(Aquaman vol.8 #16-24) (2017) (írta: Dan Abnett; rajzolta: Brad Walker, Scott Eaton, Philippe Briones) (eng)

egy háborút nehéz megúszni sebek nélkül -szépen végigvezette ezt az alaptételt dan abnett az egész köteten, még akkor is, ha maga a sztori három egységre esett is szét... először a látványos sebekkel foglalkoztunk, a települések sérüléseivel, szó szerint az újjáépítés napjaiban jártunk. aztán később jöttek a lelki sebek is, amikor a ptsd egy formája került elő -meglepő módon egy kiborgnál... de az emberek fejében is sok mindent rendbe kell rakni a csaták után -például azt, hogy miként álljanak a békét kiharcoló hőshöz, aquaman-hez. mert eddig csak nevetség tárgya volt a ’halakkal beszélő idegen’, most viszont igazi sztárrá vált, rajongókkal és utálókkal megáldva/megverve (jó ötlet rájátszani a valóságra, ahol szintén csak az utóbbi időben emelkedett arthur curry reputációja)... az ’ellenségem ellensége...’ klasszikus elvét vallva egy meglepő team-up-pal is egyengettük a nemrég még komoly harcokba bocsátkozó felek közös útját. igaz, hogy először húztam a számat, amiért előszednek egy gonoszt a pre-rebirth éra végéről, de aztán egész élvezetes lett a küzdelem, mivel jól kombinálódtak össze a zsáner-elemek a füzetek lapjain, az akció-kaland klausztrofóbiás horrorrá változott, majd egy kis scifit is pezsegtettünk az elegybe... persze nem csak a külvilágban kell megküzdenie arthur-nak az előítéletekkel, de az anyaföldjén (fövenyén?) is, ahol ismét felbukkant a ’király és szuperhős’ ellentét, ami tetéződött egy ’progresszív haladás vs maradi gondolkozás’ összefeszüléssel is. és aquaman nem jó reagálta le ezeket a politikai hullámokat, mert úgy gondolta, hogy erőből át tudja nyomni az akaratát -pedig akár hallgathatott volna a szerelmére is, csakhogy az uralkodói büszkeség (és gondolom a benne buzgó jó adag hazafiasság) nem hagyhatta, hogy csendes romantikában töltsék ezután a napjaikat, kerülve az élet nagy kihívásait (apropó, mera. tetszett, ahogy vezetve van a kapcsolatuk a kötetben, ahogy a lány szeretete és félelmei összekeverednek egy összetett érzésbe). és most itt állunk vizesen, sötét gondolatokba merülve. a hős legyőzetett. a király jogfosztott. atlantis-ra szomorú napok várnak... (#09.28.)

(Green Arrow vol.6 #12-17) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Otto Schmidt, Eleonora Carlini, Carlos Rodriguez, Gus Vazquez, Juan Ferreyra) (eng)

azt szokták mondani, hogy a képregény-sorozatok és a tévé-sorozatok nagyon hasonló felépítésű médiumok (nem véletlen a nagy számú írói átjárás köztük) -és a rebirth-érából itt a green arrow-nál érzem azt, hogy legkönnyebb bizonyítani ezt a tételt. mert nézd csak meg a gonosz cliffhanger-eket, amivel minden füzet végén állva hagynak minket. vagy az akció-dús mozgóképes beállításokat. vagy hogy konkrét tévés jeleneteket is beemelnek a híradó-részletekkel, ahol tisztán hallod a bemondó hanghordozását, mint ahogy az a nappalidban ülve beléd-ivódott (btw, ügyesen voltak összeszedve az interjúalanyok a sztorikezdő füzetben, megvolt minden típus a konteo- és fegyver-hívőtől az okoskodó nerd-ig). de bátran meri használni azokat a toposzokat is, amiket már a kisképernyőn is koptatnak egy ideje: mondjuk azt, hogy rá akarják kenni a piszkos dolgokat a hősre, akinek ezért tisztáznia kell a nevét. még szerencse, hogy jól használják itt ezeket a kliséket, nem rozsdás nyíllal böködik csak őket... persze lehet hogy közrejátszik ebbe a sorozatos érzetbe az is, hogy én oliver-t a tévéből ismertem meg, és az ottani karaktereket keresem a panelek között is. ezért tud örömteli lenni az is, hogy egy olyan gonosz érkezett meg nagy durral most, aki eleget szerepelt az arrow-ban is, üdvözlünk malcolm merlyn-t a rajzolt világban is... egyébként bírom ezt az alternatív seattle-t, amiben a sorozat játszódik, ahol a seahawks a queen industries field-en focizik egy russel wilson / colin kaepernick mixelésű irányító vezetésével. igaz szegény srác nem sokáig húzza a képregényben, mert ez az a sztori, ahol nagyon könnyen hullanak oliver közelében az emberek... és nem csak nyílvesszők által, de egy önbíráskodó rendőri egység is könnyen osztogatja az általuk jogosnak vélt halált. és ezzel el is emelkedünk kicsit a rohanással és robbanással teli akció-rétegtől, mert az önbíráskodás egy meg nem unható téma a maszkban igazságot osztó szuperhősök között. de a green arrow íróinak (legyenek azok a képregény- vagy a tévés-bizniszben) mindig érzékenyek kell lenniük az ilyen témákra -az sem véletlen, hogy mind-a-két platformon szerepet kapott a politika, jelen esetben egy gyűlölettel kampányoló polgármester-jelölt képében, amivel jócskán a valóság talajára húztuk a rajzolt lapokat... (#09.26.)

(Wonder Woman vol.5 #13,15-25) (2017) (írta: Greg Rucka; rajzolta: Renato Guedes, Liam Sharp, Bilquis Everly, Mirka Andolfo) (eng)

bár az előző két kötetet szétbontottam, és úgy írtam róluk, most azt éreztem, hogy annyira összefügg a két szál, hogy muszáj lesz a mondandómat is egyben tartani -arról már nem is beszélve, hogy a végére összeért a két idősík, így a páratlan számokban futó sztori következménye a páros számok fináléjába csúcsosodott ki, úgyhogy külön megvásárolva a két könyvet elég furcsa lehet ez az ugrás... azért is jó ez az összevonás, mert így jobban el tudom palástolni, hogy az olvasás elején a csalódottság lett úrrá rajtam, és nem csak azért, mert a jelen-szál meglehetősen nehezen akart beindulni, hanem mert semmi csodás nem volt a csodanőben amnéziásan és zavarodottan. mert az ember agya nehezen akarja befogadni, ha az erős nők példaképe összetörik és segítségre szorul... de amíg diana a kórházban lábadozott, addig egyébként is alig szerepelt a róla elnevezett füzetekben, sokkal inkább azzal foglalkoztunk, hogy felépítsük a másik oldalt -mert gonosznak nem mondanám veronica cale-t, csak egy anyjának, aki hajlandó átlépni minden határt a gyermekéért (elég hatásosan volt ábrázolva a lélek-lopás, és greg rucka még azt is ügyesen kikerülte, hogy bele tudjak kötni abba, hogy egy száj és orr nélkül létező entitás hogyan marad életben éveken át)... persze voltak igazi gonoszok is a történetben, a görög mitológiai weasly-ikrei, akikről azért kiderült, hogy nem csak csínytevésből cselekszenek, hanem komoly szándékaik is vannak. mert elsőre úgy tűnik, hogy mindenkinek themyscira-ra fáj a foga, de aztán kiderül, hogy nem a rejtett sziget a fontos, hanem ami hozzá kötődik: az igazi gonosz. elég csúnyán retcon-szagú volt, hogy ráfogták ares minden legutóbb elkövetett cselekedetét a gyermekeire, de mivel én nem ástam magam eddig mélyebbre a mitológiában, így el tudok fogadni egy ilyen írói húzást... valahol azt is megértem, hogy greg rucka visszacsinált minden változást, amit ebben a huszonöt füzetes run-jában elkövetett, azaz barbara ann-nek újra vérszomjassá kellett válnia és diana sem maradt a lasszója nélkül, pedig érdekelt volna, hogy mit kezd az írói utód egy ilyen helyzettel... bár a kezdetet döcögősnek éreztem, de miután diana kijutott a tudatának labirintusából (egy minotaurusz segítségével, hogy máshogy), már elkezdtek helyükre kattanni a dolgok, és sokkal élvezetesebb lett az olvasás. jöttek a filmszerű nagyívűségek, a megalapozott drámák mélyebbre süllyedtek, és aztán nagyon szépen hagytuk lecsillapodni a hullámokat, hogy elégedetten léphessünk tovább az új korszakba... (úgy tűnik, hogy a vizualitásban vesszőparipám lesz az arc-ábrázolás, mert itt is csak néhány félrement vagy hanyagul rajzolt arcnál szisszentem fel -és olyat nem engedhet meg magának egy rajzoló, hogy egy totál képnél nem rajzol arcot, miközben a sztoriban van egy arc-nélküli karakter is...) (érdekes volt látni, miként ütközik össze a füzetekben a mitológiai háttér és a modern technika, hogy a görög istenek mellett egy mesterséges intelligenciával is fel kell vennie a harcot diana-nak.) (#09.23.)