(New X-Men vol.1 #134-138) (2003) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Keron Grant, Frank Quietly) (eng)

ott a címben az x-men, ezért talán azt várjuk, hogy a fő csapaton legyen a fókusz, de grant morrison úgy döntött, hogy ennél a kötetnél inkább a ’new’-n lesz a hangsúly, és a xavier suli tanulóin -és hát tudjuk, hogy milyenek a tinik, ehh... szóval ha mr.morrison-nak az volt a célja, hogy alkosson egy karaktert, aki szó szerint mindenkinek az idegeire megy, akkor sikerrel járt, mert quentin quire már az okoskodós korszakában is sok volt, aztán amikor egy mondvacsinált indokkal bedurvult (tényleg érdekelhet egy tinifiút egy divattervező halála?), akkor aztán végleg átment arc-kaparósba. mert nem volt megállás, a klasszikus tini-drogproblémából következetesen csúszott át full mechanikus narancsba a sztori, a drúgok egyenruhában (és egyen-tetkóban) rombolták le mindazt, amit egy igazi x-men-nek meg kellene védenie, az ember-életeket és az iskolát... kontrasztnak kaptunk egy másik osztályt is, akik szintén kapnak némi kemény leckét az élettől -mert nehogy azt higgyük, hogy a mutáns tesztrészekre vágyó emberek csak úgy meghátráltak volna... vehetjük azt jó dolognak, hogy a mindennapokra (is) koncentrál a sorozat, hogy rákontrázik némi mutáns csavarral a valódi középiskolai hierarchiára, de én nem érzem úgy, hogy egy x-men történethez ez lenne a legmegfelelőbb út... (##04.18.)

(2018) (írta: Will Corona Pilgrim; rajzolta: Tigh Walker, Jorge Fornés) (eng)

a mostanában permanensen jelen lévő kóros időhiányom miatt nem bántam meg, hogy ez a két kvázi ismétlős füzet is felcsúszott a tablet-emre, mert így villámgyorsan melegíthettem fel a civil war drámai fináléját, és a végtelen kövek eddig ismert történetét is dióhéjba zárhattam. extra meglepetésként még néhány kiegészítő elemet és új szöget is kaptunk, olyanokat, amik a mozgóképekbe nem fértek be -például bucky útját erősítették, most már láthattuk a két főcím utáni jelenet összekötését, hogy shuri gyógyította meg a hydra-által széttört elméjét... (##04.16.)

(2017) (írta: Beth Revis) (magyarul: Szukits, 2017) (13-0BBY)

az elmúlt másfél évben többször is kárhoztattam már a rogue one-t a felszínes karakter-kezeléséért, és többször is fejet hajtottam már a lucasfilm storygroup-ja előtt, hogy a kiegészítő történetekben teret engednek a karakterek helyének tágítására -mert a film során jyn múltjának jórésze homályban maradt, pedig a viselkedése és döntései szempontjából hasznos lett volna tudni a korábbi élethelyzeteiről, behatásairól, a lelki útjáról. oké, az tudtuk, hogy nem lehetett könnyű gyerekkora azután, hogy a birodalom megölte az anyját és elhurcolta az apját, majd saw gerrera vette maga mellé, de kellett ez a regény, hogy igazán átérezzük azt, hogy milyen lehetett így felnőni, hogy a magány miként szőtte be a mindennapjait, hogy milyennek látta a közelében gyakran megforduló felkelőket, hogy miként fejlesztette a képességeit. mert a saw-val töltött időszak egy ’tutorial’ volt a számára, kiszuperált robotokkal, ütött/kopott rohamosztagos-páncélokkal és egy kódtörő masina társaságában, és szerintem jó döntés volt az írónő részéről, hogy nem dobta be egyből a küldetések sűrűjébe a serdülő tinilányt, hanem hagyott időt neki érni (és persze itt doboghatott leginkább a jyn/saw kapcsolat-építés szíve is)... de eljött az ideje az igazi küldetéseknek és a halál megismerésének is, majd hamar lecsapott a kudarc is -és következhetett egy új élet-fejezet... egyedül itt lehetett érezni, hogy a szándék szerint ez a könyv fiatal felnőtteknek készült, mert egy romantikus kapcsolat is szövődhetett a tovatűnő idillben -mert naivitás lett volna azt gondolni, hogy innentől már csak nyugalom és béke vár jyn-re, ahogy azt is naivitás gondolnia a galaxisban élőknek, hogy a birodalom nem talál majd valami ürügyet a rekvirálásra, hatalom-átvételre, eltaposásra... hitelesen vannak ábrázolva ezek a birodalmi módszerek a könyvben, de a másik oldal sincs piedesztálra emelve, végig ott lebeg előttünk a kétely, hogy szabad-e fegyverekkel (terrorista-módszerekkel) harcolni a békéért -és jyn úgy érzi, hogy nem, mert az ő fejére a lázadók épp annyi bajt hoztak, mint a birodalmiak... starwars-könyvhöz képest elég nyomasztó a befejezés hangulata, ahogy jyn szívéből eltűnik a parázs, elvesznek az érzelmek, és végképp az apátia mocsarába csúszik bele -de persze a film miatt adott volt ez a pont, ez az életérzés (a szintén innen eredő sanyarú börtönkorszak is elég keményen lett ábrázolva)... de mondjuk azt, hogy ez az ’erso-trilógia’ birodalom visszavágja, és szerintem jól is működhet, ha az ember a katalizátor-ral kezdi az olvasást, majd jön ez a regény, aztán ízlés szerint eléri a finálét a rogue one film-vagy-regény változatával. (##04.15.)

(Bitch Planet #6-10) (2016-2017) (írta: Kelly Sue DeConnick; rajzolta: Valentine De Landro, Taki Soma) (eng)

elsőre feleslegesnek tűnhet egy halott karakternek visszaemlékezést írni, de kelly sue deconnick okkal nyitotta meiko flashback-jével a kötetet, mert így ismerhettük meg az édesapját, akinek a későbbiekben fontos szerepe lett a címadó bolygón (és nem csak arról van szó, hogy a karaktere bemutatkozott nekünk, hanem az értékrendjére is hamar fény derült, azaz hogy ő egy olyan ember, aki látszólag együtt sodródik a hatalommal, valójában egy nagy lázadó, aki nem akarja, hogy a lányai ilyen elnyomó világban nőjenek fel)... szóval mr.maki-nak fontos szerepe van a klasszikus börtön-filmeket idéző lázadásban, de azért a bent-lakókat sem kell félteni, már egyébként is mozgásba lendültek a terveik, mikor váratlan segítséghez jutottak -többhöz is, ha a félreállított elnök-asszonyt is nézem, akinek az élettörténete valószínűleg épp’ olyan izgalmas és színes lesz, mint a jelene -mert arról még igencsak keveset tudunk, hogy miként szűnt meg a szabad világ, és miként hódoltak be nők milliói a férfiak elnyomásának)... annak ellenére, hogy kifejezetten érdekel a transzszexualitás témája, bántóan lassan esett le, hogy mi ez a kavarás a hősnők testvérével, hogy miért kéri ki, hogy ’báty’-ként hivatkozzanak rá... és azt is kicsit fájlalom, hogy a különféle szálak és a gyakran erőteljesre pumpált sebesség nem engedik, hogy igazán közel engedjük magunkhoz a karaktereket, de azért a testvérek találkozását jó volt látni, mert kellően erős volt az emocionális töltete -mint ahogy az is elégedettséggel tölt fel, hogy a nők a kezükbe vették a sorsukat a kötet végére, és jöhet az igazi harc a patriarchátus ellen (bár sajnos jelenleg nem látom jelét (mondjuk az image kiadó honlapján), hogy hamarosan érkezne a folytatás)... (##04.13.)

(Bitch Planet #1-5) (2014-2015) (írta: Kelly Sue DeConnick; rajzolta: Valentine De Landro, Robert Wilson IV) (eng)

az exploitation, mint filmes gyűjtőfogalom a hetvenes években élte fénykorát -ekkor készültek azok a futószalagon gyártott szórakoztató fércművek, amik szándékoltan nem akartak mélyre merülni a művészi ambíciókba, inkább csak a gyors és könnyű haszonszerzés reményében forogtak le. azért hívjuk őket exploitation-nek, mert az angol kizsákmányolás szó körülírja a hozzáállásukat a szituációkhoz és a női nemhez. igazi bűnös / férfias szórakozások voltak ezek, akciókkal és pucér nőkkel. persze el lehetett rejteni az izzadság- és sperma-szag alá némi mondanivalót is (nem véletlen, hogy az afro-amerikaiakat a középpontba állító, blaxploitation-nak hívott al-műfaj volt az egyik legvirágzóbb típus), de azért igencsak meglepő, hogy egy mai női szerző az innen származó női börtönös toposzba csomagolja a harcias feminista tételeit -bár szerencsére pont ez a műfaj és mondanivaló közti ellentét feszíti szét annyira a képregény, hogy igazán érdekes legyen... mert egyszerre adja meg azt, amit az olcsófilmek is kínálni tudtak (kemény csajokat, sokszor indokolatlanul pucéran, illetve az indokolt, hogy egy zuhanyzóban ne legyen ruha éva lányain, az már egy másik kérdés, hogy miért pont oda vezet a cselekmény), ugyanakkor fejbe tudja vágni az olvasót a férfiak uralta társadalom túlpörgetése, ahol ’apák’-nak hívják a vezetőket, akik bölcsen megmondják, hogy hol is van a helyüknek a nőknek a társadalomban (és a földön, vagy a földön túl). mert aki nem illik bele a sémába, nem akar az alárendelt szerepbe betagozódni, az kitaszítottá válik... kicsit nehezen akart beindulni a képregény, túlságosan görcsösen akarta bemutatni ezt a riasztó jövőképet és a számtalan karakterét, de aztán azt vettem észre magamon, amikor beindul a tényleges plot (sport-csapat alakul a börtönben), addigra már maga mellé állított. (kicsit furcsa volt, hogy egyből a harmadik füzetben kiemelésre került egy karakter a flashback-jei által, mert kicsit korainak éreztem ezt főszáltól való kitérőt.) (nem a szívem csücske ez a kissé elnagyolt, kissé stilizált képi világ, de tulajdonképpen passzolt az összképhez és az eredeti exploitation alkotások megjelenéséhez.) (##04.11.)

(1982) (írta: Alejandro Jodorowsky, rajzolta: Mœbius (Jean Giraud) (magyarul: Pesti Könyv Kiadó, 2018)

john difool-t életveszélyben hagytuk el az előző kötet végén -és most egy egész köteten át aggódhattunk, hogy kikecmereg-e az életveszélyes szituációkból... alejandro jodorowsky elképzelhetetlenül intenzív tempóban pörgeti a cselekményt, egy pillanatnyi megállást sem engedélyezve az olvasónak -oké, ha szusszanunk egy-egy képkockányit, akkor meg olyan plusz információk ömlenek a fejünkre, amik az univerzum megértéséhez elengedhetetlenek. de tényleg egy-egy félmondatból kell összerakni az elemeket, és ez a kirakós a szédítő tempóval kombinálva pompás szórakozást kínál... (jól meg lettünk vezetve legutóbb az uralkodó személyével, mert a pojácáról kiderült, hogy csak egy gyalog ő is a nagy játszmában. és ez is csak egy apróság, amivel egyre mélyül a nyúl ürege -illetve a savtó örvénye... jodorowsky egyébként nem csak azt éri el, hogy faljuk a képregényt, de ügyesen játszik is az agyunkkal, ahogy elrejti a társadalom-kritikát a rohanás, az akciók és az idétlen technoblablák alá -igaz, a nyolcvanas évek hajnalán még azt gondolta, hogy a tévében van a jövő, hogy ők lesznek az a médium, ami mindent élőben fog közvetíteni -még egy palota-forradalmat is...) (##04.10.)

(New X-Men vol.1 #127-133) (2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: John Paul Leon, Igor Kordey, Phil Jimenez, Ethan van Sciver) (eng)

kicsit mintha szusszanni akart volna grant morrison az első két, egymással összefüggő etap után -így különféle irányokba kalandozott, ide-oda helyezte a fókuszt (akár térben, akár karakterekben), de sajnos azt egyszer sem sikerült elérnie, hogy igazán bevonzzon a szokatlan ötletei közé, hogy magával ragadjon, hogy az alacsonyan gomolygó érdeklődésemet jobban feltekerje... pedig van itt egy maréknyi (számomra) új karakter, csak nem igazán foglalkozunk velük (oké, xorn kapott egy egész füzetet, de az x-corporation tagjai csak tengődnek a csalagútban) -még fantomex járt a legjobban, de nála meg túl sok a ködösítés ahhoz, hogy ki akarjam bogozni... és valószínűleg megint ez volt a legnagyobb nyűgöm, hogy bogozni kell, mert nem akar tisztán, egyenes vonalban írni, így az olvasót elidegenítette magától (nem beszélve az olyan bizarr ötletekről, mint amilyen az emma frost-féle fejben kísértés is)... viszont vannak mozzanatai, amik működnek, a földig rombolt genosha látványától elszorul az ember szíve, és jól átérződik benne a post-9/11-es hangulat is. bár ez utóbbi füzetnek az is nagy előnye, hogy itt a legszebb a rajz a kötetben, ami mondjuk nem nehéz, mert a nagyrészét a baltával rajzoló igor kordey követte el... (##04.07.)

(New X-Men vol.1 #118-126) (2001-2002) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Ethan van Sciver, Igor Kordey, Frank Quitely, Tom Derenick) (eng)

lehet hogy grant morrison szadista, és íróként a mutánsokon éli ki az elnyomó hajlamait...? csak mert nem volt elég, hogy tizenhatmilliót megölt közülük az előző kötetben, most is megállás nélkül zúdította rájuk a csapásokat, egész odáig menve, hogy hajszálnyira kerüljenek a megtöréstől és a végső kipusztulástól... először jönnek azok az emberek, akik azért akarják elvenni az összes mutáns életet, mert irigyek lettek a képességeikre, és maguknak akarják azokat; aztán vannak még itt nano-sentiel-ek, egy idegen sereg meg néhány furcsa lény, és a lehető legerősebb pszichológiai hadviselés, amivel bárkinek az akaratát kontrollálni lehet -cassandra nova teljes pályás letámadása így igencsak hatásos, és a kötet végére az olvasóra is hatni kezd. csakhogy addig van pár füzet, amíg a zavarosban kell halászni... mert nekem kicsit kesze/kusza, ahogy morrison ír, néha kapkodom csak a fejem elveszve a sok szokatlan shi’ár lény között, próbálom leszálazni a mellékes dolgokat, a savat köpő tinilányt, a japán hősszerelmes óriás-papucsállatkát, de szerencsére a végére azt érzi az ember, hogy megérte... (a kötetre jutó ’nuff said füzet is egy különleges utazás lett a prof elméjének mélyére, nem is lettek volna hitelesek a szavak egy ilyen pszichedelikus utazásban.) (a rajzok, háááát, izé... úgy nagy átlagban még ’oké’-k a panelek, de ahogy igor kordey lemészárolja az arcokat, arra nem találok sok mentséget...) (##04.04.)

(Runaways vol.1 #13-18) (2004) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

szeretem, amikor az írók maguktól megmagyaráznak egy problémát, ami piszkálta a kisagyam hátsó felét már a sztori eleje óta -mondjuk hogy miért van mindegyik családban csak egy gyerek... nem gondoltam, hogy brian k. vaughan ilyen nagyívű háttértörténetben gondolkozik, hogy a mikroszinten elindult konfliktust (a.k.a. gonoszak a szüleink) ilyen világ-méretű küldetéssé fújja fel. és ezzel együtt árnyalja is a szülőket, akik a céljuk miatt (mentsük át a gyerekeinket a föld új korszakába, ha már mitikus óriás űrlények el akarják törölni a jelenlegi állapotot) egy kicsit jobbá fordultak a szemünkben... persze csak egész addig, amíg ki nem derült, hogy a hat különböző hátterű családban azért erős a széthúzás, és az élethez ragaszkodó önzés minden egyéb tervet felül tud írni... egy-a-hathoz volt az esély a gyerekek közti áruló kilétére, így azért nagy meglepetés nem lett abból, hogy ki maradt hűséges a szülői örökséghez, az már inkább működött, ahogy bkv kezelte a fordulatot, mert harccal kombinálta az ifjú nagy tervét, majd jött a hirtelen lecsapó halál is, hogy biztos, hogy elégedetten csattintsunk a füzet végén... de azért nem sokkban hagyott a végén minket, járt egy kis levezetés is, hogy megnézzük a következményeket, és persze felkészüljünk az újabb kalandokra -ott, ahol minden kezdődött, az örök ifjúság emlékhelyénél, james dean szobrának lábánál... (##03.30.)

(Runaways vol.1 #7-12) (2003-2004) (írta: Brian K. Vaughan; rajzolta: Adrian Alphone, Miyazawa Takeshi) (eng)

egy ifjúsági történetnél igenis sarkalatos, hogy az ifjúságot érintő témákkal is foglalkozzon, igaz, brian k. vaughan ügyesen csomagolja a szuperhősös kosztüm alá a való életből vett problémákkal (a múltkor ugye az orrvérzés és a menstruáció szimbolikája, most a kéz-vagdosás (szigorúan varázslási célzattal), és hát már a hetedik füzetben felütötte a fejét a szerelmi sokszög, ami kötelező kelléke a tini-szappannak. btw, bkv kicsit megelőzte a tinivámpír-korszakot, a twilight idején szólhatott volna nagyot ez a kötet)... továbbra is előnynek érzem, hogy minden szempontból távol tartja magát a sztori a marvel fő-vonaltól, kaliforniában szerencsére alacsony az egy négyzet-lábra jutó kosztümösök száma, így nem futnak bele a srácok lépten-nyomon ismert arcokba (ezzel elterelve magukról a hősökről a figyelmet) -és ha importálódnak is a keleti partról igazság-osztók, azok bizony csak a b-ligába tartoznak (cloak és dagger), és maguk is még szinte éritettek a tini-problémákban... nem mondanám, hogy öles léptekkel haladunk (főleg ha olyan sztorik tartják vissza az előrelépést, mint a már emlegetett vámpíros), de azért a srácok mindent megtesznek, hogy túl-legyenek az első nagy hősködésükön... (a popkult-mérce eléggé az ezred-forduló előtt ragadt, nem? mármint o.j. bírójára meg az a-team-re utalni mindenképpen avittasnak hat -oké, mai szemmel már egy buffy kacsintás is...) (##03.29.)

(Runaways vol.1 #1-6) (2003) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Adrian Alphone) (eng)

a szuperhős-bizniszben a fő karakterek már velünk vannak évtizedek óta, kívülről fújjuk már velük kapcsolatban az alapinformációkat, a kezdeteket, a motivációkat, így üdítő tud lenni, ha vadiúj arcokat láthatsz megszületni egy képregény oldalain. de persze brian k. vaughan nem tagadhatta meg önmagát, így egy üdítő csavart is belevitt az első kötetben prezentált origin-sztoriba... oké, a szülők és mentor-figurák mindig fontos szerepet játszanak a szuperhősök életébe (lásd mondjuk wayne-éket, kent-éket, parker-éket), de talán olyan még nem volt, hogy egy csapat azért jön létre, hogy a szüleikkel harcoljon (és nem a metafora szintjén, hanem szó szerint)... felnőtt fejjel lehetne rosszallóan nézni minden alkotásra, ami az ifjúságot célozza meg elsősorban, de szerencsére bkv (többségében) jól kezeli a tiniket, akik így hamar színpatikussá válnak (kivéve ha nagyon nyávognak valamin). és tök jó ötlet volt, hogy velük együtt fedezhettük fel a képességeiket -és persze azt, hogy milyenek is igazából a szüleik (vagy akár a tini-romantikát is, mondjuk a zavarodottságot egy hirtelen felindulásból elkövetett csók után)... szerintem jó dolog, ha valamiről lerí, hogy nem akar világ-megváltani, csak jóleső szórakoztatást nyújtani mert olyankor teljes bedobással végzi a dolgát, és az embert arra ösztönzi, hogy élvezettel falja a lapjait... (a legnagyobb kerékkötőnek jelenleg a rajzokat látom a mangásan eltúlzott érzelem-ábrázolásokkal, a helyenként fura arcokkal és az elnagyolt hátterekkel, de szerencsére a sztori húzása miatt elnéző vagyok a vizuális hátrányokért. ráadásul a háziasított velociraptor még ezeken a rajzokon is cuki...) (##03.27.)