(Daredevil vol.2 #20-25) (2001) (írta: Bob Gale; rajzolta: Phil Winslade, David Ross)

ahogy a kötetben is elhangzik, minden helynek van valami speciális veszélyforrása -hol a földrengések, máshol a hurrikánok, new york-ban meg a szuperhősök és szuperbűnözők... így időről/időre felmerül az írókban, hogy mi történik, ha egy balul elsült akcióból károk származnak, vagy az, hogy ki takarít el a hősök után. itt viszont egy újabb szempont került előtérbe -mi történik, ha valaki az anyagi kártérítését peres úton akarja érvényre juttatni. de egy sztoriban, ahol magasra hág az egy főre jutó ügyvédek száma, mi más lenne a téma... így lehet kidomborítani matt tárgyalótermi oldalát is a vörös ruhás akciózás mellett. persze azért ennél bonyolultabb volt a történet-vezetés, meg lett szórva néhány piti bűnözővel, de azért nem kellett túlságosan sem a szívünkre venni... a legjobban talán a média aspektusát sikerült a felszínre hozni, mert egy ilyen horderejű ügyet természetesen erős figyelemmel követtek a tévések és a firkászok, és kaptunk ’bejátszókat’ is interjúkból és egyéb műsorokból... úgy érzem, hogy végig lett gondolva a daredevil elleni per többféle aspektusból is -például hogy miként jelenik meg mr.murdock egyszerre két szerepben a tisztelt bíróság előtt... hmm, látom a neten, hogy nagy az elutasítottsága ennek a sztorinak, de szerintem olvastatta magát -valószínűleg az a baja vele sokaknak, hogy túlságosan könnyűszívű és színekkel teli a körülötte lévő füzetekhez képest... (#05.25.)

(2015) (írta: Aziz Ansari)

van olyan, amikor az ember a szerző személyisége miatt vesz a kezébe egy könyvet -és nem azért mert olyan nagyon mélyen érdekelné a tartalma, vagy vonzaná a csajos-rózsaszín borítója... így belegondolva aziz ansari már elég régóta velem van, először megszoktam majd megszerettem a pyrex-ben, aztán végleg a szívembe költözött a master of none című szerzői mesterművével -ez utóbbi azért érdekes, mert sok paralel témát lehet találni benne ezzel a kötettel. szóval aziz-t ismerve nem lehetett kétségem, hogy vicces lesz az a cucc is, amit most könyv formájában tár elénk, de az érdeklődésemet igazán azt keltette fel, hogy összeállt egy profi pszichológussal, hogy a tudományos háttér is biztos lábakon álljon. mert aki ismeri az apró termetű indiait, az tudja, hogy maximalista a srác, hatalmas lelkesedéssel tudja belevetni magát az őt érdeklő témákba -a kajákba és a csajokba... de azért meglepett, hogy tényleg ennyire alaposak voltak, hogy elvégezték a házifeladatot a rengeteg interjúval, szép grafikonokat is rajzoltak, lábjegyzetek is csatoltak, mint egy igazi tudományos munkába -és mégsem rágod le a lábkörmöd unalmadban, mert aziz személyisége baromi szórakoztató formába önti az egészet... bírtam azt is, hogy önvizsgálatra késztet az alkotás, hogy számba-veszed magadban a múltbéli kapcsolataidat, hogy mit tettél anno és mit tennél most. és közben rengeteget tanulsz arról, hogy miként kéne ezt a nagy rejtélyes kapcsolatépítősdit játszani manapság, amikor minden kicsit más, mint régen, amikor a technika kényelmesebb de egyúttal veszélyesebb terepet is kínál... szép íve volt a kötetnek, megnéztük a régmúltat, végigvettük a randizáshoz szükséges kellékeket, az ismerkedés utáni első lépéseket, majd a megállapodást, a hosszútávú elköteleződést. úgyhogy kipallérozhattam az agyam eme tudással, most már csak kéne nyelnem egy nagyot, és a gyakorlatban alkalmaznom ezeket a hasznos praktikákat -hogy ne egyedül kelljen az ágyamban olvasni egy rózsaszín borítós könyvet... (#05.21.)

(Amazing Spider-Man vol.2 #26-35, Annual 2001 / Peter Parker: Spider-Man vol.2 #26-34) (2001) (írta: Howard Mackie, J.Michael Straczynski, Paul Jenkins; rajzolta: John Romita Jr, Joe Bennett, Lee Weeks, Mark Buckingham, Charlie Adlard) (eng)

ott, ahol az egyik kötetet ’coming home’-nak hívják, az olvasó előre szimatol némi nosztalgiát -és aztán elégedetten tapasztalja, hogy ez a monstre húsz füzetes pókember monolit számos helyen tényleg visszatekint a múltba -csak nem abban a részben, amit ’coming home’ címen adtak ki... de tényleg azt éreztem, hogy a mára kultikussá nemesedett straczynski éra előtt az írók legszívesebben hátrafele tekintgettek -richard és ben parker-re is került némi fókusz, de itt kapott helyet az a tökéletes filler-epizód is, amikor rendőri szemszögből néztük vissza pár spidey-eseményre... howard mackie nem búcsúzhatott úgy pókembertől, hogy ne rakta volna helyre egy fontos lépését, és ne hozta volna vissza mj-t -amire persze mindenki számított, így nagy releváció nem lehetett belőle, viszont érzelmileg nagyon rendben volt a reunion... aztán viszont megint ki kellett tenni a képből a szép vörös feleséget, mert valamiért irtóznak az írók attól a gondolattól, hogy boldog párkapcsolatokat írjanak a szuperhősöknek (de legalább mj ptsd-je hihető magyarázatként szolgált)... már tíz füzeten túl voltam, mire elkezdtek komolyodni a helyzetek mind-a-két címben, a ppsm-ben jól meggyötörték spidey-t, lelkileg is megtörték azzal, hogy emberek haláláért lett felelős (plusz ugye ott volt a való életből vett gonosz-motiváció is, azaz a hős utánzásába belehalt kisgyerek szomorú története) -mármint ha mindez tényleg megtörtént... erre kellett rálicitálnia j.michael straczynski-nek az amazing-ben, úgyhogy kezdő sztoriként bedobott egy iskolai lövöldözést, majd testileg és lelkileg ő is meggyötörte peter-t -szép kezdet... (annak örülök, hogy azzal indította a pók-karrierjét, hogy kitalált egy új gonoszt, és nem valamelyik régit hasznosította újra, viszont nem biztos, hogy örülök annak, ha extrém ötleteket is a papírra enged (pl. spidey folyósított sugárzó anyagot fecskendez be a szervezetébe -de egyébként is lehet, hogy valami ősibb erő van benne, mint a radioaktív pók nyála...) (#05.19.)