(New Avengers vol.1 #11-15) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: David Finch, Frank Cho) (magyarul: Kingpin, 2009)

fel sem tűnt eddig, hogy annyira a világ eldugott (és alternatív) pontjain turnézott mostanáig az új csapat, hogy hivatalosan be sem lettek mutatva a tagok a közvéleménynek... kicsit átmeneti kötet volt ez, vagy mondjuk azt, hogy szemelvényeket kaptunk a csapat körüli eseményekből... először japánba mentünk, mert ninjákkal verekedni mindig menő -egész addig, amíg ironman be nem írja a cheat-kódot, és rövidre zárja a bunyót, mint indiana jones abban a híres kard-párbajban a pisztolyával (bocs, úgy tűnik, hogy ma humorosabb kedvemben vagyok az átlagosnál -de hé, nem csak spidey nyomta a szokásos poénokat a kötetben sem, hanem még a kapitány is megengedett magának egy apró viccet, so, próbálkozhatok talán én is...). már itt is kezdtük pedzegetni póknő titkait, hogy aztán teljesen a kettős ügynök szerepének szenteltük a paneleket (kitérve a múltjára is, ami jól jött az olyanoknak, mint én, akik csak keveset tudnak a karakterről). és bendis gonosz módon még mindig a bizonytalanság talaján tart minket vele kapcsolatban, nem tudhatjuk, hogy kihez marad hűséges a legvégén... az utolsó füzetben megint jött egy új nézőpont, a modern dolgokra gyakran vevő carol danvers blog-bejegyzéseiből láthattunk töredékeket. de nem is ez az igazán érdekes vele kapcsolatban, hanem hogy ő az első, aki a mutánsvilág eseményeit emlegeti -mert ugye ott ő volt az egyik legnagyobb hős, és ez felpiszkált valamit a lelkében (azaz a szerkesztőség elkezdte előkészíteni a szóló-sorozatát (aminél egyébként én is gondolkoztam az olvasáson, de sajnos nem láttam meggyőző érveket a neten, hogy érdemes lenne igazán beleinvesztálnom az időmet, carol formás feneke meg sajnos nem elég indok, hogy belevágjak))... az apró nüanszok tetszettek ma leginkább, mondjuk egyből a nyitány, ahogy a párbeszéd-heavy oldalak néma panelekkel váltották egymást -és még indok is volt arra, hogy miért nem beszélnek azokon a lapokon, ugyanis egy olyan karakter vendégszerepelt, aki hátrányos helyzetű hallás szempontjából... (elég éles volt a rajzoló-váltás középtájon ahhoz, hogy fennakadjon a szemem rajta, de sajnos az új alkotónak sem engedték a főnöki irodából, hogy teljes mellszélességgel kiálljon a pucérság mellett...) (##12.05.)

(Runaways vol.2 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a sorozat eddigi fundamentuma volt, hogy a főszereplő srácok/lányok a gonosz szüleik elől menekültek el -de mi van akkor, ha kivesszük ezt az alapot, és megöljük a szülőket...? persze kell valami új csavar, amivel tovább kell görgetni a sztorit, és brian k. vaughan talál is egy megfelelőt -mintegy előképként a nagyszerű paper girls-éhez, itt is az időutazás lesz a kulcs, és egy nagy fenyegetés, amit még a bekövetkezése előtt meg kell akadályozni... viszont így sem maradunk problémás szülő/gyerek kapcsolat nélkül, és tök jó játék volt találgatni, hogy ki lehet az új srác nagyon gonosztevő apja -nem is sikerült eltalálnom, igaz, mire azt mondtam volna, hogy ’a-ha!’, addigra bkv már csavart még egyet a meglepetés-faktoron... egy új frakcióval is megismerkedhettünk most, egy kicsit idősebb kiadású csapattal, igaz a fő gondolatiság náluk is megvan -ugyanis mindegyikük gyerekként kezdte a szuperhős-ipart, így filozofálhatunk azon, hogy mennyire szabad az ifjakat erre az útra engedni... de azért sok idő nem volt az elmélkedésre, mert vaughan a szokásos vehemenciájával vezetett minket végig a sztorin, szórakoztatóan dobálta be a fordulatokat, gyors tempóban repített egyik akcióból a másikba, és persze jó ütemérzékkel csapkodta le a humor-labdákat (ehh, mostantól ott a bogár a fülemben -vajon tényleg büdös amerika kapitány szája...?). a csapat-dinamika még mindig jól működik, osszák szépen egymást a fiatalok, és az is tetszik, ahogy (még mindig) kihasználják azt, hogy a keleti parton tobzódik a szuperhősök kilencven százaléka, így los angeles-ben lehet király egy csapat poszt-pubertás... (##12.05.)

(Captain America -The Winter Soldier, vol.2 (Captain America vol.5 #8-14) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, Lee Weeks) (magyarul: Hachette, 2018)

így utólag már be kell látnom, hogy hiba volt mindenféle okoskodó alakokra hallgatnom az interneten, inkább mehettem volna a saját fejem után, mert egyben kellett volna elolvasnom a tél katonája teljes történetét, nem így kettétörve az egységes ívét (ráadásul most küzdhetek a szavakkal, hogy a második részről is tudjak írni néhány értelmes mondatot)... szóval teljessé vált bucky története, egészen a kapitánnyal való első találkozásától a közelmúltig kaptunk szemelvényeket az életéből, főleg azokról a sötét időkről, amikor a hidegháború alatt bevetették őt a szovjetek a titkos akcióikban. és ezek miatt át tudjuk érezni azt, hogy milyen piszok nehéz lesz felülírnia az agymosása káros hatásait, hogy újra a jó oldalhoz tudjon majd tartozni... és átérezzük a kapitány dilemmáját is, aki lelöki a róla alkotott tökéletesség szobrát a talpazatáról azzal, hogy kétségek gyötrik, hogy ennyire heves érzelmekkel ragaszkodik ahhoz, hogy bucky-ban még ott él a régi jóság (a hathatós szovjet kezelések alatt is)... abban is hasonló maradt ez a hat füzet az első kötethez, hogy a kizökkent idő itt is meghatározó a narratíva szempontjából, folyamatosan ugrálunk napokat/évtizedeket előre-hátra, de pont annyira van csak megcsavarva az időrend, hogy ne legyen zavaró... (nem akartam megtörni a mutánsvilág kötetet plusz betoldással, úgyhogy átvezetésként itt olvastam el azt a füzetet, ahol a kapitány öregen tengeti a mindennapjait magnus-ék álom-birodalmában. de úgy tűnik, hogy csak a mutánsoknak jár álomszerű élet ebben az utópiában, mert steve-nek is tönkremegy az élete azok után, hogy nem fagy bele a jégbe, hanem végigéli a hidegháborút -és a felesége elhidegülését is... egyszer-használatos alter-történet volt ez, néhány okos gondolattal (a mccarthy-bizottság nem csak a komcsikra szállt rá itt, hanem a mutánsokra is).) (##12.04.)

(House of M #1-8) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Olivier Coipel) (magyarul: Kingpin, 2008/2009)

de most komolyan, mi baja van brian michael bendis-nek wanda maximov-val...? oké, értem én, hogy ez a történet egyenes-ági folytatása a disassembled káoszának, csak furcsa, hogy mindig szerencsétlen boszira húzza rá a vizes lepedőt (de ha a nagyobb képet nézzük, akkor sem távolodunk el a magnus családtól)... bár lehet hogy csak egy jó alter-univerzumos sztorit szeretett volna írni, és ahhoz jól jött wanda valóság-torzító képessége... láttunk és olvastunk már sok ilyen ’mi-lenne-ha’ történetet, de ezek nagy többsége disztópikus irányba torzította a valóságot, így üdítő volt látni, hogy magnus-ék álomvilága egy pozitív hely a hősök és gonosztevők jelentős részének (mondjuk azt nem tudom, hogy luke cage mennyit álmodozott arról, hogy a hell’s kitchen-i ellenállás vezetője lesz, tarkóig rasztában). és persze, ahogy az ilyen típusú történeteknél lenni szokott, jó móka felfedezni a változtatásokat, vannak itt menő ötletek, de fontosak az olyan csavarok is, amik magukban hordozzák a drámaiságot (mindig szegény peter parker szív)... ha egy író nem tartós módon tervez az univerzum kifordításával, akkor csak a kitaposott utat követheti -kell valaki, aki meglátja a mirázs hazugságát, és útra kel, hogy minél több embernek nyissa fel a szemét a valóságra, aztán amikor már szépen felduzzadt a csapat, jöhet a csetepaté, és a drámai visszatérés a valóságba... és végig is mentünk ezen az úton, mégsem unta az ember, hogy ismerős panelekből építkezik a dramaturgia, mert ügyesen vannak egymásra pakolva a kockák, és közben még érdekes adalékok is kiegészítik is ismerős ízeket -mert például azért is jó, hogy egy pozitív univerzum alakult ki a varázslat által, mert így meg lehet kérdőjelezni azt, hogy érdemes-e visszatérni a valóságba, ha ebben az álomvilágban ilyen jó élni... jól fokozódik fel a hangulat egész a végjátszmáig, maximum az utolsó csatában csordul kicsit a beleélési faktor azzal, hogy a tökéletlen panelezésnek köszönhetően nem mindig lehet egyértelműen követni az eseményeket. viszont az utolsó szavak kalapácsa így is nagyot tud ütni a szívünkre... és akkor még ott van a levezető füzet is, benne a karakterek sokkjával, és azzal a tudattal, hogy egy jó élet-változatot kellett eldobniuk (és megint peter-ért szakad meg a szív)... (bár kénytelen voltam úgy dönteni, hogy az ágas-bogas x-men részleget kénytelen vagyok (szinte teljesen) kihagyni a listámból, mert végtelenségig nyújtaná az időt, amit a marvel-re szeretnék szánni, de azért most igencsak kíváncsivá tettek azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdtek anno az írók ezzel a brutális tizedeléssel kapcsolatban. de hé, erre való a wikipédia, nem...? azzal is tisztában vagyok, hogy számtalan mellékágról csipegethettem volna, hogy jobban megismerjem a mutánsvilágot, de nem hallottam egyikről sem, hogy olyan meggyőzően kihagyhatatlan lenne, szóval nekem ennyi volt a kirándulás ebben a más-világban. illetve, az öreg kapitánnyal még találkozhatunk mindjárt...) (##12.03.)

New Avengers vol.1 #7-10) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, Paul Jenkins; rajzolta: Steve McNiven, Saul Buscema) (magyarul: Kingpin, 2008)

meglepett bendis ezzel a kötettel -mármint nem azzal, hogy all-star csapat-képregényként tolja a fékevesztett akciót, hanem hogy mer ennyire meta lenni... nem is értem, hogy miként gondolta, hogy az olvasók nem fognak szűkölni attól, hogy egy ilyen poén-retcon karaktert, mint az őrszem bevesz a fő kánonba (mert ugye az a premissza, hogy a több nap erejével felvértezett szuperhős már a hatvanas években is létezett, csak mindenki elfelejtette), és ehhez még a negyedik falat is ütögeti azzal, hogy paul jenkis képregény-írót személyesen is szerepelteti a kötetben... de fura módon egész jól működik ez a mindfuck, mert tempósan építkezik a rejtélyre és az akciókra, és még az is dinamikus, mikor emma frost segítségével a régi/új hős elméjében botorkálunk... eközben van mellék-küldetés is, és nem haszontalan a roncsoló leverése, mert a csapat-dinamika formálódhat a bunyó közben is, hiszen még mindig az összeszokás időszakát éljük. (steve mcniven rajzai (egy-két arctól eltekintve) csodásak -bár nagyon durván tudja tárgyiasítani a nőket. de hé, a bennem élő tizenhárom éves egy percig sem tiltakozott a formás rajzolt testek láttán...) (oké, hogy minden fontos arc itt gyülekezik az univerzumból a nagy bunyó kedvéért, de annak lesz folytatása, hogy a fő-fejek rendre egyeztetnek a küldetések előtt? mert érdekes aspektusnak tűnik.) (##12.03.)

(Iron Man vol.4 #1-6) (2005-2006, Marvel Comics) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Adi Granov) (magyarul: Kingpin, 2016)

minden legendás karakternek megvannak a maga sarokpontjai, azok a témái, amiket elvárunk a történeteikben (tipikus példa erre pókember nagy ereje és nagy felelőssége), így tony stark életútja sem mentes az ilyenektől: neki mindig szembe kell néznie azzal, hogy fegyvereladással alapozta meg az anyagi hátterét... de hát hallhatjuk ebben a kötetben is, hogy a katonai célokra való fejlesztés a legkönnyebb út, a militáns hajlam felszippant minden technológiai újítást, és hajlandó is érte busás haszont fizetni... az is egy jól működő visszatérő téma a marvel képregényekben, hogy minden harcoló fél szeme előtt amerika kapitány tökéletessége lebeg, így a cél minden fejlesztés esetében egy hozzá hasonló szuperkatona létrehozása, aki önmagában egy jól kifejlesztett fegyver, aki egyszemélyben bevethető az ellenséggel szemben... ehhez a szokásos téma-kupachoz warren ellis egy személyes kedvenc (és kellően scifis) filozófiai kérdését teszi még hozzá: az ember-gép kapcsolatot (mert a jövő egyik nagy kérdése, hogy mennyire fogunk összeolvadni a gyors ütemben fejlődő technológiánkkal -végülis már ültetnek be a bőr alá csippet, amivel ki tudjuk nyitni a garázsajtót, szóval...)... ha kidugjuk a fejünket az elméleti fejtegetések alól, akkor egy nem túlságosa bonyolult sztorit találunk (egy neonáci redneck bosszút akar állni a gyerekkori sérelmei miatt), jó tempóban elmesélve, amit megkoronáznak a digitális festmények, amik jellegüknél fogva igen életszerűek és dinamikusak -le is szakítja az ember fejét az akció, főleg az első (autópályás) összecsapás az, ami igazán beszorítja az olvasó tüdejébe a levegőt. nem véletlen, hogy a filmes univerzum alkotói sűrűn forgatták ezt a kötetet a vasemberes filmjeik előkészületei során, de az ismerős elemei ellenére érdemes kézbevenni papír-formában is ezt a klasszikussá nemesedett történetet... (##12.02.)

(Daredevil vol.2 #71-75) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

nehezen engedjük el azt az egy évet, amit ugrottunk a bendis-éra alatt, vissza-visszatérünk ahhoz a mindent megváltoztató pillanathoz, amikor matt kikiáltotta magát az új vezérnek. ezúttal új szemszög került a fókuszba, az átlag-emberek szemén át láthattuk ezt a momentumot, és úgy általánosságban azt, hogy mit jelent a közösségnek a félelem nélküli ember tevékenysége... és azt hinnéd, hogy érdektelenek ezek a mini-sztorik, amikben a főhős csak apróbb feltűnéseket ejt meg, de jól fel vannak fűzve arra az általános ívre, hogy milyen kevés kell az utca emberének ahhoz, hogy végleg megváltozzon az élete... és a beszélgetésnek valahogy olyan furcsa, nyomasztó hangulata van, lehet hogy nem egy templom alagsorában kéne tartani egy ilyen mítingeket -de lehet hogy csak a rejtély-faktor miatt érezte azt az olvasó, hogy a furcsa hangulat nemsokára creepy-be megy át... és azt kell hogy mondjam, hogy a természetfelettivel való kacérkodással egy kicsit elveszített bendis a végére (hand érintettség ide-vagy-oda), mert nálam mindig jobban fekszenek az olyan földhözragadtabb dolgok, mint egy kurva jó útra térése, vagy ha egy súlyos családi múlttal rendelkező ember lerobbantja magáról a bűnök terheit... (##12.02.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #519-524) (2005, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: Mike Deodato Jr) (magyarul: Kingpin, 2009)

brian michael bendis jót tett azzal, hogy spidey-t is beválogatta az újjáalakult angyalok közé, mert ezzel egy nagy löketett adott a fáradtság jeleit mutató j. michael straczynski-nek is, aki így képes volt magasabb szintre kapcsolni, felpörgetve a sztorija kalandos aspektusát (plusz a humor-bombái is magasabb hatékonysággal csapódtak be). ha ennek az volt az ára, hogy egy pókember sztori helyett egy new avengers 1.5-et kapjunk, hát én kiegyezek egy ilyen alkuval... mert bizony kapi-ék majdnem egyenrangú felek ebben a kötetben. de kell is az erősítés, mert egy régi ellenfél tért vissza most, erősen feltápolva. és nem csak mindenféle szuper technikákat sajátított el a hydra az elmúlt időszakban, nem voltak rest alaposan kivesézni az összes klasszikus james bond filmet sem... ezt nem panaszkodásból írom ám, gyerekkorom óta vonzódok az ilyen típusú gonoszokhoz, akik titkos bázist hoznak létre a föld alatt, és folyton arra készülnek, hogy egy rakétát kilőve pokollá tegyék az emberiség mindennapjait -mondjuk azzal, hogy megmérgezik az ivóvíz-készletet... és jó tempóban is zajlanak az események, különösen a rakétás jelenet telik meg feszültséggel (plusz pont azért, mert a kapitánynak bevillan, hogy bucky pont így csimpaszkodott a halála előtt egy hasonló szerkezeten)... a pókember-füzetekben kötelező magánélettel is viszonylag elégedett voltam, parker-ék jól érzik magukat az új helyen (van elég hely a házas-életre és may néni is rátalál a boldogságra), a fényképpel való kavarást meg betudom a paparazzik és a celeb-lét kritikájának, semmit erőtlen írói próbálkozásnak arra nézve, hogy drámát csiholjon a sztoriba... kíváncsian várom, hogy ez szint marad-e a sztenderd a későbbiekben is, főleg mert most jön egy össz-spidey sztori (ahova bekapcsolódnak a különböző címek), majd máris robogunk tovább a polgárháborúba. és már itt is vannak a baljós előjelek peter skizofréniás tüneteivel... (tényleg szórakoztató volt a humor most, de hogy is tudnám faarccal olvasni a may néni vs wolverine csörtét...) (##12.02.)

(New Avengers, vol.1 #1-6) (2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Finch) (magyarul: Kingpin, 2007)

biztos létezik egy nagy kézikönyv, amiben le van írva, hogy miképp kell felvezetni egy új csapatképregényt -és biztos, hogy brian michael bendis alaposan tanulmányozta is azt... szóval először jönnek a gonoszok, akik gonosz terveket szövögetnek, mert kell egy veszélyesnek tűnő esemény, ami miatt a különálló hősök úgy érzik, hogy össze kell fogniuk. a nagy csihipuhinak látványosnak kell lennie, hogy az olvasó egyszerre élvezze az akciót és el is borzadjon attól, hogy pár kedvence milyen pofonokat szenved el. aztán egy vezető személyiségnek be kell látnia, hogy a kezébe kell vennie az irányítást, majd ez a személy toborzó-körútra is indul. itt bizonyos helyeken könnyed igenlő válaszokat kap, máshol viszont húzódozó elutasításban lesz része (jelen esetben daredevil azért visszakozik gondolom, mert bendis-nek már kész voltak a tervek a fejében a szóló-sorozat-béli drámához). aztán felpöröghetnek az események, jöhet az újabb kaland, hogy összeérjenek a tagok, csapatként funkcionáljanak. végül egy-egy kisebb cliffhanger-rel kell elérni, hogy az olvasó maradni akarjon az új alakulat mellett hosszabb távon is... szóval nem egy nagy műfaj-megújító mű ez, csak egy szórakoztató színes-szagos csapat-képregény, ami (köszönhetően david finch képeinek is) egy-az-egyben átültethető lehetne a nagyvászonra a mai fényes blockbuster-korszakban (még azt is túlélte nálam, hogy nem igazán vagyok oda a vadföldi kalandokért)... az érdekes az lesz, hogy innen merre akar továbbmenni a szerző, hogy marad a felületes akcióknál vagy jobban ráfekszik a karakter-dinamikára. (néha kényszerűségből szól valami zene az olvasás mellé, néha azért indítok el valamit, hogy segítsen behúzni a hangulatba -de csak néha jön össze olyan szerencsés együttállás, hogy minden oldalhoz a megfelelő dallamok érkeznek a fülesemből. és most ezt történt, az első avengers film zenéje szólt, és a heroikusabb témák pont a heroikus küzdelmekre estek.) (##12.01.)

(Daredevil vol.2 #66-70) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (eng)

azt hiszitek, hogy a jelenkor gengsztereitől kell tartani? pedig a régi arcok sokkal keményebbek voltak... a kötet legnagyobb erénye, hogy jól kézben tartja a széttartó idő-kezelését, hogy apró trükkökkel eléri, hogy mindig pontosan képben legyünk, hogy mikor is vagyunk. ehhez kellett a vizualitásért felelős csapat is, akik egyértelműen elkülönítik az idősíkok egy részét -a korai időszak letisztult fekete/fehérben sötétlik, az ezüstkorhoz meg előszedték a klasszikus nyomdatechnikát a pöttyölős színezéssel (és még arra is figyeltek, hogy a színek ne mindig maradjanak a vonalon belül)... viszont a jelen sem egyenes vonalú, de ezt a technikát meg leginkább a feszültség növelésére használja b.m.bendis, hogy arra koncentráljunk először, hogy matt szarban van, ne arra, hogy miként került bele... mert bizony hősünk megint beleszaladt egy nagy pofonba abból kifolyólag, hogy kiskirálynak kiáltotta ki magát (az ilyen hatalom-átvételek mindig vérrel és könnyel járnak együtt az alvilágban)... szóval ha csak a felszínt néznék, akkor ez egy nem túl eredeti gengszter-bosszú-sztori lenne csupán, de a dramaturgia csavar rajta annyit, hogy érdekes legyen... (bírom azt, hogy vannak elemek, amik vissza-visszatérnek, amitől tényleg egy nagy folyamnak tűnik az egész sorozat -ilyen mondjuk a mutánsokból nyert drog. vagy akár ebben a kötetben visszatérő fehér tigris ügy is, ami érdekes fordulatot vett egy leszármazottal és az ő tanításával.) (##12.01.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #515-518) (2005, Marvel Comics) (írta: J. Michael Straczynski; rajzolta: Mike Deodato Jr, Mike Brooks) (eng)

majdnem kihagytam ezt a kötetet, mert a magyar kiadásból is kimaradt, ugyanis a kingpin-nél úgy gondolták, hogy egy béna kis kihagyható sztori csak ez az egész -aztán a kompletista énem közbeszólt... és tényleg nem nagy durranás ez a szösszenet, ezerszer láttuk már azt, hogy az ifjúkorában sok negatív behatást elszenvedő ember rossz útra tér, és még azt sem mondanám, hogy ne tudtuk volna eddig is, hogy peter középiskolájában miként tobzódtak a bully-k. szóval igazából az utolsó füzet miatt nem sajnálom azt a bő egy órát, amit kidobtam az ablakon ezzel a képregénnyel, mert annak biztos hogy lesz következménye, hogy a gonoszkodás nyomán füstölgő romok maradtak csak parker-ék hajlékaiból... (##11.30.)

(Daredevil vol.2 #61-65) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis; rajzolta: Alex Maleev, Michael Golden, Greg Horn, P.Craig Russell, Phil Hester, Chris Bachaki, Jae Lee, David Finch, Frank Quietly)

de tényleg, mi bajuk van a képregény-íróknak/szerkesztőknek a házassággal...? egy hős miért nem kaphatja meg azt a boldogságot, ami az átlagembereknek elérhető...? de mondhatjuk azt (kicsit rosszmájúan), hogy nem baj, hogy becsődölt matt kapcsolata a vak lánnyal, mert jött helyette egy dögös vörös... egyfelől persze minőségi csere volt ez, hiszen natasha hozta magával a kémes hátterét, plusz egy a cia által fizetett bérgyilkost is, és az összes szexis kisugárzását (egy szál törölközőben, vizes hajjal, franciául beszélve mosolyog a rosszfiúkra -nekem ennyi elég a szerelemhez), ugyanakkor matt jelenlegi lelkiállapotában szó sem lehetett arról, hogy visszacsempésszék a régi idők intimségét a kapcsolatukba (itt inkább a lelki dolgokra gondoltam, bár a testiségig sem jutottak el -a szerk.). de hé, legalább jól ellátták a punisher-től importált jigsaw baját... (nem tudom, hogy minek erőltetik ezeket az évfordulós külön-kiadásokat, mert ritkán működik az, hogy összeterelnek egy marék különböző rajzolót, hogy vessenek valamit a papírra, mert óhatatlanul döcögni fog a hangulat. egyébként nem lett volna rossz ötlet, hogy visszanézzünk különböző szemszögekből a (nagyjából átugrott) elmúlt egy évre, de már az elején elvesztettek azzal, hogy pókembernek kényszeres szófosása volt, így nem is tudtam igazán beleélni magam...) (##11.30.)

(Daredevil vol.2 #56-60) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2018/4 különszám)

nem volt elég a borongós hangulat az eső-áztatta utcák képével, az alvilág tombolásával, kellett még az is, hogy egy újságíró narrálja végig a kötet nagyrészét, hogy biztos, hogy meglegyen a kellő noir-os hangulatunk... érdekes kérdések vetődnek fel, miközben matt-ből kiverik a szart is a (sötétben is feltűnő tetkókban feszítő) yakuza-tagok -morális kérdések, hogy meddig mehet el egy hős, hogy megtisztítsa az emberi mocsoktól az utcákat, hogy van-e határ a statuálásban, és hogy van-e értelme elüldözni egy bizonyos területről a kényelmetlen alakokat, ha azok könnyedén tanyát vernek máshol utána; az is érdekes gondolat, hogy matt a feldolgozatlan gyász miatt váltott-e tempót, és azért tette pokollá a hell’s kitchen-béli gengszterek életét... brian michael bendis-nek nagyon megy az, hogy emberivé tegye a hőseit -testileg (hagyja őket vérezni) és lelkileg egyaránt (barátságok torzulnak és szívek törnek a lapokon). és hát mindezt persze alex maleev festi a feketénél is feketébbre... valahogy azt érzem ennél a daredevil run-nál, hogy le kell lassítanom kicsit a szokásos olvasási tempómat, mert megérdemli, hogy tényleg odafigyeljek minden mondatra... (a komolykodásban igazán felvillanyozó volt az a pár poén, ami valahogy gyökeret vert az éjfekete lapokon -és abban semmi meglepő nincs, hogy ezen viccek majdnem mind pókembertől érkeztek...) (óh, egy night nurse! a marvel univerzum névtelen hőseinek egyike!) (sokáig nagy feneket akartam keríteni annak, ha elérem a 616-os univerzum 100. bejegyzését (volt olyan ötletem, hogy egy száz füzetes mini-sorozat gyűjteménnyel ünnepelek, aztán inkább mégis a csendesebb utat választottam -hosszú út volt, mire elértem erre a csúcsra, de nincs megállás, rohanunk is tovább. boldog 100-at, előre a kétszázért!) (##11.29.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #8-13) (2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

az előző kötetben lévő eredet-történet felfrissítése még csak a próbaüzem volt mind nekünk olvasóknak, hogy miként reagálunk a modernné gyúrt változatra, mind brian michael bendis-nek, hogy miként tudja a saját képére formálni a nagyszájú hálószövőt -most viszont, hogy az első komoly küldetésre indult hősünk, most mutatkozott meg igazán, hogy mennyire lehet közel hozni hozzánk idősebbekhez is peter-nek ezt az alteregóját. elég jól, hogy tömören összefoglaljam a lényeget... nincs kecmec, egyből nagyágyúkkal akasztja össze a maszkját a srác, és ahogy illik, elsőre padlót is fog a tapasztalatlansága miatt. de egy igazi hős arról ismerszik meg, hogy visszamászik újabb pofonokért... a maszk alól már felsejlik az a peter, akit ismerünk, szó szerint vicc-áradatot zúdít a vezérre is, mert belőle biztos ezt váltja ki az adrenalin... az esendő hős mindig növeli a szerethetőségi faktort, na de mi van akkor, ha ez a hős még szerelmes is. hjaj... nagyon imádtam, hogy peter elmondta mary jane-nek a nagy titkát, hogy nem ezzel akar bmb drámát facsarni -de egyébként is baromira működik a kémia a két lökött között, és valahol az is érthető, hogy may néni éberen őrködik afelett, hogy nehogy a méhek beporozzák a bibéket... (##11.29.)

(Captain America vol.5 #1-7) (2005, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, John Paul Leon) (magyarul: Hachette, 2018)

annak csak örülni lehet, hogy a russo testvérek (és a tehetséges forgatókönyvíróik) feldolgozták ezt a képregény-alapvetést mozgókép formába, mert nekem a mai napig az egyik személyes kedvencem az a film a marvel sorból, ugyanakkor kicsit szomorkodhatok is itt későn érkezőként, hogy nem tudtam szűz szemmel kézbe venni a kötetet, a megjelenése idején komoly hullámokat vető fordulat nem csaphatott homlokon így... egyébként azért bátorkodtam a filmmel előhozakodni, mert maga a képregény is nagyon film-szerűnek érződik, a rajzok úgy vezetik a szemet, hogy könnyű fejben mozgóképpé transzformálni... de maga a dramaturgia is kellően filmes, a rosszfiúval nyerünk egy első betekintést, majd több szálon következik be a fenyegetés -sőt, még a beiktatott visszaemlékezések sem idegenek a mozitermek világától... apropó, ezektől a flash-ektől érzi azt az ember, hogy jó beugró-pont ez a kötet a kapitány világába, mert ed brubaker szépen feleleveníti velük a világháborús múltat, de ha a jelent nézem, már nem biztos, hogy olyan határozottan nyomnám egy újonc kezébe a kötetet, mert esetleg nehezebben értené meg steve zaklatott lelki állapotát (vagy mondjuk a sharon carter-rel való összetett kapcsolatát)... bár talán hasonlóan magával ragadná az olvasás, mint engem, és akkor könnyen átsiklana az ilyen apróbb bukkanókon... (a fő sztori cliffhanger-ét még egy füzettel tetéztük, mert azt még brubaker sem engedi meg magának, hogy csak úgy megöljön valakit steve rodgers múltjából, így egy szívszaggató históriában mesél egy elátkozott karakterről -és eközben ügyesen magyarázza ki az ötvenes években megjelent kapitány-történetek kontinuitás problémáját is.) (hupsz, tényleg, kontinuitás! valahogy nem igazán tud zavarni, hogy nem sikerült tökéletesen eltalálni az időrendet, és nick fury úgy parolázik itt, hogy közben eltűnve kéne lennie a secret war vége szerint -de azért most feltúron megint a netet egy jobban működő időrendért...) (##11.27.)

(Black Widow vol.3 #1-6) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Richard K. Morgan; rajzolta: Bill Sienkiewicz, Goran Parlov)

natasa romanov egy gyilkológép. egy a kgb által gondosan megalkotott munkadarab. illetve csak volt, mert a fekete özvegy nyugdíjba ment -és mi más hívná vissza az eke szarvához, ha nem a múltja... ha csak a filmes kémeket nézem, náluk is gyakori jelenség, hogy valamilyen érdek-gonosz elkezdi likvidálni az aktív vagy inaktív ügynököket (egészen klasszikus példákat lehetne sorolni james bond, ethan hunt vagy jason bourne életéből), de ez egy jó indikátor-sztori, mert alkalmat ad a nyomozásra, a gyilkosságra és a nagy titkok felfedésére... annyira belénk-ivódott natasha múltja az orosz balettal, hogy egész meglepő volt, hogy csavartak egyet ezen... nem mindig sül el jól, ha egy regényíró érkezik a comic-ok világába, de richard morgan jól vezet végig a paneleken -igazából csak egyetlen írói aspektusa volt furcsa: hogy miközben magasra pörgette a karakterből adódó feminizmust, addig maximálisan szexualizálta is hősnőjét (de még az is lehet, hogy rajzolók raktak rá egy pár lapáttal a lenge öltözetekre)... mini-sorozatként volt reklámozva ez a kötet, úgyhogy meglepődtem, hogy még annyit sem mondhattam, hogy dászvidányá, és máris ott hagyott egy cliffhangerrel az ölemben az utolsó oldalon... (sosem volt szimpatikus az a szerkesztői húzás, hogy más rajzolja a borítót mint a beltartalmat -főleg akkor nem, ha ilyen nagy kontraszt van a két alkotó stílusa között.) (##11.26.)

(Secret War #1-5) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Gabriele Del'Otto) (magyarul: Hachette, 2018)

a kémeket középpontba állító műveknek gyakran központi kérdése, hogy a titkos tevékenységeket folytató személyek meddig mehetnek el, mik azok a tettek, amik még beleférnek a morális értékrendbe, ha emberek megmentése a cél. és nick fury-ról eddig is feltételeztük, hogy kitolja a határokat, amíg lehetséges -de eljött ez a sztori is, amikor túl messzire ment... bár zavart hozhat a több idősíkú dramaturgia, brian michael bendis most jól vezetett minket a sztori-szerkezeten -és az volt az érdekes, hogy a nagy leleplező pontjai előtt nem igazán titkolta a titkokat, de én például inkább örültem (magamnak), hogy ki tudtam rakni a mozaikot, mintsem hogy morogtam volna azon, hogy előre kitalálható, hogy ki az, aki a háttérből mozgatja a szálakat, vagy hogy mi az a nagy dráma, amit ki kellett törölni a hősök emlékezetéből... bendis abban is jó, hogy egy nagy bumm-mal kezdje a sztorijait, hogy felkeltse az érdeklődést, szereti igazi veszélybe sodorni a hőseit, hogy egészséges szinten dohogjon a feszültség a köteteiben... most éreztem igazán, hogy a mozgóképes univerzum milyen jól szűrte át magán a shield-tagokat, mert nem csak maria hill és sitwell ügynök tűnt fel itt a lapokon, de ebben a kötetben debütált daisy johnson is, aki ugye az agents of shield-ben vált kulcs-szereplővé... értem én, hogy egyedi vizualitást kölcsönöznek a festmény alapú képek a képregényeknek, de mivel minden egyes ilyen alkotásnál komoly csúszások következnek be a megjelenés során, nem tudom, hogy megéri-e bevállalni ezeket. ráadásul kétségtelenül jó rájuk nézni, de azért bizonyos arc-mimikák szokatlanok is tudnak lenni a festék-rétegek alatt (plusz az itt látható kissé sötét szín-kezelést is problémásnak éreztem kicsit). (##11.25.)

(2018) (írta: Ozsgyáni Mihály)

...van a regényben egy jelenet, amikor a kisfiú sárból és mészből csinál kávét -és most, mikor a végére értem a könyvnek, úgy éreztem, hogy ez egy igen szemléletes metafora lehet a műre: mert a felszínen ez egy szórakoztató családregény, a mélyén viszont rengeteg méreg gyűlt fel... mert először csak élvezed a plasztikus képeket, amivel megelevenedik a huszadik századi kisvárosi lét, megkapóan szemléletesen. aztán már egy-egy elejtett mondattal érzed a gyomorszájadra mért ütéseket, hogy végül folyamatosan birkózzon benned a kettősség érzete: egyfelől vonz ez a torz élet, amit bemutat a könyv, másfelől mérhetetlenül taszít is... nekem is meg kellett állnom időről/időre az olvasással, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem a családon belüli erőszak hullámai alól... érdekes volt a dramaturgiája is, ahogy fejezetenként kidobta a drámát az asztalra, majd visszalépett párat, hogy felfesse a teljes képet (szerencsére nem volt zavaró a repetitívsége, sem a szerkezetében, sem a refrénként visszatérő mondataiban)... persze egy ilyen személyesnek tűnő szövegnél könnyen felmerül az olvasóban, hogy mekkora a fikció és a valóság aránya, de ez leginkább azért van, mert annyira hitelesnek tűnnek a leírások az apróságoktól (a sült-csirkeszárny szagú otthonkáktól) az elképesztő aljasságokig... (##11.24.)

(Punisher vol.6 #33-37) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: John McCrea) (magyarul: Fumax, 2007)

ha visszagondolunk a sorozatra, akkor eszünkbe juthat három eset, amikor frank egy-egy hős-társával akasztotta össze a bajszát -úgyhogy most logikus, hogy a fináléban ők (azaz a fenegyerek, pókember és rozsomák) tértek vissza, hogy számon kérjék az antihős tetteit, a vér-zuhanyban komponált leszámolásokat. ezért sem értem, hogy a magyar kiadást miért ezzel az utolsó kötettel kezdte a kiadó -hát hogy érthette meg az olvasó így soap drámáját is mondjuk...? persze ennis humorához (és magához a megtorló szemszögéhez is) illik az, hogy ennyire balfaszoknak voltak beállítva murdock-ék, de azért a gyermek-lelkem nehezen viselte ezt a szuperhősi megaláztatást. no de a cinikus felem már élvezte a felszínesen (piszkos) szórakozást nyújtó hentelést, ahol először azt hittem, hogy panaszkodnom kell azért, hogy csak feldobták a frank által megmentett kisember szálát, és nem kezdenek vele semmit, de aztán hatalmas benyomása lett a végjátszmára neki is... (rozsiék nevetségessé tételéből egy nagy falatot vállaltak be john mccrea arc-ábrázolásai is, amiket nehezen lehetett komolyan venni...) (##11.23.)