(1990) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Kelley Jones, Charles Vess, Colleen Doran) (borítók: Dave McKean)

ejj, ez be rövid is vala, egy este el is lehetett jutni borítótól borítóig. de ahogy gaiman is említi a bevezetőben, felüdülés volt kisebb történeteket olvasni. álom is háttérbe szorult (sőt volt, hogy nem is bukkant fel), de ettől még érezni, hogy szoros a kapcsolódási pont a mitológiához. a sandman-univerzumhoz és a valóságoshoz egyaránt. mert egyből a nyitó-történetben a görögökhöz (is) nyúlunk, drámaian, ahogy illik. aki már ült kétségbeesve egy üres papírlap felett, az átérzi ennek a fejezetnek a drámáját, és hát egy író miről tudna a legplasztikusabban mesélni, ha nem az írói válságról. aktív macska-tulajként (mármint én vagyok az ő tulajdona...) átérzem a második füzet esszenciáját, de valahogy nehezen tudtam rezonálni vele, talán az antropomorf állatokkal lehet valami averzióm... (viszont a csattanóval egyetértek, sosem fogod tudni megszabályozni az öntörvényességüket ezeknek a dögöknek...) aztán jött a nosztalgia: hatodikos/hetedikes lehettem, amikor felvittek minket a várszínházba szentivánéji álmot nézni, és azóta imádom a darabot, az egyetlen shakespeare mű, amit többször is olvastam, a filmváltozatot is nagyon szeretem, úgyhogy nem volt gond, hogy megértsem a kifordításokat, vagy amikor konkrétan a darabból voltak beillesztve panelek, de aki nem fújja kívülről az egészet, annak biztos nehezebb dolga lehetett a befogadással. a negyedik történet ismét a dc panoptikumhoz nyúlt, akkoriban még szokatlan húzás volt a szuperhősök lelki világának rombolása, de főleg azért ütött, mert halál őnagysága még mindig piszok jó karakter. (+ a függöny mögé lesés érdekes volt, bár morogtam, hogy a piros betűs jegyzetek nem mindig olvashatóak.) (++09.22.)

(1989-90) (írta: Neil Gaiman) (rajzolta: Mike Dringenberg, Malcolm Jones III, Chris Bachalo, Michael Zulli) (borítók: Dave McKean)

lehet, hogy mielőtt a kezedbe veszed a kötetet, még egyértelmű, hogy ki a baba, és ki az, aki babázik, pedig nem így van. kicsit szabadkozik is gaiman az utószóban, pedig felesleges, nem kell egyértelműnek lennie. sőt, még egyenes vonalú történetet sem kell írnia. mert bár egységesebb ez a kötet, mint az előző, most eltűnt álmokat és veszélyes örvényt keresünk, de ugyanakkor nyugodtan lehet kanyarogni és anekdotázni, az is nagyon élvezetes és érdekes (volt itt afrikai mese, hallhatatlan történet, szörnyülködés a sorozat-gyilkosokon, meg szuperhős-parafrázis). van összekötőkapocs, mind a vágyaik beteljesüléséről álmodnak. pedig vágy sokkal veszélyesebb hallhatatlan, mint álom... de máshogy is fonódik össze a nagy egész univerzum, szövődik az utalás-háló, karakterek térnek vissza, egy-egy korábbi mondatnak súlya lesz, ezért nagyon kell figyelni, mert sosem tudhatod, hogy később ki vagy mi lesz fontos. ugyanakkor nem veszett el a játékosság sem, a kedvencem az álomnál elforduló panelek voltak. ...azt hiszem felforgatott bennem valamit az olvasás, félálomban őrült ötletek kavarogtak a fejemben tegnap este. jó lenne leírni őket, mondhatnám, ez minden vágyam... (++09.21.)