(Green Arrow vol.6 #18-25) (2017) (írta: Benjamin Percy; rajzolta: Eleonora Carlini, Mirka Andolfo, Juan Ferreyra, Otto Schmidt) (eng)

ifjúkoromban megtanultam, hogy a két nagy szuperhősös kiadó, a marvel és a dc között az az egyik jelentős különbség, hogy az előbbi valós városokat (elsősorban new york-ot) használ díszletül, addig a konkurenciánál inkább a kitalált helységeket preferálják. persze amióta többet olvastam az univerzumaikból, azóta már tudom, hogy nem lehet ennyire kettéválasztani a két világot földrajzi szempontból. mert például a tini titánok egy valós városhoz, san francisco-hoz kötődnek leginkább. és amióta olvasom az újjászületett green arrow-t, azóta már megszoktam, hogy ő meg seattle utcáit tisztítja meg a bűntől -és nem star(ling) city-t, mint mondjuk a tévés változata. hát most megérkezett star city az aktuális képregénybe is -a lehető legkegyetlenebb módon... mert benjamin percy úgy gondolta, hogy ha már bátorságot vesz arra, hogy egy létező város tegyen tönkre a nagyon titkos társasága segítségével, akkor azt teljes erőbedobással teszi -és hatásos is, ahogy lángba borulnak az utcák, jelképek dőlnek a porba, megrázó átérezni a tűzbe és káoszba boruló város szenvedéseit. és ehhez jönnek még az ellenfelek, az apokalipszis négy lovasa, akiket oliver-éknek le kell győzniük... és az a jó, hogy nem csak üres rombolás-pornó zajlik, de a háttér-események is hihetőek -mármint hogy egy szervezet úgy akar hatalomhoz jutni, hogy a rombolás után kezébe veszi a várost, majd az új innovációkat más településeken is bevezeti. és persze ehhez nem csak egy romboló-brigádra van szükségük, hanem egy politikai vezetőre is, akit gondosan a megfelelő helyre ültettek az akció megkezdése előtt... egyébként ügyesen játszik percy a hitelességgel, mert aktuális témákat emel be a sorozat szövetébe úgy, hogy azok nem lógnak egy pillanatig sem, legyen szó az indián rezervátumon áthaladó olaj-vezetékről, a fiatalság drog-problémáiról, vagy a város szegényebb rétegeinek életviteléről (oliver social justice warrior-sága le lett húzva az alapszintig, már green arrow-ként ijesztgeti gazdag embereket, hogy azok pénzt adjanak a hajléktalanoknak)... igazából a sok dráma és sötétség ritkán van egy kicsit világosítva, talán csak a mentor/tanítvány száj-karaténál érez könyebbséget az olvasó, mert az magas szinten űzi oliver és roy harper... vizuálisan is nagyon szépen összeállt a kötet, a színek sötétítésével hamar elérték, hogy a hangulat is borongósabb legyen az eddigieknél. én általában nem szeretem, ha egy füzetet túlzsúfolnak dupla oldalakkal, de itt működtek ezek a nagyobb szabású képek is a párhuzamos sztori-szerkesztés aláhúzása miatt. az olyan vizuális ötleteket meg mindig nagyon tudom értékelni, mint mikor metszetként ábrázolják a környezetet -ügyelve arra, hogy egy temetőnél ebben a perspektívában a földben lévő koporsókba is belelássunk... (#11.10.)

(The Flash vol.5 #23-27) (2017) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine di Giandomenico, Pop Mhan, Neil Googe, Ryan Sook, Howard Porter, Paul Pelletier) (eng)

mit is írtam legutóbb -hogy hiába értéktelenedett el a halál a képregényekben, azért egy-egy elmúlás jelentős tud lenni? és akkor egyből a következő füzetben el is múlik az elmúlás, mert csak úgy jobban lesz a karakter? oh, fuck you guys... és ha már reverse-flash nem nyughat békében, hát végig-gonoszkodja ezt a kötetet -sokszor átvéve a központi szerepet is barry-től. mert joshua williamson mindenképp le akart ásni thawne karakterének a mélyére -és nem is rossz (bár nem túl eredeti), amit odalenn talált, egy túl lelkes kölyköt, aki megszállottja lesz egy szuperhősnek, és ez a megszállottsága sodorja őt félre, mert miközben olyanná akar válni, mint akire felnéz, egy rakás borzalmas dolgot követ el... mivel annyira mélyen még nem vagyok benne az univerzumban, így nem (mindig) zavar, ha flashback-ekkel és narrációval ismételjük az ilyen karakter-íveket, amit viszont nehezebben viselek, az a klisék használata -vagy ha egy szereplő miatt kell újra-és-újra felesleges köröket futni. mert miért is kell akkora ügyet csinálni abból, hogy barry és a flash azonosak -illetve miért kell pont az élete szerelme elől titkolni ezt? csak hogy (ezerszer lerágott) drámát csiholjunk a nagy lebukásból...? jó lenne, ha megértenék az írók, hogy a titkolózások gyakran visszaütnek... (#11.07.)

(2016) (írta: E.K. Johnston) (magyarul: Szukits, 2016) (18BBY)

azért valljuk be, a clone wars film idején nem sok starwars-rajongó zárta a szívébe ashoka-t, mert egy idegesítő kullancs volt, akit dave filloni-ék megpróbáltak tinisen menőnek ábrázolni, de kudarcot vallottak -ezért volt kisebb csoda, hogy a sorozatos verziója már sokkal szerethetőbbé formálódott, szerencsére volt hely mélyíteni a karakterét, akinek így már komoly rajongótábora alakult ki. én is ekkortájt kezdtem kötődni ehhez a cserfes padawan-hoz, aki nemcsak eszes és ügyes, de a szíve is mindig a helyén van... sok rajongóban már a kezdetekkor felmerült, hogy vajon mi a szándékuk az alkotóknak egy olyan karakterrel, aki a későbbiekben nem szerepel a filmekben, hogy vajon meg mernek-e ölni egy tinédzsert -de persze az írók vannak olyan rafináltak, hogy ki tudnak bújni egy ilyen kérdés alól... viszont maradtak bőven homályos foltok az életútban, úgyhogy itt ez a regény, hogy egy apróbb foltot kitöltsön... mert azért ez nyilvánvalóan egy kisebb folt volt, egy fókuszált, kisebb szabású történet -ami egy érdekes időszakban játszódik... mert a birodalom még egy friss képződmény, így jól meg lehet ragadni, hogy miképp fejlődött azzá a borzasztó óriássá, ami aztán a császár halálával hullott darabjaira -bár már a kezdeteknél is ott munkált a gonoszság a működésében, igazi ’felégetünk minden hidat magunk mögött’ típusú autoriter berendezkedésként hengereltek, nem törődve a természettel és a társadalmakkal, kizsákmányolva mindent és mindenkit. és azt is érdekes volt látni, hogy mennyire a klónháborús készletekre alapoztak az elején, igaz, hogy a katonaságnál már inkább újoncokra adták a rohamosztagos páncélt -ennek köszönhetően még bénábbak voltak, mint általában... persze ashoka szemszögéből is érdekes ez az időszak, ahol a képességei miatt bujdokolnia kell, így van ideje merengeni a közelmúlt szomorú eseményein... jó hogy írtam a ’szemszög’ szót az előbb, mert fontos az, hogy a könyv nagyrészében a címszereplő togruta lány szemszögéből látjuk az eseményeket, ezért is érződik a kis-szabás, mert nincs kitekintés a nagyobb világ eseményeire, megmaradunk egy kisebb jelentőségű bolygón sokáig (talán az én ízlésem szerint túl sokáig is). amikor viszont útra-kelünk, és két új nézőpont is bekerül ashokáé mellé (bail organa és egy inkvizítor), akkor viszont felgyorsulnak az események -talán túlságosan is... így utólag belegondolva kicsit ’pilot-ízű’ ez a kötet, hiszen csak a legvégén (egy meglehetősen satnya harc után) szerzi meg ashoka a kardjait és bújik a fulcrum álnév mögé, amit elég sokszor hallhattunk a rebels sorozatban -és ez azért szájhúzós egy kicsit, mert az ember azt érzi, hogy ezek után sokkal izgalmasabb kalandok történnek majd az egykori padawan-nal, mint amikről most olvashatott... (#11.04.)

Super Sons -When I Grow Up (Super Sons vol.1 #1-5) (2017) (írta: Peter Tomasi; rajzolta: Jorge Jiménez, Alisson Borges) (eng)

a jó zsaru / rossz zsaru gyerek-verziója a jó fiú / vagány fiú...? peter tomasi jó belebegtette, hogy milyen irányvonalat gondolt el ehhez a sorozathoz egy korábbi superman kötetben, így már tudtuk előre, hogy a közmondásos ellentétek tényleg vonzzák egymást, azaz a kiscserkész jonathan és a ki-ha-én-nem damian tökéletesen kiegészítik egymást, és a folytonos szájkaraktéba és ökölharcba torkolló ellentétük szórakoztatóvá teszi a közös kalandjaikat... mert felnagyítódik az, ami az apai generációban már csendes ellentétté szelídült az évek során, és behoz egy jó értelembe vett tini infantilizmust is... mert azt éreztem, hogy ez tényleg egy olyan kötet, amit bátran oda mernék adni egy szuperhősökért rajong tini kezébe, ugyanakkor én sem temettem a kezembe az arcom olvasás közben, hogy mennyire gyerekes és fárasztó az egész... mert megvan benne az az egészséges kaland-szellem, ami a tinikben még ott buzog, és a küldetés sem túlságosan sötét vagy félelmetes -még egy egész hihető gyerek-gonoszt is sikerült találni a kölykök mellé (plusz azért a felnőttek sincsenek túl távol, ha nagy lenne a baj -mondjuk luthor-man beugrik, amikor a szükség úgy hozza)... mindenképp pozitív csalódás volt ez a kötet, még a rajzfilmesebb rajz-stílus is egész jól illett hozzá, és annak is tudok örülni, hogy jó írók kezei alatt formálódik (az arcoskodó) damien és (a mama-kicsi-fia) jon, akik így közelebb tudnak kerülni az olvasók szívéhez. (#10.27.)

Superman -Black Dawn (Superman vol.4 #20-26) (2017) (írta: Peter Tomasi, Patrick Gleason, Michael Moreci; rajzolta: Patrick Gleason, Doug Mahnke, Scott Godlewski) (eng)

alattomosan támadt rám ez a kötet -mert nyugisan indultunk, jon-nal a középpontban, néztük az eseménytelenebb mindennapokat; majd megérkeztek wayne-ék is, hogy egy vizsgálat alá vegyék superboy-t; aztán egy tehénistállóból indulva elszabadult a pokol... minden szempontból felbolydult hamilton kisvárosa, jöttek az óriásszörnyek, amikkel lehetett verekedni, és hát kiderült az összes előjáróságról (polgármester, doktor, ügyvéd), hogy nem azok, akiknek látszanak, hanem konkrétan űrlények (érdekes scifis gellert is kapott itt a sorozat). és persze eszeveszett lett a tempó, a füzetek olvastatták magukat -eközben az ember mély fejbólintással értékelte az olyan ötleteket, mint mikor lois került a középpontba, mert végre nem csak a merész újságírót, a szerető feleséget és az aggódó anyát láthattuk benne, hanem a badass nőt is, aki nem fél szembeszállni senkivel és semmivel, ha a családjáról van szó (és akkor még a hajmeresztő sérüléséről még nem is írtam, ott azért ’ejhá’-ztam egyet, hogy ezt meg merték lépni egy superman-sztoriban, még ha rögtön vissza is csinálták)... de persze azért jonathan maradt a kulcs, mind a sztoriban, mind a gonosz szemében. bár ezerszer elhasznált fordulat már a ’pozitív karakter kényszerítés hatására a többi jó ellen fordul’ toposz, de itt azért nem hatott avittnak, mert superboy a gonosz hatására először használta igazán a képességeit -plusz ugye a csatatér túloldalán a saját apja várt rá... szóval érzelmileg megint rendben volt ez a kötet, és egy kedves (bár kissé fárasztó) kódát is kaptunk, ahol láthattuk azt, hogy az apai hibák öröklődnek, és hogy nem egyszerű nevelni az akaratos szupererővel rendelkező tinédzsereket... (#10.30.)

Action Comics -The New World (Action Comics vol.1 #977-984) (2017) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Ian Churchill, Carlo Barberi, Patrick Zircher, Jack Herbert, Ray McCarthy, Viktor Bogdanovic) (eng)

egyfelől jó az, hogy két párhuzamos superman füzet fut egyszerre, mert havonta dupla adagot kaphat az olvasó így a karakterből, ugyanakkor így az összehasonlítás is könnyebb, és az action comics sajnos jelenleg alulmarad a fő címmel szemben -elsősorban azért, mert a superman-t az apa/fiú dinamika új szintre emeli, addig dan jurgens itt ragaszkodik a hagyományos értékekhez, ezáltal sokkal porosabbnak érződik az írása... mert hányszor láttunk már olyat, hogy a külön/külön is erős ellenfelek összefognak egy hős ellen, hogy igazán érezze az olvasó, hogy komoly nehézségek árán érhető el a győzelmet -aztán a gonosz-csapat összeállítása után jönnek persze a további toposzok, a hős átmeneti legyőzése, a komoly(nak beállított) sérülés, majd a társak felbukkanása, a párokra osztott küzdelem, és a nehezen kicsikart siker... és így hiába nagy a tét, ha az ember pontosan tudja, hogy mi fog várni rá a következő sarkon, elillan a feszültség a panelekből... a másik érthetetlen döntése dan jurgens-nek az volt, hogy másfél füzetet szánt arra, hogy vissza-flesseljen régi sztorikra, a krypton-i kezdetekre, a smallville-i gyerekkorra -mert nem nagyon értem, hogy kinek szánta ezeket a lapokat, a régi olvasóknak már a könyökükön jönnek ki ezek a sztorik, az újak meg valószínűleg nem ezen a ponton fognak bekapcsolódni a nagy super-históriába... (#11.02.)