(Paper Girls #11-15) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

személy szerint nekem tetszik ez a koncepció, hogy mindegyik fejezetet egy újabb korszakban töltjük, és ami még fontosabb, egy másik hangulatban... mert most elhagytuk a scifi-elemek többségét, és inkább egy nagy (túlélő)kalandnak tűnt az utazás ezen szakasza, mint eddig bármikor, köszönhetően az erdőben ólálkodó szörnyeknek, a gyors sodrású folyónak, egy harcias amazonnak és a primitív létformában élő embereknek... és az is tök jól működött nálam, hogy a lányok utazása a pubertás-kor allegóriájává vált, amikor is a tinik felfedezik a testük változásait és a szexuális orientációjukat -a maguk suta módján... (érdekes lesz viszont, ha a csajok rendre átlépik a morális határokat, és muszáj nekik, ha túl akarnak élni). kíváncsian várom, hogy mennyire viselik majd meg őket ezek a tettek -mondjuk az, ha egy kőkori baltával szétverik valakinek a fejét...) időutazós sztorihoz mérten elértünk az első komolyabb paradoxonig -az ilyen alkotások mindig szívesen játszanak a tyúk/tojás dilemmával, azaz azért cselekszik valaki úgy ahogy, mert látta már korábban, hogy mit kell cselekednie, vagy ez mindig is része volt a cselekedeteinek, és egyébként is, ha nem cselekszik a jövőben, akkor a múltbéli énje nem tudja meg, hogy mit kell cselekednie, hogy eljusson arra a jövőbeli pontra, áhh, önmaga farkába harapott az agy-kígyóm... ahogy várható volt, az utolsó füzet végén megint ugrottunk egyet, hogy a klasszikus ponyva-zsánerek közül egy újabbat is kipipálhassunk: jöhetnek az óriás-robotok! (közben szépen épül a háttérben a mitológia -már megismerhettük a dedikáltan első időutazót is: egy vagány csajt a huszonegyedik századból, ki mást...) (#09.06.)

(Paper Girls #6-10) (2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

szóval ez tényleg nem egy nosztalgia-trip lesz... brian k. vaughan máris elhagyta a kitaposott járt utat, és a jelenbe kormányozta a lányokat, és ennek a lépésnek számtalan pozitív következménye lett. először is mindig mókás, amikor egy időutazós történetben a múltból érkezett karakterek rácsodálkoznak a megváltozott világra, a rohanó technika legújabb vívmányaira (mondjuk a lapostévére meg az okostelefonra) (és persze érezhető, hogy a tavalyi sokkban íródott a kötet, mert keserű utalások vannak arra, hogy egy nő nem lehet az egyesült államok elnöke). ugyanakkor talán sokkal érdekesebb vetület az, hogy a saját jövőjükbe huppantak át hősnőink, így igen komoly személyes drámákkal lehetett megadni az érzelmi alapot -mert mi van akkor, ha azt érzi valaki, hogy nem sikerült elérni azt az életet felnőttkorra, ami a tinédzser-álmok meghatározó része volt? vagy mi van akkor, ha már rég nem léteznek az álmok, mert maga az élet sem létezik már...? sosem könnyű közel kerülni egy neurotikus karakterhez, de bkv jól egyensúlyoz erin idősebb verziójánál, a kétségbeesés, az egzisztenciális válság és a megnyugtató xanax-szedés között lavírozza végig, hogy egy csipetnyi felnőtt hangot csempésszen a nagy egészbe... kell is ez a komolyság, ha már a nagy egész ilyen eszement tempót diktál az óriási nőtt férgekkel, a távoli jövőből érkezett klónnal, és a nagy futással, hogy megleljék az elveszett társukat... bár mondhatnám azt a sztorira, hogy ’vagy valami ilyesmi’, mert még mindig nem száz százalékosan kristályosodott ki minden, bár én sosem igényeltem azt, hogy a számba rágják a lényeget, majd ha eljön az ideje, akkor majd jól a homlokomra csapok, hogy ’áhh!’, és nagyon boldog leszek... (#09.05.)

(Paper Girls #1-5) (2015-2016) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Cliff Chiang) (eng)

mi ez a vonzódás manapság az íróknál a nyolcvanas évek bicikliző tinijeihez...? még szerencse, hogy mind a stranger things alkotói, mind brian k. vaughan túl tudtak lépni az ifjúkorukban befogadott stephen king és steven spielberg által bejáratot toposzokon, és csak kiindulópontnak használták az inspirációkat -jelen esetben arra, hogy csak egy rövid ideig nyomjuk a pedált a fehér kerítéses elővárosi miliőben, hogy aztán két sarokkal később már egy interdimenzionális utazáson találjuk magunkat... illetve még így öt füzet után sem kristályosodott ki, hogy mi is lesz a sztori fő tétje, mindenesetre baromi élvezetes a csajokkal együtt felfedezni az összes hajmeresztő kanyarját... azokkal a csajokkal, akik rövid időn belül egyéniségekké váltak a neonfényes lapokon, markáns megkülönböztető jegyekkel és könnyed szerethetőséggel felruházva -ez utóbbi kellett ahhoz, hogy a megfelelő (lőporfüstös) pillanatokban érzelmileg bevonódjunk mi olvasók is a drámába és a sokkba. mert persze bkv-ról van szó, akit pont azért szeretünk, mert úgy tud játszani az érzelmeinkkel, mint kevés író jelenleg a szakmában -és az se’ felejtsük el, hogy abban a korszakban, amikor már minden fordulatot elhasználtak százszor, a kezedbe akadhat egy olyan történet, ahol tényleg nem tudhatod előre, hogy milyen őrült ötletet dob még be a szerző, ha lapozol egyet... bár a csodás neon-színeket már emlegettem, azért tegyük hozzá, hogy nem vagyok száz százalékig megelégedve a vizualitással -mert míg a közelik csodásan vannak rajzolva, addig a távolabbi (elsősorban csoportképek) már bántóan elnagyoltak... viszont a nyolcvanas évekkel mind a két fél jól bánik, nincs túlzásba víve a nosztalgia vagy a túlzott utalgatás, kis bongyor haj itt, boygeorge poszter a falon ott -ronald reagen meg csak egy álom-jelenetben köszön be... (#09.03.)

(James Bond vol.2 #1-6) (2017) (írta: Benjamin Percy, rajzolta: Rapha Lobosco) (eng)

gyanítom, hogy benjamin percy hozzám hasonlóan ifjúkorában kapta el a bond-lázat, így az elmúlt évtizedek alatt magába szívta a sorozat összes kötelező kellékét, aztán azokat egy pedáns kis listába rendezte, így most jól fel tudja használni őket a képregényéhez... ez abból is érezhető, hogy már a síelős coldopen-nél elkapja az embert a megfelelő hangulat, és onnan nem is ereszti a végéig. és szerintem addig nincs is baj azzal, hogy megidézi a nagy elődök ikonikus pillanatait, amíg ilyen szeretettel teljes a hommage... mert itt van a már emlegetett havas kezdés, ami a moore-éra csúcspontjainak állít emléket, aztán jön a halhatatlan henchman, aki magában hordozza odd-job és a vasfogú örökségét. plusz futja néhány gadget-re is a q-ügynökségtől -igaz, csak módjával, mert a költségvetési keret nem engedi a merészebb ötleteket... de az sem véletlen, hogy a 007-es egy titkos kaszinóban mondja el a híres bemutatkozását... viszont mindig furcsa látni, amikor a megkövült dinoszaurusz bond modern dolgok közé keveredik, és most röpködtek a feje felett az ellopott adatok között email-ek meg facebook-üzenetek... és az sem mindig megszokott, hogy egy kompetens nő feszít az oldalán, akit nem hogy nem kell megmenteni, de ő maga menti meg többször is hősünk életét... úgy látszik, hogy japán most menő helyszín az íróknál (lásd még egyel lejjebb felix leiter-nél is), de végülis ki tudok egyezni ezzel a háttérrel -főleg ha van kellő mennyiségű yakuza meg sumós... könnyen olvastatta magát ez a kötet, sodort magával a tempója -sőt, igazából annyira etette magát, hogy majd’ együltő helyemben fogyasztottam, mert ’óh, már csak két és fél füzet, már csak kettő, most már mindegy hány óra van, eljutok a végére’... (#09.01.)

(James Bond: Felix Leiter #1-6) (2017) (írta: James Robinson, rajzolta: Aaron Campbell) (eng)

felix leiter nem james bond... ezt hangsúlyozzák is eléggé ebben a mellékvonali mini-sorozatban, bár azért kicsit erőltetett, hogy james időről/időre felbukkan a gondolatokban... az sem szerencsés, hogy hősünk nem nagyon rendelkezik markáns megkülönböztető jegyekkel, maximum annyiban, hogy ügyetlenebb, mint a hősök nagy átlaga. meg persze, hogy láb-és-kéz-protézise van, de azoknak meg nem igen használják ki a képességeit... az is furcsa, hogy már nem a cia kötelékeiben szolgál, inkább magánkopó-szerűséget faragtak belőle. a katonai múltja viszont szépen domborodik, de ez leginkább csak mákföldeken elhált romantikát jelenti (btw, csak most esik le, hogy úgy bénázik a fegyverrel mr.leiter, hogy közben meg kommandós volt...?) mert persze egy csomó dolog egy nő miatt történik, aki jó júlia-ként az ellenséges családhoz, illetve népcsoporthoz, az oroszhoz tartozik... de maga a sztori (szinte) végig konzekvensen a távol-keleten maradt, ahol jól átjön a japán hangulat az eső-áztatta neon-fényekkel, ahol régi sebeket tépnek fel az öngyilkos szektásokkal, és azért észak-koreát is belekeverik, mint a környék legnagyobb mumusát. aztán az utolsó pillanatban azért elemelik a realitástól az ellenségképet egy kitalált szervezettel -csak hogy érezzük, hogy egy ’majdnem james bond’ sztorit olvasunk... az igazat megvallva ezt élveztem eddig a legkevésbé a dynamite-féle bond istállóból, valahogy túl volt beszélve (narrálva), a nyomasztóbb hangulat sem segített -viszont legalább a sprődebb rajzok jól illeszkedtek ehhez a miliőhöz... (#09.01.)

(James Bond: Hammerhead #1-6) (2016-2017) (írta: Andy Diggle, rajzolta: Luca Casalangiuda) (eng)

mindegy, hogy hideg vagy meleg a háború, a fegyvereladás mindig a legnagyobb biznisz... és egy bond-gonosz nem gondolkozhat kicsiben, neki atomfegyvert kell robbantania, hogy kirobbantson egy új háborút, hogy igazán virágozhasson a biznisz, hogy nagy-britannia újra nagy lehessen... persze azért a 007-esnek is lesz ehhez egy-két szava, úgyhogy egzotikus arab országokon, szőke nőkön, és veszélyes ejtőernyős ugrásokon át vezet az útja a nagy felismerésig, és az utolsó kíméletlen odacsapásig -talán egy kicsit lassabban, építkezősebben indul be a sztori, mint amit a warren ellis-féle zakatolásnál megszoktuk, de ha már beindult, akkor nem akart megállni, mint egy kontrollt-vesztett önvezető autó... tetszik a szériában, hogy nem csak bond kemény legény, hanem monnypenny is kifejezetten aktív, a titkárnői szerep mellé megkapta a testőrit is, aki gond nélkül ránt fegyvert, ha arról van szó, nem csak az írógépet püfföli... de a gonosz oldalon is hölgyet találunk, igaz benne talál csak annyi a nőiesség, hogy naivan úgy gondolta, hogy bond-ot egyetlen szexuális aktussal át lehet állítani -pedig tudhatná, hogy a női nem fontos a 007-es számára, de azért a hazája mindig előrébb fog állni holmi kóbor puncinál... (a rajz-stílus sprődségét máskor felrónám az alkotóknak, de itt valahogy illik ez a szögletes minimál-style a sorozathoz.) (#08.27.)