(2017) (írta: Timothy Zahn) (magyarul: Szukits, 2017) (11-2BBY)

bár a rendszer-váltás utáni starwars könyvkiadás pont a sokat olvasós tinédzser-éveimre esett, csak egy maroknyi műhöz jutottam hozzá az akkori kiterjeszt univerzumból -így a sokak által istenített thrawn-trilógia is kimaradt. évekkel később próbáltam pótolni, de néhány tucat oldalnál nem jutottam tovább, túlságosan elavultnak éreztem. úgyhogy számomra az igazi bemutatója a kékbőrű karakternek a ’rebels’ rajzfilm-sorozatban volt, ahol üdítően hatott a sok inkompetens birodalmi után egy olyan vezető, aki az intelligenciáját használja az arroganciája helyett. persze kérdéseket is felvetett a szereplése, mert tudjuk jól, hogy a birodalom csak a fehér (ember-)férfiakat tűri meg a felső-vezetésben, így örültem, hogy megtudhatom, hogy egy idegen faj szülötte miképp juthatott ilyen magasra a ranglétrán -arra mondjuk nem gondoltam, hogy timothy zahn úgy nyúl az általa teremtett karakterhez, hogy szó szerint a katonai előmenetelt teszi meg a könyve gerincének, amire felfűzi a különböző kalandokat... de a kályhánál kezdtük, a chiss megérkezésével a birodalom kötelékébe (bár felvázolódik egy izgalmas előtörténet is, amikor thrawn találkozott anakin-nal a klónháború idején), és zahn máris érzékelteti a karakter intellektuális fölényét, ami szerencsére végig kitart a többszáz oldalon keresztül. persze kellett mellé egy emberi karakter, aki az olvasót képviseli a történetben, plusz egy erős sherlock/watson megidézésre is alkalmas, mikor is nem a szuper-intelligens szereplő fitogtatja a tudását, hanem a másikkal mondatja ki a következtetéseket... egy kicsit bipoláris lett a könyv attól, hogy thrawn gondolatai is beékelődtek az egyes szám/harmadik személyű narrációba -plusz a fő kalandok kiegészültek egy újabb nézőponttal is, mert nem csak a kék idegen felemelkedését követhettük figyelemmel, de a szintén a rajzfilm-sorozatból megismert lothal-i kormányzó-asszony útját is, a bányász-családi háttértől egész a politika csúcsára. nem is ártott ez a b-szál, mert így nem csak a katonai vezetők inkompetenciájába leshettünk be, de a korrupt és számító politikusok mindennapi áskálódásaiba is (és ezek után remélem már más szemmel nézek majd a rajzfilmben is a karakterre, mert eddig mindig kizökkentett az, hogy pont úgy néz ki és beszél, mint cate blanchett a kristály-koponyában)... politika és nagyívűséget nélkülöző akciók -hát lehet ezekből valami izgalmast és élvezetest gyúrni? hát timothy zahn most megmutatta, hogy igenis lehet, sohasem éreztem száraznak a kötetet, érdekes volt követni thrawn csavaros gondolkozását, szívesen merültem el az érett birodalom korrupt elitjében. és nagyon tudok örülni annak, hogy nem csak thrawn személyében kaptunk egy nem-szokványos birodalmi figurát, de több karakter is pozitívan volt ábrázolva annak ellenére, hogy a császárt szolgálják. az egyik legjobb kánon regény, ami eddig bekerült nálam a portfólióba... (#11.25.)

(Avengers vol.3 #41-56, Annual 2001) (2001-2002) (írta: Kurt Busiek; rajzolta: Alan Davis, Manuel Garcia, Kieron Dwyer, Brent Anderson, Ivan Reis, Patrick Zircher, Yanick Paquette)

a kötet főgonosza csatában, dicsőségben akar búcsúzni e világtól -és kurt busiek példát vesz róla, és stílusosan adja le az univerzum legnagyobb hőseit a portán, egy tizenhat füzetes monstrummal hozza a nagyívű összhangzatot, méltó epikus fináléval feltéve a koronát a korszakára... és ezek nem csak hangzatos üres szavak, mert tényleg baromi jól fel vannak építve a lépések, a sok angyal csapatokra osztva külön küldetéseket hajt végre, amik aztán összefonódnak -és nagyon is magával tud ragadni, ahogy a kis pukkanások után előkerülnek a nagyobbnál-nagyobb ágyúk, amik aztán szép nagyokat dörrenek is a megfelelő helyeken... és ettől az össztűztől komoly feszültség generálódik a rajzolt lapokon (és az olvasóban), mert mindenhol jól érezni a fenyegetettség mértékét, a felelősség súlyát. de persze nem is busiek lenne, ha azért ne jutna pár pillanatnyi idő lelkizni is, hol apróbb nyűgökkel, hol nagyobb problémákkal (a klasszikus ’ölhet-e egy szuperhős’ téma mellett többek között a hasadt személyiség is kapott egy komolyabb megrágást (btw, végre egy annual, ami nem érződött feleslegesnek))... a sok friss képregény után igazi retró hangulatot árasztott az írás, de szerencsére ennyi füzet után már csak kedves mosollyal nyugtázom a busiek-féle túlmagyarázó narrációt és a megszólítás-heavy párbeszédeket (vagy mondjuk azt, a gonosz oroszok is itt sertepertélnek, hogy visszaállítsák a szovjetunió dicsőségét. és azért az is elavultnak érződik, hogy látványosan nem öltözhettek fel a csajok még az északi sarkon sem -bár igaz, hogy akkor csúnyábbak lettek volna a butt-shot-ok is...). a finálé-érzetet növelte a sok visszautalás is az elmúlt negyven számra (tértek vissza ellenfelek is korábbról, és a scientológiára hajazó egyház sztorija is szépen belesimult a nagy egészbe)... szóval véget ért egy nagy korszak, ahol az avíttságával voltak ugyan problémáim, de azt el kell ismernem, hogy szórakoztató volt olvasni az angyalokat ebben a formában, főleg itt a végén, ahol az ember egyre kerekedő szemmel nézte az újabb-és-újabb világrengető veszélyeket, érezte át a diktatórikus elnyomás súlyát, és örült annak, ahogy csikorogva bár, de sikerült ismét megmenteni a földet... (tudom, hogy kicsit felületes lett ez az értékelő, de túl sok mindenbe lehetett volna belemenni, úgyhogy inkább kilúgoztam a részleteket...) (#11.24.)

(Captain America vol.3 #45-50) (2001-2002) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Dan Jurgens, Juan Bobillo) (eng)

amerika kapitányról szokás azt mondani, hogy túlságosan idealista, és én sokáig védtem, hogy összetettebb személyiség ő annál, hogy leegyszerűsítsük a gondolkozás-módját, ám ebben a kötetben annyira ragaszkodott ahhoz, hogy amerika már túllépett a gyűlöleten és a (faji alapú) megosztottságon, hogy ezek után már én sem tudnám a pártját fogni... (és egyébként ez az írói attitűd, ami átragad cap-re is, azért érdekes, mert ezek a füzetek pont azokban a napokban jelentek meg, mikor a world trade center két tornya a porba hullott) mert bizony szomorúan kell azt mondanunk, hogy ismerjük az emberiséget, hogy nem kell nekik sok szikra, hogy különböző indokkal csoportosan ugorjanak egymás torkának -és erre a marvel univerzumban tartanak külön egy gonoszt is, aki a gyűlöleten tudja szítani képessége szerint (és nem mellesleg néha hitler arcát is magára ölti, hogy nyilvánvaló legyen a párhuzam)... a verekedések közti koporsós bevágások azért voltak átlátszóak, mert egyértelmű volt, hogy nem cap fekszik a csillagos/sávos lobogó alatt -hanem egy másik hős, akinek a neve rendre előkerült a kötetben... de egyébként is, vissza-visszatérünk szóban és flashback-ekben a világháborúhoz, dehát tudjuk, hogy ez adja a fundamentumát cap karakterének. vagy írhattam volna steve rodgers-t is, mert megint elméláztunk azon, hogy mennyire élvez prioritást a saját személyisége -és meglepő, de még mindig tudom értékelni, amikor steve-vel, a két nő közt őrlődő, tartós kapcsolatra vágyó sráccal foglalkozunk... (#11.18.)