(Deathstroke Rebirth, Deathstroke vol.4 #1-5) (2016) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Carlo Pagulayan, Larry Hama, Joe Bennett) (eng)

érdekes látni, hogy vannak írók, akiknek a továbbsuhanó évtizedek alatt sem változik markánsan a stílusa... úgyhogy valahol jó, hogy nem ért meglepetésként egy maréknyi blackpanther füzet után, hogy a friss munkáját is úgy indítja christopher priest, hogy beviszi a sűrűjébe az olvasóit, akik csak kapkodják a fejüket az egymástól távol eső helyszínek és idősíkok között, miközben frusztrálva várják, hogy kitisztuljon a kép -de az is szerencse, hogy  kiépített magának nálam már annyi bizalmat, hogy tudtam, hogy a kötet végére össze fog állni a látszólagos csapongás. és tényleg most is így lett, hihetetlen az öreg kurafi... és tulajdonképpen még a flashback-eket sem bánthatjuk az indokolatlanságuk miatt, mert megágyaztak slade wilson jelenlegi helyzetének és a magánéleti mélységeinek -bár azért lehet, hogy nem ártott volna, ha a jelenben is színesedik a karakter, és nem csak annyit tudunk meg róla, hogy szűkszavú meg kíméletlen, és nehezen mutatja ki az érzéseit... pedig miért ne kötődhetne egy kambodzsában edződött zsoldos mondjuk a lányához? persze így is szórakoztató az apa/lánya dinamika a füzetekben, de némi érzelemmel még fel lehetett volna dobni... (igaz azokat az érzelmeket inkább a múltra tartogattuk, a fiú-gyermekek sorsával, meg a félszem történetével.) de egyébként komolyabban átalakult a sztori dinamikája, amikor a kis wilson belépett a képbe, az afrikai warlord-os, idő-uras szálak hamar le lettek dobva egy kis roadtrip-ért -ami egész gotham-ig vezetett, így nem meglepő módon a bőregér is egyből besuhant a képbe. és nem csak a város miatt nem meglepő ez, hanem azért is, mert párhuzamot lehet vonni a két karakter között a gyermekeik segítségével -hisz’ rose is sokat szenvedett, mire felnőtt, és damien wayne is rögös úton jár már a születése óta... (no, ezzel a véres és határt feszegető antihős képregénnyel zárult a rebirth olvasásom első köre, úgyhogy jöhet a következő, mondjunk akár maradhatunk is egy kicsit gotham sötét sikátoraiban...) (#07.06.)

(Titans Rebirth, Titans vol.3 #1-6) (2016-2017) (írta: Dan Abnett, rajzolta: Brett Booth) (eng)

már a nyitó one-shot óta azon van a hangsúly a nagy tűzijátékkal bevezetett újraindulásnál, hogy visszacsempésszék az univerzumba a könnyebbséget és a szerethetőséget. és mivel az egész esemény wally west futásával kezdődött, így nem véletlen, hogy a hozzá szorosan kapcsolódó titánokban teljesedett ki az egész koncepció -egész odáig elmerészkedve, hogy a szeretetet tegyék meg az élet legfontosabb mozgatójának. de hé, ennyi idealizmus belefér, nem...? az a jó, hogy mi új olvasók sem tudunk azzal vitatkozni, hogy mennyire erős a baráti szereteten alapuló kötelék a titánok között, mert flashback-ek segítségével tökéletesen érzékeltette dan abnett ezt, ahogy azt is könnyen megértettük, hogy miért (volt) wally a csapat lelke, a bohókás srác, aki nem veszi túl komolyan a mindennapokat, ugyanakkor a szíve nagyon is a helyén van. és így azt is el tudjuk fogadni, hogy ez egy olyan csapat-képregény, ahol az egyik hős kicsit kiemelkedik a többiek közül... maguk az események hagyományos mederben folytak, újra össze kellett kovácsolni a csapatot, felbukkant egy régi (flash) ellenség, aki miatt az alternatív verzióikkal is meg kellett küzdeni a srácoknak, majd jött a lehetetlen küldetés, ami látszólag a gonosz győzelmével és a hős elbukásával végződött (a ’limbó’-ban merengés mennyire filmes volt már!), aztán persze hirtelen berobbant a happiend... egy pár évvel ezelőtt már elmélkedtem azon, hogy mennyire szokatlan gondolat számomra az, hogy tini-gyerekek összeállnak világot menteni az életük kockáztatásával, így megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy itt felnőttek a srácok... elviccelem, de tényleg jobban működött számomra ez a fiatal felnőtt verziója a titánoknak. a klasszikus felállással. az igazi wally west-tel... (én nem tudom, hogy mi történt, de alig bírtam összerakni ezt a pár mondatot, és az átolvasás után is utálom az egészet, de így hagyom, őszintén kitárom a zavaromat...) (#07.04.)

(The Flash Rebirth, The Flash vol.5 #1-8) (2016) (írta: Joshua Williamson; rajzolta: Carmine Di Giandomenico, Neil Googe, Felipe Watanabe) (eng)

lehet hogy csak a ’hosszútávfutó magányossága’ cím tehet róla, de lehet tényleg van alapja annak, hogy a futásra ritkán gondolunk csapatmunkaként... pedig a flash sem mindig rohant a bűnözők után egyedül, előfordultak már sidekick-ek az oldalán jópáran az évek folyamán. de úgy tűnik, hogy a new52 során ez is megváltozott, így barry mellé elkélt egy társ -vagy akár több is... az ember mindig tanul új dolgokat a speedforce-ról, most például azt, hogy egy nagy egységként kell kezelni, amin osztozik az összes speedster -és ebből következően el is lehet venni a másiktól a sebességét... kicsit aggódva figyeltem, amikor a villám többször is lecsapott, mert nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet team flash-t építeni, de aztán jól jöttek ki belőle, főleg azzal, hogy érezhető volt, hogy barry mennyire élvezte a tudása továbbadását (vagy a helyzet romantikussá fokozódó vetületét...). de persze ez nem lett volna elég, ha nem érkezik egy nagyon gyors nagyon gonosz, akivel fel kell venni a harcot... (mellékesen ott volt még egy társaság is, akik (minő meglepetés) fegyverként akarják használni a speedforce-ot...) bár godspeed felfedése egy picit kapkodósnak érződött, de azért örültem, hogy van logika abban, hogy ki és miért lépett erre a gyilkos útra -mert ezzel egy igazi szuperhősös konfliktust boncolgattunk: hogy egy hős meddig mehet el az alávaló gonoszokkal, hogy a legyőzésük után ítéletet is hirdethet, vagy a törvény kezére bízza őket, kockáztatva ezzel azt, hogy onnan kiszabadulva újabb rémtetteket hajtanak végre. súlyos gondolatok ezek, és akkor addig még el sem merészkedtem, hogy egy ilyen ítélet általában halállal végződik... valamiért kicsit nehezen vettem fel a sztori sebességét, és az is fura volt, hogy barry-t kispadra ültettük egy időre, hogy wally ii-vel foglalkozzunk, vagy hogy csak kóstolót nyújtottak az univerzum nagy főszálából, aztán mással foglalkoztunk, de összességében pozitív benyomásaim alakultak ki a végére (a rajzminőség hullámzását viszont nehezen dolgozom fel, elég nagy ár ez azért, hogy havi két füzet megjelenhessen a sorozatból...). (#07.01.)