(The Flash vol.5 #34-38) (2018) (írta: Joshua Williamson, Michael Moreci; rajzolta: Pop Mhan, Howard Porter, Scott McDaniel, Scott Kolins) (eng)

visszahozni egy karaktert a halálból, csakhogy aztán teljesen kiforduljon önmagából? nem szép dolog... főleg hogy láttunk már az ilyen esetekre bőven példát, úgyhogy nagy meglepetés nem volt meera újdonsült motivációja -maga a sztori meg elég nyilvánvalóan azért íródott, hogy barry megszabadulhasson a benne tomboló negatív energiáktól, illetve a negatív speed-force-tól, hogy egész pontosak legyünk... és nem csak ez a két füzetnyi mini-történet érződött ilyen ’megcsináltan’ átmenetinek, hanem a kötet másik sztorija is, ahol azért gonoszkodtak egyet a börtönben lévő zsiványok, hogy előkészítsenek valakit, aki jelenleg még az árnyékok közé húzódik, de erősen azon munkálkodik, hogy átvegye a városi alvilág irányítását... egyébként ehhez a sztorihoz bőven érkezett ihlet bruce wayne nyomozósabb napjaiból, de még inkább a baker street-ről -ez utóbbi nem is titok, el is hangzik a nyitányban pár kiforgatott sherlock holmes cím... de végülis barry törvényszéki nyomszakértő, úgyhogy miért ne irigyelhetné meg batman-től a világ legjobb detektívje címet...? persze elég érthetően kimondják, hogy mi az igazi célja az iron heights-ban lezajlott eseményeknek: hogy kicsit foglalkozzunk a megbocsátás és a második esély kérdéseivel. (szokásosnak mondható középszer volt ez a kötet is, a rajzok még egy kicsit alatta is voltak ennek a szintnek az elnagyoltságuk miatt, és igazából nincs indokom arra, hogy folytassam, és arra sem, hogy abbahagyjam...) (##07.04.)

(Wonder Woman vol.5 #31-37) (2017-2018) (írta: James Robinson; rajzolta: Carlo Pagulayan, Sergio Davila, Emanuela Lupacchino, Stephen Segovia) (eng)

olvasom a vonaton a kötetet (legalábbis próbálok erősen koncentrálni a szövegbuborékokra, mert mögöttem egy nagy-csapat késő-harmincas nő hangosan röhögve beszéli ki a lánybúcsúztatót, amiről épp’ tartanak hazafelé), aztán pesten egy ismerősömnek mesélem, hogy ’képzeld, az van a wonder woman aktuális kötetében, hogy valaki sorban gyilkolja le zeusz porontyait, diana-ról meg kiderül, hogy van egy eltitkolt ikertestvére’ -és amint ezt kimondom ezt hangosan, akkor érzem csak, hogy mennyire nehéz komolyan venni az ilyen típusú szuperhősös történeket... de egyébként a maga helyén kezelve rendben van ez a james robinson által kitalált sztori (hogy a régi istenek energiájára van szüksége egy új hatalmasságnak, hogy meg tudjon erősödni), igazából nem is a nehezen komolyan-vehetőségével volt bajom, vagy azzal, hogy bátran használja az elfeledett testvér kliséjét, hanem hogy túl ráérősen görgeti előre a szálakat, hogy egy egész füzetet rászán egy olyan flashback-re, aminek nincs szüksége 20 oldalnyi kifejtésre, és igazából az is fura, hogy a címszereplő csak sodródik az eseményekkel, nem igazán alakítja azokat. de. azért az mindig epikus tud lenni, amikor földöntúli hatalmak csapnak össze, és kő/kövön nem marad az ütéseik nyomán... (egyébként még azt is kinézem a dc-ből, hogy egy kényszerű sztori volt ez, hogy darkseid-et a teljes valójában visszahozzák az univerzumba...) (a kis éttermes, halászhálós görög hangulatot tök jól sikerült visszaadni a rajzokkal.) (##07.03.)

(2017) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2017) (5ABY)

emlékszem mekkorát hőköltem hátra, amikor a force awakens trailer-ének nyitóképében megláttam a homokbuckák között nyugvó csillagromboló roncsot -és bár tudom, hogy az ’elveszett csillagok’-ban már kaptunk egy kis ízelítőt a jakku felett zajlott csatából, azért nagyon vártam, hogy ebben a könyvben részletesen is olvashassak a drámai eseményekről... éééés kicsit bánom, hogy mozgóképen nem láthattam ezt, bár a fantáziám erősen dolgozott, miközben faltam a csata-leírás oldalait, hatásosra sikerült -főként a nagy zuhanás leírásába tudtam magam beleélni, ahol az önfeláldozás és a taktikai érzék keveredett a felszínen harcolók élményeivel, akik teljes súlyukkal kapták a nyakukba az áldást... de persze ez csak a könyv utolsó harmada volt, el kellett jutni odáig, hogy a gondosan felállított sakktábla figuráit alaposan lesöpörjük a játéktérről... a három kötet közül most volt a leghangsúlyosabb a politika, erősen jelen volt a demokrácia hátulütője, a hataloméhes, megalkuvó és megvesztegethető politikus néhány díszpéldánya... mon mothma személyisége is színesedhetett a küzdelmeivel és leleményességével... a jakku is többé vált, mint egy nem túl eredeti tatooine-klón, ezt azzal érte el a szerző, hogy palpatine tervében fontos szerepet adott a bolygónak, plusz az ott töltött időben a helyiekkel is foglalkoztunk, mondjuk a kétes tevékenységeket folytató niima-val (btw, a nyálkás csigára emlékeztető huttok miért mindig sivatagos bolygókon laknak?)... de egyébként is jól érzékelhető volt, hogy a zavaros idők előhozták a zavarosban halászókat, ott ólálkodtak a szindikátusok és bűnkartellek a lapok szélein... bár jó volt kicsit a jakku-val ismerkedni, azért a sztori a könyv közepén kicsit beleragadt a homokba, és csak a fináléra másztunk ki belőle igazán... a főbb karakterekről már nem igen tudtunk meg többet, a karakter-jegyeikben történtek inkább kisebb változások (norra a makacs bosszúja közben elég idegesítő volt, sloane viszont végképp belépett a szimpatikusabb birodalmiak szűk elit körébe)... mivel a közjátékokban voltak korábbról visszatérők, ezért azt gondolom, hogy lehetett valami mester-terv ezekkel a közbeszúrt részekkel, de ha volt is ilyen, akkor inkább kevesebb, mint több sikert értek el (viszont úgy tűnik, hogy chuck wendig rehabilitálni akarta az univerzum összes ciki karakterét, legalábbis jar jar kapott egy megrendítő pár oldalt és a hírhedt holiday special-ből is át lett emelve csubi kisfia)... a birodalom elbukott, de persze a nagy történet nem zárult le, és így a jövő nagy ellenségét ügyesen ráalapoztuk palpatine császárra -mert a fénnyel szemben mindig ott kell lennie a sötétségnek is... (ez a trilógia valószínűleg sosem lesz a kedvenc starwars könyveim között, de mivel a második és harmadik kötet könnyen olvastatták magukat, így nem is fogok rossz emlékkel visszagondolni a sztori egészére.) (##06.30.)

Batman -The Rules of Engagement (Batman vol.3 #33-37, Annual 2) (2017-2018) (írta: Tom King; rajzolta: Joelle Jones, Lee Weeks, Michael Lark, Clay Mann) (eng)

a minap beszélgettünk az egyik kollégámmal, hogy milyen furcsa batman-t napfényben látni (mondjuk a nolan-féle dark knight rises-ban) -aztán kinyitottam a kötet első füzetét, és szaladtam neki megmutatni, hogy tessék, még a vakító napfényes sivatagban is működhet a bat-kosztüm, ha barna kabát kerül rá... tom king szándékosan kilökte bruce-t a komfortzónájából ezekben a sztorikban, kivette a gotham-i vízköpős/sikátoros képeket az egyenletből, és ami még fontosabb, érzelmileg is ingoványos talajra vitte a főhősét -mert az eljegyzéssel esélye lett a boldogságra, és a különböző nézetek és permanens froclizás ellenére clarke-kal is megerősödhetett a barátságuk... és így lett ez a kötet ékes bizonyítéka annak, hogy nem kell mindig nagyívűség meg világmegmentés a szuperhősös sztorikba, az okosan megírt karakter-tanulmányok is épp’ annyira tudnak működni... a különszámokat általában tehernek érzem, egy a marketing által hozzáragasztott ballasztnak a kötetek testén, most viszont csodásan kiegészítette a füzeteket ez az annual, amikben megkaptuk a jelen bat/cat kapcsolat szívmelengető állapotát, itt viszont egy csodás ívvel érkezett a történet eleje és a vége, egy örök szerelem szívszaggató meséje -rég volt már olyan, hogy a tabletet becsukva csak megrendültem bámultam magam elé, úgyhogy köszönöm ezt a különleges élményt! (joelle jones és clay mann is szép munkát végeztek rajzolás-fronton -érezhető, hogy nekem kellenek a szépen megrajzolt arcok is, nem csak az elmésen megírt párbeszédek és a szeretet-teljes hangulat.) (##06.27.)

Detective Comics -Fall of the Batmen (Detective Comics vol.1 #969-974) (2018) (írta: James Tynion IV; rajzolta: Joe Bennett, Miguel Mendonça, Jesús Merino, Philippe Briones) (eng)

már a kezdeteknél is szokatlan volt az a morálisan megkérdőjelezhető döntés batman részéről, hogy agyagpofát is beveszi az alakuló csapatába, félrerakva azokat a borzasztó tetteket, amiket korábban elkövetett az emberek ellen. de james tynion tudatosan játszott rá erre, és most aratta le a hosszú munkája eredményét... mert basil végül -külső nyomásra- elveszítette a kontrollt, és az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett frusztrációját gotham lakosságára okádta... és mivel megismertük a karakter jó oldalát, így fájdalmas volt látni, ahogy elveszik újra a régi énjében -főleg úgy, hogy a csapat bizonyos tagjai is komolyan elkezdtek kötődni hozzá, főleg az amúgy is érzékeny orphan... ha nincs a szindikátus aláásó tevékenysége, akkor is rossz állapotban lenne a csapat, tim-et teljesen kifordította magából az, hogy látta, hogy mivé válhat a jövőben (még az sem segít, amikor egy szívdobbantó jelenetben újra találkoznak stephanie-val), és emiatt végérvényesen megromlott a kapcsolata batwoman-nel is... kate egyébként is meghasonlott kicsit a csapata és az apja között, és morálisan megint ingoványos talajra érkezett azzal, hogy semmibe veszi a batman-féle ’nem ölünk’ alap-doktrinát... itt állunk most, a kötet címe helytálló volt, a csapat szétesett a nyomás alatt, és nem látszik az, hogy ez megint egy működő alakulattá válhatna valaha is... (komolyan egyszer lemérem, hogy james tynion-nál tényleg négyszer annyi párbeszéd van-e, mint a tom king-féle batman-ben -mert érzésre megvan ez a különbség...) (##07.01.)

(2016) (írta: Chuck Wendig) (magyarul: Szukits, 2016) (5ABY)

tudom, hogy sokan nem szerették a trilógia nyitányát (én sem), és úgy tűnik, hogy chuck wendig azt a következtetést vonta le az elégedetlenkedő hangokból, hogy túlságosan az új karakterekre fókuszált -vagy a magasabb szinten lévő döntéshozóknál fogyott el a bizalom, és ezért kellett már ebben a kötetben szerepelnie a solo-házaspárnak is... szerencsére azért sikerült megtalálni az arányokat, mert nem csak említés szintjén vannak jelen a szent trilógia szereplői, viszont nem is nyomják el az utóhatás-ban megismert csapatot... az akivá-n egykor összekovácsolódott társaság jól összeérett a két könyv között, egészséges karakter-dinamika alakult ki köztük (jas és sinjir már könnyen az ember szívéhez tudnak nőni), igaz, a kezdő, bond-filmeket idéző akció után különböző felállásokban röpülnek szét a galaxis különböző pontjaira, hogy aztán a dramaturgia időnként újra összekapcsolja őket... a birodalmi oldal is kellően alaposan képviseli magát továbbra is (szeretem, amikor mindkét pólusra odafigyel egy író), és náluk továbbra is hatalmi harc a legérdekesebb -valamint ez elv-béli különbségek, amik mentén tovább szakadhat a foszladozó erejük. mert sloane admirális a katonás rend híve, akinek meggyőződése, hogy a birodalom a keménykezű tekintély-elvűségével csak jót adott a galaxis lakóinak, és továbbra is csak tisztességes harccal küzdene az új-köztársasági erőkkel, addig a most feltűnt rejtélyes rax bármilyen alattomos módszert megengedhetőnek tart, hogy a fejére rakhassa a császári koronát... elég kíméletlen a könyv, arat a halál, komoly sérülésekből lábadozhatnak sokan az utolsó fejezetekre, és bele-belekap a rabszolgaság kérdésébe, a poszttraumás stressz drámájába, és (a továbbra is kissé kilógó) kitekintéseknek köszönhetően átérezhetjük, hogy a háború szabdalta galaxis milyen veszélyes hely a civileknek is... de nem csak erőszakkal van tele a könyv, a romantikát sem spórolja el, én még ennyi csók-jelenetet egyetlen starwars-könyvben sem olvastam (és szerencsére természetesen kezeli a homoszexualitás témáját is)... féltem kicsit ettől a kötettől az előzmény keserű szájíze miatt, de komoly előrelépést éreztem végül, felpörgött a tempó és a karakterek is érdekesebbek lettek -azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a magyar fordítás miatt olyan bénácskák időnként a párbeszédek vagy csak az eredeti hibáit örökölte a mi helyi változatunk... (##06.25.)

Super Sons of Tomorrow (Superman vol.4 #37-38, Super Sons vol.1 #11-12, Teen Titans vol.6 #13-15) (2018) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Benjamin Percy; rajzolta: Jorge Jiménez, Sergio Davila, Ryan Benjamin, Tyler Kirkham, Khoi Pham, Ed Benes) (eng)

volt azért egy kis felháborodásom, hogy máris visszahúzták a jövő-beli tim drake-et egy újabb fenyegetésre, pedig a tomasi/gleason csapat adott már néhány működő sztorit, úgyhogy bízhatnék bennük jobban is. de ennek a kötetnek az eleje csak egy nagy ütéspárbajnak tűnt, ahogy a jövőből jött batman mindenkivel felveszi a kesztyűt, hogy fanatizmustól hajtva üldözze a küldetése célját, azaz megöljön valakit (már megint), hogy megmentse a jövőt (már megint). és továbbra sem sikerült szimpatikussá tenni a srácot ezzel a makacs öntudatával -de aztán féltávnál elkezdtek megváltozni a dolgok... mert addig csak baromi élvezetes volt falni a gyorsan pörgő lapokat, de aztán megérkeztek azok a rétegek is, amik mélyítették a nagy képet -mert eddig csak próbálgatni láttuk jon-t a képességeit, most viszont realizálhattuk, hogy veszélyes is lehet az erő, amit a kriptoni vonalról örökölt; láthattuk, hogy a titánokat könnyű megosztani, és nem csak damian tud makacskodni közülük; és a végére csak pozitív, önfeláldozó hőst faragtak jövő-tim-ből... jó érzés belegondolni abba, hogy milyen csipkelődős volt a viszony a szuper-srácok között, és most ez milyen erős barátsággá szelídült ezt... szóval összességében szerethető átívelés volt ez, bár remélem most már megnyugszik kicsit a jövő, és nem kell újra visszatérnie valakinek onnan egy darabig (bár azért ment a homályosítás a jövő titánjai körül)... (szerencsétlen tini-titánokat most épp’ ide csaptam a kapcsolódó füzet miatt, és ez a két, crossover-en túli két füzetük is tök szórakoztató volt a magas rohamú tempójával, a kapcsolat-építésével, és epikus pózolásaival. ja, és én tök szívesen látnám emiko-t a csapatban, főleg ha olyan könnyen osztogatja az arcra-puszit, mint most damien-nek...) (##06.20.)

Superman -Imperius Lex (Superman vol.4 #33-36, 39-41) (2017-2018) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, James Robinson; rajzolta: Doug Mahnke, Ed Benes, Jack Herbert, Travis Moore, Stephen Segovia, Art Thibert, Barry Kitson) (eng)

nekem azzal sem lenne bajom, ha hosszú füzeteken át kaptuk volna azt a luthor/superman team-up-ot, amivel ezt a kötetet is kezdtünk, ilyen igazi body-cop filmes stílusban, egymást csipkedve, de jól összhangban dolgozva -de inkább elmentünk egy másik bolygóra, ahol lex jól besértődhetett valamin, szertefoszlatva az álmaimat... persze ez az űr-sztori sem volt olyan vészes, főleg ahogy bemutatták az apokolipsz-i vad viszonyokat és a vérszomjas lakókat, és valahol logikus is, hogy darkseid eltűnése miatt egy új vezetőre van szükség -na de miért pont superman-re...? az akciókon volt a hangsúly elsősorban, még lois is keményen tolta a női harcosokkal egy csokorban, de aztán fel kellett tűnnie a képregény egén a reménynek, mint minden super-történet kötelező elemének... de hogy egy képregény tényleg képes lehet reményt és szívmelengetést nyújtani, azt a következő füzet bizonyította, amiben clark a vállára vett egy csapat rákos gyereket, hogy egy nagy boldogság-bombával ajándékozza meg őket, miközben mindenféle álmukat teljesíti, hogy kicsit megfelejtkezzenek a halál közelségéről. a kötet utolsó történetéhez peter tomasi megint kiadta a kezéből a gyeplőt, és én ettől mindig tartok kicsit, de most szerencsére nem éreztem akkora kontrasztot az írási színvonalak között, mint korábban, leginkább azért, mert jon okulására szolgált ez a szomorkás történet, ahol a vallási fanatizmus okozta egy egész nép pusztulását. egyfelől meglepő, hogy superman ezúttal nem tudott mindenkit megmenteni, másfelől viszont érdekesnek találom, ha az isteni hatalommal bíró szuperhősökkel a vallás témáját kezdik piszkálgatni... (##06.20.)

Action Comics -Booster Shot (Action Comics vol.1 #993-999) (2018) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens, Brett Booth, Will Conrad) (eng)

annyiszor rángatták már elő az írók a kriptoni múltat, hogy csodálom, hogy még nem zöldültek bele... de tulajdonképpen dan jurgens organikusan jutott el az origo bolygóra, ha már az előző kötetben meglépte azt a kétes fordulatot jor-el-lel kapcsolatban -és még neki is csak egy alter-sztorira futotta elsőre... bevallom, nem igazán fogott meg ez a kötet, eléggé elszállt mellettem, fél szívvel és fél aggyal röpültem rajta végig, így a drámai elemei sem működhettek úgy, mint kellett volna. ennek ellenére az szíven tudott ütni, amikor kal-el végül tényleg végignézte a szülőbolygója (és a szülője) haláltusáját. viszont mivel clarke most is boldogan él a családja körében, így a ’mi lett volna ha a kripton fennmarad, és az el-család boldogan él tovább’ rész nem funkcionálhatott megfelelően... booster gold mindig csak egy arcoskodó ficsúrnak tűnt, de azért itt ügyesen közelebb lett hozva az olvasóhoz (megtámogatva némi háttér-sztorival is)... olvasás közben kicsit azt éreztem, hogy nem volt elég vastag a superman-sztori, és ezért kellett egy erős b-szálként lois-t is küldetésre küldeni, de aztán kiderült, hogy a családos tematika miatt kellettek ezek az oldalak (az is szemet szúró volt, hogy mindenkinek apa-problémái vannak a kötetben, clarke a kételyei miatt indul útnak, lois-nak rengeteg dolgot kell tisztáznia lane tábornokkal és booster is megszenvedte a rossz szülői hozzáállást)... aztán kaptunk még egy utolsó játszadozást zod-ékkal mr.jurgens-től, hogy utána a kerek jubileumi számtól átadja a stafétát -és valahol nem bánnom, hogy a kilencvenes évekből eredő, akciódúsabb szemléletét felváltja valami más (vagy legalábbis nálam végig jobban működött a tomasi-féle karakter-központúság)... (##06.25.)