(Peepland #1-5) (2016-2017) (írta: Christa Faust, Gary Philip; rajzolta: Andrea Camerini) (eng)

a time square egy csillogással megbabonázó hely, ahol vidám turisták koptatják a járdát, miközben tátott szájjal forognak körbe-körbe a hangulattól megrészegülve -a mai kor emberének ez a kép él a fejében, a média ezt sulykolja nekünk ide a messzeségbe. pedig nem is kell olyan messzire visszamenni az időben, hogy a környék egy sokkal sötétebb képet mutasson ennél -hogy konkrétan a szex-szórakozás geciszagú központja volt a hely... egészen friss élmény a kiválóan sikerült the deuce című tanulmány megtekintése, így sok ismerős elem köszönhetett vissza a képregény lapjairól is (még akkor is, ha 15 évvel később játszódik, mint az hbo sorozata) -ugyanolyan típusú kurvák róják a köreiket, ugyanolyan izzadós kövér filmesek forgatják a felnőtt filmjeiket, és ugyanúgy a bűn melegágya az összes húgyszagú kapualj... persze nem egy (neo)noir-ról lenne szó, ha nem vezetnének a bűn szálai a felsőbb körökbe is, így kerül képbe egy szégyentelenül donald trump-ról mintázott ingatlan-bizniszes, illetve annak egyetlen (gyengeelméjű) fiacskája, akinek a felelőtlen tette elindítja a lavinát, ami az összes megismert szereplőt maga alá temet... és jó sok szereplő tűnik fel a panelekben, sok megterhelt lélek, vetkőzős lányok, pornó-készítők, leszbikus élettársak, aids-el sújtott vegetálók, korrupt rendőrök -szép formára kivágva a noir-nagykönyv leírása szerint. és bár a karakterek archetipikusak, és a történet sem csordul túl a megszokott keretéből, mégsem unalmas a végeredmény, mert a ponyva-elemek felerősítik egymást. és tök jó látni, hogy nem csak az ötvenes évek füstös lebujaiban működik a zsáner, nem csak a búsongó ballonkabátos antihősök mormoghatnak el egy ilyen történetet, hanem a nyolcvanas évek tiritarka világa is tökéletes közeg, és egy vetkőzős lány szájába is nyugodtan lehet adni a (khmm) narrációt. sőt, ellentétben mondjuk a sin city stilizált világával, plusz súlyt ad a képregénynek a történelmi hitelessége (főleg ha tudjuk azt, hogy a szerzők személyesen is megtapasztalták a korszak ellentmondásos viszonyait)... a rajzolásba lehetne leginkább belekötni, de mivel a hangulatot így is bitang erősen át tudta adni, ezért nem igazán baj, hogy kissé elnagyoltak/rajzfilmesek az arcok egy-egy oldalon. (#11.16.)

(2005) (írta: Juan Díaz Canales, rajzolta: Juanjo Guarnido) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2017)

az ötvenes évek amerikája sokszor egy idealizált képként él a fejünkben, ahol vidáman szól a ’mr.sandman’, és mindenki éli az egyszerű életét, pedig rengeteg sötétség árnyékolta be a korszakot -gombafelhőként nehezíti a közhangulatot az atombomba feltalálása, és ha ez nem tenné eléggé paranoiddá az embereket, ott van még a levegőben a hidegháború egyre erősödő fuvallata is, tombol a mccrathyzmus, amikor a nacionalizmus nevében üldözik a balos érzelmű embereket. hogy miért merültem bele ennyire a történelem-leckébe, amikor én sem fejeztem be a tanulmányaimat a töri-szakon, mint hősünk, john blacksad? mert nagyon tetszik, ahogy beemelik a valóságnak ezeket a súlyos vetületeit egy cuki állatos képregénybe... (az atom- és kommunista-para mellett itt vannak még a háborús bűnök és a holokauszt is, mint sötét mementók) és azt hinné az ember, hogy a valóság drámaisága és az antropomorf állatok világa nem férnek meg egymás mellett egy kötetben, pedig gyönyörű egésszé áll össze a koncepció, az olvasó egyszerre tud örülni az archetipikus karaktereknek és elvonatkoztatni attól, hogy most egy bagoly vagy egy farkas arcát látja épp’ nagyon emberinek... blacksad nem sokat változott az utolsó találkozásunk óta, még mindig búskomoran szívja a cigarettáját a ballonkabátjában, néhány véletlennek köszönhetően csöppen bele az események közepébe -és persze megint a rossz nőbe szeret bele végzetesen... (ügyesen játszanak a palettával, nem csak a címbe emelkedik be a ’vörös’, de a képkockák is kicsit máshogy vannak színezve, mint eddig.) (#11.15.)

Batwoman -Many Arms of Death (Batwoman Rebirth, Batwoman vol.3 #1-6) (2017) (írta: Marguerite Bennett, James Tynion IV; rajzolta: Steve Epting, Stephanie Hans, Renato Arlem) (eng)

az új dc-s korszakom egyik nagy pozitívuma, hogy közel hozta hozzám batwoman karakterét -mert kifejezetten erős és kompetens női szuperhősként írja őt james tynion iv a detective-ben, úgyhogy már vártam, hogy mikor gyűlik össze egy kötetnyi az önálló füzeteiből, hogy még több időt tölthessek vele... logikusnak érződik a külön kaland a csapattól, legalábbis nekem elég indok a szörnypusztítás utáni küldetés, de persze ez csak egy ugródeszka az íróknak, hogy mélyebben elmerüljünk a karakter mitológiájában... már a rebirth számot is arra használták, hogy a drámai múlttal alapozzanak (elvesztett (iker)testvér, megaláztatás a katonai akadémián), de aztán a fő sztorit is végig két szálon tartották, mindig aláhúzva a jelen cselekményét a múlt drámájával. aztán még egy egész füzet flashback várt ránk, hogy minden porcikánkkal átélhessük ezt az édesbús történetet, szerelemmel, árulással, romantikával és féltékenységgel telve. és bár lehet hogy egy kicsit túl van beszélve az egész (főleg a narrációk ludasak ebben), de szerintem az sosem baj, ha nem csak a főszereplőt ismerjük meg mélyebben egy történetből. (btw, tudom, hogy milyen meghatározó kate nemi identitása, de néha nagyon sután tudják kezelni a leszbikus vonalat, lehetne ezt sokkal természetesebben is...) annak mindenképp örülök, hogy egy nagy adag hátteret kaphattam batwoman-hez, hogy tölthettem vele egy kicsivel több időt, bár nem bántam volna, ha kevésbé sötét körülötte a környezet -lehetett volna ez egy lazább kalandozás is ez a saját pennyworth-ével... (viszont az jól kidomborodott, hogy az unokatestvérével szemben kate könnyedebben mozog a morális szürke-zónában, kevésbé kötik az erkölcsök, mint batman-t.) (az utolsó füzetet először nem tudtam hova tenni a sötét anti-utópiájával, aztán rájöttem, hogy ez csak egy kvázi promó egy közelgő detective-es eseményhez -de sajnos nagyon kilógott a kötet egészéből (vizuálisan is, mert addig kifejezetten szép képeket (esetenként festett paneleket) kaptunk).) (#11.14.)

Detective Comics -Deus Ex Machina (Detective Comics vol.1 #957-962) (2017) (írta: James Tynion IV, Christopher Sebela; rajzolta: Carmen Carnero, Álvaro Martínez) (eng)

egy kicsit meghasonlottam ezzel a kötettel, mert tudom, hogy bizonyos aspektusai miatt le kellett volna, hogy kössön, de mégsem tudott magával ragadni... de kezdjük az elején, mert az első füzet alapján is mást vártam, mint amit a későbbiekben kaptunk: ugyanis a nyitányban spoiler-re koncentráltunk, ami még akkor is pozitívum, ha nem teljesen értettem egyet a karakter motivációjával, amikor elhagyta a csapatot -de érdekes nézni egy batman-étől eltérő felfogást gotham-ben (még ha kicsit túl is arcoskodja a kiscsaj a tevékenységét)... ezután érkezett meg a főszál, illetve főszálak, mert volt itt svájci templomból eredő mesterséges intelligencia meg varázsvilág is, és sajnos nem is akart összeállni szépen az egész, szenvedtünk egy sort azrael fejében, miközben zatanna-val nosztalgiáztunk a bruce-szal való hosszú múltra visszatekintő kapcsolatára, miközben batwing kütyüi is rendre bekerültek a képbe -és tudom én vagyok finnyás, de nekem széteső lett a sokfelé húzástól a sztori. és hogy miért is hasonlottam meg magammal? mert alapvetően értékelem, hogy a második számú batman sorozatot arra használják, hogy a batman körüli csapat tagjaira eshessen egy kis megvilágítás, és igenis örülök annak, hogy olyan hősökről olvashatok, akik eddig kívül estek a látókörömön -zatanna-ról, azrael-ről, batwing-ről, ugyanakkor szomorúan kell bevallanom, hogy nem tudtak annyira lekötni a velük kapcsolatos történések és drámák, mint amikor az alap-csapattal kezdtük meg a nagy kalandot... (bár ez lehet hogy igazságtalan részemről, mert eléggé odavoltam a sorozatért akkoriban, így a méretes lécet nem könnyű átugrani -báááááár egy író dolga az kéne hogy legyen, hogy dacol a lehetetlenekkel...) (egy picit úgy érzem, hogy csak azért dobta be tim nevét james tyion iv a végén, hogy ne érezzük igazán azt, hogy ez a kötet csak a fő sztori mellékvágánya volt csupán...) (#11.15.)

(2014) (írta: John Jackson Miller) (magyarul: Szukits, 2016) (11BBY)

sajnálom azokat, akik a borító alapján ítélnek meg egy könyvet -és mondjuk nem veszik a kezükbe ezt a star wars kötetet, mert ’biztos valami gyerekes rajzfilmes gagyiság van benne’... pedig ez egy kifejezetten komoly és felnőttes regény -ami mellesleg előzmény egy rajzfilm-sorozathoz... amiatt is csalódás-keltő lehet a borító rajza, mert fegyverrel a kézben ábrázolja a főhősöket, pedig az írott szövegben már egyáltalán nem az akción van a hangsúly, sőt, kanan végig egy távcső-tokban tartja a fénykardját, egyszer sem kapcsolja be... de egyébként is csínján bánik a jedi-trükkökkel, csak vészhelyzet esetén használja az erőt -de szépen meg van indokolva lelkileg, hogy miért nem nyúl a képességeihez az egykori padawan, mert nyomasztja még ennyi idő után a 66-os parancs súlya... érdekes is látni a rebels-hez képest kanan személyiségét, mert itt még egy pimasz élvhajhász, egy hitehagyott renegát, aki az alkohol-gőzös kocsmákban érzi jól magát a kétkezi melósok közt... hera-nál kevésbé éreztem ezt a kidolgozottságot, már itt is zseniális pilóta, mint a sorozatban, viszont azt nem igazán fejtegetjük, hogy miért küzd ilyen elszántan a birodalom ellen (persze ha ismered a teljesebb univerzumot, akkor tisztában vagy azzal is, hogy mit tett a birodalom a bolygójával és az apjával, de azért pár utalást itt is elvártam volna)... a két karakter kapcsolata jól van felépítve, a csipkelődések fokozatosan alakulnak át bizalommá, és persze végig ott lebegtetik a kettejük közti vonzalmat is -de azért igazi szerelmi szálról (itt még) nem beszélhetünk... el kell telnie néhány tucat oldalnak, mire ők ketten találkoznak, de hogy addig mivel foglalkozunk? mineralógiával és geopolitikával... kifejezetten érdekes időszaka az univerzumnak ez, amikor az érett birodalom formálódik, amikor mindent a hadigépezet szolgálatába állítanak, bolygókat és holdakat formálnak át a szükséges alapanyagokért cserébe -így teljesen érthető, hogy ennyit foglalkozunk a könyvben a bányászattal (ennek pozitív hozadéka az is, hogy egy nem szokványos starwars-helyszínt kaptunk a gorse-i munkás-negyedekkel). a kötet negatív szereplője is ehhez a vonalhoz kapcsolódik, és nem egy tipikus birodalmi főmufti vagy sith, hanem egy összetett személyiség, akit egyszerre hajt a hatalom-vágy és a bosszú -valamint a mechanikus alkatrészek, mert az univerzum kis-számú, de jelentős kiborg-jai közé tartozik... (maga a birodalmi oldal is egy egyedibb alakkal képviselteti magát sloane kapitány képében, mert nem egy gonoszkodós gonosz ő, csak egy katona, aki azért tesz mindent, hogy feljebb jusson a ranglétrán, és csak ennek érdekében hűséges a császárhoz is -btw, azért halványan derengett, hogy az utóhatásban is találkoztunk vele)... szóval szerintem mindenk starwars rajongó megtalálhatja a számításait a könyvvel, az is, aki szeretne egy kis háttér-történetet a rebels-hez, és az is, aki szeretné jobban megismerni a dicső birodalom fénykorának működését. azok viszont, aki szerint a messzi-messzi galaxis csak a jedik-ről meg a fénykard-párbajokról szól, azok inkább kerüljék messzire, mert csalódni fognak... (#11.11.)