(New X-Men vol.1 #114-117, Annual 2001) (2001) (írta: Grant Morrison; rajzolta: Frank Quitely, Leinil Francis Yu, Ethan Van Sciver) (magyarul: Fumax, 2007)

néha csak radikális módszerekkel lehet eredményesen változásokat elérni, be kell rúgni az ajtót, rá kell borítani a megszeppent emberekre az asztalokat, és egy harci üvöltéssel végleg összezavarni a gondolataikat -néha viszont célravezetőbb némi megfontolt önkontroll... értem én, hogy a kétezres évekre végzetesen beszürkültek az x-ek a képregények lapjain, vagy hogy a mozikat meghódította a vagány filmváltozat, és azzal sincs baj, ha egy tökösségéről ismert skót fenegyereket kérnek fel, hogy modernizálja a porosodó mutánsokat -csakhogy van az határ, amikor a túlságosan erőltetett cool-ság hajszolása nevetségességbe csap át... mert ha minden karaktered szájába kőkeményen beszólogatós dumákat adsz, az egy idő után a párbeszédek hitelességének kárára válik. ha kihúzod a hősök alól a morális szőnyeget, akkor nagyon kell vigyázni, hogy a hős dekonstrukcióban meddig mész el -főleg az olyan jólfésült zsúrfiúk esetében, mint küklopsz, aki ebben a kötetben lelkiismeret-furdalás nélkül osztja a halált... persze vannak olyan bátor lépések, amik a drámaiságuk miatt jól működnek, például tizenhat millió lélek elvesztését azért megérzi az olvasó... és mielőtt mindenki azzal vádolna, hogy szépelgő puhapöcs vagyok: nem azzal van baj, hogy valami maszkulin vagy vagány, csak bizonyos karakterekhez nem illik ezeknek a túltolása. és igazából az sem segített, hogy felpattanjak a hype-vonatra (mert ugye ez az egyik x cím, ami minden bestof listában fel szokott bukkanni), hogy a sztori is meglehetősen zavarosan áll össze, vagy csak a cool (és csücsöri szájú) felszín alól nem könnyű kihámozni... viszont hever itt egy csomó érdekes téma, az evolúció, a másodlagos mutáció, az emberi ön-upgradelés, amik kellően izgalmasak lehetnek, ha a formai truvájok is a helyükre kattannak... (üdvözöljük az x-eket is a nagy marvel olvasási listában! jó beugrási pontnak bizonyult ez a kezdet, mert egyedül cyclops múltjának emlegetésekor érezte azt az ember, hogy kihagyott pár(száz) füzetet...) (#05.05.)

(2015) (írta: Christine Golden) (magyarul: Szukits, 2016) (19BBY)

bár a star wars világa mindig is velem volt, azért voltak olyan periódusok az életemben, amikor kevésbé tudtam ráhangolódni a messzi-messzi galaxis hangulatára -és az egyik ilyen korszakom arra az időszakra esett, amikor (a) the clone wars rajzfilmsorozat nagyrészét vetítették. így bár minden évben tömbösítve letudtam az aktuális adagot, azért annyira sosem mélyedtem el a történeteiben, mint sok más rajongó, így sok minden kiesett a fejemből azóta. viszont assaj ventress-re könnyen vissza tudtam emlékezni, mert igazán emblematikus figurája a korszaknak a rekedt hangjával és a jellegzetes fejformájával. így egyfelől kicsit félve kezdtem bele ebbe a kötetbe, mert a sorozathoz fel nem használt forgatókönyvekből adaptálta az írónője, így aggódtam, hogy túl sok lesz az utalás a korábbi eseményekre (volt néhány, de nem érződött erőltetettnek), ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy mit tudnak hozzátenni a kopasz (ezúttal már szőke fürtös) sötét tanítvány életéhez. quinlan vos kevesebbet szerepelt a show-ban, így csak az derengett, hogy ő sem szokta féken tartani a száját -tehát várható volt, hogy a két karakter verbális összefeszülései élvezetesek lesznek (és azok is lettek)... maga a kötet szerkezete klasszikusnak mondható, egy drámai felütés után megismerjük a karaktereket, akik interakcióba lépnek egymással, majd különböző mellék-küldetésekkel készülnek fel a fő ellenfélre, aztán jön a nagy csavar, ami mindent drámaian megváltoztat (és azért kicsit érződnek azok a törésvonalak, ahol 8 epizódra lett volna feldarabolva ez a sztori, de azért nem lóg ki a forgatókönyv váza a szöveg alól)... bevallom, nekem a kötet első fele jobban tetszett, ahogy egyre szorosabbra építette fel ventress és vos kapcsolatát, többszörösen is próbára téve a jedi mestert. mert amíg a filmekben annakin szerelmi megkísértése és a sötét oldali csábítása erőltetett és hiteltelen volt, addig quinlan-nál elhittem ezeket az emberi folyamatokat, és érdekes volt megfigyelni ventress-nél is, ahogy folyamatosan foszlik le a keménység álarca, és átalakul a benne fortyogó gyűlölet és harag szeretetté és szerelemmé... sajnos itt sem tett jót az olvasás-élménynek az a tény, hogy tudtuk, hogy kiknek kell állva maradnia a végére, de azért akit el lehetett hullajtani, azt el is hullajtotta a szerző, nem véletlen, hogy ez a mű a rajzfilmes alapok ellenére a felnőtt szekcióban jelent meg... persze az nem baj, hogy sok ismert arc is beköszönt a műbe, obi-wan hangsúlyosabb szereplésével csak erősödött bennem a clone wars-os hangulat. és a jedi-k szerepeltetésével ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy azokban a vészterhes utolsó napokban mennyire nem látták tisztán az eseményeket, hogy olyan ösvényekre is tévedtek, amik már nem a tiszta fény útjai voltak (orgyilkosság? tárgyalás nélküli kivégzés elrendelése?)... (#05.04.)

(Star Wars: Darth Maul -Son of Dathomir #1-4) (2014) (írta: Jeremy Barlow, rajzolta: Juan Frigeri)

darth maul annyira túlélő-típus, hogy az ő képregénye az egyetlen, ami a dark horse kiadványai közül ma is a hivatalos kiterjesztett univerzum részének számít... de természetesen nem az elpusztíthatatlan zabrak az oka annak, hogy kánonnak tekintik ez a történet, hanem az, hogy (a) the clone wars rajzfilmhez írt forgatókönyv alapján készült -és ha az a sorozat része maradt a nagy egésznek, akkor logikus, hogy ez is túlélte a disney nagy purgálását... (sőt, azóta a marvel is újra kiadta, csak hogy egyértelműsítsék a helyzetet) és igazából a hosszas felvezetésemmel el is árultam, hogy mi a képregény legnagyobb problémája -hogy 1. nem egy önálló alkotás, és 2. hogy egy másik médiumhoz készült vázlatok alapján lett létrehozva. mert aki nem ismeri a rajzfilmet, az nagyon sok mindent nem fog érteni, annyira építkezik az ott vezetett dathomir-i szálakra, a vázlatossága meg talán a felületességén érhető tetten, hogy kapkodva szaladunk végig a négy füzeten. kicsit egyébként azt éreztem, hogy az volt a cool koncepciójuk, hogy összeeresztik a prequel-korszak ikonikus gonoszait -ééés ezzel el is fogyott az összes ötletük... de igazságtalan vagyok, mert azért szépen bővítették maul háttér-történetét az akció-jelenetek közben is -és igenis cool dolog látni azt, ahogy összecsap maul, dooku, sidious, griveous és talzin anya... a rajzok ’okék’ voltak -azt kicsit sajnálom, hogy az űrcsatákat nehéz papíron olyan intenzíven visszaadni, mint mozgóképen, de sebaj, mert dúdoltam olvasás közben némi starwars-os zenét, és majdnem meglett a kellő hangulat hozzájuk... (#05.03.)