(Y: The Last Man #55-60) (2007-2008) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

belenéz a szarkofágba a bebalzsamozott testre: ’lenin? ő a beatles egyik tagja volt, nem?’ -hát igen, lehet hogy yorick sokat változott az évek alatt, de a humora a régi maradt... milyen alattomos dolog tud lenni a melodráma, amikor úgy operál a szappanoperai elemekkel, hogy nem tudsz kibújni a csapásai alól, mert úgy üt meg, hogy igazán fáj -vagy extrém esetben felizgat (sőt, a kötet nagy halál-jeleneténél bevallom, hogy nem bírtam levakarni a vigyort az arcomról, mert nem akartam elhinni, hogy bkv meg merte húzni ezt a lépést)... mert hiába gyűlt össze mindenki párizsban a nagy találkozásra, ha még jó pár oldalon át csak kerülgették egymást. aztán jött egy reunion, egy jól megérdemelt szex és az utána kötelező pucér beszélgetés -és az első nagy gyomros... de ettől még nem lettünk érzelmi roncsok, mert éreztük azt, hogy yorick egy idióta, aki képtelen tisztán-látni az orra előtt világító tényeket, hogy az elmúlt öt év viszontagságai nem a beth iránti vágyait növelték, hanem azzal alakult ki szoros kötelék, aki végig mellette volt. de persze hiábavaló a felismerés, mert az élet kurvára igazságtalan tud lenni... (valahol az is örömteli, hogy az elsőre a sorozat fő-gonoszának tűnő alter sem velejéig romlott, egész egyszerűen a személyiségéből adódott az összes rossz cselekedete, ő volt az, aki katonaként nem tudta kezelni a férfiak nélküli világot, és csak a halál-vágya meg az eszméi sodorták erre a véres útra)... az epilógus vaughan-osan megcsavart volt az időugrással, de persze működött is a szokásos dramaturgiai húzása, mert így el tudunk mindenkitől köszönni (hol könnyebb szívvel (lásd hero-t és beth i-et), hol a könnyeinkkel küzdve (oh, amp)) -és mennyire zseniális, hogy yorick-ot pontosan ugyanúgy kényszerzubbonyban láthattuk az utolsó jelenetében, mint ahogy találkoztunk vele a legelején... no, a világ megy tovább, mert az emberiség a katasztrófák után is képes felállni -ennyi pozitív gondolat azért belefér a végén, nem...?

(ugye jól gondolom, hogy ez volt az első nagyobb lélegzetvételű sorozat, amit borítótól borítóig végigolvastam? az biztos, hogy most pont olyan érzésem van, mint mikor egy sorozat vagy egy terjedelmesebb regény-folyam végére szoktam érni -ürességet érzek, mert nem tölthetek több időt a megszeretett karakterekkel, nem lesznek már hajmeresztően izgalmas közös kalandjaink, nincs több idétlen poén, ami a leszbikusokon élcelődik...) (##03.26.)

(Y: The Last Man #49-54) (2006-2007) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

alapvetően idegesítőnek kéne lennie a ’bkv-féle cliffhanger-feloldási techniká’-nak, azaz hogy a nagy csattanók után a következő füzet elején valami teljesen mással nyit, és ha olyan kedve van, akkor visszatér a függőben (és izgalomban) hagyott szálhoz, de legtöbbször még itt is ugrik kicsit az időben, hogy folyamatában ismerjük meg a közben lezajlott eseményeket -szóval bosszankodnom kéne az ilyen dramaturgiai húzásokon, de mégis élvezem őket, valószínűleg leginkább azért, mert filmes hatást keltenek ezek az ugrások, de a párhuzamos ’vágással’ futtatott szálak is hasonló érzetet ébresztenek, főleg amikor feszültségben egymást erősítik. és most volt mit felerősíteni, mert hőseink nagyobbnál nagyobb slamasztikákban ültek -leginkább kikötözve... dr.m felbukkanásánál kifejezetten vicces reakciót adott az agyam, mert annyira meglepődtem a karakteren, hogy elsőre nem is reagáltam azt le, hogy mi a neme... aztán elkezdett beszélni... értem én, hogy sokan szerettek volna valamiféle magyarázatot a ’nagy kérdés’-re, hogy mi okozta a nem-pusztulást, de nekem nem volt igényem egy tudományosan alaposan megtámasztott válaszra (mint ahogy sosem azért néztem a lost-ot vagy a leftovers-t, hogy megértsem a ’miért’-eket, hanem a karakterek miatt), így azzal sincs bajom, hogy a magyarázat csak a lábujját dugja bele a tudományba, és sokkal szilárdabban áll a spiritualizmus talaján... (a szokásos kötetvégi kitérőinkkel ezúttal a kezdetek felé kanyarodtunk, mert olyan karakterek bukkantak elő a homályból, akiket már nagyon régen láttunk, és a segítségükkel kicsit beleláthattunk a megváltozott világ hétköznapjaiba is. a hullákkal foglalkozó szupermodell mindennapjai kellően érdekesek, plusz a segítségével ms.brown is kaphatott egy szép lezárást, a csepűrágó banda viszont most sem volt túl érdekes, inkább csak meta-szinten működnek, ahogy a művészetről csacsognak a körülöttük lángoló los angeles-ben...) (##03.25.)

(Y: The Last Man #43-48) (2006) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

azt hiszem rájöttem valamire: lehet összefüggés aközött, hogy a képregény szerkezetében feldúsultak a flashback-ek és aközött, hogy brian k. vaughan ebben az időben a lost írószobájában is tevékenykedett, hisz’ mindenki emlékszik jól, hogy milyen kardinális pontjai voltak annak a sorozatnak is a visszaemlékezések (csak azt nem tudom, hogy azért alkalmazták őt damon lindelof-ék, mert látták, hogy ért a flash-ekhez, vagy azért kerül elő az összes szereplő múltja a képregényben, mert a lost miatt itt is kedvet kapott bkv ehhez a dramaturgiához)... ebben a kötetben dr.mann és alter altábornagy kerültek sorra, erős drámaisággal bővítve mindkettejük életvonalát... arra is rájöttem, hogy azért is jó a roadmovie jelleg, mert a különböző települések (és földrészek) lehetőséget adnak a szerzőnek arra, hogy mindig friss ötletekkel futtassa be a már megismert vázat. így lehet, hogy a különcködő és tiritarka japánban szex-robotok állnak a cserekereskedelem egyik csúcspontján, és hogy a yakuza irányítását és b-kategóriás kanadai énekesnő veszi át... a távol-keleten nem lehetett megkerülni, hogy dr.mann kiemelt szerephez jusson a származása miatt -mint ahogy az sem meglepő, hogy a helyi chambara filmekből inspirálódva összecsattantak a szamuráj-pengék egy véres összecsapásban... de fel kell készülnünk a további egymásnak-feszülésekre, mert úgy tűnik, hogy nem csak a tesztoszteron fűti a háborúkat, a nők önmagukban is képesek rá, hogy egymás vérét ontsák -egy férfiért... (##03.24.)

(Y: The Last Man #37-42) (2005-2006) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Pia Guerra, Goran Suduzka) (eng)

olyan érzése van az embernek, hogy bkv elhatározta, hogy mikor akar a végére érni a sorozatnak, és most kicsit megnyújtja a közepét, hogy kellő hosszúságú legyen a folyam -persze ettől még baromi szórakoztató minden oldal, csak kicsit áttetszőbb a kitérőktől és visszaemlékezésektől, mint eddig... szóval kábé a második füzet óta várjuk, hogy yorick elérjen ausztráliába, de persze így húsz füzetnyire a végétől még nem kaphattuk meg a nagy találkozást beth i-el, úgyhogy egy másfajta keresést/kergetőzést kellett ellőni -így került a képbe a bulvárújságíró-néni, aki kellő fifikát szedett fel magára az évek során, hogy a kis yorick-ot lefotózva álmodozhasson a pulitzer-díjról (eközben a félszemű rosa könnyedén meg-jamesbond-olta dr.mann-t, amikor ágyba-vitte, orgazmussal magához kötötte, csak hogy kém-tevékenységet folytathasson hőseinken)... ezután újabb kitérők érkeztek a kötet menetébe, visszatértünk beth ii-höz, egy olyan fordulattal, amit általában nem szokásom szeretni, itt viszont szórakoztatónak találtam, hogy yorick ilyen könnyedén szórja a magvait (mellékesen érintettünk megint egy csomó érdekes témát a katolikus egyházzal kapcsolatban, a felmerülő szűznemzéseket és a női vezetőt, aki keresi a leendő férfi pápát, mert a hagyományok baromi nehezen halnak ki)... ezután megengedte a kedves szerző, hogy még egy kicsit közelebb engedjük magunkhoz 355-öt (a drámai múltja segítségével), plusz érdekes adalékokat kaptunk ampersand múltjával kapcsolatban... még három kötet van hátra, remélem legközelebb japán földön már jobban beindulnak azért az események -de ha csak csapongunk továbbra is, az sem fog a földhöz vágni... (##03.22.)