(Y: The Last Man #6-10) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Pia Guerra) (eng)

egy posztapokaliptikus történetben mindig gyanús, ha a főhősök egy idilli utópisztikus társadalmi közösségre bukkannak, mert ott biztos hogy van valami sötétség a mélyben... de szerencsére bkv a múltjuk ellenére pozitívan ábrázolja az ohio-i kisvárosban csendesen meghúzódva élő nőket -kellenek is ők ellenpontnak a minden értelemben eltúlzott amazonok mellé (akiknél a vezető már ott tart, hogy undorodik a sperma gondolatától is, és meggyőződése, hogy addig elnyomásban kell tengődniük a nőknek, amíg egyetlen férfi is él még a földön, mert akkor nem lehet eltörölni a régi rendszert, blablabla)... két fontos szálunk rántódott össze egy drámai konklúzióba, ahol a brown tesók szenvedték meg a konfrontálódás javát (meg persze azok, akiknek különböző éles tárgyak jutottak be a szervezetükbe)... örömteli, hogy yorick nem egy szuper-man, hanem egy hibákkal teli esendő alak, aki nem a legokosabb ember a környéken, akiben túl könnyen szikrázik fel a harag, ugyanakkor (szinte) minden körülmények között helyén van a szíve... bár azt már múltkor is hangsúlyoztam, hogy nem várom, hogy lucskos szexualitásba boruljon a képregény, de azért néha-néha lehetne valami több is a romantikus tapogatózásoknál -igen, ilyen férfi-olvasó vagyok, aki biztatja hősét a hűtlenségre... (##02.28.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #9-12) (2005) (írta: Mark Millar, rajzolta: Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2008)

szimbiózis -a szuperbűnözők azért jöttek létre, mert az erős szuperhősök feltűntek a színen, és a gazdag és befolyásos emberek úgy érezték, hogy úgy tudják a kezükben tartani a hatalmat, ha egyensúlyt teremtenek. de a szuperhősök sem éreznék jól magukat a szuperbűnözők nélkül -mert akkor nem lenne kit péppé verniük... egyfelől tetszett, hogy norman osborn ült a háló közepén, akit meg kellett menteni, mert a börtönben túl nagy célkereszt volt a hátán, másfelől viszont, ehhh... tényleg megint a manó mozgatja a szálakat a háttérből? mily’ eredeti... persze a nagy számok törvénye most is segít, és hatásos az, hogy nem egy, nem hat, hanem tizenkettő ismert gonosz támad peter-re (és a rendre macskanős poénokkal övezett fekete macskára), de aztán egy válogatott marvel-csapat is beszáll a bunyóba, hogy leredukálhassuk a párbajt négy-személyesre, peter-re, a manóra, a bedrogozott oki dokira és a fegyverével veszélyesen hadonászó mary jane-re (jé, csehov szelleme még a képregények lapjain is megjelenik) -mindez persze egy híd tetején, mert egy pókember füzetben az kötelező kellék egy ilyen súlyú összecsapásnál... aztán egycsapásra megoldódik minden, peter a homlokára csap, és megoldja a may nénis rejtélyt (egész jól el voltak rejtve a clue-k a korábbi füzetekben, btw), és előadja a szokásos sirámait arról, hogy fel kéne hagynia a hálóvetős szakmájával, mert veszélyben forog miatta a családja élete... (érdekes kitérő volt ez a komolyabbnak szánt marvel knights-os vonal a fő (amazing) címről, nem vált a kedvencemmé ez a keménykedősebb pókember közeg, de voltak elemei, amik jól működtek. és nem volt benne egy deka misztikum sem, hálistennek...) (##02.26.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #5-8) (2004-2005) (írta: Mark Millar; rajzolta: Frank Cho, Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2008)

még a végén, így közel száz kötetnyi szuperhősös képregény után be kell látnom, hogy nem nekem való a műfaj...? mármint továbbra is szeretem az ilyen típusú történeteket, csak gyanús, hogy gyakran panaszkodom a végeláthatatlan verekedések miatt, és kifejezetten tudok örülni, amikor csendesebb pillanatoknak is jut hely a panelekben -amikor igazi mélységet kap a sztori és vele együtt a műfaj maga is... de az apró/cseprő ügyek is felüdülést jelenthetnek, mint egy túlköltekező szupermodell, de még egy olyan keménynek tűnő író is, mint mark millar oda tud ütni az ember szívére -mondjuk hogy humanizál egy régi ellenséget egy beteg családtag segítségével. vagy hogy (szó szerint) különválasztja eddie brock-ot, a speciális erkölcsökkel rendelkező embert, és venomot, az erkölcstelen entitást (de akár egy mély-elemzésbe is bele lehetne menni, összehasonlítva peter ’nagy erő - nagy felelősség’-ét azzal, ahogy most egy tizenéves srác nagy erőt kap a kezébe, és elbukik a használata közben (mondjuk ez nem véletlen, hisz’ apuci készen veszi meg neki venom-ot, és aztán a földöntúli entitás irányítja a gyenge akaratú srácot)... több helyen is cinikus poénok ütötték fel a fejüket a sorozatban, lehet élcelődni a végtelenül összekuszálódott x-idővonalon vagy a klónokon is. és kezdem azt érezni, hogy a párbeszédekben lévő suta keménységet csak részben írhatom mark millar számlájára, mert a fordítás is komolyan ludas lehet ebben... (##02.25.)

(Marvel Knights: Spider-Man vol.1 #1-4) (2004) (írta: Mark Millar, rajzolta: Terry Dodson) (magyarul: Kingpin, 2007)

én értem azt, hogy a képregény-írás nagy fenegyereke mark millar, akinek már az óvodában is tökösség volt a jele, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy a szigorú kötöttségektől megszabadult marvel-nél nagy élvezettel vetették bele magukat a felnőttesebb képregények világába, sőt, azt is látom, hogy miért olyan népszerű ez a tökösebb és felnőttesebb pókember képregény, de én szinte végig azt éreztem, hogy a közkedvelt hálószövő ledobja magáról ezt a keményebb stílust... a beszólások is keményebbek a szokásosnál, a rosszfiúk olyan kuplerájba járnak, ahol csernobili mutáns csajok okoznak külön örömöt -és persze minden oldal tobzódik az erőszakban... nem mondom, hogy nem tud működni az, hogy az ütéseknek van súlya, hogy peter-t rohammentővel kell a kórházba vinni, hogy a rosszfiúk (elektro és keselyű) lelkiismeret-furdalás nélkül robbantanak fel ártatlanokat és törik ki emberek nyakát. és tulajdonképpen azzal sincs komoly problémám, ha a fekete macska igencsak közel kerül ahhoz, hogy ruha-baleset érje, hogy egy merész levegő-akrobatika közben közszemlére tegye a méretes másodlagos nemi jellegeit, de ez már nálam egy picit túllendül a határon... (az merész kijelentés lenne tőlem, hogy nagy rajongója vagyok a dodson házaspár munkáinak, de itt egész korrekt munkát végeztek a rajzokon -és nem csak a dekoltázsokkal...). (##02.24.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #509- 514) (2004-2005) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: Mike Deodato Jr) (eng)

úgy érezni, hogy j.michael straczynski ellentmondásosan viszonyul a korai pókember történetekhez -mert tiszteli az elődeit, ez abból látszik, hogy mennyiszer nyúl vissza a régi időkhöz, ugyanakkor szeretné a saját szája ízére is formálni a sztorikat, legyenek azok az eredet-történet köré szőtt misztikus elemek, vagy akár a dél-amerikai szappanoperákból kölcsönkért fordulatok... és értem én, hogy a nagy rajongók kiakadtak annó, hogy egy banális fordulat kedvéért meggyalázta szent gwen-t az író, pedig ha megkapargatjuk a felszínt, egész működő drámát találunk alatta -még akkor is, ha meg kellett erőszakolni hozzá az egész ötletet az idővonal miatt (manó-szérummal meg gyorsan növekedő gyerekekkel)... mert az ikrek jó nagyokat csapnak peter arcára és lelkére egyaránt, és mindig nehéz feltépni a gwen okozta sebeket (néha szó szerint, ha a sír feltörését nézzük), és mary jane is jól be volt vonva a múltbéli történetbe, hogy peter-nek még inkább fájjon a visszaemlékezés... (szemérmesen megszakadt a gondolat-menet ott, hogy vajon gwen első (és egyetlen?) szexuális élménye egy őrülttel esett-e meg...) a gonosz-motivációban sem volt sok innováció, ’bosszút akarok állni, mert gyerekkorom óta etetnek hazugságokkal’, de szerencsére ezen lehet még javítani... izé... amnézia? hát ennyire azért ne menjünk már el a szappan irányába... (romita jr szálkás rajzai után hirtelen jött a váltás deodato realistább stílusára, kicsit felüdülés volt, kicsit szokni kellett -főleg azt, amikor robert de niro nézett ki rám az egyik lapról...) (##02.22.)

(Amazing Spider-Man vol.1 #503-508) (2004) (írta: J. Michael Straczynski, rajzolta: John Romita Jr) (eng)

most mondjátok, hogy nektek nem volt ezekiel a kezdetektől gyanús egy kicsit...? viszont azt nem mondhatjuk, hogy jms nem zárta kerekre az ő történetét (amihez hozzákapcsolta az eddigi természetfeletti elemeket is, ezzel mintegy igazolva önmagát) -én tényleg vártam valami hasonló fordulatot, de örülök, hogy egyből megkapta a megváltását is a karakter, és nem úgy végezte, mint sok meglepetés(nek szánt) gonosz, mert jól meg voltak indokolva a tettei, nem csak a pókhálón lógtak magukban... a természetfeletti miatti magyarázkodás azért is indokolt volt, mert a kötetet is egy ilyen sztorival kezdtük, ahol meglepetésre egész jól működött a spidey/loki szövetség, még ha a cselszövés istenébe elég kevés humorérzék is szorult -és az is tetszett, hogy a korábbi strange-es nagy eseményhez kötötték az új ellenség felbukkanását, mert jobban lehetett így érezni a folytonosságot... de ezt a siman tovagördülést segíti a magánélet is, mert szerencsére most is jutott hely egy olyan (két bunyó közti) átvezető füzetnek, ahol mj-re is kellő fény vetülhetett, kicsit átérezhettük azt, hogy csupán a szépség nem elég az álmaink eléréséhez, még a szórakoztatóiparban sem... (utólag belegondolva azért az elvont óriáspókos finálé fura volt egy kicsit, de olvasás közben ez nem igazán tűnt fel, mert húzott magával a tempója meg a feszültsége.) (##02.21.)