(Avengers vol.3 #31-35 / Thunderbolts vol.1 #38-44) (2000) (írta: Kurt Busiek, Fabian Nicieza; rajzolta: George Pérez, Mark Bagley, Paul Ryan)

az ember mindig gyanakvóan tekint a crossover-ekre, mert profit-maximalizálást lát bennük elsőre, pedig van olyan, hogy tényleg azért írnak ilyen címeken és füzeteken átívelő történetet, mert maga a történet követeli meg, hogy minél több hős bevonjanak a fenyegetettség legyőzésébe... és itt most ezt éreztem elsősorban, indokoltnak tűnt a különböző karakterek felbukkanása, a nagy csapat-egyesítés, mert érezni lehetett, hogy a gonosz gróf tekintélyt parancsoló (hehe, jó ez a magyar nyelv, merthogy használhatom ezt a ’tekintélyt parancsolót’ egy általános kifejezésként is, valamint utalhatok arra is, hogy a gróf azért csinálta ezt a hepajt, mert szó szerint tekintélyt akart magának kivívni...). így ezzel a sok-helyről verbuvált hőssel lehetett igazán nagyívűvé fokozni a finálét, amin tényleg érezni lehetett az összecsapás súlyát, pozitív értelemben volt igazi szuperhősös grande finale, ahol az olvasó kellemesen beleremeg az epikusságba. pedig még azt sem mondhatja, hogy egész addig hanyagolva lettek volna a bunyók, mert minden füzetben volt valaki, akivel össze lehetett mérni az erőt... de persze mivel kurt busiek-ről (és a hű tanítványnak bizonyuló fabian nicieza-ról) van szó, ezért rengeteg minden rakódott még a verekedések mellé -elsősorban karakter-építésre gondolok, és meglepő módon nem csak a hősök között voltak olyanok, akiknek betekinthetünk a lelkivilágába, de a másik oldal gondolkozás-módja is markánsan meg tudott jelenni (volt amikor zemo báró vagy whitney frost narrációi egészítették ki a képeket). és persze szokás szerint rengeteg rejtéllyel övezték a főszál körüli eseményeket, sokat lassan görgetve maguk előtt, akár eltolva a sokkoló(nak szánt) relevációkat a következő kötetbe is. és persze nagy a szórás a számomra működő ötletek és a sutább megoldások között, az átélhető karakter-pillanatok és a szájbarágások között, a gyermeki lelkesedéssel fogadott képregényes túlzások és a ’na-ne-már’ fordulatok között, de összességében jól működött az egész kötet (és az általam hozzácsapott pár thunderbolts füzet), egy könnyen olvasható, fordulatos és szerethető tipikus szuperhős-történetet kaptam -pont olyat, amit egy ilyen crossover-től elvártam előzetesen. (ja, és nyugi, kiderült végre, hogy erik tudja, hogy a férfigyilkos a bárban dolgozik...) (ja 2: azért nekem nehéz eladni pozitívként egy olyan hős-csapatot, ahol az egyik tagnak vaskereszt a jele, a másik mellkasán meg egy nagy koponya látható...) ($$11.26.)

(Captain America vol.3 #25-35, Annual 2000) (2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: Andy Kubert, Bret Anderson, Jerry Ordway, Dan Jurgens)

talán túl határozott kép él a fejemben az én amerika kapitányom-ról, és azért van az, hogy rendre panaszkodom, ha az írók olyan környezetbe és szituációkba helyezik őt, amik nem illenek bele ebbe az általam kialakított képbe... mert én csak egy olyan pasasként tudok cap-re tekinteni, aki a múltjából és a személyiségéből fakadó értékeiből építi fel önmagát, aki a negyvenes évekből eredő naiv moralitással van felvértezve, és ledobja magáról a modern és furcsa dolgokat. persze lehet szándékos írói koncepció az, hogy pont ilyen modern és fura dolgok közé kell bedobni őt, de szerintem lehetne ennél működőbb koncepciót is találni... pedig az első füzeteknél még reménykedtem, mert a kicsit megfáradt mark waid korszak után szélvész-tempóban vetettük bele magunkat az új érába, és a filmszerű pörgés közben azért volt is tartalom (a mindig riasztóan aktuális) neo-nácikkal, mert közöttük a kapitány, mint a szabadság szimbóluma nagyon biztos lábakon állt (és az milyen szimbolikus már, amikor az egyik szimbólumot egy másik szimbólummal gyaláznak meg, azaz amikor az ikonikus pajzsra horogkeresztet fújnak). de aztán elszabadult az írói fantázia, és én már kevésbé éreztem otthonosan magam... eddig sem volt a szívem-csücske a vadföld, a marvel univerzum prehisztorikus sarka, mert nekem ez a világ nem működik a szuperhősökkel összevegyítve, és most sem lettem meggyőzve, hogy sok kalandot kéne írni ide -igazából szerintem csak a dínó-mániás rajzolók szerethetik igazán ezt a helyet... de hamar túllendültünk ezen is (ha nem is monster-of-the-week, de three-months-of-the-week szerkezetet kaptunk a kötetben), úgyhogy cap felvehette a harcot... izé... az internettel... kicsit elmélkedtünk az adataink megszerezhetőségéről, meg virtuális térben is mehetett a bunyó, de ez megint egy félrement sztori, amit leginkább iron man-nek tudnék elképzelni... viszont. a múltra utalások mindig működnek (az ardennek-i flashback is hangulatos volt, szép történet a bátorságról és a becsületről, és megint kiderülhetett, hogy nem volt mindegy az, hogy ki kapta a szuper-szérumot annak idején) -mondom, hogy a kapitány ilyen retro guy, az ő piros-fehér-kék gúnyájához ezek passzolnak a legjobban... minden nyűgöm ellenére könnyen olvastam ki a kötetet, mert olvastatja magát, a tempója és a rajzok egészen filmszerűvé teszik a hatást. (tudom, hogy a #35. szám és az annual már a következő kötetben lennének technikailag, de logisztikailag inkább átmozgattam őket ide, mert így kevésbé zavar be a közeledő nagy marvel esemény az olvasási sorrendbe...) ($$11.25.)

(Thor vol.2 #18-25, Annual 2000) (1999-2000) (írta: Dan Jurgens; rajzolta: John Romita Jr, Michael Ryan, Jerry Ordway) (eng)

azon gondolkoztam, hogy a hős karakter vajon mennyire predesztinálja a gonoszokat, akikkel összecsap? azaz vajon az asgard-i istennek muszáj mindig hatalmas erejű túlvilági mitikus lényekkel összecsapnia? mert ebben a kötetben is legyűrtük a komoly kihívást jelentő ellenfeleket, és máris a sarkon várakozott a következő, még erősebb kontingens... és persze, az összecsapások mértékéből adódóan működik az epikusság érzete, de ha folyamatosan ilyen kalandokba keverik a hőst, akkor az olvasó egy idő után már csak megvonja a vállát -illetve jelen esetben az elején vonja meg a vállát... mert most a múltkorról ide átcsúszott talizmánosoknál éreztem azt, hogy egy helyben topogunk, cseppet sem tudtam ráhangolódni a füzetekre. a második fele már jobban működött, talán azért, mert nem egy no-name nagydarab gonoszt hoztak box-zsáknak, hanem magát a nagy thanos-t vetették be -az már egy másik kérdés, hogy továbbra sem értem (sem a képregényekben, sem a filmekben), hogy egy negatív karakternek miért életcélja az, hogy kiirtson mindenkit az univerzumban, neki ebből mi haszna lesz... talán azért is élveztem ezt a részt jobban, mert a kötet közepén többet foglalkoztunk jake-kel, az emberi alteregóval is, így kicsit ki tudtunk szakadni a földön túli verekedésekből (sőt, némiképp le is zártuk ezt a szálat -az működött ahogy lelepleződött loki ármánykodása, azon viszont meg tudtam lepődni, hogy be merték vetni a gonosz-iker fordulatot, és a jake körüli karakterek még be is vették ezt...). hát azt nem mondanám, hogy teljes szívvel oda tudtam tenni magam a füzetek mellé, sőt, ott bujkált az olvasási tempó mögött a ’legyünk túl rajta’ érzete... ($$11.24.)

(már mélyen a deadpool mélyén jártam (jaj, nem úgy!), amikor rájöttem, hogy muszáj lesz előrehoznom a listámban a párduc ekkori kalandjait is, ha egyben szeretném egyben tartani az összefüggő füzeteiket. úgyhogy nekiláttam annak is, amikor is az a gyanúm támadt, hogy az avengers-el is lesz kapcsolódás -kedvesem anyáztam egyet, és beláttam, hogy képtelenség úgy haladni, ahogy az írók elvárnák tőlem. el kell engedni az ilyen késztetéseket kedveskéim... viszont most már így marad a bejegyzés, egyet-fizet-kettőt-kap-alapon, christopher priest személye úgyis egyben tartja ezt a kulimázt...)

Deadpool Classic, vol.6

(Deadpool vol.1 #34-45) (1999-2000) (írta: Christopher Priest, Glenn Herdling; rajzolta: Paco Diaz, Jim Calafiore) (eng)

egy nagy kérdésem volt csak a kötet elején: méltó lehet-e bárki joe kelly örült ötleteinek folytatására, képes lesz-e az új rezsim is úgy belevinni a mélységet a karakterbe, hogy nem sérül annak a humoros felszíne -aztán megjött christopher priest és látványosan leengedte a folyón az elődje maradék ötleteit, és belekezdett a saját hülyeségeibe. és hamar kiderült, hogy jól el lehet lenni ezekkel a füzetekkel, de azért a komolykodás fájóan hiányzik belőlük... de ez van, amikor rengeteg ötletet dobálnak be egy zsákba, valami működni fog, és valami nem, először jött a fura flash-szerkezet, amitől dupla-fenekűek lettek a füzetek (nem úgy, te kis perverz!), a jelenben értetlenkedtünk, a múltban meg egész a gyerekkorig visszanéztünk (btw, kell-e az nekünk, hogy ilyen típusú karakter gyerekkori nehézségeit megismerjük?). aztán jött loki, hogy kicsit megkavarja a dolgokat, és elküldje lelkizős túrára a megújított arcú deadpool-t (hehe, tom cruise nem perelt?). aztán megint léptünk tovább, egy nagy lépéssel, egész az űrig (lucas nem perelt?), ahol aztán pár füzet után már az alkotók is érezhetően unták ezt a súlytalan kalandot, úgyhogy gyorsan visszarángatták hősünk a földre, egész az afrikai dzsungelig... aztán hirtelen szedelődzködni kezdett ez a kreatív team is, elvarrták maguk után a szálakat (miközben naivan azt feltételezték rólam, hogy emlékezni fogok olyan dolgokra is, amiket egy évvel ezelőtt olvastam...), és szépen kitakarítottak maguk után, hogy a következő csapat tiszta lappal kezdhessen... szóval nem csaltak a megérzéseim, joe kelly nélkül felületesebb lett az írás, ugyanakkor a szórakoztató faktora megmaradt, minden csapongása ellenére is. ($$11.21.)

Black Panther vol.3 #13-24.

(1999-2000) (írta: Christopher Priest; rajzolta: Sal Velluto, Kyle Holtz, Mark Bright) (eng)

az ember egy idő után már nem anyázza a megbízhatatlan narrátort, hanem próbál pozitívan hozzáállni: ha már van narráció, legalább legyen benne valami plusz is, nem...? meg talán bízik már annyira christopher priest-ben, hogy tudja, hogy egy idő ki fogunk keveredni a sok szálból és az idősíkok összekuszálódásából -addig meg elszórakozunk az akciókkal... mert van dögivel esemény, a füzet-kupac első felében minden számban meg akarja valaki ölni valaki a párducot, de persze az igazi gonosz csak a háttérben ólálkodik... (szomorú belegondolni, hogy ma már mennyire más színezete van egy repülőgép-eltérítéses sztorinak, mint 9/11 előtt...) de a jó oldalra is bedobálnak egy csomó hőst kiegészítésként, hulk-kal mindig lehet vendég-zúzni, harlem-ben meg összeáll a black stars all star csapat... a sok verekedés mellé lassan megérkeznek a mélyebb gondolatok is a háttérbe, makroökonómia és szociológia járja táncát az (elképzelt) afrikai országban, aztán egész a spiritualitásig jutunk (az alapvetően is misztikus párduc mitológiába pont belefér egy lélek-utazás)... christopher priest a kicsavart megoldásai miatt valószínűleg sosem lesz a kedvenc íróm, de tisztelem azért, mert úgy lép bele a klisékbe, hogy aztán ügyesen ki is úszik belőlük -vagy mondjuk azért, mert hagyja, hogy a hőse ésszel győzzön a gonosz felett. de az is jó, hogy mellékesnek tűnő dolgok vállnak jelentőségteljessé a végére -mondjuk az, hogy nem véletlenül van végig az előtérben a dora milaje... érdekes lett a kialakult új status quo, és tulajdonképpen elégedetten csuktam be a tablet-et a végén, mert az utolsó számban ügyesen épült fel az összes szál egy őrjítő cliffhanger-ig... (jé, ma fedeztem fel, hogy martin freeman everett k. ross-t játszotta a civil war-ban...) ($$11.21.)