(Saga #43-48) (2017) (írta: Brian K. Vaughan, rajzolta: Fiona Staples) (eng)

látjátok azt a méretes feketéllő kőtömböt, ami kecsesen gördül le a hegyoldalon? na, az az a kő, ami a szívemről esett le... brian k vaughn belátta, hogy eleget sanyargatott minket az utóbbi időben, így most sokkal könnyedebb kézzel vezette ennek a kötetnek a fő csapásirányát. persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek jó irányba suhanna az élete előre (the will mindenképpen vitatkozna ezzel, miközben lóg ki a fejéből a klasszikus piros/fehér/sárga szín-összeállítású rca kábel), de az mindenképp elmondható, hogy nem szakadtunk bele lelkileg az olvasásba, és most pont ez volt a jó... pedig lehetett volna itt feneketlen kút mélységű dráma is, de sokkal inkább foglalkoztunk az előző kötet végi sokk gyakorlatias következményeivel, mint a lelki hatásaival. bár mindkettőre elmondhatjuk, hogy olyan igazi bkv-s megoldások születtek, mert ki másnak lenne mersze egy abortusz-várost létesíteni az univerzumban, ha nem neki -ráadásul egyből ezzel a sokkal nyitja azt a füzetet, amit részben az új olvasóknak is szántak... azt mondjuk nem tudom, hogy a terhesség-megszakításról miként asszociált a kedvenc perverz alkotónk a western-re, de ha már egy poros bolygót képzelt el a tevékenység köré, akkor már hozta az összes kötelező kellékét is a kovboj-kalapokkal, a tovagördülő ördögszekerekkel, a porban lesben álló banditákkal és a kietlen tájat átszelő vasparipával... persze azért a téma esszenciáját is megragadta a por-lepte felszín alatt, így elmélkedhettünk egy sort az abortusz összetett problémájáról is... érdekes volt a kötet szerkezete, mert az első négy füzetben a fő csapatra koncentráltunk (és nem csak alana-ék szomorú küldetésére, de petrichor és a robot magányára is), majd az utolsó két számban tekintettünk ki a világba kicsit, ügyesen építve tovább (a) the will-t és ghüs-t is (btw, az előbbinél igen ötletesen voltak használva a flashback-ek is, részben azért, hogy ne maradjunk lying cat (és gwendolyn-cici) nélkül idén)... ha valami akkora kedvenccé válik, mint nálam a saga, akkor óhatatlan, hogy benne van az emberben a félsz, hogy nem fogja érezni azt a bizsergést, mint korábban, de hálistennek nem úgy tűnik, hogy a staples/vaughn kettős bármikor is cserben hagyna. (#10.25.)

(2016) (írta: Chris Stuckmann) (eng)

szerintem aki komolyabban foglalkozik a filmművészettel, az idővel rátalál arra a pár hangra, akiknek megbízik az ízlésében, akiknek még akkor is érdekli a véleménye, ha épp aktuálisan nem ért egyet velük. a mai világban, amikor a youtube-on számtalan profi és önjelölt kritikust találhat az ember, egyszerre könnyű és nehéz kiszűrnie a hozzá legközelebb álló vélemény-mondókat. arra már nem emlékszem, hogy mikor kattintottam először chris videóira, de egy ideje velem van, és ha érkezik egy új film, aminél monitorozni akarom, hogy mi az általános vélemény róla a neten, mindig az ő videóit indítom először. és nem csak azért, mert sokszor egybevágnak a gondolatai azzal, amit én gondolok az adott műről, hanem az egyszerű őszintesége is igencsak vonzó tényező. mert itt van ez a (majd’) korombeli srác, aki leül az ohio-béli otthonában a kamera elé, és közérthetően kifejezi a véleményét, ritkán van flanc a körítésben, csak bele az arcunkba a tuti (oké, a halloween-t néha túllihegi, de akkor meg általában ott van mellette a cuki felesége is, úgyhogy megbocsátó vagyok). és az a jó, hogy nem csak a kamera előtt működik ez a purista stílusa, de a könyvében is, amiben közérthetően, egyszerű nyelvezettel, olvasmányosan ajánlott ötven filmet a kétezres évekből. és nem is az a lényeg, hogy felkeltette az érdeklődésem sok film iránt (mert ha jól számoltam, 38-at már így is láttam az ötvenből, és szinte mindről hallottam már dicséreteket korábban is), hanem hogy megvilágosodtam és inspirálódtam: én is akarok egy ilyen könyvet! hisz’ ha itt jártok, akkor láthatjátok, hogy mániákusan írom ki magamból a popkulturális élményeimet, és könnyen el tudnám képzelni, hogy ezekből az írásokból egy csokrot kinyomtatva a polcra rakhatok (akár ilyen pofás formában, mint chris tette, ahol egy ismerősen segítségével illusztrációkkal dobta fel a könyv hangulatát, miközben kikerülte azt a problémát is, hogy a képek miatti jogi hülyeségekkel kelljen foglalkoznia). és igazából nem a könyvesboltokat akarnám megcélozni, már azzal is megelégednék, ha lenne mondjuk 50 példány, amit elosztogatnék az ismerőseim között, ezzel is igazolva magamnak, hogy nem csak időpazarlás, amit most is csinálok... szóval köszönöm chris a sok érdekes és elgondolkoztató videót, és köszönöm a pofás kis könyvet, ami kigyújtott bennem egy lámpát. (btw, áldott legyen az a világ, ahol a posta az ajtómig hozza a könyvet egyenesen amerikából!) (#10.23.)

(The Wicked + The Divine #18-22; The Wicked + The Divine: 1831 (one-shot)) (2016) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Jamie McKelvie, Stephanie Hans) (eng)

aha, szóval a kötetek címei jól predesztinálnak, a félresiklott harmadik felvonás (’anyagi öngyilkosság’) után most akciót ígér, és akciót is nyújt -nagy mennyiségben... mert kieron gillen végre kihasználja, hogy elképzelhetetlen hatalommal rendelkező isteneket vett kölcsön a világ kultúráiból, így most egymásnak ereszti ezeket az erős túlvilági lényeket, több alkalommal is, frakciókra osztva onthatják egymásra az áldást, mélyítve csak egyre a karmok okozta sebeket... ezzel, hogy összeeresztette a teljes pantheon-t, nem csak a tempóváltást segítette elő, de a plot is megtisztult a mellék-vágányok többségétől, és elkezdtek a szálak egy irányba mutatni -ami által egyre jobban szorulhatott a gonosz nyakán a hurok... illetve... nehéz megállapítani, hogy ki is igazán a gonosz, baphomet most ment át egy komolyan retcon-on, hogy levegyük a válláról a gyilkosságok terhét, ananke meg úgy tűnik, hogy egy nagyobb jó érdekében cselekszik elítélendő dolgokat (én legalábbis arra számítok, hogy a tinikből ifjú felnőtté érő pantheon-tagoknak a nagy finálé előtt tényleg szembe kell majd néznie egy sötét hatalommal). de még az istenként sötét aurát magára öltő laura-nak sem tiszta minden lépése... nincs túlmagyarázva hősnőnk visszatérése, de látunk épp eleget, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy a második kötet sokkoló befejezése után újra itt van köztünk... de nem hiszem, hogy bármit is túl kéne magyarázni, főleg nem egy ilyen akció-vezérelt kötetben, ahol nagy élvezettel vet bele minket az összecsapásokba (mondjuk egy hatalmassá növelt valkűr-gólemmel), ahelyett hogy kibogozná tettek mögöttes motivációit... (nem a kötet része, de ebben az időszakban jelent meg a sorozathoz tartozó első one-shot is, ami a pantheon 1830-as évek-béli utolsó tetteit mutatta be, és ami hangulatában és képi világában pont passzolt ehhez a szomorkás október-végi halloween-közeli időszakhoz. arra is jó volt még, hogy érzékelhessük, hogy kieron gillen milyen alattomosan játszik a nemiséggel, hogy teljes természetességgel forgatja az isteneket ide-vagy-oda...) (#10.22.)

(The Wicked + The Divine #12-17) (2015) (írta: Kieron Gillen; rajzolta: Kate Brown, Tula Lotay, Stephanie Hans, Leila Del Duca, Brandon Graham) (eng)

a koncepció egyik lényegi pontját az adja, hogy a köztünk élő istenek emberi testbe bújnak -így azzal is lehet szélesíteni a mitológiát, hogy visszatekintünk ezekre az emberi pillanatokra. főleg akkor bizonyulhat ez hasznosnak, ha a sorozat fő rajzolója túl elfoglalt, és a szerző nélküle nem akar továbbhaladni a fő-szállal így a mellék-sztorik mellé jó helykitöltőnek bizonyulhatnak a flashback-ek... valahol érthető a döntés, hogy végigalibizzük ezt a kötetet, amíg jamie mckelvie nem tud újra ceruzát venni a kezébe, ugyanakkor gillen-ék is érezhették, hogy meg fogják osztani a rajongókat, nem véletlen az az ’anyagi öngyilkosság’ cím a kötet elején... azzal nem is lenne baj, hogy a pantheon azon tagjaira is esik a reflektor-fényből, akik eddig csak vokalista-szerepre voltak kárhoztatva, de az elképzelhetetlen, hogy az előző kötet letaglózó cliffhanger-e után az ember ne érezzen csalódottságot, hogy pont most kell ilyen irányba elvinni a füzetek súlyozását... fókuszálatlan és széttartó is lesz a kötet attól, hogy minden füzetben más-és-más isten hangja emelkedik ki, és ezt még tetézik is azzal a döntéssel, hogy mindegyik sztorit mással rajzoltatták meg -és persze van, amikor egész jól sikerült eltalálni a megfelelő alkotót az adott tónushoz, de összességében vizuálisan elég nagy visszalépés ez a kötet az előzőekhez képest (a mangás megoldásoknál még csak hüppögtem, a digitális elmosások tetszettek, aztán a végén a karikaturista szemléletnél kerekítettem csak igazán a szemem, mert nem hittem el, hogy ezt a szörnyűséget is bevállalták)... (#10.20.)

(The Wicked + The Divine #6-11) (2014-2015) (írta: Kieron Gillen, rajzolta: Jamie McKelvie) (eng)

az istenek is halandók... mármint ebben a rövid időszakban, amit egy-egy ciklus során a földön töltenek, az emberi porhüvelyük megölhető, így tényleg tudunk aggódni értük -főleg hogy két makacs legenda is felütötte a fejét: 1. ha emberként ölöd meg őket, akkor átszáll rád az erejük; 2. ha istenként vetsz véget az életüknek, akkor a te időt meghosszabbodik ebben a ciklusban... és két év nagyon kevés az életre, úgyhogy mindenki többre vágyik, vagy úgy van vele, hogy ki kell használnia minden pillanatát. ez utóbbira most bőven láthattunk példát, mert egymást érték a vizuálisan megkapó party-jelenetek, ahol a hedonizmus csak úgy folyt le a képregény-panelek szélein. igazi dionüszoszi bacchanáliák voltak ezek... persze direkt választottam ezeket a szavakat, és kevertem össze a görög és római mitológiai elemeket, mert kieron gillen is ezt teszi a sztorijában, a rave-partiban őrjöngő ógörög isten adja a kilincset a digitális vikingeknek, és pont ettől a kvázi multikultitól válik működővé az egész... meg persze az emberi oldaltól, mert hősnőnk, laura nem csak az idoljai lerombolásával küzd, de a gyász is mardossa belülről, valamint az az emberi vágy is, hogy a mindenható istenekhez hasonlatossá váljék -baromi kíváncsi leszek, hogy a gyomorszájon vágó cliffhanger után mit tervez a szerző az ő szálán, mert jelenleg elképzelni sem tudom, hogy erről a pontról hogyan fogunk továbblépni... (az is baromi jól működik a képregényben, ahogy a mitológia-bővítés mellé beemeli a popkult elemeket is, luci bowie-s androgünsége után itt van a mezopotámiából importált inanna, aki komoly helyezést érhetne el egy prince hasonmásversenyen...) (az is jó, hogy minden szinten olyan ötlet-parádéval bombáz a képregény, hogy még akkor is jól szórakozom rajta, ha épp kapkodva forgatom a fejem, hogy valami magyarázat-félébe tudjak kapaszkodni. például jót mosolyogtam a fan con abszurd realitásán, de az olyan vizuális gegeket is nagyon értékeltem, mint mikor megláthattuk laura szobáját -az összes tárgy magyarázatával, szépen pontokba szedve, pont úgy, ahogy egy bravo-magazinban is szerepelne egy ilyen kép...) (#10.18.)