(Saga #25-30) (2015) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

eddig is dacoltak már hőseink ezer veszéllyel, de ebben a kötetben hatványozódott a veszélyek mértéke, a kalandok is komolyabb tétekkel és következményekkel jártak -akár sokkoló önfeláldozásokig is elmerészkedtek. és ha ehhez hozzátesszük még a narrációt is, ahol hazel a háború értelmetlenségéről vagy a gyilkosságok lelki következményeiről elmélkedett, be kell látni, hogy sokkal hidegebb lett a hangulat a világűrben, mint eddig bármikor (btw, ennek a vizuális leképzése az, hogy a füzetek jórészét egy fagyos bolygón töltöttük?). bár én az elején inkább azon aggódtam, hogy hőseink különválasztása és a sok új karakter behozása fog a régi hangulat kárára válni, vagy hogy a múltkor dicsért koncentrált szerkesztés ellen menő darabosabb dramaturgiát sínyli majd meg a nagy egész, de alaptalannak bizonyultak ezek a félelmek. meg egyébként is, fel tudja frissíteni a történetet ez a folyton változó karakter-párosítós szerkezet, mert így mindig meg tud újulni a köztük lévő interakció is... (ha meg más út nincs, hát flashback-ben, izé, drogos lázálomban találkoznak újra azok, akik messze-messze járnak egymástól a végtelen galaxis különböző pontjain). persze nem bkv-ról lenne szó, ha a komorabb mélységek ellenére ne játszana kicsit a rekeszizmainkkal is, így nem csak a fő karakterek szopják a faszt, de egy hím sárkánygyík is -igaz, ő a saját faszát... (#03.30.)

Saga -vol.4 (Saga #19-24) (2014) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

néha megéri egy kicsit még unottan szörfözni a neten, mielőtt az ember belekezdene egy kritikába -most például egy brian k. vaughan interjúba futottam bele véletlenül a youtube-on, ahol arról is beszélt, hogy a gyermeknevelésről szeretett volna mindenkinek mesélni, de nem találták elég izgalmasnak a mindennapi sztorijait, így űr-köntösbe öltöztette azokat -így lett a saga... és ez a felszín alatti hétköznapiság ebben a kötetben csúcsosodott ki igazán, mert nagyon lehetett érezni, hogy a családról, a házasságról és a gyerek/szülő-viszonyról akar nekünk okos tanulságokat átadni. ajjaj, gondoltam én is, veszélyes terep éket verni az olvasók által annyira megszeretett hősök közé, de persze bízhatnék már jobban brian-ben, mert ő az, aki képes arra, hogy minden szerelmi háromszöges és önzéstől csöpögő arculcsapásos klisét ügyesen kiforgasson a végére, így nem érezi úgy az ember, hogy egy olcsó szappanoperás ponyva keveredett a keze közé. még a droghasználatot is tudja úgy ábrázolni, hogy igazán nem lehet haragudni rá, mert az is olyan ’cuki’... ha meg már nagyon ég a drámai veszekedésektől a ház oldala, akkor mindig be tud dobni egy meglepő és véres fordulatot, hogy új irányt vegyünk, és lopva összefonjuk az addig külön lógó szálakat. viszont az is tetszik, hogy nem erőltet bele minden szálat az összes füzetbe, inkább egyszer/egyszer félrerakja a főhősöket, és koncentráltan mutatja meg, hogy mi a helyzet a többiekkel. (a kötelező túlzásokat ebben a kötetben a robotok szolgáltatták, akiknek nem csak a társadalmukba láthatunk bele egy kicsit jobban, de egyből a nyitóképen a nemiszervükbe is... a nagyképernyős, távirányító-jogaros királyért meg külön köszi, jót röhögtem!) (#03.29.)

(2016) (írta: James Luceno) (magyarul: Szukits, 2017) (21-17BBY)

a halálcsillag negyven évvel ezelőtt csak egy cool tárgy volt, ami hatásos belépőjével (és kilépőjével) beírta magát a filmtörténelembe -elfogadtuk, hogy létezik a film univerzumában egy ekkora fegyver, de nem tettünk fel kérdéseket vele kapcsolatban. azóta viszont nagyon szépen felépült köré a mitológiája, és ehhez az egyik legfontosabb építőkocka ez a regény. azt már tudtuk a filmekből, hogy a tervek megalkotása és az első bevetés között nagyon sok idő telt el, így érdemes volt nagyító alá venni, hogy mi hátráltatta a nagy mű létrehozását. bár azon sem csodálkoztam volna, ha elintézik annyival, hogy logisztikailag nehéz megépíteni egy ilyen monstrumot, beszerezni az alapanyagokat, legyártani, amit szükséges, és megfelelő munkás-kezekkel összeszerelni mindent. csakhogy a starwars kiterjesztett univerzumában nincs olyan, hogy ’elintézik annyival’, itt minden gondosan végig van gondolva, főleg amióta a storygroup szorosan a kezében tartja a gyeplőt... aki már korábban is elmélyedt a háttértörténetekben, az hallott már a fénykardokat éltető kristályokról, így jó ötlet volt bevonni ezeket a különleges köveket a gonosz oldalra is -bár egy kicsit féltem a könyv elején, hogy túlságosan átlovaglunk a kémia/fizika (számomra életveszélyes) területére, de szerencsére minden okfejtés az érthető kereteken belül maradt... viszont jó volt belelátni ugyanekkor a klónháború egy új aspektusába is, a hátországi civilek szemével nézni az eseményeket. de izgalmas a háborút követő átmeneti időszak is, amikor kialakult a birodalmi rend a galaxisban. és nem csak a náciktól kölcsönvett ’féljetek és akkor elhozzuk nektek a békét’ gondolat érdekes ekkor, hanem az a buldózer-mentalitás is, ami átitatja a birodalmiak gondolkozás-módját, hogy lerombolnak mindent ahhoz, hogy megszerezzék azt, amire vágynak -vagy hogy ott van a kezükben az ultimate energia-termelő tárgy, és csak arra tudnak gondolni, hogy fegyverként használják... (erős kritikát érezni ki a regényből a mi világunk környezet-szemléletére...) azért is jó, hogy lehet a filmekhez ilyen kiegészítő alkotásokat hozzácsatolni, mert nagyon szépen ki lehet fejteni azokat a szálakat és karaktereket, amikre és akikre a két órás játékidő alatt nem lenne idő -és tegyük a kezünket a szívünkre, a karakterek tekintetében a rogue one esetében volt mit fejtegetni... és ebben james luceno nagyon erős, szépen vezeti végig erso-ékat és orson krennic-et a regényben pörgő idő alatt, miközben van ideje arra is, hogy vendégszereplőként behozzon más ismert és fontos figurákat is, mint például tarkin moff-ot és saw gerrera-t (ez utóbbinál elég hihetetlen, hogy rajzfilm-mellékszereplőként kezdte a clone wars-ban). és a filmből csak felületesen megismert embereknek komoly mélysége lesz, galen erso-t a megszállottságával és vakhitével egy kicsit eltávolítja tőlünk, aztán ügyesen visszahozza a szívünk közelébe. eközben krennic sem csupán egy ellenszenves karton-gonosz, mert az intelligenciájával, a nagy sakkjátszmájával le tud nyűgözni, és a tarkin-nal folytatott pengeváltásait mindig öröm olvasni -eleve a két birodalmi főember nagy ellentéte nagyszerű katalizátora a történetnek (kacsint)... szóval aki nagy epikus csatákat és fénykard-párbajokat vár egy starwars-műtől, az kerülje messzire ezt a regényt, aki hozzám hasonlóan szeret szöszmötölni a karakterek lelkivilágával és a háttérben zajló események szálazásával, az bátran vágjon bele, mert nagyon érdekes adalékokkal fogja tágítani az univerzumát. (úgy érzem, hogy jobban jártam, hogy a film után olvastam a könyvet, mert a végkifejlet tükrében jobban érdekelt a karakterek sorsa -és hallhattam a színészek hangját is a fejemben...) (#03.28.)