(Daredevil vol.2 #56-60) (2004, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Alex Maleev) (magyarul: Marvel+ 2018/4 különszám)

nem volt elég a borongós hangulat az eső-áztatta utcák képével, az alvilág tombolásával, kellett még az is, hogy egy újságíró narrálja végig a kötet nagyrészét, hogy biztos, hogy meglegyen a kellő noir-os hangulatunk... érdekes kérdések vetődnek fel, miközben matt-ből kiverik a szart is a (sötétben is feltűnő tetkókban feszítő) yakuza-tagok -morális kérdések, hogy meddig mehet el egy hős, hogy megtisztítsa az emberi mocsoktól az utcákat, hogy van-e határ a statuálásban, és hogy van-e értelme elüldözni egy bizonyos területről a kényelmetlen alakokat, ha azok könnyedén tanyát vernek máshol utána; az is érdekes gondolat, hogy matt a feldolgozatlan gyász miatt váltott-e tempót, és azért tette pokollá a hell’s kitchen-béli gengszterek életét... brian michael bendis-nek nagyon megy az, hogy emberivé tegye a hőseit -testileg (hagyja őket vérezni) és lelkileg egyaránt (barátságok torzulnak és szívek törnek a lapokon). és hát mindezt persze alex maleev festi a feketénél is feketébbre... valahogy azt érzem ennél a daredevil run-nál, hogy le kell lassítanom kicsit a szokásos olvasási tempómat, mert megérdemli, hogy tényleg odafigyeljek minden mondatra... (a komolykodásban igazán felvillanyozó volt az a pár poén, ami valahogy gyökeret vert az éjfekete lapokon -és abban semmi meglepő nincs, hogy ezen viccek majdnem mind pókembertől érkeztek...) (óh, egy night nurse! a marvel univerzum névtelen hőseinek egyike!) (sokáig nagy feneket akartam keríteni annak, ha elérem a 616-os univerzum 100. bejegyzését (volt olyan ötletem, hogy egy száz füzetes mini-sorozat gyűjteménnyel ünnepelek, aztán inkább mégis a csendesebb utat választottam -hosszú út volt, mire elértem erre a csúcsra, de nincs megállás, rohanunk is tovább. boldog 100-at, előre a kétszázért!) (##11.29.)

(Ultimate Spider-Man vol.1 #8-13) (2001, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Mark Bagley)

az előző kötetben lévő eredet-történet felfrissítése még csak a próbaüzem volt mind nekünk olvasóknak, hogy miként reagálunk a modernné gyúrt változatra, mind brian michael bendis-nek, hogy miként tudja a saját képére formálni a nagyszájú hálószövőt -most viszont, hogy az első komoly küldetésre indult hősünk, most mutatkozott meg igazán, hogy mennyire lehet közel hozni hozzánk idősebbekhez is peter-nek ezt az alteregóját. elég jól, hogy tömören összefoglaljam a lényeget... nincs kecmec, egyből nagyágyúkkal akasztja össze a maszkját a srác, és ahogy illik, elsőre padlót is fog a tapasztalatlansága miatt. de egy igazi hős arról ismerszik meg, hogy visszamászik újabb pofonokért... a maszk alól már felsejlik az a peter, akit ismerünk, szó szerint vicc-áradatot zúdít a vezérre is, mert belőle biztos ezt váltja ki az adrenalin... az esendő hős mindig növeli a szerethetőségi faktort, na de mi van akkor, ha ez a hős még szerelmes is. hjaj... nagyon imádtam, hogy peter elmondta mary jane-nek a nagy titkát, hogy nem ezzel akar bmb drámát facsarni -de egyébként is baromira működik a kémia a két lökött között, és valahol az is érthető, hogy may néni éberen őrködik afelett, hogy nehogy a méhek beporozzák a bibéket... (##11.29.)

(Captain America vol.5 #1-7) (2005, Marvel Comics) (írta: Ed Brubaker; rajzolta: Steve Epting, Michael Lark, John Paul Leon) (magyarul: Hachette, 2018)

annak csak örülni lehet, hogy a russo testvérek (és a tehetséges forgatókönyvíróik) feldolgozták ezt a képregény-alapvetést mozgókép formába, mert nekem a mai napig az egyik személyes kedvencem az a film a marvel sorból, ugyanakkor kicsit szomorkodhatok is itt későn érkezőként, hogy nem tudtam szűz szemmel kézbe venni a kötetet, a megjelenése idején komoly hullámokat vető fordulat nem csaphatott homlokon így... egyébként azért bátorkodtam a filmmel előhozakodni, mert maga a képregény is nagyon film-szerűnek érződik, a rajzok úgy vezetik a szemet, hogy könnyű fejben mozgóképpé transzformálni... de maga a dramaturgia is kellően filmes, a rosszfiúval nyerünk egy első betekintést, majd több szálon következik be a fenyegetés -sőt, még a beiktatott visszaemlékezések sem idegenek a mozitermek világától... apropó, ezektől a flash-ektől érzi azt az ember, hogy jó beugró-pont ez a kötet a kapitány világába, mert ed brubaker szépen feleleveníti velük a világháborús múltat, de ha a jelent nézem, már nem biztos, hogy olyan határozottan nyomnám egy újonc kezébe a kötetet, mert esetleg nehezebben értené meg steve zaklatott lelki állapotát (vagy mondjuk a sharon carter-rel való összetett kapcsolatát)... bár talán hasonlóan magával ragadná az olvasás, mint engem, és akkor könnyen átsiklana az ilyen apróbb bukkanókon... (a fő sztori cliffhanger-ét még egy füzettel tetéztük, mert azt még brubaker sem engedi meg magának, hogy csak úgy megöljön valakit steve rodgers múltjából, így egy szívszaggató históriában mesél egy elátkozott karakterről -és eközben ügyesen magyarázza ki az ötvenes években megjelent kapitány-történetek kontinuitás problémáját is.) (hupsz, tényleg, kontinuitás! valahogy nem igazán tud zavarni, hogy nem sikerült tökéletesen eltalálni az időrendet, és nick fury úgy parolázik itt, hogy közben eltűnve kéne lennie a secret war vége szerint -de azért most feltúron megint a netet egy jobban működő időrendért...) (##11.27.)

(Black Widow vol.3 #1-6) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Richard K. Morgan; rajzolta: Bill Sienkiewicz, Goran Parlov)

natasa romanov egy gyilkológép. egy a kgb által gondosan megalkotott munkadarab. illetve csak volt, mert a fekete özvegy nyugdíjba ment -és mi más hívná vissza az eke szarvához, ha nem a múltja... ha csak a filmes kémeket nézem, náluk is gyakori jelenség, hogy valamilyen érdek-gonosz elkezdi likvidálni az aktív vagy inaktív ügynököket (egészen klasszikus példákat lehetne sorolni james bond, ethan hunt vagy jason bourne életéből), de ez egy jó indikátor-sztori, mert alkalmat ad a nyomozásra, a gyilkosságra és a nagy titkok felfedésére... annyira belénk-ivódott natasha múltja az orosz balettal, hogy egész meglepő volt, hogy csavartak egyet ezen... nem mindig sül el jól, ha egy regényíró érkezik a comic-ok világába, de richard morgan jól vezet végig a paneleken -igazából csak egyetlen írói aspektusa volt furcsa: hogy miközben magasra pörgette a karakterből adódó feminizmust, addig maximálisan szexualizálta is hősnőjét (de még az is lehet, hogy rajzolók raktak rá egy pár lapáttal a lenge öltözetekre)... mini-sorozatként volt reklámozva ez a kötet, úgyhogy meglepődtem, hogy még annyit sem mondhattam, hogy dászvidányá, és máris ott hagyott egy cliffhangerrel az ölemben az utolsó oldalon... (sosem volt szimpatikus az a szerkesztői húzás, hogy más rajzolja a borítót mint a beltartalmat -főleg akkor nem, ha ilyen nagy kontraszt van a két alkotó stílusa között.) (##11.26.)

(Secret War #1-5) (2004-2005, Marvel Comics) (írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: Gabriele Del'Otto) (magyarul: Hachette, 2018)

a kémeket középpontba állító műveknek gyakran központi kérdése, hogy a titkos tevékenységeket folytató személyek meddig mehetnek el, mik azok a tettek, amik még beleférnek a morális értékrendbe, ha emberek megmentése a cél. és nick fury-ról eddig is feltételeztük, hogy kitolja a határokat, amíg lehetséges -de eljött ez a sztori is, amikor túl messzire ment... bár zavart hozhat a több idősíkú dramaturgia, brian michael bendis most jól vezetett minket a sztori-szerkezeten -és az volt az érdekes, hogy a nagy leleplező pontjai előtt nem igazán titkolta a titkokat, de én például inkább örültem (magamnak), hogy ki tudtam rakni a mozaikot, mintsem hogy morogtam volna azon, hogy előre kitalálható, hogy ki az, aki a háttérből mozgatja a szálakat, vagy hogy mi az a nagy dráma, amit ki kellett törölni a hősök emlékezetéből... bendis abban is jó, hogy egy nagy bumm-mal kezdje a sztorijait, hogy felkeltse az érdeklődést, szereti igazi veszélybe sodorni a hőseit, hogy egészséges szinten dohogjon a feszültség a köteteiben... most éreztem igazán, hogy a mozgóképes univerzum milyen jól szűrte át magán a shield-tagokat, mert nem csak maria hill és sitwell ügynök tűnt fel itt a lapokon, de ebben a kötetben debütált daisy johnson is, aki ugye az agents of shield-ben vált kulcs-szereplővé... értem én, hogy egyedi vizualitást kölcsönöznek a festmény alapú képek a képregényeknek, de mivel minden egyes ilyen alkotásnál komoly csúszások következnek be a megjelenés során, nem tudom, hogy megéri-e bevállalni ezeket. ráadásul kétségtelenül jó rájuk nézni, de azért bizonyos arc-mimikák szokatlanok is tudnak lenni a festék-rétegek alatt (plusz az itt látható kissé sötét szín-kezelést is problémásnak éreztem kicsit). (##11.25.)

(2018) (írta: Ozsgyáni Mihály)

...van a regényben egy jelenet, amikor a kisfiú sárból és mészből csinál kávét -és most, mikor a végére értem a könyvnek, úgy éreztem, hogy ez egy igen szemléletes metafora lehet a műre: mert a felszínen ez egy szórakoztató családregény, a mélyén viszont rengeteg méreg gyűlt fel... mert először csak élvezed a plasztikus képeket, amivel megelevenedik a huszadik századi kisvárosi lét, megkapóan szemléletesen. aztán már egy-egy elejtett mondattal érzed a gyomorszájadra mért ütéseket, hogy végül folyamatosan birkózzon benned a kettősség érzete: egyfelől vonz ez a torz élet, amit bemutat a könyv, másfelől mérhetetlenül taszít is... nekem is meg kellett állnom időről/időre az olvasással, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem a családon belüli erőszak hullámai alól... érdekes volt a dramaturgiája is, ahogy fejezetenként kidobta a drámát az asztalra, majd visszalépett párat, hogy felfesse a teljes képet (szerencsére nem volt zavaró a repetitívsége, sem a szerkezetében, sem a refrénként visszatérő mondataiban)... persze egy ilyen személyesnek tűnő szövegnél könnyen felmerül az olvasóban, hogy mekkora a fikció és a valóság aránya, de ez leginkább azért van, mert annyira hitelesnek tűnnek a leírások az apróságoktól (a sült-csirkeszárny szagú otthonkáktól) az elképesztő aljasságokig... (##11.24.)

(Punisher vol.6 #33-37) (2003-2004, Marvel Comics) (írta: Garth Ennis; rajzolta: John McCrea) (magyarul: Fumax, 2007)

ha visszagondolunk a sorozatra, akkor eszünkbe juthat három eset, amikor frank egy-egy hős-társával akasztotta össze a bajszát -úgyhogy most logikus, hogy a fináléban ők (azaz a fenegyerek, pókember és rozsomák) tértek vissza, hogy számon kérjék az antihős tetteit, a vér-zuhanyban komponált leszámolásokat. ezért sem értem, hogy a magyar kiadást miért ezzel az utolsó kötettel kezdte a kiadó -hát hogy érthette meg az olvasó így soap drámáját is mondjuk...? persze ennis humorához (és magához a megtorló szemszögéhez is) illik az, hogy ennyire balfaszoknak voltak beállítva murdock-ék, de azért a gyermek-lelkem nehezen viselte ezt a szuperhősi megaláztatást. no de a cinikus felem már élvezte a felszínesen (piszkos) szórakozást nyújtó hentelést, ahol először azt hittem, hogy panaszkodnom kell azért, hogy csak feldobták a frank által megmentett kisember szálát, és nem kezdenek vele semmit, de aztán hatalmas benyomása lett a végjátszmára neki is... (rozsiék nevetségessé tételéből egy nagy falatot vállaltak be john mccrea arc-ábrázolásai is, amiket nehezen lehetett komolyan venni...) (##11.23.)