(James Bond vol.1 #7-12) (2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

múltkor megidéztük a klasszikus regény-béli, korai connery-s bond szellemét, most viszont egy másik klasszikus szellemmel is kacérkodtunk egyet (kacsint)... most is jól kitűnt, hogy warren ellis miért a tökösségéről ismert, mert bizony nem maradt a járt úton, és nem indigózta az előző kötetet, hogy egy újabb nagyívű bond-kalanddal töltse ki az időt, hanem egy sokkal szűkebb keresztmetszetű, ám mégis szövevényesebb és hiper-realistább történettel lepett meg minket... mert a kémek nem csak egzotikus helyszíneken hajtják a lengén öltözött, könnyen kapható hölgyeket, de akár testőr-funkcióra is bevethetőek a szűkebb pátrián... gyanítom, hogy komoly aktualitása van a való életben is annak, hogy a külföldre dedikált titkos-szolgálat politikai vitában áll a nemzetbiztonsági (belső) szervekkel, de azért az elég merész elképzelés, hogy az mi6 tagok otthon nem tehetnek semmit, még fegyvert sem tarthatnak maguknál... nem véletlenül mélyedtem el a szakszolgálatok háza táján, mert fontos szerepet játszottak a történetben a különböző osztályok -és a hozzájuk beépült ellenséges elemek... mert ez is a realitást erősítette, hogy még a saját (vagy a szomszéd) titkosszolgálatunkban sem bízhatunk, mert mindenhol gyarló emberek szolgálnak, akiket el lehet csábítani a vagyon ígéretével... meglepődtem, hogy az volt a csavar a főgonosznál, hogy nem volt csavar, már az elejétől láttuk az arcát, és még monologizálni sem volt igazán hajlandó, nem törekedett világuralomra, csak gazdagságra. így aztán a mellé bedobott spectre név is csak egy csali volt a régi rajongóknak, semmi több... kicsit töprengősebb, beszélgetősebb kötet volt ez, de azért nem nélkülöztük az akciókat sem, bond gond nélkül zúzott le nem egy luxus-autót út közben -azt meg csak én képzeltem bele a rajzolt arc-mimikába, hogy a kézitusák és fejlövések alatt mosolyog és nem vicsorog...? (#08.24.)

(James Bond vol.1 #1-6) (2015-2016) (írta: Warren Ellis, rajzolta: Jason Masters) (eng)

james bond will return... bond rajongóként nagyon érdekes figyelni, hogyan változik a több mint hatvan éves karakter korszakról-korszakra, médiumról-médiumra. mert hiába vannak meg a macsós alaptulajdonságai, azért jól lehet játszani az arányok tologatásával. warren ellis egy nagyon érdekes kombinációt kevert ki, mert tiszteletben tartotta az ian fleming-i hagyományokat, ugyanakkor sikeresen adaptálta is a modern korba, nem érződik porosnak a 007-es (egy fokkal ügyesebben, mint amit daniel craig-ék értek el legutóbb)... ellis-t nem véletlenül hívták a brit fenegyerekek egyik tagjának, nem szokása finomkodni az írás közben, így nem meglepő, hogy nála hiányzik a leghíresebb titkos ügynök minden piperkőcsége, bourbon-t iszik, nem vodka-martinit, és még a női nemhez is csak egyszer kerül közel -akkor is majdnem az életével fizet ezért... illetve rosszul számolok, mert a ms.moneypenny-vel való évelődés nem maradhat el, mint ahogy a legtöbb klasszikus kellék bekerült a panelekbe (kivéve a q-féle csodakütyüket, de gondolom azok már túl kiragadtak volna minket a realista miliőből). még egy olyan aspektust is sikerült átültetni a filmekből a képregény nyelvére, amire nem is számítottam -valamiért nekem kötelező kelléke a bond-filmeknek az, amikor hosszasan mutatják, hogy hősünk belopakodik valahova, és ott kutat/keresgél, párbeszéd nélkül. bár ez utóbbi egyébként is jellemző erre a sorozatra, mert úgy tűnik, hogy ellis (nagyon helyesen!) nem akarja túlbeszéltetni a szereplőit, nem riad meg attól, hogy oldalakon keresztül néma panelek vannak -főleg akkor nem, ha akcióról van szó. mert egy igazi kém nem olyan, mint egy szószátyár szuperhős, akinek muszáj minden pofon mellé kommentárt fűznie... nem, bond egy kőkemény kommandós típus, aki gond nélkül lövi fejbe egymás után az ellenfeleit (btw, a filmek valószínűleg sosem lesznek ennyire véresek)... a főgonosz sem érdemelhet más sorsot, de azért előtte még elmondhatja a kötelező gonosz-monológját is -viszont annak örültem, hogy nem egy tipikus őrült tudósként gonoszkodott, hanem a balkáni háborús múltjával egy újabb réteget kapott. persze a terve őrült volt, de az már egy másik kérdés... (#08.23.)

(2016) (írta: Somogyi György, Dobó István; rajzolta: Tebeli Szabolcs)

mint minden fiúgyermek, én is imádtam anno a kalandos történeteket (bár az indiános könyvek valamiért kimaradtak a repertoárból), rajongtam az indiana jones filmekért (mégha a szívkitépést a takaró alól néztem csak), ismertem jules verne-t, és a szegényes képregény-kollekciómban a szakad fekete-fehér rejtő füzetek mellett akadt egy kötet, amit a szórakoztató kaland-jellege miatt számtalanszor lapoztam fel: ez volt a digedagék amerikában, amivel egy kicsit megismerhettem az európai képregényeket is -és valószínűleg jó alapot szolgáltatott a new orleans-mániámhoz... azért hozom fel ezt, mert ez a kötet hasonló húrokat pendít meg bennem, egy jó értelemben vett retrót, és így bizton állíthatom, hogy gyerekként imádtam volna... bár lehet, hogy nem értettem volna a nagy történelmi összefüggéseket (a gyarmatosítottak elképesztő ember-veszteségeit), vagy nehezebben tettem volna különbséget a valós személyek és az ügyesen adaptált irodalmi alakok között, de biztos, hogy piszok mód élveztem volna ezt a filmszerű kalandot... hjaj, mennyire jó, hogy a még a lesajnáló ’magyar képregény’ jelzőt sem kell használni, mert igazából csak a korcsmárosi és zórádi rajz-hagyományok továbbvitelében magyar, egyébként szégyenérzet nélkül oda lehet tenni bármelyik hasonló francia vagy belga kiadvány mellé. persze, döccen itt/ott a párbeszéd, vagy nem mindig segíti a panel-kezelés az átláthatóságot, de ugyanezeket el szoktam mondani a nagy amerikai profi gépezet alól kikerült comics-oknál is, és egyébként is, inkább pozitívan fognám meg a hibakeresést: ha egy első kötetnél csupán ennyi hiba van, akkor az ezekből való tanulási folyamat végén el lehet képzelni, hogy milyen minőséget fog képviselni a folytatás. mert kell hogy legyen folytatás, a kalandokból sosem elég... (#08.21.)

(2003) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

miért ítéljük meg a másikat a külső alapján? miért gondoljuk azt, hogy csak a velünk egyformákkal tartozhatunk egy közösségbe? miért fejlődik ki bennünk gyűlölet azok irányába, akik mások tőlünk? persze lehet indokokat keresni az ön-értékelésben, a kisebbségi érzésekben, lehet hibáztatni a körülményeket, a nehéz élethelyzetek radikalizáló hatását, a saját problémák áthárítását és kivetítését, mégis nehéz ép ésszel felfogni, hogy az emberiség az évezredek alatt képtelen volt felnőni, és túllépni a rasszizmuson. és az a legszomorúbb, hogy nem csak arra az ötvenes évekre igaz mindez, amiben a képregény is játszódik, de a jelenkorunkban is egyre erősödik a gyűlölet, és sokszor már csuklyával sem takarják el az emberek a véleményüket... komoly téma ez egy rajzolt történethez, gondolhatja az, aki csak felületesen ismeri a képregények világát, pedig nem ritka holló az ilyen, főleg európai alkotásokban. és a blacksad tökéletes táptalaj volt a témához, már ha csak a diverz karakter-készletét nézzük is... meg persze a miliőt, amiben játszódik, a háború utáni nagy lelki megzuhanás korszakát, amikor már elmúlt a győzelem utáni naiv eufória, viszont a problémák megmaradtak, a munkanélküliség, a radikalizálódás, a különböző népcsoportok közti ellentétek. és bár a fekete közösség sincs szép színnel lefestve (erőszakos egy banda, aki fegyverrel a csípőjükön járnak a közértbe is), de igazán a fehér felsőbbrendűséget hirdetők kapják meg a magukét, mert velük lehet jobban behozni a noir-elemeket, hisz’ tudjuk jól, hogy az ilyen társaságoknak nem csak az egyszerűbb melósok a tagjai, a vezetőség mindig felsőbb körökből kerülnek ki -és egy krimiben ezekkel a körökkel lehet igazán a mocsok mélyére ásni... jól működnek a személyes drámák is az ügy kapcsán, de tudjuk jól, hogy egy összetett bosszú terve legtöbbször könnyek között végződik... (még mindig furcsa egy cuki állatos kötetben melleket meg szexet látni, de ez csak azért van, mert az én agyam is nehezen lép át a sztereotípiákon...) (#08.20.)

(2000) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2016)

john blacksad egy letűnt kor gyermeke. az ötvenes évek amerikájának kiábrándult levegőjét szívja, esetleg az olcsó cigarettáját. nem veti meg az italt és a nőket sem. átkozott idealista, egy ballonkabátos lovag a barátságtalan világban. john blacksad egy macska. de ez nem meglepő egy olyan környéken, ahol a rendőrfőnök egy német juhász, ahol a patkányok a legjobb besúgók, ahol egy öreg orangután énekli a szomorú blues-t a rég megkopott fényű lebujban. és ahol a la iguana-ba csak hüllők léphetnek be... sokáig azt gondoltam magamról, hogy nem működnek nálam az antropomorf állatokat használó történetek, de aztán rájöttem, hogy csak értő kéz kell ahhoz, hogy eladják nekem ezt a formát. és ez a két tehetséges spanyol (juan diaz canales és juanjo guarnido) könnyen levettek a lábamról. mert az írásnál tökéletes játszanak azokkal a noir klisékkel, amik nagyon közel állnak a szívemhez (egy femme fatale halála kapcsán egy korántsem makulátlan, de tisztaszívű magánkopó elindul, hogy a nyomozás során véren csúszva felküzdje magát a legmagasabb körökig, miközben szál a cigaretta füstje, és kemény pofonok csattannak sötét sikátorokban). a történet egyszerűségét gyönyörűen ellensúlyozzák a képek részlet-gazdagságával, a panelek és plánok film-szerűségével. már csak egy kis szaxofon-jazzt kell felrakni a sercegő lemezjátszó-tű alá, és tökéletes lesz az illúzió. és nem hogy zavaró, hogy a whiskey illatához az állatok bundájának szaga is keveredik, hanem pont ez az egyedi buké teszi különlegessé... (#08.20.)

(Deathstroke vol.4 #6-11) (2016-2017) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Larry Hama, Carlo Pagulayan, Cary Nord, Denys Cowan) (eng)

volt egy gonosz, akit a tini titánok ellen alkottak meg, de az évek során a cool-faktora miatt közönség-kedvenc lett, így kiemelt szerepet kapott az képregényes univerzumban, önálló füzeteket -ám ehhez el kellett kezdeni mélyíteni a karakterét. és nem tudom, hogy jót tesz-e egy cool karakternek, ha ennyi mindent megtudunk a múltjáról... oké, persze, félig látatlanban okoskodom, hisz’ alig-alig mélyültem még el a dc világában, de számomra fura, hogy christopher priest ennyi mindent le akar fedni deathstroke körül, hogy nem elégszik meg annyival, hogy pofás akciókon át hajtja végig a kíméletlen zsoldost, hanem görgeti előre a múlt szálait is (most már azt is tudjuk, hogy miként szerezte a híres kardját, sőt, a kódnevét is), miközben épp’ annyi időt szentelünk a teljes wilson kompániára (gyerekekre, (ex)feleségre), mint magára slade-re. és bár engem könnyű elvakítani a jól működő karakter-felépítéssel, úgy gondolom, hogy vannak karakterek, akik nem igénylik a komolyabb építkezést (bár most így komolyabban belegondolva, deadpool-nak sem ártott a mélység, so...) -bár gyanítom, hogy inkább az a baj, ahogy építkezik christopher priest: nehezen követhetően, ahogy szokott... persze az nem baj, ha intelligensnek nézi az olvasót, csakhogy most már arra sem mindig veszi a fáradtságot, hogy egy lapon belül jól érzékelhetően leválassza a különböző idősíkokat, így az olvasó meg-megakad, miközben a fejét rázza, hogy ’mivan??’... de lehet hogy én vagyok csak túl felületes befogadó, vagy csak azért hasogatok szőrszálat, mert mást várok egy deathstroke képregénytől, mint amit kapok. mert úgy látom internet-szerte, hogy a többség elégedett az írással és a kissé retrósra vett színkezeléssel... (a kötet utolsó szála érdekesen próbálta feszegetni az amerikai fegyvertartási problémát, reflektálva a chicago-i kemény helyzetre, általános végkövetkeztetést levonva: az erőszak mindig erőszakot szül, baromi nehéz megszakítani a kört.) (#08.20.)

Green Arrow vol.6 #6-11) (2016-2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Stephen Byrne, Otto Schmidt, Juan Ferreyra) (eng)

azt veszem észre magamon, hogy amikor egy kötet nem egy nagy egységet sztorit foglal magába, hanem kisebb részekre bomlik fel, akkor nehezen találom meg a kezdő-hangot az íráshoz, mert hiányzik az a vezérfonal, amin elindulhatnék -és most már kijelenthetjük, hogy ez az antológia-szerű második kötet trenddé vált a rebirth sorozatoknál, mint ahogy az is, hogy el-elkalandozunk a fókusszal a hősünkről egy másik fontos szereplőre... jelen esetben emiko, oliver féltestvére emelkedik kulcs-szereplővé az első két füzetben, maga a címszereplő csak flashback-ekben tűnik fel (valószínűleg azért, hogy egyáltalán benne legyen a sztoriban, bár vannak analógiák is az órakirály múltbéli legyőzése és a jelen eseményei között). és ez azért nem baj, mert érdekes háttértörténettel rendelkezik a lány (yakuzákkal súlyosbított családi múlttal), plusz mindig élvezet nézni, ahogy egy törékenynek tűnő kislány seggeket rúg szét vagy az észbéli fölényét is fitogtatja... a japán szál is tetszetős volt, bár azzal mindig vannak bajaim, amikor egy hihető sztoriba egyszercsak bedobnak egy méretes sárkányt... aztán jött a kötet címadó sztorija, amit ha vázolok, akkor azt mondjátok, hogy ezt adjam oda inkább a seagal-filmek írójának, mert a robot-medvéket leszámítva simán passzolna egy (khmmm) szolidabb költségvetéssel készülő akciófilmhez a titkos szigeten gyártott szuper-heroin, amit egy tenger-alatti vasúttal juttatnak el amerikába összeégett arcú rosszfiúk. és az a jó, hogy minden túlzása ellenére működik a sztori -részben az akció-vezéreltsége miatt, részben pedig azért, mert a szívére is kellő mértékig koncentrál: azaz a dinah/oliver kapcsolatra... és annyira üdítő volt a szemnek és léleknek a sok képregényes borongás után csodás pasztell-színeket látni a panelekben, egy kicsit megmártózni nem csak a tengerben, de a romantikában is... a harmadik sztori szervesen kapcsolódott ide a vonat segítségével, csak még feljebb tekerte benjamin percy az akciót. és egy vonat mindig jó helyszín a csetepatéra, mert szűk a tér, és az sem hátrányos, ha közben körülvesz az óceán mérhetetlen súlya... egy picit azért megengedi azt is, hogy a háborúról elmélkedjünk, mert oliver-ék nem csak az életükért robognak előre a tengerfenéken, de a világbéke is az ő kezükben van (valamiért a háború mindig érdekében áll valamilyen hatalmi csoportnak)... (#08.19.)

(Aquaman vol.8 #7-15) (2016-2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Scot Eaton, Brad Walker, Philippe Briones) (eng)

ha nem a víz alatti világ megszállottja lenne balck manta, akkor biztos, hogy egy fehér macskát simogatna, miközben a világuralmi terveit szövögeti... mert színtiszta bond-gonosz ő, aki egy titkos szervezet élén ugrasztja egymásnak a szárazföld és a víz alatti világ két szuperhatalmát -és meglepően sikeresen teszi is a dolgát (még úgy is, hogy a dc univerzumban még mindig egy viszonylag pacifista elnök (azaz obama) ül a fehér házban)... ez nekünk comics olvasóknak jó, mert jól fel lehet fokozni a kiprovokált harci cselekményeket, hajókkal, szörnyekkel, fájó veszteségekkel és feldagadt arcokkal... és nem véletlenül hozom fel aquaman lilás-bucira vert arcát, mert már a komolyabb harcok kitörése előtt úgy érezhette az ember a szőrös szörny komoly ütései alatt, hogy a hőse egy gyarló ember -ezt ellensúlyozandó a finálé nagy összecsapását dan abnett leredukálta rá és black manta-ra, mert úgy illett, hogy a főhős hozzon megoldást a nehezen megoldható konfliktusba... de nem csak arthur curry kapott kiemelt szerepet a saját füzetében, hanem a kedvese, mera is, aki körül nagyon szépen keverték a vizet a misztikus mitológiai háttérrel, egy sötét jóslattal (btw, egy hozzám hasonló casual aquaman-olvasó simán hihette azt, hogy arthur és mera már rég házasok)... a segítségével az atlantis-i tradíciókról is többet megtudtunk (ahogy a számtalan harcászati vezető is segítették ezt), de arthur egy fiatal király, aki előnyben részesíti a progressziót a tradíciókkal szemben... talán az sem meglepő egy szuperhősös képregényben, hogy a szövetségesek (jelen esetben a justice league) felbukkannak a lapokon, bár most talán egy fokkal érdekesebb volt a szituáció, hogy a deklarált háború közepette nem volt meg az a bizalom a hős-társ felé, amit egy szövetségnél elvárna az ember... (bár a kötet vizualitásával alapvetően elégedett voltam, azért volt olyan rajzoló a maréknyi csapatban, aki nem büszkélkedhet az inkonzisztens arc-ábrázolásával...) so, aki szereti, hogy az akció-orientáltság mellett a taktika is szerepet játszik, az tegyen egy próbát a kötettel, mert pont olyan kellemesen fogja eltölteni vele az időt, mint én (és még úgy is élveztem, hogy három-és-fél füzetet az autópályán utazva tudtam le, miközben szólt a szutyok a rádióból)... (ez a bejegyzés a bizonyíték arra, hogy le lehet ülni két sör meg egy pálinka után is alkotni...) (#08.15.)

(The Flash vol.5 #9-13) (2016-2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Jorge Corona, Felipe Watanabe, Davide Gianfelice, Neil Googe) (eng)

szóval superman-nek a világ megmentése mellett a gyereknevelés a legfontosabb dolog az életében, batman úgy próbálja megoldani a gotham-i bűnözés problémáját, hogy csapatot épít maga köré, flash-nek meg a mentor szerepet kell magára öltenie -érzik némi szándékosságot ebben a mintázatban... persze tudom, hogy barry egyszer már végigment ezen az úton, amikor a korábbi wally west-ből faragott kid flash-t, de a rebirth ’térjünk vissza a gyökerekhez’ elvéhez méltóan most újraélheti ezt az élményt -egy újabb wally west-tel... és ahogy a már emlegetett superman és batman is kicsit hátrébb szorultak a saját füzeteikben, úgy barry is enged elég fényt a mentoráltjára, sokszor mindkettejük gondolataiba is betekintést nyerhetünk. és bár (mint bizonyára tudjátok már) nem vagyok a legnagyobb rajongója a tini-karaktereknek, wally ii-nél valahogy jobban megértem a makacs és kissé bosszantó tiniskedést -valószínűleg azért, mert jól meg van alapozva az, hogy bizonyítani akar, és ezért meggondolatlan (a.k.a. tinis) dolgokat cselekszik még. és az is segít, hogy barry többnyire jól kezeli a srácot -ebben szerepet játszik az örök optimizmusa is, ami nem véletlenül hangsúlyozódik a párbeszédekben is, mert olyan alapvető jellemvonás ez nála, mint a gyors futás meg a szőke haj. de ez nem jelenti azt, hogy ne kételkedne időről/időre magában... de meg is fordíthatjuk ezt -egy negatív karakter is megváltozhat, ha kikerül a fényre... tetszett, hogy shade egy összetett karakter, aki el akarja engedni a benne lévő árnyékot a szerelem kedvéért, de a benne élő árnyék nem akarja elengedni őt... kicsit csendesebb kötet volt ez, mint a speedforce villámokkal terhelt előző, de én azt is megkockáztatnám, hogy lehetett volna még csendesebb is -például én simán olvasnék egy olyan randizós számot is, ahol nem szakítja meg a beszélgetéseket egy kátrány-szörny... (amit viszont nehezen viseltem, az a rajzstílus volt, a nyitó füzetnél konkrétan felsikítottam az elnagyolt arc-ábrázolásoktól...) (#08.12.)