta viszont nagyon szépen felépült köré a mitológiája, és ehhez az egyik legfontosabb építőkocka ez a regény. azt már tudtuk a filmekből, hogy a tervek megalkotása és az első bevetés között nagyon sok idő telt el, így érdemes volt nagyító alá venni, hogy mi hátráltatta a nagy mű létrehozását. bár azon sem csodálkoztam volna, ha elintézik annyival, hogy logisztikailag nehéz megépíteni egy ilyen monstrumot, beszerezni az alapanyagokat, legyártani, amit szükséges, és megfelelő munkás-kezekkel összeszerelni mindent. csakhogy a starwars kiterjesztett univerzumában nincs olyan, hogy ’elintézik annyival’, itt minden gondosan végig van gondolva, főleg amióta a storygroup szorosan a kezében tartja a gyeplőt... aki már korábban is elmélyedt a háttértörténetekben, az hallott már a fénykardokat éltető kristályokról, így jó ötlet volt bevonni ezeket a különleges köveket a gonosz oldalra is -bár egy kicsit féltem a könyv elején, hogy túlságosan átlovaglunk a kémia/fizika (számomra életveszélyes) területére, de szerencsére minden okfejtés az érthető kereteken belül maradt... viszont jó volt belelátni ugyanekkor a klónháború egy új aspektusába is, a hátországi civilek szemével nézni az eseményeket. de izgalmas a háborút követő átmeneti időszak is, amikor kialakult a birodalmi rend a galaxisban. és nem csak a náciktól kölcsönvett ’féljetek és akkor elhozzuk nektek a békét’ gondolat érdekes ekkor, hanem az a buldózer-mentalitás is, ami átitatja a birodalmiak gondolkozás-módját, hogy lerombolnak mindent ahhoz, hogy megszerezzék azt, amire vágynak -vagy hogy ott van a kezükben az ultimate energia-termelő tárgy, és csak arra tudnak gondolni, hogy fegyverként használják... (erős kritikát érezni ki a regényből a mi világunk környezet-szemléletére...) azért is jó, hogy lehet a filmekhez ilyen kiegészítő alkotásokat hozzácsatolni, mert nagyon szépen ki lehet fejteni azokat a szálakat és karaktereket, amikre és akikre a két órás játékidő alatt nem lenne idő -és tegyük a kezünket a szívünkre, a karakterek tekintetében a rogue one esetében volt mit fejtegetni... és ebben james luceno nagyon erős, szépen vezeti végig erso-ékat és orson krennic-et a regényben pörgő idő alatt, miközben van ideje arra is, hogy vendégszereplőként behozzon más ismert és fontos figurákat is, mint például tarkin moff-ot és saw gerrera-t (ez utóbbinál elég hihetetlen, hogy rajzfilm-mellékszereplőként kezdte a clone wars-ban). és a filmből csak felületesen megismert embereknek komoly mélysége lesz, galen erso-t a megszállottságával és vakhitével egy kicsit eltávolítja tőlünk, aztán ügyesen visszahozza a szívünk közelébe. eközben krennic sem csupán egy ellenszenves karton-gonosz, mert az intelligenciájával, a nagy sakkjátszmájával le tud nyűgözni, és a tarkin-nal folytatott pengeváltásait mindig öröm olvasni -eleve a két birodalmi főember nagy ellentéte nagyszerű katalizátora a történetnek (kacsint)... szóval aki nagy epikus csatákat és fénykard-párbajokat vár egy starwars-műtől, az kerülje messzire ezt a regényt, aki hozzám hasonlóan szeret szöszmötölni a karakterek lelkivilágával és a háttérben zajló események szálazásával, az bátran vágjon bele, mert nagyon érdekes adalékokkal fogja tágítani az univerzumát. (úgy érzem, hogy jobban jártam, hogy a film után olvastam a könyvet, mert a végkifejlet tükrében jobban érdekelt a karakterek sorsa -és hallhattam a színészek hangját is a fejemben...) (#03.28.)

(2014) (írta: James Luceno) (magyarul: Szukits, 2016) (14BBY)

mit tudtunk meg tarkin nagymoff-ról a ’new hope’-ból? hogy egy kegyetlenül hideg ember, aki egyetlen arcizom-rándulás nélkül el tud rendelni népirtásokat -kicsit kevés ez egy jellemrajzhoz (ezt leszámítva én csak a ’lost star’ című kötet vendégszereplőjeként találkoztam vele, meg halványan dereng, hogy benne volt valamelyik rajzfilm-sorozatban is -hmmm, csak megnyitottam a wookiepedia-t, hét epizód clone wars van a neve mellett plusz három rebels rész, azt hiszem el kell kezdenem cavinton-t szedni...). ezért jó választás ő egy regény főszereplőjének, mert hiába emblematikus alakja az univerzumnak, nem tudunk róla eleget -azügyben inkább merülhettek fel kételyek, hogy egy ilyen hideg figura, egy pedáns, kimért, már-már robotszerű ember elég érdekes (hovatovább szerethető) lesz-e. és james luceno-nak le kellett ásnia a karakter mélyéig, hogy teljes képet tudjon nekünk adni főhőséről, hogy a végére határozott igennel tudjunk felelni a kérdésre: wilhuff tarkin igenis egy érdekes személyiség... ügyesnek éreztem a leásásért tett erőfeszítéseit, hogy úgy nyúlt vissza a tarkin családfán, és úgy tekintettünk vissza az ifjúkori megpróbáltatásokig, hogy nem éreztük azt, hogy a flashback-ek megakasztják a jelenben történő eseményeket, ráadásul sikerült olyan múltbéli tetteket felvillantani, amik nemcsak hősünk jellemét formálták, hanem kihatottak a jelenre is (és szépen végig volt vezetve a vadász-analógia is, ami tarkin gondolkozásának a sarokköve)... volt még egy aspektus, ami a főszereplő személyéből fakadt: oldalt kellett váltanunk, és meg kellett próbálni a birodalomnak szurkolni... mert talán akkor tudod élvezni igazán a könyvet, ha annak örülsz, hogy a birodalmiak kézre kerítik az ellenük szegülőket, és megtorolják azt, hogy próbáltak léket ütni a formálódó birodalom renoméján... szívesen olvasok egy diktatórikus államforma hátteréről, és itt egész mélyen belementünk a mindennapi működésbe, láthattuk a császári főtanácsot, ott ólálkodtak a sarokban a titkosszolgálatok, át lehetett érezni, hogy mennyi erőfeszítés kell a flotta megfelelő elhelyezéséhez, vagy az építkezésekhez. mert ne felejtsük el, hogy még csak őt éve dőlt meg a köztársaság, még mindenki magán viseli a háború nyomait, még akad a galaxisban rengeteg olyan eldugott zug, ahol nem úr az új rezsim, ahol még szeparatisták bujkálnak, ahol nagyobb ellenállásba ütközik az erőltetett pacifikáció. és tetszett az, hogy a lázadók-előtti-lázadóinkat is ezekhez a dolgokhoz hozzá tudták kötni, nekik is sok szenvedést okozott a háború és a császár felemelkedése -ráadásul személyes konfliktusuk is volt már tarkin-nal... mert bizony azt mondtam az elején, hogy egy hideg főszereplőt kéne megszeretnünk, de azt nem tettem hozzá, hogy egy olyan embert, aki már a halálcsillag parancsnoksága előtt is keménykezű tömeggyilkos volt, aki már korábban is csak az erős kéz politikáját ismerte -így nem csoda, hogy ellenségekre tett szert az évek során... (ami nekem kicsit fura volt vele kapcsolatban, hogy akció közben is láthattuk őt a könyv második felében, mert az én fejemben ő mindig egy nagy csillaghajó vezérlő-termében állva élt csupán.) (azért siettem a könyv olvasásával, mert reméltem, hogy a rogue one című új film előtt tanulhatok valamit a halálcsillag építéséről, de azért nem bánom, hogy a kötet csak érintőlegesen foglalkozott a nagyon titkos művelettel, és inkább a karakter-építésre helyezte a hangsúlyt.) (érdekes kontraszt volt a sith nagyurak után ez a regény, mert az egy akció-dús érzelmekre építő mű, ez viszont kifejezetten agyas és infó-heavy, így egy kicsit nehezebben rágja át magát rajta az ember -de nem bánja, mert érzi, hogy megéri.) ($$12.11.)

(Poe Dameron #1-6) (2016) (írta: Charles Soule, rajzolta: Phil Noto)

üdítő végre egy viszonylag ismeretlen korszakból olvasni egy star wars történetet, olyan karakterekkel, akiket még nem használtak túl az elmúlt években. nem is tudtam, hogy milyen kalandra számíthatok poe dameron (és bb8) főszereplésével, és örülök, hogy sikerült egy olyan vezérfonalat találni, amire jól felfűzhető az összes küldetése, és ez jól illeszkedik a hetedik filmhez is -ugyanis az ellenállás legjobb pilótája azt kapja feladatául, hogy keresse meg azt az öreg vándort, akit végül majd a jakku-n talál meg a film nyitójelenetében. de nagy a galaxis és sok kitérőt kell még tenni addig... nagyon tévésorozatosan kezdődött a kötetben található két kaland, meglepő akcióval az elején, majd visszaflesselve az események elé, hogy magyarázatokat kapjunk -de egyébként is kellően filmszerűek a rajzok, nagyon szépen vannak plánozva a képkockák, storyboard-szerűek a lapok... nagyon mélyen járunk a scifi birodalmában, van itt furcsa szekta egy nagy kék tojással, van godzilla-szerű óriás-szörny harc, van bolygóméretű börtön is, ahol a gravitáció a legerősebb börtönőr -és persze vannak űrhajós jelenetek is szép számmal, ha már pilóták a sorozat főszereplői... de örültem, hogy jutott idő a csendesebb pillanatokra is, barátságok és szerelmek építésére is. no meg a fő-gonoszra, mert poe máris kapott egy nemezist, egy simlis első rend-béli hírszerző személyében. (btw, érdekes a korszak fennálló viszonya, még nem tört ki a háború az első renddel, de ott van a levegőben, hogy bármikor forróvá válhat a konfliktus.) (hmmm, hogy került tarkin kormányzó hajója egy első rend-béli karakterhez? ebben az a vicces, hogy most olvasom a tarkin című könyvet, ahol a carrion spike egy vadiúj hajó...) ($$12.10.)

(Star Wars #20-25) (2016) (írta: Jason Aaron; rajzolta: Jorge Molina, Mike Mayhew)

jason aaron továbbra is tesztel minket, hogy melyik őrült ötleténél mondjuk azt, hogy ’na ezt már neee...’ -de ügyesen egyensúlyoz, még azt talán pont el tudjuk fogadni, hogy hőseink ellopnak egy csillagrombolót... de frankón, és egy páran el is vezetgetik egy új küldetés felé -mármint megpróbálják működésre bírni (mert azért a lopás alatt eléggé sikerült leamortizálni), és közben még jut idő arra is, hogy egymással élcelődjenek és civódjanak (de mint a gyerekek -oké, a leia/han kémia működik, de most komolyan versenyt futnak a hajóban, mint két éretlen alsótagozatos...?). aztán persze megérkezik a birodalom is, mert azért csak piszkálja őket, hogy lába kélt egy hajójuknak... egy egész füzetet rászántunk a sztori fő-ellenségére, hogy másik szemszögből is megnézzük a lázadást -és egész újszerűnek hatott, hogy végre egy olyan rohamosztagos is megismerhettünk, akinél szorult némi intelligencia és taktika is a vödörfejébe. az már egy másik téma, hogy aztán ezt az eszességet keménykedéssel meg fénykard-lóbálással fedték el később... no, a sztori elszálltsága még renden lenne annyira, hogy ne húzzam a számat olvasás közben, de az új rajzoló stílusára már nem nagyon találok mentséget -és az egy dolog, hogy a rajzfilm-szerű arcok nem jönnek be, mert ez egyéni preferencia kérdése, de egy starwars képregénynél nehezen megbocsátható, hogy nem működnek az űrcsaták paneljei, nincs bennük semmi dinamika és ’hűha!’-faktor... (az obi-wan-szám viszont most is gyönyörűen nézett ki, és a szokásos hangulatot is hozta. érdekes látni, hogy miként kopik meg egy jedi a sivatag homokjától koptatott évek alatt. azt meg pontosan tudtam, hogy mi fog történni a fekete bundás vukival, mikor láttam, hogy itt még nincs meg a sebhelye...) ($$12.08.)

(Darth Vader #20-25) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Salvador Larroca, Max Fiumara)

tiszteletreméltó, amikor egy író érzi azt, hogy mennyi történetet akart elmesélni, és maga dönt úgy, hogy lezár egy hosszú kifutású sorozatot. ez persze a finálénak is jót tud tenni, mert így el tud varrni minden szálat, amit szeretne, és hát tényleges finálé-érzetet kap az olvasó. persze könnyű dolga van egy írónak, ha vader a főszereplője, mert ő elég határozottan tudja véglegesre nyesni a szálakat -és a sötét lovagnál most fogyott el a kegyelem, úgyhogy nem kíméli az ellenségeit és a mellékszereplőket sem... szerencsére nem arról van szó, hogy csak kétszer suhint a fénykardjával, és mindenki holtan hever a lábainál, hanem azért meg kell küzdenie minden egyes alkalommal. ezek között volt (a most már szokásosnak mondható) vagánykodás is (kardpárbaj az űrhajó külső felszínén), de ami igazán érdekes volt, az az, hogy kihasználta kieron gillen a tényt, hogy vader egy mechanikus testbe zárt ember -egész pontosan anakin skywalker... megkapó volt látni a flashback-szerű látomásokat, főleg mert számomra ez az összekötő kapocs mindig is bántóan hiányzott a két filmes trilógia között (azaz hogy miért nem került szóba sohasem az eredeti trilógiában padmé). itt most a nagyúr leszámolhatott az összes kételyével és lelki sebével, így még kegyetlenebbé válhatott a belső utazás után. ennek az árát többek között aphra doki itta meg, akitől egy hatásos jelenetben búcsúztunk. illetve... oké, tudtuk előre, hogy jövőre saját képregény-sorozatot kap a hölgy, de az akár játszódhatott volna korábban is, de nem kell ilyen trükköket bevetniük a lucasfilm-nél, mert bevetettek egy másikat -egy végefőcím utáni jelenetben vezették fel az új produktumot, ami persze így elvette kicsit a korábbi drámai hangulatot, de mindenképp hatásos felütésre sikeredett... az előző kötetnél azzal zártam az írásom, hogy remélem, hogy kiderül, hogy miért tesztelte vader-t az uralkodó, és most azt mondhatom, hogy egy hatásos palpatine-monológtól nagyjából megkaptam azt, amit vártam, sőt, igazából sok dologgal kapcsolatban visszamenőlegesen is át kell értékelnem a gondolataimat, mert lett értelme annak, hogy a kezdetektől ott keringett vader körül ez a sok technológiailag módosított személy és lény (akiknél én azért többször ráncoltam a homlokom, mert valahogy nem éreztem őket vader mellé valónak). itt a végén rájöttem, hogy miért kellettek: hogy igazán aláhúzzák a sorozat egyik fő témáját, a technika harcát a misztikum ellen... ($$12.07.)

(Darth Vader #16-19) (2016) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Salvador Larroca)

engem a nagy kalandok mellett mindig is érdekeltek a háttérben zajló dolgok is -például hogy a birodalom honnan szerzi be azt a mérhetetlen sok nyersanyagot, amit felhasznál a mindennapjaiban. az ilyen háttér-információk feltárására valók a könyvek és a képregények, mert a filmekben csak megakasztanák a cselekményt. bár ha lennének a starwars univerzumában (igazi) tévé-sorozatok, oda elférnének az ilyen szálak egy filler-epizódba. de hé, ki mondta, hogy a képregény-sorozatokban nem lehetnek filler-történetek...? mert bizony most vader nem a lázadókkal foglalkozik, hanem megreguláz egy bolygót, ami a nyersanyagok szempontjából létfontosságú -csak az a baj, hogy ahol értékeket rejt a föld, ott létezik az a dúsgazdag arisztokrata réteg is, amelyet nem könnyű betörni a birodalom rabigájába... már a különszámban találkozhattunk ezzel a konfliktussal, de most kibővült a harc újabb négy füzetre. és még így is úgy éreztem, hogy csak végigszaladunk az eseményeken, olyan gyors volt a tempó. nincs idő megállni, így igazából nehéz maradandót alkotni, maximum csak néhány cool pillanat fog megmaradni az olvasóban (óriási harci fúró!). a karakterek is csak úgy vannak, lázadnak, harcolnak, árulóvá lesznek, behódolnak, egyedül a bolygó királynőjénél érezni némi fejlődést, ahogy az ártatlan kislányból kemény uralkodónő válik... de a legnagyobb nyűgöm talán az, hogy most sem tudtam meg sokkal többet a gazdasági háttérről, mint egy főszálas történet esetén... (remélem a most következő utolsó történetben lesz magyarázat arra, hogy az uralkodó miért teszteli folyamatosan vader-t.) ($$12.06.)

(Star Wars #15-19) (2016) (írta: Jason Aaron; rajzolta: Leinil Francis Yu, Mike Mayhew)

a ’new hope’ és az ’empire...’ közti három évben voltak olyan napok, amikor nem történt semmi igazán világrengető hőseinkkel -na ez a kötet az ilyen napokat ábrázolta... oké, a hercegnő megint egy kicsit életveszélyben volt, de han és luke tényleg csak sodródtak, hogy ők legyenek ezeknek a füzeteknek a comic relief-je (btw, az életkorom miatt elsősorban szinkronnal ismerem a sw filmeket, így elsőre nem esett le, hogy miért poén, hogy ’nerf’-eket szállítanak a falconon, pedig a ’nerf herder’ kifejezést már hallottam párszor -csak ugye magyarul azt szőrös-talpúnak fordították...) leia-ék börtön-kalandjánál legalább volt némi izgalom, meg magasan szállt a girl-power (lehetne még közös kalandja az organa/sana/aphra csapatnak). valamint kicsit moralizálunk is: van-e elég és akarat a lázadókban, hogy győzni tudjanak? elég-e az erkölcsi fölény a siker eléréséhez...? nem mondom, hogy nem voltak szórakoztatóak ezek a füzetek, de azért jó lenne, ha újra a fontosabb napokra koncentrálnánk... (az obi-wan-os külön-füzet most is hangulatosra sikerült, jó belelátni abba, hogy miként támogatta luke-ot a háttérből ben kenobi. vizuálisan is szép volt ez a füzet -viszont elég félelmetesre sikerült a fotó-realisztikus gyerek mark hamill arc...) (persze arra, hogy mi történt az annual-ban, már egyáltalán nem emlékeztem...) ($$12.06.)

(Vader Down (one-shot), Star Wars #13-14, Darth Vader #13-15) (2015-2016) (írta: Jason Aaron, Kieron Gillen; rajzolta: Mike Deodato Jr, Salvator Larroca)

mivel a két fő széria (a.k.a. star wars / darth vader) egy időben játszódik, ezért elkerülhetetlennek tűnt, hogy összehozzák őket egy közös történetre -és szerencsére jason aaron és kieron gillen tényleg összefogtak, és közösen írtak egy összefüggő kalandot, nem csak valami alibi-átívelést adtak el nekünk ’vedd meg ezt a füzetet is! crossover’ címen... és ha már begyűjtötték mind a két sorozat olvasóit, hát igazi mindent-bele kalandot adtak nekik, ahol félelmetes tempóban zúdították a veszélyeket és izgalmakat a hősökre és rosszfiúkra, összegyűjtve a starwars-os dolgok legjavát, ahol az ismerős elemeken épp annyit tekertek, hogy még nagyobb legyen a cool-ság faktoruk (látványos kar-elvesztések! vuki vuki ellen! mon calamari cyborg fénykardokkal!). kicsit én még mindig tartok ezektől a két film közé eső találkozásoktól, mert ilyenkor az jár a fejemben, hogy vajon miért nem kerültek szóba ezek az életveszélyes helyzetek a ’birodalom...’-ban, de most egész jól megoldották azt, hogy hiába van közös füzetekben vader és luke-ék csapata, azért eléggé közvetett a konfrontációjuk (inkább csak névtelen lázadók tömegei bánták a találkozást a sötét nagyúrral)... (ja, igen, eléggé jellem-hűnek éreztem, hogy leia az önfeláldozásig is elment volna, ha ezzel le tudja győzni vader-t -bár persze mindig tudjuk, hogy kiknek kell túlélniük ezeket a kalandokat, így nem aggódunk, inkább érdeklődve figyeljük, hogy honnan érkezik majd a felmentő sereg, vagyis hogyan ássák ki magukat az írók a kelepcékből...) (a képi világról: epic sztorihoz epic látvány is dukál, engem le lehet venni a lábamról a hatásvadász egy-vagy-két-oldalas egész panelekkel. és persze azt is tudom értékelni, amikor a rajzolt arcon tökéletesen megjelenik a színész mimikája.) ($$12.04.)